HTML

Asszonysorsok. Megjelent regényeim blog változata

Három asszonysors, három regényben elbeszélve.

Friss topikok

Linkblog

Megjelent regényeim blog-változata. Rényi Anna : Áldva és verve sorozat --- Zsuzsi regénye.

2010.07.24. 17:08 Rényi Anna

 oooooooooooooooooooooooooooooooo

 

Egy asszony regénye a szeretetről, szerelemről, barátságról, s a küzdelemről, melyet vívunk életünk során.

 

ooooooooooooooooooooooooooooooooo

 

 

 

Kiadók szíves figyelmébe ajánlom köteteim újbóli kiadását.



 
 
 

 

 

Szólj hozzá!

Címkép. Üzenet az Olvasónak.

2010.05.02. 10:09 Rényi Anna

zsuzsi_1_.jpg

    R É N Y I  A N N A
 
 
 
Á L D V A   É S   V E R V E
        
s o r o z a t
 
Z S U Z S I   r e g é n y e
 
 
 
oooooooooooooooooo
 


M i n d e n   j o g  f e n n t a r t v a !
 
 
 
 
Közlemény :
A történet szereplői kitalált személyek,
hozzájuk való bármilyen hasonlóság a
véletlen műve.
 
 
 
 
 
Azonos című regényéből blogra írta a szerző
 
2010
 
......................................................................... 

 


 

 

Kérés az Olvasóhoz! 

Ha írásaimat szívesen olvasták, tisztelettel kérem, hívják fel valamelyik adományvonalat. Segítsünk együtt azoknak, akik Isten elvárása szerint, vagy lelkiismeretük szavára, szép emberségből, a bajba jutott emberekért küzdenek.  Akár úgy, hogy  földrengés után, romok alól, vagy árvizek idején mentik az életet, vagy éhezők kezébe kenyeret adnak, s beteg gyermeknek, felnőttnek gyors segítséggel, reményt, esélyt az életben maradáshoz.
Egy hívással 200-250 forintot adhatunk, mely mai viszonyok mellett csekély összeg. A régi bölcsek úgy tartották, ha jó ügy érdekében sok szív dobban össze, hegyeket lehet vele elmozdítani. Köszönöm, hogy meghallgattak.
A szerző.

Néhány adományvonal száma:

1353 Ökumenikus Segélyszervezet
1355 Baptista Adományvonal
1356 Katolikus Karitász
1359 M. Vöröskereszt Adományvonal
-------
13600 Bátor Tábor
13636 Civil szervezetek( pl. Állatvédők)
13666 Unicef
-------
1788: A Magyar Koraszülött és Újszülött Mentő Alapítvány

 

 

oooooooooooooooooooooooooooooooooooooo


 

Fülszöveg helyett.

Részletek a KELLO ( Könyvtárellátó ), valamint az Interneten lévő könyvismertető, a ----moly------ által közölt ismertetésből, a kötet megjelenése alkalmából. 

"Az Áldva és verve, azaz Zsuzsi regénye a révházi Takács család történetével kezdődik: a tiszántúli faluban él a dolgos koporsókészítő három gyermekével: Sándorral, Imrével és Rózsival. A háború után a gyerekek saját életet kezdenek, ki erre, ki arra vetődik, s az elkanyarodó sorsok, a történelem viharai egyre mérgesedő családi viszályokat szítanak. Sándor kislánya, Zsuzsi négyévesen árvaságra jut, és gyűlölködő nagynénjének budai villájában kényszerül nevelkedni..." " A mostoha halála után Zsuzsi Révházára kerül Imre nagybátyjához, ..."
"A gigantikus családregény a mai romantikus tévésorozatokkal rokon: bővelkedik érzelmekben, viszályokban, fordulatokban, és a főhősöket a tragédiák sem tántoríthatják el a humánum és a szeretet erejével megszerzett boldogságtól. – Romantikus történetek, szerelmes regények kedvelőinek."

ooooooooooooooooooooooooooooooooo

 

ZSUZSI REGÉNYÉT 

A KRITIKA, ROMANTIKUS SOROZATOK KEDVELŐINEK AJÁNLJA.

A SZERZŐ AJÁNLJA MINDAZOKNAK, 

AKIK SZÍVESEN OLVASNAK OLYAN TÖRTÉNETET, 

MELYBEN A MINDENNAPOK VALÓSÁGA MELLETT,

MEGHATÁROZÓ SZEREPE VAN AZ ÉLETÜNKHÖZ TARTOZÓ ÉRZELMEKNEK.

oooooooooooooooooooooooooooooooo

 

 Kedves Olvasóim!

 

Változtattam a blogba feltett regény eddigi megjelenésén. A regény első két fejezetét, A balszerencse című., valamint A kalitka című., fejezeteket, melyekben Zsuzsi születése előtti időkről, majd nevelkedése éveiről van szó, a terjedelemre való tekintettel, az olvasás megkönnyítése érdekében a blogból kihagytam.
'
Takács Zsuzsi történetét rövid bevezetővel kezdem. Zsuzsi óvodás volt, mikor tragikus körülmények között árvaságra jutott. Reggel még szülei vitték az óvodába, s délután már hiába várta őket. Helyettük apja két testvére, Takács Rozália, s a révházi tanító, Takács Imre ment érte. A kislánynak azt mondták, szülei elutaztak, s egyelőre Rózsi budai villájába viszik. Zsuzsi nem akart Rózsihoz menni. Sírva kapaszkodott Imrébe. A révházi tanító is sírt. Ragaszkodón szerette a kislányt, de gyűlölködő felesége miatt nem vehette magához. Karjaiba emelte a gyermeket, s vigasztalón ígérte, hogy gyakran látogatja majd. Zsuzsit nem lehetett megvigasztalni. Imre tehetetlen keserűségében menekült a kétségbeesett lányka könyörgése elől, s amint tehette, a vonat indulására hivatkozva elrohant.
Rózsi a zokogó gyermeket betuszkolta a várakozó autóba, a villában belökte egy udvari szobába, s rázárta az ajtót. Takács Zsuzsira négyesztendős korában rácsapódott a kalitka ajtaja.
Takács Rozália lelketlen viselkedése előrevetítette Zsuzsi szomorú gyermekkorát. A keserves helyzet az érettségit követő nyáron, Takács Rozália hirtelen halálával ért véget. S, Zsuzsi sorsa újra fordulóponthoz érkezett.
'
A közvetlen előzmények megismerése miatt meghagytam a 2. fejezet végét. " A találkozás " c. 3. fejezettől zavartalanul kísérhetjük figyelemmel az immáron 18. évében járó, kedves budai lány, nem mindennapi sorsának további alakulását.
 

oooooooooooooooooooooooooooooooooooooooo

 

 

A   K A L I T K A  című,  2.  fejezet befejező része:


    Temetés napjára megérkezett Takács Imre. Felesége is felutazott, de kint maradt az öreg Moszkvicsukban, tartotta magát a hajdani kitiltáshoz. A révházi tanító igyekezete szánni való volt. Zsuzsit könnyesen ölelte, s elmondta vagy százszor : " Bocsáss meg, kis madaram!"
Béla kezét hálásan szorongatta. Sokszor köszönte, hogy Zsuzsi mellett volt ezekben a napokban. Mint kiderült, Annus elhallgatta Zsuzsi levelét, a táviratot is csak előző nap vitte Imre után az iskola nyári táborába, noha felbontotta,  mikor napokkal előbb megkapta. Talán arra számított, Imre késve már nem tudja szabaddá tenni magát. Nem volt mit tenni, Annus már csak ilyen volt.
Hármasban leültek beszélgetni a dolgozószobában. Imre elképedve hallgatta a történteket, Kozmáról akkor hallott  először, aztán a kismadaráért aggódott. Remegett a térdén nyugvó keze, mikor megszólalt.
- Engem felejts el, Bélám, csak a kislányon segíts! Mivel tudnád egyezkedésre kényszeríteni ezt a galád Kozmát, van rá remény?
Az ügyvéd változatlanul baráti érzéssel volt Imre iránt, s igyekezett megnyugtatni.
- Mindent elkövetek. Ha kell, csalok, blöffölők értetek, és Rózsika miatt is. Meggyőződésem, azért akart lóhalálában hazajönni, hogy megváltoztassa a végrendeletet. Legalább a villát megmentse nektek. Sajnos, már nem volt rá ideje. Ez persze csak az én feltételezésem, és nincs jogom felülbírálni leírt végakaratát. Ezért beérjük annyival, amit Kozmából kicsikarhatunk. Először is, Zsuzsi a villa lakója, nem teheti ki kárpótlás nélkül. Másodszor, egy régi tartozás ürügyén... Tudtok róla, hogy Sándor a haláluk előtt kevéssel Rózsikának kölcsönadta a megtakarított pénzüket?!
Zsuzsi csodálkozó szemekkel nézett rá, Imre belevörösödött. A szelíd, jólelkű embert nagyon rossz érzés kerítette hatalmába. Rátelepedett szívére a bánat. A túlélő testvér nem tudott szabadulni attól a rettenetes gondolattól, hogy nővére ezért hallgatott Sándor előtt a fenyegető veszélyről, politikai hatalmát féltő Tódor György elveszejtő szándékáról, hogy Sándoréktól megszabaduljon örökre. Így már dupla oka is volt rá.
- Jelentős volt az összeg? - préselte ki magából nagy nehezen a szót.
- Csak tippem van. Melindának volt egy balatoni ingatlan része, valami nyaraló, azt adták el. Ha jól gondolom, szép pénz volt abban az időben. Kamataival ma már kisebb vagyon. Majd előkotorászok valahonnan egy régi betétkönyvet, és  úgy teszek, mintha bizonyíték volna. Kozmát sarokba szorítom vele. Hátha beveszi!
Imre arcán gond volt.
- Ha sikerül is, időbe telik. Addig mi lesz a kislánnyal? Ég a képem, mert nincs pénz a kezemben. Kölcsön sem kérhetek, Annuskám tudta nélkül nem tudom megadni. Mitévő legyek?! - kérdezte önmagától keserves ábrázattal, s törölgette vizes homlokát.
Zsuzsi ugrott. A fotel mögött termett, átölelte Imre nyakát, s vigasztalón  mondta:
- Ne gyötörd magad, édes-drágám, mert nincs közvetlen veszély! Béla bácsi azt mondta, hogy egyelőre a villában maradhatok. Ennivalót is találok a hűtőben. Amúgy sem félek már. Hiszen itt vagy, és Béla bácsi is segít, nagy baj már nem érhet.
A két derék férfiú egymásra mosolygott, noha mindketten tudták, Zsuzsinak kevés oka van az optimizmusra. A következő napokról kezdtek beszélgetni. Imre azt mondta, leadja a tábort, s néhány nap múlva fent lesz újra, mert Zsuzsi sorsát rendezni kell. Addig sem maradhat magára a villában. Edinát kivéve már elment a személyzet. A kedves szabolcsi lány a temetésig Zsuzsival akart maradni, de utána maga is elutazik. Zsuzsi állította, hogy egyedül is meglesz, de Imre hallani sem akart róla, noha semmit sem tudott Kozma aljas terveiről. Béla egyelőre elhallgatta előtte Zsuzsi jelenléte miatt.

Végül abban állapodtak meg, hogy Béla felkéri az egyik szomszédot, a két kedves idős hölgyet, akiket Zsuzsi leginkább a kerítésen át ismert, hogy fogadják be Zsuzsit éjszakára, míg Imre megérkezik. Béla ezekben a napokban nem tudott segíteni, hajnalban indulni akart Ausztriába újra, nagybeteg testvéréhez. Imre sem várakoztathatta Annust tovább. Megbeszélték, hogy a temetőben találkoznak, s sietve elhagyta a villát.
Két órakor volt Takács Rozália temetése. Az ügyvéd kivitte Zsuzsit és Edinát. Imréék már ott voltak. Annus  karolta a férjét, s Zsuzsi köszönését nem fogadta, csak hideg pillantással végignézett rajta. Sokan jöttek össze a szertartásra. Ott voltak Rózsi munkatársai a minisztériumból, a társasága tagjai, s két közvetlen szomszéd, a kedves idős hölgyek, és egy festő család a másik oldalról. Megjelent Kozma János is a fiával. Az " özvegy vőlegény" talpig gyászban volt, még fekete, lecsüngő szalag is volt a kalapján, s Imréékhez csatlakozott szenvedő arccal. Szemérmetlenül kezet nyújtott Imrének és Bélának. Számított rá, hogy kényszerűségből elfogadják, kerülve a nyílt botrányt. Így történt. Imréék kénytelen-kelletlen lekezeltek vele, bármilyen harag is volt a szívükben. Lelkük gyászolt, s kegyeletből tekintettel voltak az elhunytra, noha az életében, sohasem volt tekintettel rájuk.
Kozma fia üdvözölte Zsuzsit, barátságosan egymás arcához hajoltak. Zsuzsi tudta, Tivadarnak nincs köze apja gaztetteihez, ahogy neki sem volt Rózsi viselt dolgaihoz. Kozma vérszemet kapott, s Zsuzsit karon ragadta. Erőszakosan vitte néhány lépést, s közben  izgatottan hadart.
- Béla nem nézi az érdekeidet, csak a bosszú vezérli. Hagyjuk ki, beszéljük meg kettesben a dolgot. Hajlandó vagyok bármire. Ha akarod, rád költöm a hagyatékot az utolsó fillérig, csak adj rá módot. Gyere fel a hegyre, minden kívánságod teljesítem!
Kozma látta Zsuzsi tekintetéből, hogy aligha kap rá lehetőséget, s belevörösödött a haragba.
Zsuzsi elfordult tőle, és visszament a többiekhez. Addig Béla mellett állt, most Imréhez lépett,  mint aki védelmet keres, s a révházi tanító magához fogta felesége ellenére. Takács Imre nem vette le tekintetét Kozmáról a szertartás alatt. Sokat mondott neki a férfi mohó igyekezete, haragtól vöröslő arca.
Szertartás után maguk még ott maradtak a sírnál. Zsuzsi és Edina a koszorúkat nézegették. Annus már a távolabbi sírok között sétált. Imre megvárta, míg Béla elköszönt az emlegetett, idős hölgyektől, s amint csatlakozott hozzá, azonnal mondta:
- A kislány nincs biztonságban! Még átmenetileg sem hagyhatjuk magára. Kozma szemet vetett rá.
Béla bólintott, s bizalmasan elmondta, amiről addig hallgatott. Imre hangja feljajdult.
- Kéjsóvár vágy előtt nincsen zár, nincs lakat! Nappal is rátörhet a villában. Ahogy neked van kulcsod, kaphatott Kozma is... Nem, ezt nem kockáztathatjuk meg, bármi lesz az ára... Bélám, tedd fel a kislányt az esti vonatra, jöjjön le hozzánk!
- No?! - felelte Béla meglepetten.
Évek óta várt erre az elhatározásra, most mégis váratlanul érte, s megerősítést akart. - Szóval, még ma ?!
-Vinném máris magunkkal, de kell egy kis idő... Annuskámnak ezúttal meg kell érteni, hogy nem tehetek mást.
- Megérti-e?
- Anya. A fiáért tűzbe menne. Szigorúan vallásos, maga sem tűrheti, hogy egy ártatlan kislány martalékká váljon!
Béla befelé sóhajtott. Annust eddig sem nyugtalanította az árva sorsa. Imre elhatározásának mégis örült.
- Derék, igen derék! - mondta motyogva .- Akkor felteszem a vonatra.
- Rajtad kívül senki sem tudjon róla! - felelte Imre, s ment Zsuzsihoz.
Karon fogta, távolabb vitte a sírtól, mint aki kímélni akarja a benne pihenőt, s meghívta magukhoz ott helyben anélkül, hogy sok éve gyűlölködő feleségével megbeszélte volna. Szavai nyomán öröm született. Zsuzsi megfeledkezett arról, hol vannak. Ragyogó szemekkel hallgatta Imrét, s túláradó örömmel kérdezte:
- Még ma menjek le hozzátok ?!
- Igen, Zsuzsukám! Még ma, feltétlenül! Béla bácsi feltesz a vonatra, tízre nálunk vagy, az állomáson várlak.  Senkinek sem szabad beszélned róla, még ennek a kedves kislánynak sem.
Zsuzsit szelessé tette az öröm, s Annusról is megfeledkezett.
- Nem mehetnék most rögtön veletek? Összecsomagolok  se perc alatt.
- Nem lehet, kis madaram! Előbb Annus nénéddel kell tisztáznom a feltételeket. Ne félj! Ezúttal minden rendben lesz.
Zsuzsi elhitte, hogyne hitte volna, ha Imre mondta. Valahogy úgy értette, hogy Annus már beleegyezett, csak feltételeket szab majd, s ahogy Annust ismerte, ezen nem csodálkozott.
Olyan szép öröm érte, hogy sírnia kellett. Könnyekkel a szemében mondta:
- Tudod ugye, hogy nagyon szeretlek?!
Imre szeme is bepárásodott.
- Tudom, kis madaram! - felelte, s megcsókolta Zsuzsi szép homlokát.
Kedves jelenet volt. Béla együtt nézte őket Edinával, de látta Annus is. Az asszonynak a méregtől céklaszínű lett a feje. Dühében utat tört magának a távolabbi sírok között, s mire a parkolóba értek, már kocsijuk kormánya mögött ült merev arccal. Imre sietve búcsúzott, szaladt a kocsiig. Az öreg Moszkvics feltűnő sebességgel húzott el mellettük. Imre integetett, kiabált is "Isten veletek! " Annus elfordította arcát, még pillantásra sem méltatta az integetőket.
- Inkább seprűnyél illene alá! - morogta Béla, miközben beszálltak a kocsiba. - Ha már ennyire magabiztos, Imrének nehéz dolga lesz.
Zsuzsi nem figyelt rá. Edinát menet közben vitték ki a pályaudvarra, s lélekben már tőle búcsúzott. A kedves szabolcsi lány úgy döntött, hazamegy, s hozzámegy ahhoz a falubeli fiatalemberhez, akitől szorgalmasan kapta a leveleket. Zsuzsinak megvallotta, szükségből teszi. Családja nehéz sorsán akar segíteni. A fiú jómódú, s reméli, idővel megszereti majd.
A hátsó ülésen ültek, s fogták egymás kezét. Nem beszélgettek, csak nézték egymást. Nem volt ebben semmi teátrális. Az élettől megriadt, fiatal lányok búcsúzkodása volt. Talán elmondani nehezebb lett volna, hogy mi mindent köszönnek egymásnak. Edina legfőképpen azt, hogy Zsuzsi emberszámba vette, volt jó szava hozzá, s bizodalma is.
Zsuzsi talán még ennél is többet kapott a kedves szabolcsi lánytól. Iszonyú magányában szövetségese volt, gyakran gondviselője is, ahogy rendes családokban az idősebb testvér a fiatalabbnak. Nem ígérhették meg egymásnak, hogy találkoznak még, így a búcsú szomorú volt. A pályaudvaron  összehajoltak testvéri ölelésre, s könnyes szemekkel váltak el egymástól.
Boda Béla hazavitte Zsuzsit a villába, s vele maradt. Otthonosan levetette zakóját a teraszon, mesterien szép kovácsoltvas, fehér kerti szék támlájára helyezte, leült kényelmesen, s törölgette izzadt homlokát. Zsuzsi lehuppant a szemben lévő székre, lerúgta fekete magas sarkú szandálját, s levetette harisnyáját. Mezítelen talpaival hűtötte magát a hideg márványlapon. Feltűzte lófarokba kötött haját ügyes mozdulattal, hogy ne melegítse tovább a nyakát. Kora délután volt, fojtott, vihar előtti hőség.
- Ma még esni fog! - jegyezte meg az ügyvéd, aztán elmosolyodva nézett Zsuzsira. - Mintha csak szegény édesanyádat látnám. Valahogy így viselte a haját a születésed után.
Zsuzsi hálásan nézett rá. Az ilyen elszólásokból, megjegyzésekből gyűjtögette évek óta a maga kincseit, ahogy magában nevezte. Hiszen keveset tudott szülei életéről. Rózsi lelketlenül elzárkózott, nem őrzött meg emlékeket, még egy fényképet sem szülei hagyatékából. Imrének annyira fájtak az emlékek, hogy kitért, ha tehette. Béla bácsival is kevés alkalma volt beszélni róluk. Pedig mindenképpen szerette volna tudni, hogy milyen emberek voltak, szerették-e egymást, neki örültek-e... Bízott abban, hogy így volt szóról szóra, de hallania kellett, tudnia a részleteket is, hogy közelebb kerülhessenek azok, akik négyesztendős korában egyik óráról a másikra belevesztek a semmibe. Nem ismerné arcukat sem, ha Imre nem válik meg néhány féltve őrzött fényképétől, amit Rózsi elől rejtegetni kellett.
Csendben üldögéltek egy ideig. Zsuzsi közben megpihentette tekintetét az  ügyvéden, s azt gondolta, ilyen idős volna az édesapja, ha élne. Talán éppen így őszülne. Béla zavarba jött a vizsgálódó tekintettől. Levette aranykeretes szemüvegét, s hosszan törölgette. Ez volt a csalhatatlan jele. Zsuzsi ismerte már ezt a szokását. Megszólalt a karjait kinyújtóztatva.
- Jó ez a csend! Mire tetszik gondolni, Béla bácsi?
- Imrére, kislányom... Lenyeli az asszony egészben. Mindenesetre, derék elhatározás volt, le a kalappal előtte. Kész helyzet elé állítani, kell hozzá bátorság.
Zsuzsi meghökkent.
- Hogyan?... Annus nélkül hívott le magukhoz?!
- Bizony, nélküle. Megijedt Kozma miatt.
- Ó, istenem! Akkor most nagy bajban lehet szegény drágám... Hogy győzi meg Annust estig, mikor tizennégy év sem volt elegendő hozzá?
- Sehogy. Az Annus-féle, szűk látókörű, rosszindulatúan elfogult embereket nem lehet meggyőzni, kislányom! Legfeljebb föléjük kerekedve, ideig-óráig rájuk kényszeríteni az akaratot. Imrének ehhez oda kell majd csapni az asztalra.
Zsuzsi szeme bepárásodott.
- Imrét szelíd lélekkel teremtette az Isten. Nem bír majd Annussal. Annus a maga módján éppen olyan konok lehet, mint Rózsi volt. Vele sem bírt senki, még Béla bácsi sem, pedig sokkal határozottabb tetszik lenni. Nem is értem, hogy szerethettek bele Béla bácsiék az ilyen nőkbe?!
- Mármint a nagybátyád, és én?! - kérdezte az ügyvéd, hogy időt nyerjen.
Meglepte Zsuzsi kérdése. Nem volt hozzászokva, hogy fiatal lánykákkal beszélgessen az érzelmeiről. Egyáltalán, hogy bárkivel beszélgessen róla. Tipikus agglegény volt Rózsival folytatott kapcsolata ellenére is. Érzelmekről aligha beszélhetett a rideg asszonynak, beérte azzal, ha évente egyszer-kétszer magához engedte. Csendes viszony volt az övék, s főleg egyoldalú szeretet.
Zsuzsi nem felelt, csak várakozón nézett rá. Béla látta, hogy nincs kiút, válaszolnia kell. Nyugtalanul mozdult a székén, meglazította a nyakkendőjét, s első szavaival Imre mögé bújt.
- Ha jól emlékszem, nagybátyád eleiben csak megsajnálta Annust. A fiatal özvegy nehéz helyzetben volt a tízesztendős fiával. Rokonoknál húzták meg magukat, az akkori megtorlások miatt ennivalójuk is alig volt. Imre odavette nagyszüleid házába őket... Ahhoz is kellett bátorság, nem is kevés. Abban az időben?
Zsuzsi erről tudott. Inkább az ügyvéd válaszát várta, mert Rózsi nem volt bajban, nem válthatta ki a becsületes ember önzetlen lovagiasságát, ahogy Imréből a tanítványa, s anyja nyomorúságos helyzete.
- És Béla bácsi? - ismételte meg a kérdést kérlelhetetlenül.
- Én?!... Nálam is így kezdődött valahogy...- mondta, s megpróbált kitérni az őszinte, részletes indoklás elől, hiszen ennek a kislánynak nehezére esne elhinni, hogy valaha volt jó is a nénjében, hogy bűnei nagyrészt annak a hazug rendszernek a bűne, mely a hiszékeny, könnyen befolyásolható emberekre építi hatalmát. Helyette azt mondta:
- Rózsika a két elhunyt barátomhoz tartozott. Egyiknek a húga, másiknak az özvegye volt. Abban a helyzetben nem hagyhattam magára. Segítenem kellett, nemde?

- Na, de beleszeretni?! - mondta Zsuzsi, s olyan kedvesen nézett, olyan bocsánatkérőn, ahogy csak tudott.
Az ügyvéd felnevetett.
- Ha az ember mindig értené, hogy mit miért tesz!
- Mégis! Nem illettek össze. Béla bácsi kedves és jó... Rózsi érzéketlen volt, gonoszkodó, még hosszan sorolhatnám. Az ilyen embert kellő önfegyelemmel csak elviselni lehet valamennyire, de szeretni... Főképpen beleszeretni ?!
Zsuzsi fiatalságában ezúttal tapintatlan volt. Az ügyvéd nagyon csendesen felelt.
- Nem volt mindig ilyen, kislányom. Régen másmilyen volt.
- Az jó régen lehetett. Hallottam, hogy amint hozzáment Vagyki Laci bácsihoz, azonnal uralkodni kezdett mindenki felett. Azt beszélik, rettegtek tőle még a szomszédok is, pedig mindannyian magas pozíciót töltöttek be. Ha régen valóban rendesebb volt, hogy változhatott meg ennyire ?!
- A hatalom veszedelmes dolog, kislányom, ha hiányzik hozzá az erős jellem!...- sóhajtotta az  ügyvéd, s nem mondott többet.  Némán nézte a kertet, s mozgott az ádámcsutkája. Nyelte a láthatatlan könnyeket. Zsuzsi gondolta, Rózsinak halvány fogalma sem volt arról, hogy milyen nemes szív dobog a közelében. Szerette volna, ha ez a drága, jó ember nem bánkódik tovább az érdemtelen asszony után, s kislányos ésszel megfordult fejében, hogy örökre kijózanítja. Elmondja részletesen, nagynénje hogy bolondult bele Kozmába, míg Béla külföldön volt. Rózsira azokban a napokban nem lehetett ráismerni. Kozma társaságában valósággal "dorombolt" az örökös fogyókúráktól sovány, ötvenes éveiben járó, amúgy józan, rideg-hideg, kedélytelen asszony. A tíz esztendővel fiatalabb férfi hirtelen támadt " lángolása" teljesen elbűvölte. Edina szerint, Rózsi baráti társasága nyíltan beszélt arról, hogy Kozma a fiatal táncosnőkért bolondul, amiből Rózsinak rá kellett volna jönni, hogy nála csak a vagyonra hajt. Alighanem, abból akarja fedezni költséges passzióját, de az elvarázsolódott asszony nem volt hajlandó szembenézni a tényekkel. Kozma azt tehetett vele, amit akart. Arra is rávehette, hogy házasságkötés előtt végrendelkezzenek egymás javára, s ne legyen feltétele a házasság megkötése. Nem érte be annyival. Közeli költözés ürügyén "biztonságba helyezte "  a hegyen lévő villájában, Rózsi készpénzét, betétkönyveit, értékpapírjait. A nevezetes gyűjtemény elszállítása Rózsi ötlete volt, mintha azzal akarta volna biztosítani helyzetét, de pillanatnyi megfontolásában sem gondolt arra, hogy Kozma csapdát állíthat még a házasságkötés előtt, hogy megszerezhesse minden értéket, s szabad is maradjon. Arra viszont biztosan nem számított a szerencsétlen, hogy belehalhat a hirtelen felismerésbe, ahogy történt is. Hitt a férfinek, szédülten teljesítette minden kívánságát. Ha Béla bácsi tudomást szerez arról, hogy milyen frivol módon, milyen leplezetlen szemérmetlenséggel viselkedtek a villában nap mint nap, Rózsira végleg megneheztel, s talán nem ejt több könnyet érte.
Nézte az ügyvéd fáradt arcát, s hirtelen megértette, hogy csak a fájdalmát tetézné. Rádöbbent a maga érzéketlenségére is, s ettől zavarba jött. S, hogy jóvá tegye ügyetlenségét, gyorsan másról kezdett beszélni.

- A jellemről jut eszembe a jellemtelenség, az a rohadt Kozma... Bocsánatot kérek, alávalót akartam mondani - javította ki sietve a beidegződés nyomán. Rózsi nem tűrte az iskolából hozott beszédet. Nehéz volt ehhez is alkalmazkodni, de az évek során beleszokott. Most mégis kicsúszott a száján. Valamiféle daccal megismételte - Ki kell mondanom mégis, hogy rohadt alak!
- Csak nyugodtan, kislányom, egy véleményen vagyunk!
- Akkor jó! Szóval, csak azt akartam mondani, nagyon bánt, hogy Imre e miatt a rohadt alak miatt határozott ilyen hirtelen. Boldogan megyek le, de jobban szerettem volna, ha más okból hív meg. Annus nem találja majd Kozmát nyomós indoknak, mert nem is az. Hiszen azontúl, hogy földönfutóvá tesz, nem árthat nekem.
Az ügyvéd megvakarta a tarkóját.
- Nem jól gondolod, Zsuzsikám! Kozma veszélyes alak, nem szabad lebecsülni!
- Már nem félek tőle. Nem jöhet a közelembe. Ha felhív, a süket szövegelését sem kell meghallgatnom. A temetőben sem méltattam feleletre. Ha néhányszor lecsapom a kagylót, majd abbahagyja a telefonálgatást is.
- Sajnos, nem ilyen egyszerű a dolog... Kozma nagyon elszánt. A szemembe mondta, hogy... hogy... – ismételte, s elakadt. Rádöbbent, hogy újra kényes témához értek. Szexről kellene beszélnie, de nincs benne gyakorlata. Hogy fogalmazzon egy alig felnőtt lánykának? Beleizzadt, mire folytatni tudta - Azt mondta, hogy megszerez magának mindenáron, és ez akár erőszakot is jelenthet, ugyebár?
Zsuzsi megdöbbent.
- Ilyet nem mer tenni!
- Dehogynem, bármit! Most már komoly vagyon van a kezében, ez hatalmat is jelent. Éppen az előbb beszéltünk arról, hogy milyen veszélyes lehet a hatalom rossz kezekben.
Zsuzsi hitetlenkedő arccal meredt maga elé. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy Kozma erőszakoskodhat vele. Amúgy sem tűrné már el, hogy rákényszerítse bárki is a maga akaratát. Már nem. Egy életre elege volt belőle.
Tiltakozva mondta:
- Béla bácsiék rémeket látnak, csak a szája járt... Csak nem tetszik komolyan gondolni, hogy például elrabolhat?! Nem élünk a középkorban!
- Az emberi aljasság nincs évszázadhoz kötve. Ha többet láttál volna magad körül a világból, vagy legalább televíziót nézhettél volna gyakrabban, akkor tudnád, hogy manapság is előfordulnak hasonló esetek.
Zsuzsi beharapta a szája szélét, s elgondolkodva hallgatott. Eddig is tudta, hogy más, mint a többiek, látta maga is. Osztálytársai szabadon éltek, járták a várost, eljutottak moziba, színházba, vagy a televízión keresztül ismerték meg a világot. Az óraközi szünetekben gyakran elképedve hallgatta őket, s  sokszor gondolta, hogy csak fantáziálnak. Beszélgetett róla Edinával. A kedves szabolcsi lány intette. Azt mondta, nyissa ki jobban a szemét. Hogy nyissa ki az, akit bezárva tartottak kiskorától. Még a kötelező iskolai kirándulásokon sem vehetett részt. Rózsi megtagadhatta. Az oktatás területén valóságos állam volt az államban, ahogy egyszer Gizi néni, a volt osztályfőnöke négyszemközt panaszolta. Gizi néni megpróbált segíteni rajta. Igyekezett Rózsit jobb belátásra bírni, de majdnem ráfizetett. Rózsi megfenyegette, hogy nyugdíj előtt takarítónőt alakít belőle. A tanárnő könnyekkel avatta be. Szégyellte magát Rózsi helyett is.
Béla megtörte a csendet.
- Azért félned nem kell, de légy óvatos... Révházán se járj magadban este, és ne ismerkedj utcán, mert nem tudod, ki az odavaló, és ki az idegen.
Zsuzsi engedelmesen bólintott, aztán felsóhajtott.
- Jó volna sokáig lent maradni! Csak azt sajnálom, hogy közben tönkremegy a kert. A villa is magára marad, ha mind a ketten elutazunk - mondta, mint akiben hirtelen feltámadt az otthon iránti kötelesség. Már munkált  benne a tudat, egyedül maradt, az ő dolga vigyázni mindenre.
- Ha itthon vagyok, majd meglocsolom a kertet. Egyelőre úgyis itt tartom a garázsban a kocsit. A villára ügyelnek Klári néniék is. Ha megszólalna a riasztó, hívják a rendőrséget. Adok egy telefonszámot, egy barátomnál lesznek a kulcsok.
Zsuzsi meglepődött.
- Egy idegennél?
- Mondom, a barátom. Még abból az időből, mikor az ember élete azon is múlhatott, ha nem jól választotta  meg a barátait. Egyébként édesapád is ismerte, és becsülte.
Zsuzsi megnyugodott, ez a szemében elegendő volt.
Béla hozzátette:
-Ismeri ügyünket. Tudja, Kozma a listáknak köszönhetően számon kérheti rajtunk a legutolsó kávéscsészét is. Azok a listák is csak nehezítik a helyzetünket. Mi a csudának kellett mindent összeírni, sohasem értettem, hogy Rózsika miért teszi?!
Zsuzsi gondolta, hogy Imre értette. Beszélgettek róla régebben, s nevetve mondta, hogy Rózsiban az ősök vére munkál. Emlékszik rá, apjuk és nagyapjuk is számon tartott mindent. Még a törött lópatkókat is szögre akasztották sorra.
Imre mindig védte Rózsit. Fájlalta nővére viselkedését, de egyszer sem hallotta tőle, hogy átkozta volna miatta. Még akkor sem, mikor  Rózsi leszedte róla a keresztvizet. Sokszor megtette, ahogy Béla bácsit gyötörte, úgy vetette Imre szemére is, hogy semmire sem vitte. Papucs otthon, Annus elszámoltatja az utolsó fillérrel is. Amúgy is koldus, csúfság az ócska Moszkvicsa is. Imre attól kezdve vonattal járt, hogy Rózsinak kevesebb alkalma legyen szemére vetni tisztes szegénységét.
Csodálatos dolog a testvéri szeretet. Érdemtelen testvért is tud szeretni az ember, ha maga jólelkű. Imre így szerette Rózsit. Kereste benne a jót, s ha talált valamit, maga örült legjobban. Legutóbb is emlegette az ebédlőbútort. Rózsi az apjuk rajzai szerint rendelte meg. Imre az évek során elmondta újra, s újra. Majd elhallgatja  előtte, hogy most könnyű szívvel megvált volna tőle. Edinától tudja, a bútor többségét a bizományiba szánta. Az ebédlőbútort is. Nem akarta magával vinni a hegyre, Kozma villájába.
Béla gondolatai is Rózsi körül forogtak, azt mondta:
- Minél többet gondolok a történtekre, annál kevésbé értem nagynénéd viselkedését. Ha több időt ad az Isten, talán idővel kiderült volna, hogy valamilyen betegség ütötte fel nála a fejét. Valamiféle szellemi defekt, mert az kizárt, hogy tiszta tudattal tette, amit tett. Ismertem jól. Ép ésszel sohasem adta volna ki kezéből a pénzt. Nem beszélve a gyűjteményről. Az  volt az élete. Minden darabja kincs volt a szemében. Hagyta, hogy elvigyék, a szállítást sem felügyelte, az elhelyezését sem. Érthetetlen, teljesen érthetetlen viselkedés!... Mindenesetre, Kozma biztosan tudta, hogy mit tesz. A gyűjtemény maga is vagyon, mégpedig tekintélyes vagyon!
Zsuzsi legyintett.
- Kozma annyit ért hozzá, mint hajdú a harangöntéshez! - mondta, s elmesélte, amit azon a bizonyos napon a szobájából hallott. Kozma nem volt tisztában a gyűjtemény értékével. Encsem-bencsemnek nevezte,  szerinte elhalt felesége ilyesmikkel töltötte meg a vitrineket, attól is szeretne megszabadulni. Mivel Rózsi továbbra is ragaszkodott a gyűjtemény elszállításhoz, Kozma titkon ráparancsolt a szállítókra, hogy a hat ládát vigyék a villája alagsorába, s pakoljanak rá mindenféle vackot, hogy a ládák ne kerülhessenek elő egyhamar. Kis hallgatás után hozzátette - Ha majd Kozmának eszébe jut, hogy a szuterénben ott vannak a ládák, hív egy ószerest, és megszabadul tőle. Akkor nagyon jól jár majd valaki.
Béla  idegesen mozdult.
- Ne is mondd, kislányom, mert így is a guta kerülget! - mondta, s az órájára nézett - Lassan csomagolnod  kellene. Nem bánnám, ha kimennénk mielőbb a vonathoz. Kozma még ideküld valakit, és kifigyelik, hogy utazol. Azt is, hogy hova. Nem volna szerencsés!
Zsuzsi engedelmesen mozdult, s bement a szobájába. Levetette fekete muszlinruháját, pólót vett fel, s könnyű nyári szoknyát, csak hajában hagyta meg a gyász jelét, a fekete bársonyszalagot.
Gondban volt a csomagolás miatt. Ruhája volt bőven, Rózsi adott erre maga miatt. Saját szalonjában varratta, vagy külföldről hozta. Különleges, finom darabok voltak, de vidéken talán egyszerűbbhöz szoktak. Végül mégis becsomagolt majdnem mindent. Gondolt a hidegebb napokra is, pulóvereket, hosszú nadrágot tett be, hátha sokáig maradhat, talán őszig is... Hátha!
Alig tudta lezárni a bőröndöt. Mikor megemelte, meglepődött, csak vonszolni tudta, vinni nem. Bélát hívta segíteni. Mikor az ügyvéd felemelte a méretes táskát, nyögött, s mosolyogva megjegyezte :
- Mindig szerettem benned ezt az optimizmust!
Összenevettek. Béla kivitte a pályaudvarra, felcipelte bőröndjét a vonatra, s vele maradt indulásig. Mikor átadta Zsuzsinak a megváltott jegyét, kezébe tett néhány százast, s szabadkozón mondta:
- Nem sok, de momentán...!
Zsuzsi vigasztalta.
- Hálás vagyok ezért is. Még sohasem volt ennyi pénz a kezemben. - mondta, s átölelte Béla nyakát, meleg puszit nyomott az arcára, miközben megköszönte mindazt, amit addig tett érte. Szépen köszönte, könnyes-kedvesen, s az ügyvéd zavarba jött. Lekapta szemüvegét, s gyorsan témát váltott.
- Igyekezz megnyerni Annus nénédet. Ha nem sikerül a tervem, mégsem tudom megfogni Kozmát, még szükségünk lehet Annus kevéske jóindulatára is.
Zsuzsi gondolta magában, régen rossz neki, ha Annus jóindulatára szorul, de azért igyekvőn ígérte. Hiszen maga is úgy gondolta, hogy Imrének segíteni kell, egyedül aligha boldogul. S, maradni akart. Imre közelében  lenni, ameddig csak lehet.
Bélát az ajtóig kísérte, mikor eljött az ideje. Aztán vidáman integetett, a szél lobogtatta tarka  szoknyáját, hosszú haját, s ragyogott az arca, hiszen ahhoz utazott, akit a világon legjobban szeretett.

 

Szólj hozzá!

A találkozás ( 1. rész )

2010.05.01. 19:28 Rényi Anna


 3. fejezet

 A  T A L Á L K O Z Á S ( 1. rész )

X/A

     Révháza felett zivatar vonult el ezen az estén. Már nem esett, de még közelről dörgött, villámlott, mintha az égiháború letáborozott volna a kisváros határában. Tíz óra felé járt az idő. Az állomás környéke kihalt volt, az épület ablakai sötéten bámultak az előtte elterülő térre. Csak a forgalmi irodában derengett némi fény. Fiatal vasutas ült az asztalnál egymagában, várta az utolsó vonatot.
Egyemeletes, kis kockaház volt az állomás épülete, nyitott peronnal, bezárt váróteremmel. Kevés utas fordult meg az állomáson. A révháziak inkább autóbusszal jártak be a közeli járási székhelyre, Nagyegribe. Az állomás épületéhez tartozott egy ütött-kopott raktár, s egy félig nyitott illemhely. Sehol sem volt mozgás, nem akadt utas a késői órán.
A vasútállomást tekintélyes park választotta el a kisváros lakóházaitól. Aki Révházára megérkezett, úgy érezte, előbb egy erdőn kell átmennie, s csak aztán jut be a városkába. A parkot kettéosztotta a műút, a városka központjától az állomás épületéig vezetett, s kis térbe torkollt az épület előtt.
A vasúti park fái, bokrai sejtelmesen susogtak a zivatar utáni szélben, amúgy csend ült a tájon, eltekintve a közeli, tompa égzengéstől. Ezt a csendet egyszer csak kettétörte egy közeledő motor hangja. A város felől érkezett, kanyart írt le az állomás előtti téren, majd berobogott a park fái közé. Bőrruhás, magas fiatalember szállt le a motorról. Levette bukósisakját, az ülésre tette, s jólesőn nyújtózott a jármű mellett, mint aki élvezi az eső utáni levegőt, a közeli fák, bokrok nedves illatát.
A késői motorozó nem utazni szándékozott. Hátat fordított az állomás épületének, s elindult komótos léptekkel a park belseje felé. Sétálva ment, ráérősen. Nem ijesztette a néptelen táj, a késői óra, a fák, bokrok sötét árnyéka. Amerre elment, megcsikordult a parkbeli út apró kavicsa fémcsatos csizmája alatt.
A kettéosztott park jobb oldali sarkán állt egy tekintélyes fehér falú épület, kiterjedt almás választotta el az első lakóháztól. Valamikor a park is a házhoz tartozott. Ezt a házat a városkában gazdaház néven emlegették. A háború előtt uradalmi gazdatiszt lakta, innen kapta a nevét. Az államosítás után intézményeket telepítettek bele, volt szociális otthon, óvoda, bölcsőde, végül üresen maradt, mert kiesett a forgalomból.
A gazdaház magányosan állt a sok fa között, mint valami mesebeli kastély az erdő szélén. Előtte a jobb oldali park, mögötte az almás, szemben a bal oldali park fái vigyázták csendjét. Az épület maga két szárnyból állt. Középen tekintélyes fakapu kötötte össze a szárnyakat, a fakapun gyermekkarnyi rézkilincs díszelgett.
A motoros elsétált a kapuig, s lenyomta a kilincset. A kapu zárva volt. Megfordult, s kényelmesen visszasétált a motorjáig. Megtámasztotta hátát az egyik fánál, és várt.
Messziről már hallani lehetett a közeledő vonat hangját. Zsuzsi ezen a vonaton utazott. Amint a vonat közeledett Révházához, megpróbálta levenni nehéz bőröndjét a csomagtartóról, de nem bírta leemelni. Három fiú ugrott egyszerre. A szerencsés azonnal felajánlotta, hogy leszáll vele, s mellészegődik önkéntes hordárnak.
Zsuzsi kedves mosollyal hárított, s maga cipelte a bőröndöt az ajtóig. Aztán nagy üggyel-bajjal lerángatta a vonatról. Igyekeznie kellett, az egyetlen leszálló volt, s az indító fütyült, amint földet ért. Letette a bőröndöt, s tekintetével a peront kutatta. Imre még nem volt kint. Azt gondolta, hogy előbb érkezett be a vonata. Nem akart a sínek között maradni, elindult cipekedve a peron felé. Félúton járt, amikor az indító vasutas kijött a forgalmi irodából, bezárta az ajtót, lekapcsolta a villanyt, s eltűnt a sötétben. Kicsit megszeppent, de aztán a kijárat felé vette az irányt. Az épület sarkán himbálózva világított egy csupasz villanykörte, odáig cipelte a bőröndjét, s a sárga fénykörben letette. Tekintete befutotta a messzeségbe vesző műutat. Biztos volt benne, hogy pillanatokon belül meglátja a Moszkvics közeledő fényeit.
Ezekben a percekben még nem volt nyugtalan, noha a kihalt tájat kissé félelmetesnek találta. Aztán elmosolyodott, mert meglátta a fehér falú házat. Kicsit kijjebb volt, mint a fák, fehér fala messziről világított. Imre elbeszéléseiből ismerte Révházát, az állomás környékét is. Hallott a gazdaházról is. Egyszer álmodott is vele. Édes-bolondos álom volt. Azt álmodta, hogy abban a házban élt a kedvesével, s a gyermekeivel. Boldog volt. Boldog!
Messziről megsimogatta tekintetével a park sarkán álló házat, aztán az órájára nézett, s nyugtalanul mozdult. Imrének már mindenképpen ott kellett volna lennie. Akkor is, ha nem tudta meggyőzni Annust. Valami más történt, mert Imre sohasem hagyná cserben. Vigasztalta magát, hogy talán elromlott a Moszkvics. Öreg autó, hosszú úton járt, s nem indult, mikor Imre elérkezettnek látta az időt. Ha így van, akkor várhat még eleget, mert Imréék messze laktak az állomáshoz. Ha gyalog indult elé, legalább fél óra. Idegességében végigtáncolta a hátralévő időt a sárga fénykörben, nyugtalanul izgett-mozgott, nem tudott egy helyben maradni. Aztán eltelt a fél óra is. Majd még egy negyed, s lassan erőt vett rajta a pánik. Egyre inkább hitte, hogy Imrééket valami baj érte útközben, s nem értek haza. Ha itthon volna baj, s Imre akadályoztatva van, kiküldi Palit, a nevelt fiát.
Palival még nem találkozott személyesen, de tudta Imrétől, hogy derék fiatalember, amúgy erdész. Sokszor Imre pártján van az anyjával szemben, ha a Rét utcában róla esik szó. Tudta Imre címét, hiszen évek óta leveleztek, de fogalma sem volt, hogy miképpen találna el hozzájuk. Imre maga mondta, hogy eltévedne, nem könnyű eljutni a régi kertvárosba. Ott is nehéz tájékozódni, sok a keresztutca. Ezen a késői órán talán járókelőre sem akadna, aki eligazítaná.
X/B
    A műutat nézte, s egyre erősebben hitte, hogy nagy a baj. Talán Imre már útközben szóba hozta, s Annus haragjában nekihajtott az első fának. Valóban keveset nézhetett televíziót a hallban, de így is látott elég balesetet. Most az ismert képsorok ugráltak a szeme előtt, összetört autók, sebesültek, vér, tragédia. A falhoz dőlt sírva. A motoros megmozdult a fánál. Pár lépéssel előbbre ment, egy letört ág megreccsent csizmája alatt, s megtorpant hirtelen. Zsuzsi kesergés közben nem hallotta meg az ág roppanását. Helyette nagy nehezen összeszedte magát, s szemeit törölgetve nézte újra a műutat. Egyszer csak meglátott egy gyalog közeledő emberi alakot. Nagyot dobbant a szíve. Kétsége sem volt afelől, hogy Imre jön. Hirtelen elhatározással otthagyta nehéz bőröndjét, s elindult a közeledő elé. Ment lendülettel, szinte repült, táncolt mentében az út közepén, mint a vidám szellőcske, s álmában sem gondolta volna, hogy közben követője akadt.
A motoros is elindult a park fái között. Követte Zsuzsit fától fáig, bokortól bokorig, vigyázva arra, hogy a műútról észre ne vegyék. Zsuzsi nem nézett be a fák közé, csak a messziről közeledőt figyelte, s minél közelebb jutottak egymáshoz, annál inkább elbizonytalanodott. Imre mozgása más volt, mint a szemből jövő járása. Megállt, majd újra elindult, de már fogyó lendülettel. Azzal vigasztalta magát, hogy Pali jön elébe. Lassan közeledett az érkező, Imre szerint a fiatal erdésznek mackós járása volt, ráillett a közeledőre. Aztán megtorpant hirtelen, mert észrevette az erős imbolygását. Nem lehet Pali sem, gondolta rémülten, és lehúzódott a jobb oldali park szélébe, ott várta be. A hold hol elbújt, hol kibukkant a felhők közül, a műút éppen ott volt a legsötétebb. Amikor egy vonalba ért vele a nagydarab, erős férfi, elbújt a hold is a felhők között. Ekkor megtörtént a baj. Az imbolygó alak hirtelen fordulattal elkapta, megragadta, s az arcába röhögte:
- Rám vártál, cicuskám?!
Zsuzsit néhány pillanatra megbénította a félelem, aztán a szabad kezével hirtelen belecsapott a támadó arcába, egyenesen a szemei közé. A férfi felordított, s elengedte. Zsuzsi futásnak eredt, rémületében az álombeli otthona felé vette az útját, a gazdaházat akarta elérni, hogy segítséghez jusson. A férfi utána vetette magát. Ott trappolt a nyomában, lihegve szitkozódott közben. Zsuzsi érezte, hogy nem éri el a fehér falú házat, s rémületében befutott a park fái közé. Éppen ott, ahol a motoros meghúzódott egy bokor árnyékában. Meglátta a másik alakot, és retteneteset sikított. A motoros félreugrott, Zsuzsi tovább rohant. A motoros kilépett a fényre, s elállta az üldöző útját.
Zsuzsi ebből semmit sem látott, csak az iszonyú csattanásra kapta vissza a fejét. Látta a fekete bőrruhás fiút szétvetett lábakkal, felemelt karral, s látta a másikat visszarepülni a műútra, mint a rongybabát. A következő pillanatban maga is elzuhant, átbukfencezett az útjába került padon, s elterült a fűben. Arra eszmélt, hogy ébresztgetik. Gyengéden paskolta valaki az arcát, s egy kellemes bariton szólítgatta:
- Ébredjen, kislány! Ébredjen!
Kinyitotta a szemét. A bőrruhás fiú volt mellette, fél térdre ereszkedett, a hold éppen beragyogta a parkot. Jólesőn nézett a fölébe hajoló arcba. Eszébe sem jutott félni. A fiú rámosolygott, ő visszamosolygott rá.
- Fel tud ülni? - kérdezte a fiú, s nyújtotta a kezét.
Zsuzsi mozdult, de közben észrevette, hogy a szoknyája a nyakába lebbent, ijedten kapott hozzá. Míg igazgatta, a fiú mosolyogva elfordította az arcát. Aztán felsegítette ültéig. Zsuzsi a fejét tapogatta, mint aki azon tépelődik, hogy lábra álljon-e, s megkérdezte:
- Elment?
- Remélem, a saját érdekében - válaszolta a fiú kis mosollyal.
Zsuzsi újra viszonozta a mosolyt, s már maga nyújtotta a kezét, hogy segítse talpra. Ahogy kinyújtotta a kezét, a holdvilág fényében meglátta, hogy véres a tenyere. Vérzett a beütött feje, noha alig sajgott. Nem bírta a vér látványát.
- Ó, istenem! - rebegte, s visszahanyatlott a fűbe.
A motoros csóválta a fejét. Megfogta Zsuzsi pulzusát gyakorlott mozdulattal, s halkan mondta:
- Érzékeny vagy, kis virág!
Az arca felé nyúlt újra, de hirtelen megállt a keze a levegőben. A város felől kerékpáros közeledett, messziről nyikorgott a járműve. A motoros talpra ugrott, s kisietett a műút szélére. Megnézte a közeledőt, aztán Zsuzsi felé fordult, sajnálkozón nézte néhány pillanatig, majd eltűnt a mellette lévő terjedelmes bokorban. A kerékpáros halk jajgatásra figyelt fel. Meglátta a pad előtt heverő lányt a fák, bokrok között. Megállt, letámasztotta járművét, levette a pumpát, s óvatosan elindult a pad felé.
Zsuzsi újra arra eszmélt, hogy ébresztgetik.
- Hé, kislány, mi van magával? - kérdezte egy reszelős, öreg hang, miközben rángatta a karját. Kinyitotta a szemét, s belecsodálkozott a ráncos arcba. Öreg vasutas guggolt mellette.
- Hova lett? - dadogta a fiúra gondolva, s hirtelen összezavarodott. - Vagy csak álmodtam?
Az öreg azt hitte, hogy arról a léhűtőről beszél, akivel az imént találkozott.
- Nem álmodta, a gazdaház előtt majdnem a biciklim elé futott a bitang. Bántotta? Mert attól kitelik, amilyen részeges.
Zsuzsi rájött, hogy a támadójáról beszél. Feltápászkodott, miközben felelt.
- Nem bántott, csak megkergetett. A padban botlottam el. Bevertem a fejem, de már jól vagyok.
Leült a padra, próbált visszaemlékezni, az öreg közben örvendezett.
- Na, akkor szerencsénk van, mert errefelé nincs orvos. A kórház vagy két kilométerre van, ahhoz át kellene mennünk a városon. Hogy került ide ilyenkor? Maga nem révházi, vonat se járt mostanában. Csak nem az estivel jött?
Zsuzsi megmondta, hogy kihez jött, és azt is, hogy nem várták, noha ígérték.
- Akkor csakis valami tévedés lehet, mert jól ismerem a tanító urat, ha az valamit megígér, megtartja. Rokona talán?
- Az unokahúga vagyok, Budáról. - mosolyodott el Zsuzsi a kedves szavakra. - Nem kísérne el hozzájuk, aranyos bácsi?
Az öreg vasutas feljebb tolta a sapkáját, vakarta a fejét, mint aki erősen töpreng, aztán azt mondta:
- Lehet szó róla, de előbb dolgom van a vasúti raktárban. Ha megvárja, mehetünk. A tanító úrék jó messze laknak, onnan már bajos volna visszajönni.
- Jó lesz nekem így is ! - sietett Zsuzsi a válasszal. - Még segítek is, hogy hamarabb végezzen.
Az öregnek tetszett a válasz, dörmögősen nevetett, s megindultak kifelé a parkból. Kérdezte Zsuzsit a csomagja felől. Válaszolt rá, éppen a bokornál jártak. Az öreg előre ment, Zsuzsi utána. A bokor előtt megállt egy pillanatra. Határozottan érezte, hogy a bokor megmozdult, de nem mert benézni az ágak közé.
Mikor már messziről hallatszott a lépteik zaja, a kerékpár nyikorgása, a motoros kilépett az ágak közül, és halkan felnevetett :
- A mindenét, ez forró volt!
Leült a padra, nézte a füvet. Először mosolyogva, aztán hirtelen elborult az arca, s feje a mellére bukott. Szívet-lelket gyötrő oka volt a hirtelen támadt keserűségnek. Sokáig ült így, aztán felpattant, rohant a motorhoz. Felvette a bukót, a járművel szaladt a fák között. Csak a gazdaház előtt ment ki vele a műútra, felpattant rá, s ijesztő sebességgel elszáguldott a város felé. Ment, mint aki menekül.
X/C
     Zsuzsiék a vasúti raktárban bő órát töltöttek. Az öreg szállítóleveleket böngészett, csomagokat rakott ide-oda, s közben mesélt. Elmondta, hogy nagy zivatar volt, a fiánál segített az építkezésen, aztán elbóbiskolt a vacsoránál. Zsuzsira mosolyogva mondta, hogy ez a szerencséje, mert máskor előbb szokott jönni.
Zsuzsi megemlítette a forgalmistát, a sötétbe borult peront. Az öreg döcögősen nevetett.
- Új házas. Sietett fel az asszonykához az emeletre. Hajnalig nem jön vonat, a telefon ott is szól, pihenhetnek.
Aztán írogatott szorgalmasan, s nem beszélt. Zsuzsi is hallgatott. Álldogált az ajtó közelében, noha az öreg hellyel kínálta a ládák tetején. Nem ült le, mert minden poros volt. Félhomály vette körül, csak az öreg előtt égett egy kis villany. Minden mozdulatára megmozdult a hajópadló, valami pince felett lehettek. Úgy érezte, álmodja ezt a mai estét, úgy ahogy van, a parkbeli kalandját a vasúti raktárral, az öreggel együtt. Kicsit sajgott még az ütés helye, szerette volna látni a sebét. Volt egy félig vak tükör a falon, odaesett a fény éppen. Elment odáig a lába alatt mozgó padlón, s belenézett a tükörbe. Elborzadt magától. Véres volt a homloka, talán maga maszatolta el. A látvány felkavarta, s megszédült. Belekapaszkodott a rozsdás mosdóba. Szerette volna megmosni az arcát, mert érezte, hogy elájul megint, s végigvágódik az ijesztő porban, de a lavórban fekete volt a víz. Tehetetlenségében felsírt. Az öreg abbahagyta az írást, s vigasztalón mondta.
- Nocsak, nyugodjon meg, aranyoskám! Vass bácsinak nagy unokái vannak, lánygyerekek is. Tudja, hogy mi a becsület. Minden baj nélkül elviszem Takácsékhoz.
Ö
sszeszedte magát, és kért egy kis vizet. Az öreg a kannafedőből kínálta. Nem ivott, csak az arcát mosta meg. Jobban lett kicsit, s hamarosan indulhattak.
Éjjel fél egy tájban járt az idő. Az öreg feltette a bőröndöt a kerékpárra, Zsuzsi mellette lépkedett. Beszédes volt az öreg vasutas. Elsorolta a gyerekeit, unokáit, s büszkén említette a két dédunokát.
Zsuzsi megkérdezte:
- Dédunokák vannak, és még nem nyugdíjas a bácsi?
- Tíz éve, de muszáj dolgozni. Építenek a gyerekek, kell a segítség. Már a harmadik gyerek épít, addig nem lehet pihenni. Majd megpihenünk később. Ha előbb nem, majd a sárga földben, ott úgyis pihenhet az ember eleget.
Mindezt kedélyesen mondta, szinte vidáman. Aztán tovább mesélt. Elsorolta, hogy melyik gyereke mivel foglalkozik, név szerint emlegette őket. Közben beértek a városka központjába. Egyetlen lélekkel sem találkoztak a hosszú úton. Zsuzsi szemügyre vette a város központját. Tekintélyes templom állt a téren, akár egy kisebb bazilika. Tornya beleveszett az éjszaka sötétjébe, csak a toronyóra világított árván a magasban. Telihold volt ezen az estén, s Zsuzsinak a sötét magasban világító toronyóra, és a telihold láttán az a képzete támadt, hogy dupla hold van az égen. Két világító tányér, az egyik a másiknak tükörképe. Ez is álomszerű volt. A dupla hold megragadta képzeletét, mintha tényleg mesevilágban járna. Aztán eszébe jutott Imre újra, s visszahozta a valóságba. Ha nem baleset érte őket, akkor mi történhetett. Hiszen Imre eddig maga volt a biztos bizodalom. Szava, ígérete szentség. Ha most nem állta a szavát, annak súlyos oka van. Összeszorította szívét újra az aggodalom. Megjelent előtte Imre kedves arca, s felsírt magában.
Az öreg közben fáradhatatlanul mondta a magáét. Már a városról beszélt, a templomparkot emlegette, híresen szép virágait, és a papot, aki nem restelli megfogni a kapa nyelét, s maga gondozza a templom mellett elterülő park ágyásait. Mentek, csak mentek. Már zegzugos kis utcákon jártak, hol erre kanyarodtak, hol arra. Zsuzsi úgy érezte, hogy órák óta mennek. Aligha talált volna el Imréékhez egymagában.
Az öreg, Takács tanító urat kezdte emlegetni. Zsuzsi felkapta a fejét. Jólesőn hallgatta, hogy miképpen dicséri Imrét. Mondta az öreg, hogy tanította a gyerekeit, némelyik unokáját is. Hozzátette, hogy ritka rendes ember. Köszönésbe sem lehet megelőzni, pedig maga csak egy egyszerű vasutas, akinek a tanítók nem szoktak előre köszöngetni, de a tanító úr nem restelli. Rákanyarodtak egy sötét, hosszú utcára. Zsuzsi újra a gondolataiba merült. Próbálta rendezni az emlékeit, mi volt az álom, s a valóság, mert álmodott is a pad előtt. Azt álmodta, hogy elérte a gazdaházat. Abban biztos volt, hogy nem történt meg. A fiúban nem volt biztos. Olyan kellemes emléke volt, hogy csak álmodhatta. Pedig tisztán látta maga előtt most is az arcát, kedves mosolyát, sötét szemeit. Hangja is a fülében volt még, az a kellemes, bársonyos bariton hang.
A hosszú utca két oldalán sötét utcák nyíltak erre-arra, amikor elmentek az egyik mellett, a hátuk mögött bent a mellékutcában felbőgött egy motor hangja. Néhány pillanat múlva kikanyarodott, megelőzte őket, s elhúzott mellettük. A motoroson bőrruha volt, megcsillant rajta a fény, mikor a villanyoszlop alatt ment el.
Zsuzsi szíve nagyot dobbant, megismerte bukóban is. Mégsem álmodta, gondolta örömmel, s izgalmában megkérdezte:
- Messze vagyunk még?
- Már nem. A tanító úrék éppen ott laknak, ahol ez a motoros megfordult. De mit keres ez erre ebben az órában?! Na, csak húzódjunk beljebb, még elviszi a táska sarkát.
A motoros visszafelé jött, s felemelt kézzel köszöntötte az öreget. Az öreg fogadta, sapkájához érintette az ujját, s azt mondta:
- Szevasz, fiam!
A fiú révházi, ismeri az öreg, örvendezett magában Zsuzsi, s gondolt mást is. A fiú neki üzent. Tudja, hogy kihez igyekszik. Nagyon jó érzés volt végiggondolni. Belülről csiklandozta az öröm, az aggodalmáról is megfeledkezett néhány pillanatra.
Mikor megálltak a ház előtt, már újra nyugtalanul vert a szíve. Csengő nem volt, az öreg megkopogtatta a közelebbi ablakot. Fény gyúlt a szobában, s megjelent Annus kócos feje az üveg mögött. Zsuzsi szívéről mázsás kő esett le. Itthon vannak, megjöttek mégis, örvendezett magában, s eszébe sem jutott neheztelni. Helyette gondolta, hogy elaludták a vonatot. Nehéz nap volt mögöttük, nem húztak órát, vagy nem hallották meg a csörgését.
Annus dühös fintort vágott, amikor megismerte, de intett a kezével, hogy menjenek vissza a kiskapuhoz. Maga jött ajtót nyitni. Valami pongyolaféle volt rajta, megköszönte az öregnek a segítséget, de Zsuzsit nem üdvözölte. Ahogy bezárta a kiskaput, otthagyta az udvaron. Zsuzsi sietett utána a bőröndjével, ahogy tudott. Mire becipelte az előszobába, Annus már sehol sem volt. Vízcsobogást hallott az egyik ajtó mögül, így szétnézhetett egy kicsit. A hálóban nyitva volt a nagy rekamié, de csak egy ágynemű volt rajta, abból bújhatott ki Annus. A másik utcai szoba ajtaja is nyitva volt, az utcáról beszűrődő fényben látta a bútorok körvonalait. Gondolta, Imre valamilyen okból ott pihent le. Közelebb lopakodott az ajtóhoz, s beszólt halkan. Úgy szólította nagybátyját, ahogy gyakran szokta.
- Megjöttem, édes-drágám!
Nem kapott választ. Annus kijött a fürdőszobából, s felkapcsolta a villanyt a sötét utcai szobában. Senki sem volt bent. Annus nem ment be, csak az ajtóban állt.
- Találsz a fiókban ágyneműt, ágyazz meg magadnak, mert nálunk nincsenek cselédek!- mondta bántón, visszautasító arccal, s indult a háló felé.
- Imre hol van? - kérdezte Zsuzsi nyugtalan lélekkel.
Annus már fogta a kilincset, s hirtelen indulattal felelt.
- Hol volna? Kórházban! Infarktust kapott, hála a rokonai igyekezetének!
Ezzel bement a szobába, s becsapta maga mögött az ajtót. Zsuzsi úgy nézett a becsapott ajtóra, mint akit arcul ütöttek. Aztán az ajtófélfához borult, s zokogott, hogy a szíve majdnem beleszakadt.
X/D
     A motoros ezekben a percekben már az új kertvárosban robogott, s megállt egy kétablakos kockaház előtt. A kiskapuban középkorú asszony fogadta panaszosan.
- Péter, hol voltál ennyi ideig, a jó isten áldjon meg?!
- Itt vagyok, édesanyám! Nem szabad rémeket látni mindjárt...- mondta nyugtatón, s betolta járművét az udvarra.
Anyja szaladt utána.
- Na, de fiam! Mit gondoljon az ember, amikor elmentél kilenckor egy fél órára, most meg éjjel egy is elmúlt?!
A fiatalember átfogta a vállát kedvesen, együtt mentek be a házba, s közben felelt.
- Például azt, édesanyám, hogy felnőtt fiad van, akinek akadhat valami elfoglaltsága anélkül is, hogy előre bejelentené.
- Milyen elfoglaltság ilyenkor? Azt mondtad, megnézed Kékesi Feriéket, hogy baj nélkül hazaértek-e az Öreg-tóról a zivatar előtt a gyerekekkel, és jössz mindjárt. Vagy kimentél mégis a vasúti parkba? Máskor onnan is megjössz egy fél óra alatt.
Bementek az előszobába, a fiatalember levetette bőrruháját, s miközben felakasztotta a fogasra, türelmesen válaszolt.
- Így volt. Feriéknél voltam egy darabig, megjöttek baj nélkül. Játszottam kicsit a gyerekekkel, aztán hazafelé jövet mégis elkanyarodtam a vasúti park felé. Hiányzott a megszokott levegőzés, most különösen jó kint a levegő.
- Na, de ennyi ideig?! Máskor sohase szoktál ennyi ideig elmaradni...- méltatlankodott még mindig az anyja.
Péter felnevetett.
- Ma különleges világnap van, édesanyám! Valami felkeltette az érdeklődésemet, elszaladt az idő.
Anyja hirtelen elpityeredett.
- Könnyedén beszélsz, rám meg nem gondoltál. Órák óta imádkozok félelmemben. Azt hittem, hogy valami baleset ért.
Péter elkomorodott. Miközben megszabadult csatos csizmájától, bocsánatkérőn felelt.
- Ne haragudj a szédült fiadra, valóban megfeledkeztem az időről...- mondta nehéz sóhajjal, s korholta magát belül, mert ezen az estén anyjáról is megfeledkezett. Pedig máskor vigyázni szokott rá, nem hagyja bizonytalanságban, hiszen már szenvedett éppen eleget.
A Kerekes család élete tragédiáktól volt terhes. Özvegy Kerekes Sándorné, vagy ahogy az egyszerű környezetében emlegették gyakran, Jónás Erzsi, először az urát, és két kamasz fiát vesztette el. Sok éve történt, de azóta is gyászolja őket. A család azon a nyáron kiment az Öreg-tóhoz. Az apa csónakba ült a két nagyobb fiával, s a tó közepén felborult a csónak. Erzsi a partról nézte végig a legkisebb fiával. Őrjöngve küldte a segítséget, de későn ért oda az alkalmi mentőcsónak. Csak másnap találták meg a három Kerekest. Azóta a megmaradt fiának élt. Péter volt a szeme fénye. Keményen dolgozott, hogy tanulhasson, s meghitt, szép kapcsolat volt köztük.
A tragédiával még nem ért véget Jónás Erzsi keresztjárása. Három esztendővel ezelőtt majdnem elvesztette a harmadik fiát is. Péter közelében felrobbant egy gránát, s súlyosan megsérült. Maradandó sérülést szenvedett.
Kerekes Péternek, a helyi kórház közkedvelt gyermekorvosának sérült volt az arca. Szemből, s jobbról nem látszott a sérülés, a szemlélődő kellemes férfiarcot látott, de aki megpillantotta a bal arcán, a füle előtt a mély vágás helyét, szánakozó tekintettel nézett rá. Péter nehezen viselte el a szánakozó tekinteteket, s a balesete óta nem mutatkozott nyilvánosan hajadonfőtt, mindenhova motorral járt, csak a kórházban láthatták bukósisak nélkül. Beteg emberek között kevésbé zavarta a maga sérülése.
A baleset óta az élete teljesen megváltozott. A harmincnégy éves orvos a balesetig jeles fiatalember volt, diákkorától tevékeny, a társaságok lelke-motorja. Volt néptáncos, amatőr színjátszó, derűs kedélye miatt kedvelte mindenki. Kis betegei gyógyulás után is megismerték az utcán, s odaszaladtak hozzá egy puszira.
Nem csak orvosnak volt kiváló, embernek is az volt. Balesete után nem volt önmaga többé. Erzsi attól félt, hogy fia nem tudja majd elfogadni ezt az életet, de Péter megnyugtatta. Azt mondta, amíg köti  édesanyja szeretete, s a munkája, nincs oka nyugtalanságra.
Mikor a gránát felrobbant, Péter vőlegény volt. Az akkor maradéktalanul jóképű, fekete hajú, sötét szemű, arányos testalkatú, magasra nőtt fiatalember, aki egyben doktori diplomával rendelkezett, válogathatott volna a szebbnél szebb lányokban, de Péter ragaszkodott az egyik szomszédjuk lányához. Zombori Katának hívták a lányt, idővel tanítónői oklevelet szerzett. Péterrel egyidősek voltak. Kiskorukban mindennapos játszótársak, együtt jártak óvodába, iskolába. Gimnazista korukban alakult ki a szerelem. Hosszú jegyesség volt az övék. Péter évekig tanult, Kata háza épült, aztán Péter egy jó hírű klinikán szerezte gyakorlatát. Kata türelmesen várt rá.
Végül beteljesülés előtt állt a hosszú ragaszkodásuk, esküvőre készültek. Már csak néhány nap választotta el őket a lakodalomtól, mikor felrobbant a gránát. Péter azon a délutánon locsolni akart a kertjükben, slagjuk a harmadik szomszédnál volt, átment érte. Mivel senkit sem talált elöl a házban, hátrament a kamrához, s elképedve látta, hogy négy gyerek, köztük egy kislány, éppen egy gránátforma tárgyat próbál szétfűrészelni. Már javában mozgott a fűrész. Nem volt sok ideje a meditálásra. Elkapta a hozzá legközelebb álló két gyereket, lerántotta a földre, s testével betakarta őket. Abban a pillanatban megtörtént a tragédia, felrobbant a gránát. A másik két gyereket megölte, az egyik a kislány volt, másik a háziak kisebbik fia, aki a gránátot fűrészelte.
Pétert is életveszélyesen megsebesítette. Erős szervezete legyűrte a súlyos sérülést, de Kata reakciója megsebezte a lelkét. A lány nem tudta elfogadni a sérült arcával, s lélektipró módon szakított vele. Ez okozta az igazi törést. Péter azóta abban a szilárd meggyőződésben élt, hogy senkinek sem kell ilyen arccal. Vigyázott magára. Ha bukóban találkozott olyan lánnyal, aki nem ismerte, és rámosolygott, nem látta meg.
Ezen az estén rövid időre megfeledkezett magáról. Míg várt a mellékutcában, végiggondolta a történteket. Hirtelen jött ötlettel maradt tovább a parkban, máskor sohasem várta meg az esti gyorsot. Most valami ott tartotta. Aztán meglátta a lányt, s azonnal elbűvölte. Ahogy ott mozgott a sárga fénykörben, olyan volt, mint egy tüneményes látomás. Bámulta karcsú alakját, gyönyörű haját, messziről is kedvesnek tűnő arcát. Mikor a falhoz dőlt sírva, majdnem odament, de akkor még észbe kapott. Amint a lány elindult a műúton, már nem volt ura akaratának. Ment utána, mint aki megszédült. Végül jött az a bitang. Olyan gyorsan követték egymást az események, hogy az arca eszébe sem jutott. Elintézte a részeges alakot, s rohant a pad előtt fekvő lányhoz.
Alig mert hozzáérni. A lány aléltságában feltárulkozott, olyan meseszép volt, amire csak heves szívdobogással tud visszagondolni. Aztán a mosolya. Uramisten, milyen mosoly volt az! Ilyen tündöklően kedves mosolyt még sohasem látott. Élete végéig sem fogja elfelejteni. Boldogan maradt volna mellette, de jött az öreg Vass, nem találhatta az alélt lány mellett. A magafajtájának vigyázni kell a látszatra is. Ismerte jól az öreget, bízott abban, hogy a lányt pártfogásba veszi. Szerencse, hogy jött. Ha a varázs továbbra is ott tartja a lány mellett, az a szegény kislány frászt kapott volna, ha az elhagyott parkban éjnek évadján felfedezi a sérülését. Gondolataiból anyja hangja zökkentette ki.
- Meddig akarsz a fogas előtt állni?... Valami bajod van, fiam ?
- Semmi, édesanyám! Az égvilágon semmi, csak eszembe jutott valami...- felelte sietve, s elmosolyodott. - Mehetünk aludni. Jó pihenést!
Anyját elkísérte a szobájáig, aztán maga is bement saját szobájába. Anyjának nem beszélhetett a lányról, mert féltette az idegen lányoktól, s hamar észrevenné, hogy annál a lánynál ottmaradt a nyugalma. Szegény anyja még mindig reméli, hogy Katával összejönnek majd egyszer. Hallotta, mikor egyik lánytestvérének azt mondta, hogy Katán kívül csak olyan lány fogadná el, aki mindenképpen doktorné akar lenni. Az olyantól pedig óvja meg őket az Isten.
Nem kapcsolta fel a villanyt, odaállt az ablaka elé, s nézte a csillagokat. Még sohasem érezte ennyire reménytelennek az életét. Megfogta az a gyönyörű mosoly, de semmi esélye sem lehet. Hirtelen fellázadt a lelke. Tehetetlen keserűségében iszonyút vágott a falra. Elfordult az ablaktól, s forró homlokát a falhoz hajtotta. Férfi volt, erős, egészséges, az apró fehérneműjében feltárulkozó lány olyan erős vágyat ébresztett benne, aminek a létezéséről eddig tudomása sem volt.
Katához is kötötték szép élmények, de ez a vágy más volt, ez valami elemésztő szomjúhozás volt, puszta emléke is kínnal, és gyönyörűséggel járt. Úgy érezte, rajtavesztett, ha nem tudja elfelejteni. Végén még felkötheti magát.
Állt a sötét szobában, s ütemesen ütötte öklével a falat. Nagy nehezen összeszedte magát, leült a kanapéjára, s tenyerébe hajtotta fejét. Mitévő legyen? Megpróbálta józanul mérlegelni az esélyeit, de alig sikerült. Abban biztos volt : ha Kata nem tudta elfogadni az arcával, pedig szerette, biztosan tudja, hogy szerette, akkor ez a gyönyörű lány nem szerethet bele. Megpróbált menekülni újra, s eldöntötte, addig nem megy Takácsék felé, amíg a lány Révházán van.
Fekvőhelye szemben volt a csipkefüggönyös ablakkal, szokása szerint félrehúzta a függönyt. Lefeküdt, s újra a csillagokat bámulta. A lányra gondolt. Nem hideg szépség, állapította meg jólesően. Mosolyában lélek van, benne van a személyisége bájos varázsa. Ez a kislány nem lehet gőgös, nem lehet beképzelt, mint a szépnek született lányok többsége, pedig legszebb mind között.
Hiába volt az erős fogadalom, nem tudott szabadulni a lány emlékétől. Gondolatban átélte a találkozás minden pillanatát. Az őrületes vágy fellobbant benne újra, zakatolt a szíve, folyt róla a víz. Már képtelen volt bármi elhatározásra. Alig várta, hogy másnap legyen, s láthassa megint. A csillagok is bűnösek voltak benne, biztatták - hátha, hátha! Mikor végre álomba szenderült, félálomban még motyogta:
- Kis virág!... Gyönyörű, kicsi virágom!

 

Szólj hozzá!

A találkozás ( 2. rész )

2010.05.01. 19:19 Rényi Anna

 

3. fejezet
 
A  T A L Á L K O Z Á S ( 2. rész )
 

X/A
            Zsuzsi álomba sírta magát ezen az éjszakán, de hajnalban már ébren volt. Kiült a heverő szélére, ott sírdogált, s tördelte az ujjait aggodalmában. Alig várta, hogy kintről zörgést halljon. Szerencsére Annus korán kelt, s elindulhatott keresésére. Beszólt a félig nyitva hagyott konyhaajtón, hogy bemehet-e. Annus flegmán felelt.
- Felőlem!
Illedelmesen köszönt, s azonnal kérdezte, Imre hogy van. Az asszony idegesen, pattogósan válaszolt.
- Hogy lehet az, akinek infarktusa van?!
Nem lett okosabb, de vigasztalta, hogy Annus inkább dühös volt, mintsem szomorú. Imre évek óta bizonygatta, hogy a felesége ragaszkodik hozzá. Most remélte, hogy igaza van. Remélni kezdte azt is, hogy nincs akkora baj, ahogy eleinte hitte, de Imre betegségének ténye mégis keserűséggel töltötte el, s rohant volna hozzá. Nem merte a kívánsággal kezdeni, helyette csendesen kérdezte:
- Itthon lett rosszul, vagy még útközben?
Annus tejet töltött a forralóba, felcsapta a gázra, s szinte kiáltotta.
- Nem mindegy? Tönkretettétek! Belebetegedett annak a jóféle nénédnek a halálába is. Hiába mondtam, hogy nem érdemli meg, mert kutyába se vette. Te meg külön csinálod neki a műsort. Most is, mi a fenének jöttél ide, mikor jól tudod, hogy utálom a képed?!
Zsuzsi nyelt egyet, s gondolta, hogy kibújt a szög a zsákból. Elszorult szívvel felelt.
- Imre az egyetlen rokonom. Szeretem őt, amióta az eszemet tudom.
- Na persze! Ez a maszlag. Ezen az alapon sírtad tele a lelkét évek óta. Vagyont költött már az utazgatásokra, de mi hasznunk belőle... Mocskos egy fajta vagy te is!
Zsuzsit már annyi megaláztatás érte az életben, hogy belső lázadással felelt.
- Ne tessék ilyet mondani, Annus néni! Imre is a fajtám.
- Az uram kivétel, de a kommunista pereputtya egytől egyig szemét, mocsok! - kiáltotta ijesztő indulattal, s kiköpött Zsuzsi lábai elé a kőre.
Zsuzsi megdöbbenve bámulta a fénylő foltot, s azt gondolta magában, hogy ilyen az élő, eleven gyűlölet. Ijedten hallgatott. Annus közben csapkodott össze-vissza a kezében lévő konyharuhával, s tovább dühöngött.
- Mind mocskosok vagytok, népnyúzó szemetek! Ismerlek benneteket. A jóféle nénéd is megérte a pénzét. Volt pofája úrinőt játszani kommunista kurva létére!
Zsuzsi csodálkozott : Rózsi erkölcseit sérelmezi, és nem a politikai tevékenységét ?! Nem nevezte magában sem elveknek. Imre egyszer azt mondta, a Tódor-féléknek nincsenek elveik, csak álarcaik vannak. Ha ezt emlegeti, egyetért vele, de hogy éppen az erkölcseit bírálja ?! Szerinte másféle viselkedésre szokás ilyet mondani. Rózsi általában olyan volt, mint a jégcsap, kivéve élete utolsó heteit. Csendesen mondta. Annus hangja újra felcsattant.
- Csak védd! Biztosan okod van rá. Téged is kitanított a mesterségére, mi? Kitehettétek volna a piros lámpát az elrekvirált villára!
Ezt komolyan zokon vette, de hallgatott a békesség miatt. Annus közben levette a tejet a gázról, löttyintett belőle egy kék pettyes bögrébe, szelt hozzá egy darab kenyeret, s az egészet elé lökte.
- Itt van, egyél! Mással nem szolgálhatok. Nálunk sajnos nincs divatban a lazacos szendvics! - mondta gúnyosan.
Zsuzsi lehajtotta a fejét. Most mondja meg, hogy életében nem evett még lazacot ?! Edinától tudta, hogy volt a villában az összejövetelek alkalmával, de sohasem vett rajtuk részt, maradékból sem kapott. Azt alighanem megette Teri néni, vagy valaki más. Megfogta a bögrét, halkan megköszönte, s megkérdezte, hogy Imre melyik kórházban van. Okkal kérdezte, mert Imrétől  hallotta, a súlyosabb betegeket Nagyegribe viszik. Annus végigmérte lesújtón.
- Na, mit gondolsz, itt hány kórház van? Nagyon okos lány vagy, de ahhoz bezzeg van eszed, hogy mutogasd magad ebben a rövid szoknyában!
- Hoztam hosszabbakat is, átöltözöm... - felelte igyekvőn. Így tudta meg, hogy Imre a révházi kórházban van. Ez megnyugtatta. Helyben könnyebben bejut majd hozzá, de még mindig kevés volt a bátorsága ahhoz, hogy megkérdezze, mikor láthatja.
Annus hangja megint ijesztő volt.
- Ajánlom is, hogy átöltözz, mert nem csúfoskodok veled. Itt tisztelnek bennünket. Nem szoktuk híresztelni a mocskos viselkedésteket.
Ezzel mintha kiadta volna a mérgét. Csendben volt egy ideig, jött-ment a konyhában, zörgött, csörömpölt a mosogatóban, keresett valamit a mosatlan között. Aztán hirtelen belevágott az edények közé, s hisztérikus hangon felkiáltott.
- A szemét banda!... Megnyúzták a népet a beadással, lesöpörték a padlást, vitték a vetőmagot, a tojást tojó tyúkot, aztán követelték a beadást...Megnyúztak bennünket, hogy a kommunista urak dőzsölhessenek! Megverték apámat az udvarunk közepén a családja szeme láttára, mert eldugott egy kis vetőmagot, pár kiló lisztet... Elvitték, internálótáborban halt meg... Megölték a ganék! - kiáltotta már sírva, s Zsuzsi felé csapott a konyharuhával.
Zsuzsi felugrott, s az ajtó közelébe húzódott. Annus folytatta:
-A főtéri üzlet kirakatába csúfságnak kitették a kis lisztünket, vetőmagunkat, gúnyrajzokkal, versikékkel írták körül. Mi lettünk a nép ellensége... Kivezényelték az iskolásokat, jöttek csasztuskázni, zsíros kulák, büdös kulák... A fiamat is megszégyenítették az iskolában, kiállították táblával a nyakában, az udvar közepére állították, ott gúnyolták kórusban, pedig csak hétéves volt, csak hétéves!... - zokogta fuldokolva, s a konyharuhába temette arcát.
Zsuzsi remegett, s keseregve gondolta, hogy rettenetes világ lehetett akkor, ha még az ártatlan kisgyermeknek sem kegyelmeztek. Annus neki sem kegyelmezett. Felsírt újra, s megint felé csapott a konyharuhával.
- Ezt tettétek, te mocsok!
Zsuzsi már rettegett. Látta Annus eszelős tekintetét, látszott rajta, hogy alig van magánál. Újra kitört belőle a keserűség, de már aligha tudta, mit beszél, megfenyegette Zsuzsit az öklével.
- -Megöltétek az első uramat is! Nem bírta már szegény a sok csasztuskázást, mindennapos zaklatásokat. A rendőr kezéből kicsavarta a pisztolyt, és bedobta a kútba... Húszan jöttek rá! Hajtóvadászatot indítottak. Felakasztotta magát a szerencsétlen. Inkább felakasztotta, mint a kezük közé kerüljön. De még ez sem volt elég! Ötvenkettő nyarán, éjjel csóvát dobtatok a házra, hogy   pusztuljon még az írmagja is! - zokogta fulladozva, s a konyhaszekrény ajtajához verte a fejét.
Zsuzsi szeme megtelt könnyel ennyi kín láttán. Hirtelen megszólalt, s védekezőn kiáltotta :
- Csak akkor születtem, Annus néni!
Annus mintha észre tért volna egy kicsit. Elfordult a konyhaszekrénytől, a konyharuhával törölgette könnyben fürdő arcát, aztán fáradtan legyintett.
- Akkor is azokhoz a mocskokhoz tartozol! Apád kommunista volt!
Zsuzsi nem tudta elviselni, hogy apját egy kalap alá vegyék a gyilkosaival. Sírt már maga is, így mondta:
- Az én édesapám becsületes ember volt, ártatlan abban, amivel Annus néni vádolja !
- Nincs ártatlan kommunista! - kiáltotta Annus, s hatalmasat csapott az asztal tetejére.
Zsuzsi tudta, hogy apját ilyen értelemben nem érheti vád. Biztos tudatában most nem rettent meg. Sírt ugyan, de elszántan ragaszkodott a maga igazához.
- De édesapám ártatlan volt ! Imre tudja. A testvére, jól ismerte, és szerette. Nem tudta volna szeretni, ha becstelen.
Annus csak azt hallotta meg belőle, amit akart.
- Azt látod elhiszem, hogy Imre szerette. Mindig is jó bolond volt.
- Édesapám is szerette Imrét. Jó testvérek voltak.
- Jó testvérek?! - csattant fel Annus hangja, s csípőre tette a kezét - Ugyan ne mondd! Hát akkor hol volt a díszes apád, mikor segíteni kellett volna ? Mikor kuláknak kikiáltott származásom miatt Imrét kicsapták tanyára tanítani, éveken át taposta a sarat, havat. Apádnak csak egy szavába került volna, de féltette a dőzst , a borjúhúst, azt féltette!... Amíg mi nyomorogtunk, puliszkán éltünk, ha akadt, addig ott fent borjúhúst zabáltatok. A két szememmel láttam!!!
Zsuzsi kikerekedett szemmel nézett Annusra. Imrétől alig hallott valamit a régi időkről, mégis meglepte, hogy hallgatott előtte arról, hogy évekig tanyán tanított. A borjúhús nem volt újság. Ismerte annak a nevezetes vasárnapi ebédnek a történetét. Imrétől, és Béla bácsitól is hallotta. Imre akkor mutatta be Annust a családnak. A borjúhúst Vagyki Laci vitte a vasárnapi ebédhez. Azért fogadták el, mert amúgy náluk is szegényes lett volna az ünnepi ebéd. Szülei nem tartoztak a kedvezményezettek közé.
Imre arról beszélt, hogy a botrányba fordult ebéd után majdnem megszakadt Annussal a kapcsolata. Elköltözött volna a fiával tőle, ha befogadják valahol, de akkor már a testvérei se merték pártfogásukba venni. Mindenki attól félt, hogy Rózsi bosszút áll. Édesapjától nem kellett tartaniuk. Imre azt mondta, megértő szeretettel állt a dologhoz, nem hűlt ki az ölelése, továbbra is szeretettel fogadták, ha fellátogatott. Vajon Annus tudja-e, hogy az akkori kesergésének is köze volt a szülei halálához?! Béla bácsi szerint, szülei sorsa azon a vasárnapon fordult a tragédia irányába.
Bánatosan nézte a magáról megfeledkezett asszonyt, s azon töprengett, miképpen tudná megértetni vele, hogy egyformán vádol ártatlant, s vétkest a bűnben. Megpróbálta a lehetetlent. Csendesen mondta :
- Rózsi miatt édesapámat is vádolja, Annus néni, pedig édesapámnak nem volt része abban a politikában, ami a népet nyomorgatta. Ha tetszik hinni, ha nem, nem értett egyet vele. Annyira nem, hogy amit Annus nénitől hallott, Tódor Györgynek a szemére vetette, mikor legközelebb Rózsiéknál összefutottak. Béla bácsi szerint megásta vele a sírjukat. Imre is, Béla bácsi is biztos benne, hogy szüleim nem baleset áldozatai lettek, hanem megölték őket.... Megölték a szüleimet, Annus néni !
Végét felsírva mondta, hiszen fájt a lelke a gondolatára is. Hallgattak aztán egy ideig mindketten. Ezek a percek lehettek volna a mérlegelés percei is. Kevésbé elvakult ember talán rádöbben, hogy eddig tévedésben volt, s megváltoztatja véleményét. Nem így Annus. Ha Zsuzsi tudta volna, hogy Imre hányszor, de hányszor próbálta megértetni ugyanezt a feleségével az elmúlt évek alatt, nem reménykedik. Annus parttalan, meggyökeresedett gyűlöletében nem mérlegelt. Felcsattant kárörvendőn a hangja.
- Megérdemelték a sorsukat!
Zsuzsi lélegzete elakadt. Ennyi gonoszságot még Annusról sem feltételezett. Vádló könnyekkel nézett rá, s az asszony visszanézett gyűlölettel. Örökre megfagyott köztük a levegő. Zsuzsi felsírt, s az ajtónak fordult.
- Elmegyek innen. Nem maradok itt tovább!
Annus rákiáltott.
- Sehova, egy tapodtat se! Itt maradsz. Ha az uram meggyógyult, eltakarodhatsz.
- Ezek után hogy maradjak itt ... - sírta Zsuzsi boldogtalanul.
Annus csepegő gúnnyal válaszolt.
- Majd meghúzod magad, ha annyira szereted Imrét!...- mondta, s aztán újra felcsattant a hangja- De már most mondom, az uramnak panaszkodni ne merj, mert kitaposom a beled! Megértetted?
Zsuzsi motyogott valamit, s kitámolygott a konyhából. Szobájában sírt egy ideig, aztán végiggondolta helyzetét. Rádöbbent, Annusnak igaza van, amíg Imre beteg, nem mehet el, mert súlyosbítaná állapotát az aggodalom. Itt kell maradnia, s úgy kell tennie, mintha minden rendben volna. Még akkor is ezt kell tenni, ha Annus közben őrjöngeni fog. Sejtette, hogy nem ez volt az utolsó ilyen eset. A szerencsétlen félig beleőrült az átélt szenvedésekbe, s ismétli majd gyakran önmagát. Félt tőle, mégis szánta, hiszen rettenetes élete volt.
 X/B
 A révházi kórház a városka harmadik parkjának a közepén állt, körülötte égbe nyúló óriás fenyők sorakoztak. A bekerítetlen parkba kijárhattak a betegek, s jó időben látogatókat is fogadhattak. Valami rend mégis volt ezen a téren, a látogatók először a portán át léptek be a kórház udvarára, s csak aztán mentek ki a parkba.
A kórház maga kétemeletes, hosszú, öreg épület volt, középen tágas lépcsőházzal. Az alagsorban volt a felvételi iroda, az ambulanciával, ott működött a labor, a konyha, a személyzeti ebédlő, s a mosoda.
A magasföldszint egyik szárnyában volt a sebészet, másik részben voltak a műtők, s a két intenzív szoba. Külön intenzív osztály nem volt a kórházban. Az első emelet egyik felén a szülészet osztozkodott  a nőgyógyászattal. Az emelet másik szárnyát a gyermekosztály foglalta el. A második emelet teljes egészében a belgyógyászaté volt. Az irodák, és a büfé a tetőtérbe kényszerült. Kis kórház volt, de ellátta a várost, és környékét. Mivel csendes volt a betegforgalom, családias légkör alakult ki. Nem vették túl szigorúan a látogatás idejét, indokolt esetben bármikor bemehetett a látogató.
Péter a hivatalos látogatási idő alatt szokta meginni kávéját a büfében két barátjával, Füredi Laci sebésszel, s Kékesi Feri belgyógyásszal, a belgyógyászati osztály vezető főorvosával. Előtte telefonon jeleztek egymásnak.
Füredi Laci nőtlen fiatalember volt, magas, vékony, fekete, jóvágású, és nagy szoknyabolond. Kékesi Feri néhány évvel idősebb volt mindkettőjüknél, szintén magas volt, de kissé testes, s már deresedett a halántéka. Kékesi főorvos minden tekintetben komoly fiatalember volt, négy kisgyermek édesapja.
Péter ezen a délelőttön nem telefonált a barátainak, s nem várta meg a telefonhívásukat sem. Biztos volt abban, hogy a lány meglátogatja nagybátyját, s magának akarta az élményt. Más oka is volt az egyedüllétre. Nem akarta, hogy Kékesi Feri észrevegye nyugtalanságát, mert korholná újra. Három esztendeje hajtogatja, hogy őrültség feladni a reményt egy hisztériás lány miatt. Nem neheztel rá, mert kívülről másképpen ítél az ember. Még a legjobb barát sem értheti meg azt a kínt, amit átél nap nap után. Példának ott vannak az ismerős lányok. Kedvesek vele, aranyosak, de zavartan kapják el tekintetüket a bal arcáról, pedig ezek a szemek nemrégiben még ígérgető szemek voltak, noha tudták, hogy vőlegény. A kis virág szemében nem akarja látni a szánakozást. Nem megy a közelébe, csak messziről figyeli majd, mert látni akarja, amíg lehet. Szeretne gyönyörködni benne, aztán megőrizni emlékét, amíg él. A másik ok Füredi Laci volt. Nem akarta, hogy a lány után vesse magát szokása szerint. Nem irigység munkált benne, hanem féltés.
Kávéscsészével a kezébe odaállt a büfé talpig üveg ablaka elé, s lenézett az udvarra. A portán sorra engedték be a látogatókat. A többség a park felé kanyarodott. Megremegett kezében a kávéscsésze, mikor feltűnt Takácsné. Mögötte jött a lány. Lelkével nézte. Rögzítette minden mozdulatát. Ahogy lépett, ahogy mozdult a karcsú, nyúlánk alak, feje tartását, haja hullámzását. Figyelte arcát, azt a kedves, szelíd arcot, melyen nyoma sem volt a rátartiságnak. Meglátta rajta a riadalmat is, amit Takácsné hátrapillantása okozott, de az örömmel, félelemmel vegyes várakozást is, ahogy felnézett a második emelet ablakaira. Nézte gyönyörködő szemmel, s lelkében örömszimfónia szólt.
X/C
 Füredi Laci barátja vállára tette a kezét, hangja rekedt volt.
-Ugye, csodálatos?! Mikor az imént megláttam, beleszédültem. Addig nem nyugszom, míg nem lesz az enyém.
Péter végigöntötte magán a feketét, s míg csapkodta a fehér köpenyt, hangosan morgott.
- A fene egye meg, most vettem tisztát !
Füredi Laci méltatlankodott.
- A lányhoz nincs szavad?! Ne mondd nekem, hogy egy ilyen csoda hidegen hagy.
- Nem, persze, hogy nem. Valóban nagyon szép lány... Ferinek jeleztél? Feljön?
- Ne térj ki, komám! - mondta a sebész bosszúsan, s úgy szólította, ahogy barátságuk kezdete óta szokta. Péter nevezte így a parkolóban, mikor új kollégaként a motorja helyére állt a kocsijával. Tréfásan megszólította, s tudtára adta, hogy foglalt helyen áll. Akkor még nem ismerték egymást, noha Laci is Révházán élt kisiskolás korában, de később szülei elköltöztek a megyeszékhelyre, s csak kész orvosként tért vissza a városba.
Péter sóhajtott.
- Mit akarsz, mit mondjak?
- Hogy ilyen szép lányt még sohasem láttál!... Egyszerűen észbontó! Részleteiben is. Figyelted a melleit ?! Hú, azok a formák ! Vagy a dereka. Átfoghatnám fél kézzel. A haja is káprázatos. Ez nem festett szőke, hanem eredeti aranyszőke. Értek hozzá. Erre mondják, hogy meseszép! Gyerekkoromban ilyennek képzeltem a tündéreket, de az is, komám ! Ez egy gyönyörű kis tündér.
- Ki a legújabb kiszemelted? - kérdezte egy vidám hang a hátuk mögött, s Kékesi Feri egyszerre tette kezeit mindkettőjük vállára.
Péter kényszeredetten mosolygott.
- Takács Imre unokahúgáról beszél.
A sebész hangja lecsapott rá.
- Hoppá! Honnan a jó csudából tudod, hogy ki az?! Most láttuk először. Mit tudsz, amit én nem?
Péter bosszankodva jött rá, hogy elszólta magát, magyarázkodva mondta:
- Csak tippeltem. Takácsnéval jött, láttad !...
- De ebből még nem következik, hogy Imre bácsi unokahúga lenne, te pedig határozottan állítottad !
Kékesi Feri megpihentette tekintetét Péter arcán, aztán maga felelt.
- Pedig logikus. Takácsné rokonságát ismerjük, révháziak. A múltkori epeműtéte után magad mesélted, hogy az ágya körül ült a rokonság egész idő alatt. A lány nem volt köztük. Akkor nem Takácsné rokona. Azt is tudjuk, Imre bácsinak is vannak testvérei valamerre. Valamelyikük lánya lehet. Úriféle, inkább tanult emberek lánya. Tegnap, mikor behozták Imre bácsit, az asszonyt tájékoztattam arról, hogy Imre bácsi szívével komoly gondok vannak. Talán értesítette a testvéreit, és a lány megjött az első vonattal.
Kékesi Feri a felesége révén ismerte meg Takács Imrét. Ili doktornő felügyelte Imre iskoláját, s összebarátkoztak. Mikor a fiatal orvosházaspár vett egy parasztházat, s renoválni kellett, Imréhez fordultak tanácsért. Kékesiék eredetileg nem voltak révháziak, nem ismerték a mestereket. Takács Imre azt is tudta, hol lehet olcsó homokhoz, sóderhez jutni. Péter, és Laci régebbről ismerte Imrét, mindkettőjüket tanította. Péter később sem szakadt el tőle. Imre mindvégig figyelemmel kísérte hajdani tanítványa sorsát. Ahányszor találkoztak az utcán, megállította, és beszámoltatta még egyetemista korában is. Nem csak ők voltak a tanítványai, a kórházban még számos orvos, s nővér tartozott a diákjai közé. Az idősebbek közül néhánnyal baráti kapcsolatban volt, mint a Gyermekosztály főorvos asszonyával, Zebegényi Elvirával is, aki egyben Péter közvetlen főnöke volt.
Amint Kékesi Feriék is megitták a maguk kávéját, a sebész felugrott.
- Na, szevasztok ! Megyek a belre, megnézem közelebbről is a tündérkét !- mondta vidáman, s elrobogott, mint a gyorsvonat.
Péterék kettesben maradtak, s Kékesi Feri szemében kérdőjelek voltak. Péter kesernyés mosollyal válaszolt.
- Az esti vonattal jött. Beszélt az öreg Vass-sal. Hallottam, hogy Imre bácsi unokahúga Budáról... Nem jöttek ki elébe. Az öreg Vass kísérte el Imre bácsiékhoz.
- Csak ennyi volna? - tűnődött a főorvos hangosan. - Nem találkoztatok? Nem beszéltetek?... Ha már olyan közel voltál, hogy meghallottad a beszélgetésüket, mert amúgy kicsit messze esik a peron a parktól.
- Mondjuk úgy, hogy érzékelt. Egy-két szót váltottunk, de nem tudja, ki vagyok. Nincs jelentősége a dolognak.
- Ahá! Azért remeg a kezedben a csésze?
- Remeg? - nevetett Péter rekedten, s tréfával akarta elütni - Kevesebbet kellene innom.
A főorvos jóindulatúan mosolygott,
- Abban biztos vagyok, hogy van jelentősége, és nem is kevés. Nem az a fajta vagy, akinek komoly ok nélkül remeghet a keze. Na, megyek! Ha több mondandód lesz, megtalálsz! - mondta, s barátin hátba ütötte.
Péter bólogatott, s maga is ment az osztályára. Ha több idejük lett volna, vagy nagyobb elhatározás benne, elmondja talán, hogy félti a kislányt, mert hite szerint nem azok közé tartozik, akik között Laci szokta keresni a prédát. Érzi biztosan. Füredi Laci előtt is hallgatott erről. Becsületből, lemondásból, reménytelenségből. Úgy érezte, nincs joga leállítani a barátját, s a kislány helyett sem dönthet.
Beletemetkezett a munkájába, s igyekezett nem gondolni arra, hogy Laci éppen most veti be magát a lánynál a szokásos módon. Nem akart gondolni rá, de a víz szakadt róla. Péter szokatlan viselkedése nem kerülte el Zebegényi Elvira főorvos asszony figyelmét. Már tájékozott volt. Ott volt a büfében, hihetetlen érzékkel sejtette meg a történteket. Rendkívüli teremtés volt a százhúsz kilós, ötven év körüli, szemüveges, tüske hajú asszony. Mindenre, és mindenkire kiterjedt a figyelme. Pétert pedig különösen kedvelte, s mindig szemmel tartotta, ahogy anya a nehézségekkel küzdő gyermekét.
X/D
Füredi Laci a belgyógyászaton ténfergett, szerencséjére kevesen szorultak sebészeti ellátásra ez idő tájt a révházi kórházban. Nyitva volt Takács Imre egyágyas kórterme, s kihallatszott Zsuzsi örvendező hangja.
- Olyan boldog vagyok, hogy sírni tudnék örömömben. Annyira féltem. Te pedig mosolyogva fogadsz bennünket, és azt mondod, már semmi bajod!
- Nincs is! - felelte Imre jókedvűen.
- De oka volt annak, hogy rosszul lettél.
- Hogyne lett volna oka. A kaszás rám nézett ugyan, de kancsal volt, és valahová másfelé ütött. Szerencsémre persze! Na, de ne higgyétek, hogy jól jártam mégis ezzel a kalanddal, mert csak bekerültem, és ide fektettek éppen a nővérkék szeme elé. Ha felülök, máris itt van valamelyik bugyis, és visszanyom a párnámra.
- Van rá okuk biztos, ha ennyire féltenek !
- Hogy féltés-e, azt nem tudom. De van okuk rá biztosan, ha más nem, most verik le rajtam az iskolai sérelmeiket ! - mondta jót nevetve. Aztán hozzátette csendesebben. - Híre ment, hogy behoztak. Jöttek csapatostul. Az este is, vagy hatan ülték körül az ágyam, alig kaptam tőlük levegőt.
Nem lehetett panaszkodásnak venni, mert közben bepárásodott a szeme. Zsuzsi megsimogatta a kezét.
- Szeretnek ők is, fogadj szót szépen!
- Igyekszem, kis madaram! Hanem most már magadról beszélj, hogy utaztál? Sógor nénid hogy fogadott?
Annus komor arccal ült az ágy végében, s felcsattant a hangja.
- Hogy fogadtam volna, megettem?! Nem látod, hogy itt van?
- Jól van, lelkem! - mondta Imre békítőn, s megpaskolta felesége kezét. - Látom, hogy itt van, és örülök nagyon. Jó együtt látni benneteket. Ez az igazi orvosság, és nem a gyógyszereknek nevezett kániszmergák !
Felnevetett, hogy belepirosodott. Zsuzsi aggódott.
- Nem árt a nevetés?
- Tanuld meg, kis madaram, hogy a jókedv mindenkor gyógyír. Hanem, azt mondd, Pali időben kint volt a vonatnál? Megismerkedtetek végre?
Zsuzsi tekintete Annusra rebbent. Az asszony fenyegetően nézett rá, s maga válaszolt sietve.
- Én voltam kint, a fiúnak Nagyegribe kellett menni, riadó volt.
Annus hazugságába Zsuzsi vörösödött bele, s lesütötte a szemét. Imre örvendezett.
- Te mentél ki, Annuskám?! Ezt külön köszönöm! Add ide gyorsan azt a dolgos kis kezed, hadd csókoljam meg !
Annus szemrebbenés nélkül fogadta a kézcsókot. Imre aztán jókedvűen szorongatta felesége kezét, s elmondta Zsuzsinak, hogy amióta nem tudtak Paliról beszélgetni, a fiú katona lett, továbbszolgáló, mert az erdészetnél kevesebb volt a pénz. Építkezni akar, kell a kereset.
- Hogyne kellene! - csattant Annus hangja megint. - Neki nem pottyan majd ölébe a vagyon. Tudjátok már, hogy Rózsi után ki örököl? Zsuzsi, mi?
Zsuzsi tekintete most Imrére rebbent. Nem tudta elképzelni, hogy Annus előbb ne érdeklődött volna. Provokálónak érezte a kérdést. Az is volt. Imre hunyorított, s higgadtan felelt.
- Mondtam már Annuskám, hogy majd a hagyatéki tárgyalás után többet tudunk.
- Mondtad, mondtad! De te vagy a testvér, nem?
- Rózsinak volt végrendelete, nem ismerjük a tartalmát.
- Kihagyott! A lánynak adott mindent.
Imre arca pirosodni kezdett, Zsuzsi sietve közbeszólt.
- Ha én bármit örököltem, a felét Imrének adom.
- Ccc! Neked semmi sem jár, téged felnevelt!
Imre rekedten mondta:
- Ejnye, lelkem, ez meg miféle megközelítés? Ilyen alapon egyetlen gyerek sem örökölhetne a szülője után.
- Az más. A szülő a saját gyerekének adja. Zsuzsit még csak örökbe se fogadta Rózsi, csak a gyámja volt. Amúgy is, tejbe-vajba fürösztötte, még mit akar?!
Imre újra piros lett, s nyugtalanul mozdult a párnáján.
- Ugyan. lelkem! Nem szívesen hallottál a budai dolgokról, azért annyit mégis tudsz, hogy szó sem volt dajkálásról. Szegény nővérem kíméletlenül bánt ezzel a gyerekkel, sokszor mondtam. Valóságos börtönben élt. Szobáján, és a kerten kívül sehova se léphetett be. Ha megéhezett, még egy szelet kenyérért sem a konyhába. Szép ruhái se tévesszenek meg. Rózsi csak maga miatt költött rá, magas pozíciójában a világ szemét kötötte be vele, amúgy alighanem rongyokban járhatott volna. Hidd már el végre! Megsirattad az Árvácskát, hát ennek a kislánynak is hasonló volt a sorsa. Nem csak a tenyérbe tett parázs éget, lelkem!... Sohasem fogom megbocsátani magamnak, hogy nem tudtam segíteni rajta.
Annus grimaszt vágott, Zsuzsi a nagybátyja keze után nyúlt.
- Ne mondj ilyet! Legtöbbet tetted értem, szerettél!
Imre elmosolyodott.
- Jól van, kis madaram. Gyógyítgasd csak a fáradt szívemet. De ezt a témát fejezzük be egyelőre. Arról mesélj, hogy mit csinálsz majd a két látogatás között? Elterveztétek már?
- Majd kiszolgálja magát. Nálunk nincsenek cselédek, akik körülugrálják! - utálatoskodott Annus.
Zsuzsiban lassan kialakult az a meggyőződés, hogy Annusból hiányzik az emlegetett ragaszkodás. Egyhuzamban ingerkedett, Imre betegségére nem volt tekintettel. Kezdett miatta nyugtalankodni. Imrét szemre nem zökkentette ki Annus a nyugalmából.
- Cselédek már sehol sincsenek, lelkem!- mondta szinte derűsen - Legfeljebb háztartási alkalmazottak vannak, de én nem is így értettem. Azt mondom, bár Budán se lettek volna, akkor ez a kislány többet tudna. Maholnap férjhez megy, és alig tud valamit a háztartásról... Vedd pártfogásodba, Annuskám, amíg itt van, tanítsd egy kicsit! Nálad jobb tanítója úgysem akadna. Megteszed a kedvemért, lelkem?
Annus válasz helyett sietve hozzáfogott az éjjeliszekrény rendezéséhez, de mivel Imre várta a választ, kis idő után kelletlenül felelt.
- Csak aztán ne mondja, hogy vendégségbe dolgoztattuk!
- Nem mondja, dehogy mondja ! Ugye, Zsuzsukám ?! - sietett Imre a felelettel, s várta Zsuzsitól is a megerősítést.
Zsuzsi zavarban volt. Hitte is, nem is, hogy Annus valamiképpen hajlandó foglalkozni vele, de Imre megnyugtatására készségesen felelt.
- Nem panaszolom. Szívesen segítek abban, amiben tudok. Budán néha kertészkedhettem, gyomláltam, locsoltam a kertet, de bármit szívesen elvégzek.
Annus nem felelt rá, de Imre elégedett volt.
- Ezt akkor megbeszéltük, lelkeim! Ej, de rosszkor jött ez a betegség! Most mehetnénk hármasban erre-arra. Bepótolnánk azt a sok elvesztegetett évet.
- Van is nekem arra időm! - mérgelődött Annus. - Még hogy menni, mikor azt sem tudom, hol áll a fejem. Most is, otthon ezer dolgom, Sárink meg horolni hív. Sánta Mariék is várják, hogy segítek valamit a lakodalom előtt. Imruskám, ne várj délutánonként bennünket. A délelőtt is kettévágja a napom. Hallod, hogy nem a hasam süttetem otthon.
Zsuzsi szeme nagyot rebbent. Azt hitte, délután is látja majd Imrét. Nem mert megszólalni, mert Annus olyan pillantást küldött felé, ami belefojtotta a kívánságot. Imre megértően felelt, miközben Annus egy üveg madártejet nyomott Zsuzsi kezébe.
- Na, akkor kezdheted a tanulást. Vidd ki a hűtőbe! Mielőtt beteszed, írd rá nagybátyád nevét, az a szokás! A hűtőn van ceruza.
Zsuzsi felpattant. Ebben a pillanatban elhitte, hogy Annus teljesíteni fogja Imre kérését, s nagyon örült neki. Hiszen elgondolni sem tudta, hogy mivel tölti az idejét két látogatás között. Ment örömmel, vitte kezében az üveg madártejet. Imre mosolygó szemmel nézett utána. Zsuzsi igen csinos volt. Hosszú, homokszínű rojtos, szőttes szoknyát viselt. Alját akkori divat szerint piros-kék sorminta díszítette a rojtok fölött, hozzá mély kivágású, testhez tapadó póló tartozott. Pólója, s a magas sarkú szandálja piros volt, a szoknya öve harmonizált azzal a táskával ami Imre ágyán feküdt. Rózsi Párizsból hozta a szoknyát övvel, táskával, ott már figyeltek az összhangra is. Aki ránézett Zsuzsira, s értett valamit a divathoz, azonnal tudta, hogy külföldről, vagy szalonból öltözködik, bár Zsuzsi karcsú, formás alakján bármilyen ruha csinosan mutatott volna.
Füredi Laci leugrott a nővérpultról, s Zsuzsi előtt termett.
- Segíthetek, tündérke? - kérdezte legszebb mosolyával.
- Csak a hűtőt keresem... - felelte Zsuzsi meglepetten, s szeme sarkából megnézte az ajánlkozót. Jóképű férfi volt, ferde vágású szemekkel. Köpenye, s nyakában lógó sztetoszkóp elárulta, hogy orvos.
- A hűtőt, igenis! - vágta rá a sebész, s körülnézett tanácstalanul. Egyikük sem látta. Laci a pult mögött ülő nővérkéhez fordult. - Elizke, hol tartják a hűtőt?
A csinos nővér kajánkodón mondta:
- Ahol a sebészeten. Keresse csak!
- Elizke, igazán!
- Azt lesheti, hogy pont én segítek. Keresse!
Zsuzsi közben meglátta egy mélyedésben, tolókocsi volt előtte, s elindult a hűtő felé. Füredi Laci néhány lépés után megelőzte, nagy igyekezetében majdnem átesett a tolókocsin, s kitárta Zsuzsi előtt a hűtő ajtaját.
- Tessék parancsolni! Be lehet tenni a csip-csup tejecskét.
Zsuzsi felnevetett. Fogta a hűtőn levő ceruzát, s ráírta Imre nevét. Közben a sebész egészen közel hajolt, nézte az írást, s felujjongott.
- Takács Imre ?! Nem mondja komolyan ?! Éppen a legkedvesebb tanító bácsimnak hozta ezt a finomságot? Imre bácsi ma is közel áll hozzám. Ha megengedi, bemutatkozom: Füredi László, csókolom a kezét !
Zsuzsi nem térhetett ki, maga is bemutatkozott, s együtt indultak vissza a hűtőtől. Hogy mondjon valamit, megkérdezte:
- Mit keres egy sebész a belgyógyászaton?
- Tündérnézőbe jöttem !- kapott rajta a gyakorlott hódító. - Tíz óra egy perckor kinéztem a sebészet ablakán, először káprázott a szemem, aztán fejbe kólintott a gyönyörű látvány. Azóta itt lesem, hátha felbukkan egy pillanatra. Zsuzsi, maga meseszép! Végtelenül boldog vagyok, hogy megismerhetem. Szeretném újra látni. Mikor láthatom? Bejön délután is, ugye feltétlenül bejön?! Itt lesem majd újra... - hadarta, s ragyogott közben az arca.
Zsuzsit zavarba hozta, s őszintén válaszolt.
- Szeretnék, de sajnos nem jöhetek. A néninek dolga van. Magamtól még nem találnék ide.
Füredi Laci megállt, s régimódin összecsapta a bokáját.
- Rendelkezzen velem! Hány órára mehetek magáért, és hova ?
Zsuzsi belepirult, s örömmel nézett a sebészre. Semmit sem szeretett volna jobban, mint Imrével kettesben lenni, nyugodtan beszélgetni Annus rosszindulatú jelenléte nélkül. Kötelező tartózkodásról is megfeledkezett.
- Ráérne valóban? - kérdezte, s még jobban elpirult.
A nővérpulttól odaszólt a nővér.
- Ilyesmire mindig. Ugye, doktor úr?
Füredi Laci elengedte a füle mellett a megjegyzést, s ragyogó arccal felelt Zsuzsinak.
- Feltétlenül. Hova mehetek magáért ?
- Nagybátyámék vendége vagyok.
- Van egy ócska járgányom, négy előtt öt perccel ott vagyok. De nem csak ma, amíg itt van, délutánonként boldogan hoznám-vinném. Négyig dolgozom, de megoldható. Imre bácsiék messze laknak, gyalog amúgy is fárasztó volna. Kisdiák koromban gyakran megfordultam náluk. Imre bácsi jó néven vette, ha a nebulók érdeklődtek a híres bogárgyűjteménye iránt. Akkor délután találkozunk, gyönyörű tündérkém?
Zsuzsit zavarta a tündérezés, de csábította az ajánlat, s bólintott. Már a kórterem ajtajában állt.
- Viszlát! - mondta mosolyogva, s belibbent az ajtón.
Füredi Laci még inkább megszédült, jókedvében megpördült a tengelye körül, s csókot dobott Elizkének. A csinos nővér válaszul hozzávágta a kezében tartott dossziét. A sebész szerencséjére akkor éppen rajtuk kívül senki sem volt a folyosón. Lehajolt, s összeszedte a kórlapokat vidáman, s megcsókolta az érte nyúló kezet. Aztán fütyörészve kiment az osztályról.
Füredi Laci ilyen kedves csibész volt. A kórházban minden csinos lányt megkörnyékezett már, s nem titkolta.  Ahogy ezúttal sem. Elizke nála töltötte az elmúlt éjszakát, megtette máskor is, s a sebészt cseppet sem zavarta, hogy a csinos nővér előtt ügyeskedte ki Zsuzsitól az első randevút.
X/E
A látogatás után a kórház parkolójában Annus rátámadt Zsuzsira.
- Tanítson téged a radai rosseb! - kiabálta. - Mit képzelsz, jókedvemben játszom ezt a kutyakomédiát? Imre ötleteihez ne helyeselj többé, mert szálanként tépem ki a hajad!
Zsuzsi lehajtotta a fejét, s hallgatott. Nagyon haragudott magára, hogy egy percig is elhitte Annus színjátékát. Aztán csodálkozott, hogy épségben megérkeztek a Rét utcába, mert Annus úgy vezetett hazáig, mint egy kamikaze. Megállt a házuk előtt, s Zsuzsi ölébe dobta a kapukulcsot. Barátságtalan, pattogó hangján mondta :
- A belső ajtó nyitva van. Pali ma hazajön a laktanyából. Üzenem neki, a sánta Mariékhoz mentem baromfit pucolni. Mire estére megjövök, takarodj a szobádba! Na, tűnés, és ne felejtsd el, hogy mit mondtam. Ma már nem akarlak látni, elegem van belőled !
Dél volt, de ebédről egy szót sem szólt. Zsuzsi bement a házba, s mivel eddig nem volt módja rá, körülnézett egy kicsit. Imrétől tudta, hogy a nagyapai ház elé építették a maguk téglából készült, kocka alakú családi házát, amit már nagyjából ismert. Inkább az öreg házra volt kíváncsi.
Annus bezárta a maguk szobáját. Nyugtalanul nyitotta meg az öreg ház felé vezető ajtót. Imréék előszobájából nyílt a zárt folyosó, mellyel összekötötték a két épületet. Szerencsére az ajtó nyitva volt. Kedves élményre számított. Tudta, az öreg ház két szobából, s közepén lévő konyhából áll, melynek valaha szabad kéménye volt. Belépőtől félkör alakú, nyitott falrész választja el a belső alkóvot, az volt nagyszülei konyhája. A hajdani nagyszoba régen műhelyként működött, most Pali szobája volt. A kisebbik szobát Imre dolgozószobának nevezte ki. Oda húzódott füzeteket javítani, ott készült fel a másnapi tanításra. Ott voltak a könyvei is, és a híres-nevezetes lepke, és bogárgyűjteménye a falakon.
Csalódás érte. Annus bezárta az alkóvos konyha ajtaját, csak onnan közelíthette volna meg a többi helyiséget. A zárt folyosó szerencsére világos volt, apró ablakszemekből álló udvari falán beözönlött a fény. Folyosóra nyíló, kisméretű ablakokon keresztül szemügyre vehette nagyszülei hajdani lakását. Ahol valaha a koporsók készültek, most modern bútor állt, szép szekrénysor televízióval, kényelmes fotelokkal, heverővel. Gitárt dobott valaki hanyagul a heverő díszpárnái közé, de egyetlen könyvet sem látott a szobában. Ez meglepte. Pali nem olvasott, pedig Imre nevelése volt, ahogy Imre gyakran emlegette. Persze, Imre könyveiből is válogathatott, ha mégis igénye volt az olvasásra, de nehezen tudta elképzelni, hogy valakinek ne legyenek saját könyvei. A kedvencei legalább.
Az alkóvos helyiség valóságos népművészeti mini múzeum volt. A falon festett tányérok tucatjai díszelegtek, a sarokban százéves rokka állt. Mozsarak, cserépedények sorakoztak a kevés bútoron, melyek faragásai, festett virágai magukon viselték Takács nagyapja keze nyomát.
Bepárásodott szemekkel nézte. Aztán sóvárgón bámulta Imre szobaablakán át a polcokon sorakozó könyvek garmadáját. Ott voltak pár méterre, de nem juthatott hozzá. Tekintetével megsimogatta a kopott íróasztalt, Imre fogason lógó iskolaköpenyét. Míg a szobát nézegette az ablakon át, meditálgatott azon, hogy Imrének milyen élete lehet ebben a házban. Arról már volt sejtése, hogy miképpen telnek napjai. Ebben a kisszobában minden bizonnyal. Ha nem foglalkozik az iskolai dolgokkal, akkor olvas, azért áll az ablak közelében a bordó bársonyhuzatú öreg fotel, vagy barkácsol. Erről árulkodik a sarokban meghúzódó kis gyalupad, fölötte sorakozó szerszámok, s hallgatja közben a világvevő rádióját, mely az első szerzeménye volt fiatal tanító korában.
Legjobban azt szerette volna tudni, hogy él, mint férj, mint szeretetre, gyengédségre vágyó társ. Annus viselkedése után megrendült a bizalma abban, hogy Imre életéhez hozzátartozik a mindennapos öröm. Annus ingerkedései, felfogása kizárta. Mégis reménykedett, hogy valami módon rátalál néha az örömre, s gondolta bizakodón, hogy talán Annusnak is vannak nyugodt napjai.
Visszament a kockaházba, s benézett Annusék szobájába a csipkefüggönyös ajtón át. Kínos rend volt benne. Csipketerítők a fotelok hátán, s minden elképzelhető helyen. Meglepte a rekamié felett a nagy Jézus-kép. Imre lélekben hívő volt, de nem hivalkodott vele. Csendes hálaadó volt inkább, mint jómaga, s igyekezett Isten tetszése szerint élni.
Annusról tudta, hogy gyakran emlegeti vallásosságát. Nem tudta kikerülni a gondolatot: " Hogy fér meg a hite a gyűlölettel?"
Kiment a kertbe, s ott folytatta az elmélkedését. Ért az eper éppen, lehajolt időnként, s élvezettel kóstolgatta. Alacsony kerítések voltak mindenfelé, s egyszer csak hallja, hogy két szomszédasszony róla beszél. Az egyik átkiabált a másiknak az alacsony kerítés felett.
- Látod, Terus?
- Látom, gyomlál, vagy mifene.
- Van eszibe. Zabálja az epret! Az ilyennek büdös a munka.
Megkeseredett szájában a gyümölcs. Bement a kertből a szobájába, leült az ágya szélére, s mint akinek hirtelen elege lett minden gyűlölködőből, sírva fakadt.



Szólj hozzá!

A találkozás ( 3. rész )

2010.05.01. 19:13 Rényi Anna

 

3. fejezet
 
A  T A L Á L K O Z Á S ( 3. rész )
 

 

X/A

     Zsuzsi délután készült Imréhez, s gondosan válogatott ruhái között. Felnőtt férfit várt, tekintélyes orvost, aki talán harmincéves is lehetett. Nem ülhet be mellé akárhogyan. Bő aljú, fehér nyersselyem ruhát választott. Pántos volt, kellemes viselet a melegben. Barnára sült bőre jól érvényesült benne. Fehér, magas sarkú szandál mellett döntött, jó magas a fiú, ne legyen kicsi mellette. Gondolatai visszajártak a fiúhoz. Mi tagadás, megkapónak találta ferde vágású szemeit. Kuncogva gondolt az igyekezetére, de nem szédült meg, csak egy kicsit kacérkodott a gondolattal. Része volt a gondos öltözködés is. Mikor elkészült, belenézett a tükörbe, s elfogadhatónak találta magát. Pedig lélegzetelállítón gyönyörű volt.
Füredi Laci pontosan érkezett. Zsuzsi az ablakból látta, hogy vadonatúj Polski Fiatja van. Sejtette, hogy csak a későbbi hatás kedvéért nevezte ócska járgánynak. Mosolyogva csóválta a fejét, s kisietett az utcára. A sebész kiszállt, előzékenyen kinyitotta az ajtót, s már messziről mondta:
- Észbontón néz ki, Zsuzsi!... Gyönyörűbb, mint délelőtt volt. Ne tegye ezt velem.
Zsuzsi vidáman felnevetett, s beült a vezető melletti ülésre. A sebész beugrott frissen, fiatalosan a maga helyére, mozdulatában öröm volt.
- Induljon gyorsan! - mondta Zsuzsi sürgetőn.
Füredi Laci felvonta a szemöldökét.
- Késtem volna, vagy nem szívesen mutatkozik velem az utcában? - kérdezte, s indított.
- Pontosan jött. Mindössze annyi, hogy szökésben vagyok. A néni nincs itthon, a szomszédok lesnek. Ne legyen sok mesélni valójuk.
- Vagy úgy?! - nevetett fel a sebész megvigasztalódva. - Látom, hamar kiismerte magát ezen a környéken. Bizony, ez nem a legjobb része Révházának. Falu. Olyan az emberek mentalitása is, tisztelet a kivételnek.
- Nincs bajom az egyszerűnek mondott emberekkel, csak a rosszindulatot viselem nehezen. A néni nem kedvel, beoltotta a közvetlen szomszédokat is. Ennyi.
- Meglep, hogy ezt mondja. Kedvelné az egyszerű embereket? Érdekes, mert maga egy másik világból jött.
Zsuzsin volt most a meglepődés sora. Imrétől tudta, hogy nem szokásuk beszélni a családi dolgokról.
- Miből gondolja? - kérdezte furcsa hangon.
- Csak magára kell nézni. A szépség egy dolog. De maga elegánsan az, értek hozzá. Ne vegye dicsekvésnek, csak megjegyzem. Ugyanis, én is abból a másik világból jöttem, felismerem az odavaló embereket - mondta némi gőggel a hangjában, ami egyáltalán nem volt jellemző rá, de most nagyon akart imponálni a szép lánynak. Hasonlóképpen folytatta - Magán minden tökéletes, minden! Nem csak az alakja, kedvesen bájos arca, gyönyörű haja, és szemei. A ruhája is, kiegészítői. Ápolt megjelenése. Ha akarná sem tudná letagadni, honnan jött.
Zsuzsi hallgatott. A fiatal orvost nem volt szándékában beavatni. Körülményei ismertetése nélkül pedig értelmetlen lett volna kimondania, hogy maga sohasem tartozott ahhoz az elitnek tartott világhoz, csak ott élt a közelében, mert keserves sorsa arra ítélte. Füredi Laci még inkább belelendült.
- Kocsimra a szeme sem rebbent. Gyanítom az okát. Merre él a fővárosban? Rózsadomb, Svábhegy, vagy más villanegyed?
Zsuzsi megmondta. A sebész nagyot fütyült.
- Saját villa, igaz? Kocsijuk pedig márkás, nyugati kocsi. Ford vagy Mercedes ?
- Az utóbbi... - felelte rá, hadd örüljön, aztán igyekezett lehűteni. - De ne vezesse félre, csak családtag vagyok abban a villában.
- Mindjárt gondoltam. Kedves papa diplomata, külkereskedő, vagy netán neves orvosprofesszor?
- Édesapám jogból doktorált... - mondta csendesen, s némi belső szégyenkezéssel, de ez a fiatalember olyan rámenős volt, s neki annyira kevés lehetősége adódott az életben arra, hogy néhai édesapja végzettségét említse.
- Maga is doktorálni fog hamarosan, ugye?! - villantotta rá ferde vágású szemeit a sebész, s magabiztosan mosolygott hozzá.
- Csak az idén érettségiztem, és egyelőre nem megyek tovább.
Füredi Laci leszaladt a padkára, alig tudta egyenesbe hozni a kocsit. Nem szólt azonnal, csak pillanatok múltán nevetett fel.
- Nem igaz! Most érettségizett? Csak tizennyolc éves volna ? Maga tréfál velem!
Közben megérkeztek a kórházhoz, meg kellett állniuk az átvonuló óvodások miatt. A kórház parkjában voltak, az óvoda a közelben lehetett. Zsuzsi kis ideig gyönyörködött a gyermekekben, aztán szép komolysággal felelt.
-Nem tréfálok, Laci ! Annyira nem, hogy édesapámmal kapcsolatosan is kiegészítem az ismereteit.
-Engedje, hogy tovább tippeljek! - vágott közbe a sebész. - A kedves papa menő ügyvéd, eltaláltam ?! Még mielőtt felelne, hozzáteszem, bármi más is lehet, de abban biztos vagyok, hogy akkor is egy hajón utazunk. Apám jelenleg a megyei kórház igazgató főorvosa, ugyebár az se semmi ?! Mostohaanyám bécsi, magas rangú diplomata húga. Ne tévessze meg, hogy itt lát. Nekem Révháza passzió. Ebben a kisvárosban laktam apámékkal valamikor, a nosztalgia hozott vissza. Remek barátokra találtam itt, a kórház is nyugis hely, de hagyok csapot-papot, ha egy gyönyörű kislány ezt kívánná tőlem. Ne lepje meg a nyíltságom, de szeretném meggyőzni arról, hogy nem egy szimpla, vidéki fazonnal hozta össze a sors.
- Ne hozzon zavarba !
- Nincs szándékomban, csak szeretek tisztázni mindent az elején. Azt is tudom, hogy a maga társadalmi helyzetében akárkivel nem állhat szóba. Márpedig én nagyon szeretném, ha a jövőben is kitüntetne társaságával.
Zsuzsi hangjában szokatlan visszautasítás volt.
- Maga engem teljesen félreért ! Az előbb azt akartam mondani, hogy édesapámék meghaltak, mikor négyesztendős voltam. Nagynéném nevelt fel. Abban a villában én csak lakó vagyok, már az sem sokáig.
- Hoppá! - mondta a sebész, s indított - Ezt meg kell beszélnünk a látogatás után.
- Nem sok beszélnivaló van rajta... - mondta Zsuzsi elmosolyodva. - Legfeljebb elnézést kell kérnem, ha valamelyik válaszom félrevitte, a fura helyzetemből adódik.
- Dehogyis nincs mit megbeszélnünk ! - felelte Füredi Laci, miközben bekanyarodott a belső parkolóba. Hangja most nyugtalanságot árult el - Összevissza beszéltem, pedig isten bizony nem szokásom a rongyrázás, de ma nem vagyok magamnál. Reggel óta forog velem a világ.
Zsuzsi nem felelt. Kiszálltak, s felmentek együtt a belgyógyászatra. Imre meglepődött, mikor Zsuzsi betoppant hozzá a sebész kíséretében.
X/B
Füredi Laci megállt az ajtóban, s beköszönt.
- Tiszteletem, Imre bácsi!
- Szervusz, Lacikám! - felelte a tanító, s kedélyesen nézett volt tanítványára, de ahogy Zsuzsival kettesben maradtak, lehalkította hangját, s nyugtalanul kérdezte - Csak nem ismerkedtél meg vele ?
- Még délelőtt, hűtő keresés közben találkoztunk. Beszéltünk pár szót. Közben felajánlotta a fuvarozást - mondta Zsuzsi, s csókot lehelt Imre arcára.
Takács Imre megfogta Zsuzsi kezét, s komoly hangon mondta :
- Füredi Laci nem neked való társaság. Kedves gyerek, de nagy betyár. Nem szeretném vőnek. Szoknyától szoknyáig vándorol. Természete.
- Ne nyugtalankodj, eszembe sincs komoly kapcsolatba kerülni vele, - felelte Zsuzsi olyan vidáman, mint akit belülről csiklandoznak - bár nem bánná, ahogy végighallgattam.
- Ugye, mondom? Nagy hóhányó őkelme. Közben eszébe sincs házasodni, pedig már benne van a korban. Azt szokta mondogatni, hogy naponta nősül, de házasodni csak negyvenéves kora után fog. Szerintem akkor is csak úgy, ha valaki rákényszeríti. Ne találkozz vele, kis madaram !
Zsuzsi szelíden mosolygott.
- Ennyire nyugtalanít?
- Hogy a csudába ne, hiszen veszedelmes hódító, mondom !
- Csak a segítségét akartam elfogadni. Látni szeretnélek délutánonként is. Ilyenkor nyugodtan beszélgethetnénk, veled lehetnék.
- Jó volna, nagyon jó volna, de a mi helyzetünkben nem volna okos, ha Annus nénéd nélkül találkoznánk. Ismerem, előbb-utóbb zokon venné. Ne feszítsük a húrt. Örüljünk, hogy elfogadott végre, mert elfogadott, ugye?
Zsuzsinak nehezére esett szóval felelni, s csak bólintott. Imre nem érte be vele, fürkészően nézett az arcába.
- Biztos? Semmit sem hallgatsz el, semmit?
- Magad is láthattad délelőtt.
- Őszintén mondom, alig merem elhinni. Tegnap még őrjöngött. Vannak csodák, most már elhiszem ...- mondta elmosolyodva.
Zsuzsi magában hálát adott Istennek, s vidám hangon felelt.
- Mindig mondtam, de te kétkedő voltál!
- Arra tanított az élet !
- Rossz tanító volt, most láthatod magad is.
- Ne bölcselkedj, te kis babszem, hanem inkább arról mesélj, hogy telt a napod ?!
- Jól, egészen jól. Annus néni elment azokhoz a Mariékhoz csirkét tisztítani. Eleinte a házban nézelődtem, aztán kisétáltam a kertbe, megkóstoltam a földiepret.
Imre a szavába vágott.
- De szóltál, ugye, hogy bejössz ?!
Zsuzsi elpirult.
- Őszintén szólva.
- Nem szóltál, kis madaram. Máskor ne tegyél ilyet! Fogadj szót, Zsuzsukám, semmit se tégy Annus nénéd ellenére... Nagy engedményt tett, csak én tudom, hogy milyen nagyot. Kilépett önmagából. Erre pedig alig képes az ember. Persze, a betegségem is, de mégis, akkor is! Hallgass rám, és kérj tőle eztán engedélyt mindenre. Neheztelni fog, ha megtudja, hogy bejöttél. Már csak azért is, mert a lelkére kötöttem, amíg a madártej miatt kint jártál, hogy ne engedjen ki magadban a házból.
Zsuzsi boldogtalanul nézett rá.
- Nem kellett volna !
- De igen, kis madaram ! Óvatosnak kell lennünk. Kozma rájöhet, hol vagy. Légy türelmes. Néhány nap, és otthon vagyok. Bepótolunk mindent. Velem leszel. Nemcsak néhány órát, egy-két napot, hanem, ha Isten megadja, velünk is maradsz. Csak addig vigyázz, Zsuzsukám ! Annus nénéddel csínján kell bánni, érted?
Zsuzsi igyekvőn bólogatott. Imre szemében ott volt még a nyugtalanság. Szerette volna megnyugtatni. Megélénkülve mondta:
- Jobb a helyzet, mint hinnéd!... Reggel például hosszan beszélgettünk, Annus néni a régi időkről mesélt.
- Mesélt ??! - csodálkozott nagyot Imre, aztán felnevetett - Nahát, ez az asszony! Tegnap majdnem megölt, ma meg mesél... És mit mesélt?
- Csak úgy összevissza. Erről jut eszembe. Te is megígérted egyszer, hogy majd részletesen mesélsz a régi időkről. Úgy nőttem fel, hogy alig tudok valamit a saját életemről. Arról az időről, mikor még a szüleimmel éltem.
- Nem véletlenül. Részben Rózsi határozott kikötése volt. Engem is kitiltott volna végleg a villából, ha megszegem. Ahogy annak idején Annuskámmal tette. De magam is úgy láttam jónak, ha nem tudsz azokról az évekről semmi bizonyosat. Gyerek voltál, Zsuzsukám, és Takács Sándor lányára odafigyelhettek még az iskolában is.
- Már nem vagyok gyerek! Mindent szeretnék tudni. Legfőképpen azt, ami a szüleimmel kapcsolatos.
- Idővel mindent sorra veszünk.
- Most nem beszélhetnénk róla ? Évek óta várom, hogy eljöjjön végre ez az idő. Szegény Rózsi már nem él, én pedig felnőttem. Ne hallgass tovább, édes-drágám !
Imre töprengve nézte, s közben bepárásodott a szeme. Talán arra gondolt, jöhet egy komolyabb rosszullét, s nem lesz ideje elmondani Zsuzsinak mindazt, amiről joga tudni. Csendesen mondta :
- Tedd be az ajtót!
Zsuzsi röpült, aztán visszaült az ágy szélére, s belső nyugtalansággal várt. Érezte, nem a legalkalmasabb időt választotta, de önként már nem tudott lemondani a kínálkozó lehetőségről.
Imre beletörődőn sóhajtotta :
- Kérdezz!
Zsuzsi hangja megremegett, mikor megszólalt.
- Beszélnél elsőnek a gázolásról? Mi történt valójában ?
Imre várta a kérdést. Szemén látszott, hogy számított rá. Halkan beszélt.
- Említettem neked két-három esztendővel ezelőtt, hogy édesapádék tragédiája nem volt véletlen. Arra is utaltam, hogy összefüggött politikai nézeteivel, és Tódorral. Most hozzáteszem, Bélával szilárd meggyőződésünk, hogy Tódor megölette őket, hogy édesapádtól végleg megszabaduljon.
-Biztosan tudjátok, vagy csak feltételezitek?
- Ha felnőtt lettél volna azokban az években, magad is biztos volnál benne. Tódor már az elején megbánta, hogy édesapádat és Bélát pártfogásába vette. Kezdettől elégedetlen volt velük, mert kérdeztek, vitatkoztak. Végül szembehelyezkedtek vele. Főleg édesapád. Ha nincs Vagyki Laci barátsága, valamelyik internálótáborban végzik.
- Mégis tévedhettek...- mondta Zsuzsi úgy, mint aki kevesli a bizonyítékot, hiszen biztosat akart tudni. Tudni akarta, hogy ki, és mi juttatta árvaságra.
- Gondolkozzunk együtt: Tódor Györgyék köztudottan szoros kapcsolatban voltak Vagyki Laciékkal. Takács Sándor Laci barátja, és Rózsi bátyja volt. Ha belekeveredik valamibe, nemcsak Laciékat érinti, hanem azokat is, akik baráti körükhöz tartoztak. Így Tódort magát is. Ez mellett ott volt Tódor eredeti ellenszenve. Hogyan is tudta volna elfogadni azt az embert, akit nem lehetett besorozni a behódolók közé. Aki okos manőverrel védte ki a próbálkozásokat. Tetejében kihasznált minden lehetőséget védencei érdekében.
- Várj, Imruskám ! Mit kell érteni alatta ? - szólt közbe Zsuzsi, s csillogó szemekkel folytatta-Kiállt nyíltan a védencei mellett ?!
Imre a tájékozottabb ember szelíd mosolyával nézett rá.
-Ne gondolj ilyen látványos cselekedetre. Azokban az időkben ilyesmit nemigen tehettek. Édesapád egyszerűbb módon igyekezett segíteni, és főképpen ésszel. Tőle tudom. Mondott rá példát is. Akkor éppen egy szerencsétlen kisembert védett, akit politikai nagygyűlésről vittek el, mert a mellette álló ismerősének Rákosit kis kopasznak nevezte, s emlegette az anyját. Ma már hasonló megjegyzésnek nem volna ilyen súlyos következménye, de akkor ez felségsértésnek számított. Édesapád csak egyszer beszélhetett védencével. Mindjárt azzal kezdte, minek iszik az olyan, aki nem bírja. Az ember tiltakozott, hogy ő világéletében józan ember volt. Erre édesapád azt mondta, ne tagadja, becsületes munkásember józanul sohasem beszélne így a nép nagy fiáról. Az ember kapcsolt, édesapád felépíthette a védelmet a nem létező italozásra. A szerencsétlen így sem úszhatta meg a börtönt, de megmenekült a súlyosabb vádak alól. Hiszen akkoriban hamar ráfogták az emberre, hogy lázít, vagy összeesküvő, és hazaáruló.
-Értem! - mondta Zsuzsi csendesen. - Lassan megértem, hogy milyen idők voltak azok. Okosabb volt óvatosnak lenni. Így is csoda, hogy nem volt baja belőle a munkája során.
-Az igazsághoz tartozik, hogy ezt részben Tódorral való közismert kapcsolatának is köszönhette. Ahogy aztán közrejátszott sorsuk alakulásában is. Tódor is tisztában volt azzal, hogy tudott a két család közti kapcsolat. Ötvenhat nyarát írtuk. Magas pártfogója nélkül kellett megtartania pozícióját, talán szabadságát is. Ebben a helyzetben nem engedhette meg magának, hogy Takács Sándor a maga „ rebellis " módján még inkább veszélybe sodorja.
-Ez még mindig csak hipotézis, Imruskám ! - kesergett Zsuzsi.
-Több annál! Ami aztán történt, közvetett bizonyíték, ahogy Béla mondta. Először Tódor váratlan telefonja Lacinak. Őrjöngött a telefonban, miközben Sándort emlegette. Alighanem, azonnal intézkedni akart, azért rendelte magához Lacit. Másképpen várt volna a találkozással, és a villában mondja el Lacinak amit akar.
- Nem értem. Tervéhez miért kellett Vagyki Laci bácsival beszélnie ? -Bélával úgy okoskodunk, hogy Tódor igyekezett megnyerni. Lacihoz rögeszmésen ragaszkodott. Laci később rájött volna minden bizonnyal, hogy édesapádék vesztét Tódor okozta. Vagy egyszerűen csak bűnrészessé akarta tenni. Arra is képes az ilyen bitang. De az biztos, hogy elmondta a tervét, mert Laci beleroppant.
-Nem győztél meg. Biztosabbat szerettem volna tudni ... - mondta Zsuzsi csendes szomorúsággal.
-Az is éppen elég, amit tudunk. Gondolj bele, kis madaram! Laci temetése után pár napra bekövetkezett édesapádék tragédiája is. Összefüggtek a dolgok. A gázolás irtózatos módja is bizonyítja. Most elmondom azt is, amiről eddig következetesen hallgattam. Bélának sikerült titokban néhány szemtanúval beszélni. Elmondták, hogy a gázolás után, mikor szüleid már a földön feküdtek súlyos állapotban, a rendszám nélküli teherautó hátramenetben is átgázolt rajtuk. Ez nem volt véletlen baleset. Ez szándékos gyilkosság volt!- mondta, s hangja könnybe fúlt.
Zsuzsi is sírt, halkan, fojtott zokogással, két tenyerébe temetve arcát. Rettenetes volt belegondolni. Szülei ott feküdtek az utca kövén sebesülten, magatehetetlenül. Talán láttak, és éreztek. Felmérték, hogy mi történik velük. Szembe kellett nézniük a halállal, s miközben egymásért reszkettek, gondoltak az árvaságra ítélt gyermekükre is. Biztosan gondoltak. Úgy érezte, hogy szülei kétszer haltak meg. Először belehaltak a bánatba, és csak aztán végzett velük a gyilkosuk. Hosszú időbe telt, mire annyira megnyugodtak, hogy folytathatták a beszélgetést.
Zsuzsi hangja vádolt.
- Soha többé nem akarom hallani, hogy Vagyki László az édesapám barátja volt!
-Ne ítélj elhamarkodottan, kis madaram ! - sóhajtotta Imre - Én ismertem. Jól ismertem. Az az ember belehalt abba a barátságba.
- Ha valóban a barátja lett volna, időben figyelmezteti a veszélyre!
- Tódor a markában tartotta, nem merte. Mindenki félt, mindenki rettegett. Mellette ideje sem maradt volna rá. Éppen csak hazáig jutott, és meghalt. Bár, ha jobban meggondoljuk, Bélán keresztül figyelmeztette még a találkozás előtt. Elmondta, hogy Tódor hívatja Sándor miatt, s üvöltözött a telefonba. Sajnos, édesapádék akkor rosszul ítélték meg a helyzetet. Nem volt hibájuk. Ahogy Béla mondta a múltkor, akkoriban még keveset lehetett tudni a politikai aljasságokról. Még ma sem tudunk mindent. Talán egy nap majd eljön az ideje annak is, hogy hivatalosan, nyíltan, őszintén beszéljenek róla.
Zsuzsi hallgatott. Háborgó lélekkel gondolt azokra az időkre, aztán megkérdezte fojtott hangon:
- Rózsi hogy viselkedett Tódorékkal a halálesetek után. Megszakította a kapcsolatot, vagy továbbra is találkozott velük?!
Imre másfelé nézett, s hallgatott. Zsuzsi megölelte, közben esdekelt a hangja.
-Ne haragudj rám ! Ezt nem kellett volna megkérdeznem. Rózsi is a testvéred volt. Felejtsd el a kérdésem, felejtsd el az egészet, édes-drágám!
Imre hangja feljajdult.
- Hogy felejthetnék ?! Halálomig sem fogom megérteni, a nővérem hogy változhatott meg ennyire ?! Hiszen kistestvérnek, kislánynak jó volt, aranyos és ragaszkodó. Igaza volt Sándornak ! Az a politika, a Tódor Györgyök alávalósága formált belőle más embert.
Zsuzsi keserűen kérdezte:
- Él még az az ember? Sohasem láttam a villában. A nevét is csak tőletek hallottam. Persze, én kevés dologról tudok, ami a villában történt. Szobám magányából keveset láttam, hallottam. Akár az elmúlt években is megfordulhatott Rózsinál.
Imre nemet intett.
- Tódor biztosan nem.
- Meghalt ?! - kérdezte Zsuzsi, s hangjában valamiféle reménykedés volt. Talán úgy tartotta volna igazságosnak, ha már nem él az alávaló. Imre arcán bizonytalanság ült.
- Nem tudjuk, csak teóriáink vannak, mert eltűntek a forradalom alatt ötvenhatban.
- Hogyhogy eltűntek ?- képedt el Zsuzsi.
- Csak annyit tudunk biztosan, hogy október huszonnegyedikén még megvoltak, Béla személyesen győződött meg róla. Elment Tódorékhoz két jó emberével, hogy elszámoltassa a barátai életével.
Zsuzsi meglepetten kiáltott fel.
-Béla bácsi?!... A mi Béla bácsink?!
-Gondoltad volna, ugye nem?... Rózsi gyakran vádolta azzal, hogy gyávaságból fordított hátat a politikának. Mennyire nem ismerte! Már ahhoz is bátorság kellett, hogy Tódor Györgynek azt mondja az ötvenes évek elején, hogy kilép a mozgalomból, nem foglakozik politikával tovább, mert elege van belőle. Az más dolog, hogy édesapád szerint fejjel ment a falnak. Volt is benne igazság, hiszen aztán tíz évet töltött pályán kívül, de tudjuk, hogy az okosabb, óvatosabb sem menekülhetett meg mindig. Édesapádék sorsa igazolja! - mondta sóhajtva, majd folytatta.- Tódorral másoknak is volt számadása. Sok ember vére tapadt a kezéhez. Béláék néhány dühös embert találtak az udvaron, némelyiknél fegyver volt. Tódor se volt magában, míg vitázott az ablakon át az udvaron összejött emberekkel, két fegyveres katona állt mellette. Béláék nem akartak tűzpárbajba keveredni, eljöttek onnan. De másnap újra visszamentek, és megtudták, hogy azon az éjszakán megszöktek a feleségével. Eltűntek a katonák is. A villa tárva-nyitva állt, néhányan éppen törtek-zúztak, így vezették le haragjukat. Tódorék nem kerültek elő többé, vagy meghaltak, vagy világnak szaladtak.
- Hova, világnak ?! A Szovjetunióba ?!
- Nem Moszkvába mentek, onnan visszajöttek volna, és bosszút állnak mindenkin. Ha élnek, akkor talán nyugaton lapulnak valahol, mint tetű a var alatt... Magas helyen biztosan tudják, de nem kötik az orrunkra. Zsuzsi mélyet sóhajtott.
-Köszönöm, hogy elmondtad végre ezeket a dolgokat. Tudnom kellett róla, ha fájdalmas is. Büszke vagyok édesapámra, mert jó ember volt, okos és bátor. Hasonlítotok egymásra. Szeretlek ezért is.
Imre igyekezett túljutni a szomorú témán, s tréfálkozón mondta :
- Mindig is reméltem !
- Azért egy kicsit neheztelek rád... - mondta Zsuzsi bánatos mosollyal.
- A feleségem miatt, ugye ?! Az volna a csoda, ha nem neheztelnél.
- Nem Annus néni miatt, az a te mindenkori szuverén ügyed. Hanem azért, mert szépen elhallgattad előttem, hogy éveken át tanyán tanítottál... Megbüntettek téged is az alávalók!
Imre mintha fellélegzett volna, egészen megélénkült.
- Ó, én még kevéssel megúsztam ! Szerencsémre Révházán kevés volt a fanatikus, és mi tagadás, kicsit a fővárosban élő testvéreimnek is köszönhettem, hogy a katedrán maradhattam.
- Segített édesapám, mégiscsak segített? - örvendezett Zsuzsi.
Imre arca elborult.
- Annuskám sérelmezte, igaz?! Nem tudja megérteni, hogy nem mehettem Sándorhoz panasszal, volt elég baja nélkülem is, így nem is tudott róla. Annuskám miatt egyáltalán nem jártak haza. Édesapádék csak azt tudták, amiről beszámoltam. Mégis, nekik is köszönhettem, főképpen Rózsiéknak. Valahogy idáig hallatszott Tódor barátsága. Nem mertek teljesen kikészíteni az itteni fejesek, büntetlenül sem mertek hagyni, jött kilenc évre a tanya... Szegény nővéremet megütötte volna már akkor a guta, ha valahogy rájön az összefüggésre. Na, de most már beszéljünk inkább másról !
Látszott Imrén, hogy végleg menekül a témától. Zsuzsi nem erőltette tovább. A lényeget megtudta, többet is, mint akart. Elég lesz feldolgoznia szülei iszonytató halálát. Beszéltek aztán Kozmáról, az örökségről, tervezgettek is egy kicsit. Hátha sikerül Bélának valamit visszaszerezni Kozmától, s jövőre elkezdheti az óvónőképzőt. Szó került Annusra újra. Imre érdeklődött Zsuzsi ellátása felől. Nyugtalankodott, mintha megérezte volna a valós helyzetet. Zsuzsi sietve megnyugtatta. Közben nézte Imre kedves arcát, beszédes tekintetét. Ilyen szemei voltak az édesapjának is. Úgy szerette Imrét, ahogy édesapját sem szerethette volna jobban, s felötlött benne újra a gondolat, hogy él Annus mellett a mindennapokban. A kezébe vette Imre kezét.
- Mégiscsak megkérdezem: sohasem bántad meg, hogy Annus nénit elvetted ? Most vonatkoztasd el tőlem. Csak magad szempontjából nézzük. Azt szeretném tudni, boldog vagy - e Annus néni mellett?
Imre elnevette magát, mint aki meghökkent.
- Hogyan?! Ilyesmi jár a fejecskédben, és persze, komoly választ szeretnél ?!... Nem lesz ez sok mára?
- Csak a lényeget mondd!
- Abban az értelemben, ahogy te vélekedsz a boldogságról, aligha... - felelte Imre őszintén, s jártasan is, hiszen Zsuzsi a boldogságot akkoriban még valami szakadatlan örömmámornak képzelte. Sokszor megmosolyogtatta Imrét, most beavatón folytatta- Azt a fajta boldogságot, melynek szerelem a neve, én valamikor réges-régen letettem a lemondás oltárára.
Zsuzsi rácsodálkozott.
- A lemondás oltárára? Önként, vagy nyomós okod volt rá ?
- Reménytelenül beleszerettem egy lányba, de ő mást szeretett. Így nem tehettem mást.
Zsuzsi szemeiben nőtt a csodálkozás, mint aki elképzelni sem tudja, hogy akadhatott olyan lány, aki Imre helyett mást választott. Nagyon kíváncsi lett.
- Meséld el, kérlek! - mondta könyörgőn, s Imre felnevetett, de hangjában volt valami szokatlan védekezés.
- Majd később, egyszer talán.
- Most! Nagyon szeretném, kérlek! - ölelte át Zsuzsi hízelkedőn a nyakát.
- Jól van! - felelte Imre elkomolyodva. Megadta magát megint, hiszen kórházban feküdt olyan rosszullét után, ami abban az órában komolyan megijesztette, s elbizonytalanította a holnapokban. Amúgy is, egyszer mindenképpen el akarta mondani Zsuzsinak a titkát. Mélyet sóhajtott, s belefogott a történetbe. -Pesten történt. Édesapádat látogattam, nőtlenek voltunk, eljárogattunk ide-oda. Leginkább Béla bácsival, és édesapáddal, mert Rózsiék már házasok voltak, és két marokkal fogta Lacit. Egyik alkalommal elvetődtünk valami fejesekhez, ma úgy mondanátok, házibuliba. Rengetegen voltunk. Állt a bál a villa kertjében, étel, ital, zene, lampionok. A fiúkat egy társaság megállította, én magamban nézelődtem. Bemerészkedtem a villába is. A hallban nagyobb társaság volt, lányok, fiúk vegyesen, s egy gyönyörű lány Chopint játszott a zongorán.
- Nem! - kiáltott fel Zsuzsi rémülten, s teleszaladt a szeme könnyel - Az nem lehet, nem lehet!
-Hallgass végig! Most már mindenképpen hallanod kell. Nem tagadom, édesanyádba szerettem bele. A sors iróniája, hogy én is éppen egy házi koncerten, ahogy édesapád. Szóval, néztem a lányt, és forgott velem a világ. Azon öltem magam, miképpen tudom majd megszólítani. Mindenképpen megpróbáltam volna, mert teljesen a hatalmába kerített. Még ma is emlékszem a legapróbb részletre is. Ahogy ült a zongoránál, az arcára, kezére a billentyűkön, ruhájára, a hajára. Bennem maradt, mint egy színes fénykép. Az ember az élete során alighanem csak egyszer élhet át hasonlót. Ott álltam elbűvölve, akkor bejöttek édesapádék. A lány arca felderült, abbahagyta a játékot, s röpült édesapád karjaiba. Éppen úgy, ahogy te szoktál, mikor találkozunk. Abban a pillanatban megértettem, hogy vége, mielőtt elkezdődhetett volna. Eltemettem az érzést, egyikük sem tudta meg soha. Melinda testvéri szeretettel fordult felém, magam is így viszonoztam. Édesapádnak nem lehetett oka neheztelésre... Mitől ijedtél meg, kis madaram? Neked tudnod kell, hogy másképpen nem történhetett.
Zsuzsi odaborult Imre mellére, s záporoztak a könnyei.
- Ne haragudj rám! Váratlanul ért, megijedtem. Most már nem azért sírok, mert másképpen gondoltam, hanem miattad. Rengeteget szenvedhettél !
Imre erőt vett magán, s tréfálkozón mondta:
- Ennyi könnyet azért nem érdemlek, hiszen kárpótolt az élet. Adott nekem egy kis madarat, aki éppen most sírja vizesre a pizsamámat, aztán töprenghetek azon, miképpen számolok el vele a nővérkéknek. Zsuzsi észbe kapott, sírva-nevetve törölgette könnyei nyomát, s kislányos panaszkodással megkérdezte:
- Azért, magamért is szeretsz egy picit?
Imre elkomorodott.
- Ezt meg sem hallottam!
- Jól van, na! - duruzsolta Zsuzsi, s bújt újra, ölelte most engesztelőn. - Nekem te vagy a legkedvesebb ezen a világon. Hát persze, hogy féltékenyen őrzöm a szereteted.
Imre megenyhült, megcsókolta Zsuzsi homlokát, s már minden rendben volt köztük. Zsuzsi aztán komoly nagylány lett újra.
- Fontos dolgot szeretnék kérni tőled... - kezdte óvatosan - Szeretném, ha megígérnéd, hogy nem esel pánikba, ha Annus néni visszaesne a régi hangulatba. Tudod majd, hogy nem szaladok világnak, bármi történjen is. Bejövök hozzád, amint tudok és mindent megbeszélünk. Imre kutatón nézett az arcába.
- Mit hallgatsz el, kis madaram? Valami nincs rendben otthon.
Zsuzsi megijedt, hogy rájön az igazságra, s mérges hangon mondta:
- Ne fantáziálj, légy szíves!
- Te pedig ne pörögj be, te kis fityfiritty! - felelte Imre nevetve, s az arcán megkönnyebbülés ült. - Szóval, csak óvatosság? Rendben, de nem szeretném, ha sor kerülne rá, hiszen olyan régen vártunk erre, igaz?
Zsuzsi válaszul gyengéden megölelte. Imre az órájára nézett.
- Menned kell. Régen vége a látogatási időnek, mindjárt jön az esti vizit. Zsuzsi a fejéhez kapott.
- Juj! Laci nem várt meg, mehetek gyalog.
- Megvárt. Nem is ő volna, ha nem várna meg... - mondta Imre nevető szemekkel, aztán elkomolyodva tette hozzá - Vigyázz vele, nagyon vigyázz!
- Nyugodj meg, vigyázok! Megígérem.
- Köszönöm, kis madaram! - felelte Imre elégedett mosollyal, s gyengéden búcsúztak.

Szólj hozzá!

A találkozás ( 4. rész )

2010.05.01. 19:04 Rényi Anna

 

3. fejezet
 
A  T A L Á L K O Z Á S ( 4. rész )
 

X/A
             A sebész valóban várta. Ezúttal a padon ült, s felpattant, mikor Zsuzsit meglátta.  Zsuzsi már messziről mondta :
- Elszaladt az idő, rengeteg megbeszélnivalónk volt. Rendes magától, hogy megvárt.
- Bármeddig várnék magára!- felelte a sebész nyugodt hangon, s átfogta Zsuzsi vállát, de csak éppen, alig érintette a karja. Így mentek le a kocsihoz. Mikor beültek, a sebész a hátsó ülésről rózsacsokrot tett Zsuzsi ölébe, s elfogódott hangon mondta - Fogadja szívesen a mai nap örömére!
Zsuzsi belepirult.
- Köszönöm. Gyönyörű, de elég lett volna egyetlen szál is. Máskor ne legyen ilyen pazarló.
- Nem volt pazarlás. Még senkinek sem vettem ilyen örömmel virágot.
Zsuzsi magában megállapította, hogy valóban tud bánni a nőkkel. Elindultak, de a park után megállt a kocsi. A sebész ránézett, s csendes komolyan mondta :
- Kérésem van, Zsuzsi! Szeretném megmagyarázni a bizonyítványom. Ökörség volt, amit tettem. Adjon rá módot, hogy jóvá tegyem. Beugrunk Nagyegribe, itt van a közelben. Beülünk egy cukrászdába, és megbeszéljük.
Zsuzsinak esze ágában sem volt kimenni vele a városból. Hosszan beszélgetni sem akart, de megsérteni se azzal, hogy mindent visszautasít.
- Itt nincs cukrászda ?- kérdezte elmosolyodva.
Füredi Laci felnevetett, s indított. A templomtéren lévő cukrászdába vitte. Sokan voltak, szabad asztalt nem találtak, de jött az üzletvezető, és " Neked mindig van hely, doktor úr !"- felkiáltással leültette őket a fenntartott asztalához.
Zsuzsi magában megállapította, hogy törzshelye lehet a sebésznek. Felszolgálólányok is közvetlenek voltak. Lacit a keresztnevén szólították, s szélesen mosolyogtak rá, míg őt magát barátságtalanul méregették. Fagylaltot rendeltek. Soron kívül megkapták, s a sebész kidüllesztett mellel mondta :
- Fenemód büszke vagyok! Túlzás nélkül, mindenki minket figyel. A zenegép melletti asztalnál kollégák ülnek, még kicsavarodik a nyakuk. Apropó ! Miért hallgat az a zenegép ? Mondjon egy számot, Zsuzsi, elindítom !
- Nem, köszönöm !
- Mégis, a kedvemért ! Mit hallana szívesen ?
Zsuzsi kényelmetlenül érezte magát. A figyelem valóban feléjük irányult, s halkan mondta :
- Együk meg a fagyit, és menjünk. Kellemetlen ez a nagy érdeklődés.
- Ne fosszon meg a büszke örömtől, kicsi tündérkém ! Nagyon élvezem. Kollégáim tekintetében ott az elismerés. Mind azt gondolja most, hogy betyár mázlista vagyok. Lefogadom, ész nélkül cserélnének velem. Szeretem, ha így vélekednek rólam.
Zsuzsi hozzáfogott az édességhez, s kedvetlenül felelt.
- Ennyire fontos magának mások véleménye ?
-Ma feltétlenül. Máskor sem arról vagyok híres, hogy akárkivel beülök ide, de ennyi okom még sohasem volt az örömre. Emlékezetes nap marad az életemben. Szeretnék ezzel kapcsolatban egy zeneszámra is emlékezni. Mondjon valamit a kedvencei közül, kérem !
Zsuzsi igyekezett kitérni a kérés elől.
- Amit valóban szívesen hallgatnék, az aligha van meg ebben a zenegépben.
- Azért csak mondja. Legfeljebb eldalolom.
Zsuzsi halkan nevetett.
- Az nagy szám lesz, ha itt magyar nótázni fog !
- Magyar nótázni ?! Ne mondja, hogy a maga korában a nótákat kedveli legjobban ?! Ilyen tizennyolc éves lány nincs. Még egyet sem láttam.
- Akkor nézzen meg jól. Nem előzmény nélkül, de valóban szeretem.
- Egyre jobban elbűvöl. Ha hiszi, ha nem, bolondulok a szép nótákért. Most már semmiképpen sem engedem el a választ... Melyik a legkedvesebb nótája ?
Zsuzsi elnevette magát.
- Titok.
- Akkor legalább válasszon egyet a kedves nótái közül. Mától kezdve az lesz a nótám, amíg csak élek.
Zsuzsi elpirult.
- Ne tréfáljon velem !
-Egy percig sem. Annyira komolyan gondolom, hogy mindenképpen választásra kényszerítem. Ha önként nem teszi, letérdelek itt és most, úgy kérem...- mondta, s felállt valóban, mint aki kész beváltani a szavát.
Zsuzsi megijedt.
- Inkább választok !- mondta sietve, aztán hozzátette neheztelőn- Rosszulesik az erőszakossága.
A sebész visszaült, s megragadta az asztalon pihenő kezét.
- Soha többé ! Eztán csak kérem, becsületszavamra !
- Akkor elengedi a nótát is ?
- Azt már megígérte...- mondta bús arccal.
Olyan bánatosan nézett, hogy Zsuzsi megszánta.
- Ismeri az Akácos utat ?
Füredi Laci tekintete izzott, hangja is túlfűtött volt.
- Köszönöm ! Boldoggá tett. Kiválasztotta nekem a világ legszebb nótáját. Már szól a szívemben, magának szól...- mondta, s halkan dalolni kezdett.
Zsuzsi az asztalt nézte, s mikor a sebész befejezte a nótázást, kedvetlenül mondta :
- Ne robogjon, mint a gyorsvonat.
- Muszáj, Zsuzsi, mert magába szerettem ! Reggel még kalandot kerestem. Reméltem, hogy némi eséllyel. Aztán nem értettem, miért megyek neki minden ajtófélfának, hirtelen hova lett a figyelmem. Képtelen voltam ma egész nap koncentrálni, és gyomorremegést kaptam arra a gondolatra, hogy mi lesz velem, ha majd nem láthatom. Bevallom, ettől a változástól kicsit megrémültem. Eddig csak kalandot kerestem minden alkalommal, meg sem fordult a fejemben más. Eltökélten őriztem a szabadságomat. Most azon kaptam magam, hogy ez érdekel a legkevésbé, és még csak titkolni sem akarom.
- Ne tulajdonítsa nekem. Lehet, hogy ma ilyen napja van...- mondta Zsuzsi kijózanító szándékkal.
 X/B
       Látta, hogy egyre jobban belemelegszik a fiú. Ha így folytatja, öt perc múlva megkéri a kezét. Persze, csak rövid időre, ahogy szokta. Igaza volt Imrének. Kedves fiú, de nagy betyár. Ha nem tudná, hogy mindez a hódítás része, gondban volna miatta. Hiszen az igazi érzelmeket tisztelni kell, visszautasítani sem lehet akárhogyan. Az ilyen rámenős igyekezetet elég kedvesen, de határozottan lehűteni.
- A függetlenségét se temesse, mert nem fogom veszélyeztetni. Ha rajtam múlik, még sokáig élvezheti a szabadságát.
A sebész tekintete elborult.
- Megijedt. Köszönhetően az ökörködésemnek. Összehordtam hetet-havat. Pedig csak attól féltem, hogy kevésnek találja majd a nyomoronc vidéki orvost. Biztosíthatom, hogy nem természetem a rongyrázás. Ég a képem. Bocsásson meg, Zsuzsi !
- Semmi baj ! Már elfelejtettem.
- Akkor ?
- Mire gondol ?
- Ha nem az ökörködésem miatt utasít vissza, akkor miért ?
Zsuzsi zavarba jött.
- Kértem már, hogy ne robogjon.
A sebész tekintete újra elborult.
- Van valakije ?- kérdezte fojtott hangon.
Zsuzsi döntött. Végérvényesen lehűti, s kis mosollyal mondta :
- Picit merész, de azért felelek. Tulajdonképpen van valakim.
- Most van, vagy nincs ?
- Jó. Akkor azt mondom, hogy sokat gondolok egy bizonyos valakire.
- Csak ennyi ?
- Nekem elég.
- Rámosolygott már ?
- Ezt hogy érti ?
- Finoman azt kérdeztem, viszonyuk van ?
- Finoman mondom, ilyet illetlenség kérdezni. Felelek mégis, mert szeretném megelőzni a további hasonló kérdéseit. Nem, nincs viszonyunk. Annyira nincs, hogy eddig csak pár szót válthattunk egymással. Egyelőre nem is törekszem többre. Elfoglal más irányú gondom. Most az is éppen elég nekem.
A sebész láthatóan fellélegzett.
- Gondját nem értem. Maga olyan gyönyörű, hogy bárki ész nélkül a segítségére sietne. Legyek én az, akinek elmondja. Megoldom, bármi legyen is az. Érti, kicsi tündérkém, bármi, akármi ?!
Zsuzsi megbántódhatott volna, de nem tette. Az egészet betudta a sebész furcsa gondolkodásának. A nők alighanem mindig kaphatók voltak a számára, de egyik-másik nyilván megfizettette az árát.
Elkomolyodva felelt.
- Alaposan félreértett. Az én gondomat csak én oldhatom meg.
- Mégis, milyen természetű ?
- Figyelmeztessem megint ? De jól van. Még erre is válaszolok. Jelenleg függő helyzetben vagyok, kicsit kényszerűségből, még több szeretetből. Ebből adódik a gondom. Ha nagybátyám jobban lesz, elrendeződik a gondom is. Onnan majd kezembe veszem a sorsom.
- Akkor jöhet a szerelem ?
- Általában érti?
- Mondjuk. Tudatja majd velem, ha már kezébe vette a sorsát ?
- Talán.
- Jól van ! Most csak arra kérem, hogy addig is találkozzon velem. Imádni fogom érte. Majd meglátja, elfelejti azt a valakit. Mindent megteszek, hogy így legyen. Csak adjon rá lehetőséget.
- Nem akarja megérteni, amit mondok.
- Dehogynem ! Értem, hogy egyelőre semmi komoly. Ezért csak találkozót kértem. Ártatlan találkozót. Ahogy most vagyunk együtt. Édes kicsi tündér, ne mondjon nemet. Ne keserítsen el azzal, hogy annyira nehezére esik a társaságom, hogy alkalmanként még néhány percet sem hajlandó rám szánni ?!
- Maga kedves fiú, mégsem teljesíthetem a kérését. Először magam miatt. Van egy régi elgondolásom, amihez ragaszkodom.
- Például ?
- Szerintem semmit sem kell erőltetni, mert abból ritkán sül ki jó. Másodszor, kényszerű, függő helyzetem miatt sem találkozhatunk. Nem jöhetek be a nagybátyámhoz egyedül eztán, mert a néni zokon venné. Nem akarjuk megharagítani.
- Ezt értem, de maga miatt miért nem ? Szó sincs erőltetésről. Puszta esélyt kérek. Nem akar nekem esély adni ?
Zsuzsi befele sóhajtott. Látta, hogy a fiú nem hajlandó feladni, inkább értetlennek teteti magát. Így nehezen fognak kikecmeregni ebből a helyzetből. Kénytelen lesz bővebben kifejteni az elgondolását, talán akkor meghátrál.
- Ez nem akarat kérdése ! - mondta hangos sóhajtással- Úgy gondolom, csak hosszabb ismeretség, sok tapasztalat után enged magához közelebb az ember valakit. Ha már úgy érzi, szeretne minél többet együtt lenni vele.
A sebész felnevetett.
- Maga még sohasem volt szerelmes !... Tudja, hogy jön a szerelem ? Mint a szélvész. Nem jelenti be előre magát. Nem kér bebocsátást, csak betör az ember életébe, és felforgat mindent. Szinte egyik percről a másikra más ember lesz. Felrúg minden szabályt, illemet. Nem tépelődik, nem mérlegel, csak egyetlen vágya van. Az én esetemben történetesen az, hogy láthassam, találkozhassam magával minél többet. Ma reggel óta tudom, hogy így történik. Magába szerettem igazán, komolyan, Zsuzsi! Nem akarok nagy szavakat használni, pedig azt is mondhatnám, hogy halálosan. Érzem, hogy így van. Ezért kérem, könyörögve kérem, hogy adjon esélyt. Ha találkozunk többször, talán egy nap majd maga is ráébred, hogy szívesen van velem, ahogy maga mondja. Betör a maga életébe is a szerelem, ahogy én remélem. - mondta, s gyanúsan remegett a hangja.
Zsuzsi összezavarodott. Mondogatta magában, hogy ez színtiszta kábítás. Imre is erre gondolhatott, mikor veszedelmes hódítónak nevezte, de nyugtalanította mégis, mert őszintének tűnt.
Végül azzal nyugtatta magát, csak arról van szó, hogy nagyon szeretné megkapni, s minden módon igyekszik őszintének tűnni. Gondolta, ideje véget vetni az együttlétnek. Az órájára nézett.
- Jaj, nekem! Kikapok, ha a néni előbb ér haza. Laci, fizessen!
A sebész teljesítette a kérést. Csettintett, s mehettek hamar. Mikor beültek a kocsiba, Zsuzsi az ölébe vette a rózsacsokrot, s ösztönös mozdulattal beszívta illatát.
- Festői kép ! - kiáltott fel a sebész fojtott hangon, s gyakorlott mozdulattal átölelte, hogy megcsókolja.
Zsuzsi először került ilyen helyzetbe. Váratlanul érte, s mivel nem kívánta a csókját, durván is. Hiába volt a fiú jóképű, a mozdulat klasszikus, az előzmény megalapozott, eltaszította magától inkább vadul, mint elegánsan.
Füredi Laci megdöbbent, még a szeme is bepárásodott, aztán nevetni kezdett. Hátrahajtott fejjel nevetett, közben azt kiabálta:
- Ez nem igaz!... Ilyen nincs!... Velem ez nem történhetett meg!... Egy gyerekbe szerettem bele, uramatyám!
Zsuzsi egy kicsit megszeppent. Maga is belátta, hogy ügyesebben is elháríthatta volna. Nem volt túl jó ötlet megfenyegetni a saját rózsacsokrával. Nem csoda, ha most kineveti. Ha viszont gyereknek nézi, akkor maradjanak is ennyiben. Egy gyereknek hamarabb bocsájt meg az ember, s most van mit megbocsájtania ennek a szegény fiúnak. Aligha fordult elő vele hasonló eset eddigi próbálkozásai során.
Füredi Laci abbahagyta végre a nevetést, s már csak a fejét csóválta kedvesen.
- Kis híján fejbe csapott a virággal. Ezt sem gondoltam volna, mikor olyan örömmel megvettem. Még sohasem csókolták meg, igaz ?!
- Magánügy ! - mondta Zsuzsi határozottan, aztán maga is felnevetett- Az biztos, hogy még senkinek sem volt módjában így lerohanni.
- Nem véletlen, hogy még senkivel sem volt közelebbi kapcsolata... - felelte a sebész, s megilletődve folytatta- Tiszta, mint a hó... Hát hol élt eddig ?... Bezárva tartották ? Másképpen kizárt, hiszen olyan gyönyörű, hogy naponta botlott volna próbálkozókba.
- Indulnunk kell, Laci !
A sebész nem hallotta meg a kérést, annyira elbűvölte a felfedezése. Sóvárgó szemmel nézte Zsuzsit, s beszélt, mint aki hangosan gondolkodik.
- Féltik. Azért fogják itt is ilyen szigorúan. Hihetetlen szerencsém volt, hogy legalább egyszer eljöhetett velem. Elmondhattam, hogy szeretem... Halálosan szeretem ! Most már kimondom. Azt sem kérem, hogy szökjön meg Imre bácsiéktól a kedvemért, mert úgysem tenné meg. Maga nem ! De arra könyörögve kérem, hogy legalább a kórházi látogatások idején adjon pár percet nekem... A tetőtéri büfében fogom várni, vagy kint a lépcsőházban. Szabaduljon el pár percre. Ne tiltakozzon ! Ha van egy pici szíve, nem tagadja meg azt a pár percet...- mondta, s indított végre.
Útközben nem beszélgettek. Zsuzsi örült a csendnek. Nem akart már több bonyodalmat. Alig mozdult. Óvatosan tette hátra a virágcsokrot is. Füredi Laci nem figyelt rá. Elfoglalták gondolatai. Mikor a ház előtt megálltak, megszólalt.
- Figyeljen rám, kicsi lány !… - mondta új módon szólítva, hangja ünnepélyes volt.- Nagyon komolyan gondoltam, amit eddig mondtam. Annyira komolyan, hogy Imre bácsi elé állok, és becsületszó mellett megkérem: kísérgethessem, amíg itt van.
- Isten ments! Megijesztené !- szaladt ki Zsuzsi száján.
A sebész rábámult, aztán elvörösödött, mint aki rádöbbent, itt a böjtje az eddigi laza viselkedésének. Sohasem gondolt arra, hogy egyszer még megbánja. Szavaiban beismerés volt.
- Imre bácsi félti tőlem. Nem csodálkozom. Rászolgáltam. De ezúttal téved. Talán egyszer meggyőzhetem majd róla, hogy a mai nappal új fejezet kezdődött az életemben. Mindenekelőtt azt szeretném, ha maga hinne nekem. Elvesztem, ha nem tudom meggyőzni... Nézzen rám, Zsuzsi ! Nézzen a szemembe -- Szeretem!… Annyira szeretem, hogy többé más nő nem érdekel. Az életemre esküszöm !
Zsuzsi újra zavarban volt. Csak egy pillantást vetett a fiú arcára, de így is látta a szemében égő könnyeket. Elkapta tekintetét. Védekezett, mert szépek voltak azok a könnyes, ferde vágású szemek, megkapón szépek.
Igyekezett meggyőzni magát megint arról, hogy ez is csak a hódítás része. Így akar gyors, s biztos sikert. Talán éppen megsejtett empátiájára épít, mások bánata iránt mutatott együttérzésére.
Zsuzsi ezúttal nem tudott elfogulatlanul ítélni. Imre szemén keresztül nézett a fiúra, s lassan maga is veszedelmes hódítót sejtett benne. Talán az volt most is valóban, vagy csak a bánata volt mély, mert rádöbbent a lelke, hogy minden eddigi sikere dacára most olyan kudarccal találkozott, melyet úgy kell majd definiálnia: reménytelen szerelem.
Egyedül csak Isten volt a tudója annak, most melyik érzés rejlett a könnyek mögött. Annyit mindenképpen elért vele, hogy Zsuzsit alaposan zavarba hozta. Zsuzsi elköszönt gyorsan, kiugrott a kocsiból, s futott a kapuhoz. Idegességében alig tudta kinyitni, s csak akkor lélegzett fel, mikor betette maga mögött a kiskaput. Ott maradt még, hátát a kapunak támasztotta, s igyekezett rendezni a gondolatait.
Mi tagadás, kicsit összekuszálták azok a könnyek. Fejéhez kapott: a rózsacsokrot a kocsiban felejtette! Mozdult, hogy visszamenjen érte. Aztán mégsem ment. Nem mehet, gondolta, mert hiába szeretné ez a fiú, hogy komolyan vegye a könyörgését, nem hallgathatja meg. Még akkor sem, ha a fiú maga is azt hiszi, hogy szívből beszél. Ma így gondolja. Holnap majd másképpen látja. Imre megmondta, hogy természete. Szoknyától szoknyáig vándorol. Aki hűtlen természetű fiúba szeret bele, annak biztosan boldogtalan lesz az élete. Maga olyan szerelmet szeretne, mely nem ismeri a hűtlenséget. Olyan kedvest, akinek ő lesz majd az élete.
Hagyta, hogy elmenjen. Már nyugodt volt, biztos az érzéseiben. Mintha lelke megsejtette volna, hogy már feljött élete egére az a csillag, mely utat mutat, átöleli, s befonja fényével. Arról bizonyosan nem volt sejtése, hogy majd maga is könnyekkel küzd azért, hogy megszerezze, s megtartsa.
X/C
A ház üres volt. Annus még nem ért haza, Pali sem jött meg. Kíváncsian várta a fiút. Vajon, hogy fog vele viselkedni ? Nagyon remélte, hogy Imrének igaza lesz, Pali barátságosan, rokon módjára fordul felé.
Átöltözött sietve. Ahogy levetette fehér nyersselyem ruháját, az oldalán foltot fedezett fel. Talán a kocsiban maszatolta össze. Ledobta a heverőre, majd beteszi a szennyese közé. Rámeredt a ledobott ruhára. Ráébredt hirtelen, hogy ezután neki kell kimosni. Életében nem mosott. Ijedten nézte, megszeppenve. Sejtése sem volt arról, hogy fog majd hozzá. Annust még csak nem is kérdezheti. Sóhajtva hajtotta össze. Mennyi mindent kell még tanulnia. Olyan tapasztalatlan, mint egy intézeti gyerek. Olvasott róluk, de csak most nyílt rá a szeme. Hirtelen nagyon fogyatékosnak érezte magát. Arra is képtelen volna, hogy összeüssön valami ételt, ahogy Edina mondta aggódón, mikor csomagolt. Mi lesz így vele ?
Kiment búsan a konyhába, s körülnézett. Imrééknek másmilyen volt a konyhájuk, mint Rózsié Budán, ahol csak Rózsi halála után járt néhányszor. Imrééké sokkal kisebb volt, szerényebb, mégis kedvesebbnek találta. Bűbájos volt a kisméretű konyhaszekrény. Halványzöld, s vajszínű, akárcsak az asztal és a támla nélküli székek. A szekrényke üveges felső részében sorakoztak a pettyes bögrék, kistányérok és poharak.
Az üveg mögé képeslapokat tűzött Annus. Egyet kivett, s böngészte az írást. „ Csókolunk mindkettőtöket a bolgár tengerpartról - Pali és Eszti „ Nocsak, nocsak ! Udvarolgat a fiú, gondolta vidáman. Imre nem is mondta. Igaz, oly kevés időt tölthettek együtt mindig, hogy alig jutott másokra idő.
Vágott egy szelet kenyeret, kicsi kolbászt hozzá, s kiment a padlásfeljáróhoz az udvarra. Ott kevésbé volt a szomszédok szeme előtt. Amúgy is alkonyodott már. Éppen csak lenyelte az utolsó falatot, mikor kivágódott a kiskapu. A szürkületben rosszul látta az érkezőt a ház végéből, de azt látta, hogy férfi jött be az udvarra kerékpárt tolva, s otthonosan letámasztotta járművét az orgonafához. Nem volt egyenruhában, mégis remélte, hogy Pali lesz, s elindult előre. Már messziről kérdezte :
- Pali, te vagy az ?
Dörmögés volt a válasz. Meresztgette a szemét. Nagydarab embernek látszott, mikor közelebb értek egymáshoz, megszólalt.
- Szevasz !
Zsuzsi felkiáltott. Támadóját ismerte fel a férfiben. Futásnak eredt. Elrohant mellette, neki a kiskapunak, s kirohant az utcára. Menekült, ahogy a lábai bírták. Hangos trappolásával felverte az utca békés csendjét, a kerítések mögött hallgató kutyákat. Mire az utca végére ért, hangos ugatástól zengett mögötte az utca.
Az utolsó házig rohant, a rét széléig. Ott megállt, s hajlongva kapkodta a levegőt. Támadója szerencsére nem követte, így maradt ideje azon tépelődni, most mit tegyen. Ott állt a Rét utca végén sortban, pólóban, egyetlen fillér nélkül, s közeledett az éjszaka.
Abban biztos volt, hogy nem megy vissza a házba. Imre tévedett nevelt fiát illetően, megcsalta a szíve. Pali alávaló. Annus a hazugságával fiát védte. Pali kiment elé, de útközben beivott valahol, vagy már részegen indult otthonról, s megtámadta. Most már végképp nem tudta, hogy mi lesz vele.
Tehetetlenségében potyogtak a könnyei. Közben a kutyákkal is gondja adódott. Néhány elszabadult az udvarokból, s falkába verődve ugatták egyre közelebbről. Az utolsó ház lakatlan, romos, nádtetős épület volt, már régen elhagyhatta gazdája. A kiskaput alaposan bedrótozta, ott sem találhatott menedékre. Komolyan kétségbeesett. Félhangosan sírt, s a falhoz lapult a fenyegető kutyák elől.
Érezte, hogy elájul a félelemtől. Akkor meghallotta a motor hangját. Tudta, hogy megmenekült. Még nem látta, mégis biztos volt benne, hogy az jön, akire gondol. Valóban. A motor kibukkant a  járda szélén magasodó sövény mögül, védelmezőn a házhoz lapuló lány, s az ugató kutyák közé kanyarodott. A fiú nem szállt le járműjéről, csak melegen, együtt érzőn kérdezte :
- Mi a baj ?
Zsuzsi örömében letegezte.
- Jaj, de jó, hogy jöttél ! Ezek a kutyák mindjárt megesznek.
A fiú hangja mosolygott.
- Csak ijesztgetnek, mert látják, hogy félsz tőlük. Hogy kerülsz ide ?
- Világnak szaladtam...- vallotta be Zsuzsi szipogva, s jobb híján a keze fejével maszatolta a könnyeit.
A fiú leszállt a járműről, lehúzta a bőrruha felsőrészének cipzárját, nyári inge zsebéből kivett egy összehajtogatott zsebkendőt, és Zsuzsi felé nyújtotta.
- Vedd el nyugodtan, tiszta...- mondta rábeszélőn.
Zsuzsi engedelmesen mozdult, s megtörölgette az arcát. Meleg volt a kicsi kendő, őrizte a fiú testének melegét. Jólesőn fogta a kezében néhány pillanatig, aztán visszaadta, s panaszosan mondta :
- Az előbb nagyon megijedtem. Találkoztam megint az esti támadómmal. Bejött az udvarba. A néni nincs otthon, a fiát vártam haza. Még nem találkoztunk személyesen. Először azt hittem, ő jött meg a kerékpárral, de mikor közelebb értem hozzá, ráismertem benne a támadóra.
Péter visszafogottan nevetett, s hangja simogató volt.
- Ó! Ezért futottál el ? Aki bement az udvarra, az nem bántana téged. Nem azonos az esti támadóddal, csak hasonlítanak.
- Biztos ?- kérdezte Zsuzsi öröm és kétség között, mert ez olyan szép volt, hogy hinni sem merte.
- Biztos !
- Ismered ? Láttad bejönni ?
Péter nem felelt azonnal. Időt akart nyerni. Feljebb tolta a plexiüveget arca előtt, bajlódott vele közben, s nem tudta, mit feleljen. Ha elismeri, hogy ott volt a közelben, a kislány megkérdezheti, hogy mi vitte oda. Márpedig nem mondhatja meg az igazat. Nem kezdhet kapcsolatot. Hazudni pedig nem akar. Annál drágább számára.
Zsuzsi kezdte sejteni, hogy nem kap feleletet, s csendesen mondta :
- Láttad, igaz ? Ott voltál a közelben valahol. Láttad, mikor kirohantam. Most azért vagy itt.
Péter megadta magát.
- Láttam...,- felelte halkan.
- Pali volt az, aki bejött ?
- Igen.
- A támadót is ismered ?
- Mindenki ismeri. Amolyan iszákos anyaszomorító, de nem kell nyugtalankodnod, nem fog felbukkanni újra a közeledben. Már lebeszéltem róla. Amúgy is a város másik végében lakik.
Nem volt semmi nagyképűség a hangjában, s Zsuzsi megsimogatta a tekintetével. A fiú megfordította a járművet, s azt mondta :
- Ha megnyugodtál kicsit, hazakísérlek.
- Az jó lesz !- sóhajtotta Zsuzsi, s a kutyák felé pislogott.
A fiú toppantott néhányat, a kutyák elszaladtak. Összenevettek, s elindultak együtt visszafelé. A fiú olyan könnyedén tolta nehéz járművét, mint akinek meg sem kottyan. Zsuzsi mellette ment, s a szeme sarkából felmérte.
Jó alakú fiú volt, mutatta a tapadó bőrruha is, alatta nem sok mindent viselhetett. Az inge nyitva volt a mellén. Vastag aranyláncon valami medalion volt a nyakában. Ez is meglepte. A parkból nem emlékezett rá, csak az arcára, szemeire, mosolyára.
- Megmondanád a neved ?- kérdezte merészen néhány lépés után.
A fiú csendesen felelt.
- Péter vagyok.
Zsuzsi megállt, s a kezét nyújtotta.
- Nos, akkor szervusz, Péter ! Én Zsuzsi vagyok, Takács Zsuzsi. Nagybátyám Takács Imre, de ezt már te tudod.
Fogták egymás kezét. Zsuzsi érezte, hogy a fiú keze remeg.
- Miből gondolod, hogy tudom ?- válaszolta Péter, s elengedte Zsuzsi kezét. Hangja rekedt volt, s volt valami idegen, nem természetes benne.
Zsuzsi azonnal átlátott rajta, s gondolatban csóválta a fejét. Péter adja a tudatlant, pedig nyilvánvaló volt, hogy előző este mit keresett az utcájukban, s miért ment el éppen a házig. Nem akarta zavarba hozni, de annyiban sem hagyhatta. Felnevetett.
- Több mindenből ! Mondtam a vasutas bácsinak. Ott voltál a közelben, talán éppen abban a nagy bokorban...- mondta, s elindult.
Péter nekiment a motorral a sövénynek. Kikanyarodott a járművel a kövesútra, mintha a keskeny járda tehetne róla. Zsuzsi követte, s könnyed hangon folytatta :
- Abból is láttam, hogy itt vártál bennünket a mellékutcában. Tudtad, hogy kihez igyekszem, mert nagybátyámat itt mindenki ismeri. Miért bíztál a vasutas bácsira, Péter ?
- Rábíztalak ?
- Csakis így történhetett. Te nem hagytál volna sorsomra.
Péternek már a kövesút is keskeny volt. Most majdnem felbukott járművével együtt, s felnevetett hirtelen.
- Szóval, lebuktam ?!
- De le ám ! - mondta Zsuzsi vidáman, s egészen megbátorodott tőle. Nyíltan kimondta a kívánságát - Szeretnélek látni máskor is. Ugye, találkozhatunk ?
Péter hallgatott. Iszonyú harc dúlt a lelkében. Zsuzsi újra megállt. Bántotta a fiú hosszú hallgatása, bánatosan mondta :
- Nincs kedved hozzá ?
Péter felhördült.
- Semmit sem szeretnék jobban az életben !
- Nos, akkor ?
- Nem lehet, nem szabad !- hörögte a fiú, s mellére bukott a feje.
- Nős vagy, vagy más módon elkötelezett ?- ijedt meg Zsuzsi.
- Nem, dehogy !
- Akkor miért nem ?... Nem gondoltam, isten tudja mire. Csak beszélgetni szeretnék veled. Reméltem, te is örülnél neki. Esténként eljönnél az ablakomhoz. Kikönyökölnék, beszélgetnénk. Csak ennyire gondoltam. Ezt sem lehet ?
- De igen, ezt lehet...- motyogta Péter furcsa, elszorult hangon.
Zsuzsi figyelmét nem kerülte el, de úgy tett, mintha minden rendben volna. Vidáman, lendületesen beszélt megint.
- Örülök, hogy meggondoltad magad. Akkor várlak holnap este. Feltétlenül sötétedés után gyere. Nem szeretném, ha meglátnának bennünket. Ne kopogj be az ablakon. Amint lehet, odamegyek. Jó volna már ma beszélgetni veled, de Palival kell megismerkednem.
Péter nem felelt. A kiskapuig hallgatagon mentek. Ott megszólalt, hangja megint rekedt volt, de most meleg, s valamiféle megilletődöttség bujkált benne.
- Szeretnék kérni tőled valamit. Elárulod, melyik a kedves virágod ?
- A piros szegfű !- felelte Zsuzsi hirtelen támadt örömmel. Gyors elhatározással Péterhez hajolt, s csókot nyomott a bukósisakból kilátszó arcára. Aztán jókedvűen felnevetett, mint aki saját magát kapta rajta valami bohóságon, majd belibbent a kiskapun, s gyorsan becsukta maga után.
Megint ott maradt a kapunál, hátát a kapunak vetette. Úgy dörömbölt a szíve, hogy attól félt, a fiú meghallja az ajtó másik oldalán. Hiszen ő is hallotta, hogy suttogva mondta :
- Jó éjszakát, kis virág !...Aludj jól!
„ Te is, kedves !”, gondolta örömmel, s majdnem sírva fakadt.
 X/D
   Az udvar csendes volt, szinte békés. Pali kidugta fejét az előszobaajtón, s onnan kiáltotta:
- Na, visszajöttél végre ?! Mi a csuda ütött beléd ?
Zsuzsi szaladt, s nyújtotta a kezét.
- Szervusz ! Ne haragudj ! Összetévesztettelek valakivel.
Pali elfogadta a kezét.
- Szevasz, te budai lány ! Már azt hittem, olyan csúf vagyok, hogy világnak kell szaladni miattam. Álltam, mint a sóbálvány. Aztán gondoltam, majd visszajössz, ha akarsz. Gyerünk be, mert odaég a vacsoránk. Aztán kivel tévesztettél össze ?
Zsuzsi a konyhába érve válaszolt. Közben lopva megnézte jobban a fiút. Valóban nagydarab fiatalember volt, korán kopaszodó. Egészen sima volt a feje búbja, de inkább kellemesen hatott rá, mintsem taszította volna.
Ahogy a fiú barátságos viselkedése is jólesőn érintette, megnyugtatta. Maga is igyekezett, s őszintén felelt.
- Az este megzavart valaki az állomásnál, hasonlítotok.
Pali kolbászos lecsót főzött, kevergette a gázon, s felkapta a fejét.
- Hogyhogy ? Késve ment ki anyám ?
- Egyáltalán nem jött ki, bár Imrének azt mondta. Azt is mondta, hogy riadód volt.
Pali a levegőbe csapott.
- A nehézséget volt riadóm ! Esztiék hívtak meg vacsorára. A lány, akit majd elveszek. Ha tudom, hogy csak ennyire bízhatok anyám szavában, nem megyek el. Két éve járunk Esztivel, most hívtak meg első alkalommal. Nem akartam lemondani... Szóval, nem ment ki. A betyár életbe ! Hogy nézzek Imre szemébe ezek után ? Az én lelkemre kötötte. Direkt itthon hagytam a kocsit. Máskor én használom, ha nem kell itthon. Mióta a seregben szolgálok, azzal járok be Nagyegribe. Most biciklivel mentem Esztiékhez. Apja kocsijával vitt a laktanyába. Hiába, na ! Anyám nem tud kibújni a bőréből, még ilyenkor sem. Pedig annyira ígérte !
Zsuzsi gondolta, biztosan abban reménykedett, ha nem mennek ki elé, megsértődik, ott marad az állomáson, s visszautazik a következő vonattal.
- Hogy fogadott egyébként ?- kérdezte Pali, nem firtatva, hogy miképpen jutott el hozzájuk.
- Lehetett volna rosszabb is...- felelte Zsuzsi. Nem akarta panaszkodással terhelni szépen alakuló kapcsolatukat.
- Vagyis, nem jól. Ettől tartottam. Látom, ebédet sem kaptál. Ülj le, és vacsorázz velem, ha nem veted meg a főztöm. Erre a hokedlire ülj, ezen párna is van.
Hokedli, mosolyogta magában Zsuzsi, s lehuppant. Megköszönte a meghívást, s dicsérte az étel illatát. Hozzáfogtak a falatozáshoz. Ízlett az étel, mondta elismerőn, aztán kis szemrehányással megjegyezte:
- Imre után nem is kérdezel ?
Pali ránevetett.
- Meglep, ugye ?! Ej, te budai lány, de nem ismersz te még engem !... Óránként hallottam felőle. Eszti ott dolgozik a kórházban, egy másik osztályon, de tudod, hogy van ez... Mondta, hogy kétszer is bent voltál. Imrével madarat lehetne fogatni.
- Annus néninek ne árulj el, a délutáni látogatásomról nem tud.
- Csak idő kérdése, mert sok szeme, és füle van a mi utcánknak. Na, de majd szépen leszereljük ! Szóval, tudod, hogy Imrével jó a kapcsolatunk. Tényleg az. Apám helyett apám. Több is talán, mert tanítóm is volt. Nem dicsekvésből mondom, de jó volt az iskolában Takács tanító fiának lenni... Anyám hol van ?
Zsuzsi nem felelt mindjárt. Összeszorult a szíve. Hiszen maga is boldogan lett volna Takács tanító gyereke, de neki nem adatott meg. Érezte a fiú hangjából, hogy nem akart rosszat, mégis bánatot okozott. Csendesen felelt a kérdésre.
- Elment a bicegő Mariékhoz baromfit tisztítani.
Pali nagyot nevetett.
- Sánta az, te ! Még hogy bicegő ! Olyan sánta, mint a csuda !
Zsuzsi is nevetett már. Hiszen sánta csudát még nem látott, a fiú pedig olyan jóízűen tudott nevetni, hogy megvigasztalta vele. A nevetés miatt nem hallották meg az öreg Moszkvics hangját. Kivágódott az előszobaajtó, Annus fordult a konyhába, s ordított.
- Mi van itt ? Kaszinóztok ?! Ez a híres mit keres kint? Nem megmondtam, hogy takarodj a szobádba, mire megjövök ?!
- Anya, fékezd magad ! - kiáltott rá Pali.
- Te meg ne szíveskedj vele, púp a hátunkon !
- Imre vendége. Bánj vele tisztességesen.
- Ezzel ? Soha ! Tűnjön el !- kiabálta, s berontott a fürdőszobába. Ott is azt követelte kiabálva, hogy tűnjön el azonnal, mert nem áll jót magáért.
Zsuzsi még nem végzett a vacsorával, de felállt, s a szobája felé indult. Pali kapkodva szedett még a lecsóból a tányérjára, kezébe nyomta, miközben restellőn mondta:
- Sajnálom, Zsuzsi ! Beszélek a fejével újra.
Zsuzsi rámosolygott bánatos kedvesen, s magával vitte a tányért. Nem gyújtott villanyt. Kikönyökölt a nyitott ablakba, s egy ideig nézelődött a csendes, néptelen utcán, hogy elfoglalja magát, mert közel volt a síráshoz. Vigasztalta a csend, a falusias utca esti nyugalma. Kicsit gyönyörködött a csillagok ragyogásában is.
Aztán megette a lecsót az utcáról beszűrődő fényben, és megágyazott magának. Arról szó sem lehetett, hogy ezek után kimenjen a fürdőszobába, elvégezze a rendes esti mosdást, vagy fogat mosson. Beletörődőn levetkőzött, leült a heverője szélére, s összetette kezét. Imádkozott.
Áhítatos csend vette körül, miközben Istennel beszélgetett. Ebbe a szép csendbe halk füttyszó lopakodott be a nyitott ablakon át. Valaki a közelben nótát fütyült gyönyörű szépen.

Imrével gyakran nótázgattak Budán, hátul a kedves kispadján. A révházi tanító mi másra is tanította volna rövid találkozásaik alatt, mi mással vigasztalhatta volna. Ahogy mondta Füredi Lacinak, nem előzmények nélkül, de valóban a magyar nóta lett a kedvence. Sok nótát ismert. Ezt is megismerte azonnal. Felpörgő szívvel hallgatta. S, szólt az ablaka közelében a szerenád :
„ Szeretnék május éjszakáján letépni minden orgonát, s míg ölel az édes álom, díszítni véle kis szobád..."
Rohant az ablakhoz, kihajolt derékig. Az utca néptelennek tűnt, s csendes volt megint. Futó csalódást érzett. Szerette volna, ha a fiú mutatkozik, helyette talán valamelyik fa mögött állt. Elfogta a bizonytalanság. Tévedne, s nem a fiú volt, hanem egy jókedvű szomszéd tréfálta meg, mivel tudták, hogy ott van. Bizonyosságot akart. Elhatározta, ha kell, reggelig marad az ablakban, csak megmozdul valahol. Lekönyökölt a párkányra, s jobban körülnézett. Meglátott valamit egy karnyújtásnyira a párkányon feküdni. Egy szál piros szegfű volt. Megbocsátott a bujkálónak. Nem maradt az ablakban, ha akar, elmehessen. Leült a heverő szélére, és várt. Néhány perc múlva kicsit messzebbről felbőgött a motor jól ismert hangja. Halkan, boldogan felnevetett, mint aki teljes bizonyossághoz jutott, s fiatalsága bohó örömével magához ölelte szegfűjét, s megcsókolta.

Szólj hozzá!

Boldogság, merre vagy ? ( 1. rész )

2010.05.01. 18:53 Rényi Anna

 

4. fejezet
 
B O L D O G S Á G,  M E R R E  VAGY? ( 1. rész )
 

X/A

            Zsuzsi másnap reggel jókedvűen ébredt. Nem is jókedv volt ez, hanem talán már egy kicsit boldogság. Ott volt a szegfűje édes bizonyosságnak. Jó volt arra gondolni, ami történt. Tudni, hogy vele történt, mivel vele nem szoktak boldog dolgok történni. Ilyesmi meg éppen soha. Örömmel nyújtózott az ágyában, nézte a piros szegfűt a poharában, s lelkében újra szólt a szerenád: „ Szeretnék május éjszakáján…”
Álmodozását Annus ingerült hangja szakította félbe. Palival mérgeskedett az előszobában.
- Mit akarsz a kismotorral, megbolondultál?! Vidd a kocsit!
- Akkor ti mivel mentek Imréhez?
- Magam kerékpárral, az átok meg gyalogol. Nem nyitottunk taxiállomást. Hogyne!
- Imre arra kért, hogy ne járjon magában az utcán. Messze is van, anya… Jó lesz nekem a kismotor, míg itt van.
- Ej, de aggódsz érte! Talán bizony már megbabonázott?
Pali feleletül morgott valamit, s elment. Annus az ajtójának fordult, ököllel megverte.
- Kifelé, ha jönni akarsz!
Hét óra volt, a látogatás csak tízkor kezdődött. Zsuzsi nem tudta mire vélni, kiugrott az ágyból. Felkapta köntösét, s kiszaladt a konyhába. Annus ezúttal sem fogadta a köszönését, helyette a bögre tejre, szelet kenyérre bökött.
- Egyél, és siess! Imréhez most megyünk, mert később horolni megyek, ha egyáltalán tudod, mi az… A fiamat meg hagyd békén, megértetted? Nem neked neveltem, hogyisne, majd pont egy ilyennek!
Zsuzsi rácsodálkozott. Ettől még mérgesebb lett. Kiabálva folytatta :- Mit bámulsz?! Ne add itt az ártatlant, látom, amit látok! Vigyorogsz rá. Amilyen ármányos vagy, még megbabonázod nekem, de akkor megtaposlak!
Zsuzsi nem felelt, felhajtotta a tejet, indult a fürdőszobába, s igyekvőn mondta:
- Egy perc alatt lezuhanyozok!
Annus bántón kiáltott utána.
- Minek? A rajtad lévő mocskot úgyse viszi le a víz!
Zsuzsi a fürdőszobában belesírt a törülközőjébe, mert nehéz elviselni az ilyenféle bántásokat. A kórházba szó nélkül beengedték őket, Imre sem lepődött meg a korai látogatáson. A tükör előtt fésülte éppen kissé ritkuló haját, ledobta a fésűt, s széttárta karjait.
- Gyertek!…Gyertek! – kiáltotta örvendezőn, s egyszerre ölelte magához őket - Jó együtt látni benneteket!
Zsuzsi mosolygott, Annus morgott valamit, s kipakolta a táskáját. Megint vitt madártejet. Imre tréfás grimaszt vágott, s nevetve mondta, hogy szívesebben enne egy kis füstölt kolbászt. A madártej nagyon édes, tegnap is látogatót kínált vele, megette Zebegényi Elvira főorvos asszony. Annus méregbe gurult. Természete szerint haragudott mindenkire, aki Imrét olyan munkába vitte bele, amiből kevés hasznuk volt. A főorvos asszonya éppen ilyen volt.
Annus most sem rejtegette a véleményét, paprikásan mondta :
- Idejár zabálni?! Nem neki készítettem. Így is széle-hossza egy. Biztosan felzabálja a beteg gyerekek elől is az édességet!
Imre restellte magát Zsuzsi előtt, s igyekezett tompítani felesége szavait.
- Annus nénéd nem mondja ám komolyan! A főorvos asszony kiváló ember, sohasem tenne ilyet. Az viszont igaz, hogy szépen nyom a mázsán, de minden grammja aranyat ér. Bemutatlak majd, mert jó barátom... Hoppá! Nem csak az én barátom, édesapád is kedvelte annak idején. Révházi születésű, később Pesten tanult. Sokáig ott is élt. Valamikor a háború után jött vissza. Azóta még inkább baráti a kapcsolatunk.
- Mert egyforma bolondok vagytok! – mérgelődött Annus, s meglepő módon Zsuzsihoz fordult – Úgy nézz a nagybátyádra, hogy nagy vöröskeresztes, Elvirával együtt törik magukat a léhűtő naplopók gyerekeiért, meg mindenféle tetves éhenkórász miatt. Össze kellene kötni őket, és be a Dunába !
Zsuzsi ismeretlenül is szívébe fogadta Zebegényi Elvirát. Imrének közben eszébe jutott, hogy fogytán van a toalettpapírja, s kérőn mondta:
- Hagyj nálam néhány forintot, Annuskám! Itt is kapni, kínos kölcsönkérni ilyesmit.
- Hogyne, hogy meglopjanak! – mérgelődött Annus tovább, s Zsuzsit küldte a büfébe.
Zsuzsi nem örült a megbízatásnak. Attól tartott, összefut majd a sebésszel, s szent meggyőződése lesz, hogy kérését teljesíti. Nem volt szerencséje. Amint kiment a csapóajtón, megpillantotta a sebészt. A lépcsőházban beszélgetett két doktornővel, s felé fordult ragyogó arccal.
- Éppen magához indultam! – kiáltotta elé, s otthagyta kollegináit – Kémeim jelentették, hogy már itt vannak.
- Csak néhány perce jöttünk. Később dolga lesz a néninek.
- Csókolom a pici szívét, hogy máris kijött! - mondta Füredi Laci, amint közelebb került.
Zsuzsi elpirult.
- Félreérti. A büfébe megyek vásárolni. És, hogyhogy: kémei?
Füredi Laci leparkolt a tetőtérbe vivő lépcső alján.
- Most nincs időm felmenni a büfébe, de néhány szót beszélgethetünk. Szóval, a kémeim… Tegnap láttak bennünket együtt, most valaki meglátta az ablakból, és beszólt az orvosiba. Ez amolyan férfiszolidaritás. Amúgy is jellemző a kórházunkra, hogy semmi sem maradhat titokban. Reggelre már az egész kórház tudta, hogy megismerkedtünk. Van két barátom, az egyik gyermekorvos, látnia kellett volna az ábrázatát, a másik belgyógyász, úgy hátba vágott, hogy majdnem orra estem.
- Ezt nem nagyon értem… - mondta Zsuzsi értetlenül. – Velem van valami bajuk?
- Á! Csak irigykednek őkelmék, mert nekik nem adatik meg az ilyesmi.
- Milyen ilyesmi?
- Bocsánat. Nem így akartam mondani, csak még rájár a szám a régi definíciókra, pedig már nem igazak… Holnap is látom, vagy álmodott velem kapcsolatosan valami biztatót, és láthatom kórházon kívül is?
- Miben maradtunk tegnap?
- Ne emlékeztessen, mert nem nyugszom bele. Egyébként sem tudom, hiszen mielőtt elváltunk, nem felelt nekem. Ha csak most nem azzal, hogy itt van.
Zsuzsi látta, hogy hiába adott magyarázatot a találkozásra, a maga kedve szerint értelmezi, s igyekezett határozottabban kiábrándítani.
- Laci, komolyan kérem, ne úgy kezeljen, mint az eddigi tapasztalatait, hanem figyeljen arra, amit mondok. Véletlenül találkoztunk! Ne ringassa magát másban, mert csalódni fog.
- Hú, de szigorú ! Nem engedi, hogy örüljek. Nem muszáj elismerni, az a fontos, hogy itt van, kicsi lány !
- Mindjárt mérges is leszek, nem csak szigorú...Nem szoktam taktikázni, abban biztos lehet !
- Azon kívül, hogy halálosan magába szerettem, csak egyetlen dologban vagyok biztos. Mégpedig abban, hogy fél tőlem, Zsuzsi, és menekül.
- Ha így volna, azt is tudomásul kellene venni beletörődőn… - mondta Zsuzsi csendesen.
- Olyan nincs! Hogy én ne harcoljak magáért? Inkább a halál. Ilyet ne is várjon tőlem. Addig könyörgök, míg megesik a kicsi szíve rajtam, és legalább annyi esélyt ad, mint adna bárki másnak.
- Nem akarom megbántani, de ne kérjen tőlem olyat, amit nem adhatok.
- Nem tudhatja. Nem lehet benne bizonyos. Megszerethet. Mindent megtennék érte, vagy kevesell, mégiscsak kevesell?
Zsuzsi kínosan érezte magát, s ingerülten felelt.
- Ez csacsiság! Hogy kevesellhetném? Hiszen maga jóképű férfi, orvos, legtöbb lány boldogan mondana magának igent.
- De maga még esélyt sem ad, igaz?!
- Nem tehetem. Ha adhatnék valakinek esélyt, akkor megismerkednék közelebbről azzal, akiről beszéltem.
- Ez a hang nem illik magához. Ennyire rossz színben tüntettek fel, hogy inkább megbánt, csak szabadulhasson tőlem ?!- mondta nagyon bánatosan.
- Ne találgasson, Laci, hanem higgye el inkább, hogy semmiképpen sem szeretném megbántani, csak figyelmeztetni akarom a valós helyzetre. Nem tehetünk úgy, mintha az a valaki nem létezne.
- Az a valaki csak egy ábránd, tulajdonképpen nincs is, mégis inkább adna neki esélyt, mint nekem ?!…Ha nem akar vele megbántani, akkor csak taktikából mondhat ilyet. A nő már a pólyában gyakorolja a hatalmat a szívek felett, félelmetes taktikázó, kivétel nélkül mindegyikük. Maga is az, ne tagadja !
Zsuzsi bosszúsan nevetett.
- Mindenképpen olyannak akar látni, amilyen nem vagyok ?!
- Gyönyörű, édes kicsi lánynak látom, aki megijedt a szoknyabolond hírében álló fiútól, és nem mer neki esélyt adni, mert attól tart, hogy maga is csak egy rövid megálló lesz, és nem a végállomás. Pedig tévedésben van! Ez a szegény fiú tegnap óta ezerszer megbánta már minden vétkét. Legszívesebben a lábai elé térdelne, és úgy kérné: higgye el végre, hogy megváltozott ! Megváltoztatta a szerelem egyik napról a másikra.
- Az a szegény fiú lássa be, hogy ezt akkor is nehéz volna elhinni egyik napról a másikra, ha történetesen ezt szeretné az ember.
- Akkor bocsásson próbaidőre mindaddig, míg bizonyos nem lesz abban, hogy igazat mondok. Elfogadok bármilyen feltételt, ha közben megtűr maga mellett. Csak ezt az egyetlen dolgot kérem. Nem fogom sürgetni. Nem próbálok közeledni. Csak ne meneküljön, ne találjon ki mindenféle indokot, ürügyet amivel eltávolíthat.
- Rendben van, a szaván fogom ! Találkozhatunk eztán is, ha beéri a barátságommal, mert az a legtöbb, amit ígérhetek.
A sebész arca elborult.
- Ez nem próbaidő, hanem ítélet. Kegyetlen ítélet.
- Ha barátságra ítélem, az kegyetlenség ?!
- Amikor imádom? Magának fogalma sincs arról, hogy milyen a szerelem. A szerelméről nem mondhat le az ember, kicsi angyal ! Nem érheti be helyette barátsággal, bármilyen szép is lehet a barátság egy magafajta édes kislánnyal.
- Ismerek olyan embert, aki megtette, mert megértette, hogy azt kell tennie.
- És, él még?
- Ne tréfáljon! Komolyan mondom.
- Egyáltalán nem tréfáltam. Én nem élném túl, ha be kellene érnem ennyivel !- mondta, s az órájára nézett - Két perc múlva várnak a műtőben. Rohannom kell.
- Menjen nyugodtan. Viszlát !
- Csókolom a kicsi kezét ! - mondta a sebész, s rohant valóban, de futtában még visszakiáltotta –Holnap várom, kis kegyetlen ! És, sírnak a rózsái, tudja?!
Zsuzsi befelé sóhajtott, s indult a büfébe. Útközben összetalálkozott néhány nővérkével, kettesével, hármasával voltak, ránéztek, s összenevettek. Már besorolták a sebész gyűjteményébe. Kellemetlen érzés volt. A büfé után lehangoltan ment vissza Imréékhez. Annus már indulóban volt, látszott rajta, hogy nehezen türtőzteti magát. Imre békítőn mondta:
- Sokan voltak, ugye Zsuzsukám?! Mondtam Annus nénédnek, hogy nyitáskor megrohanják a betegek. A nővérkék is ilyenkor veszik meg a reggelit.
Csak a pillantásával köszönte. Letette a toalettpapírt az éjjeliszekrényre, megcsókolta Imre homlokát, s elköszöntek. Annus hazáig hallgatott, így összeszedte bátorságát, s mielőtt indult Annus horolni, kért néhány könyvet.
Annus "felrobbant."
- Nyűg vagy a nyakunkon, még a szórakoztatásodról is én gondoskodjak?! Olvasni akarsz, míg más a belét húzza?! Te szégyentelen! – kiabálta, s rohant a ház előtt álló autóhoz.
Rosszkedvűen nézett utána. Elképzelni sem tudta, mivel tölti az időt estig. Haragudott magára, hogy Budán nem gondolt az ilyen helyzetekre.
X/B
Bement a szobájába, céltalanul téblábolt egy ideig. Már megállapította, hogy a szebbik szobában lakik. Nézegette a bútorokat, kellemes berendezése volt a szobának, biztos volt abban, hogy Imre ízlését dicséri.
A modern szekrénysorhoz szép heverő, s kagylófotelek tartoztak. Égőpiros volt a huzatuk, a szőnyeg sárga-barna, s színe visszatért a sötétítő függönynél is. Ahogy a heverő felett lévő suba faliszőnyegen, s a díszpárnákon. Ebben a szobában három komoly festmény volt a falon, művészi munkák. Egyiken egy tanyacsoport volt, őszi színekben, a másik festményen lángolt, perzselt a nyár, a dűlőút két oldalán hajladozott az érett kalász, harmadik képen magányos tanya állt a távolban, szinte érezte messzeségbe vesző magányát.
Ez volt Imréék vendégfogadó szobája. A szekrénysorban lévő bár árulkodott, néhány bontatlan ital állt benne, s szép poharak, elegáns tálcával. Volt könyves része is a szekrénynek. Annus nemes porcelánokat telepített a könyvek helyére. A szép herendi porcelánok arról tanúskodtak, hogy Annus amire akarta, arra jutott pénz, míg Imrét fillérekkel osztotta ki.
Érezte, hogy elfogult. Minden jót Imrének tulajdonít, s minden rosszat Annusra testál, de szüksége volt ennyi elégtételre azok után, ahogy Annus bánt vele. Később kinyitotta a bőröndjét. Eddig csak a könnyen gyűrődő ruhákat tette ruhatartóra. Volt hely a szekrénysorban, de most nem volt kedve pakolni, csak beletúrt a bőröndbe. Noteszt, tollat keresett. Mikor megtalálta, belelapozott.
Tekintélyes notesz volt, néha jegyzetelésre is használta az iskolában. Hátsó lapjai egyikén véletlenül talált egy üzenetet, s elnevette magát. Valamelyik osztálytársa írta, eddig nem volt tudomása róla, most élvezettel olvasta.
“Zsu! Ha rosszkedved lesz, gondolj ezekre a gyilkos napokra. Ma háromból is feleltettek, hát nem disznóság?! Ezen a lapon december eleje van, itt éppen hatodika, Mikulás napja. Mit hozott neked a nagy szakállú Mikulás ? Remélem, ezen a december hatodikai napon már egy szabad ember örül a Mikulás ajándékának, mert leléptél Rózsitól augusztusban, a tizennyolcadik szülinapod után. Hol vagy most. Merre élsz, mit csinálsz. Zsu ! Szívből kívánom, hogy ezen a decemberi napon egy boldog, és szabad ember gondoljon vissza ezekre a gyilkos napokra, és egy picit rám is, aki bárhol is lesz, mindig szeretettel gondol majd rád!”
Alatta egy rajz volt aláírás helyett. Divatlapba illő női figura, kalappal, bundával, ékszerekkel. Ági! – villant át az agyán, s minden átmenet nélkül sírni kezdett. Oldó könnyek voltak, megkönnyebbülést hoztak.
Elfogta a vágyakozás a volt osztálya után. Jó osztály volt az övék, a tanárok is mondogatták, hogy ritka az ilyen összetartó, békés csapat, lányok-fiúk vegyesen. Két lány állt közelebb hozzá, Ági és Cili, négyen ültek a padban, a negyedik fiú volt, Karesz, a csupa kéz, csupa láb futózseni.
Ági manöken akart lenni, s divattervező egyben. Árulkodott róla a rajza is. Szülői ráhatásra végül bölcsésznek jelentkezett, pedig tehetségesen rajzolt. Nézte a néhány vonalat, kifejező volt, nagyon ügyes. A bunda szinte hullámzott a karcsú alakon. A kalap, az ékszerek is mutatósak voltak.
Fejéhez kapott. Hova lettek Rózsi ékszerei? Eddig senki sem gondolt rá, nem beszéltek róla, pedig a villában kellett lenniük. Nagynénjének mindössze néhány értékes darabja volt, szinte állandóan viselte. Kivétel volt az a délután, mikor lóhalálában elrohant otthonról Kigyósiné árulkodó telefonjára, hogy meggyőződjön Kozma nőlátogatójáról, s a bizonyosság után agyvérzést kapott, és soha többé nem tért haza.
Edinától tudta, hogy Rózsi nem tartotta a kiürített kis páncélban az ékszereit. A hálóban tette le itt-ott, a kedves szabolcsi lány mérgelődött is miatta. Attól tartott, hogy Kozma zsebre vágja valamelyiket, s Rózsi majd rajta keresi. Most is ott rejtőzhetnek valamelyik váza, vagy tál mélyén.
Ha időben az eszükbe jut, Béla bácsinak nem kell Kozmánál koldulni, s baráti kölcsön után szaladgálni, hogy Rózsit eltemethessék. Talán nekik is jutna valamennyi belőle, hogy Annus száját befoghassák. Magának is lenne pénze, ha innen mégis menekülni kényszerül. Most azt is bánta, hogy nincs ékszere. Rózsi vett volna, ahogy a ruháit is megvette. Azt mondta, az ékszer státusszimbólum, elengedhetetlen viselet a maguk köreiben. Ez volt az oka, hogy daccal visszautasította. Akkor örült, hogy megtehette, mert ruhák nélkül nem járhat az ember, de ékszert nem muszáj viselni. Bánja most már, komolyan bánja. Lám, lám, így tanítja meg az élet az embert arra, hogy előrelátó legyen!
Lázasan keresgélt a bőröndje aljában. Edinától kapott búcsúzóul néhány bélyeges borítékot, megtalálta szerencsésen. Az ügyvédnek írt. A kórház portáján bedobja majd a postaládába. Megírta Béla bácsinak, ha hazajön közben, nézzen szét a hálóban, s ha megtalálja az ékszert, adja el. Imre betegségéről hallgatott egyelőre, nem akarta nyugtalanítani vele, de Annus viselt dolgait elpanaszolta. Jólesett kiönteni a szívét.
Aztán meditálgatott az élet furcsaságairól egy keveset. Jómódban élt, de lázadásból nem becsülte. Ha megtudja tavaly, hogy egy rövid időre Rózsi az örökösévé tette Imrével együtt, az ellen is tiltakozott volna. De vajon tényleg az örököse volt Imrével egy ideig, vagy csak Béla bácsi akarta vigasztalni vele.
Rózsi tavaly egyedül ment Kairóba, a gépe kényszerleszállást hajtott végre valahol, utána azonnal végrendelkezett. Mellettük hagyott valamit a barátnőjére, az öreg Kigyósinéra is. Béla bácsit jelölte ki a végrendelet végrehajtójának. Most teljesen kihagyta őket, még Kigyósinéra sem gondolt. Dühönghet most az öregasszony, gondolta elégtétellel. Nem kedvelte a nagyanyja korú nőt. Messziről is haszonlesőnek ítélte, vagy inkább képmutatónak, kétszínűnek. Gyakran megfordult a villában. Rózsi állandóan támogatta. Késői házasságából volt két semmirekellő, léhűtő gyereke. Költséges életmódjukat valamilyen rejtélyes okból Rózsi finanszírozta. Rózsi beleunhatott idővel, mert egyszer hallotta az ingerült szóváltásukat a hallban. Rózsi azt kérdezte az öregasszonytól, hogy meddig akarja még zsarolni.
Amikor alkalma volt rá, beszámolt róla Béla bácsinak, mint annyi másról is. Béla bácsi azt mondta, a magyarázatot a régi időkben kell keresni. Kígyósiné az egykori Tódor-féle társasághoz tartozott. Lánykori nevét a fél ország ismerte, s alighanem átkozta is, mert kegyetlen ember volt a maga pozíciójában. Most tárgyilagosan gondolta, hogy megtalálta zsák a foltját !
X/C
Csapongtak a gondolatai órákon keresztül. Valójában ehhez volt szokva. Mivel sokat volt egyedül, nem is tehetett mást, alkalmazkodott helyzetéhez. Később evett pár falatot. Imrének is vágott a kolbászból, majd titokban belopja hozzá. Utána aludt egy keveset. Mikor felébredt, újra kezdte a töprengést.
Péterre gondolt először. Azt mondta Füredi Lacinak, hogy van valakije, pedig csak szeretné, hogy legyen, hiszen hívnia kellett ezt a fiút. Nem gondolta volna, hogy majd egyszer maga kér randit, mert a fiú magától nem igyekszik. Pedig tetszik neki, érzi.
Azon is elgondolkodott, hogy maga mit talál vonzónak a fiúban. Abban biztos volt, hogy nem csak a segítőkészsége fogta meg. Valami más, valami több. Jó vele lenni. Társaságában elfogja valami belső öröm. Jókedve támad, nevetni szeretne, de nem mutathatja ki, még nem. Majd akkor, ha már biztosabb lesz benne. Csak eljöjjön. Vizsgálta magát. Fél, hogy nem jön el? Félt, komolyan félt attól, hogy nem látja többé.
Ha baja volt, valamit tennie kellett, feladatot adott magának gyorsan. Vállfára tette a maradék ruháit, s közben Imréhez menekült gondolatban. Imre volt az egyetlen biztos pont az életében. Szerette végiggondolni, hogy mi mindent köszönhet a nagybátyjának. Ez vigasztalta. Végére mindig megnyugodott, de közben gyakran ejtett könnyet. Volt abban valami kétségbeejtő, hogy mindig ugyanazokba az élményekbe kellett kapaszkodnia.
Imre látogatásai, az együttlét öröme volt a legszebb élménye, de mellette voltak apróbb örömök is. Az örökös bezártsága, s a tilalom mellett nagyszerű dolog volt, ha Imrével kimehetett a városba. Mindaz, ahova elvitte. Az első emlékezetes esztendőkben rendszeresen jártak az Állatkertbe, felmentek néha a János-hegyi kilátóba is, vagy a Halászbástyára, hogy jobban lássa a világot, Budapestet, de ezeken az utakon az igazi élményt más adta. Ha maga vásárolhatott egy üzletben. Más gyereknek ez aligha élmény, de annak, aki tízesztendős koráig nem látott üzletet belűről, kisebb csoda volt. Emlékszik, legelső alkalommal nápolyit vett, s maga fizethetett.
Eddig Imrétől kapta mindazt, ami javított az életén. Ilyen volt a kis zsebrádió is. Az tényleg csoda volt, valósággal rátapadt. Emberi beszédet hallgathatott, déli harangszót, zenét. Rózsi elvette tőle, mikor tanulni kezdte a nyelveket. Még ma sem érti, hogy mi volt benne a logika. Hacsak az nem, hogy elzárja előle a külföldi értesüléseket, mivel gyorsan tanult. Hamar megértette volna, hogy mit mondanak a külföldi rádiók a világról, mi a véleményük a szocialista táborról.
Mikor a kisrádiótól megfosztotta Rózsi, Imre vigasztalta újra. Szomorkás mosollyal mondta, hogy kifognak rajta. Olyasmire tanítja meg, amit nem vehet el. Akkor kezdtek nótázni hátul a kedves kispadján. Legelőször a maga nótájára tanította “Megkondult a kecskeméti öreg templom nagyharangja…” Most már tudja, ez a nóta édesanyját siratta. Imre ugyan azt állítja, hogy eltemette magában az érzést, de emlékszik még jól a könnyes tekintetére. Élt benne a szerelem, s gyászolt. Azért bújt ki annyi éven át a szülei emlegetése alól. Most már azt is sejti, hogy ahányszor a kedvéért megtette mégis, kínpadon vergődött a lelke.
A szekrényt rendezte, s közben dúdolta Imre nótáját. Mikor befejezte, megállt a szekrény előtt, s törölgette néma könnyeit. Nem maradt ideje a kesergésre. Az ablak alatt felhangzott újra a füttyszó, s dalolta az előbbi nóta két utolsó sorát.
"...Hullasd, hullasd leveledet, te susogó ezüstnyárfa,
sodord szellő a virágot, vidd a rózsám sírhalmára..."
- Péter! – kiáltott fel fojtott hangon, nyilvánvaló örömmel, s repült a függönyig. Ott megtorpant. Szíve a torkában dobogott, agya sebesen járt: "Nem szabad megijeszteni, hiszen hívni kellett. Csak szép lassan, visszafogottan, ahogy illik!"
Kibújt a függöny mögül szelíd mosollyal, de aztán az öröm másképpen határozott. Lenyújtotta kezét Péternek, mintha ezer éve ismernék egymást, s nem titkolt örömmel kérdezte :
- Megjöttél?!
Péter a keze után kapott, két tenyere közé zárta, s köszönés helyett ráborult. Megcsókolta forrón, hangja is meleg volt, gyengéd s aggódó, mikor  visszakérdezett.
- Sírtál?!
Milyen csodás találkozás az ilyen! Mintha a Gondviselés személyesen irányítaná, s őrködne felette, hogy szóról szóra szívre találjanak a szavak. Senki sem tudhatja biztosan, miképpen születik a szerelem, de az biztos, ezen az estén, az ablaknál ott volt láthatatlan, s közös bilincsre fűzött két sokat szenvedett lelket. Zsuzsi arcára kergette a pírt a forró kézcsók, s a gyengéd aggodalom. Finoman visszavette a kezét, miközben magyarázatba fogott.
- Megszorította szívemet a nóta. Egyszer majd elmesélem, hogy miért…- mondta halk bizalmasan, aztán panaszos hangon folytatta - Tudod, hogy beteg a nagybátyám?
Péter is halkan válaszolt, mert vannak helyzetek, mikor nem esnek jól a hangos szavak.
- Tudok róla, de ne félj, meggyógyul hamar!
Zsuzsi megsimogatta a tekintetével, aztán kedvesen mondta :
- Köszönöm a szegfűt, drága vagy!
Péter hangja felizzott.
- Te pedig édes vagy, kis virág!
Zsuzsi már boldogan nevetett.
- Miért éppen kis virág?
Péter nem felelt azonnal, aztán mélyet sóhajtott, s csendesen mondta :
- Mikor megláttalak, egy Heine vers első két sora jutott eszembe rólad...” Mint egy virág olyan vagy, oly tiszta, szép, szelíd...”
- Köszönöm! - mondta Zsuzsi megilletődötten, s örökre megjegyezte a Heine vers első két sorát.
X/D
Hallgattak. Nézték egymást. A közeli villany fénye éppen annyira világította meg az ablak környékét, hogy lássák egymás arcát, mosolygását, ragyogó szemét. Vibrált körülöttük a levegő, befonta őket a perc varázsa, mint a virágos indaág.
Zsuzsi zavarba jött, s megkérdezte sietve:
- Hol hagytad a motort?
Péter is kapott a témán, karjával az utca eleje felé mutatott.
- Három házzal előbbre. A bukszus mellett. Ott kevésbé tűnik fel. Lezsákékhoz sokan járnak. Mérik a bort. Nagy a forgalmuk.
Kellett a gondoskodás, hiszen az utcának szeme van, s Annus sem volt még a házban, a nyitott, üres garázs árulkodott Péternek, de Zsuzsi mondta is.
- Jól tetted. A néni bármelyik percben megjöhet. Nagy botrányt csap, ha meglát.
- Ne félj, vigyázok rád.
- Tudom. Már tudom!… Nagyon jó, hogy itt vagy.
- Köszönöm, hogy itt lehetek,… - felelte Péter, aztán hirtelen színtelenné vált a hangja. – de ezzel kapcsolatban mondanom kell neked valamit, kis virág, …
Zsuzsi rebbenő ijedelemmel kérdezte:
- Nős vagy mégis?!
Péter szíve nehéz volt, de a nyilvánvaló ijedelemre elmosolyodott, s mélyet sóhajtva mondta:
- Egyem meg a kicsi szíved, hogy ettől félsz a legjobban !... Nem vagyok nős, és más módon elkötelezett sem, mégis azt kell mondanom, hogy nincs jogom itt lenni.
- Megadtam a jogot azzal, hogy hívtalak.
- Még sincs, mert én tudom, hogy van valami, amit te nem tudsz rólam, nekem pedig nincs erőm beszélni róla. A becsület azt kívánja, hogy megmondjam, nem lehetek több egy árnyéknál, aki csak este jöhet hozzád, és eltűnik majd.
Zsuzsi szívét megszorította. Ilyesmire semmiképpen sem számított. Bánatosan kérdezte :
- Akkor is beérnéd ennyivel, ha ez az ok nem volna?
Péter hangja kiáltó tiltakozás volt.
- Nem, istenemre, nem!
Zsuzsi szemében ez több volt, mint tiltakozás. Ez esküvés volt. Egyben nyilvánvaló lázadás valami ellen, ami komolyan veszélyeztette kezdődő örömüket. Kimondta, ami szívét megszorította.
- Mi lesz velünk akkor, ha fontossá válunk egymás számára?
Péter fojtottan felkiáltott :
- Ha ?! Magasságos isten !
Zsuzsi arca bíborba lobbant. Péternek igaza volt. Azon már túl voltak. Beköszöntött a szerelem, de nem hozott zavartalan boldogságot, helyette belekényszerítette őket egy boldogtalan helyzetbe.” Mi lehet az ok? Jaj, istenem, mi lehet?! „– gyötörte magát gondolatban, s alig tudott megszólalni, de amit mondott, az pillanatnyi menekülés volt mindkettőjük számára.
- Nem tudom, hogy mi bánt, de azt gondolom, nagy baj nem lehet, ha nős sem vagy, a becsület is fontos, és nekem is örülsz, Péter !
Péter úgy nézett fel rá, mintha maga volna az Isten, aki hatalmánál fogva eltette az útból az első akadályt.
Óh, hogy imádta érte! Simogatta, csókolta gondolatban, s boldog szédülettel mondta:

- Zsuzsikám, édes kicsi virágom, csodálatos emberke vagy! Vigasztalsz. Elfeledteted azt, ami bánt. Igazad van, most nem szabad gondolni a bajra. Beszéljünk másról. Mesélj magadról, mesélj bármit, csak mesélj!
Zsuzsi az első szóra engedelmeskedett. Kikönyökölt kényelmesebben, s beszélni kezdett. Nem hasonlított ez ahhoz, ahogy Füredi Lacival társalgott, egyszerűbben beszélt, szinte bizalmasan. Mondta korai árvaságát, rideg nagynénjét, s annak hirtelen halálát. Azt is elmondta, hogy nemrégiben érettségizett, óvónő szeretett volna lenni, mert nagyon szereti a gyermekeket, de nagynénje nem engedte továbbtanulni. Mondta azt is, hogy szeret olvasni, s töprengeni az élet dolgain. Közben egyetlen szóval sem említette azt a miliőt, melyben felnevelkedett. Tanult Füredi Laci esetéből, a fiút nem akarta félrevinni. Annál többet beszélt Imréről. Végén megvallotta, hogy annyira szereti nagybátyját, hogy az inkább már szerelem, s nevetett hozzá szégyenlősen. Befejezésül panaszolta Annust, de mindjárt a védelmébe is vette.
- Az ötvenes években sokat szenvedett szegény, megviselte egy életre.
Péter szigorúbban ítélt.
- A szenvedés sem menti a gonoszkodást, kis virágom… - mondta feltámadt nehezteléssel. Takácsnétól nagyon rossz néven vette, hogy lelketlenül viselkedett ezzel a drága kislánnyal.
- De feltétlenül magyarázza ! - felelte Zsuzsi komolyan - A szenvedő ember saját magába is belemar, ezért megértőknek, türelmeseknek kell lennünk vele.
- A lelked is gyönyörű! – örvendezett Péter.
Zsuzsi kacagott, aztán elkomolyodva tiltakozott.
- Ne dicsérj, mert nem érdemlem. Akkor volnék jó, ha kicsit se sérelmezném.
- Akkor nem jó volnál, hanem szent… - mondta Péter, s mélyet sóhajtott, mint aki távoli öröm után sóvárog, s azzal folytatta – Takácsné nem érdemli a megértő kicsi szíved, ha ártatlanon tölti a haragját. Vannak emberek, akik azt gondolják, joguk van bántani másokat, mert őket is bántották.
Zsuzsi egyetértőn hallgatta, aztán arra kérte, hogy meséljen magáról, mindent szeretne tudni, ami vele kapcsolatos, s hozzátette szomorkás nehezteléssel:
- Még a vezetékneved sem tudom.
Péter arca elborult.
- Árnyéknak nincs neve, Zsuzsikám!- mondta csendesen.
Belebotlottak újra az akadályba. Zsuzsi torkát összeszorította valami.
- Nem tudom elfogadni, hogy árnyék vagy csupán. A gondolata is bánt, elszomorít.
Péter leszegte fejét, s hallgatott. Zsuzsi tovább kesergett.
- Mi lehet az említett ok, ami miatt még a neved sem mondhatod meg?
- Olyasmi, ami miatt elküldenél magadtól, mert úgy ítélnéd meg, nem érdemlem a velem töltött időt… Elküldenél, és én abba már belepusztulnék… Tudom, hogy őrültség minden itt töltött pillanat, mert reménytelen, de én már látni akarlak, hallani akarom a hangod, míg csak lehet. Ezt az időt szeretném kitolni a hallgatásommal… - mondta Péter fáradt hangon.
Zsuzsi töprenghetett volna azon ezek után, hogy milyen gondolkodás az, mely nem gondol a jövőre, csak a pillanatba kapaszkodik, de nem ezt tette. Kérlelni kezdte.
- Bízz bennem jobban, legyél őszinte!
Péter felnyögött.
- Elküldenél, biztos, hogy elküldenél!
- Nem ismersz, ha azt gondolod, hogy bántanálak.
- Tudom, hogy drága kicsi szíved van, de a körülmények arra kényszerítenének, hogy eltanácsolj magadtól. Adj még időt, adj néhány napot.
Zsuzsi gondolt helyette is a jövőre.
- Én később is látni akarlak. Beszélj, Péter, beszélj!
Péter meghúzta a bukó szíját a nyakán, s fahangon felelt.
- Talán majd holnap, Zsuzsikám…Most későre jár, mennem kell, de holnap alkonyat után újra itt vagyok.
Zsuzsi fellázadt. Hangja határozott lett, s neheztelő.
- Ne hidd, hogy megoldás a megfutamodás. Ha most elmenekülsz, Péter, nem lesz holnap!
Péter feljajdult, s az ablakpárkányhoz hajtotta bukós fejét, de olyan hévvel, olyan indulattal, hogy nagyot koppant a bukó.
- Ne ölj meg, kicsi boldogságom !- nyöszörögte könyörgőn.
„ Kicsi boldogságom! „
Zsuzsi látta néma vergődését, hallotta zaklatott lélegzetét, mely belső zokogásról árulkodott, s már azon kívül, hogy Péter szenved, semmi más sem érdekelte, bármennyit is ad fel, vagy vállal miatta. Előrehajolt, s végtelen gyengédséggel mondta:
- Nyugodj meg, kedves, nem faggatlak többé, soha többé !
Hangja körülölelte Péter szívét. Péter felkapta fejét, arcán ott volt még a könnyek nyoma, s mégis boldog reszketéssel kérdezte:
- Kedves?! Azt mondtad nekem, hogy kedves?!
Zsuzsi szelíd mosollyal felelt.
- Te is adtál nekem nevet a szívedből !
Péter dadogott az örömtől.
- A szívemből?!… Ez lesz… Ez lesz eztán az én nevem?!
- Ha nem bánod ?!
- Hogy bánom-e?! – kiáltott fel Péter olyan örömmel, mely égig visz – Térden állva köszönöm!
Zsuzsi végre boldogan kacaghatott.
- Ha letérdelsz, nem tudsz elfutni!
- Őrült gondolat volt, dehogy futok!
Zsuzsi elkomolyodott, hangja megilletődött volt.
- Ne is tedd, Péter, mert komolyan örülök neked. Nem akarom, hogy elmenj, hogy ne lássalak többé. Ezt a helyzetet meg kell oldanunk. Megoldjuk, hogy semmi, de semmi se veszélyeztethesse az örömünket.
Péter feljajdult.
- Zsuzsikám, mit teszel velem?!... Menny és pokol közt vergődik a lelkem.
- Mégis jó, hogy velem vagy? – kérdezte Zsuzsi örömről árulkodó hangon, hallani akarta a megerősítését, hiszen olyan jó biztosnak lenni benne.
Péter szavak helyett a keze után nyúlt. Megint a két tenyere közé fogta Zsuzsi kezét, de most a tenyerébe csókolt, mintha lelkét is rálehelné, aztán a bársonyosan sima lánykezet, vadul dobogó szívéhez vonta.

Szólj hozzá!

Boldogság, merre vagy ? ( 2. rész )

2010.05.01. 18:41 Rényi Anna

 

4. fejezet
 
B O L D O G S Á G, M E R R E  V A G Y ? ( 2. rész )
 

 

X/A
            Ragyogó szemekkel nézték egymást. Egy időre megint nyugvópontra jutott elfogadhatatlan, megoldatlan helyzetük. Mintha összebeszéltek volna, mindketten igyekvőn kerülni kezdték a szomorúságot okozó témát.
Zsuzsi hangjában öröm bujkált.

- Most már mesélsz magadról? Ne félj, beérem azzal, amit jónak látsz. Ha nem akarod, ne mondd a neved. Egyszer úgyis megmondod!
Péter bánatos mosollyal felelt.
- Elmondok mindent, amit lehet. Édesanyámmal élek kettesben… - kezdte mondandóját, s beszélt az egyszerű otthonáról, ahol a tisztesség örökös lakó, éppen úgy, mint az egymás iránt tanúsított szeretet. Mondta, hogy maga is szeret olvasni. Szívesen motorozgat. Említette esti sétáit a vasúti parkban, jó levegővel, csenddel, s nyugalommal indokolta. Nevével együtt elhallgatta hivatását is. Csak annyit mondott, egészségügyi intézményben dolgozik.
Mikor befejezte, Zsuzsi sóvárgón mondta, hogy jó sorsa van, mert édesanyjával élhet. Péter megérezte szavai mögött rejlő bánatot, s csókolta a kezében tartott kezét újra. Már úgy fogta, mint aki el sem akarja engedni többé.
Így beszélgettek egy ideig. Csak egy-egy mondattal, csapongón. Zsuzsi megkérdezte, hogy édesanyja mivel foglalkozik, Péter azt felelte, otthon van, a ház körül tesz-vesz, hizlal egy malacot, kevés lábasjószágot, kijár a kis szőlőjébe, s aggódik érte, ha késve ér haza. Zsuzsi szeme rebbent, hiszen éjfél is elmúlt már. Péter azonnal mondta, mint aki gondolatolvasó, hogy semmi baj, most tudja, hogy sokáig elmarad. Folytatták aztán a magyar nótával. Zsuzsi kacagva kérdezte:
- Nem lepett meg, hogy nótáztam?
- Kellemesen érintett. Néhány évvel előbb még én is szívesen dúdolgattam. Apám nótás kedvű ember volt, mellette tanultuk.
Zsuzsi elmondta, hogy Imrétől tanulta, ezzel vigasztalta, de ezúttal sem hozta fel a villát, az ottani körülményeket. Ebben már tudatos tapintat volt. Sóvárgón tisztelte az egyszerű otthont, ahonnan Péter jött. Elhatározta, hogy hallgat a budai körülményekről, míg lehet.
Aztán Annus felett töprengett hangosan. Elképzelni sem tudta, hol maradhat ilyen sokáig, noha csak messzi fogalma volt a horolásról. Azt azért sejtette, hogy a földeken éjszaka nem dolgoznak.
Péter hangja mosolygott, míg elmagyarázta, hogy a horolás hasonlít a kapáláshoz, és valóban csak nappal művelik. Takácsné egyébként ott van az utcájukban, lakodalomra készülő háznál. Ott áll az autó a ház előtt. Sütnek, baromfit tisztítanak, levesbetétet gyúrnak.
Zsuzsi sietve mondta, mint aki mutatni akarja, hogy nem annyira tájékozatlan, hogy a baromfit már megtisztították sánta Marinál. Péter élvezettel nevetett, s azt felelte, hogy az a fiús ház volt. Annus most a lányos háznál segít, mert kétfelé lesz a lakodalom, és mindkét helyre rokon.
Zsuzsi szeme kikerekedett.
- Te mindenkit ismersz Révházán?- kérdezte csodálkozón.
- Majdnem. Egyébként, most közeli szomszédokról van szó. Ilyen kis helyen az ember ismeri a szomszédai rokonságát is. Az utcánkban mindenki összejár mindenkivel. Ha lakodalom van valahol, majdnem hivatalos az egész utca. Ide is kaptunk meghívást szombatra.
- Ott leszel? – kérdezte Zsuzsi úgy, mint aki nem örülne neki. Péter megsejtette gondolatait, hangja mosolygott.
- Nincs az a pénz ! - mondta röviden, s annál hosszabban dajkálta Zsuzsi kezét. Nem csak fogta, csókolta is. Ezek a csókok már merészek voltak. Mindegyik ujját külön-külön megcsókolta, s amint befejezte, kezdte előröl.
- Drága vagy ! - felelte Zsuzsi a felvilágosításra gondolva, s közben úgy döntött, visszaveszi a kezét, mert bármilyen kedves is ez a merészség, mégiscsak illetlen, de legfőképpen nyugtalanító, kiugrik a szíve a helyéről. Játékos mozdulattal elvonta kezét, s háta mögé dugta mindkettőt.
Péter nem hagyta annyiban.
- Kérem vissza! – mondta elkomolyodva, s nyújtotta a kezeit.
Zsuzsi néhány pillanatig töprengett. Nem tudta eldönteni, visszaadja, vagy sem, de megoldódott a gondja. Feltűnt az utca elején egy autó reflektorfénye. Péter bosszúsan mondta, ha az ördögöt falra festik, megjelenik, s ugrott az ablak előtt álló terebélyes fához. Eltűnt mögötte egy pillanat alatt.
Zsuzsi is bebújt a függöny mögé. Ott kuncogott, míg Annus bezárta a kaput, s beállt a garázsba. Aztán kibújt a függöny mögül, s jókedvűen szólította Pétert, de nem jelentkezett. Elszállt a jókedve. Boldogtalanul nézte a fát, s azt gondolta, hogy Péter elment Annus miatt. Nem beszéltek róla, de feltételezhette, hogy nem maradhat, ha megjön. Csalódott volt, s lemondón kérdezte :
- Elmentél, kedves?!
Halk füttyszó volt rá a válasz. Újra szerenádot kapott. Péter megint fütyült, s szólt a csendes utcán “Csak egy kislány van a világon…” Zsuzsi szomorúsága hamar eltűnt, s már repesett újra. Mikor elhaltak az utolsó akkordok, kacagva mondta:
- Gyere elő, te sárgarigó!
Péter ugrott. Egyenesen fel az ablakpárkányra. Felült, de a lendülettől majdnem beesett háttal a nyitott ablakon. Ledöntötte volna Annus szép filodendronját, az ablak közelében álló asztalkáról. Zsuzsi egyszerre kapott a virághoz, s Péterhez, aztán összeborulva nevettek, halkan, boldogan.
Zsuzsi is megbátorodott, felkuporodott Péter mellé az ablakba, de lábait a szobában hagyta, csak derékban fordultak egymás felé. Így is közel kerültek, közelebb, mint eddig. Péter forró lehelete Zsuzsi arcáig ért. Nézte Zsuzsi szemét elvarázsolva.
- Gyönyörűen ragyog a szemed. Messziről már láttam. Istenem, de szeretném látni nappali világosság mellett közelről is…- mondta, s a hangjában már ott volt újra a bánat.
Zsuzsi nem vette észre az elszólását. Nem faggatta, hol látta, s mikor, hanem csak a bánata foglalkoztatta. Keze elindult Péter arca felé. Gyengéden megsimította a bukóból kilátszó arcát, s hangjában valamiféle ünnepélyes ígéret csendült, ami egyszerre simogatta, s gyötörte Pétert.
- Látni fogod, megígérem neked!
Péter feljajdult, s két tenyerébe temette arcát. Újra ott volt az akadály. Zsuzsi nem engedte keseregni. Kedves erőszakosan lefejtette Péter kezét az arcáról, pici csókot lehelt a szájára, s közben azt mondta, hogy mosolyogjon szépen, mert biztos abban, hogy semmi oka a kesergésre. Még akkor sincs, ha maga meg van győződve róla.
Úgy mondta, olyan édes vigasztalón, annyi hittel, és biztos akarattal, hogy Pétert megvigasztalta vele. Legszívesebben a karjaiba kapta volna, és megcsókolja, de aki árnyéknak nevezte önmagát, nem teheti meg, ha van benne egy szikrája a becsületnek.
Így csak emelkedő mellel mondta:
- Olyan csoda vagy, hogy csak álmodhatlak!
Zsuzsi örömmel hallgatta a szavait. Eszébe sem jutott elemezgetni, vagy kételkedni őszinteségében, mint Füredi Laci esetében. Most is. Örömre, örömmel felelt.
- Én valóban megálmodtalak! - mondta leplezetlen jókedvvel, s azon nyomban elmesélte azt a kedves álmát, amit a gazdaházzal kapcsolatosan álmodott egy-két évvel előbb. Azzal fejezte be - Egymást átkarolva sétáltunk aztán a folyosón, és benéztünk az ablakokon. A szobákban játszottak a gyerekeink. Voltak kisebbek is, nagyobbak is. Összeborultunk elégedetten, éppen olyan örömmel, amit ébren csak a te jelenlétedben éreztem eddig. Innen tudom, egészen biztosan tudom, csak te lehettél velem, senki más!
Péter gondolatban a lábai elé omlott. Mese volt ez, tündérálom, olyan boldogság, amit remélni sem mert már az élettől. Nem feledkezett meg közben a lelkében fészkelő reménytelenségről sem, mégis öröm volt, mégis csoda volt.
- Zsuzsikám, édes, kicsi virágom… - motyogta elveszetten, s szédült a feje.
Zsuzsi megint megsimította bukóból kilátszó arcát, játékosan körülírta ujjával a száját. Szinte biztatta, várta, kérte a csókot. Pétertől csak egy jajdulásra tellett, s arra, hogy kezét csókolja elveszett lélekkel. Beszédes, boldog-boldogtalan percek voltak.
X/B
Mikor kicsit kijózanodtak, beszélgettek újra. Zsuzsi visszatért a gazdaházbeli álmához.
- Talán, valóban a jövőt mutatta az álmom, és egyszer az a fehér oszlopos ház az otthonunk lesz.
A férfiak ritkán sírnak. Péter az idejét sem tudta, mikor sírt legutóbb, ezen az estén negyedszer küzdött a könnyeivel. Valami kapaszkodót keresett, amivel átvészelheti a nehéz pillanatokat, s kapva kapott a gazdaház emlegetésén.
- Honnan tudod, hogy ilyen ? Nem azt mondtad, hogy először jársz Révházán ?
- De igen, kedves ! Miért ?
- Kicsit különös. Zárt épület. Nem lehet belátni az udvarára. Honnan tudod akkor, hogy fehér oszlopok vannak ? Félre ne érts! Nem kételkedem a szavaidban, nem erről van szó, csak meglepett.
Zsuzsi kacagott.
- Jaj, csacskám, nem azt mondtam, hogy ilyen a valóságban! Hanem azt, hogy ilyennek álmodtam. Tisztán megmaradt bennem. Mindkét épület befele folytatódott. Széles, nyitott folyosó futott körbe a két szárny előtt, közrefogtak egy kis udvart. A folyosóra nyíltak az ajtók, az ablakok. A folyosó szélén pedig magas, fehér oszlopok álltak. Szeretem a régi házakat, hangulatuk van. Ez a ház kicsit olyan volt, mint egy kolostor, vagy öreg kollégium.
Péter kis nevetéssel felelt.
- Stimmel ! Leírtad a gazdaházat belűről.
Zsuzsi arca riadt lett. Azt hitte, Péter tréfál vele, s most nem érezte helyénvalónak. Szelíd nehezteléssel mondta :
- Ne tréfálj, kedves, mert én komolyan hiszek az álmokban. Valahogy úgy gondolom, a lélek látja a jövőnket, és álmainkon keresztül üzen. Megpróbálja tudtunkra adni azt, amit ébren nem látunk, nem tudunk, vagy szeretnénk, de nem jut el a tudatunkig. Én komoly dolognak tartom. Nem örülnék, ha te viccnek vennéd, vagy kinevetnél miatta.
Péter megérezte hangjában a neheztelést, s tiltakozott.
-Sohasem tennék veled ilyet! Bárhogy is alakul kettőnk kapcsolata, abban mindvégig biztos lehetsz, hogy soha, semmiért sem foglak kinevetni. Szavaidat is komolyan veszem. Ezt még inkább, mert igen különös. Nem is tudom mire vélni a dolgot. Valóban ilyen a ház belűről, legkomolyabban!
Zsuzsi teljesen elképedt.
- Mégis igaz volna ?! Nem lehet, képtelenség. Az álom nem így működik. Inkább csak utal a dolgokra. Azért nehéz megfejteni. Olyan nincs, hogy egy az egyben eléd hozza a sohasem látott képet. Az már a misztikum körébe tartozna. Legfeljebb csak hasonlóság lehet a két dolog között.
- Nem. Több annál. Jól ismerem a házat. Mikor bölcsőde volt benne, gyakran megfordultam ott. Helyettesítettem a körzeti kollégát.
Péter megint elszólta magát, de Zsuzsi most sem vette észre, annyira meglepett volt. Aztán felnevetett hirtelen.
- Megáll az eszem, de komolyan !...Még ilyet ! Annyira elképesztő, hogy magam is alig hiszem el. Nem lepne meg, ha kételkednél a szavaimban. Mondjuk, eszedbe jutna, hogy benéztem a kapuján, mikor a vasutas bácsival eljöttünk a ház előtt.
- Na, ez a másik meglepő a dologban. Biztosan tudom, hogy nem nézhettél be, mert a kapu zárva volt. A vonat érkezése előtt személyesen győződtem meg róla. Különös véletlenek vannak. Elsétáltam odáig. Lenyomtam a kilincset, aztán kinevettem magam. Mi a csudának néztem meg, mikor jól tudtam, hogy üres a ház, a kapunak zárva kell lenni.
Zsuzsi arca átszellemült lett. Hallgatott kis ideig, aztán igen határozottan mondta:
- Nincsenek véletlenek, kedves! Megnézted, hogy majd tudd, nem nézhettem be. Ez a természetfeletti dolgok közé tartozik. Most már biztos vagyok benne. Te hiszel a természetfeletti dolgokban ?
Péter halványan elmosolyodott.
- Őszintén megmondom, nem tartozom a hívők közé. Bár, most akár azzá is válhatnék. Történt velem más dolog is. Például, megérkezésed estéjén már akkor beleszóltál az életembe, mikor még be sem jött a vonatod....- mondta, s elmesélte a maga meglátásait arról az estéről.
Még Péter beszélt, Zsuzsi nagyon csendes volt, aztán megilletődött lett.
-Felejtsd el azt a szomorú okot, kedves, mert mindez azt bizonyítja, hogy nekünk találkoznunk kellett. A sors akarata volt. Ahogy az is biztos, hogy nem azért kellett találkoznunk, hogy te kedvesen megvédj néhány dologtól, vagy esténként beszélgessünk kicsit. A sors csak nagy dolgokban határoz.
Péter átkarolta, de csak a haját csókolta meg, s fojtott hangon mondta :
- Az biztos, hogy fontosabb lettél az életemnél is !
- Köszönöm!
- Én köszönöm, hogy a világon vagy! – felelte Péter szép megrendüléssel, s remegett az ölelő keze. Most pokolra ment volna egy igazi csókért. Belső zokogással gondolt arra, hogy sohasem csókolhatja meg. Soha.
Zsuzsi megérezte a vágyakozását, keserűségét, egy hullámhosszon volt már a lelkük. Elhatározta, hogy amilyen hamar csak lehet, megtudja Péter titkát, s meggyógyítja a lelkét, mert így elmegy mellettük a boldogság.
Amor omnia vincit! – mondja a latin. "A szerelem mindent legyőz!" Másban nem is bízhattak.
 X/C
 Zsuzsi másnap reggel amint felébredt, mindjárt Péterre gondolt, s egyszerre volt boldog és bánatos. Az elmúlt éjszakán lélekben olyan közel kerültek egymáshoz, hogy hittel remélhette, eljött végre az a szerelem, melyről álmodozott. Csak ne árnyékolná be az a bizonyos titok, ami Pétert meggátolja abban, hogy szíve szerint cselekedjen.
Hajnalban, mikor elbúcsúztak, Péter sokáig fogta a kezét. Végül már csak az ujjaik kapaszkodtak össze, s képtelen volt elindulni a motorja felé. Azt mondta keserűn : fél, rettenetesen fél, mert úgy érzi, ha elmegy, véget ér ez a gyönyörű álom.
Cselekednie kell. Valahogy eléri, hogy Imrével kettesben maradhasson. Imre biztosan ismeri Pétert. Ha sikerül megtudnia titkát, orvosolni tudja a bajt, mert biztos benne, hogy Péter valamit rosszul értelmez. Talán Füredi Lacihoz hasonlóan maga is azt hiszi, hogy a fővárosi lányhoz nem illik az egyszerű, vidéki fiú. Nem mondta meg a foglalkozását sem. Valami intézményben dolgozhat. Talán alacsony beosztásban, s ezt restelli ennyire. Nem, ez nem lehet félelme oka. Pétert okosabbnak véli, mert abban biztos volt, hogy okos, művelt, bármi is a foglalkozása.
Sok minden megfordult még a fejében, de mindet elvetette. Végül olyan tanácstalan maradt, mint volt. Felkelt az ágyból, s kiment. Az előszobában összetalálkozott Annussal. Köszönt kedvesen, noha sejtette, hogy ezúttal sem fogja elfogadni, de nem volt természete a neheztelés. Nem csak mondta, tudott megbocsátani szívből, szívesen.
Belépett a különálló kis illemhelyre, de még be sem tette maga után az ajtót, mikor Annus szitkozódva rárontott. Belekapott a hajába, kirángatta, s lökte, taszította a fürdőszoba felé artikulátlan hangon kiabálva, visítozva. A kádhoz érve  kiabálta:
- A mocskoddal együtt hagyod itt a kádat?! A cseléded vagyok én?
Zsuzsi kétségbeesetten próbált szabadulni a kezei közül, miközben maga is kiabált, hogy nem ő volt. Annusnak beszélhetett. A hajánál fogva rángatta továbbra is, s elmondta közben minden alávalónak. Míg ott huzakodtak a kád előtt, megjelent Pali lepedőbe csavarva, s rákiáltott az anyjára.
Annus meglepetésében elengedte Zsuzsit, s sírva mutatott a kádra. Mondta újra, hogy cselédnek nézi a riherongy. Pali keserűen csóválta a fejét.
- Hogy mehettél neki, anya?! Én voltam. Hajnalban jöttem meg az éjszakai gyakorlatról, csúsztunk, másztunk, rohadt fáradt voltam kádat súrolni. Zsuzsiról akkor se jöhetett le ez a piszok, ha eddig sohasem mosdott volna… Miért nem gondolkoztál előbb, édesanyám?
Annus felsírt vergődőn.
- Már elvette a józan eszemet! Itt kerülgetem napok óta, eszembe juttatja az átélt szenvedéseket, nagyapádat, apádat, a tűz martalékává lett otthonunkat, nem bírom tovább, nem bírom !
- Akkor sem mehetsz neki az ártatlannak, anya… - mondta Pali csendesen.
- Ne védd! – sikoltott fel Annus hisztérikusan, s ijesztőn forogni kezdtek a szemei - Ne védd ezt a szemetet, ezt az utolsó riherongyot!
Zsuzsi nem gondolt arra, hogy részeggel és idegbeteggel nem tanácsos vitába szállni.
- Nem vagyok riherongy, Annus néni !- mondta könnyes tiltakozással.
Annus felkapta a kád széléről a nagy méretű súrolókefét. Zsuzsi ösztönösen emelte karját az arca elé, s a kefe olyat vágott a felemelt karjára, hogy azt hitte, eltört a karja. Annus nem érte be ennyivel. Már nem volt magánál. Lekapta a polcról a sósavas flakont. Pali ugrott, leesett róla a lepedő, meztelen testtel birkózott az anyjával, mert Annus végül már magára akarta önteni a maró folyadékot.
Zsuzsi kimenekült a fürdőszobából, se élő nem volt, se holt. Szobájában remegett aztán, mint a nyárfalevél. Pali sokáig küszködött az anyjával, míg megnyugtatta valamennyire. Később bement Zsuzsihoz rendes öltözetben, s igyekezett őt is megnyugtatni.
- Majd én beviszlek benneteket a kórházba. Nem tarthatok veletek, mert dolgom van, de visszafelé már jöhetsz nyugodtan anyámmal. Nagyjából túl van rajta. Majd Imrénél teljesen megnyugszik...- mondta.
Zsuzsi köszönte magában ezt a nyugalmat. Amúgy is nyomott volt a hangulata még, karja is sajgott, már látszott rajta az ütés nyoma. Imre nem láthatta meg a sérülést. Kénytelen volt hosszú ujjú ruhát keresni. Mivel meleg volt az idő, jobb híján a fekete muszlinruha mellett döntött, melyet Rózsi temetésén viselt. Vastagabb, hosszú ujjú  öltözet szóba sem jöhetett. Így viszont úgy nézett ki, mint akinek csak később jutott eszébe, hogy mély gyásza van.
Pali bevitte őket a kórházig, aztán fogta a kerékpárját a csomagtartóból, s elment a dolgára. Kettesben indultak Imréhez. Annus még mindig rossz állapotban volt, az úton félhangosan sziszegte átkait. Nem ez volt a legkétségbeejtőbb: Imre rosszabbul volt. Gépek vették körül. Annus hisztérikus sírással rohant az ágyához. Zsuzsi az ajtófélfához dőlt sápadtan.
Imre sietett megnyugtatni őket.
-Semmi baj, csak elővigyázatosság. Az éjjel vacakolt kicsit a szívem, rosszul rajzolt a hordozható masina, most aztán dolgoztatják. Az infúzió meg amúgy is esedékes volt. Mondtam Kékesi főorvos úrnak, ebben a nagy melegben mindjárt szebben rajzolna a masinájuk, ha öntenének bele egy kis friss csapolású söröcskét… Nagyon bánt, hogy megijesztettelek benneteket.
Zsuzsi bepárásodott szemmel ment közelebb, s gondolta magában, hogy nincs több ilyen drága lélek. Nincs jól, mégis tréfálkozik, hogy vigasztalja őket. Gyengéden csókot lehelt Imre homlokára, közben Annus már megvigasztalódott, s mérgelődött újra.
- Söröcske, mi?! Még mit nem? Ahhoz volna eszed, ugye?! Itt a madártej, az való neked.
- Megint hoztál? Már kitollasodik tőle a hátam, édes lelkem!-tréfálkozott Imre tovább.
- Akkor is megeszed! – mondta Annus rögeszmésen. Leguggolt az éjjeliszekrény  elé, s pakolgatni kezdett benne.
Imre szabad kezével megfogta titkon Zsuzsi kezét, s csak a szája mozgásával kérdezte, hogy mi a baj.
- Féltelek… - felelte Zsuzsi ugyanígy.
Imre mosolygott.
- Nincs semmi baj, kis madaram, csalánba nem üt a ménkű!
Zsuzsi jól ismerte, s látta a szemén, hogy nincs jókedve igazán. Annus rájuk mordult.
- Ne sugdolózzatok a hátam mögött! Inkább arra felelj, hogy került ide ez a megromlott krémes?!
Imre a fejéhez kapott.
- Hú, a mindenét! Elfelejtettem az este kiküldeni a hűtőbe, pedig rátok gondoltam vele. Kollégák voltak itt, ők hozták.
- Na, akkor az a te bajod, kaszinóztatok! – mérgelődött  Annus.
- Ugyan, lelkem, csak kártyázgattunk egy kicsit! - csillapította Imre, s közben titkon elvette Zsuzsitól a becsomagolt kolbászt, s párnája alá rejtette. Annus akkor éppen a táskájával volt elfoglalva. Egy levelet vett ki, s rámordult Zsuzsira, hogy hagyja magukra őket.
Zsuzsi gondolta, hogy ilyen a szerencséje. Maga akart kettesben maradni Imrével, most mehet ki. A folyosón sétált aztán, s lázasan töprengett, hogy Annust miképpen tudná eltávolítani a szobából. Először arra gondolt, bekopogtat Kékesi főorvoshoz. Megkéri, hívassa ki, biztosan volna mondandója amúgy is Imre miatt. A főorvos ajtaja előtt elszállt a bátorsága.
Egyetlen reménye maradt, Füredi Laci segítsége. Lelkifurdalással gondolt arra, hogy éppen őt kérje meg, de nem volt más választása. Attól félt, a következő találkozásuk Péterrel szerencsétlen fordulatot vehet, ha nem cselekszik mielőbb. Megfogadta magában, ha Laci segít, örök barátságába fogadja.
Nem töprengett tovább, rohant a büfébe. Mivel nem volt ott, megnézte a sebészeten, de az osztályán sem volt. Valaki a parkba irányította. Azt mondta, látta lent a barátaival hármasban sétálni. Sokan voltak kint megint, s Zsuzsi elindult találomra.
 X/D
 Péterék a park másik felében voltak, már visszafelé sétáltak az úton. Füredi Laci magyarázott.
- Hinnetek kell nekem, ez nem a szokásos szédület. Több annál, ez valóban szerelem. Zsuzsit feleségül venném minden gondolkodás nélkül.
Kékesi főorvos bosszúsan nevetett.
- Ilyet is hallottunk már tőled, Lacikám! Juditról is ezt mondtad az elején.
- De közel sem gondolhattam ennyire komolyan. Judit jó barátnőnek, de feleségnek nemvaló. Nem tudna összetartani egy családot. Ha már egyszer megnősül az ember, akkor normális életet akar. Zsuzsiból csodálatos feleség lesz, majd meglátjátok!
- Úgy beszélsz, mintha már célba értél volna…- mondta Péter rekedten.
- Mondjuk úgy, legjobb úton vagyok hozzá.
Péter hátán folyt a víz.
- Kifejtenéd bővebben ?
Füredi Laci magabiztosan felelt.
- Értek a nőkhöz! Meglátom taktikázásuk mögött az igazi szándékot. Zsuzsitól nehéz volt kikönyörögni a találkozásokat, de aztán mégiscsak kijött Imre bácsitól a kérésemre, és keresésemre indult. Persze, igyekezett meggyőzni arról, hogy nem én voltam a célja, de ott volt!
Péter még mindig rekedt volt.
- Mi van, ha tényleg máshova igyekezett, veled csak véletlenül találkozott ?!
- Ugyan! Ez csak védekezés, menekülés nála. Imre bácsiék emlegethették előtte viselt dolgaimat, de már tudja, hogy az a múlt. Kicsit hisz is benne, mert olyan gyönyörűen mosolyog, hogy azt el sem tudom mondani.
Péter megkönnyebbülten nevetett.
- Csak ennyi ?! Barátom, László, ennyiből bajos messzemenő következtetéseket levonni, mert az a kislány csak gyönyörűen tud mosolyogni.
Míg beszélt, a főorvos elfordult kissé, s mosolygott a bajsza alatt. Gondolta közben, hogy előbb-utóbb színt vall a zsivány. Füredi Laci ideges lett, s ingerülten felelt.
- Ne oktass, komám, mert ebben nekem van nagyobb rutinom! De mondta is... Féltem attól, hogy kevesell majd. Édesen azt felelte, hogy csacsi gondolat, hiszen megfelelő egzisztenciám van, jóvágású fiú vagyok, bármelyik lány boldogan belém szerethetne. Átgondoltam. Igaza van! Elvégre nem vagyok akárki, ép kezem-lábam, lakásom van, mi kell még?! Lehet komoly reményem, igenis, hogy lehet! Most is fogok vele találkozni. Talán már ott vár a belgyógyászaton, vagy  keresésemre indult.
Péter nem tudta tovább hallgatni. Örült, hogy egyik kis betege szülei megszólították a soros padnál. Barátai tovább sétáltak. Kékesi Feri pár lépés után ingerülten mondta :
- Laci, eszednél vagy ?! Péter előtt emlegeted, hogy ép kezem-lábam?! Milyen barát vagy? Nem látod, hogy maga is holt szerelmes a lányba?!
Füredi Laci megdöbbent.
- Nem mondod komolyan!
- Mert vicces kedvemben vagyok, ugye?! Előbb látta meg, mint te. Még az állomásnál találkoztak. Azonnal beleszeretett. Beszéltek is valamiképpen, de meggyőződése, hogy semmi reménye az arca miatt. Ezt éppen a barátja fogja elmélyíteni benne? Lacikám, érzéketlen vagy, ha továbbra is beszélsz előtte a lányról.
- Becsületszavamra, sejtésem sem volt róla. Azonnal bocsánatot kérek tőle.
A főorvos bosszúsan legyintett.
-Sokra megy vele! Inkább gondolkozz. Neked csak egy kaland. Érdemes miatta kockára tenni hármunk barátságát, mert én sem fogom neked megbocsátani, ha ezek után elcsavarod a kislány fejét, és faképnél hagyod, ahogy rendszerint szoktad, ugyebár?!
Füredi Laci hevesen tiltakozott.
- Hidd már el, hogy Zsuzsiba komolyan beleszerettem. Álljak félre?! Képtelenség. Beledöglenék. Ami pedig Pétert illeti, legalább magunkat ne csapjuk be.
- Hülyeség, érted?! Igenis, lehetne esélye, bárkinél lehetne esélye! Ami pedig téged illet, már megbocsáss, bárhogy is bizonygatod, ez az eset sem több a szokásos szédületnél. Ismerünk. Egyébként is, neked ott van Judit állandó partnernek. Mit akarsz ettől a kislánytól, mikor hozzád Judit való?! A szoknyabolond, és az örökösen megbocsátó. Nem pedig az olyan lány, aki a hírére is menekül... - mondta a főorvos, s elhallgatott.
Meglátta a főépület előtt a családját. Ili doktornő babakocsiban tolta az iker kislányokat, a két kisfiuk a kocsi mellett lépegetett, mentek a lépcső felé. A főorvos ingerülten folytatta.
- Eszedbe ne jusson bocsánatot kérni tőle, csak a szövegelést fejezd be! Megyek, mert megjöttek Ilikémék.
Indult sietve. A sebész utána szólt.
- Várj, megyek én is az osztályodra.
- Minek?! - fordult vissza a főorvos bosszúsan - A kislány a hátad mögött jön, biztosan megint téged keres.
Füredi Laci megfordult, s felragyogott az arca. Zsuzsi mosolyogva közeledett, gyanútlanul elment Péter mögött, s messziről mondta:
- Már mindenfelé kerestem!
- Aki keres, talál! Éppen a belgyógyászatra indultam. Az előbb még nem voltak itt.
Péternek csak annyi ideje maradt, hogy sietve elköszönjön, s belépett az óriási fenyők közé. Nem ment el. Ott tartotta a keserűség, s figyelte őket. Messze voltak ahhoz, hogy értse a beszédet, de mozdulataikból olvasni akart.
Laci átkarolta Zsuzsit, mentek pár lépést, s Zsuzsi megállt.
- Borzasztó nagy kérésem van... - kezdte kicsit elpirulva. - Kihívatná Kékesi főorvos úrral a nénit Imrétől ? Sürgősen beszélnem kell a nagybátyámmal.
- Ezer örömmel!
- Nem biztos, ha meghallja az okot. A bizonyos valaki miatt kell beszélnem Imrével.
Füredi Laci felnevetett.
- Édes gyerek maga!... Tényleg azt hiszi, hogy szükség van erre?! Nekem nem kell indok arra, hogy itt van. Csak jöjjön, imádni fogom érte.
- Maga engem kétségbeejtően félreismer. Egy pillanatig sem taktikáztam magával. Miért akarja mindenáron azt hinni, hogy más jelentése van a szavaimnak, tetteimnek, mint amilyen magyarázatot adok?! Laci, becsapja önmagát. Hozzászokott a taktikázó nőkhöz, de az én viselkedésemnek más az olvasata. Higgye el, nem értek a furfangokhoz, idegen is tőlem. A barátságára számítok, a segítségére. Próbáljon így nézni rám, és ne nehezteljen, amiért az a fiú fontos lett.
- Hogyhogy fontos lett ?!... Tegnap óta ?
- Meglep, hogy furcsállja. Nem maga mondta, hogy váratlanul jön a szerelem, betör az ember életébe, mint a szélvész ?! Igaza volt. Egyetlen éjszaka alatt megfordult az életem.
Füredi Laci elsápadt.
- Nem tudom elhinni... Nem akarom elhinni... Két nappal ezelőtt a csókot sem ismerte... Mondja, hogy nem igaz !- nyögte boldogtalanul.
- Próbáljon megérteni. És kérem, ne haragudjon meg rám. Szükségem van a barátságára, a segítségére. Ne hagyjon cserben, Laci !
Hangja, tiszta tekintete pánikba ejtette a sebészt, s miközben felelt, kicsordultak a könnyei.
- Jegyezze meg ezt a napot, kicsi lány !  Jegyezze meg, mert most kapott léket az életem. Nekem mostantól annyi.
Bánatát mutatta, hogy nem törődött a körülöttük lévő emberekkel. Zsuzsi megrendült. Laci arcához nyúlt, s lágy mozdulatokkal törölgetni kezdte a könnyeket. A sebész feljajdult, s magához ölelte. Péter végzetes következtetést vont le a félreérthető mozdulatokból. Úgy érezte, mindennek vége. Lehajtott fejjel elindult az óriás fenyők között.
A sebész elengedte Zsuzsit, s torzan mosolygott.
- Látja, most nagyon szeretném, ha csak játszana velem !
- Örülök, hogy kicsit megnyugodott. Most már talán azt is elhiszi, hogy első perctől kezdve csak barátságot éreztem maga iránt. A csak így nem igaz. A barátság is nagyszerű dolog, ha komolyan veszi az ember.
A sebész Zsuzsi arcán megpihentette tekintetét, mint aki még mindig képtelen elhinni azt, amit hall, aztán lehajtotta fejét, s hallgatott. Zsuzsi megijedt, hogy nem teljesíti majd a kérését.
- Haragszik, mégiscsak haragszik ?! Nem segít ?! - kérdezte bujkáló könnyekkel.
Bánatos hangjára a sebész valamennyire magára talált.
- Olyan nem létezik, hogy én ne teljesítsem a maga kívánságát, gyerünk! - mondta sietve. Belekarolt Zsuzsiba, s szinte húzta magával a kórház épülete felé.
A főorvos térdén ültek az ikerbabák, Kékesiné a mosdónál fésülködött, a két kisfiú körülöttük téblábolt. A főorvos udvariasan meghallgatta Zsuzsi kérését. Szívesen segített. Megbeszélték, Zsuzsi majd azt mondja, a folyosón találkoztak. Zsuzsi illendőn köszönte, s közben önkéntelenül megsimogatta a mellé szegődött, négyéves forma kisfiú fejét. Akkor furcsa dolog történt. Kékesiné elrántotta Zsuzsi mellől a gyereket, mint egy anyatigris. A mozdulat nyilvánvaló volt. A főorvos felvonta a szemöldökét, Zsuzsi pedig rettenetes zavarba jött.
- Bocsánatot kérek !- mondta, s közben majdnem sírva fakadt.
Kékesiné jéghidegen válaszolt.
- Nem történt semmi. Lacika keze csokis, bepiszkítaná a ruháját.
Vitte a fiúcskát a szobában lévő mosdóhoz. Szaladt a másik kisfiú is, az kisebb volt valamivel, s kiabálta :
- Tomika is kér csokit, ha Lacika kapott!
- Nem is kaptam! - felelte a kisfiú, s Kékesiné mosdatás ürügyén befogta a gyerek száját.
Kínos pillanatok voltak. Zsuzsi azt sem tudta, hogy jött ki a főorvos szobájából. Füredi Laci vele tartott, s vigasztalta.
- Ne vegye szívére, ez csak valami buta malőr! Ili amúgy rendes teremtés, de úgy látszik, ma neki is rossz napja van.
Zsuzsi hálásan nézett rá.
- Maga is nagyon rendes, Laci... Köszönöm ezt is! - mondta, s a maga módján megszerette éppen akkor, mikor végleg elküldte magától. Ez a szeretet mentes volt rejtett érzelmektől, testvéri volt, őszinte és tiszta, alapja egy hosszan tartó, szép barátságnak.
- Búcsúzóul megcsókolhatom a kezét ? - kérdezte a sebész nagyon csendesen.
Zsuzsi elfogadta a kézcsókot. Utána a fiú arcához hajolt, s csókot lehelt rá szépen, szelíden.

Szólj hozzá!

Boldogság, merre vagy ? ( 3. rész )

2010.05.01. 18:33 Rényi Anna

 

4. fejezet
 
B O L D O G S Á G, M E R R E  V A G Y ? ( 3. rész )

X/A
            Imre szobaajtaja csukva volt. Zsuzsi merészen bekopogott Kékesi főorvos „ üzenete” birtokában,   s  be is nyitott mindjárt.
- Gyere csak, gyere! - mosolyogta Imre, s meglengette a kezében tartott levelet - Béla bácsi írt!... Mielőtt elutazott, eszébe jutott Rózsi ékszere. Körülnézett, s megtalálta a hálóban. Bevitte a bizományiba. Ott jó helye lesz egyelőre. Olvasd el a levelet.
Zsuzsi átvette, közben mondta, hogy összefutott a főorvossal, s Annust hívatja. Az asszony hangja ingerülten csattant.
- Hívat hát! Pénzt akar. Még nem adtam neki.
Imre csendesen mondta:
- Úgy tudom, nem szokta elfogadni, de ha mégis, akkor adj, lelkem ! Jó helyre megy.
- De könnyen osztogatnád! - felelte Annus, s kivette pénztárcáját a táskájából. Látszott rajta, hogy nagyon dühös. Imre tekintete Zsuzsira rebbent, szomorúság, s restelkedés volt a szemében, de azért mosolygott.
Amint Annus kilépett az ajtón, Zsuzsi hadarva mondta:
- Figyelj rám, édes-drágám! Én hívattam ki a főorvos úrral, mert nagyon fontos dologban kell beszélnem veled....Imruskám, szerelmes vagyok!
Imre arca elkomorodott.
-Zsuzsukám, megmondtam, hogy Füredi Laci nem a mi emberünk! - mondta szigorúan.
Zsuzsi izgő-mozgó örömmel felelt.
- Nem róla van szó! Valaki másba szerettem bele. Őt is ismered. Talán tanítottad is. Mindenképpen jó viszonyban vagytok, mert szeretettel beszél rólad.
Imre felvonta a szemöldökét.
- Nocsak! Ki az?
- Nem tudom a vezetéknevét, csak annyit tudok róla, hogy Péter, motorral jár, fekete bőrruhában, bukóban. Valamelyik helyi egészségügyi intézményben dolgozik. Olyan huszonöt év körüli lehet. Nem mondta a korát, de ennyinek gondolom.
Imre vörösödött, Zsuzsi ijedten kapott hozzá.
- Rosszul vagy?!
Imre nem tudott azonnal felelni, arcán valami ijesztő kavalkádja táncolt az érzéseknek, aztán kitört belőle szertelen nevetéssel.
- Ilyen nincs!... Ha agyonütnek sem hiszem el!... Ezt a véletlent!... Szóval, ebbe a fiúba szerettél bele?!
- Miért nevetsz? Milyen véletlenről beszélsz ? - kérdezte Zsuzsi sürgetőn.
- Tapogasd csak meg azt a széket, még meleg. Nemrégiben ment ki tőlem. Mindennap meglátogat. Ő is éppen arról beszélt, hogy beleszeretett valakibe...- mondta még fel-felnevetve. Zsuzsi nagy szemekkel bámult rá, Imre elkomolyodva folytatta - Kerekes Péter a neve, kis madaram!
- Kerekes Péter... - ismételte Zsuzsi, s hirtelen teleszaladt könnyel a szeme. - Ugye rendes, ugye becsületes ?!
Imre nem felelt azonnal. Hosszan az ablakra nézett, aztán rekedten mondta:
- Hogy rendes-e, kis madaram ?!… Erre csak azt tudom felelni neked, hogy a jó Isten nagyon szeret téged, ha ezt a fiút az utadba hozta!
Zsuzsi köszönetül hozzáborult. Imre aztán elmondta, hogy jó barátságban vannak, mindig is kedvelte, szerette a fiút. Hozzátette, hogy jóval idősebb, mint gondolja. Túl van már a harmincon is három-négy évvel.
Zsuzsi ijedten a szájához kapta a kezét. Imre nevetett.
- Ne rémülj meg, az csak jó ! Felnézhetsz rá, Péterre különösen. Amúgy sem rossz, ha a férfi ennyivel idősebb, mindig lesz kedve ölelni fiatal feleségét.
Zsuzsi belepirult, Imre újra nevetett, s magához vonta.
- Van már más is a szívedben, ugye, kis madaram?!- kérdezte úgy, mint aki bánja is, nem is.
- De te mindig ott leszel, amíg csak élek! - ígérte Zsuzsi. Hiszen valóban szerelem volt ez, ártatlan, angyalian tiszta szerelem. Meghitt pillanatok voltak, érezték mindketten. Zsuzsi aztán észbe kapott az idő múlásán, s gyorsan kérdezte Péter felől, hátha tudja a titkát, hátha sejti.
Imre szemében szomorúság volt.
- Valóban nagy bánata van annak a fiúnak, Zsuzsukám! - sóhajtotta. - Nem láttad még bukó nélkül, ugye?!
- Láttam. Mikor először találkoztunk, nem volt rajta bukó. Miért?!
Imre nem a kérdésre felelt. Elnézett megint az ablak felé, s újra rekedt volt a hangja.
- A vasúti parkban, ugye ?!... Annus nénéd hazudott, senki sem ment ki eléd... Péter elhallgatta, hogy kibe szeretett bele, de elmesélte találkozásotok történetét... Ezek után ki tudja, mi van otthon?!
Zsuzsi ijedten rebbent.
- Imruskám, semmi baj otthon, hidd el, hogy semmi baj!
Imre keserűn nézett rá.
- Csitt, kis madaram, csitt ! Ismerem a jó szíved. Sejtenem kellett volna, hogy Annuskám képtelen ekkora változásra, de beszéljünk inkább Péterről... Kegyetlen volt hozzá az élet. Pár éve megsérült az arcán. Ez a titka, Zsuzsukám!
Zsuzsit rosszul érintette, idegesen mozdult.
- Milyen sérülésről beszélsz ? Én semmit sem láttam.
- Akkor szemből néztél rá, vagy jobbról...A bal arcán, a füle előtt van egy mély vágás. Nagy kár, mert megzavarta az életét! - mondta Imre nehéz sóhajtással.
Zsuzsi maga elé révedt, s feljajdult a hangja.
- A sötét folt!
Csak most hozta elé az emlékezete. Most is csak halványan, bizonytalanul. Nem sérülésnek látta, csak valami árnyéknak. Megdöbbentette a rossz hír, s néhány pillanatra összezavarodott. Nehezebb megbirkózni az ilyen ténnyel, mint azzal például, hogy a fiú szoknyabolond. Arról még leszokhat idővel, de a sérülés marad, ha már eddig nem tudtak tenni ellene.
Két tenyerébe temette arcát, s hallgatott egy ideig. Aztán boldogtalanul mondta :
- Ó, istenem ! Akkor tényleg menny, s pokol közt vergődött a lelke.
Imre nyugodtan feküdt a párnáján, mint aki tudja, ez most a kesergés ideje, de aztán jó kezekben lesz ennek a derék fiúnak a sorsa.
Zsuzsi valóban összeszedte magát, s megkérdezte :
- Mi történt vele?
Imre felelni akart, de az ajtó közelében felhangzott Annus hangja, egy nővérrel beszélt a folyosón néhány szót, így Imre sietve mondta:
- Kérdezd Palit, ismeri jól, iskolatársak voltak.
Annus belépett, s gyilkos szemeket meresztett Zsuzsira.
- Na, kipanaszkodtad magad kedvedre?!
Imre felnevetett.
- Ugyan, édes lelkem, miért panaszkodott volna, mikor azt mondjátok, jól megvagytok ?!
Zsuzsi befele sírt. Beteg embert kényszerítettek színjátszásra, ami amúgy sem volt természete.
- Akkor minek bőgött? - utálatoskodott Annus tovább.
- Még mindig fáj a szíve, hogy nem mehetett a képzőbe... - felelte Imre, hiszen ez igaz volt, s csendesen megkérdezte - Főorvos úr kedvességét honoráltad, Annuskám ?
- Te mondtad, hogy úgyse fogadná el !- felelte Annus flegmán, aztán hozzátette jó hangosan - A főorvos úr majd kap egy láda földiepret !
Imre elvörösödött, s a nyitott ajtóra rebbent a tekintete. Két nővér is volt a pultnál, alig pár lépésre az ajtótól.
- Csendesebben, édes lelkem, nem kell közhírré tenni... - mondta, s Zsuzsi látta rajta, hogy nagyon restelli a dolgot, de Annusnak beszélhetett.
- Csak hallja, akit illet! - kiabálta Annus érzéketlenül. - Tudják meg, az kap, aki megérdemli!
Imre lehajtotta a fejét. Zsuzsit annyira felháborította a dolog, hogy Annust legszívesebben kihajította volna az ablakon, de ezúttal is fegyelmezte magát. Megint arra gondolt, hogy nem tehet róla a szerencsétlen, hiszen idegbeteg. Tetejében miatta állandó stressz alatt van. Ha így nézi, még örülhetnek is, hogy beéri ennyivel.
X/B
Annus ezen a napon négy óra tájban várta haza a fiát. Zsuzsi is leste az ablakból. Palinak jelezni akart, hogy beszélni szeretne vele. Míg várakozott, szomorúan állt a függöny mögött, s figyelte az utcát. Pali végre megjött. A kismotort nem állította le az utcai bejárat előtt, ültében nyitotta a kiskaput.
Zsuzsi kihajolt az ablakon, s csak kezével integetett, hívta az ablakhoz. Pali meglátta a visszapillantó tükörben. Mozdulatával mutatta, majd később, most nem beszélhetnek,  anyja kint van az udvaron.
Zsuzsi aztán leste az alkalmat. A fiú közben készülődött valahova. Anyjával beszélgetett a fürdőszobából. Kiderült, Esztivel színházba mennek, Nagyegribe, utána ott marad a városban, mert szolgálatba lép. Zsuzsi csupa ideg volt. Attól félt, nem sikerül szót váltaniuk mielőtt elmegy, pedig neki mindazt tudnia kellett Péterről, amit egy iskolatársa tudhat. Annus szerencsére kiment a kertbe. Zsuzsi rohant. A fiú éppen zuhanyozáshoz készülődött. Zsuzsi bevágódott a fürdőszobába, s hadarva mondta:
- Kerekes Péterről mondj el mindent, amit tudsz! Fontos lett.
Pali maga elé kapta a törülközőt, kicsit elvörösödött, bár Zsuzsi már látta ruha nélkül, mikor anyjával birkózott, de így is bosszantotta a dolog érthető módon, s ingerülten kérdezte :
- Annyira sürgős, hogy muszáj rám törnöd ?!
- Muszáj, mert azonnal tudnom kell róla mindazt, amit lehet. Nem várhatok holnapig. Életbevágón fontos!
- Hogy a csudába keveredtetek össze?
- Majd később. Mit tudsz a sérüléséről?
- Amit az egész város tud. Gyerekeket mentett, egy gránátot fűrészeltek éppen a nyavalyások. Az arca sérült. Azóta nem mutatkozik bukó nélkül az utcán, csak a kórházban.
- A kórházban?! - kérdezte Zsuzsi hideglelősen.
- Ott hát! Ott dolgozik. Gyermekorvos. Ne mondd, hogy ennyit se tudsz róla, de már fontos lett?!
Zsuzsi nem tudott felelni, összekoccantak a fogai rémületében. Ha Péter a kórházban dolgozik, akkor mindenről tud, ahogy mások is. Hallott Füredi Laciról. Akár félre is értheti, s gondolhatja, vele csak játszott, unalmát űzte el. Pali közben beszélt, mesélte Zombori Katát. Zsuzsi szívének ez is rosszulesett,  s az sem vigasztalta, amit Pali befejezésül mondott:
- Megérdemelné, hogy olyan lány szeresse, mint amilyen te vagy, de ha még nem láttad bukó nélkül, aligha fogod elfogadni, mert ilyen az élet. Az ember a te korodban még ad az ilyesmire, amit fel se lehet róni igazság szerint.
Zsuzsi nem tudott rá mit felelni. Nem volt képes megfogalmazni az érzéseit. Ideje sem maradt rá. Annus közben belépett az előszobába. Meglátta a nyitva felejtett ajtón át Zsuzsi üres szobáját, s rohant a betett fürdőszoba ajtóhoz. Pali ijedtében egy mozdulattal előbb ráfordította a kulcsot. Olaj volt a tűzre. Annus nekifeszült az ajtónak, s hisztérikus módon kiabálni kezdett.
- Nyissátok ki, vagy betöröm!
Pali kinyitotta az ajtót, de elállta anyja útját, s mondta azonnal, hogy nem az történt, amire gondolt. Anyja nem hallgatott rá. Megpróbálta félretaszítani, s rázta az öklét Zsuzsi felé.
- Megtaposlak, te szuka! - ordította. - Nem megmondtam, hogy a fiamat hagyd békén?! Kitaposom a beled, csak kapjalak el!
Pali maga is kiabált.
- Nem érted, hogy tévedésben vagy?! Zsuzsit Kerekes Péter érdekli, róla kérdezett!
Annus a fiára döbbent, aztán összecsapta a kezét hangos szörnyülködéssel.
- Úristen! Ennek már a nyomorékok is kellenek?!
„ Nyomorékok.”
Zsuzsi csak most értette meg, hogy mit hozott elé az élet. Már nem érdekelte Annus. Talán az asszonyt is meglepte, hogy elment mellette falfehér arccal, mert nem szólt utána, nem mocskolta tovább.
Zsuzsi nem tudta, hogy Annus sohasem emlegette így a gyermekorvost. A városban is nagyobb tisztelet övezte annál, hogy így beszéljenek róla. Égette a lelkét a szó. Bement a szobájába, magára zárta az ajtót, s ráborult a heverőre zokogva.
 X/C
 Péter egyedül volt az orvosi szobában. Egy széken ült hátrahajtott fejjel, becsukott szemekkel. Már letelt a munkaideje, hazamehetett volna, de mozdulni sem volt ereje. Füredi Laci nyitotta be az ajtót.
- Itt vagy még, komám? Beszélni akarok veled.
Péter kinyitotta a szemét, s fahangon mondta:
- Mondjad!
Füredi Laci beljebb ment, s hajába túrt, miközben kínlódón folytatta:
- Hülye helyzet! Órák óta töprengek, mit tegyek. Végül úgy döntöttem, mégis beszélek veled, és bocsánatot kérek... Komám, nem sejtettem, hogy egy cipőben járunk, annyira lefoglalt a magam gondja. Ha előbb tudom, nem viselkedek ennyire otrombán, Zsuzsit nem emlegetem előtted.
- El van boronálva! - felelte Péter komor sóhajtással.
A sebész begurult.
- Van a fenét! Sérült a barátságunk. Vágtál volna inkább fejbe, mint megharagudj rám!
- Az ember nem haragszik meg ilyesmiért az egyik legjobb barátjára. Csak fáj a lelkem, s ez nem ugyanaz. Egyébként, mindenkinek joga van abba beleszeretni, akibe akar.
- Elvileg, de ahhoz senkinek sincs joga, hogy érzéketlenül önző legyen. Sajnos, én elkövettem ezt a hibát.
- Fejezzük be ezt a beszélgetést, Lacikám!
- Addig nem, míg nem hallgatsz meg. Első eset az életemben, hogy nem a szokott kalandvágy ösztökélt. Ha így nézed, talán megbocsátod, hogy Zsuzsi után vetettem magam. Ha Ferivel ellentétben elhiszed, hogy Zsuzsiba őszintén, mélyen beleszerettem, és nem szemét csirkefogót látsz bennem, aki most is csak a szoknya után loholt prédát keresve.
Péter elvesztette a türelmét.
- Hagyd abba! Mit akarsz, teljes feloldozást?!
- Csak hitelt kérek a szavaimnak, és baráti kézfogást, megbocsátó baráti kézfogást, ha megértetted, hogy sorstársak vagyunk.
- Sorstársak?! - kérdezte Péter, s gyanúsan megremegett a hangja. - Hogy lehetnénk mi sorstársak, mikor behozhatatlan előnnyel indultál... Hagyjuk ezt!
- Akkor azért bocsáss meg, hogy nem álltam félre önként... - mondta a sebész fojtott hangon. - Ezt kellett volna tenni a jó barátnak.
Péter felhördült.
- Megbolondultál?! Isten sem kívánhat ilyet az embertől, még a barátság szent nevében sem!
Füredi Laci hirtelen elérzékenyült. Hangja is árulkodott.
- Ez állati rendes volt tőled, komám! Köszönöm.
Péter ránézett, szemében bánat volt, de elmosolyodott.
- Eredj a fenébe, te hólyag! Ne lelkizz itt nekem tovább, mint egy első bálos. Történt, ami történt. Mindenkinek egyedül kell vinni a keresztjét. Tűnés!
Annyi szeretet volt a hangjában, hogy a sebész talán a nyakába borul, ha nem vágódik ki az ajtó, s nem vágtat be Zebegényi Elvira. Amilyen testes volt, olyan fürge volt a járása, szinte dübörgött alatta az orvosi szoba padlózata. Ráförmedt a sebészre:
- No, te itt vagy?! Már mindenhol keresnek. Hoztak egy perforáltat!
Füredi Laci rohant, s útközben feldöntött egy széket. Felkapta, s közben kiáltotta:
- Bocsánat! Nem vagyok magamnál.
- Azt látom! - felelte a főorvos asszony barátságtalanul, s amint kettesben maradtak Péterrel, megkérdezte - Neked meg mi bajod, hogy olyan zöld vagy, mint a levelibéka?!
Péter elindult kifelé, s kényszeredetten felelt.
- Összecsaptak felettem a hullámok.
- Mert hülye vagy, édes fiam! - csattant a háta mögött Elvira hangja, így kénytelen-kelletlen megállt. Elvira a szokott modorában tegezett mindenkit, míg vissza csak kevesen tegezték, de ez nem csendőrpertu volt, sokkal inkább anyáskodó szeretetből fakadt, ahogy a szidás is. Mérgesen folytatta - Várod a sült galambot, sóvárogsz utána, aztán csodálkozol, ha nem úgy alakul a sorsod, ahogy szeretnéd!
Péter most a háta mögé kívánta, noha szerette, s becsülte a modora ellenére is. Sokat köszönhetett Elvirának. Főképpen azt, hogy a gránát után visszatérhetett a betegágyak mellé. Mikor úgy érezte, nem tud többé emberek közé menni, Elvira vitte plasztikára, cipelte pszichiáterekhez, s mikor sehol sem tudtak igazán segíteni, egyszerűen kirángatta a szobájából, betuszkolta a kocsijába, bevitte a kórházba a beteg gyermekekhez, s megkérdezte tőle sírva, hogy miképpen szól a hippokratészi eskü. Aligha akadt addig olyan élő ember, aki Elvirát nyilvánosan sírni látta.
Péter ezúttal kesernyés mosollyal válaszolt.
- Nem tudom, hogy miről beszél a főorvos asszony.
- Nem a fészkes fenét! Takács Zsuzsiról beszélek természetesen. Ne légy málé! Beszélj Imrével, majd bemutat.
- Nincs esélyem, semmi esélyem sincs… - mondta Péter komoran, hiszen a látogatás óta erősebben hitte, mint előtte bármikor.
-Ez miatt a kerge miatt?! - kérdezte Elvira. Közben teát töltött magának, elfelejtett cukrot tenni bele, de kavargatta elmélyülten mégis. Nem várt Péter válaszára, maga felelt - Be ne dőlj neki, akármit is beszél! Imrétől eleget hallottam erről a kislányról. Ezt nem fogja besorolni a háremébe.
Péter nem szokta megvitatni legféltettebb titkait mással, még édesanyjával sem. Elvirával sem volt kedve megtárgyalni, annyit azért mégis mondott:
- Ne tessék úgy tenni, mintha más okom nem volna rá. Sebesült az arcom, hogy lehetne bármi esélyem is?!
- Ha elfelejted ezt a hülyeséget, lesz! Persze, ha nem málézod el! - mondta ellentmondást nem tűrő hangon. Belekóstolt a keserű teába, grimaszt vágott, s kilöttyintette a mosdóba, mintha ez volna a rendje, aztán megszánta Pétert - Ez a kislány remek emberke, meg kellene próbálnod, fiam! Segítsek?!
Péterből kitört a visszafojtott kétségbeesés.
- Már késő! Eljutottam magamtól a közelébe, de ma megtudta az arcomat, és Lacinak adott esélyt. Laci feleségül fogja venni.
Elvira begurult.
- Ez?! Soha! Hát ezért volt itt?! Ezt jelentette be, és te elhitted, amit mondott?! Ennyire naiv vagy? Miért nem a kislányt kérdezed? Lacinak nőügyekben nem szabad hinni.
- Barátságunkat féltette, azért volt itt. Egyébként, senkit sem kell már kérdeznem. Láttam őket kint a parkban, Zsuzsi már döntött... - mondta annyi fájdalommal, hogy meggyőzte vele Elvirát.
A főorvos asszony bosszús hangon mondta :
- Imre tévedett volna a lány megítélésében ? Nem értem, mert általában helytállók a meglátásai. Imre szerint a lányt nem érdeklik a külsőségek, sokkal inkább a belső tartalom. Ha ez igaz, akkor nem stimmel a dolog. Füredi Laci és Zsuzsi ? Imre előtt mindenesetre hallgatok, mert amilyen hagyománytisztelő, még kerékbe törné a rossz hír hozóját.
Péter lehajtott fejjel állt az orvosi szoba közepén. Elvira kifelé indult, s vigasztalón rámosolygott. Mosolygás sem volt szokása, azt is ki kellett érdemelni.
-Fel a fejjel, nem dőlt össze a világ! - biztatta könnyed hangon, s hogy nem jókedvében tette, hallani lehetett aztán, hangja betöltötte a folyosót, senkivel sem volt elégedett ezen a délutánon.
 X/D
 Péter nem ment haza. Felült a motorra, s egyenesen kirobogott a vasúti parkba. Leállította járművét a szokott helyen, s leült Zsuzsi padjára, magában már így nevezte. Ott ült órákon át. Mire eljött az este, teljesen összeomlott. Számot vetett az életével. Már nem tudott Zsuzsi nélkül élni, s nem is akart. Nem jutott eszébe a munkája, édesanyja ragaszkodó szeretete, csak Zsuzsi körül forogtak a gondolatai. Sohasem hitte volna el másnak, hogy ilyen rövid idő alatt bele lehet szeretni úgy egy lányba, hogy elvesztésének még a gondolatába is belepusztuljon az ember. Biztosan érezte, ez történik vele.
Elviselhetetlen volt a gondolat, hogy másé lesz. Lássa majd más oldalán boldog asszonynak, anyának, s közben ismerje meg a pokol összes kínját földi életében. Nem kér az ilyen életből! Most már tudja, lehet halálos méreg néhány boldog óra, gyönyörű ígéretből válhat gyilkos tőr. Mégsem bánja, hogy ott volt vele az elmúlt éjszakán. Szerethette. Ha csak néhány órára is, átélhette édes-kedves közelsége, szívet-lelket reménnyel, boldogsággal betöltő varázsát.
Parttalan bánatában nem volt ereje istenhozzádot mondani. Úgy határozott, búcsú nélkül megy el. Zsuzsi mosolyát féltőn őrizte a lelke. Nem akart búcsúkönnyeket látni a szemében. Biztos volt abban, hogy elküldené ezen az estén, s együtt érző szíve keresné a kevésbé fájó szavakat. Közben ott haldokolna az ablaka alatt.
Jobb a gyors halál. Ott volt a motorja, benne látta az alkalmas megoldást. Már nem gondolkodott. Sodrásban volt, vitte az őrült elhatározás. Felugrott, s rohant a motorhoz. Kitolta járművét a fák közül, s megállt az állomás előtt a műút szélén. Hideg fejjel becélozta a gazdaház sarkát. Éppen beleesett a motor útjába, ha időben letér a műútról. Felült a járműre, gázt adott, s iszonyú sebességgel elindult a fehér sarok felé. Gyalog hosszú volt az út a gazdaházig, de sebes járműnek csak néhány pillanat, s ott a fal. Robogott felé elveszett lélekkel.
Ha az ember felfokozott lelkiállapotba kerül, különös dolgok eshetnek meg vele. Olyasmit is hall, vagy lát, ami nincs a valóságban, erre mondják, hogy hallucinál, vagy víziói vannak. Péterrel is ez történt ezekben a pillanatokban. Robogott a gazdaház fehéren virító sarka felé, s ahogy felpillantott, Zsuzsit ott látta a fal előtt széttárt karokkal. Alig volt magánál, mikor levette a gázt, s a kormányra dőlt hangos zokogással. A járművet még vitte a lendület, elvitte egészen a sarokig, s mindössze két-három méterrel lassult le a sarok előtt. Péter felemelte fejét, Zsuzsi sehol sem volt. Már maga is tudta, hogy csak káprázat játszott vele. Bámulta a sarkot, szakadt róla a víz, s képtelen volt megmozdulni sokáig a motor nyergében.
Aztán lassan magához tért. Kezdte belátni, hogy iszonyú őrültséget művelt. Ha nem jön a figyelmeztetés, már szétloccsant fejjel feküdne a földön. Nem kereste a misztikumot abban, ami történt. Szakmailag is tudott rá magyarázatot. Beérte vele. Összeszedte magát, s beindította újra a járművet. Ment Takács Imréék házához. Ment az elkerülhetetlen sorsa felé.
 X/E
 Zsuzsi akkor már két órája várta Pétert, s nem volt sem élő, sem holt. Iszonyúan féltette. Hamar összeállt benne a kép. Rádöbbent, hogy kétségbeejtőn felelőtlen volt, mikor a sebésszel néhányszor találkozott.
Gondolnia kellett volna arra, hogy az a bizonyos egészségügyi intézmény a kórház is lehet, s Péter ott bolyonghat a közelében a látogatások ideje alatt. Minden bizonnyal figyelte távolról. S, ahogy mások, maga is értesült Füredi Laci vonzalmáról. Ha látta őket a parkban, akkor most valahol reményt vesztve kesereg, s ki tudja, mi jár a fejében. Hiszen valós a kínja. Sejtheti, hogy megtudta a titkát. Azt gondolhatja, hogy helyette a rajongó, ép, egészséges fiút választotta. Akkor bármi történhet vele, bármi! - gondolta könnyek között, kétségbeesetten.
S, elküldte lelkét a keresésére.
Az őrzésére.
A megmentésére.
Egész lényével reszketett érte, s egyvégtében imádkozott.
Péter megint távolabb állt meg, de most az utca nyitottabb részén. Zsuzsi látta lassan közeledni az ablak felé, úgy mozgott, mint akinek ólomból vannak a lábai. Amint az ablak alá ért, Zsuzsi csendesen mondta:
- Megvárakoztattál.
- Bocsánatot kérek.
- Beszélnünk kell, Péter!
- Tudom. Mondjad, Zsuzsikám...,
- Fontos dolgokról itt nem lehet nyugodtan beszélgetni. Vigyél ki a vasúti parkba! - mondta, s kiült az ablakba.
Péterről szakadt a víz.
- Sejtem, hogy mit akarsz mondani. Itt is elmondhatod. Belenyugszom engedelmes szívvel.
- Ne nyugodj bele, mert neked nem szabad belenyugodnod. Vegyél le!
Péter felkapta a fejét, s kínlódó lélekkel motyogta:
- Hogy mondod?! Nem értem.
- Majd megérted, ha beszélgetünk. Vegyél le, légy szíves!
Péter nem mozdult. Helyette könyörögni kezdett.
- Tudom, hogy kis szíved igyekszik minél kevesebb bánatot okozni, de erről nem szabad hosszan beszélni. Ha már döntöttél, mondd meg itt, kis virágom !
- Valóban döntöttem, éppen ezért kell beszélnünk róla.
- Félek, iszonyúan félek. Ne nyújtsd meg a szenvedésemet.
- Tudom, kedves, hogy félsz, mégis ezt kell tennünk. Kimegyünk, és mindent megbeszélünk nyugodtan. Vegyél le!... Vegyél le azonnal!
Ez parancs volt. Péter mozdult végre. Leemelte, s megtartotta a karjaiban. Fellázadt a lelke. A boldogság utáni vágy felsírt benne újra, s szinte kiáltotta :
- Várj, Zsuzsikám, várj ! Halasszuk el holnapig, csak egy napot adj még, csak egyetlen napot!
Zsuzsi szigorúan rázta a fejét. Kibontakozott az öleléséből, megfogta a kezét, s vezette a motorhoz. A vasúti parkban Péter a szokott helyen állt meg, onnan is kézen fogva mentek Zsuzsi padjáig. Zsuzsi leült a padra, Péter előtte állt. Zsuzsi körülnézett, s mint aki gondtalan, azt mondta:
- Majdnem nappali a világosság.
- Igen. Szép világos az este...- mondta Péter színtelen hangon.
- Éppen ilyen volt találkozásunk estéjén is, mikor kibújt a hold a felhők közül.
- Lehet. - felelte Péter tömören.
- Mikor fölém hajoltál bukó nélkül, éppen ilyen világos volt. Láttuk egymást szemtől szembe. Láttam az arcod, kedves, de álmomban sem gondoltam volna, hogy az a bajod.
Péter felhördült.
- Nem láthattad, sötét volt!
- Éppen most beszéltük meg, hogy nem volt sötét.
- Ha láttad volna, halálra rémülsz!
- Attól a kis sérüléstől?! Ugyan, kedves! Ne tréfálj !...Vedd le a bukót, vedd le nyugodtan.
Péter makacsul rázta a fejét.
- Nem lehet. Nem teszlek ki megrázkódtatásnak. Nem bírnám elviselni, ha sikítoznál, és elszaladsz... Eddigi életem során egyszer már átéltem hasonlót. Nem kérek többször belőle.
- Szeretsz te engem, kedves?! - kérdezte Zsuzsi bánatosan.
Péter a lábai elé omlott. Átölelte mindkét lábát, s könnyekkel törtek fel melléből a szavak.
- Az életemnél is jobban. Örökkön örökké!
- Akkor vedd le a bukót! Vedd le kedves, mert én is szeretlek. Jobban szeretlek, mint az a lány. Milliószor jobban!
Péter felkapta a fejét, kétség s remény határán nyögte:
- Szeretsz ?! Engem szeretsz ?! Hát nem Füredi Lacinak adtál reményt?! Nem őt választottad?!
Zsuzsi befele zokogott, mégis nevetve borult hozzá.
- Ó, te csacsi! Hogy gondolhatsz ilyet rólam ?!
- Láttalak benneteket bizalmas kettesben a parkban. Zsuzsikám, ne ölj meg! Ha csak játszol velem, belepusztulok.
Zsuzsi elkomolyodott.
- Ilyet gondolnod sem szabad! Lacinak a segítségét kértem, hogy beszélhessek rólad Imrével. Arról a bizonyos fiúról, akit szeretek. Szegényt vigasztalnom kellett, csak azt láthattad. Vedd le szépen a bukót!
Péter alig volt magánál. Úgy nézett Zsuzsira, mint az Istenre, s patakzott a könnye. Zsuzsi könnyű kézzel letörölgette a nedvességet az arcáról, közben pici csókot lehelt a szájára, s megismételte a kérést halkan, melegen.
- Vedd le, kicsi kedvesem!
Péter még mindig kételkedett abban, hogy józan eszénél van, s valóban az történik vele, amit érez, amit lát, és hall. Ma este már látott víziót, talán ez is az. Csak a lelke vetíti elé a vágyott fordulatot, s felnyögött.
- Álmodom !
- Nem álmodsz! Ha mégis, együtt álmodunk valami nagyon szépet. Elhárult az emlegetett akadály. Nem akadály többé. Nyugodj meg, kedves! És, vedd már le a bukót! Mondom, hogy láttalak, s jelentéktelen dolognak tartom. Érted ?! Semmiségnek.
Péter tiltakozón rázta a fejét. Ezt már nem lehetett elhinni. Zsuzsi semmiségnek nevezi azt a sérülést, ami már elűzött mellőle egy lányt ?! Egy olyan lányt, aki szerette, aki kiskora óta ragaszkodott hozzá ?! Zsuzsinak fogalma sincs a sérüléséről.
Hideglelősen mondta :
- Nem láttál. Nem létezik. Csak megszánt a drága kicsi szíved. Sikítani fogsz, és elszaladsz.
- Ne félj ! Értsd meg végre, hogy valóban szeretlek ! Bízz bennem, édes kedvesem, és vedd le végre azt az átkozott bukót! Nem engedem, hogy tönkretegye az életünket. Érted, nem engedem ?! Ezerszer komolyabb dologgal is szembeszállnék érted. Ebben egészen biztos lehetsz.
Péter agyában lassan tudatosultak a szavak, de öröm helyett fájdalmat hoztak. Most már biztos volt benne, hogy Zsuzsi nem látta az arcát, de megpróbálja elfogadni olyannak amilyen. Hitte, hogy nem lesz rá képes, s elveszti majd. Felsírt benne a gondolat:"Bele fogok halni !” Felnézett Zsuzsi arcába, boldogtalanságában reszketett még a lelke is, s sírva kérdezte :
- Megcsókolhatlak előbb ?!
- Majd utána ! - súgta Zsuzsi kihagyó szívdobbanással.
- Nem lesz utána ! - hörögte Péter, mégis a bukó szíja után nyúlt. Kikapcsolta remegő kézzel, lerántotta fejéről, s messzire dobta.
 X/F
 Péter a füvön térdelve, becsukott szemmel, remegve várta az elkerülhetetlent. Zsuzsi a könnyeit nyelve nézte a sebesült férfiarcot. A következő pillanatban mozdult, s Péter arcához hajolt. Megcsókolta a sebhelyet.
Péter felüvöltött, s mint aki hirtelen megőrült, magához rántotta. Együtt buktak a pad elé a fűre, s tébolyult örömmel csókolni kezdte. Úgy csókolta, hogy majdnem megfojtotta. Zsuzsi levegőért küzdött vele, s amint tudta, sikította, hogy megfullad. Péter úgy-ahogy magához tért, engedte levegőt venni, s zokogott fölötte boldog kábulatban.
Mikor túljutott valamennyire az első percek önkívületi érzetén, szavakkal tört ki belőle a boldogság tudata.
- Zsuzsikám!...Életem!...Kicsi boldogságom, mennyire szeretlek! Az enyém vagy?! Tényleg az enyém?!
- A tiéd! - felelte Zsuzsi boldogan. Tudta, amíg él, nem felejti el ezeket a gyönyörű perceket.
- Nem álmodom?! Valóban az enyém vagy?! - kérdezte újra, még mindig könnyekkel, s már többet is akart. Elindult a keze Zsuzsi combja felé. Zsuzsi elkapta a kezét. Nem neheztelt rá. Érezte, hogy bizonyosságot akar. Ebben a lelkiállapotban teljesen birtokolni akarja, s ez érthető azok után, ami történt. Mégis meg kellett állítania, mert maga még nem volt felkészülve rá.
- Engedd, életem, engedd, kicsi boldogságom… - könyörögte Péter, s újra próbálkozott. - Engedd, mert rögtön meghalok a vágytól !
- Nem szabad, kedves! Egy órája még semmit sem reméltél. Várnod kell.
- Nem tudok várni!
- Muszáj várni. Mindenki maga tudja, hogy mi van a lelkében...- mondta Zsuzsi szinte neheztelőn.
Péter valamennyire kijózanodott, s szokatlan indulattal felelt.
- Ne őrjíts meg! Ha csak megszántál, vagy nem akarsz az enyém lenni testestől-lelkestől, mert nem tudod elfogadni bennem a férfit, én beleőrülök!
- Elfogadtalak Péter, a tiéd leszek, ne félj ! Csak még nem tudom megtenni. Nem vehetek erőszakot a lelkemen. Várnod kell… Majd, ha a feleséged leszek!- mondta ki szégyenkezve, sírásba görbült hangon.
Péter egy pillanatig bámulva nézte, aztán ráborult boldog nevetéssel.
- Értem, már értem! A feleségem leszel, az leszel, kicsi életem, amilyen hamar csak lehet!- mondta már örvendező hangon.
Zsuzsi gondolta, hogy ezzel túljutottak a nehezén, de tévedett. Péter keze a pólója alá siklott. Zsuzsi ezt hasonlóképpen élte meg, mint az előbbi próbálkozást. Tiltakozott lángra lobbant arccal, de Pétert ezúttal nem lehetett megállítani. Felforrósodott hangon pici engedményt követelt. Zsuzsi nem tiltakozott tovább, megadón átölelte a nyakát. Érezte a forró csókokat, a tomboló örömöt. Arcát Péter fejéhez hajtotta, s igyekezett kívül maradni, csak adakozó, irgalmas lenni, mégis elöntötte a forróság, s menekült már.
- Szeretlek, nagyon szeretlek, de érjed be ennyivel!... Nagyon szégyellem magam.
Péter hálás csókokkal borította az arcát is. Nem engedte ki a karjaiból, kicsit szeretgette még, aztán belenyugvón mondta :
- Jól van, egyelőre beérem ennyivel, de már reggel megkérlek Imre bácsitól !
Zsuzsi nem bánta, csak most fogadjon szót. Ahogy az ellen sem volt kifogása, hogy a padra ülve, az ölébe vegye, s dajkálja szédült örömmel. Csókok végtelen sora következett. Elmerültek az öröm tengerében, jó volt szeretni, s szeretve lenni. Nagyon jó volt. Közben beszélgettek is, vagy inkább egyszerre tették mindkettőt.
Zsuzsi lejjebb húzta Péter ruháján a cipzárt, jutott a csókból Péter szívére is. Az aranylánc, s a kereszt láttán megkérdezte, hogy kitől kapta.
- Édesanyámtól a huszonötödik születésnapomra, de várjál csak... - mondta Péter, s leemelte nyakából a láncot. Zsuzsi nyakába tette. - Mostantól a tiéd ! Foglaló.
Zsuzsi kacagott.
- Foglaló ?! Mit szól majd hozzá édesanyád?
- Visszakapja hamarosan a menyével együtt.
- Hozzám mit szól majd?
- Boldog lesz, hogy ilyen menyet kap!- vágta rá Péter.
Óh, boldog feledékenység! De ebben a lelkiállapotban nem volt hajlandó arra gondolni, hogy éppen édesanyjától féltse a boldogságukat.
- Imrének is örömöt szerzünk, szeret téged ! - mondta Zsuzsi
-Mindig is reméltem. Több volt, mint tanítóm. Az általánosban négy éven át volt osztályfőnököm, de sohasem érte be annyival. Tanítás után is sokat volt a diákjaival. Hol lepkéket, bogarakat gyűjtöttünk együtt, máskor bebarangoltuk a tavaszi, vagy őszi erdőt. Szünidőben is mehettünk hozzá. A Takács portán mindig volt pár gyerek. Akkoriban Annus még nem volt vele, még éltek a nagyszüleid. Nagymamád betegségében is aranyos volt. Még most is előttem van. Alacsony, sovány néni volt, amúgy nagyon csendes, de ránk mindig mosolygott. Kötényében hozta a diót, mindig kaptunk néhány szemet. Imre bácsi később is figyelemmel kísérte a sorsom. Sokat számított a magamfajta, apa nélkül nevelkedő gyermeknek… - mondta, s elhallgatott. Megcsókolta Zsuzsit, aztán igyekvő közömbösséggel kérdezte - Imrétől hallottál az arcomról, igaz?!
Zsuzsi gyanútlanul felelt.
- Csak vele beszélhettem meg.
Péter úgy berekedt, hogy alig tudott beszélni.
- Vagyis, nem láttad előbb az arcom?! Nem láttad, mégis elfogadtál.
Zsuzsi már nem tudott hazudni, csak hozzádőlt erőtlenül. Péter magához fogta. Ott volt a lelkében a boldog tudat, hogy ennek a csodálatos kis teremtésnek köszönheti, hogy eztán teljes életet élhet. Bujkáló könnyekkel mondta :
- Szeretni foglak érte még a másvilágon is!
Sokáig maradtak így. Aztán megint csókok következtek, s újra beszélgetésbe fogtak. Péter most a barátairól beszélt. Zsuzsi megtudta, hogy Füredi Laci az egyikük, s gonddal mondta :
- Ez a dolog nem tesz majd jót a barátságtoknak.
- Tartok tőle magam is. Szegény feje! Még azt sem tudom, hogy mondom majd meg neki.
- Kíméletesen beszélj vele. Csak abban reménykedem, hogy hamar elfelejt majd.
- Nem biztos. Ezúttal alighanem mindenki tévedett a megítélésében. Kis kondás volt szegény a meséből. Senki sem akarta elhinni neki, hogy életében először másképpen gondolja. Még én sem. Nagyobb gondom most, mint Imre bácsi. Bár egy kicsit tőle is tartok, mert elhallgattam előtte a neved.
- Azt hiszi, szegény, hogy tudtál Annus hazugságairól, és kíméletből tetted. Most már sejti sajnos, hogy otthon bajok vannak, de talán még bizakodó. Tovább kell játszanunk a kutyakomédiát, ahogy Annus mondta. Nagyon nehezen viselem az ottani helyzetet, kedves! Nyomasztó a tétlenség is. Ha legalább olvashatnék a látogatások között. Hoznál pár könyvet?
- Életem, bármit! Miért nem szóltál előbb? Mostantól mindenről tudni akarok. Ahogy neked is tudnod kell, hogy nem vagy egyedül. Legszívesebben már vissza se vinnélek. Hazafelé elkanyarodunk majd mihozzánk. Megmutatom a jövendő otthonodat. Ha akarod, felkeltjük édesanyámat is.
- Isten ments! - kiáltotta Zsuzsi, s megijedt valóban.
Péter nevetve ölelte magához. Szívből nevetett, jókedvűen, ahogy nagyon régen már, s elkomolyodva megjegyezte:
- Nem az visz haza, aki elhozott!
- Tudom! - felelte Zsuzsi boldogan, s hozzábújt.
Így volt valóban. Kerekes Péter meggyógyult. Amit a híres professzorok sem tudtak elérni, meggyógyította egy kislány csókja, pici engedménye. Zsuzsi elfogadta az arcával. Elfogadta benne a férfit is. Ettől a bizonyosságtól boldog kábulatba esett a lelke, s egy csapásra meggyógyította önmagát. Zsuzsi ezen az éjszakán Péter lelkéből örökre kitörölte annak a másik lánynak a tipró, taposó lába nyomát.

 

Szólj hozzá!

A gyász ( 1. rész )

2010.05.01. 18:28 Rényi Anna

 

5. fejezet
 
A  G Y Á S Z ( 1. rész )

 

X/A
            Mily változása ez a dolgoknak! Péter újjászületett. Évek óta csendes, visszafogottan halk fiatalember, reggel hangos köszöntéssel, ragyogó arccal lépett ki a szobájából. Félmeztelen teste duzzadt az erőtől, széles melle feszült, s olyan volt a járása, mint a fiatal párducé.
Erzsi a konyhában készítette a reggelit, s fiára csodálkozott. Péter szokása szerint csókot adott anyja arcára, de ezúttal nem érte be ennyivel. Felkapta bolondozva, s körbekeringte vele a konyhaasztalt. Erzsi nevetett. Már biztos volt benne, hogy fiával valami jó történt. Kimaradt az elmúlt éjszakákon, talán beért a kaland. Anyai szívvel nem bánta, hiszen fia életerős volt, szüksége lehetett időnként a kalandokra is. "Csakhogy rákapott végre !"- gondolta magában, s remélte, hogy ez már a gyógyulás jele.
Péter leült az asztalhoz, jó étvággyal hozzáfogott a falatozáshoz. Erzsi gyönyörködve nézte, aztán feljajdult hirtelen.
- Szűzanyám, hol a láncod?!
- Foglalóba adtam! – mosolyogta Péter.
Erzsi arcáról eltűnt az öröm, mert milyen kaland az, ahol foglalót adnak. Keskeny szájjal kérdezte:
- A keresztet is? Édesapád karikagyűrűjéből csináltattam.
- Visszakapod hamarosan a kis menyeddel együtt. Aranyos menyed lesz, édesanyám! Egy melegszívű kis angyal.
Erzsi az uzsonnát csomagolta, s arca már olyan volt, mintha megbántották volna.
- Aztán, miféle-kiféle az a lány?
Péter abbahagyta a falatozást, s ünnepélyesen mondta:
- Takács Imre bácsi unokahúga, Zsuzsi a neve. Szeretni fogod, mert valóban csodálatos teremtés. És olyan szép, édesanyám, hogy elmondani sem tudom!
Erzsi összeszorította a száját, s gondolta magában, hogy annál rosszabb. Biztosan nagy bajban lehet, sürgető gondban, ha éppen az ő sebesült arcú fiát választotta.
- Aztán, hány éves?
Péter lenyelte a falatot, s nevetett a szeme.
- Tizennyolc, most érettségizett.
- Mennyi?! – szörnyülködött Erzsi, s belekapaszkodott a korkülönbségbe - Elment a józan eszed?! Majdnem dupla idős vagy. Sok ez a különbség, fiam !
Péter hatalmasat nevetett.
- Sok?! Köztetek is volt néhány esztendő, mégsem hallottam, hogy soknak tartottad volna.
- Tíz év, és nem tizenhat!
- Ez legyen a legnagyobb bajunk! – felelte Péter vidáman, nem engedte elrontani a kedvét.
- Na de, édes fiam!… És, csak ilyen hirtelen?!
Péter arca mégis elborult.
- Nem volt az olyan hirtelen, édesanyám! Nekem örökkévalóságnak tűnt.
Erzsi színtelen hangon kérdezte:
- És, hova való?
- Budapestre!
- Na még ez is! – morogta Erzsi maga elé, aztán felcsattant a hangja. – Bolonddá tett téged az a lány!
- Biztos, hogy nem! Édesanyám, szeretem! Úgy szeretem, hogy az életem is odaadnám érte. Szeret ő is, bizonyosan tudom, gyönyörű bizonyságot tett mellette. Megcsókolta a sebesült arcom… - mondta, s az emlék könnyet csalt szemébe.
Erzsi szívét is megszomorította vele.
- Megcsókolta?! – kérdezte, s nem mondott többet. Annál inkább gondolt. Most ijedt csak meg igazán.
Péter befejezte a reggelit, s ment sietve öltözködni. Erzsi hallotta, hogy fütyüli “Asszony lesz a lányból, bimbóból a rózsa…” Évek óta nem hallotta fütyülni, most mégsem tudott örülni neki. Nyugtalanságában a nóta szövegét is a lány rovására írta, mint aki bizonyos benne, hogy már megesett a dolog. Na hiszen!,- gondolta ítélkezőn,- jóféle lehet duplán is, és nagyon akarja a fiát. Nagyon. "Uramisten! Ments meg az ilyentől minket!" - rebegte magában, s amint Péter felült a motorra, sietett be a szobába imádkozni.
 X/B
 Péter a kórház belső parkolójában szállt le járművéről. Levette a bukót, hóna alá fogta, úgy ment át az udvaron. Szálfa egyenesen ment, ruganyos léptekkel. Aki ismerte, s látta, nem hitt a szemének. Évek óta csak bukóban látták közlekedni. A belgyógyászatra tartott, Takács Imréhez.
Imre borotválkozott éppen. Amint meglátta Péter örömtől sugárzó arcát, letörölte a habot, s kitárta karjait. Összeölelkeztek. Péter azonnal mondta:
- Mindenekelőtt bocsánatot kérek, hogy Zsuzsi nevét elhallgattam.
- Fátyolt rá!– felelte Imre jókedvűen. – Ülj le, fiam, és mesélj!
- Elfogadott Zsuzsi az arcommal együtt… - mondta gyanús remegéssel a hangjában.
- Mindjárt gondoltam. Képedre volt írva. No, meg fejjel magasabb is vagy tegnap óta! Aztán, hogyan tovább? Készítsük-e a stafírungot?! – tréfálkozott Imre, rejtegette vele elérzékenyülését.
Péter felállt, s meghajtotta magát.
- Ezennel tisztelettel, mély tisztelettel megkérem Zsuzsi kezét Imre bácsitól!
Imre meghökkent, s felállt maga is.
- No, de édes fiam, én csak tréfáltam! – felelte tiltakozón.
- Én nagyon is komolyan gondoltam! Megkaptam hozzá Zsuzsi beleegyezését.
- Az más! Ha már így van, áldásom rátok, Péter! – mondta, s kezét nyújtotta. – Áldjon meg az Isten is benneteket!
Összeölelkeztek újra. Mikor leültek megint, Imre huncut szemekkel mondta:
- Sürgős lett, te betyár?!
- Nagyon is. Amint lehet, összeházasodunk.
- Édesanyád mit szól hozzá?
Péter kicsit zavarba jött, aztán kivágta magát.
- Picit soknak találja a tizenhat évet, pedig köztük is volt vagy tíz!
- Sok vagy nem sok, majd az élet megmutatja. Még mindig jobb, mintha fordítva lenne. – mondta Imre nagyot nevetve, aztán hozzátette szép meghatottsággal – Igazi örömöt szereztetek nekem, fiam!
- Zsuzsi is remélte, hogy így lesz.
- Egy rugóra jár a lelkünk. Aztán könnyen, vagy nehezen ment?
Péter mélyet sóhajtott.
- A szeretet, Imre bácsi… Zsuzsi nem látta az arcom, abban biztos voltam, bárhogy bizonygatta. Iszonyúan féltem. Levetette velem a bukót, és megcsókolta a sebhelyet.
- Megcsókolta?! – kérdezte Imre is, s bepárásodott a szeme. – No, az szép volt. Ilyesmire gondoltam magam is. Itt is érted remegett.
- Az életem értelme lett, a boldogságom!- mondta Péter – Tessék meggyógyulni hamar, jöhessen a lakodalom mielőbb.
- Gyászunk van, fiam! Na, de azért kell egy kis mulatság, ilyen esetben sem vagyok a jónak elrontója. Iratkozzatok fel, egy hónapot várni kell mindenképpen. Feleségemet bízzátok rám. Míg bent vagyok, érjétek be az esti találkozásokkal. Aztán visszatérünk a dologra. A budai körülményekről beszélgettetek-e?
- Nem volt rá idő. De mindjárt mondom, Zsuzsit egy szál ruhában is elveszem.
Imre bánatosan felnevetett.
- Alighanem teljesül a kívánságod, ahogy ott most állnak a dolgok! Valamit mégis meg kell beszélnem veled. Nővéremnek volt egy kérője a halála előtt. Kozma nevezetű bitang. Gusztust kapott a kislányra. Nővérem halála után előle menekítettem hozzánk, miatta nem léphet ki Zsuzsi magában a házból… Rád bízom, Péter, a kis madaramat! Nem vagyok már biztos a holnapokban. Ha valami érne, Zsuzsi magában nem mehet vissza Budára. Tegnap óta sejtem, hogy nálunk sem maradhat. De itt vagy most már te, hála istennek!
- Itt vagyok! – mondta Péter, s megfeszült az arca. – Isten irgalmazzon annak, aki rossz szándékkal közeledik hozzá.
Imre jólesőn nyugtázta, s halkabbra fogta a hangját.
- Felhatalmazlak, hogy tartsd magad mellett! Akkor is, ha még az esküvő előtt volnátok.
- Ne adja isten, hogy szükség legyen rá! De úgy lesz! Mindenáron.
- Köszönöm, fiam!
Összeölelkeztek harmadszor is. Takács Imre megnyugodott, jó kezekben tudta már a kis madarát. Csak a magasságos Isten a tudója, hogy okos dolog volt-e letenni a terhet, mert ki tudja, mi adhat erőt az embernek, ha bajban van.
Amint Péter elment, Imre visszaállt a tükör elé, folytatta a borotválkozást, s belenevetett a tükörbe „ Ej, de szép nap ez, de betyár szép nap! „ gondolta örömmel. Megfeledkezett saját intelméről, pedig élete során sokszor elmondta, hogy : "Nyugtával dicsérd a napot!"
Péter következő útja Kékesi Ferihez vezetett. A főorvos már a szobájában volt, s mikor Péter benyitott az ajtón örömről árulkodó arccal, felugrott és elébe sietett.
- Hogy csináltad, a mindenségedet ?! – kiáltotta Kékesi Feri jókedvűen.
- Megsegített az Isten! – felelte Péter csendesen.
- Éppen ideje volt... - mondta a jó barát, s átfogta Péter vállát, vezette a fotelokhoz – Mesélj!
Péter néhány mondattal tájékoztatta, s indult máris. Elvira szigorúan vette a munkakezdés idejét.
Kékesi Feri az ajtóig kísérte.
- Lacival mikor beszélsz?
- Nem tudom. Azt sem, hogy kezdjek hozzá.
- Csak kíméletesen. Kiheveri hamar, de most nagyon beindult. Valóban nagyon szép ez a kislány! Még Ilikém fejét is megzavarta. Nem mesélte Zsuzsi?
- Egy szót sem szólt.
- Na, majd elmondja. Kérj a nevemben elnézést tőle. Tegnap itt voltak Lacival, megsimogatta Lacika fejét, Ili elrántotta a gyereket. Tudod, hogy békességben élünk, de ebből támadt egy kis vitánk. Valami buta álommal magyarázta, éppen tegnap reggelre álmodta. Ráismert Zsuzsiban arra, aki elvette tőle a gyerekeinket. Futó féltékenység, álombeütéssel... – nevetett a főorvos, s nyújtotta Péternek a kezét.
- Akkor jó barátnők lesznek, mert Zsuzsi is hisz az álmokban! – mondta Péter maga is nevetve, s megszorította a baráti kezet.
Elviránál csak vizit után jelentkezett. Nem térhetett ki előle. A főorvos asszony, mikor látta a jókedvet rajta, megjegyezte: "Fütyülni is fogsz?" Valamikor gyakori szokása volt. Három esztendeje nem hallották. Péter gondolta, már megint sejt mindent. Elvira nem sejtette, hanem tudta. Már előbb tudta, mint Péter gondolta. Látta átjönni az udvaron bukóval a hóna alatt, s ebből kitalálta a többit. Péter megállt az asztala előtt, Elvira fel sem nézett, csak úgy kérdezte:
- Éspedig?!
Péter tudta, hogy addig nem engedi el, míg minden részletre vonatkozóan ki nem elégíti kíváncsiságát. Beletörődőn felelt.
- Először is, tegnap tévedésben voltam. Amit a parkban láttam, azt félreértettem. Zsuzsi akkor mondta meg Lacinak, hogy nincs reménye. Vigasztalnia kellett. Mellette a segítségét kérte ahhoz, hogy Imre bácsival négyszemközt maradhassanak. Laci becsületére, segített. Másodszor is tévedésben voltam. Mikor a barátom sorstársának nevezett, valójában azt akarta közölni vele, hogy már neki sincs esélye. Keserűségemből fakadt, hogy nem esett le a tantusz.
- A lényegre! – vágott közbe Elvira, s türelmetlen kíváncsiság ült az arcán.
- Zsuzsi elfogadott az arcommal. Megcsókolta a sebhelyet… - mondta halkan.
Elvirának is el kellett mondania, hiszen számára ez volt a legszebb csoda. A főorvos asszony felnézett, de egy árva szót sem szólt, csak a tekintete volt szokatlan, mintha könny csillant volna meg benne.
Péter folytatta.
- Összeházasodunk, amilyen hamar csak lehet.
Elvira letette a tollat, szigorúan végignézett Péteren, s szinte foghegyről mondta:
- Nászút nincs! Majd őszre, ahogy ütemeztem a szabadságod. Nem boríthatom fel a rendet miattad.
Elvira hol elváró főnök volt, hol jó barát, mikor minek volt itt az ideje. Péter bólogatott, próbált volna ne bólogatni. Megindult az ajtó felé, Elvira utána szólt. Most a jó barát volt.
- Péter!… Örülök, fiam! - mondta melegen, s holdvilágképén szétterült a mosoly.
X/C
Péter a délelőtti látogatás előtt akarta megkeresni Füredi Lacit, húzta-halasztotta, noha sürgős volt. Zsuzsival megbeszélték, hogy nyilvánosan találkoznak a látogatás ideje alatt a kórház udvarán, a főbejárat előtt. Lacival előtte kellett beszélnie. Ha a történtek után váratlanul együtt látja őket, tetézik a bajt.
Maga is biztos volt abban, hogy ebbe belerendül a barátságuk. Laci akármilyen jó barát, az önérzete nehezen viseli majd, hogy nyilvánosan vereséget szenvedett. Nőügyeire oly hiún büszke fiú nem tudja majd elviselni, hogy a legszebb lány dolgában alulmaradt. Ha még bele is szeretett Zsuzsiba, ahogy állítja, akkor kevés remény marad arra, hogy megbocsát. A szerelem harcterén nincs megértés, nincs megbocsátás. Maga ugyan megpróbálta, de aztán a vasúti parkban rádöbbent, hogy mégsem lehet tudomásul venni, hogy másé legyen az, akit szeret. Laci is így fog érezni. Ennek ellenére meg kell próbálnia. A barátait is szereti, önszántából nehezen mondana le bármelyikükről is.
Mély lélegzetet vett, s felhívta Lacit telefonon.
- Beszélnünk kell egymással még a látogatás előtt, Lacikám! - mondta az izgalomtól berekedve.
Füredi Laci hangjára is alig lehetett ráismerni, ideges volt, elutasító.
- Majd a látogatás utána, komám! Most életbevágón fontos dolgom van. Már itt sem vagyok! – kiáltotta, s lecsapta a készüléket.
Péter az ablaknál állt, s látta Lacit lerohanni a főbejárat elé. Rohant maga is. Mikor a sebész meglátta, rámordult:
- Komám, később!
- Most rögtön! – mondta Péter határozottan - Hallgass meg!
Erőszakos volt, mert mindenképpen el akarta kerülni, hogy Laci ott a lépcsőn döbbenjen rá, hogy mi a helyzet. Laci a lépcső korlátjának támaszkodott, a portát nézte. Remegett az idegességtől, s magából kifordulva mondta :
- Most nem ! Nem érted, hogy magánügy ? Hagyj magamra!
Zsuzsiék közben beléptek a portán, nem volt már idő többé semmire. Mindketten feléjük fordultak, s vártak.
Annus most is előrerohant. Vágtatott, mint a gőzmozdony. Végigmérte Pétert lesújtó pillantással, de a sebész illedelmes köszönését sem fogadta. Becsörtetett az üvegajtón. Zsuzsi ekkor ért az első lépcsőfokhoz, s kettőjük láttán nyugtalanság volt a szemében.
Füredi Laci elállta az útját, s megszólalt zaklatott hangon.
- Zsuzsi hallgasson meg! Eddig vélhette, hogy csak beszélek, ahogy szoktam. Főképpen, hogy mások telebeszélték a fejét, amin egy pillanatig sem csodálkozom. Rászolgáltam, de most bebizonyítom, hogy halálosan komoly a szándékom. Ünnepélyesen kijelentem, hajlandó vagyok feleségül venni a legrövidebb időn belül, ha azt a valakit csak kitalálta. Ha igent mond, azonnal megkérem Imre bácsitól... A feleségem lesz, Zsuzsi ?!
Zsuzsi szeme bepárásodott. Ez a szegény fiú mégsem tudott lemondani róla, reggelre megért benne a komoly elhatározás. Nehezebb lesz a dolguk, mint gondolták. Péterhez menekült a tekintete, s megszólalt.
- Nem találtam ki azt a valakit, Laci ! Péter a kedvesem, feleségül megyek hozzá...- mondta szinte bocsánatkérőn, s megfogta Péter kezét.
Csak egyetlen pillanatig fogták egymás kezét. Zsuzsi aztán fellépett a következő lépcsőfokra, s otthagyta őket. Füredi Laci néhány pillanatra szinte megkövült. Péter a vállára tette a kezét, s nagyon melegen mondta:
- Lacikám, beszéljük meg !
A sebészen úrrá lett az indulat, s kirántotta a vállát.
- Menj a fenébe! - kiáltotta elfúló hangon, s lerohant a lépcsőn.
A park felé vette az irányt. Péter utánaeredt. A fenyők között érte utol, s elkapta. Birkózni kezdtek, Laci csaknem verekedett, de Péter lefogta, s az arcába kiáltotta:
- Hallgass meg, te őrült!… Zsuzsi választott. Tegnap még azt hittem, téged… Százzal mentem majdnem a gazdaház sarkának.
A sebész karjai lehanyatlottak, levegőt kapkodva kérdezte:
- Megőrültél?!
- Végső kétségbeesésemben. Aztán elmentem az ablaka alá abban a fájdalmas hitben, hogy miattad elküld majd.
- De nem küldött el.
- Nem. Elfogadott az arcommal. Én meg majdnem felkenődtem a falra.
- Te marha ! - mondta a sebész dühös sírással, s összeölelkeztek. Egyelőre megmenekült a barátságuk.
X/D
A kórtermi szobában Takács Imre nem titkolt örömmel nézte a kis madarát. Zsuzsi az ágya szélén ült, ragyogott a szeme, s titkon megszorították egymás kezét. A révházi tanító csak a szája mozgásával mondta:
- Szép örömöt szereztetek nekem!
- Remélem is!- mosolyogta Zsuzsi, s a szeme a szekrényt takarító Annusra rebbent. Az asszonyt elfoglalta a munkája. Merészebbek lettek.
- Boldog vagyok, édes-drágám!- súgta Zsuzsi örömmel.
- Hála istennek! – fohászkodott Imre, s mélyet sóhajtva hozzátette - Hanem, ha már így van, Péterre bíztalak, kis madaram!
Zsuzsi tekintete elborult, Imre megszorította a kezét vigasztalón, s motyogta hozzá:
- Muszáj volt, a szívem!
Nem volt jól, s Zsuzsinak elárulta. Zsuzsi szemében sokasodtak a könnyek. Imre nem engedte szomorkodni, hirtelen megélénkült.
- Nótázzunk egyet ! Ma olyan szép napom van, hogy muszáj kicsit dalolni hozzá...- mondta szinte vidáman, aztán kicsit elborult a tekintete - Eszembe jutott az a nóta, amit egyszer régen, még babszem korodban kiválasztottál magadnak. Tudod-e, hogy melyikre gondolok ?
Zsuzsi tudta. Elnevette magát, pedig szomorú emlék volt. Akkoriban Imre elmaradt levelei miatt kesergett. Rózsinak szokása volt elolvasni Imre leveleit. Ha úgy ítélte meg, Zsuzsinak nem adta tovább, hanem bedobta a papírkosárba. Sokszor előfordult. Zsuzsi közben hiába várta Imre levelét naponta, heteken át.
Sóhajtva mondta :
- Látod, ebből is emlék lett! Eldalolhatjuk, de tudok vidámabbat is. Mostanában van két új nótám. Fütyülve is szépek. Az egyik a  „Szeretnék május éjszakáján” A másikat kitalálod ?
Imre nevetett.
- Könnyű lesz! Nem lehet más, mint az, hogy " Csak egy kislány van a világon "- Na ugye, hogy eltaláltam ?!
Zsuzsi kacagott.
- Honnan tudtad ennyire biztosan ?
Imre újra nevetett.
- Kiolvastam a szemedből! No, meg én is voltam fiatal valamikor. Ha egy ilyen kislánynak daloltam volna, ezt biztosan eldalolom. Akkor most jöhet az a régi nóta ?!
Zsuzsi megadta magát, s háromra belefogtak - " Nem jön levél, hiába várom..."
Végigdalolták a nótát, s nevetve összeborultak. Imre annyira nevetett, hogy egészen belevörösödött, még a könnyei is potyogtak. Zsuzsinak kicsit gyanús lett ez a jókedv, de nem maradt ideje a töprengésre, mert tekintete Annusra rebbent. Megijedt attól, amit látott. Annus elképedve bámulta őket. Imre is észrevette, s felesége felé nyújtotta a kezét.
.- Gyere ide, édes lelkem, hiszen te is szereted a szép nótákat!
Annus engedelmesen közelebb lépett, de arcán már méltatlankodás volt, s így is mondta:
- Akkor sem jutna eszembe kórházban dalolni!
Imre játékosan megpaskolta a kezét, s könnyed hangon felelt.
- Kórház, nem kórház, ha a szív kiköveteli, dalolunk! Zsuzsukám, daloljuk el Annus nénéd nótáját is !- mondta rábeszélőn, s belekezdett máris - " Az én jó apámnál ..."
Zsuzsi igyekvőn dalolt, s szeme sarkából figyelte Annust. Az asszony lelkét felkavarta a nóta, szabad kezét a szeméhez emelte. Imre abbahagyta a nótázást, lehúzta magához a feleségét, s annak rendje, módja szerint megcsókolta.
Zsuzsit rosszul érintette. Lenézett a földre, s összeszorult a szíve, noha eddig is sejthette volna, hogy Imre “így” is szereti a feleségét. Talán bohó féltékenység volt ez, vagy csak a csordultig telt lélek érzékenysége, de nagyon elfogódottá lett.
Imre rámosolygott kérőn.
- Hagyj kicsit magunkra, kis madaram, csak néhány percre, aztán folytatjuk.
Nyilvánvaló volt, hogy vigasztalni akarja a feleségét. Zsuzsinak most nehezére esett kimenni. Legszívesebben rákiabált volna Annusra, hogy hagyja abba a sírást, ez nem az ő napja, de Imre szemében szelíd kérés ült. Így elindult az ajtó felé. Onnan még visszanézett, mosolygott is, Imre is mosolygott. Szemre minden rendben volt már, csak a szíve akar megszakadni mégis. Betette maga mögött az ajtót, s sírva fakad, ha Péter nem térül hozzá, de ott termett, s karjaiba zárta a népes folyosón.
- Mi baj? Bántott Annus? – kérdezte mindjárt.
- Nem. Imre kért meg, hogy jöjjek ki… Megcsókolta Annust!- mondta panaszosan, s mégiscsak könnybe lábadt a szeme.
Péter felnevetett.
- De hiszen a felesége, kis virágom!
- Tudom, hogy csacsiság! - szepegett Zsuzsi, s elindultak együtt az udvarra. Mire leszaladtak a lépcsőn, vidám volt újra. Elbújtak az épület sarka mögé. Péter a karjaiba zárta, s csókolta boldog szédülettel, aztán azt mondta :
- Istenem, de gyönyörű kék a szemed nappali világosságnál!… Zsuzsikám, édes kicsi boldogságom, ha eddig nem őrültem volna beléd, most megtenném, Isten a tanúm rá!
Zsuzsi tudott már szívből kacagni, s maga nyújtotta csókra az ajkát. Péter fél órát kapott Elvirától. Hamar letelt, indultak vissza kéz a kézben. Péter az osztályára. Zsuzsi Imréhez. Az udvar közepén jártak, mikor kicsapódott a főbejárat ajtaja, s Annus kicsörtetett rajta. Szétrebbentek hirtelen, de így is meglátta őket, s Zsuzsira dühösen rákiáltott. 
- Már megint hol kódorogsz ?! Indulás! Megyünk haza.
- Imrétől még nem köszöntem el …- mondta Zsuzsi, s indult a lépcső felé elszántan.
Annus újra dühöngött.
- Orvos van nála, nem mehetsz be. Gyerünk! – kiáltotta, s rohant a parkoló felé.
Zsuzsi nem mozdult, a csapóajtót nézte. Vannak az ember életében olyan pillanatok, mikor érzi, hogy valami még sincs rendjén, de nem tudja, mi az. Zsuzsit kerülgetni kezdte a pánik. Arcára volt írva. Péter odament hozzá, s sietve vigasztalta.
- Ne nyugtalankodj! Feri konzultánst hívott Imre bácsihoz Nagyegriből. Később bemegyek hozzá. Tudod mit, estére kiloplak az ablakon, és behozlak. Rendben van?
Zsuzsit most nem lehetett könnyen lebeszélni, meglepőn makacs volt.
- Rendben, de most visszaszaladok egy puszira...- mondta, s megindult újra a lépcső felé. Péter átfogta a vállát kedves erőszakosan, s megfordította.
- Zsuzsikám, most nem lehet, értsd meg! – mondta kérőn – Legjobban Imre bácsi érdeke, hogy senki se zavarja meg a vizsgálatot… Menj, kicsi virágom, mert Annus még dühösebb lesz.
Zsuzsi elindult, de vissza-visszanézett. Húzta valami, nyelte a könnyeit. Aztán mégis elment Annus után. Az asszony már beindította az autót, s kiabált.
- Neked kérvényt kell benyújtani ?! Mit kujtorogsz folyton, nem bírsz a véreddel ?!
Nem várt válaszra. Indított, s ment megint, mint a kamikaze. Mikor a ház elé értek, Zsuzsi kiszállt, hogy kinyissa a kaput, de Annus rákiabált.
- Ne buzgólkodj, kell a fenének! Ki tudom nyitni magam is. Az ablakod nyisd ki, mert üveget pucolok, de csak az utcáról. Amíg itt vagy, addig nem teszem be a lábam abba a szobába. Aztán majd kifertőtlenítem utánad, te kullancs!
Zsuzsi igennel felelt, s közben gondolta magában, sem a szenvedés, sem a betegség nem mentség az ilyenféle alávalóságra. Azért engedelmesen kitárta ablakát, s lehuppant az egyik fotelba. Rossz kedve volt. Nem tudott szabadulni attól az érzéstől, amivel Imrét otthagyta.
Annus hozzáfogott a munkához. Először a maga ablakát intézte, egy hokedlin állt, közben akadtak beszélgetőpartnerei, a két rosszindulatú szomszédasszony. Szapultak egy harmadik asszonyt. Annus aztán átköltözött az ablaka alá, s a hangja azonnal felcsattant.
- Hú, azt a riherongyát! Ide nézzetek, cipőnyomok a falon! Ez itt engedi be magához a kurafikat. Na, megállj csak! - kiáltotta, s már szaladt.
Zsuzsi nagyon megijedt. Maga is felugrott, s szaladt kifelé a házból. Mire kiért az udvarra, Annus már kirángatott egy karót a virágoskertből. Nem volt nehéz kitalálni, mit akar vele.
Zsuzsi rémületében elébe kiáltott védekezőn.
-Senkit sem engedtem be! Péterrel csak a párkányon ültünk, és beszélgettünk. Csak beszélgettünk!
Annus rohant a karóval.
- Nem érdekel a magyarázatod, te cafat! - kiáltotta, s iszonyúakat vágott rá, miközben tovább ordított – Kuplerájt csináltál a tisztességes házunkból?! Akkor nesze!… Nesze!
Zsuzsi védte a fejét, s menekült volna az utca felé, de szerencsétlenségére a kiskapuba beállt a két szomszédasszony nevetve, s biztatták Annust.
- Csak a fejét, hogy meg ne sántuljon!
- Úgy, úgy! Adj neki, tanuljon tisztességet!
Zsuzsi végül a fal tövébe kuporodott, karjait a feje fölé emelte, s zokogott. Annus végre leengedte a karót, s lihegve mondta:
- Megérdemelted, te mocsok! Már régen készültem rá, hát most megkaptad! Imre is megtudja, hogy kit melengetett a keblén!
S, ezzel fordult, rohant a kocsihoz, ahogy volt, papucsban, otthonkában, kendővel bekötött fejjel. Szomszédasszonyok nyitották a kaput. Zsuzsi rohant, belekapaszkodott az autóba, kiabálta, hogy ne menjen Imréhez, nem szabad felidegesíteni, nagyon beteg. Annusnak hiába könyörgött.  Indított, mint a rakéta, ment a kórházba, vitte a parttalan gyűlölet.
Zsuzsi sírva tántorgott be a házba. A fürdőszobában a kád előtt térdre esett, s kétségbeesve zokogta :
- Megöli, jaj, istenem, megöli !
X/E
Kékesi Feri a telefonhoz kérte Pétert. Gyanútlanul ment, mit sem sejtve a történtekről, s kedélyesen szólt bele a készülékbe.
- Ferikém?!
- Szomorú hírt kell közölnöm, barátom… Meghalt Takács Imre.
Péter torka összeszorult.
- Jaj, istenem !...Mi történt?
- A felesége röviddel előbb berontott. Nővér éppen nem volt a közelben. Mire meghallották Imre bácsi szobájából a cirkuszt, késő volt.
- Őrület!- mondta Péter kibukó fájdalommal. – Megölte az a szerencsétlen asszony ?!
- A lehető legrosszabbkor rontott neki. Mindent megtettünk, ami tőlünk telt, de nem tudtuk megmenteni. Rettenetesen bánt. Most Takácsnét kell ápolnunk, várjuk a fiát, hogy hazavigye.
- Zsuzsi nincs vele, ugye?! – kérdezte Péter növekvő nyugtalansággal.
- Csak magában jött, otthoni öltözetben. Ebből is látnivaló, hogy micsoda indulattal. Elláttuk, de a nyugtatók mellett is tépi a haját, őrjöng még mindig a szerencsétlen.
Péter rohant Elvira szobájába. Kopogtatás nélkül rontott be az ajtón. A főorvos asszony kezében volt a kagyló, és sírt. Péternek semmit sem kellett mondania, Elvira intett: "Rohanj!"
Péter néhány perc múlva már a régi kertváros felé robogott. Takácsék előtt leugrott a járművéről, lábbal nyitotta a kiskaput, rohant be, fordult ahhoz az ajtóhoz, ahonnan a zokogást hallotta.
Zsuzsi még mindig a kövön térdelt, s a kivágódó ajtóra kapta a tekintetét.
- Neeem! - sikította velőtrázón, s végigvágódott a kövön.
Péter a karjaiba kapta. Mikor meglátta az ütések nyomát, azt hitte, az eszét veszti. Zsuzsi karjain véraláfutások éktelenkedtek, a póló mutatta, hogy vállait, hátát is érték az ütések.
Bevitte a szobájába, lefektette, s megpróbálta magához téríteni, de nem tudta. Zsuzsit elkapta a gyerekkori betegsége a borzalmas felismerésre – ha Péter ott van, s így toppant be, az csak egyet jelenthet, Imre meghalt. Testével-lelkével, minden idegszálával tiltakozott ellene. Eszméletlen feküdt az ágyán, bőre nyirkos volt, kezei-lábai hidegek. Péter tenyere alatt hűlt egyre jobban, s gyengült a pulzusa.
Péter közel állt az őrülethez. Telefon nem volt, motorral nem vihette be a kórházba, táskáját nem hozta magával, már akkor sem volt ura önmagának. Zsuzsit ott kellett hagynia, hogy segítség után rohanjon. Isten óvta ezen az útján, s mindenkit, aki akkor éppen arra közlekedett.
Kékesi Ferihez rohant. A főorvos nem hagyhatta el az osztályt. Kapkodva konzultáltak. Míg Kékesi Feri a mentőt hívta, Péter átrohant a táskájáért az osztályára. Az egyetlen mentő nem volt a helyén, előtte indult ki az egyik közeli faluba. A főorvos kitette a maga slusszkulcsát az asztalra, s nyugtalanul nyúlt újra a telefon után. Füredi Lacit hívta. Látta Péteren, hogy kiborult, s gondolta, hogy amúgy is elkél a segítség, ha be kell hozni a lányt.
Péter visszarohant, szinte nem volt magánál, Feri néhány szóval tájékoztatta, majd erélyesen mondta:
- Így nem vezethetsz! Nem vagy ura magadnak.
- Várjam meg a mentőt ölbe tett kézzel?!- kiabálta Péter, s kapott a slusszkulcs után.
- Nincs másik barátod? – kérdezte mögötte egy szemrehányó hang. Füredi Laci kivette a slusszkulcsot a kezéből, visszadobta az asztalra, s vitte a maga autójához.
Zsuzsit úgy találták, ahogy Péter hagyta. Péter kezében remegett az injekciós tű. Füredi Laci elvette tőle, s maga adta be az injekciót példás nyugalommal, noha közben róla is szakadt a víz. Aztán töprengőn mondta:
- Ferinek igaza lehet, ennek a fura sokknak kórelőzménye van. Zsuzsi nem említett semmit?
-Volt is időnk rá! – idegeskedett Péter, s kapkodva csomagolta be Zsuzsi bőröndjét. Sorra nyitogatta a szekrényeket, mindent bedobált a bőröndbe, amit talált. Nem akarta visszahozni a házba annyi időre se, hogy maga csomagoljon be.
Annusék miatt is siettek. Zsuzsinak nem volt szüksége újabb traumára. Pali már ott volt az anyjáért a belgyógyászaton. Esztivel istápolták, készültek haza. Az utcában találkozott a két autó. Zsuzsi közben kezdett magához térni, de látszott rajta, nem tudja, mi történik körülötte.
Mire a kórházhoz értek, rányílt a szeme a világra, s attól kezdve nem bírtak vele. Zokogott, hogy hallgatni is nehéz volt. Nem működött együtt, Imréhez akart rohanni. Péter rimánkodva birkózott vele, de Zsuzsi ezúttal senkire, semmire sem volt tekintettel, karmolt, harapott, mindenképpen el akart jutni Imre szobájáig.
Péter más helyzetben maga viszi el Imre ágyához, de ebben a sokkos állapotban nem nézhette meg Imrét. Míg Péter a karjaiba ölelte, Kékesi Feri erős nyugtató injekciót adott Zsuzsinak. Lassan megnyugodott, s elaludt Péter karjai közt. Lefektették a vizsgálóasztalra, s konzultáltak felette.
- Hagyd itt! Sérülései is indokolják a felvételt. Ennek a fura sokknak is utána kell néznünk. Hagyd itt nyugodtan, vigyázunk rá!- mondta a főorvos
Péter ingerülten felelt.
- Mint Imre bácsira?! Köszönöm !...Hol a nehézségbe voltak a nővérek?
Kékesi Feri szomorúan felelt.
- Négy nővér hiányzik az osztályomról. A kis pultos éppen sürgős hívásnál volt. Most a nővérszobában zokog, Imre bácsi volt a legkedvesebb tanítója.
- Nem hagyom itt! Még a kórház közelébe se hozom egyhamar – mondta Péter eltökélten, s rohant Elvirához szabadságért.
A főorvos asszony szokatlan türelemmel hallgatta végig. Arca hamuszürke volt. Pétert meglepte, hogy Takács Imre halála ennyire megviselte. Elengedte Pétert a temetést követő napig, noha előtte a nászutat sem engedélyezte volna. Maga fogja helyettesíteni, mert nem volt szabad kolléga az osztályon. Ilyen volt Zebegényi Elvira. Ha valóban szükség volt rá, segített.
Zsuzsira a két barát vigyázott közben. Mikor Péter visszament, Füredi Laci azt mondta, Takácsnét fel kell jelenteni, Feri már megírta a látleletet. Még sohasem látták ennyire dühösnek. Péter azt felelte, majd Zsuzsi eldönti, hogy feljelentsék-e. Aztán azzal folytatta, hogy Zsuzsit hazaviszi magukhoz. Végleg hazaviszi.
Zsuzsit erről nem akarta megkérdezni. Tudta, hogy semmiképpen sem egyezne bele. S, vinni akarta mindenképpen. Betették Füredi Laci kocsijába. A hátsó ülésen, Péter ölében pihent a feje. Megindultak vele új otthona felé. Anélkül fordult az élete, hogy tudott volna róla. Pétert felhatalmazta rá Takács Imre.
S, felhatalmazta a szerelem.

Szólj hozzá!

A gyász ( 2. rész )

2010.05.01. 18:19 Rényi Anna

 

5. fejezet
 
A  G Y Á S Z ( 2. rész )

 X/A

           Kerekesné a malacnál volt hátul, mikor Füredi Laci kocsija megállt a ház előtt. A drótkerítésen át látta az autót, s azonnal arra gondolt, hogy Pétert valami baj érte, ha barátja ilyenkor beállít. Eldobta a csávás vödröt, s lélekszakadva futott előre. Félúton járt, mikor Péter kiszállt a kocsiból, s kiemelt egy magatehetetlen lányt a hátsó ülésről. Döbbenten állt meg. Azonnal tudta, csak a reggel emlegetett lányról lehet szó. Ilyen haja senkinek sem volt a városban. Ahogy Péter a karján tartotta a lányt, térdéig ért az aranyszőke hajzuhatag. Kábán bámult rájuk. Felocsúdni sem volt ideje, Péter berúgta a kiskaput, s kiáltott:
- Hamar az ajtókat, édesanyám!
Szaladt ajtót nyitni. Mikor Péter elvitte mellette a lányt, nagyot szörnyülködött, s a bőröndöt cipelő Füredi Lacinak mondta :
- Megbolondultatok?! Minek hoztátok ide ezt a lányt?
- Majd Péter, Erzsike néni! - felelt a sebész kitérőn, letette az előszobában a bőröndöt. Sietett vissza a kocsijához, mert Kerekesné arca nem sok jót ígért.
Péter lefektette Zsuzsit a maga szobájában az összecsukott kanapéra, fotelt húzott mellé, s fordult az ajtónak. Az előszobában anyja elállta az útját.
- Eszednél vagy, fiam?! – kérdezte harciasan, s parancsolón folytatta - Vidd innen ezt a lányt, de rögtön! Vidd a kórházba, úgyis úgy néz ki, mint akin átment az úthenger.
- Onnan hozom. Jövök azonnal, megyek a motoromért! – felelte Péter, s félretolta anyját.
Erzsi beállt a szobaajtóba, s bámulta a lányt. Alig volt ép bőr a karjain, vállain. Szánta volna amúgy, ha nem betolakodó, akitől félteni kellett a fiát. Ott helyben elhatározta, hogy kiseprűzi a házból, s igen fenyegetően mondta az alvó lánynak, hogy benne emberére akadt. Aztán kiment az udvarra a fia elé. Péter hamar megfordult a kórházból. Mikor berobogott az udvarra, Erzsi a bejárati ajtó előtt várta csípőre tett kézzel. Péter futólépésben ment hozzá, s már messziről mondta:
- Édesanyám, mindent megmagyarázok!
- Ugyan mit?! Hogy idehoztad a lányt világcsúfjára, mintha feleséged volna?!
Péter átfogta, s kérőn nézett rá, hangja megilletődött volt.
- Mondtam reggel, hogy szeretem. Az életemnél is jobban szeretem. Baj érte, nem hagyhatom magára.
- Itt akkor se maradhat! - mondta Erzsi eltökélten.
Péter indulatba jött.
- De itt marad!
Erzsi haragjában olyat mondott, amit amúgy sohasem mondana.
- Egyelőre még az én házam, az marad itt, akit jónak látok!
- Ha mennie kell, vele megyek én is!
Erzsi a szeme elé kapta a kötényét.
- Megbolondított ez a lány, valósággal megbolondított! Nem ismered, csak néhány napja találkoztál vele. Azt sem tudod, hogy milyen a múltja.
Péter visszafojtott indulattal kiáltott rá.
- Ennek a kis angyalnak nincsen múltja!
- Lehet is azt tudni a két szép szeméből! Ha olyan rendes volna, nem nézne így ki. Megverték, ne is tagadd!
Péter megadón nézett az anyjára.
- Nem tagadom. Megverték, valóban. Takácsné ma délelőtt megháborodott. A kórházi látogatás után nekiment Zsuzsinak, aztán berohant a kórházba, és tönkretette Imre bácsit… Édesanyám! Takács Imre ma délben meghalt.
Erzsi a fiára meredt.
- Meghalt ?! - kérdezte megdöbbenve.
- Zsuzsi mindenkinél jobban szerette, nem tud szembenézni a halálával. Rettenetes állapotba került. Feri kénytelen volt erős nyugtatóval elaltatni.
Erzsi csak azt hallotta meg belőle, amit akart.
- Ha az a rendes asszony megverte, annak oka volt.
- Anyám! Hát nem érted, hogy Takácsné megháborodott?! – kiáltotta Péter ingerülten.
Erzsi a kötényét gyűrte.
- Nagyot véthetett ellene ez a lány, ha úgy felindult, te meg idehozod. Majd szégyenkezhetünk miatta. Tetejében azt sem mondtad előtte, hogy fapapucs, édesanyám!
Péter igyekezett csendesebb hangot megütni.
- Bocsánatot kérek. Mondom, hogy a körülmények. Hirtelen jött.
Erzsi is engedett valamennyit.
- Ha már így van, a temetésig maradhat, de aztán egy nappal se tovább!
Péter fellélegzett.
- Csakhogy megenyhültél valamennyire. Isten bizony, kezdtem gondolni, hogy nem az édesanyámmal beszélek. Maradjunk abban, hogy a temetés után visszatérünk a dologra.
Anyja közbevágott.
- Amit mondtam, megmondtam! Na, és mit kezdjek vele, mert aligha alszik majd a temetésig egyhuzamban. Én meg ugyan nem dajkálom!
Péter szomorú szemekkel nézett rá. Anyja még mindig idegenül viselkedett. Máskor, más bajba kerültekkel segítőkész, szíves volt. A maga választottja még annyit sem érdemelt tőle.
- Kivettem néhány nap szabadságot, majd én mellette leszek… - mondta színtelen hangon, s indult befelé.
Erzsi utánaszólt.
- A szomszédoknak mit mondjak?
Péter megint indulatba jött.
- Muszáj bármit is mondanod?!
- Ha egyszer látta a fél utca!
- Akkor látta! Nem érdekel a véleményük! – felelte dühösen, s bement a szobájába.
Erzsi tétován nézett utána. Pétert eddig érdekelte mások véleménye. Jobban is, mint szerette volna. Sérülését is azért viselte nehezen. Anyai szívét három esztendőn át keserítette a szomorú valóság. Látta, tudta, hogy a fia betege a sérülésének. Lábai elé térdelt volna annak, aki kigyógyítja belőle. Kivéve, ha nem akarja közben fondorlatos módon megfogni magának.
Erzsi nem volt otthon abban az órában, mikor Péter kapcsolata Zombori Katával zátonyra futott. Péter előző nap jött meg az utolsó plasztikáról, Kata addig nem látta kötés nélkül. Péter tudni akarta a véleményét, s levette arcáról a kötést. Eszébe sem jutott, hogy nem fogadhatja el, csak a szemében akart olvasni, s talán vigasztalást is várt.
Igazuk volt azoknak, akik Katát hisztérikának nevezték. Amint Péter arcát megpillantotta, tébolyodott módjára sivalkodni kezdett, egy helyben ugrált, s azt kiabálta: " Borzasztó!... Rettenetes!" S, elrohant.  Áttörte magát a közös kerítés kijáró deszkái között. Azóta nem beszéltek egymással. Ha az utcán találkoztak, Kata elfordította a fejét.
Kerekesné annyit tudott ebből, hogy Kata elrohant. Péter nem volt képes hűen elmondani a történteket. Kata egy napon megjelent a házban, titokban jött, Péter háta mögött, s Erzsi nyakába borult. Azóta rendszeresen átjárt. Úgy mozgott a házban, mint régen, mint aki otthon van. Bejárt Péter szobájába. Meghallgatta lemezeit, megnézte a könyvet, amit éppen félbehagyott, elolvasta a leveleit.
Péternek minderről sejtése sem volt. Kata nyugodtan bolyonghatott a tárgyak között, mint a hazajáró lélek. Valójában úgy élt, mint az özvegy, Péter szobája volt emlékei színtere. Közben múlt az idő felette. Péterrel egyidős volt. Ami férfikornak a kezdete, leányra nézve késői idő, de eszébe sem jutott férjhez menni. Betegesen ragaszkodott az emlékeihez. Erzsivel elhitette, hogy Pétert még mindig szereti. Csak azt szerette, aki valaha volt. Pétert magát alig látta. Bármikor megnézhette volna közelebbről, csak a kerítés volt köztük, kijáró deszkáival. Az udvarra nyíló, alig lefüggönyözött ablakon át megfigyelhette volna esténként, de Kata nem ment Péter ablaka alá. Három esztendő alatt egyszer sem akarta látni.
Erzsi mit sem tudott a lélek ilyenféle betegségeiről, így abban a hitben ringatta magát, hogy idővel újra összemelegednek. Most ezt látta veszélyben, hiszen ott volt az idegen lány.
Özvegy Kerekes Sándorné, született Jónás Erzsébet jólelkű teremtés volt. Zsuzsi jobb anyósról nem is álmodhatott volna, most mégis ellenségévé szegődött, mert féltette a fiát. Dédelgetett álma volt, hogy a kis Zombori Katát egyszer majd menyének tudja. Már akkor így gondolta, mikor ott tipegett körülötte. Ez a tény most erős ellenállást váltott ki benne, ami aztán kifordította önmagából.
Öltözött sietve, s ment a Rét utcába egy ismerőséhez megtudni a lány bűnét. Jó helyre ment éppen, Imréék olyan szomszédságába, ahol Annussal egy hangon gyalázták a lányt. Rohant aztán haza tetőtől talpig reszketve, háborgó lelkiismeretét megnyugtatva : lám, jó volt a megérzése, ez a lány becstelen!
Azt mondta Péternek könnyek között.
- Tudom már, hogy kitől óvtalak! A lányhoz kurafik jártak az ablakon át. Ott a cipőnyomuk a falon!
Péter így tudta meg, hogy vigyázatlansága indította el a tragédiát, s ijesztő módon okolta magát. Össze-vissza rohant a konyhában, tehetetlen kínjában felrúgta az útjába került székeket, ököllel verte a falat, a homlokát.
- Én voltam az, akinek a cipőnyomát láttátok, én! De nem voltam a szobában, csak a párkányon ültem. Ott beszélgettünk. Tiszta angyalt gyaláztok, ha szavam ér még valamit!
Erzsi megszeppenve hallgatta, s gondolta magában, hogy rosszak az emberek. De a lány iránt nem enyhült meg. Nem akarta menyének, nem és nem! Ezen az estén Isten bocsánatáért esdekelt, de elhatározásában szilárd maradt.
Péter visszament Zsuzsihoz a szobába, leült a fotelba, s könnyekkel nézte. Rajta lévő minden egyes ütést a lelkén érezte, s Imre halálát, annak a drága jó embernek a halálát, aki nemcsak tanítója volt, hanem törődő atyai jó barátja is. Úgy érezte, sohasem tudja megbocsátani magának a történteket. Két kézzel fogta a fejét, mint aki attól tart, a benne dúló keserűségtől szétrobban. Így gyötörte a bánat sokáig.
Zsuzsi minderről semmit sem tudott, aludt még hosszú órákon át. Pétert kimerítette a gyötrődés, s idővel elszenderedett a fotelban. Már besötétedett, mikor Zsuzsi felébredt. A szobában csillagfényes félhomály volt, elképzelni sem tudta, hol van, s hogy került oda. Körbejártatta tekintetét, s felfedezte Pétert. Abban a pillanatban eszébe jutott minden, s tiltakozón felsírt.
- Nem igaz!… Jaj, nem igaz!… Nem igaz!
Péter felriadt. Karjaiba kapta, csókolta, vigasztalta, de hiábavaló volt minden, Zsuzsit most sem lehetett megvigasztalni. Nem volt mit tenni, megint nyugtató injekciókhoz kellett folyamodni. Aztán másnap, harmadnap is. Zsuzsi félálomban töltötte ezeket a napokat. Péter mellette volt éjjel-nappal, ápolta, mint a nagybeteget. Mosdatta, fésülte, etette, dajkálta. Zsuzsi mindezt tűrte, mint a fababa. Még mindig a furcsa sokk volt ez, amire Kékesi Feri azt mondta, kórelőzménye van.
Zsuzsi a negyedik napon végre megszólalt. Bágyadtan tűrte, hogy Péter ültükben magához ölelje, s egyszer csak azt mondta:
- Mosakodnom kellene, kedves! Régen mosakodtam. Nem is emlékszem, mikor.
Péter befele sóhajtott. Mindennap beemelte a kádba, lefürdette, mint a gyermeket, de hallgatott róla. Később Zsuzsi megkérdezte, hogy Péter ezekben a napokban hol aludt. Péter halkan felnevetett, s mondta a fotelt. Zsuzsi megnézte a fotelt, mint aki először lát ilyet, s azt sóhajtotta, hogy abban nem lehet pihenni. Nyissák ki a kanapét, feküdjön mellé nyugodtan, biztos benne, hogy nem fogja bántani.
Péter még inkább magához ölelte, s remélte, hogy túljutottak a nehezén. Így volt valóban. Hamar kiderült, hogy Zsuzsi védekezésül átlépett időnként az álomvilágba, ahol nem kellett búcsút vennie Imrétől. Megtalálta abban a világban, s beszélgetett vele. Megbeszélték a tragikus óra történéseit is, mintha csak az életben beszélgettek volna. Aztán otthagyta ezt a képzelt világot, ha vissza akart térni a valóságba.
Péter hamarosan tapasztalta is. Pali meglátogatta őket egyik nap. Péter fogadta. Emlékbe hozott Zsuzsinak néhány darabot Imre személyes tárgyai közül, s beszéltek a történtekről, a temetés időpontjáról is. Mikor Zsuzsi már ébren volt, Péter beszámolt Pali látogatásáról, majd hozzátette.
- Nyugtalan a fiú az anyja miatt. Azt kérdezte, feljelentjük-e. Nem tudtam felelni.
Zsuzsi megrázta a fejét.
- Nem tehetjük. Imre őt is szerette. Azt akarja, hogy bocsássak meg Annusnak.
Péter tudta, hogy Zsuzsi már nem beszélhetett Imrével, s nyugtalanul mozdult. Zsuzsi a kezére tette a kezét.
- Ne félj, semmi bajom!… Imrével sokat voltunk távol egymástól. Megszoktam, hogy lélekben beszélgetek vele. Mindegy, hogy háromszáz kilométerre van, vagy a csillagokon túl. Akit szeretünk, és jól ismerjük, az minden kérdésünkre felel onnan is.
Péter szeme bepárásodott, s szótlanul megcsókolta Zsuzsi kezét. Visszatértek Annusra. Péter gonddal mondta :
- Pali azt mondta, mi már régen túlesünk a gyötrő fájdalmon, mikor Annust még mindig ápolni kell. Talán élete végéig is. Most is orvos jár hozzá, rettenetes bűntudata van.
- Hinni sem merem, hogy nem engem okol! - sóhajtotta Zsuzsi
- Okol téged is, kis virágom! - ismerte el Péter – Nem is Annus volna, ha nem okolna. Palinak elmondtam, hogy én okoztam a bajt. Azt felelte, ne öljem magam miatta. Anyja előbb-utóbb talált volna más ürügyet, ha ez nincs.
Zsuzsi bólintott.
- Biztosan így történt volna. Annus lelkileg nehezen viselte el a jelenlétem. Folyamatosan dúlt benne az indulat. Azt megértem, hogy engem bántott, de arra nem lehet mentsége, amit Imrével tett. Még a betegsége sem.
- Köszönöm, hogy nem azt mondod, hogy nem kellett volna idejönnöd.
-Nem mondhatom, kedves, mert ide kellett jönnöm, hogy találkozhassunk. Annusnak le kellett volna gyűrnie a gyűlöletet, ha valóban szerette Imrét. Legalább annyira, hogy ne bántsa.
Péter friss örömöt érzett. A szerelem általában vakká teszi az embert, az ő esetében ez másképpen történt. Napról napra, óráról órára gyűjtögette az új élményeket. Világosan látta Zsuzsi gyengeségeit is, törékenységét, hamar születő könnyeit, megrögzött elképzeléseit erkölcsről, illendőségről, ami kissé régimódivá tette, de mellette ezer más erényt tapasztalt. Szerette a gyengeségeit is, s imádta az erényeit. A kanapén ültek összebújva, s eljutottak újra a csókig. Illedelmes, szűzies ölelkezés volt, noha Péter remegett a vágytól, de érezte, Zsuzsi csak vigasztalódást keres a csókban.
Erzsi tálcára készítette a vacsorát. Mikor Péter kiment hozzá a konyhába, színtelen hangon kérte a fiát, hogy maradjanak továbbra is a szobában. Amíg nem muszáj, nem akar találkozni az idegen lánnyal. Péter beletörődőn hallgatott. Megvacsoráztak a szobájában, s hozzáfogtak az ágyazáshoz. Álmukban sem gondolták, hogy közben nézőjük akadt.
Zombori Kata ezen az estén nem bírt magával, s Péter függönyözetlen udvari szobaablaka alá lopakodott. Szegény lány véresre harapta ajkát, míg nézte az ágyazás közben váltott csókokat, ölelkezéseket. Néma átkot szórt Zsuzsira ” Dögölj meg, mert feltámasztottad! Senkinek sincs joga hozzá. Péter az enyém, egyedül csak az enyém! "
Nem bírta nézni őket tovább. Otthagyta az ablakot, rohant haza sírva a sötét kerten át, s mielőtt átbújt a deszkakerítésen a maguk portájára, visszafordult, s elveszejtő indulattal megfenyegette a házat.
Pedig ártatlanabb ágyba bújást aligha láthatott volna. Zsuzsi hátat fordított Péternek, mocorgott egy keveset, aztán befészkelte magát Péter ölébe, de ennek a mozdulatnak nem volt köze vágyhoz, szenvedélyhez, a ragaszkodó szeretet motiválta.
Aranyosan mondta :
- Jó éjszakát, kicsi kedvesem!
Péter egy pillanatra meglepődött, aztán megértette a mozdulatot, s Zsuzsi hátához hajolt. Megcsókolta a hálóingén át, hangja mosolygott.
- Jó éjszakát, kicsi boldogságom! Ártatlan kicsi angyalkám!
Aztán mozdulni sem mert, s folyt a víz a hátán. Zsuzsi ott volt az ölében, érezte teste melegét, szédítő formáját, s úgy érezte, reggelig belebolondul ebbe a fájdalmasan szép gyönyörűségbe. Férfiembert veszélyes kitenni hasonló tűzpróbának, de Péter kiállta. Ezt tette a következő éjszakákon is. Önzetlen, belátó szeretet segítette benne. Így is fogyott három kilót néhány nap alatt. Zsuzsinak egyetlen szóval sem említette, még nem volt itt az ideje.
X/B
Eljött a temetés napja. Zsuzsi ezen a reggelen találkozott először Péter anyjával. Az előszobában jöttek össze. Péter bemutatta Zsuzsit, s úgy üdvözölték egymást, mintha éppen akkor lépett volna a házba. Zsuzsi bánata ellenére is igyekvőn kedves volt, Erzsi mereven, már-már elutasítón udvarias, Zsuzsi mégis megkedvelte, mert könnyes szemmel emlegette fia jó tanítóját.
Kékesi Feri felajánlotta, hogy viszi-hozza őket. Maga is ott akart lenni Takács Imre temetésén. Erzsivel együtt ültek be a főorvos kocsijába. Erzsi a szeme sarkából megnézte jobban a lányt. A fekete muszlinruha hosszú ujjú volt, magasan zárt, nem látszottak az ütés nyomai, s ennek maga is örült. Nem akart az ismerősök előtt szégyenkezni miatta. Mikor ezeken a gondolatokon túljutott, megcsodálta újra Zsuzsi haját. Ezúttal is fekete bársonyszalag fogta össze hátul lófarokba, s Erzsi kénytelen-kelletlen elismerte magában, hogy ilyen gyönyörű hajkoronát még sohasem látott.
Hatalmas tömeg fogadta őket a temetőben. Vakáció volt, mégis diákok százai állták körül a kápolna előtti kis teret, s talán ott volt a fél város is. Takács Imrét szerette Révháza. Zsuzsiék csak kettesben mentek be a kápolnába. Pali eléjük sietett, s odavezette Zsuzsit a nyitott koporsóhoz. Zsúfolásig volt a kis kápolna Annus népes rokonságával. Annus maga Imre fejénél ült egy széken, s felzokogott:
- Látod, Imruskám, látod?!
Imre békés arccal feküdt a koporsóban, mint aki nyugodt álomba szenderült. Zsuzsi a könnyein át nézte, s lélekben megszólította.
" Itt vagyunk, édes-drágám!… Nem búcsúzni jöttem, mert a szívemben vagy, velem maradsz, amíg élek. Velem leszel örömben, bánatban, mindörökké! „
Annus felsírt megint:
- Ezt kellett megérnem!
Zsuzsi folytatta:
" Hoztam egy szál piros szegfűt, megcsókoltam, a szívedre teszem, hogy veled lehessek ott lent a sötétben is… "
A koporsóhoz lépett, Imre mellkasára tette a virágot, s megbillent közben. Péter átfogta hátulról, félig magához ölelte védelmezőn. Így álltak aztán a koporsó beszentelése alatt.
Mindketten imádkoztak magukban. Zsuzsi azt rebegte: "Mennyei Atyám! Öleld magadhoz jóságodban, vezesd el a szüleimhez, hogy együtt lehessenek mindörökké! „
Péter munkás életét említette „Teremtő Isten! Áldd meg, s adj neki örök nyugodalmat tevékeny, s hasznos élete után."
Mindketten összerezzentek, mikor Imrére helyezték a koporsófödelet. Annus is feljajdult.
- Ne hagyj itt, jó uram!- zokogta, s a koporsófödélre borult. Pali az anyjával sírt, aztán magához fogta, s megindultak a koporsó után. Zsuzsiék is elindultak. Az ajtóban félreállt a rokonság. Látható tisztelettel engedték őket előre. Akkor már köztudott volt Annus tévedése, Pali maga gondoskodott róla.
A kápolna előtti téren folytatódott a szertartás. Szívfájdítóan beszélt a pap. Azt mondta, gyermekek százait tanította meg a betűvetésre, mellette példát mutatott emberségből, becsületből mindannyiuknak. Aztán sorra elbúcsúztatta a hozzátartozóktól. Palinak köszönhetően Zsuzsit is megemlítette. Zsuzsannának nevezte, akit gyermekeként szeretett. Az egyházi szertartás után a nekrológok következtek. A város nevében az Oktatási osztály vezetője búcsúzott. Alig ismerte Takács Imrét, nemrégiben jött a városba, de érzékeny ember lehetett, el-elcsuklott a hangja.
Zebegényi Elvira a Vöröskeresztet képviselte. Arról beszélt, hogy Takács Imre volt két évtizeden át lelke, motorja annak a munkának, melyet magukra maradt öregekért, beteg emberekért, nehéz helyzetben lévő nagycsaládokért végzett egy lelkes kis csapat. Talán az egyetlen volt a koporsó körül, aki nem sírt közben, csak a kezében tartott virágok remegtek árulkodón.
Az iskola nevében az igazgatónő búcsúzott, s vele sírt a sok-sok kisdiák. Imrét elkísérte a tömeg a díszsírhelyig. Zsuzsi engedelmesen lépkedett a gyászkocsi után, megállt a sírnál, nézte a szél lengette szemfödelet, s felzokogott hangosan, mikor a megásott sír fölött a fán megszólaltak a vadgalambok, mintha Imre kedves nótájából jöttek volna búcsúszóra.
Péterbe kapaszkodva állta végig a sírnál tartott szertartást. Nem figyelt a körülöttük lévő világra, csak arra gondolt, aki a koporsóban pihent, s könnyein át nézte a pár betűt, a drága nevet, mely örökre bevésődött a lelkébe :
'Takács Imre élt 48 évet.'
A temetés után Kékesi Feri hazavitte Péteréket, s bement néhány percre. Mikor Péter kikísérte, Feri barátin mondta :
- Aggasztó Zsuzsi állapota, depresszió fenyegeti. Igyekezz kimozdítani ebből a helyzetből. Gyógyítgasd, Péterem, a szerelem erejével. Nálunk bevált módszer.
- Még nem vinne rá a lélek… - felelte Péter, értve a tanácsot, s elengedte a barátját.
Befordult az udvarra, mikor egy másik autó csikorogva fékezett mögötte. Megfordult, és elámult. Zombori Kata volt. A lány sápadtan ült a kormánynál, kilökte az ajtót, s mintha csak az előbb váltak volna el, azt mondta:
- Ülj be, légy szíves! Beszélnünk kell.
Péter a kiskapuban maradt, onnan felelt.
- Már nincs miről beszélnünk.
Kata felsírt.
- Még most sem érted, hogy rettenetes volt?!
- Már nem az?
- Most másról van szó! Nem akarom, hogy őrültséget művelj. Ez a lány nem szerethet téged, semmi keresnivalója az életedben!
- Gondolod?! – kérdezte Péter nevető szemekkel, mint aki biztos az ellenkezőjében.
Kata arca eltorzult.
- Akkor sem veheted el! Tartozol vele. Én sem mentem férjhez. Egymagadban te sem lehetsz boldog!
Péter megfordult, s egyetlen szó nélkül otthagyta. Zsuzsihoz nem  ment vissza mindjárt. Leült a padlásfeljáróra, s sokáig nézte az égen kószáló fellegeket. Közben sírt a lelke. Hiszen valamikor szerette ezt a lányt, ha másképpen is, de szerette.

Szólj hozzá!

A szerelem ereje ( 1. rész )

2010.05.01. 18:13 Rényi Anna

 

6. fejezet
 
A   S Z E R E L E M   E R E J E  ( 1. rész)

 

 X/A
            Mikor Péter belépett a szobába, Zsuzsi idegen arccal nézett a semmibe, s nem hallotta meg az ajtó nyikorgását. Péter érezte, hogy messze volt tőle, nagyon messze. Kezdte belátni, hogy igaza volt Kékesi Ferinek, valamit tennie kell, s hirtelen úgy döntött, még ezen a napon szorosra fűzi kapcsolatukat.
Kegyelet intette ugyan, de már nem volt hajlandó moralizálni. Elintézte magában annyival, hogy Takács Imre volna az utolsó ember, aki elvárná tőle, hogy morális okokból húzza-halassza, ha kis madara figyelmét, gondolatait elterelheti vele az emésztő bánatról. Egészen igazolva látta az elhatározását. Máskor maga mondta volna, hogy sántít az indoklás, de annyira várta a beteljesülés boldog óráját, hogy másféle megoldás szóba sem jöhetett.  
Zsuzsi összerezzent, mikor gyengéden átölelte, s nehéz sóhaj után bágyadtan mondta:.
- Nem vettem észre, hogy bejöttél… Beszéltetek rólam Kékesi főorvos úrral?!
- Feri, életem, aztán csak Feri! Csak nem fogod főorvos urazni a barátomat?!
-Rendben, akkor Ferivel. Mondott valamit a betegségnek gondolt viselkedésemről ? Szeretném, ha nem ítélnétek betegségnek. Nem vagyok beteg, csak a bánat megviselt...- mondta védekezőn.
Péter igyekvőn felnevetett.
- Tiltakozunk?! Félünk, hogy nem kelünk el ?!
Zsuzsi elmosolyodott, kis mosoly volt, de mégiscsak mosoly, Péter nem hiába igyekezett.
- Dehogy, kedves, eszembe sem jutott. Ha már szóba hoztad, hogy lesz tovább ?!
Péter elkomolyodott.
- Magam is ezen töprengek. Anyámtól a temetésig kaptunk haladékot. Attól tartok, továbbra is ehhez tartja magát. Ha nem maradhatunk itt az esküvőig, Budán van hova mennünk?
- Tulajdonképpen van, de jó volna megbékíteni mégis. Nem örül nekem, igaz?!
Péter idegesen mozdult.
- Nem tudom, mi van vele. Normálisan nem ilyen. Képtelenség, amit művel.
- Félt, Péter! Ezen ne csodálkozz. Anya.
- Nincs oka rá, hát ne féltsen! Világosan elmagyaráztam a helyzetet, de most valahogy nem akar érteni a szóból. Komolyan megijeszt. Beszélek is vele mindjárt. Döntenie kell. Megmondom, hogy elveszít, ha itthonról mennünk kell.
Zsuzsi a két tenyere közé fogta Péter arcát.
- Figyelj rám, kedves! Megértőbbnek kell lenned. Édesanyád nem tudhatja, hogy mennyire szeretlek. Csak azt látja, jött egy idegen lány, s pár nap múlva beköltözött hozzátok. Ennek egyetlen anya sem örülne, mert ez nem helyes.
- Ó, hogy ti mennyire egyformán gondolkodtok! Biztos vagyok benne, megszeret majd nagyon, ha megnyugszik.
Zsuzsi most szívből elmosolyodott.
- Én is remélem, olyan jó volna édesanyára találni benne.
Péter megcsókolta a haját, s ment az anyjához. Egyenesen megkérdezte, mi a szándéka. Maradhatnak-e az esküvőig. Hétfőn bejelentkeznek a helyi anyakönyvi hivatalban, egy hónap múlva megtarthatják az esküvőt.
Erzsi borsót fejtett, ölében volt a tál, kopogtak a borsószemek, maga szóval nem felelt, csak megrázta a fejét.
Péter keserűen mondta:

- Nagyon reméltem, hogy mostanra meggondolod magad.
- Nincs ezen mit meggondolni, fiam! Ez a lány nem tartozhat hozzád, mert neked már van menyasszonyod.
- Tessék?! Mi van nekem?! - kérdezte Péter meghökkenve.
Erzsi letette a tálat, felállt, megigazította a kötényét, s harciasan felelt.
- Igenis van! Neked Katát szánta az Isten!
Péter a hajába túrt.
- Katát?!
- Igenis, Katát!
- Hú, a hétszázát! Hát itt tartunk?! Ez a te bajod? Kata?!
Erzsi sírva fakadt.
- Még mindig szeret téged. Te is szeretted. Majd megbékél.
- Ne békéljen meg, mert már nem érdekel, hogy mit tesz. Értsd már meg, hogy annak vége! Régen vége. Zsuzsit szeretem, ezredszer is Zsuzsit!…Feleségül veszem egy hónap múlva. Arra felelj, édesanyám, maradhatunk-e erre a hónapra?!
Erzsi keskeny szájjal felelt.
- A lány nem maradhat. Menjen haza. Nincs itt már semmi keresnivalója.
- Jól gondold meg, hogy mit beszélsz, mert megyek vele én is! Elmegyek, és nem látsz többé.
Erzsi felsírt újra.
- Megver az Isten, ha megteszed!
- Megteszem, ha rákényszerítesz. Megmondtam, Zsuzsit az életemnél is jobban szeretem. Mindenképpen mellette maradok. Rajtad áll, hogy itthon vagy máshol. Ha rosszul döntesz, magadra maradsz, mert nem hozom vissza a feleségemet, ha édesanyám képtelen volt elfogadni akkor, mikor szükségünk volt rá.
Erzsi a kötényébe temette arcát.
- Sohasem fogom elfogadni, soha! – zokogta.
Péter belesápadt. Néhány pillanatig némán állt, keserű arccal, vádló tekintettel nézte az anyját, aztán kifordult a konyhából, s kirohant a házból. Végigrohanta az udvart, a kertet, ütött-vágott maga körül, mintha a fák, bokrok tehettek volna arról, hogy boldogtalan.
Mikor bement Zsuzsihoz, még arcára volt írva a gondja. Zsuzsi átölelte a nyakát, s bepárásodott szemekkel nézett a szemébe.
- Szomorú vagy miattam, kicsi kedvesem! Nem akarom, hogy bánatos légy, inkább elmegyek egyedül. – mondta ráérezve Erzsi szavaira.
Péter indulatosan magához ölelte, majdnem összeroppantotta. Hangja is erős indulatról árulkodott.
- Ne merészeld még egyszer mondani, ha nem akarsz megölni vele! Az életem vagy, a mindenem. Lelkem üdvét is odaadom érted, ha rákényszerítenek.
- De édesanyádat nem hagyhatod el miattam..., – sírta Zsuzsi a karjaiban.
- Az Istent is, ha ellenünk fordul! – felelte Péter belső zokogással.
Zsuzsi megértette, hogy végleg hozzá tartozik. Csókra nyújtotta ajkát olyan odaadón, hogy Péter beleszédült, s ráborult vele a kanapéra. Zsuzsi arca riadt lett. Péter boldog-boldogtalan nevetéssel borult hozzá.
- Megijedtél, kis virágom ?!
- Bízom benned, csacsiság volt – mondta Zsuzsi pici zavarral.
Péter a szemébe nézett, s fojtott lett a hangja.
- Ne bízz bennem, életem! Már nem tudok sokáig várni. Minden éjjel az ölemben alszol el, ez már egy szentnek is sok volna.
- De tudod, hogy várnod kell… - mondta Zsuzsi csendesen, s elpirulva folytatta – Jó az öledben, kedves, biztonságot nyújt. Nem gondoltam, hogy zavar.
Péter felnevetett.
- Dehogy zavar! Csak éppen a gyönyörűségtől majd az eszem vesztem minden éjszaka. Most még nem érted, de nemsokára érteni fogod! – mondta, megcsókolta Zsuzsi haját, s elment Elvirához.
X/B
Zebegényi Elvirának a kórház volt az igazi otthona, haza csak aludni járt. Péter ezen a szombat délutánon is bent találta. Mikor betoppant a főorvos asszony szobájába, Elvira papírmunkával volt elfoglalva, s üdvözlés helyett rámordult Péterre:
- Hétfőn munkába állsz! - mondta, mint aki sejti, hogy mi járatban van, s hallani sem akar róla.
Péter nyelt egyet, s összeszedte a bátorságát. Elmondta gondját az anyjával. Elvira felnézett a munkájából azzal a tekintettel, amit nemigen szerettek. Úgy tudott nézni, olyan áthatón, hogy a legbátrabbak is elbizonytalanodtak. Hangja sem ígért sok jót. Rákiabált Péterre.
- Édesanyádból elégtelenre vizsgáztál! Erzsike nem Takácsné. Rosszul fogtál hozzá, tedd rendbe!
- Nem lehet vele beszélni.
- Lári-fári! Ismerem. Nekem ne mondd! Valamit elszúrtál. Gondolkozz! Magatok miatt is, mert hogy lesz aztán?! A probléma elodázása ostobaság, most kell megoldani. Az osztály miatt is. Kivel helyettesítselek? Én álljak a helyedre megint, maradjak bent éjjel-nappal egy hónapig?! Bandit rendeljem vissza családostul Lengyelországból, vagy Sanyi járjon be törött lábbal ?!  Szervezzem át az egész ügyeleti rendszert, borítsam fel mindenki időbeosztását?! Na, isten áldjon! – mondta.
- De főorvos asszony! – tiltakozott Péter az eljárás ellen. Máskor nem vitatkozott, becsülte annyira, hogy ne szálljon szembe vele, de ezúttal nem engedhetett. Elvira úgy kapta le a szemüvegét, mintha ennél sokkal többet mondott volna, s félreérhetetlenül az ajtóra mutatott.
- Befejeztük! Kívül tágasabb!
Péter nem mozdult, csak maga elé motyogta.
- Annyira bíztam a főorvos asszony megértésében.
Elvira indulatosan az asztalra csapott.
- Bíztál a nehézséget! Akkor tudnád, hogy megoldom, ha valóban szükséged van rá. De nem lehet megfutamodni a problémák elől. Édesanyádat haraggal akarod magára hagyni, azt az asszonyt, aki csak érted élt ?! Két keze munkájával, egyedül teremtette elő tanulásod költségeit, robotolt nyomorúságos kis szőlőjében, napszámba járt, hogy a fiából orvos lehessen. Szégyelld magad!
Péter lehajtott fejjel hallgatta. Kínos csend ült köztük néhány percig, aztán Elvira megszánta.
- Ha semmiképpen sem megy, gyere holnap délben a lakásomra. Pestre délután is van vonat. Zsuzsit is látni akarom.
Péter szívéről mázsás kő esett le, s legszívesebben átugrotta volna az íróasztalt, és megöleli. Zsuzsinak otthon elmesélte a beszélgetésüket, végén örvendezve hozzátette:
- Nekem van a legrendesebb főnököm a világon!
- Elhiszem. Nem véletlenül szerette Imre. Igaza van, beszélned kell újra édesanyáddal. Próbálj vele szót érteni, kicsi kedvesem! Ott kell lennie az esküvőnkön is.
Péter homlokán felhő sötétedett.
- Nagyon makacs, de igazatok van. Megpróbálom még egyszer. Ha nem békül, elutazunk. De a várakozás hónapját meghagyom gondolkodási időnek. Hátha addig megenyhül, és feljön... – mondta, s ment az anyjához.
Erzsinek két utcai szobája volt. Egyikben lakott, másikban az elhaltak hátramaradt tárgyait őrizte. Valamikor a három fia szobája volt. Pétert kiköltöztette, minden más úgy maradt, ahogy volt nagyobb fiai életében. A megholt fiúk heverőin ott álltak a hajdani kedves játékok, a polcon az iskolatáskáik, kis íróasztalaikon füzeteik, könyveik. A szoba közepén asztal állt, rajta az ura, s a két fiú fényképe szép keretben. Középen kereszt, és gyertya. Az asztal előtt térdeplő. Olyan volt a szoba, mint egy szentély.
Péter magában így is nevezte. Évek óta könyörgött anyjának, hogy ne tartsa elevenen a bánatot, a holtakat végleg el kell temetni. Amúgy szelíd asszony ebben is makacs volt. Naponta bejárt a szentélybe, kezébe vette az ura fényképét, s sírva mondogatta „ Apánk, de magunkra hagytál bennünket! „ Aztán a fiai után sírdogált –” Sanyikám, Lacikám, jaj, de nagyon hiányoztok! „
Az ember könnyen ítél. Ha másnál furcsa dolgokat lát, hamar kimondja rá, hogy nem normális viselkedés. Nem gondol arra, milyen szerencsés, hogy maga nem ismeri az ilyenféle fájdalmat.
Erzsi most is a szentélyben volt. Imádkozott. Péter letérdelt mellé, s kis idő után felsegítette. Leültek együtt Lacika heverőjére. Ebben a szívfájdító környezetben ritkán szoktak beszélgetni, s akkor is csak halkan, akár a templomban.
Péter most is így kezdte. Először bocsánatot kért, ahogy Elvira intette, majd kért, és könyörgött. Erzsi imára kulcsolt kézzel hallgatta, aztán felsírt.
- Nézz körül! Itt vannak ők is, akik örökre hozzánk tartoznak. Édesapád, a két bátyád. Itt van a lelkük. Látnak, hallanak bennünket. Ne okozz fájdalmat nekik... Itt ígérd meg, hogy nem hagysz magamra. Ha szeretted őket, ha szeretsz engem is, megígéred!
Péter magához ölelte.
- Tudod jól, hogy szeretlek! Éppen úgy szeretlek, mint eddig. Sohasem akartalak elhagyni, édesanyám! Most sem megyek el, ha rajtam áll. Szeretném, ha megértenéd végre, hogy már Zsuzsi is hozzám tartozik. Fogadd el a döntésem, édesanyám... Az nem lehet, hogy éppen most, életem legszebb fordulóján ne értsük meg egymást.
- De az a lány elfordított tőlem! - sírta Erzsi
Péter boldogtalanul nevetett.
- Dehogy fordított! Ha ismernéd, egy könnyet se sírnál. Éppen, hogy téged véd, pártodra állt. Jó menyed lesz, gyermeked is akár.
- Csak a te gyermeki szíved maradjon meg nekem.
- Megmarad. Abban biztos lehetsz. Drága nekem az én édesanyám. Sohasem tudnék lemondani rólad. Úgy élünk majd eztán is, ahogy eddig éltünk, békében, szeretetben.
Szép ígéret volt ez, s Erzsi a fiához borult sírva.
- Akkor küldd el a lányt, küldd el, édes kisfiam!
Péter felugrott, s megfeledkezett arról, hogy hol van. Kiabálni kezdett :
- Elmegyek, és Isten úgy segéljen, ha nem leszel velem az esküvőmön, nem látsz többé!
Fordult az ajtónak. Magára hagyta a felzokogó anyját fájdalmas emlékei között, noha közben úgy érezte, beleroppan a lelke. Megint az udvarnak vette az irányt. Sötét volt már, eltaposott mindent, ami az útjába került, legázolt virágot, veteményt egyformán. Közben fogcsikorgatva káromkodott, s jaj lett volna annak, aki most elé kerül, ha vétkes volt abban, hogy anyja így megmakacsolta magát.
Kata a kerítés túloldalán reszketve hallgatta az iszonyú indulatot. Jóérzésű ember erre azt mondaná, annak a szegény, boldogtalan, lelki beteg lánynak is megvolt a maga keserves keresztje.
Péter amilyen lobbanékony volt, olyan hamar higgadt le. Mikor visszament Zsuzsihoz, már alig látszott rajta a megélt kín. Zsuzsit magához ölelte hosszan, csendesen, aztán rekedten mondta:
- Készüljünk a lefekvéshez, kis virágom! Ha zuhanyozni akarsz, siess, mert a karjaimba akarlak ölelni mihamarabb.
Szavai, hangja árulkodott. Olyan elszánt akarat volt az arcán, hogy Zsuzsi nem mert megszólalni, csak a szeme lábadt könnybe. Péter nem akarta meglátni a könnyeket. Zsuzsi kezébe vette hálóingét, s lassan indult az ajtó felé, aztán összeszedte maradék bátorságát, s visszafordult.
- Hogy nyugodtabban pihenhess, én eztán beérem az összetolt fotelokkal is... - mondta gyenge, elhaló hangon, s azzal a naiv reménnyel, hogy Pétert még lebeszélheti a nyilvánvaló elhatározásáról.
Tévedett. Péter indulatosan kiáltott rá.
- Nem! Az ölemben a helyed. Az ölemben, amíg csak élünk! Menj, édes kicsi boldogságom, és siess! Vártam már éppen eleget.
Zsuzsi remegve engedelmeskedett. Miközben zuhanyozott, halkan szepegett. Utána Péter is kiment, de nem időzött hosszan, néhány perc múlva újra a szobában volt. Nem beszélgettek. Megágyaztak együtt, s mikor elkészültek, megálltak egymással szemben a vetett ágy mellett. Nézték egymást. Zsuzsi megszólalt, hangjában sírás bujkált.
- Kedves, én még nem akarom! Még nem. Várj még, nagyon szépen kérlek!
Péter lehelete forró volt, hangja fojtott.
- Nagyon szeretlek. Képtelen vagyok tovább várni.
- Csak egy hónap, csak egyetlen hónap…- esdekelt Zsuzsi.
- Egy percig sem! – kiáltott fel Péter fojtott hangon, s lebukott elé. Átölelte a lábait, s ott könyörögte – Szeress jobban, kicsi angyalkám, mert elemészt a tűz. Belehalok, ha nem szeretsz igazán!
Zsuzsiból feltört a kétségbeesés.
- De hiszen szeretlek, az életemnél is jobban szeretlek!
Péter mintha erre várt volna. Talpra ugrott, karjaiba ölelte, s leborult vele az ágyra, miközben felelt.
- Imádni foglak érte még a másvilágon is… - suttogta lázasan, csókolta, ahol érte, s elindult a keze Zsuzsi combjai felé. Ölelte aztán égő vággyal, végtelen szerelemmel, s tomboló örömmel hajnalig.
 X/C
Vasárnapi misére harangoztak, mikor Zsuzsi felébredt. Péter karjában volt. Amint kinyitotta szemét, találkozott a tekintetük. Péter szemében boldog diadal volt. Zsuzsi arca bíborba lobbant, s bújt volna a paplan alá. Péter nem engedte. Lerántotta róla a paplant, s fölébe borult.
- Már késő! Az enyém vagy, visszavonhatatlanul az enyém! A mindenem vagy! Életem, boldogságom! Úristen, mennyire szeretlek! - mondta örvendező hangon, vágytól remegve. S, előröl kezdődött a boldog nász.
Erzsi megjött a miséről, s ijedten látta, hogy nem vitték be a tálcára készített reggelit. Hirtelenében azt gondolta, hogy elmentek, míg a misén volt. Felsírt bánatában, de aztán hangokat hallott Péter szobája felől, s lábujjhegyen odalopakodott. Elvörösödött attól, amit hallott. Ünneplőben rohant a konyhába, s attól kezdve összevissza kapkodott. Lerántotta a sótartót az asztalterítővel, feltette a húslevest, de azonnal kifuttatta, a megtisztított zöldséget a leves helyett a paprikásba dobta. Míg halászta, vádlón motyogott.
- Ezeknek a vasárnap se szent!
Péter déltájban jött ki a szobából, a fürdőszobába tartott. Megállt a konyhaajtóban. Törülköző volt csavarva a dereka köré, izmos felsőtestén csillogott az izzadság, arcán öröm táncolt.
- Finom illatokat érzek! – szólt be békülékenyen a konyhába.
- Nem reggeliztetek.
- Csak ebédelünk majd. Egyre megyünk Elvirához, a vonatunk háromkor indul… Kaphatunk előtte enni?
- Majd megterítek mindjárt. Gyertek ki. Úgy illik, hogy a vendéget asztalhoz ültessük, mielőtt elmegy.
Péter szíve nagyot dobbant, s indult az anyjához.
- Ha meggondoltad magad, ha mégis maradhatunk…- mondta félúton, feltámadt reménnyel.
Erzsi ránézett, arca szomorú volt.
- A lány nem maradhat, fiam… Ha elvisz, ha itt hagysz, Istennel kell elszámolnod.
Péter megtorpant. Búsan nézett az anyjára, aztán mély sóhajjal mondta :
- Nem enyhülsz. Rendben van, édesanyám, elmegyünk! De csak egy hónapra. Ez alatt belátásra kell térned, vagy sohasem szerettél...- mondta elcsukló hangon, s kiment a fürdőszobába.
Az ebéd szertartásosan zajlott. Leültek hármasban a szépen megterített asztalhoz, s Erzsi illendőn kínálta a vendéget. Azon kívül egyetlen szót sem szólt. Péterék is hallgattak. Erzsi alig evett, Péterék is keveset fogyasztottak, pedig éhesek voltak, de Zsuzsi bátortalan volt, Péter neheztelt. Otthagyták az asztalt félig éhesen, noha köszönték illendőn. Indultak öltözni. Hamarosan motorra ültek, s elrobogtak.
Zebegényi Elvira másfél szobás tanácsi lakásban lakott, a bérház első emeletén. Pongyolában nyitott ajtót, s tréfásan fogadta Péteréket.
- Hozott isten benneteket, de ebédre ne számítsatok! Most keltem fel, egész éjjel dolgoztam...- mondta, aztán Zsuzsira mosolygott - Nem kell bemutatkoznod, tudok rólad pólyás korod óta.
Megindult előttük, kitöltötte a keskeny folyosót, s a szobába érve folytatta - Nagybátyád jó barátom volt. Szerettem és becsültem. Üljetek le!
- Imre is szerette Elvira nénit! – mondta Zsuzsi, miközben leereszkedett az egyik fotelba.
Elvira váratlanul rákiáltott.
- Néni az öreganyád! Egyszerűen csak Elvira.
Zsuzsi félreértette.
- Bocsánat!… Akkor tegezhetlek?!
Péter elvörösödött. Elviránál a tegezést is ki kellett érdemelni.
- Zsuzsikám, nem így értette a főorvos asszony – mondta gyorsan.
Elvira leintette mosolyogva.
- Hagyjad csak, hadd mondja! – s nézte Zsuzsit kedvtelve, tőle szokatlan szelídséggel, szinte gyönyörködőn, így is folytatta – Te valóban kedves kis jószág vagy, igaza volt Imrének. És, a pertu puszi hol marad?
Zsuzsi röpült. Átölelte Elvirát, megcsókolta jobbról-balról, s örömtől repesőn mondta:
- Tudtam, hogy szeretni foglak! Már akkor megéreztem, mikor először hallottam rólad.
- Aztán mi volt az, amit először hallottál rólam? – kérdezte Elvira tovább mosolyogva.
- Hogy minden grammod aranyat ér! – felelte Zsuzsi ragyogó szemekkel, s nem hagyott kétséget afelől, hogy kitől származott a mondás - Imre azt is mondta, bemutat majd neked. Mindenképpen találkoztunk volna.
Imre említése könnyekkel járt. Elvira szeme is elborult.
- Gyászolom magam is – mondta szemeit törölgetve - A legjobb barátom volt, szellemi társam. Ezen az alapon összetartoztunk.
Zsuzsiék egymásra néztek, szemükben bizonyosság volt. Annus mellett Elvira volt a másik asszony Imre életében, kitöltötte az űrt. Amit a szellem barátja nem talált meg hites felesége mellett, megtalálta jó barátként szeretett asszonyban.
- Gyakran találkoztatok ? – kockáztatta meg Zsuzsi a kérdést.
- Gyakrabban, mint hinnéd. Napi vendégem volt. Az volt a fotelja, amelyikben ülsz. Ott ült mindig. Néha órákig, máskor néhány percre. De inkább rólatok beszéljünk. Ha itt vagytok, utazni akartok… Rendben van, Péter, átveszem a helyed. Majd Kövessel elintézem a szabadságodat. Mehetsz egy hónapra, nem többre. Esküvő után hazajöttök azonnal. Másnap munkába állsz. Ebben az évben ne számíts több szabadságra. Használjátok ki az időt, mert aztán alig fogod látni, kismacska!
Elnevezte Zsuzsit. Zsuzsi nem örült volna, ha más nevezi így, de Elvirától elfogadta. A főorvos asszony maga elé nézett néhány pillanatig, aztán Zsuzsinak folytatta.
- Mivel töltöd majd az időt az esküvő után? Mert, ha nincs jobb dolgod, bejárhatnál Péterrel az osztályra. Van egy segédápolónői státuszom. Délelőtt a nővérek utasításait követed, délután mesét mondasz az ágyban fekvő gyerekeknek.
Zsuzsi röpült újra. Elvira be sem tudta fejezni a mondatát, már a nyakát ölelte, s hálás puszikkal borította arcát. Úgy örvendezett, mint a boldog gyermek. Péter gyönyörködve nézte, mosolygott csendesen. Zsuzsi felé fordult örömtől kipirult arccal, s megdöbbenésére azt mondta:
- Gyere, kedves, csókold meg te is Elvirát!
Péter arcáról lehervadt a mosoly, s vörös lett, mint a rák. Mozdult, de csak Elvira keze után nyúlt. A főorvos asszony barátságtalanul rákiáltott.
- Megbolondultál?! Csak nem akarsz kezet csókolni nekem ?! Itt a képem, te hólyag!
Péter az arcához hajolt. S, magában hálát adott az égnek, hogy Zsuzsin kívül nem volt más tanúja a jelenetnek, mert kollégái élcelődve kiszekíroznák a világból.
Elvira megkérdezte, hogy mikor megy a vonatuk, utána azt mondta:
- Akkor van még időm arra, hogy valami ajándékot keressek ennek a kislánynak. Ha jól emlékszem, mostanában van a születésnapja.
Péter meglepődve fordult Zsuzsihoz.
- Mostanában lesz a tizenkilencedik születésnapod ?!
Elvira nagyot nevetett, s Zsuzsi helyett maga felelt.
- A fenét tizenkilenc, csak tizennyolc! Imre annak idején említette, hogy augusztusban éppen csak betöltötte a hatodik évét, szeptemberben máris első osztályos lett, nagy hatalmú nagynénje szeszélyes akaratának köszönhetőn. Kiskorúval kezdtél ki, barátocskám… Te liliomtipró!
Mindezt kedélyesnek tűnő hangon mondta, de mintha bujkált volna hangjában némi neheztelés is, miközben hozzáfogott az egyik szekrény kipakolásához. Egy csomó kacatot tett Zsuzsiék ölébe. Szavai után Péter újra vörös volt, Zsuzsi vigasztalón súgta:
- Nem vagy liliomtipró, éppen tegnap volt a szülinapom!
Péter szíve szerint a karjaiba kapta volna, de mozdulni sem tudott a kacatoktól, pedig Elvira is biztatta a maga módján.
- Lehet ünnepelni, ha már eddig nem jutott eszedbe. De ahogy sejtem, más eszedbe jutott, igaz?!... Férfinépség! Saját öröme igen, azért akár tűzbe is megy, ha kell. Nem néz se istent, se embert, csak elérje, amit akar. Még akkor is, ha a másiknak bánata van. Muszáj volt nekiesni a temetés napján ?! Kergetett a tatár?
Péter arca még inkább lángolt, mindenhogy érezte magát, csak kellemesen nem, de esze ágában sem volt megvitatni Elvirával szerelmi életüket, s hallgatott. Közben Elvira megtalálta, amit keresett. Egy fényképet tartott a kezében, nézte sokáig, mint aki megfeledkezett arról, hogy mit akart vele, aztán letette. Elvette Zsuzsi öléből az ócska szalmakalapokat, karácsonyfadíszekkel teli dobozokat, s csak aztán nyújtotta a fényképet. Előrelátó volt. Amint Zsuzsi kezébe vette a képet, meglepetten felugrott, s örvendezve kiabálta :
- Hiszen ez Imre!… Ó, istenem, itt van édesapám is!
Zsuzsi elvarázsolva nézte a képet, aztán törölgette a szemeit. Elvira megkérdezte :
- Más ismerőst nem fedeztél fel ?
- De igen! Ha jól tippelek, itt van Béla bácsi, és Vagyki Laci bácsi is.
Elvira bólintott. A kép valóban a felsoroltakat örökítette meg középiskolás korukban. Csoda volt, hogy Zsuzsi rájuk ismert, de volt benne valamiféle képesség erre. Péter már előbb is tapasztalta. Mutatott pár kiskorában készült képet, a testvéreivel, s más gyerekekkel  volt rajta, s Zsuzsi sorra felismerte köztük. Ezen a képen is voltak mások, nem csak a felsoroltak. A fiúk lábai előtt lányok guggoltak, köztük egy duci, s Zsuzsi újra ujjongott, Elvirára ismert a duci lányban. Közben Péter megszabadult a kacatoktól, s együtt nézték aztán a fényképet.
Zsuzsi örvendezett.
-Nincs fényképem róluk ebből az időből, de most itt vannak együtt. Láthatom őket diáknak, fiatalnak. Ez olyan szép, hogy alig merem elhinni! - mondta, s Elvirához fordult – Gyönyörű ajándék. Nekem adod tényleg?...Neked is emlék, megválsz tőle mégis?!
A főorvos asszony mosolygott.
- Őriztem évtizedeken át, őrizd eztán te! Hanem, azon nem is csodálkozol, hogy én is ott vagyok?!
- Imre mondta, hogy jó barátja voltál édesapámnak is… - felelte Zsuzsi kicsit bizonytalanul, mert a képen édesapja két keze Elvira vállain pihent.
- Több voltam, mint jó barátja, kismacska ! Sokáig tartó diákszerelem volt… - felelte Elvira tőle szokatlan meghatódottsággal, s hozzátette – Remélem, nem bánt ?
Zsuzsi szépen felelt.
- Még jobban szeretlek, ha úgy volt.
Összeölelkeztek gyengéden. Péter alig ismert főnökasszonyára, de ráismert nemsokára, mikor újra szóba került Zsuzsi jövendő munkája.
Elvira szigorúan mondta:
- Kismacska, csak azt ne hidd, hogy örömmámor lesz nálunk az egész napod. Keményen kell majd dolgoznod, és előre mondom, bármit!
Mikor befejezték a látogatást, Elvira és Zsuzsi összeölelkezett újra. Elvira hosszan tartotta karjaiban Zsuzsit, mint anya a lányát. Zsuzsi arcán öröm volt. Talán mindketten megérezték, hogy kezdetét vette sírig tartó, szép barátságuk.
X/D
A vonat indulásáig egy órájuk volt. Hazafelé menet megálltak az egyik szomszéd előtt, Péter fuvart szerzett. Nehezek voltak a bőröndök, messze volt az állomás, s motorral nem mehettek.
Erzsi a szentélyben volt, magára zárta az ajtót. Péter komolyan megijedt, hogy nem tud elköszönni anyjától. Zsuzsi megismerhette Péter új oldalát. Nem restellt könyörögni a bezárt ajtó előtt, mert nem tudott elmenni istenhozzád nélkül. Maga meghúzódott a háttérben. Hallgatta, ahogy szólítgatta, s megértett közben valami fontosat: Péterrel csak akkor lehet igazán boldog, ha nem áll közéjük anyja neheztelése.
A szomszéd fiú odaállt a ház elé az autójával. Erzsi kijött a szentélyből. Arca dagadt volt a sírástól, s Péterhez borult hangtalan. Péter gyengéden magához ölelte, s vigasztalta.
- Ne sírj, nem megyünk el örökre! Várunk az esküvőre, feltétlenül várunk. Majd megírom a pontos napját, óráját. Addig is itt van a fővárosi telefonszám, ezen elérhetsz bármikor… Vigyázz magadra, édesanyám! Füredi Laci néha rád néz majd, de Ferihez is mehetsz, ha valami gond van… Ne sírj, no! Szeretlek, tudod! Zsuzsi is jobb szívvel van irántad, mint gondolod… Békülj ki a helyzettel, édesanyám !
Most sem győzte meg anyját. Erzsi nem fogadta el Zsuzsi köszönését. Átnézett rajta akkor is, mikor kikísérte őket a kapuig. Péteren látszott a keserűség. Ingerülten ült be a kocsiba, s alig indultak el, rákiabált a szomszéd fiúra, mivel többet nézett hátra, mint az útra. Ez megint új volt, s Zsuzsi megszeppent kicsit. Mikor kiszálltak az autóból, s a fiú elment, megjegyezte Péternek, hogy szigorú volt.
Péter ingerülten felelt.
- Vártam volna meg, míg nekimegyünk egy fának?! Téged bámult az út helyett. Mindig ilyen felelőtlen volt. Már akkor is, mikor hazavitte azt az átkozott gránátot, és a kisöccse előtt hagyta.
Zsuzsi elgondolkodva hallgatott. Az járt a fejében, hogy valójában alig ismerik egymást. Könnyen lehet, hogy Péter jó szíve mellett türelmetlen természetű, vagy haragos. Nem örülne, ha így volna. Hessegette a gondolatot, de nyugtalan maradt.
Péter mintha megérezte volna a gondolatait, magához fogta, s míg sorba álltak a jegypénztár előtt, halkan mondta :
- Bocsáss meg, kicsi életem, ha ingerült voltam, de hamar felbőszít a felelőtlenség. Sajnos, ez természetem. De nem jelenti azt, hogy nem küzdök ellene. Főképpen veled kapcsolatban. Szólj rám nyugodtan, ha elszaladna velem a csikó.
Zsuzsi már felhőtlen örömmel mosolygott, s azt felelte, hogy semmi baj, hiszen igaza volt. Ezzel a jókedvvel szálltak fel a vonatra. Kerestek egy üres fülkét. Péter behúzta a függönyöket, s azt mondta, hogy ezzel maguk mögött hagytak minden rosszat. Nem hajlandó tovább keseregni élete legszebb napján.
Ölébe vette Zsuzsit, csókokkal köszöntötte nagykorúságát elhozó születésnapja alkalmából, s még ezer okot talált rá. Közben beszélgettek is. Meséltek eddigi életükről, hiszen valóban keveset tudtak egymásról, de inkább csak csapongtak az emlékek között, mert szívesebben töltötték az időt egymás szeretgetésével.
Ha közbeeső állomásokon valaki fülkéjüket nézte ki magának, Péter hangosan eltanácsolta azzal, hogy „Nászutas fülke! Foglalt!” Egy idős asszony bocsánatkérőn motyogta, hogy nincs kiírva, s kis topogás után máshol keresett helyet magának.
Zsuzsi máskor szégyellte volna a dolgot, de most egyetértett, hiszen valóban nászutasok voltak. Meseszép útjuk volt. Péter így is nehezen várta, hogy megérkezzenek. Többször is elmondta, tombol benne a vágy, lassúnak találja a vonatot. Zsuzsi ilyenkor Péter ruhájába rejtette arcát, mert az ilyenféle boldogságot is szokni kell. Péter nem engedte elbújni, felemelte az állát, s úgy adta, kérte a csókot.
Már feltűntek a külváros házai, mikor ocsúdtak. Péter kiengedte Zsuzsit az öléből, s fésülködés közben megkérdezte:
- Hova is viszel, Zsuzsikám?
- Imrével beszéltetek róla, nem?!
- Csak Kozmáról. A körülményekről semmit. De valójában csak az érdekel, hogy emeletes házba megyünk, vagy vidékiesebb környékre, családi házba ?!... Mi a baj életem ?- kérdezte aztán felnevetve, mert Zsuzsi arcáról leolvasta a riadalmat.
Zsuzsi valóban megijedt. Rádöbbent, hogy Pétert váratlanul éri majd az, ami Budán vár rá. Beszélnie kellett volna a villáról. Legalább annyit, hogy nem ő az örökös.
Csendesen mondta :
- Nincs semmi baj, kedves, csak hirtelen nehéz felelni.
- Miért volna az ? Emeletes, vagy földszintes.
- Mondjuk úgy, családi házba megyünk.
- Na, látod ! Nem szabad gondot fabrikálnod belőle. Már megmondtam, egyedül csak te számítasz. A lakás olyan amilyen. Nem vártam rózsadombi villát. Beérem jóval kevesebbel is.
Zsuzsi úgy érezte, ez az utolsó pillanat, gyorsan el kell mondania, hogy hova viszi, s játékosan felelt.
- Én pedig boldogan vinnélek egy szép villába, még akkor is, ha nem az enyém !
- Még tréfából sem! Nekünk nincs mit keresnünk ott. Az egy másik világ, másféle emberek élnek ott, más érzésekkel, más szemlélettel. - mondta Péter meggyőződéssel a hangjában.
Zsuzsi még nyugtalanabb lett.
- Bizonyos esetekben az a másik világ lehet relatív is, nem gondolod?! Ha mondjuk, én nőttem volna fel egy ilyen helyen, akkor is az volnék, aki vagyok, nem ?!
Péter mintha ráérzett volna valamire, ingerülten felelt.
- Ne menjünk bele, Zsuzsikám! Csak annyit mondok, nem vagyok gazdag ellenes, de az olyan miliőben felnőtt lánnyal semmiképpen se kezdenék!
Zsuzsi most ijedt csak meg igazán.
- Ne mondj ilyet, kedves! Ha szeretnéd, biztosan nem így gondolnád.
Péter legyintett.
- Dehogynem! Ezek áthidalhatatlan akadályok.
- De mégis, ha az a lány másképpen gondolkodik, ha éppen úgy, ahogy te ?!- mondta már összekoccanó fogakkal.
- Elméletileg persze akadhat olyan lány, aki érzelmi okokból megpróbálja elfogadni a nagyságrendekkel szerényebb életet, de előbb-utóbb elege lenne belőle. Ez biztos, kis virágom! Az ilyen házasságnak nem jósolok hosszú időt, kár az ilyenbe belefogni! – mondta Péter, s leemelte a bőröndöket.
Zsuzsi most már határozottan ideges lett. Botladozott saját lábaiban, alig tudott leszállni a vonatról. Péter vitte a két bőröndöt. Zsuzsi a nyomában lépkedett, lázasan járt az agya, mit tegyen, hogy időt nyerjen. Valahogy el kell mondania Péternek a lényeget, hogy vissza ne forduljon a villa kapujából. Kétségbeejtő helyzetben volt, semmi sem jutott az eszébe. Nem volt gyakorlata a fifikában, pedig most csak az segíthetett volna, ha kitalál valamit hirtelen, hogy minél később érjenek ki a villához, s közben beszélhessen. Szerencsétlenségére Péter a taxik felé vette az irányt.
- Betyár nehéz a bőröndöd!– mondta, mikor letette néhány pillanatra – Ólmot tettél bele?
Zsuzsi gyomra összerándult. Péter nagyon jól tudta, hogy mi van a bőröndjében, ha ezt kérdezi, ideges. Talán sejt valamit. Beültek egy taxiba. Zsuzsi bemondta a címet, a taxis hátrafordult, s megnézte őket.
Péter tényleg ideges volt, dobolt a térdén az ujjaival. Zsuzsi haloványsága sokat mondott számára. Kis idő elteltével Zsuzsi megszólalt.
- Kedves, folytatnunk kellene a vonaton megkezdett beszélgetést. Azt mondtad, csak én számítok, bárhova vihetlek. Olyan helyre viszlek, ami meglep, de arra kérlek, ne ijedj meg! Nekem semmi közöm az egészhez. Megérted majd, ha elmagyarázom.
Péter szeme összeszűkült, s nem felelt.

Szólj hozzá!

A szerelem ereje ( 2. rész )

2010.05.01. 17:22 Rényi Anna

6. fejezet
 
 
A  S Z E R E L E M  E R E J E ( 2. rész)

 

X/A
            Kínos hallgatás feszült köztük egész úton. A taxi bekanyarodott a kis térre, s megállt a villa előtt. Zsuzsi nem mert Péterre nézni, csak nyitotta az ajtót, s kiszállt. Péter néhány végtelennek tűnő pillanatig maga elé meredve ült, aztán kilépett a kocsiból, kifizette a taxit, s megállt a járdán a két bőrönd mellett. A taxisnak nem volt sietős az útja, a szélvédővel babrált. Péter kirobbanó haraggal kiáltott rá:
- Akarsz még valamit?!
A taxis gázt adott, s hamarosan eltűnt a térről. Zsuzsi elővette a kulcsait, forgatta a kezében, s könnyek bujkáltak a hangjában, mikor megszólalt.
- Őrületesen félreérted a dolgot. Én itt csak megtűrt voltam. Semmi közöm ahhoz a világhoz, amiről beszéltél.
Péter nem fordult felé, anélkül felelt.
- De innen jöttél Révházára. Ebben a villában nevelkedtél. Itt éltél.
Zsuzsi idegességében megemelte a hangját.
- Ne legyél csökönyös! Pánikba estél, és nem akarod megérteni, hogy nincs közöm hozzá!
- Nehéz elhinni,– mondta Péter fátyolos hangon – a kulcsok ott vannak a kezedben, ez az otthonod. Felvetődött bennem, hogy tudod elfogadni ezután az én kis szobámat. Azt az életet, amit én tudok nyújtani?!... Zsuzsikám, nem tagadom, nagyon mellbe vágott a felismerés.
- Ha igazán szeretsz, bízol abban, amit mondok. Gyerünk be! - mondta Zsuzsi mutatott határozottsággal, s megindult a kapu felé. Közben remegtek a lábai, s nem mert hátranézni. Iszonyúan félt attól, hogy Péter nem követi. Csak akkor nyugodott meg kissé, mikor a kapun belül látta. S, magában imádkozott, hogy legyen módja, ideje elmondani mindazt, amit mondania kell ahhoz, hogy Péter végre magához térjen.
Kinyitotta a bejárati ajtót, kikapcsolta a riasztót. Magában megállapította, hogy Béla bácsi nemrégen járhatott ott, kocsijával beállt a garázsba, ahogy szokta, s meglocsolta a kertet. Örült annak, hogy itthon van. Alighanem szükség lesz a segítségére, ha Pétert maga nem tudja meggyőzni. Talán, ha mástól hallja, hogy nincs oka kétségbeesésre, hamarabb megnyugszik.
Péter már a teraszon volt. Letette a két bőröndöt, s állt mellettük, mint a cövek. Zsuzsi félelemmel nézett komor arcába. Annyira tragikusnak érezte helyzetüket, hogy elfordult hirtelen, s felzokogva a fehér márványoszlophoz borult. Péter ettől észre tért. Karjaiba kapta, s már könyörgött.
- Bocsáss meg, kicsi életem! Hülye voltam, egy állat, egy vadbarom! Megijedtem. Magunkért ijedtem meg, pedig tudnom kellene, hogy te minden körülmények között olyan vagy, amilyennek megszerettelek!
Zsuzsi lelkében kisütött a nap. S, elmondta ott helyben a lényeget. Péter hallgatta, s lassan kisimultak vonásai.
Sokféle gondolkodás létezik. Péter nem bánta volna, ha egyszer sok pénzt nyer a lottón, s nem utasítja vissza Fortuna másmilyen kegyét sem, de megrémült attól a gondolattól, hogy Zsuzsi más, mint amilyennek addig hitte. Bár, aligha roppant volna bele a kapcsolatuk. Annál jobban, sokkal jobban szerette Zsuzsit, de rosszkedve mutatta, hogy komolyan ragaszkodott a maga ideáihoz is. Zsuzsi megint egy másféle Pétert ismerhetett meg
Péter, amint beigazolódva látta Takács Imre jóslatát, miszerint Zsuzsit alighanem “ egy szál ruhában“ fogja feleségül venni, egészen megvidámodott.
Zsuzsi hasonlóképpen. Ebben is szépen összetalálkoztak. Pétert tréfásan megfenyegette azzal, hogy ne örüljön előre, mert ha rajta áll, nem megy el innen üres kézzel. Az utóbbi időben ezen a téren sokat tanult.
Péter nevetve legyintett, s azt felelte, az ilyenféle vagyonszerzés már nem nyugtalanítja, még segít is benne, ha tud. Amint ilyen szépen megegyeztek, mehettek beljebb lepakolni, s azt a “ másik világot “ vizitálni, ahogy Péter mondta.
Mi tagadás, Péter ámult. A hall hatalmas volt, ajtók nyíltak belőle mindenfelé. Közepén üvegasztal állt kényelmes fotelokkal, falak mentén szekreterek sorakoztak, rajtuk dísztárgyak egész sora.
A nyitott ajtókon át alig hihető gazdagság tárult szemei elé. Az utcai szobák egymásba nyíltak, teremnyi volt mind, s akár egy múzeum. Vitrinekben még ott voltak a nemes porcelánok, s minden más, ami nem tartozott a gyűjteményhez, s nem ítéltetett még csomagolásra. Végigmentek a zöld szalonon, az empire szobán, s benyitottak az ebédlőbe. A tükörfényes, hosszú asztal lapjában három csillár nézegette magát, a tárlókban sorakozott a hazai porcelánok színe-java. Annyi étkészlet volt ott, hogy Péter önkéntelenül felnevetett, s azt mondta, porcelánüzletben sincs több cserép.
Még inkább ámult a háló láttán. Olyan hatalmas volt a brokáttal bevont franciaágy, hogy szükség esetén hatan is elfértek volna rajta. Mondta, hogy szívesen elfogadná családi ágynak. Zsuzsi felajánlotta, hogy töltsék ott az éjszakát. Péter körülnézett, s megrázta a fejét.
- Nem ! Inkább a te szobádban szeretnék letelepedni. Itt sok a selyem, brokát. Szépnek szép, de idegen. Ilyen fotelbe beleülni se lehet, mert összegyűrődik a huzata. Hogy vegyelek itt az ölembe ?
Zsuzsi nevetett
- Senki sem kérné számon rajtunk, ha a brokátot összegyűrnénk.
- Neem?! –kérdezte Péter huncut szemekkel, s már kapta is ölbe. Beleült vele az egyik hatalmas fotelba, csókolta szédülten, s olyan örömmel, hogy Zsuzsi végleg megnyugodott.
Folytatták aztán a nézelődést. A hálószobáról tapétaajtó nyílt a dolgozószobára. Péter megtorpant az ajtóban, nagyot fütyült, s azt mondta:
- Ez gyönyörű! Kedvenc professzoromnak volt hasonló, bár ha meggondolom, ez még annál is szebb! Akár egy szentély, a tudomány szentélye. Ezer könyv, és ezek a szép mahagóni bútorok, kényelmes bőrgarnitúra... Itt aztán szívesen töltené az ember munkás napjait! Valahol a lelkem mélyén ígértem magamnak hasonlót. Egyszer, majd sokára, ha már a nyugdíj felé ballagok.
Zsuzsi elgondolkodva hallgatta, s váratlanul azt mondta :
- Neked adom! Igenis, neked adom! Ez lesz az első, amit Kozmától elveszünk. Nekem semmim sincs ebben a házban, csak az lesz a miénk, amit kiharcolunk. Béla bácsinak megmondom, a dolgozószobát mindenképpen szerezze meg.
Pétert óvatosságra intette Zsuzsi helyzete, nem vette komolyan. Az ügyvéd említése pedig gonddal felhőzte homlokát, s nyugtalanul kérdezte, kiféle, miféle az emlegetett úriember. Most Zsuzsi húzta a kényelmes bőrkanapé felé, magától az ölébe telepedett, s Béláról csillogó szemekkel beszélt. Elmesélte az ügyvéd történetét, s hozzátette:
- Szeretni fogod! Találkoztok majd hamar. Fel kell hívnom, hogy itthon vagyunk. Ó, istenem ! Itthon ?! Csak most érzem úgy, hogy ez a ház az otthonom. Csak azután, hogy máshol nem láttak szívesen.
Péter magához fogta erősebben.
- Anyámnak sohasem fogom megbocsátani... – mondta csendesen.
- Nem szabad neheztelned rá. Még nem tudja, hogy mennyire szeretlek! – felelte Zsuzsi, s maga hajolt Péterhez, adta s kérte a csókot.
A dolgozószobán át újra a hallba jutottak. Péter körbemutatott, s ironikusan mondta.
- Az ember esze megáll! Álmomban sem gondoltam volna, hogy a szocializmus kellős közepén ilyen főúri körülmények között élnek a jó káderek. Míg egyenlőségről, testvériségről prédikálnak, sütögetik a maguk pecsenyéjét. Személyzetet tartanak, hihetetlen kényelemben, jómódban töltik napjaikat. Alighanem, csak nekünk szánták a szocializmust, maguk beérték a rothadó kapitalizmussal.
Ha Takács Rozália szelleme ott bolyongott a falak között, erősen háborgott az eretnek szavak hallatán. Továbbmentek a konyhai fertály felé. A halltól üvegfalú folyosó választotta el a konyhai részt, ott voltak a hajdani belső személyzet szobái is. A háború előtti tulajdonosok adtak arra, hogy rendes szobákban helyezzék el őket. Rózsi nem követte példájukat, ezt is a maga részére tartotta fent.
Zsuzsi benyitotta az első ajtót.
- Nézz be, kedves! Rózsi ezt a kisszobát torockói szobának nevezte, népművészeti berendezése miatt. Az egyetlen hely, ahol összegyűjtötte az ilyen jellegű bútorokat, tárgyakat. Máshol a villában nem találkozhatsz velük. Nekem ez a szoba tetszik a legjobban, szívesen elfogadnám.
Péter átkarolta, s nevető szemekkel kérdezte:
- Neked adjam?
Összenevettek, s mentek a következő szobácskához. Az amolyan úriszoba volt, a maga nemében szintén egyedülálló a villában, mintha a teremnyi szobák mellett a ház asszonyának szüksége lett volna erre a hangulatra. A háború előtt vidéki úriemberek éltek ilyen környezetben. Zongora állt a sarokban, középen kerek asztalka szép csipketerítővel, párnás székekkel. Hagyományos kombinált szekrény volt a szobában, rengeteg szép csipkével, porcelánnal. A heverőn is régimódi díszpárnák voltak, akárcsak felette a faliszőnyeg. Ráérős kisasszonyok hímezhették valaha, miközben hallgatták az aranyozott, cifra falióra békés ketyegését.
A mezítlábas falusi lány talán ilyen szobáról álmodott. Ez volt vágyai netovábbja, s mikor módjában állt, megteremtette magának, de már nem használta. Az ügyvéd oda vonult vissza pipázni, ha hosszabban időzött a villában. Rózsi máshol nem tűrte meg a dohányfüstöt.
- Ez a pipázó! - mondta Zsuzsi is, s megindokolta az elnevezést. Péter alig figyelt. A sarokban álló hangszert bámulta.
- Zongorátok is van ? - kérdezte aztán megilletődött hangon.
Zsuzsi nyelvén volt, hogy neki nincs, Rózsié volt természetesen, de Péter hangja meglepte. Így csak bólintott, s közben egykedvűn nézett a hangszerre. Péter közelebb ment a zongorához, felnyitotta tetejét, s azt kérdezte :
- Szeretsz játszani rajta ?
Zsuzsi hangjában könnyek bujkáltak.
- Nem kérdeznél ilyet, ha jobban figyelsz rám!...Nem tudok rajta játszani. Rózsi haláláig azt sem tudtam, hogy van zongora a háznál.... Édesanyám zenetanár volt, zongoraművész. Rózsi utálta. Ahogy engem sem szeretett. Eszébe sem jutott, hogy illene zenére taníttatni. Odaültetni egy olyan hangszer elé, melynek édesanyám a művésze volt.
Péter ugrott, s magához ölelte.
- Teljesen igazad van! Meggondolatlan kérdés volt, mert figyeltem rád, nagyon is figyeltem, csak éppen nem rögződött még bennem teljesen...Ne sírj, no ! Vigasztalásul játszom valamit, jó ?!
Leült a zongorához, s ujjai gyakorlottan végigfutottak a billentyűkön. Megállapította, hogy felhangolták, aztán azt mondta csendes mosollyal, hogy szív küldi szívnek, szívesen, s játszani kezdett. Lehár Mosoly országából, a Vágyom egy nő után című dalt játszotta, hiszen vágyakozott maga is. Közben sejtése sem volt arról, hogy Zsuzsinak semmit sem mond, az mellett, hogy szép zene, hiszen elzárva élt attól is, hogy a kedvesen kellemes operettzenét megismerje. Péter játéka mégis elbűvölte. Valósággal ámult. Az egyszerű család fia zongorán játszott! Ez hihetetlen volt, s gyönyörű is egyben.
Elhatározta, nem kérdez rá. Nem bántja meg vele. Majd később feleletet kap. Elhaltak az utolsó dallamok is, s Péter felnézett rá. Szemében vágyakozás ült, s lassan lecsukta a zongora fedelét.
Zsuzsi már ismerte ezt a mély, sötétlő tekintetet. Kezét nyújtotta, s elindultak a szobája felé. Útközben nem beszélgettek, csak egymáshoz simultak, s zakatolt a szívük. Péter a szobaajtóban megtorpant. Karjaiba emelte Zsuzsit. Elvitte a keskeny heverőig, s leborult vele.
A pillanatnak dupla varázsa volt. Ez az ágy az érintetlen, lélekben is ártatlan lány fekhelye volt. Most nászágy lett ebből is.
X/B
Besötétedett már, mire újra a dolgozószobában voltak. Zsuzsi tárcsázta az ügyvéd számát. Béla azonnal jelentkezett, a nagyot kurjantott, mikor Zsuzsi hangját megismerte. Kölcsönös üdvözlés után az ügyvéd hangja aggodalmas lett.
- Azt hittem, Révházáról telefonálsz...Hogyhogy feljöttetek?! Tetejében rosszkor. Holnap van a hagyatéki tárgyalás. Kozma kézbe kapja a végzést, be akar majd jutni a villába. Időre van szükségem, hogy elvegyem a kedvét az igyekezettől. Magam is csak néhány órája vagyok itthon, nem volt időm cselekvésre. Jó volna, ha nem mutatkoznátok, míg kialkudom a kedvező pozíciót. Na, de ezt majd Imrével megbeszélem. Add át a telefont, Zsuzsikám!
Zsuzsi sírva fakadt. Könnyek között mondta el, amit Béla nem tudott. Az ügyvédet lesújtotta a hír. Aztán idegesen kérdezte:
- Akkor milyen többes számról van szó? Kivel jöttél fel?
Zsuzsi engedelmesen felelt. Béla félbeszakította.
- Egy fiatalemberrel jöttél?!... Zsuzsikám! - kiáltott fel neheztelőn.
Zsuzsi elfogódottan felelt.
- Szeretjük egymást, Béla bácsi, és így hozta a helyzet.
Az ügyvéd hallgatott egy ideig, aztán hangja újra nyugtalanságról árulkodott.
- Biztos, hogy révházi a fiú? Imre ismerte ? Tudott erről a liezonról ?! Nem ellenezte? Őszintén felelj, kislányom!
Zsuzsi sietve megnyugtatta. Aztán néhány mondattal bemutatta Pétert, s hozzátette, hogy kedvelni fogják egymást. Az ügyvéd bizonytalan hangon felelte, hogy maga is reméli, s bejelentette, hogy még az este folyamán meglátogatja őket. Előtte van valami elintéznivalója, de legkésőbb tízre a villában lesz.
Mikor Zsuzsi letette a telefont, Péter bosszús arccal mondta, hogy le kellett volna beszélni az ügyvédet a késői látogatásról, milyen alapon alkalmatlankodik éjszaka.
Zsuzsi finoman mosolygott.
- Még ez sem rögzült benned, kicsi kedvesem! – felelte nyugodt hangon - Béla bácsi mintha hazajönne. Kulcsa van a villához- És, apai szemmel szemügyre akar venni mielőbb. Ami a késői időpontot illeti, meglepődött volna. Jött már ide éjfélkor is. A nagyvárosi ember nem fekszik korán.
Péter mókás grimaszt vágott. Zsuzsi kacagott. Sejtette, hogy az " apai szemmel " okozza Péternek a legfőbb gondot. Összekapaszkodva kimentek a hallba, s belehuppantak az üvegasztal körül álló bőrfotelek egyikébe. Zsuzsi beleült Péter ölébe, s csókolóztak egy ideig. Péternek egyszer csak megkordult a gyomra. Zsuzsi ijedten mondta:
- Éhes vagy! Déli néhány falaton kívül ma nem ettél, én pedig a villát mutatom ahelyett, hogy enni adnék. Miért nem szóltál?!
Péter jóízűen nevetett.
- Dehogynem ettem! Zsuzsit ettem, és nagyon finom volt. Mindjárt elölről kezdem.
Zsuzsi édes tiltakozással kipattant az öléből, s vitte kezénél fogva a konyhai fertály felé. Megtorpant a küszöbön. Este még nem járt a konyhában, nem tudta, hol keresse a villanykapcsolót.
Péter nagyot nézett, s maga kapcsolta fel a villanyt, csak aztán kérdezte :
- Hogyhogy nem tudod a kapcsoló helyét ?! Ez meg, hogy lehet ? Az ember este is kiszalad a konyhába ezért, azért.
Zsuzsi bánatosan felelt.
- Kapaszkodj meg, kedves! Rózsi haláláig nem csak esténként, nappal sem jártam itt. Aztán is csak éppen. Edina készítette el az ebédet. Az a kedves szabolcsi kislány, akiről már meséltem. Kettesben voltunk, Béla bácsit nem számítva. A szakácsnő, és a sofőr előbb elment.
Péter türelmesen hallgatta, noha korgott a gyomra erősen, s abbeli aggodalmában, hogy a jövőben is éhen marad, megkérdezte:
- De főzni azért csak tudsz valamit, Zsuzsikám?!
- Hogy tudnék, ha nem jöhettem be a konyhába ?! Rózsi megtiltotta, hogy az engedélye nélkül bárhova belépjek. Tetejében a szakácsnő barátságtalan volt, hogy ne mondjak gonoszt. Gondolod, ilyen asszony Rózsi tiltása ellenére titokban főzni tanít egy megtűrt lányt, akit maga is szívesen nevezett koloncnak ?! Esze ágában sem volt. Annyira nem, hogy kilökött volna innen, ha bejövök. Egyszer félig megtette. Az elődje néha adott egy-egy vajas kenyeret, ha ebéd és vacsora között megéheztem, Teri néni még erre sem volt hajlandó. Talán tízéves lehettem, mikor egyszer bejöttem éhesen, mert valami miatt nem ettem délben rendesen. Vállamnál fogva kipenderített. Az égvilágon semmit sem értek a főzéshez, de ezt vedd szó szerint! – mondta Zsuzsi boldogtalanul.
Péter nagyot fújt.
- Hú! Akkor szépen éhen halunk majd.
X/C
 Zsuzsi elhitte ijedelmét, s átölelte gyorsan a nyakát.
- Megtanulok főzni, ne félj! Igyekezni fogok, komolyan ígérem. Addig nem tudnál te főzni véletlenül? – kérdezte esdeklőn.
Péter nagyot nevetett.
- Egyem meg a kis szíved! Rám számítasz, a férfiúra ?! Bevallom, nem erős oldalam a főzés, de majd veszünk egy szakácskönyvet. Addig beérjük lecsóval, rántottával.
Zsuzsi örült, s sietve mondta:
- A hónap végére nem lesz panaszod, meglátod! De édesanyádnak ne áruld majd el, hogy eleinte semmit sem tudtam.
Péternek tetszett, hogy anyjának is igyekszik megfelelni. Döcögősen nevetett, s Zsuzsi orra hegyére csókot nyomott. Aztán tréfálkozón palástolta elégedetlenségét.
- Ha a kisasszony a konyhába be sem tette a lábát, szabadna tudnom, akkor mivel töltötte az idejét?!
Zsuzsi kiigazította.
- Nem tehette be, kedves! Ez nem ugyanaz. Ne feledkezz meg folyton az itteni lehetőségeimről.
- Bocsánat! Őszintén mondom. De a választ továbbra is várom.
- A gimnázium mellett mivel foglalkoztam ? Kicsi koromtól nyelveket tanultam napi rendszerességgel. Jól ment, szerencsére. Mostanra perfekt beszélek angolul, németül, és franciául. Jól bírom az olaszt is, mellette a klasszikus latint is jobban ismerem, mint azt a suliban megkövetelték.
Péter bámult, aztán hitetlenkedőn felnevetett.
- Viccelsz?!
- Nem, valóban így van.
- Nem létezik! Csak bolondozol velem ... Anyanyelvünkön kívül öt nyelvet beszélsz ?! A te korodban ? Ötöt ?!
Zsuzsi élvezte hitetlenkedését.
- Nem olyan nagy dolog, ha meggondolod. Csak jó érzék kell hozzá, megfelelő tanárok, s egy kis szorgalom. Mellette egyik nyelv segíti a másikat. Ezen az alapon sok európai nyelvben tájékozódhat az ember. Főleg olyan nyelvekben, melyek egymásra támaszkodnak. Például így segített a latin, mikor a svájci röterománban igyekeztem valamennyire eligazodni.
Péter megdöbbenése még mindig nyilvánvaló volt. Aztán felnevetett.
- Ez fantasztikus! Te nyelvzseni vagy!
- Nyelvzseni ?!- kérdezte Zsuzsi kacagva, noha nem először hallotta ezt a meghatározást, de nagyon jó volt Pétertől is hallani.
- Hogy a csudába ne ?! Tizennyolc évesen mindezt tudni ?! Megáll az eszem!
Zsuzsi továbbra is élvezte volna, ha nem jut eszébe, hogy máshoz nem ért.
- Ez sem fog vigasztalni, kedves, ha majd valami löttyöt teszek eléd. Még akkor sem, ha közben több nyelven kérlek, hogy ne haragudj rám.
Péter elkapta a derekát, s felültette a konyha közepén álló tekintélyes asztalra. Izgatott volt, szinte hadarta :
- Már nem érdekel a főzés! Annak, akinek ilyen memóriája van, semmi megtanulni. Sokkal inkább feldob a fantasztikus tudat, hogy jövendő gyermekeinknek máris óriási sansza van! Megtanítod őket majd időben néhány nyelvre, legfontosabbakra. Ha semmi mást sem tanulnak, akkor is szép darab kenyér lesz a kezükben… Egyébként, hogy jutott eszedbe azt a svájci hogyishívják nyelvet tanulni? Csak nem akart a nénéd Svájcba települni, már az sem lepne meg.
- Más oka volt. Meséltem, volt egy gyűjteménye, ami már Kozmánál van. Gyarapította folyton, akkor éppen egy neves miniatűr sorozatot akart megszerezni magánforrásból. Nagy pénz forgott kockán. Nem bízott idegen tolmácsban, ezért külön hozatott egy röterománul tudó nyelvtanárt, hogy én tolmácsoljak. Nem volt könnyű dolgom. Ha nem ismerem olyan jól a latint, nem sikerül rövid idő alatt boldogulnom ezzel a nyelvjárással. Így is csak hat hónap múlva utazhattunk. Rózsi nagyon dühös volt. Ha nem tudja megszerezni a sorozatot, még kíméletlenebb lett volna.
Péter szeme összeszűkült.
- Kezdem már kiismerni őnagyságát. Képes volt gyötörni egyetlen alkalom miatt ?! A rohadt életbe!
- Magamnak is tanultam, kedves! - mondta Zsuzsi békítőn.
- Akkor is szemétség! Ezért tagadta meg a képzőt is. Befogott volna, mint egy rabszolgát. Jól jött neki a tehetséged, de nem volt hajlandó tisztességesen bánni veled a rohadék.
Zsuzsi kérőn nézett rá.
- Ne bántsd szegényt, már meghalt.
Péter továbbra is indulatos volt.
- Ne védd, életem! Szemét módon gyötört kiskorod óta, nem érdemel kíméletet.
- Arra kérlek mégis, ne bántsd a kedvemért. Halálában megszenvedett minden vétkéért, hidd el!
Péter hitte is, nem is, törődött is vele s mégsem, de mindenképpen meglepte, hogy Zsuzsi képes önzetlenül megbocsátani az ellene sokat vétőnek. Fontos felfedezésnek tartotta, de nem meditált felette tovább, mert egyre jobban kínozta az éhség, s ebben a pillanatban jobban érdekelte, hogy mi lesz a vacsora. Ilyen az ember természete.
X/D
Körülnéztek. Hamar kiderült, nincs látható ennivaló a konyhában. A hűtő üres volt, alighanem Béla bácsi kipakolta, ne maradjon romlandó benne. A szekrénykék, fűszerektől eltekintve csak edényeket és háztartási gépeket rejtettek. Péter egyre ingerültebben nyitogatta az ajtókat, s az utolsót becsapta rosszkedvűen.
- Hol a spájz? - fordult Zsuzsihoz bosszús arccal.
Zsuzsi még sohasem járt benne, s hirtelen nem tudott felelni, Péter türelmetlenül mondta:
- Az éléskamra, életem!… Idegenből átvéve – spájz, ugyebár?!
Zsuzsi búsan gondolta, nesze neked nyelvzsenisség, bámulat és ünneplés, ha még azt sem feltételezi róla, hogy ismeri a spájz szó jelentését. Vagy csak a férfiak természete ilyen, ha üres a hasuk ?! Csendesen felelt.
- Nem az értelmezésével van bajom, kedves… Talán a folyosó végén lesz valahol, a padláslépcső alatt.
- Bocsánat! – mondta Péter, mint aki észbe kapott, hogy tájékozatlantól kérdezte, s együtt mentek ennivalót keresni.
Valóban találtak egy ajtót a padlásra vivő lépcsőfeljáró alatt, de zárva volt. Péter drótból álkulcsot készített. Mikor feltárult az ajtó, ámultak mindketten.
Valóságos élelmiszerraktárra bukkantak. Volt ott minden, amit csak elképzelni lehet. Mennyezetig érő polcokon befőttek sorakoztak faltól-falig, ládákban liszt, cukor s más egyéb. Középen, mint az üzletekben az álló polcokon, konzervek garmadája, s volt egy hatalmas hűtőláda tele húsokkal, konyhakész zöldségekkel. Legcsábítóbb az a kolbászerdő volt, ami az éléskamra negyedét elfoglalta füstölt húsok, s sonkák között.
Összeborulva nevettek. Jól jött ez a rengeteg ennivaló, kevéske pénzüket megtarthatták másra. Péter már vidám volt, de az ítélkező így is kibújt belőle.
- Valóságos túlélési készlet! – állapította meg bosszús nevetéssel – A hatalom magas köreiben nyilván tudták, mitől félnek. Nem lepne meg, ha idővel rábukkannánk egy bombabiztos bunkerre is.
Zsuzsi finoman mosolygott.
- Meglehet, amennyit én ismerek a villából… - felelte, s magában gondolta újra, hogy a berzenkedés is férfiszokás. Péter olvasott a gondolataiban, mert kis nevetéssel hozzátette:
- Az elégedetlenség viszi előre a világ dolgát, kicsi virágom, tudod-e?!
Zsuzsi átfonta a nyakát, s csókot kínálva mondta:
- Csak velem legyél elégedett!
- Az leszek, megígérem ! - felelte Péter, s Zsuzsi az iménti tapasztalata ellenére is hinni akarta, komolyan remélni, hogy így lesz majd valóban.
Egész szál kolbászt vittek egy tálca tojással, angol kétszersültet hozzá, mert kenyerük nem volt. Péter állt a gáz mellé. Zsuzsinak nem akadt dolga, felült a konyha középén álló tekintélyes asztal szélére, s évődött.
- Gondoltad volna, hogy te főzöd majd az első vacsorát, mert kifogsz egy járatlan kis csajt?!
Péter nevetett, s maga is évődőn felelt.
- Akár gondolhattam volna, mert édesanyám gyakran mondogatta, hogy a mai lányok nemigen értenek a főzéshez. Mind tudós akar lenni inkább. De mit tehet az ember, ha egyszer a szoknya bolondja ?! Maga áll oda a gázhoz, ha enni is akar.
Zsuzsi nem vette magára, s kacagva felelt.
- Asszonyt kellett volna szerezned, az biztosan többet tud!
Péter félrelökte a serpenyőt, elkapta a derekát, s betyárosan nevetett a szeme.
- Az már biztos! Te is többet tudsz tegnap óta, igaz?!
Zsuzsi tiltakozott.
- Én nem vagyok asszony!
Péter tekintete mély lett és sötétlő, s forró lehelettel súgta:
- De bizony, az vagy, kicsi boldogságom! Már az vagy. Tegnap este óta az én édes kicsi asszonyom vagy.
Zsuzsi erőtlenül dőlt hozzá.
- Olyan gyorsan történtek velem a dolgok, hogy igazán még fel sem fogtam...- mondta csendesen.
- Akkor itt az ideje tudatosítani! - kiáltotta Péter nevetve, s ott helyben vetkőztetni kezdte. Zsuzsi kacagva tiltakozott.
- Ne!...Ne!...Már tudatosult!
- Ismétlés a tudás anyja!
Zsuzsi most már komolyan tiltakozott. Öt perc volt tíz óráig, s az ügyvéd általában pontos volt. Elkapta Péter vetkőztető kezét, s határozottan mondta, hogy nem lehet.
Péter esdekelt.
- Engedd, kicsi virágom! Vagy nem akarod hallani, hogy imádkozik kedvesed a karjaid között, ha azt dadogja : Zsuzsikám, életem, mindenem, kicsi boldogságom, nagyon szeretlek ?!
Zsuzsi szeme bepárásodott. Boldogan átélte volna újra, noha csak pár órája hallotta legutóbb, s még minden porcikája emlékezett rá, de nem volt rá annyi idő, amennyi kellett volna. Két tenyerébe fogta Péter arcát, s újra figyelmeztette az akadályra. Vigasztalásul csókot kínált. Péter kénytelen volt beérni vele.

Szólj hozzá!

A szerelem ereje ( 3. rész )

2010.05.01. 17:14 Rényi Anna

6. fejezet
 
A  S Z E R E L E M  E R E J E ( 3. rész )
 

X/A
            Az ügyvéd pontosan érkezett. Saját kulcsával nyitotta az ajtót, s a hallban kiabálta.
- Merre vagytok? A konyhában vagytok ?!
- Itt vagyunk! - felelte  Zsuzsi, s mozdultak sietve. Kapkodva rendbe tették magukat. Mire Béla megjelent a konyhaajtóban, már ott álltak előtte illedelmes várakozással. Zsuzsi szertartásos bemutatás helyett Péterhez bújt, s azt mondta :
- Ő az én kedvesem, Béla bácsi!
Béla nézte őket, Zsuzsi örömtől csillogó szemét, Péter megkapó komolyságát, s kezét nyújtotta barátságosan.
- Szervusz, fiam! Isten hozott!
- Tiszteletem, Béla bátyám! – felelte Péter ugyanazzal a közvetlenséggel, s megszorították egymás kezét.
Béla fesztelenül viselkedett, megdicsérte a finom illatokat. Kiderült, hogy gondolt rájuk, hozott egy kiló kenyeret. Zsuzsi örömében, s régi szokás szerint meghívta vacsorára, amit az ügyvéd lelkesen fogadott. Hármasban ültek asztalhoz a konyhában. A terjedelmes helyiség egyik sarkában étkezőasztal állt székekkel, sarokpaddal, a személyzet részére alakították ki. Ott telepedtek le. Falatozás közben Béla megemlítette, hogy szívesen inna egy hosszúlépést, no meg a pertut is illik megpecsételni egy koccintással.
Péter tanácstalanul nézett Zsuzsira.
- Láttál italt az éléskamrában, életem, mert én nem láttam.
- Ott nem is! – felelte Béla közbeszólva. - Az alagsorban, a szuterénben tárolják az italfélét, ott keressük.
Már indult is, mint aki otthon van, hívta Pétert is. Több üveg borral tértek vissza, s Péter jókedvűen mondta, hogy hasonló lent a helyzet, mint az éléskamrában, akár kocsmát is nyithat belőle Kozma.
- Ebből aligha! – jelentette ki az ügyvéd magabiztosan. – Az ételből-italból semmit sem kap, azt levihetitek Révházára az esküvő után.
Péter szokatlan jókedvvel nevetett.
-Szegény anyám! Ha beállítunk ezzel a rengeteg mindennel, a fejét fogja majd. Nincs is hova tenni.
-Majd szorít neki helyet! – mondta Béla, s maga töltötte ki a bort. Tájékozottan ment a szódásüvegért. Többet járt a konyhában, mint Zsuzsi, mert tudta, hol a helye. Mikor a deci borhoz kitöltötte a dupla szódát, azzal folytatta - Tisztán illendőbb volna koccintanunk, de magam csak ezzel élek. Valamikor belevetettem magam, azóta csínján bánok vele. Nahát akkor, kedves fiam, szervusz! Isten éltessen mindannyiunkat!
- Szervusz, Béla bátyám! – tegezte vissza Péter, s koccintásra emelte a poharát.
Az ügyvéd kedélyesen mondta:
- Hagyd el a bátyámat! Jólesik az embernek, ha a fiatalabb még nem érzi fontosnak hangsúlyozni a korkülönbséget.
- Örömmel! – felelte rá Péter.
Zsuzsi elmosolyodott.
- Erről jut eszembe valaki. Péter főnök asszonya is rám parancsolt a maga módján, hogy néni az öreganyád! Egyébként üdvözletét küldi Béla bácsinak!
- Nocsak! Nem Zebegényi Elvira volt az véletlenül?!
- De bizony! – nevetett Zsuzsi, szaladt a fényképért, mutatta Bélának. Az ügyvéd nézte a képet, s elfogódott lett a hangja.
- Jó régen volt, igaz sem volt! Itt még alig tudtunk valamit a világról. Tele voltunk jó szándékú tervekkel, ahogy az a tizenévesek esetében szokás… Különös érzés együtt látni magunkat ennyi év után...Valami cserkész ünnep alkalmával készülhetett a kép, mert nem csak osztálytársak vannak rajta...Imre például, vagy a lányok...Elvira nem mondta hogy kerültek a képre ? Csak nem ezeknek a lányoknak udvaroltunk abban az időben ?!
Zsuzsi kacagott.
- Szabad azt elfelejteni ?! Édesapámról és Elviráról biztosat tudok, de nem zavar a dolog. Megszerettem. Igaza volt Imrének, minden grammja aranyat ér!
- Pedig nyom vagy százhúsz kilót! – szólt közbe Péter nevetve, s elkomolyodva tette hozzá – De valóban remek ember. Sokat köszönhetek neki a magam személyében is.
- No, akkor igyunk az egészségére! - javasolta Béla, s koccintás után folytatta - Elvirát még polgári iskolában ismertem meg. Helyes lány volt, bár egy kicsit duci már akkor is, de az eszével kitűnt a többiek közül. Mi, fiúk ezt akkoriban igen értékeltük, mert a lányok szívesen mutatták butácskának magukat. Még akkor is, ha amúgy nem voltak azok. Ez volt a kor kívánalma. Ha lány, legyen szerény, visszahúzódó, és ne avatkozzon bele a tudományokba. Elvira fütyült az egészre. Kicsit vagány volt, ahogy akkoriban mondtuk. Mindig rövid, fiús frizurát viselt. Beleszólt mindenbe, és okosan beszélt, ha megszólalt. Később is volt szerencsém hozzá. Amíg Pesten élt, párszor találkoztunk, két utcányira lakott az akkori munkahelyemtől. Legutóbb jó tíz éve láttam. A fővárosban járt, összefutottunk, beültünk valahova egy kávéra. Már akkor is nyomta a mázsát.- mondta nevetve, s újabb koccintást javasolt.
Zsuzsi is megkívánta az italt, s Péter poharából kért egy kortyot. Aztán nevetve mondta, hogy nem a régi kívánalmaknak akar megfelelni, csak éppen nem kér többet a borból, mert nagyot csalódott. Eddig azt hitte, a bor édes ital, most kiderült, hogy savanyú. A férfiak is nevettek, s Béla azt mondta, majd Révházán találkozik olyan borral is, amire azt mondják, konty alá való, az majd édesebb lesz, s gyengébb is. Aztán Péterhez fordult.
- Hanem kedves barátom, fiam, tisztában vagy azzal, hogy hova kerültél valójában?! Zsuzsi beszámolt arról, kik vagyunk, mik vagyunk, hogy nagynénje magas állami tisztséget töltött be, úgy a közigazgatásban, mint a mozgalomban ?!
Péter szeme közé nézett azzal a huncut tekintettel, amit Zsuzsi jól ismert. Pétert meglepte a kérdés, s kedvetlenül válaszolt.
- Részleteket nem ismerem, de a környezetről sejtem, hogy nem a létminimum környékén élt a tulajdonosa.
Béla nem érte be ennyivel, kíméletlenül Péternek szegezte a kérdést:
- Kommunista vagy?
Péter kicsit meghökkent. Könnyebben felelhetett volna, ha párttagot mond, arra minden kockázat nélkül rávághatná, hogy nem párttag. Végtére is, az ország lakói közül a többséghez tartozni nem lehet elmarasztaló, de a kérdés többről szólt, egyféle színvallásról. Bárki óvatossá vált volna, de Péter csak egy pillanatig töprengett, aztán rábízta magát Zsuzsi ítéletére. Ha Zsuzsi azt mondja, hogy rendes emberrel van dolga, akkor felelhet őszintén, bármit is mond. Egyenesen felelt.
- Nem! Gimnazista koromban még lelkes szimpatizáns voltam. Szegények voltunk, nem volt okunk siratni a háború előtti rendet. A háború előtt gimnáziumba se juthattam volna el. Annak tudata, hogy tanulhatok, mindent maga mögé rendelt. S, eljött ötvenhat ősze… Egyetemista voltam, többet értettem már a világból, mint annak előtte, s foglalkoztatni kezdtek a gondok. A lelkesedést felváltotta a jobbító szándék, mint sokunknál. Tudjuk, hova jutottunk vele.  Az akkor kapott lecke tartósnak bizonyult. Már szimpatizáns sem vagyok. – mondta Béla tekintetét állva.
- Értem. Köszönöm az őszinte választ. Korom miatt én hamarabb tanultam meg a leckét, még negyvennyolcban, a fordulatkor. Úgy indultam, ahogy te! Tetejébe Tódor György pártfogó szorításában voltunk a barátaimmal. Szabadulni is nehezebb volt. Fizettem érte bő tíz esztendőt az életemből. Nem állami börtönben, magánfogházban voltam. Tódor maga gondoskodott arról, hogy ne szabaduljak egy poros irattár mélyéről. Ha nincsenek a barátaim, nekem befellegzik. Így is sokat néztem a pohár fenekére. Olyankor láttam gondolatban felmázolt figyelmeztetést az ágyam mellett a falon, vörös betűkkel hirdette a felirat: " Széllel szemben nem lehet…" Barátaim szerint italosan leköptem mindig a falat. Egyszóval, vívódtam betyárosan, de semmit sem tehettem. Ötvenhat után még sokáig volt kuss a nevem, aztán valahogy sikerült kievickélnem a napvilágra. Pár éve visszakerülhettem a pályára. Még az elején megfogadtam, hogy politikáról hallani sem akarok többé. Még magánbeszélgetésben sem vagyok hajlandó politizálni. Ember legyen a talpán, aki rávesz. Most is csak tájékozódni akartam, ezzel pontot is tehetünk a dolog végére!   - mondta eltökélten, s sejtése sem volt arról, hogy éppen Péter lesz az, aki hamarosan ráveszi a napi politizálásra.
Valóban másról kezdtek beszélgetni. Az ügyvéd kíváncsi volt megismerkedésük részleteire. Éjfél már elmúlt, de ez nem zavarta. Végighallgatta a történetet, aztán melegen megszorította Péter kezét.
Később Kozmát emlegette, és óvta őket tőle. Mindkettőjüket arra kérte, ne hagyják el a villát, ha nem muszáj. Megígérte, hogy  segít, amiben tud.
Zsuzsi nyugtalanul kérdezte:
- Tamás miatt lesz ideje Béla bácsinak ?
Az ügyvéd arca elborult.
- Nem megyek már vissza Innsbruckba, kislányom… Tamás öcsém meghalt, tegnap eltemettük. Most már valóban magamra maradtam a világban. Felesége visszamegy Kanadába, ott élnek a rokonai.
Zsuzsi szeme bepárásodott.
- Ó, istenem, nem sejtettük! Együtt érzünk Béla bácsival… - mondta, s kifejezték öleléssel is részvétüket.
Zsuzsi vigasztalón folytatta.
– Nem tetszik egyedül lenni, hiszen Béla bácsit a papámnak tekintem. Nem marad magára később sem. Nyugdíj után lecsaljuk Révházára, hogy legyen a gyermekeinknek nagyapja is!
Béla lekapta a szemüvegét, s nagy igyekezettel törölgette, miközben meghatottan motyogta:
- Ez szép ígéret, Zsuzsikám, nagyon szép ígéret!
- Komolyan gondoltam! Amint nyugdíjba tetszik menni, jövünk és visszük.
Pétert kissé meglepte, hogy Zsuzsi nélküle határozott. Azért mosolygott. Béla is megvidámodott.
- Ha meggondolom, mindig is készültem haza. Otthon békésebb élet várt volna rám, de Tódor ellopta a legszebb tíz évemet, aztán jött Rózsikához fűződő kapcsolatom… Úgy tűnik, vele sem volt szerencsém.
- Hát nem! – szaladt ki Zsuzsi száján.
Az ügyvéd furcsán mosolygott.
- Azért ne higgyétek, hogy ez is börtön volt. Tőle szabadulhattam volna, ha akarok, de nem akartam. Szerettem. Próbáltam megérteni a viselkedését, gondolkodását, azt a változást, amin az évtizedek alatt keresztülment. Rájöttem, hogy áldozat volt maga is. Sándornak igaza volt. A Tódor-félék áldozata lett. A szegény vidéki lánnyal elhitették, hogy nemcsak hatalma van, hanem joga is ahhoz, hogy döntsön mások sorsa felett.
Zsuzsiék csendben hallgatták. Tisztelték az érzéseit. Maguk más szemmel látták Rózsit, de tapintatosak voltak.
X/B
 Béla megsejtette kétkedésük, s nem hagyta annyiban. Valóban szerette a lelketlen asszonyt, védte újra.
- Tudom, hogy alávalónak tartjátok, de nem volt az. Gyenge volt, félt az élettől, a mindenkori helyzettől. Azt palástolta keménységgel, túlbuzgósággal, konoksággal, ridegséggel.
Zsuzsinak kezdett elege lenni a pártolásból, s közbeszólt.
- Édesanyámtól is félt? Szelíd volt, kedves és igyekvő, sohasem bántotta. Tőlem is ?! Béla bácsi elfogult.
- Édesanyáddal, és veled más volt a helyzet… Téged azért bántott, mert Széplaki Melinda lánya voltál. Annak az úrilánynak, akit elsősorban ideológiai alapon gyűlölt… Teletömték a fejét zavaros képzetekkel. Tanulta gyűlölni az úri osztályt. Itthon békében kellett volna élnie egy úrilánnyal, akire időnként rászorult, ha nem akart folyton szégyenbe kerülni a társasága előtt. Gondoljátok meg, a hatalomra került proli lánynak naponta be kellett ismernie, hogy kevesebbet tud, vagyis kevesebbet ér. Ezt valamiféle vereségnek élte meg, ezt kompenzálta gorombasággal.
- A külseje miatt is gyűlölte… - mondta Zsuzsi bánatosan.
- Ezt egy kivételesen szép kislány aligha értheti meg… - felelte Béla elmosolyodva – Osztálytársaid között is akadtak biztosan szerényebb külsejű lányok, akik titokban irigyeltek, de nem bántottak, mert szerencsésebb kapcsolatban voltatok.
Péter megszánta az erőlködő ügyvédet, s másra terelte a szót, Kozmát emlegette újra.
- Mi készteti arra, hogy érvényes végrendelettel a zsebében leüljön veled tárgyalni?
- De jure, de facto! A törvény maga. Például, fizetnie kell Zsuzsinak, ha azt akarja, hogy kimenjen a villából. Megítélnék. Emellett tudja, hogy perek sorát akaszthatom a nyakába, ha akarom. Gondom csak az, hogy sima modorban kell majd tárgyalnom vele, ha eredményt akarunk, miközben galád barátaival zaklatni fognak benneteket, mert biztos vagyok abban, maga igyekszik majd a háttérben maradni.
- Barátaival?! – lepődött meg Péter.
- Van egy külön társasága, huszonéves fiatalemberek. Együtt dorbézolnak a hegyen. Díszes társaság, hajnalonként kutyákra lődöznek úri passzióból. Azt hiszik magukról, hogy nekik mindent szabad, mert a papa nem akárki.
Beszélgettek róla még egy keveset, aztán újra az anyagiak kerültek szóba. Béla ezúttal a részletekbe is beavatta Pétert. Őszintén beszélt Rózsi anyagi helyzetéről, arról a vagyonnak beillő összegről, ami nyom nélkül Kozmához került. Megismételte, hogy megpróbál valamennyit visszaszerezni Zsuzsinak. Hozzátette elfojtott hangon, hogy Imrének is tartozik vele. Ezért sokszorosan becsületbeli ügyének tekinti.
Hallgattak utána egy keveset, mint akik az elhunytra emlékeznek, majd Péter megszólalt.
- Véleményed szerint mégis, mire számíthat Zsuzsi… - kérdezte, aztán hirtelen elvörösödött – Ne érts félre, csak érdeklődöm, nem feltétele semminek!
- Nem kell szabadkoznod, már sejtem… Őszintén, gyermekeim… Ha Isten is mellettünk lesz, egy ház árára gondoltam. Azzal kiegyeznék.
Zsuzsiék örömmel néztek össze, s Zsuzsi lelkesen mondta :.
- A házat már kiválasztottam magunknak. Tetszik emlékezni a gazdaházra Révházán?!
Péter mosolyogva csóválta a fejét, Béla töprengett.
- Gazdaház… gazdaház… Nem az állomás mellett van, a park sarkán ?!
- De éppen ott! – örvendezett Zsuzsi, s hadarva folytatta – Sok gyermeket szeretnék, nagy családot. Az a ház éppen megfelelő lenne. Álmomban már jártam benne. Tetszik ismerni, komolyan veszem az álmokat. Főleg a jósló álmokat. Az álmom ilyen volt, biztos vagyok benne.
Béla elnyomott egy mosolyt, s Péternek mondta:
- Egyetértesz?! Utánanézel valahogy, eladó-e, mit kérnek érte?
Péter lemondóan felelt.
- Abból a kedves álomból aligha valósulhat meg bármi is, középület, Béla… Most ugyan üresen áll, pillanatnyilag nem tud vele mit kezdeni a tanács. De nekünk aligha adnák el. Ha volna rá elegendő pénzünk, akkor sem.
Zsuzsi tiltakozott.
-Tévedsz, kedves! Ha valóban jósló álom volt, azt jelezte, hogy bármilyen reménytelennek is látszik a dolog, mégis bekövetkezik majd. Ha lesz rá pénzünk, a többi már nem akadály, majd Béla bácsi elintézi.
Péter egyszerre nevetett fel Bélával, s az ügyvéd így kérdezte :
- Nem becsülsz te engem túl, Zsuzsikám?!
- Biztosan nem! Béla bácsi az egyik legjobb ügyvéd a fővárosban, ezt még Rózsi is elismerte.
- Nocsak! – mondta az ügyvéd furcsa hangon, mint aki újságot hallott.
Zsuzsi elemében volt, tőle szokatlan sietséggel folytatta.
- Ha már itt tartunk, abban is biztos vagyok, ha megkérem Béla bácsit valami fontosra, azt is elintézi nekem. Szeretném Péternek megszerezni Rózsi dolgozószobáját úgy, ahogy van.
- Újra megleptél. Te eddig igen kevéssel beérted, hogy nevén nevezzem, egyáltalán nem érdekelt Rózsi vagyona. Mi történt ?
Zsuzsi lehajtotta a fejét, s csendes bánattal felelt.
- Tehettem mást ? Sohasem lehettek kívánságaim, akkor miért érdekelt volna ?! De most más a helyzet. Már tudom, ebben a vagyonban benne van a szüleim pénze is, az a balatoni nyaraló az én örökségem lett volna. Kapott utánam árvaellátást. Amit felette költött, maga passziójából tette, mert én beértem volna szerényebb ruhákkal is, a drága nyelvtanárokat sem én kértem. Külföldre sem megyek magamtól. Tudom, hogy jogom van itt, Péternek ezen a jogon szeretnék adni valamit.
Péter nyugtalanul mozdult.
- Az egész világot nekem adtad, nem fog hiányozni az a dolgozószoba! Amúgy is csak véletlenül szaladt ki a számon, meggondolatlan voltam. Érjük be a ház ígéretével. Magában is nagy szó, Zsuzsikám! Béla vesztes pozícióból tárgyal, nem szabad elfelejtenünk.
Az ügyvéd felnevetett.
- Vesztes pozíció? Az milyen? Én olyat nem ismerek. Azt viszont elismerem, hogy nem volt szándékomban elaprózni a dolgot. De, ha jobban meggondolom, miért is ne léphetnénk fel más követelésekkel is?! Kozma nem érdemel kíméletet, alávalón szerezte meg a vagyont. Elherdálja majd, ahogy a latin mondja – Male parta, male dilabuntur! Ebül szerzett jószágnak ebül kell vesznie! Mentsük meg azt, amit lehet.
Péter gondolta, hogy Takács Rozáliára is igaz a tétel. Béla folytatta:
- Gondoljuk át! Jól jönne nektek a bútorzat is. Ha sikerül a gazdaház, be kell bútorozni, igaz, Zsuzsikám?
- Igaz! – felelte Zsuzsi ragyogó arccal.
Péter hallgatott ezúttal. Zsuzsi kedvét nem akarta elrontani, pedig nagyon ellene volt a légváraknak. Az ügyvéd végre hazakészülődött. Mielőtt elindult, újra óvta őket Kozmáéktól, Péternek nyomatékkal mondta:
- Ne feledd, fiam, többet ésszel, mint erővel. Ez nem Révháza, itt mások a játékszabályok. Hamarabb támadnak hátba, mint gondolnád.
Péter kísérte ki. Béla gyalog indult haza, kocsija a villa garázsában parkolt. Azt mondta, nem bízik a lakása körüli környékben. Péter aggódón nézett utána, hiszen éjjel volt, s az ügyvéd nem volt már fiatalember.
Megkedvelte Bélát. Már kicsit sem nyugtalanította Zsuzsi szép ígérete, hogy velük, mellettük élje le nyugdíjas éveit. Az életben előfordul néha, hogy hirtelen megkedvel valakit az ember jobban, mint másokat hosszú évek alatt. Így kezdődnek a tartalmas, szép barátságok.
X/C
Zsuzsi szobájában ébredtek másnap reggel. Péter dereka megfájdult a keskeny heverőn. Vonzó volt a fekhely varázsa, de alkalmatlan két személynek. Megbeszélték, hogy estére mégiscsak átköltöznek a franciaágyra.
Zsuzsi hajat mosott, Péterre hárult a reggeli elkészítése. Igyekeznie kellett, várták az ügyvédet a hagyatéki tárgyalás után, aztán együtt készültek be az anyakönyvi hivatalba.
Péter a konyhában tornáztatta fájó derekát, közben kakaót főzött, szendvicseket készített. Bőséges választék állt rendelkezésére, de ez a kellemes tény sem tartotta vissza attól, hogy a maga módján bírálja a fennálló rendszert. Félhangosan morogta :
- Lazac, libamáj, orosz kaviár, a melós meg zabálja a zsíros kenyeret, és építse dalolva a szocializmust... A jó nénikédet, Takács Rozália!
Füstölgött volna még, de megszólalt a dolgozószobában a telefon. Nyitva voltak az ajtók, meghallották. Zsuzsi a fürdőszobából kiabálta, hogy vegye fel, biztosan Béla bácsi az. Péter felvette, s egy dörmögő férfihang Zsuzsit kereste. A hallból kiáltotta, Zsuzsi ijedt hangja felelt.
- Ez Kozma. Lebuktunk!...Nem beszélek vele, küldd Béla bácsihoz!
Péter ellenszenvvel ugyan, de tisztességesen akarta elintézni. Bélát jogi képviselőnek nevezte, keresse Kozma, ha van mondandója.
Kozma hangja felhördült.
- Ki a fene vagy?
- Doktor Kerekes Péter, de ha jól tudom, a hívónak illene először bemutatkozni!
Kozma figyelmen kívül hagyta a megjegyzését, helyette motyogta:
- Nofene! Még egy ügyvéd?!
- Csak sötétben fekete minden tehén… - jegyezte meg Péter kis iróniával.
Kozma megemelte a hangját.
- Na, ide figyelj, akárki vagy! Lépj ki a képből, mert ráfizetsz, értve vagyok?! Hülye bunkó!
- Menj a fenébe! – mondta Péter röviden, tömören, s lecsapta a készüléket.
Beállt a fürdőszobaajtóba megbeszélni a történteket. Zsuzsi hajszárítóval szárította a haját, közben fésülte. Csodálatosan szép volt az arany hajzuhatag. Péter erős késztetést érzett arra, hogy beletemesse arcát.
Boldog játék kezdődött köztük. Végül Péter már nem érte be Zsuzsi hajával, megfeledkezett fájó derekáról is, s azt súgta lázas vágyakozással, hogy próbálják ki a hatalmas franciaágyat, több lehetőséget nyújt, mint a keskeny heverő. Feltámadt vágya viszonzásra talált. Zsuzsi hozzábújt asszonyos odaadással, s azt felelte, egyszer még belehal a birtokló ölelésébe.
-Most! – kiáltotta Péter elfúló hangon, karjaiba kapta, rohant be vele a hálószobába. Lázasan csókoltak közben, s nem jutottak tovább a zöld szalonnál. Leborultak a puha perzsaszőnyegre. Ott élték át együtt a csodát.
Az volt valóban. Zsuzsi először viszonozta Péter ölelését azzal az odaadással, amire Péter legszebb álmaiban vágyakozott. Szédült örömmel köszönte, s kinevezte a perzsaszőnyeget csodatevő helynek. Játék volt ez, boldog játék része, mégis komolyan vették.
Péter csókok között vallott.
- Ebbe magam is majdnem belehaltam… Vérforralón gyönyörű voltál, ahogy a karomban megfeszült a tested, éreztem rajtad a gyönyör hullámzását. Először, mióta ölellek. Most lettél igazán az enyém. Ezért lélekben itt állítom fel a szerelem oltárát.
- Nem a kis szobádban áll? – kérdezte Zsuzsi belepirosodva.
- Ott is áll egy oltár, de ez mindennél szentebb, mert az igazi boldogsághoz hozzátartozik mindkettőnk öröme.
Zsuzsi nem felelt, csak csókot lehelt Péter szíve fölé, s gondolatban betette a perzsaszőnyeget úti poggyászukba. Nem engedik majd át Kozmának semmiképpen.
A teraszon reggeliztek. Jókedvűek voltak. Később Zsuzsi beszaladt a fürdőszobába, s ez alatt megszólalt a kaputelefon. Péter megkérdezte, hogy ki az, postás jelentkezett, csomagot hozott. Ügyeskedni akart, nem szólt Zsuzsinak, maga ment ki átvenni a küldeményt. A lépcsőn újra tapogatta derekát, fájlalta megint.
S, kinyitotta a kiskaput gyanútlanul. Következő pillanatban egy balegyenestől visszarepült a lépcső aljáig. Ült a földön, s elképedve tapogatta az állát. Aztán felpattant, mint akinek a dereka hirtelen megjavult a repüléstől, s ugrott a kiskapuhoz. Akkor már senki sem volt a kapu előtt. Egy virágkosárba botlott. Kiment a villa előtti járdára, s látta még, hogy egy autó húz ki a térről éppen. Három alak ült benne, s vigyorogva integettek visszafelé a nyitott ablakon át.
Be kellett látnia, hogy Kozma szava nem volt üres fenyegetőzés. Bélának is igaza volt, itt mások a játékszabályok. Felvitte a virágkosarat, s a fürdőszobából kilépő Zsuzsi felé nyújtotta.
- Egy gáláns gazembertől, díjbirkózói segédlettel! - mondta bosszúsan.
Zsuzsi nagyot jajdult. Péter álla már dagadt, nem véletlenül aposztrofálta így a támadóját. Zsuzsi jeget hozott, kamillateát főzött Péter segítségével, jegelték, borogatták. Kétségbeejtőn nézett ki. A két sérülés erősítette egymást. Tanácstalanul töprengtek. Ha később iratkoznak fel, kitolódik az esküvő ideje, Elvira megnyúzza őket. Péter maga sem akarta, valóban szükség volt rá az osztályon. Idegesen mondta :
- Mindenképpen be kellene jelentkeznünk, így is két nap késésben vagyunk. Ha vaskalapos hivatalnokba botlunk, ebbe is beleköthet. De hogy menjek ki így az utcára. Nagy keresztet vállaltál fel velem, kicsi életem.
Zsuzsi szeme teleszaladt könnyel.
- Ne mondd többé soha, mert nem igaz! Mindenki így nézne ki, ha ekkora ütést kapna. Miattam ne aggódj, én nem feszélyezem magam.
Péter karjai összezáródtak körülötte, s szótlan hozzáborult. Hiszen olyan jó volt hallani, hogy így is vállalja. Elmenne vele, maga döntheti el, mennek-e, vagy várnak egy napot, s döntött.
-Várunk holnapig. Nekem gondolnom kell a gyönyörű kis virágomra is. Nem mutatkozhat akármilyen palival.
Megállapodtak abban, hogy másnap mindenképpen elmennek, bármennyire látszik az új sérülés. Béla később telefonált, hogy késik valamennyit. Péter röviden elmondta a bosszúságát. Béla haragudott, mert óvatlan volt, aztán megnyugtatta. Van némi ismeretsége az anyakönyvi hivatalban, összehozzák a hó végi dátumot. Majd Zsuzsit kérte a telefonhoz, s áttért a hagyatéki tárgyalásra.
- Sajnos, az történt, amire számítanunk kellett. Kozma az egyedüli örökös… - kezdte a beszámolóját, Zsuzsi közbeszólt.
- Sikerült megállapodni vele?
-Nem lóverseny ez, kislányom! - mondta az ügyvéd figyelmeztetőn. - Részbeni eredményről számolhatok be. Maradhattok a villában a hó végéig. Hajlandó lemondani a bútorokról a torockói szobát kivéve. Van még egy-két kikötése. Igényt tart a kristályokra, az ezüstre, és ami meglepő, az összes porcelánra, beleértve a nippeket is. A többit majd estére... Mit főzöl vacsorára, kis gazdaasszonyka?
Zsuzsi kacagva kérdezte, hogy vállalni akarja a kísérleti nyuszi szerepét? Béla azt felelte, nagyon szívesen. Így megbeszélték, hogy este nyolckor találkoznak. Zsuzsi letette a telefont, s hirtelen előrebillentette pompás haját játékosan. Repültek az aranyszínű loknik, s elbújt mögöttük nevetve.
Péter is nevetett.
- Mi van?! Csak nem Kozma felől hallottál valamit?
Zsuzsi szétnyitotta haját az arca előtt, mint egy függönyt.
-Megvan a bútorok nagy része!- kacagta, aztán hátralendítette a hajzuhatagot, s folytatta komolyabb hangon, kis mérgelődéssel– A csuda vigye el a bocskorát, ahogy Imre mondaná! Kell neki a torockói szoba. Azt sem értem, mit akar a porcelánokkal, hiszen a saját két fülemmel hallottam, hogy a sok milliót érő gyűjteményt legszívesebben itt hagyta volna. Persze, fogalma sem volt arról, hogy miről akar lemondani.
- Értékesek a porcelánok ?
- Mint minden, ami a villában van. Rózsi nem hozott be bóvlit a házba. Mondtam már, kedves, hogy komoly szakértelme volt.
- Nem fér a fejembe, hogy lett ilyen tudós belőle, mikor huszonévesen még azt sem tudta, miképpen kell megteríteni illendőn egy asztalt.
- Tehetséges család vagyunk! – kacagta Zsuzsi újra, aztán sóhajtva folytatta – Ha legalább jóra, nemesre használta volna a tehetségét, mert annak kellett lennie, hogy ilyen tökéletes tárgyi - elméleti tudásra tegyen szert, ezt el kell ismerni!
Péter megpihentette rajta a tekintetét, aztán kis rekedtséggel mondta:
- Újra és újra mondom, csodálatos emberke vagy, Zsuzsikám! Lesem, hogy mikor fogy ki belőled a türelem, mikor mondasz Rózsira valami csúnyát, de nem! Nem gyűlölöd, valóban nem ? Hogy tudsz ilyen jó lenni, ennyire elnéző és megbocsátó ?!
Zsuzsi elkomolyodott.
- Ne dicsérj ilyen nagyon, kedves! Zavarba hozol. Nincs ebben semmi rendkívüli. Sokat szenvedtem a gyűlölködés miatt. Bennem így csapódott le. Persze, van ebben tudatosság is. Rózsi halála óta még inkább tudom, hogy rövid az élet ahhoz, hogy ostoba gyűlölködésre pazaroljuk.
- Ezért megcsókollak! – kiáltott fel Péter megindultan, s a szívére ölelte.
Zsuzsinak mégiscsak jólesett a dicséret. Megvidámodott, boldog, szeles gyermek lett hirtelen, s kacagva évődött Péterrel. Kergetőzésbe fogtak a hallban a szép üvegasztal körül, lökték-tolták a nagy fotelokat, míg végül Péter elkapta, együtt estek bele az egyikbe. Zsuzsi alulra, Péter tetejébe. Nem létezett olyan testhelyzet, melyben elkerülte volna őket az öröm, noha ezúttal beérték gyengéd simogatásokkal.
X/D
 Zsuzsi a kezénél fogva vitte Pétert a torockói szobába, hogy némi ízelítőt adjon a maga tudásából is, s körbemutatott.
- Amit itt látsz, kedves, az Takács nagypapa emlékére gyűlt össze. Ne kérdezd, hogy honnan veszem, mert inkább csak megérzés. Ezekkel nem üzletelt Rózsi, és nem is vette körül magát a tárgyakkal, de begyűjtötte. Gyakran ellentmondásosan viselkedett. Imre szerint, vagy ahogy hallottuk Béla bácsit, olyankor a hajdani révházi lány volt. Talán igazuk van. Velem sajnos, mindig következetesen rideg volt. Egyszer sem tévesztette el. Mellette sokat követelt. Meg kellett tanulnom a népművészetről is mindazt, amit maga tudott. Közben kiváló alkalom volt arra, hogy meggyötörhessen. Talán hálátlanság így beszélnem, mert kedvelem a népművészetet, és Rózsinak köszönhetően szinte mindenhez értek egy kicsit.
- Tudsz hímezni, szőni is?
- Ó, nem! Csak elméleti tudás az enyém. Megtanultam felismerni, hogy melyik tájon készült a tárgy, eredeti-e ? Mi, miből készül. Például, ott a tükör körül az ostornyelek szilfából vannak, a botok tölgyfából, a kanalak nyárfából, ez a kelengyeláda bükkfából van, a kis dobozkák jávorfából készültek. A kelengyeláda takarója székely gyapjúszőnyeg, elárulja színvilága, szövési technikája, mértani mintái.
- Szép ez a láda… Stilizált istenszemek egy sor tulipánt, egy sor mezei virágkoszorú között - mutatott Péter a fal mellett álló ládára.
- Takács nagypapa rajza alapján készült, ezt biztosan tudom. Edina egyszer kilopta nekem a rajzgyűjteményét. Rózsi önhatalmúan elhozta Révházáról. Az ebédlőt is nagypapa rajzai után faragtatta. Meghatóan kedves volna, ha most nem szánta volna a bizományiba a többi bútorral együtt. Látod, kedves, mikor meghallottam, magamban mondtam egy cifrát! Igyekszem a jóra, mégis kibújik belőlem néha a lázadó. Rózsi sok okot adott rá. Főleg akkor, ha idejét látta a makarenkói pofonjainak. Ha akkor látod a szemem, meglepődsz!
- Megütött?! - kérdezte Péter indulatos hangon.
- Kiskoromban nem vert. Akkor másképpen büntetett. Tini voltam, mikor elkezdte. Nevelési módszernek tekintette, amit alighanem fejtágítókon tanult. Azt a bizonyos Makarenkót előszeretettel emlegette. Leginkább akkor ütött, ha szerinte valamit nehezebben jegyeztem meg, mint kívánta volna. Tudod, Péter, akármilyen jó is az ember memóriája, nem mindig képes azonnal befogadni az ismereteket. Nekem a művészettörténet nem volt olyan fontos, mint neki. Amíg gyermek az ember, nem gondol arra, hogy magának tanul. Valamiféle eszement mániának tartottam. Emlékszem, egy nap reklamálón megkérdeztem, hogy miért kell ezt nekem megtanulni. Azt felelte, hogy azért, mert ő mondja. Második alkalommal egyszerűen pofon vágott. Utána valahogy rákapott, és gyakran eljárt a keze.
- Most nehezemre esik, hogy ne mondjak rá valami nagyon csúnyát!
- Nem a pofonok fájtak a legjobban...- mondta Zsuzsi igen csendesen – Az volt a legrosszabb, hogy senkihez sem bújhattam oda a mindennapokban, ha bánatom volt.
Péter erősebben ölelte, s szép megrendüléssel mondta:
- A karjaimban vigaszra találsz, amíg csak élünk!
- Tudom, kedves, már tudom… - mondta Zsuzsi átmosolyogva a könnyein.
Indultak kifelé, útközben még a kezébe vett egy erdélyi galambos tányért, csókolózó galamb pár volt rajta. Összenevettek, s Zsuzsi megemlítette, hogy ezt különösen szereti, fáj a szíve, hogy nem tarthatja meg a kis bokályokkal együtt.
Péter már nem csodálkozott a szavain. Tudta, Zsuzsi tiszta lénye távol áll attól, hogy dacoljon az illendőséggel. Így tekint majd Béla, s Kozma közötti, szóbeli megállapodásra is. Titokban sem fogja megszegni.
Maga nem volt ennyire tekintettel a galádnak tartott emberre, s befele mosolygott. Összekapaszkodva sétáltak át az utcai szobákba. Az empire szobában megálltak kis időre. Zsuzsi ott is mesélt az átélt keserveiről. Aztán a bútorokról beszélt, a stílusokról. Különleges volt az empire szoba berendezése. Péter megjegyezte :
- Főurak kívánsága az ilyen bútor, nem az egyszerű embereké.
- Eltaláltad, kedves! Eredetileg valóban nekik készült. Egy bizonyos Dasmalter ötlötte ki ezt a típust Napóleon kedvére. A miénk gyenge utánzata a császári termekben lévő griff, delfin, triton motívumos bútoroknak. Azokon arannyal bevont bronzból vannak az oroszlán, kecskelábas, sas- és kosfejes díszítések. Mikor ott jártam, nagy kedvem lett volna kipróbálni, hogy csakugyan eredetiek-e… - fejezte be nevetgélve, s Péter elgondolni sem tudta, hogy miképpen lehet azt kipróbálni. Egyszer, később megtudja majd, de nem fog örülni a tapasztalásnak.
A zöld szalonban a porcelánokról beszélgettek. Újra szóba került Kozma furcsa kikötése, aztán Zsuzsi a kecses nippek világába vezette be Pétert.
- Hogy milyen érték egy-egy darab, azt márkája, kora határozza meg. Látod, kedves, ezek itt mind meisseniek, de különböző értéket képviselnek. Márkájuktól, koruktól függően. Ebben a szekrénykében Böttger-félék vannak, ezek a legrégebbi porcelánok. Például ez a koronás teás készlet. Böttger gyógyszerész volt kétszáz évvel ezelőtt, aranyat akart készíteni, helyette feltalálta a barna kerámia anyagát. A kaolint ő alkalmazta először. Későbbiek a Kaendlerek és a Heroldok. Ezek a táncoló, ölelkező párok Kaendlerek. Kaendler szobrász volt, azért ilyen tökéletes mindegyik darabja, ahogy kis remekművek a Heroldok is, mivel Herold festő volt, csodálatos képeket festett a porcelánra... Ezeket sem látom többet !- sóhajtotta bánatosan.
Pétert nem érdekelte igazán a porcelánok világa, máson járt az esze. Kezét nyújtotta Zsuzsi felé, tekintete mély volt, és sötétlő. Zsuzsi semmit sem kérdezett. Elindult felé, s beleszédült a karjaiba.
Az éjszakát a brokáttal bevont franciaágyon töltötték. Péter az éjszaka közepén örömmel mondta, nem gondolta volna, hogy egy ilyen hatalmas ágy ennyire megédesítheti a méz amúgy is édes ízét. Boldog nevetéssel elhatározták, hogy a franciaágyat kinevezik családi ágynak, otthon Révházán. Zsuzsi félálomban azt súgta, reggelente majd közéjük jönnek a gyerekeik, ahogy ő bújt a szüleihez hajdanán, lelke még mindig őrzi testük melegét.

 

Szólj hozzá!

A szerelem ereje ( 4. rész )

2010.05.01. 17:04 Rényi Anna

 

6.fejezet
 
A  S Z E R E L E M  E R E J E ( 4. rész )

X/A
            Jó volt felébredni a csókos éjszaka után. Becsukott szemmel kitapogatni a másikat, s boldogan susogni:"Jó reggelt!" És, csókolni újra. Élvezni a csók, a simogatás bódító ízét, a másik közelségét, teste melegét.
Nehéz ilyen ébredés után kiugrani az ágyból. Zsuzsi mozdult volna, Béla kilenc órára ígérte jöttét. Péter álla úgy-ahogy rendbe jött a sok jégtől, kamillateától, de Péternek nem volt kedve felkelni. Zsuzsi hiába sorolta a tudott tényeket, hogy muszáj időben elkészülniük, mert Béla bácsinak később dolga van, az anyakönyvi hivatalt pedig intézniük kell, így is késésben vannak, Elvira megöli.
Péter nevetve azt felelte: "Ki az az Elvira?", s hanyatt döntötte Zsuzsit.  Fölébe borult, s csak egy icike-picike csókért könyörgött, aztán pici csupor mézért, míg végül mindent akart, meghalni s feltámadni, üdvözülni ezen a világon.
Boldog ölelkezésük után Péter karjai összezáródtak Zsuzsi körül, s váratlanul azt mondta:
- Szeretnélek menyasszonyi fehérben látni!
Zsuzsi szeme könnyes lett.
- Már nem illet meg, kedves.
- Senkit jobban!
- Az ártatlanságot szimbolizálja.
- A tisztaságot, és nekem van a legtisztább kis szentem a világon!
- Nem így értendő, sajnos! - sóhajtotta Zsuzsi.
Péter az arcához hajolt, gyengéd kézzel letörölgette az árulkodó könnycseppeket, s azt mondta ellentmondást nem tűrő hangon :
- Ha én azt mondom, hogy megillet téged, akkor megillet! Nem bujálkodás hozott a karjaimba, hanem a szerelem, s a gyönyörű engedelmesség. Menyasszonyi fehérben leszel.
Ezzel eldőlt a dolog. Béla időre érkezett, s kocsijával kiállt a garázsból. Péter lement, körbejárta az autót, legújabb Opel volt. Béla bizalmasan elmondta ott helyben, hogy Rózsi miatt kényszerült drága kocsira. Erején felül költekezett, de nem volt mit tenni, ha a közelében akart maradni, mert Rózsi megkövetelte a kifogástalan megjelenést ruhában, autóban egyaránt.
Péter fegyelmezett arccal hallgatta, pedig ugyanúgy volt vele, mint Zsuzsi, sehogyan sem fért a fejébe, miképpen szerethette ennyire azt a rideg, lelketlen asszonyt. Ha legalább a tekintete vonzó lett volna. Látott pár fényképet róla, egy a hálóban is volt aranyozott keretben. Zsuzsi megkérdezése nélkül átvitte este a zöld szalonba, hogy ölelkezés közben ne nézze őket azokkal a kritikus, hideg szemeivel. Nem csak a vágya, az életkedve is megcsappant volna. Komolyan szánta ezt a rendes embert.
Míg Zsuzsi készülődött, leültek a teraszon beszélgetni. Úgy ültek le, mint régi, bizalmas jó barátok. Két napja még semmit sem tudtak egymásról, de szerették mindketten az összekötő harmadikat, s belső indíttatásból maguk is jó érzésekkel fordultak egymás felé. A házasságkötésről beszélgettek. Péter megemlítette a fehér menyasszonyi ruhát.
- Zsuzsi úgy érzi, már nem illeti meg. Megmondtam, hogy senkit jobban a világon. Én tudom, hogy erőszakot vett a lelkén. Gyönyörűen küzdött, amíg tehette.
Béla furcsa arccal válaszolt.
- De te voltál az erősebb!
- Így is mondhatjuk, de úgy is, hogy én voltam a gyengébb. Nem tudtam tovább várni. Hivatkozhatnék mentségekre. Szükségből egy fekhelyre kerültünk, egy szentnek is sok lett volna aszkéta módon megélni a ránk váró hónapot. A depresszió is fenyegette. Féltettem, és vigasztalni akartam. De bevallom férfiasan, legfőbb oka az volt, hogy nagyon szeretem.
Béla elkomorodott.
- Akkor se várj tőlem helyeslést. Az embernek olykor erőt kell venni feltörő gerjedelmein. Ártatlan kislány volt, nem mindenen túljutott asszony. Érzékenysége érthető. Ez a kislány mély érzésű ember. Ne csodálkozz, ha lelkileg szenved a történtek miatt. Mikor rádöbbentem, hogy miképpen vagytok, nem tagadom, méregbe jöttem. Legszívesebben behúztam volna neked egyet. Nehezen csillapodtam le mire találkoztunk. Nem szabad elfelejtened, az édesapját képviselem joggal. Takács Sándor a barátom volt. Olyan barátom volt nekem, amiről nehéz beszélni. Az ilyenféle barátságokat költők szokása megénekelni, Senecától napjainkig. Remélhetőleg tudod, hogy mire gondolok. Az a fajta barátság, mely a lelkekben születik, felhatalmazza az embert apai jogokra is, nemde?! Mit gondolsz, mit mondana most neked Takács Sándor ?
Elhallgatott, s a beállt csend aláhúzta neheztelését. Pétert rosszul érintette, feszengett ültében, aztán rekedten mondta :
- Ha ez a helyzet, akkor bocsánatot kérek tőled is...Ismétlem, Zsuzsi teljesen ártatlan. Ha bűn, az ami köztünk van, az csakis az én bűnöm. Fogadom, becsületemre fogadom, hogy kényszerű odaadásáért imádni fogom, amíg élünk.
Béla megenyhült.
- No, ezt el is várom tőled ezek után!... Hanem, nagyon ellene van a menyasszony fehérnek ?! - kérdezte, mint aki zavarba jött, s sietve másról kezd beszélni.
- Csak a maga szelíd, kedves módján. De ebben a dologban nem engedek. Éppen azért, mert szenved, mert ártatlan benne.
- Nagyon helyes! Magam is szívesen látnám menyasszonyi fehérben.
- Abban is lesz, de meg kell oldanom hozzá az anyagiakat. Hoztam magammal pénzt kosztra, gyűrűre. A koszton spórolunk az éléskamra jóvoltából. Így jut egy vendéglői vacsorára az esküvő napján, de más kiadásra nem. Valahonnan pénzt kell szereznem.
- A ruha legyen az én gondom!- mondta Béla hátradőlve a széken, s megnézte szép aranyóráját.
Péter már kedvelte, de még nem ismerte az ügyvédet. Bíborpirosra lobbant az arca.
- Ne hozz zavarba! Barátin osztottam meg veled a gondjaim, nem pénzt akartam.
- Úgy is vettem, barátin. Viszont az emlegetett apai jogon megtehetem.
- Bocsáss meg, de én is ragaszkodom a jogomhoz. A ruha az én kiadásom lesz!- tiltakozott Péter hevesen. Önérzete nem engedte, hogy átvállalják tőle a gondot.
Béla csóválta a fejét.
- Péter fiam, félreismersz! Na, de lépjünk túl rajta, és beszéljünk komolyan a pénzről. Ha nem fogadod el az ajánlatom, van másik. Nálam van az ékszerekért kapott pénz. A bizományiban három hónap múlva jár le a terminus.
Péter a hajába túrt. Kézenfekvő megoldásnak látszott, mégis aggasztotta a dolog. Vívódón mondta :
- Ha valami közbejönne, és nem tudom visszapótolni ?! Nem csak Zsuzsi ruhája a gondom, a sajátom is gond. Otthon van ugyan egy sötétebb öltönyöm, de mikor legutóbb rajtam volt, feszült betyárul. Nem lehet leülni benne.
- Csináltatni kell. Elviszlek a szabómhoz.
- Kedves vagy, de csak szaporítaná a gondom. Beérem konfekcióval. Nem nyúlok a bizományi pénzhez. Nem merem vállalni a kockázatot. Majd a barátaimhoz fordulok.
Béla szemében neheztelés volt.
- Azt reméltem, hogy már közéjük tartozom.
Péter szépen felelt.
- Megtisztelsz. Bevallom, magam is így érzem. De ismerem a gondjaidat, nem terhelhetlek. Amúgy is többet tettél, és teszel majd értünk, mint elvárhatnánk.
- Ne iparkodj, mert nem tudsz lerázni! - nevetett az ügyvéd egészen megvidámodva.
Péter is elnevette magát.
- De megpróbálhatom, nem ?! Komolyra fordítva, ha nem tudom visszaadni időre a bizományitól kapott összeget, téged hozlak nehéz helyzetbe.
Az ügyvéd újra nevetett.
- Eggyel több vagy kevesebb ?! Szóval, azt mondod, hogy három hónap alatt sem jönne össze az igénybe vett pénz ?! Orvos vagy, keresel.
-Cudarul keveset. Elvi okokból nem fogadok el hálapénzt a kis betegeim után. Ezen szükségből sem változtatok. Magas kormányunk pedig belekalkulálta a fizetésembe. Így aztán örülhetek, ha Zsuzsival megélünk majd belőle...- mondta igaza tudatában, eltökélten.
Béla megpihentette rajta a tekintetét, szemében öröm bujkált.
- Szóval, te is fiam, Brutus?! Na, mi akkor jól megértjük majd egymást! – mondta, s felvillanyozottan folytatta – Tudod mit?! Rendelkezz ezzel a pénzzel mégis, most már komolyan ragaszkodom hozzá. A számlát pedig áthárítjuk Kozmára. Fizesse a hagyatékból!
- Kozma ?! Komolyan beszélsz ?
- De még mennyire! Forr bennem a méreg, ha arra gondolok, mi itt filléres kiadásokon rágódunk, a gazember pedig aljas módon zsebre tette a milliókat. A ház árához csapom ezt a költséget is.
- A ház is bizonytalan. Ha mégsem sikerül ? - nyugtalankodott Péter.
Béla könnyedén legyintett.
- Akkor ne sajnálj, mert úgy kell nekem! Megérdemlem, ha még ennyit sem tudok a galádtól kiügyeskedni.
Péter a fejét vakarta.
- Merjem, ne merjem ?!
- Már nem kérdés. Megmondtam, hogy ragaszkodom hozzá.
- Tulajdonképpen mennyi az a pénz?
- Harmincezer.
- Harmincezer?! – képedt el Péter, mert ennyi pénzt egyben még nem látott, mely ezekben az években igen komoly összegnek számított, s kiszaladt a száján - Ennyiből már lakodalmat is tarthatnánk!
- Szeretnél ?!
-Zsuzsi említette, lemondással beszélt róla. Hozzászokott már szegénykém, hogy nem teljesülhetnek a vágyai.  Ej, de nagyszerű volna, ha mégis valóra válthatnám! Ebből a pénzből még inkább emlékezetessé tehetném az esküvőnk napját.
- Tedd azt! – mondta Béla az apa jóságával. - Én pedig megígérem, hogy kipréselem Kozmából az esküvőtök napjára mindazt a pénzt, amire szükségetek lesz az induláshoz.
Péter megindultan nézett rá, s emelkedő mellel mondta :
- Nem csak Zsuzsinak, nekem is apám lettél apám helyett… Köszönöm!
- Ejnye, no! Ne hozz zavarba, kedves fiam! Inkább vegyük számba az intézni valókat…- mondta lekapva a szemüvegét, s gyors mozdulatokkal törölgetni kezdte.
Megbeszélték aztán, hova mindenhova kell menniük az anyakönyvi hivatal mellett. Éppen befejezték, mikor Zsuzsi kiperdült a teraszra mosolygósan, jókedvűen, s mindketten puszit kaptak a türelmes várakozásért. A férfiak összemosolyogtak. Zsuzsit most talán még szebbnek látták, mint amilyen volt valójában. Közrefogták, s mentek vidáman hármasban Béla kocsijához.
X/B
Az anyakönyvi hivatalban szükség volt Béla ismeretsége, úgyis csak nehezen tudták elintézni, hogy a hónap utolsó szombatján megtarthassák az esküvőt. Utána vitték Zsuzsit menyasszonyi ruhát vásárolni. Ellentmondást nem tűrőn fogták közre. Kacagva engedelmeskedett, csak a szemében ült valami sejtelmes bánat. Látták, de nem akarták észrevenni. Zsuzsi szíve valóban fájt. Legbelül égette a megadás boldog-boldogtalan kínja, várta az esküvőjük napját nagyon, s a fehér menyasszonyi ruha továbbra is ellenére volt.
Bármennyire is bántja az embert a kényszerű helyzet, megfeledkezik róla, ha elé tárnak két tucat szebbnél szebb ruhakölteményt. Nem próbálgatott, csak végignézte valamennyit, aztán rámutatott egy meseszép ruhára. Földig érő volt, csipkéből, tüllből, gyöngyökkel hímezve. Mikor felpróbálta, s a hatalmas tükör elé állt, Péter szava elakadt. Káprázó szemekkel nézte, s hogy leplezze szédületes örömét, szívére tett kézzel tréfás komolyan meghajtotta magát.
- Felség, életem-halálom...,- mondta, s megindultságában nem tudta befejezni.
Zsuzsi megsimította az arcát. Péter megcsókolta simogató kezét. A nívós butik szorgos kisasszonyai hozták a koszorút, s a fátylat. Zsuzsi hidegen elfordult, s száraz hangon mondta, mást képzelt el a hajába. Szokatlan viselkedés volt ez a mindig kedves lánytól. Péter hátulról átkarolta, együtt néztek a tükörbe, s igyekezett jobb kedvre deríteni.
- Mirtusz helyett én is szívesebben látnék a hajadban színes virágokat... – mondta lelkesen - Például, meseszép volna egy piros szegfűkből font kis koszorú!
Zsuzsi arca felderült.
- Eltaláltad a gondolatomat, kedves! Semmiképpen sem akartam a mirtuszkoszorút. Az szándékos alakoskodás volna. Egész életemben szégyenkezhetnék miatta.
Péter belátta, hogy Zsuzsiban állandóan munkál a szomorúság, valóban mélyebben érintette " viszonyuk " mint azt gondolta. Feltámadt benne a lelkiismeret-furdalás néhány kósza pillanatra, s megcsókolta Zsuzsi haját némán, bocsánatkérőn.
Béla a közelükben állt, s szép örömmel nyugtázta ragaszkodásukat. Este óta gyakran gondolt Zsuzsi ajánlatára, s kezdte egyre komolyabban venni. Azt gondolta most is, hogy két ilyen fiatal közelében minden bizonnyal derűs öregség várna rá.
A ruhán volt némi igazítás, az üzlet vállalta, hogy időre elkészülnek vele, s hazaszállítják. Következő útjuk az ékszerüzletbe vezetett. Péter megvette a karikagyűrűket. Nézelődés közben Zsuzsi rámutatott egy kecses formájú női pecsétgyűrűre.
- Ó, de szép! - mondta áhítattal - Ha egyszer majd sok pénzünk lesz, vedd meg nekem. Belevésetnénk nevünk kezdőbetűit összefonódva.
- Szép gondolat! – mondta Péter, s tekintete összevillant Béla tekintetével. Az ügyvédnek hirtelen eszébe jutott, hogy fogytán van a nyakkendőtűje, s Zsuzsit magával vitte egy távolabbi vitrinhez.
Az ékszerüzlet után Béla szabójához mentek. Útközben felugrottak az ügyvédi irodába, volt ott egy kis páncél, Béla ott tartotta a pénzt, s magához vette az egész összeget. Zsuzsi semmit sem kérdezett. Megszokta, hogy nem tartozik rá, nincs köze pénzhez. A beidegződés még erős volt benne.
Béla öreg úrszabóhoz vitte őket. A mester levette a méreteket, megdicsérte Péter daliás termetét, aztán Zsuzsinak bókolt.
- Hej, de örömmel venném le a kisasszony mérteit is! - mondta nevető szemekkel.
Nevettek mindannyian. Látszatra hétköznapi történések voltak, Péter mégis másképpen élte meg. Bármerre mentek, bárkivel beszéltek, a tekintetek nem időztek sebesült arcánál. Kezdte hinni, hogy csak otthon, Révházán tüntetik ki sajnálkozó tekintetek, noha már az sem érdekelte, mégis jó volt megélni ezeket a tapasztalatokat.
Vidáman érkeztek vissza a villába. Útközben vettek két szakácskönyvet, s amint Béla magukra hagyta őket azzal, hogy estére újra velük lesz, hozzákezdtek az ebédfőzéshez. Kinézték a szakácskönyvből a székelykáposztát. Az éléskamrában mindent megtaláltak hozzá. A nagy konyhai asztal mellett fogtak munkához. Péter kiválasztotta a megfelelő lábast, odakészítette a gázra, s meggyújtotta mellette az egyik lángot. Zsuzsi ügyeskedni akart. Azt hitte, Péter elfelejtette a lángra tenni az edényt, s maga pótolta. Mikor a lábas füstölni kezdett, Péter felkapta a fejét, s nagyot kiáltott. Zsuzsi ijedtében elkapta a lábas áttüzesedett fülét. Összeégette a jobb keze öt ujját. Mogyorónyi hólyagok nőttek rajta pillanatok alatt. Zsuzsi sírva fakadt, úgy sírt, mint egy pórul járt kislány. Péter úgy is bánt vele. Csap alá tartotta az ujját, fújta, csókolgatta, az ölébe vette, míg megvigasztalódott.
Valóban kislány volt még, ahogy Péter gyakran gondolta magában befelé mosolyogva. Édes csitri a bő aljú miniszoknyájában, melle alatt megkötött nyári blúzában, kivillanó formás combjaival, meseszép hajával, beszédes szemeivel, melyekben gyakran csodálkozás ült. Volt abban valami meghatón elbűvölő, ahogy rá-rácsodálkozott az életre. Ismerte már az ölelés gyönyörűségét, de még mindig gyanútlanul ártatlan volt. Péter gyakran évődött, aztán élvezte, hogy először töprengő arcot vágott, s csak aztán pirult bele.
Ezúttal prózai dolgok forogtak Péter fejében. Nem akarta elárulni Zsuzsinak, hogy valójában sokkal nagyobb esküvőt akar, így óvatosan fogott hozzá. Közömbös hangon szólalt meg.
- Míg szemlét tartottunk az ebédlőben, az járt a fejemben, hogy itt is megtarthatnánk a vacsorát. Minden megvan hozzá. Rengeteg porcelán, poharak, evőeszközök… Bár, ha jobban belegondolok, a révháziaknál okozna némi riadalmat a kristály, és az ezüst.
- Nem értem...- pislogott rá Zsuzsi nagyokat - Nem édesanyáddal, és Béla bácsival leszünk négyesben, ahogy szó volt róla?!
Péter csak fokozatosan akarta tudatosítani a változást, de valamennyiről Zsuzsinak is tudni kellett.
- Már többet szeretnék. Gondoltam apám egyetlen testvérére, Gézára. Lehetne a tanúm. A barátaimra is feltétlenül. Vendéglőből rendelnénk vacsorát, szereznénk egy-két cigányt… Mulatnánk egy kicsit.
Zsuzsit meglepte. Töprengve nézett maga elé. Lehet, hogy mégis ünnepélyesebb lesz az esküvőjük, mint gondolta ?! Kicsit elérzékenyült, de igyekezett titkolni. Halkan felnevetett, aztán hirtelen eszébe jutottak az anyagiak. Szokatlan volt tőle, magát is meglepte, s elkomolyodva kérdezte :
- A kis pénzedből hogy oldod meg ?
Péter jólesőn nyugtázta, s elmosolyodva felelt.
- Megoldom baráti kölcsönből. Nem kerülhet sokba, ne nyugtalankodj. Szeretném hallani, kit látnál itt szívesen ?!
Zsuzsi arca álmodozó lett, s felnevetett megint.
- Hogy kit?… Például a volt osztályomat tanárostól.
Péter meghökkent.
- Az egész osztályt?!
- Igen, kedves! Ha megtehetném, meghívnám mindannyiukat. Nekem ők jelentették a családot négy esztendőn át. Szerencsére jó osztály volt a miénk. Összetartó. Szinte kivétel nélkül kedveltek engem. Ismerték a helyzetemet. Ha sajnáltak is, nem mutatták. Hálás voltam érte. Tanáraimmal is szerencsém volt. Még akkor is, ha valójában keveset tehettek értem. Rózsi megfenyegette őket az osztályfőnökömön keresztül, de szeretetüket nem vonták meg tőlem akkor sem. Naponta érezhettem. Nagyon szívesen látnám itt őket, adósságom is az osztállyal szemben. Hiszen mindenből kivontam magam Rózsi miatt. Aztán azért is, mert ide senki sem tehette be a lábát. Még a legkedvesebb osztálytársaim sem. Persze, nem gondoltam komolyan, de jólesett elmondani...- mondta bágyadt mosollyal.
X/C
Péter magában számolgatott. Hány főből állhat egy leérettségizett osztály, ha buliba hívják őket. Mindenki vinné a barátját, barátnőjét is. A tanárok, ha meghívják őket egy elegáns budai villába, otthon hagynák-e házastársaikat. Aligha. Ez legalább száz ember. Futna rá a harmincezerből. Egy életre szóló élményt szerezne Zsuzsinak, s maga is élvezné.
Alaposan meg kell gondolnia. Van benne rizikó. Ha Bélának mégsem sikerül áthárítani Kozmára a kiadásokat, megnézhetik magukat. Nem terhelhetik Bélára az összeget. Vehet fel banki kölcsönt, s fizethetik évekig. Ezzel szemben ott van Zsuzsi öröme.
Beleszeretett a gondolatba, s a kivitelezésen kezdett gondolkodni. Titokban kell megszerveznie. Szigorúan titokban. Zsuzsi nem sejtheti meg. Ez alaposan megnehezítheti a dolgát. Ki szedné össze az osztályt, kihez fordulhatna. Ebben is számított Béla segítségére, de a szervezés gondját magának kell megoldani. Egészen belemerült a gondolataiba. Zsuzsi finoman megérintette a kezét.
- Mi a baj, kedves ?! Olyan gondterheltnek látszol.
- Semmi különös, csak sorba szedtem a tennivalókat...Még ma írok édesanyámnak. Megírom az esküvő napját, óráját. Ráérnek a déli vonattal feljönni, hogy négyre itt legyenek. Géza mellett felhozhatná Mari nénit is. Kedvenc nagynéném, szeretni fogod. Feriéket is fel kell hívnom időben, hogy intézhessék az ügyeleteket. Tudod, hogy mit gondoltam, kis virágom ?! Meghívhatnánk Kékesi Feriéket családostól. Hozzák a gyerekeket is, van itt hely bőven. Mit szólsz hozzá ?
Zsuzsi arcát halvány pír lepte el.
- Kékesiné nem jön fel. Valami miatt ellenszenvesnek talált engem. – mondta bánatosan.
Péter nagyot nevetett, s elmesélte mindazt, amit Feritől hallott a csacska álomról. Rosszul tette, mert Zsuzsi belesápadt.
- Jaj, istenem, hisz ez borzasztó! – mondta összekoccanó fogakkal.
Péter már bosszúsan nevetett.
- Ugyan, életem, ez butaság!
- Nem az! Mondtam már, az álmot komolyan kell venni, főleg az ilyen álmokat. Mindig jelentenek valamit. Előre jeleznek. Kékesiné álma biztosan ilyen, érzem. Nem jót jelző álom.
- Zsuzsikám, elég legyen a csacskaságból! – mérgelődött Péter – Az álmok java múltbeli történés, és semmiképpen sem jövőbelátás. Ha ismernéd az agy működését, magad is így látnád. A többi álom pedig az agy kontrollálatlan csapongása. Olyasféle, mint mikor valaki csapong az emlékei között, és összerak belőlük egy új történetet. Ezt tette Ili is. Ahogy Feri mondta, kósza féltékenység, álombeütéssel. Ilinek csak Feri van, és a gyerekek. Nem csoda, ha félti őket. Ferit is, noha nem Füredi Laci, de férfi, és ott a sok nővérke. Ilit alighanem foglalkoztatja a dolog. Találkozásotok előtt álmodott valamit egy hosszú hajú lányról, az álom természetéből adódóan nem Ferit vitte el, ahogy ébren fél az ilyesmitől, hanem a gyerekeket. Erre Laci beállít egy olyanféle lánnyal, akit az álmában látott. Egyből arra a lányra testálja az álmát. Lehetett volna az bárki, ha csak kicsit is hasonlít, hitte volna, hogy azt látta álmában. Az se bántson, hogy rideg volt hozzád. Az ember ritkán hálás a sorsának, ha hite szerint előrevetít valami rosszat. Ez történt, hidd el!
- Ez is történhetett, kedves, de történhetett más is. Olyasmi, mint a hatodik érzék, ha nem akarod álommal magyarázni.
- Ne erőszakoskodj, kicsi életem, mert nem értesz hozzá! Ha egy orvos azt mondja neked, hogy így van, akkor így van. Magad is így látnád, ha folytattál volna ilyen irányú, komoly  tanulmányokat.
Zsuzsi nem bántódott meg, szelíden felelt.
- Kékesiné folytatott ilyen tanulmányokat, hiszen orvos maga is, mégis hisz abban, hogy vannak másféle álmok is. Megérezte, hogy valami nem jó dolog történik majd köztünk. Figyelmeztette rá az álma. Jaj, istenem, de mi?!
Péter már komolyan haragudott.
- Tipikus női gondolkodás! Életem, hiányzik belőletek a racionalitás. Buta álmokat tényként fogadtok el. Ili abba a hibába esett, amibe te a gazdaház kapcsán. Az egész álomhistória csak arra jó, hogy összezavarja a gondolkodásotokat.
Zsuzsi még mindig nyugodt volt, szinte bocsánatkérő.
--Ne haragudj, kicsi kedvesem, nem akartalak felbosszantani. Elismerem, hogy ránk, nőkre jellemző az ilyesmi, de nem azért, mert nem tudunk racionálisan gondolkodni. Sokkal inkább azért, mert mi érzékenyebbek, fogékonyabbak vagyunk a lélek dolgaira. Ez nem hibánk, hanem erényünk, kedves!
Péter megenyhült, s békülékenyen átölelte.
- Fátyolt rá! Inkább azt mondd, kire gondoltál komolyan, kit hívjunk meg a te részedről?!
Zsuzsi töprengett.
- A két közvetlen szomszéddal jóban vagyok, rájuk gondoltam. Előttünk egy festő lakik, Vicuska a felesége, van két édes kisfiuk. A festőt nem kedvelem különösebben, furcsa ember, de Vicust szeretem. A kicsik ennivalón aranyosak. Mögöttünk Klári néniék laknak, egy idős hölgy az unokahúgával, aki apáca volt valamikor. Ők még közelebb állnak hozzám. Rózsi ellenezte a szomszédolást, maga a két szomszéd családdal nem volt baráti viszonyban, így csak titokban, lopva találkozhattam velük. Ha Rózsi nem volt itthon, és Teri néni sem látta, a kerítésen jártam át Vicusékhoz, a garázs mögött átmásztam néha. Kláriékhoz az utóbbi egy-két évben ritkán átmehettem, de velük is inkább a kerítés felett beszélgettünk. Kiskoromban ismerkedtem meg velük. Idős létükre felálltak a kerítés mögött a kerti székre, hogy láthassam őket. Magányomban sokat jelentett a barátságuk. Felhívom őket majd, és átviszlek bemutatni.
- Tehát, Vicuskáék, és Klári néniék, más nem?! Senki mást sem látnál itt szívesen?
Vigyázatlan kérdés volt. Zsuzsi felzokogott, s Péterhez borult. Péter gondolatban a fejéhez kapott: "Nem szabad ilyet kérdezni attól, aki már mindenkit elvesztett, akit eddig szeretett. Imre elvesztése pedig még friss bánat, gyötrő tudat!" Haragudott magára. Megfogadta, hogy jobban vigyáz a jövőben. Mellette türelmesebb lesz. Zsuzsi megérdemli. Most is. Békét kereső kicsi szíve szelíden tűrte a háborgását. Egyszer sem emelte fel a hangját. Igaza tudatában sem akart fölébe kerekedni, nem sértődött, nem duzzogott. Gondolta boldog felismeréssel, hogy kincset talált, valóságos kincset.
Béla este nyolcra ígérte a látogatását, megvárták a vacsorával. Zsuzsi a sebesült ujjai miatt pihent, Péter terített meg a teraszon, s közben Zsuzsi telefonált a két szomszédba. Kláriék már tudtak Péter ottlétéről. Az idős hölgy kedvesen mondta, hallották őket néhányszor a kertben, a fogócska kedves játékából megsejtették, hogy a fiú több alkalmi látogatónál.
Zsuzsi piros volt. Restellte, hogy előző este megfeledkezett a közeli szomszédokról. Valóban hangosak voltak. Péter a karjaiban a kispadhoz cipelte, s tréfás évődőn megkérdezte, szeretkezett-e már ezen a kedves kispadon. Péter jól tudta a választ, de feltámadt vágyában hallani akarta, s kicsiklandozta belőle. Kacagva kiabálta, hogy még nem, Péter rávágta, hogy akkor most fog. Menekülésbe kezdett. Ahogy kiszabadult a karjaiból, végigrohanták a kertet, a házat. Boldog fogócska volt, a zöld szalon perzsaszőnyegén fejezték be újra.
Klárinak hebegett valamit. Az idős hölgy aranyosan mondta, hogy ne zavartassa magát. Örülnek, hogy vidám hangokat hallanak végre. Meghívta őket a következő nap délutánjára. Utána beszélt a másik szomszéddal. Vicuska is örült. Péter miatt meglepődött ugyan, de aztán kedves nevetéssel mondta, hogy mással is megesett hasonló dolog. Magukra gondolt. Vicus falusi lány volt. A festő náluk lakott, míg a falu környékén festett. Belehabarodott Vicusba, de a szülők hallani sem akartak az idősödő kérőről, így megszöktette. Negyedik feleségnek hozta fel a fővárosba, számtalan gyermeke volt az előző házasságaiból. Az egyszerű emberek azóta sem bocsátották meg lányuk szökését. Az unokákat sem látták. Vicus valósággal betege volt. Úgy kapaszkodott Zsuzsiba, ahogy ő maga mindenkibe, aki jó szívvel volt hozzá, de csak ritkán találkozhattak. Rózsi nem állhatta a festőnét. Falusi libának nevezte maguk között, s a festőt eszetlen bolondnak tartotta, amiért feleségül vette az egyszerű, falusi  teremtést.
Pedig a festő jól járt Vicuskával. Az asszonyka istenítette az urát, még a gondolatát is leste. Kényelmes otthont teremtett körülötte. Afféle falusi konyhát vezetett, mákos kalácsos, csirkepörköltes boldogságot. Ha a festő Vicus odaadása mellett másféle örömökre is vágyott, megtalálta egyik-másik modelljében. Vicusnak álmában sem fordult meg a fejében, hogy imádott ura időnként félrelép. Most is dicsérte. Panaszosan mondta, hogy reggeltől estig dolgozik a műteremben, pályázatra készül. A modell mostanában náluk lakik, hogy mindig kéznél legyen. Szegény ura kihajtja a lelkét értük, miattuk, a két kisfiúnak gyűjtenek. Meghívta őket, de az ura nevében előre elnézést kért, hogy majd nem lehet jelen. Mikor Zsuzsi letette a telefont, bánatosan mondta:
- Szegény Vicus! Kritikátlanul imádja az urát. A festő nem érdemli meg. Hűtlen típus. A garázs mögül belátni a műterembe, tapasztaltam egyet, s mást.
Pétert csak egyetlen dolog érdekelte a festő kapcsán.
- Veled még nem próbálkozott?- kérdezte furcsa arccal.
Zsuzsi nevetett, s játékosan az orrára koppintott.
- Ne légy féltékeny, te!
- Pedig az vagyok, őrülten az! – ismerte be Péter, s elkomorodva tette hozzá – Ezt vedd komolyan, életem! Sohase játssz, ne akarj féltékennyé tenni, mert rossz vége lehet. Már ölni tudnék érted.
Zsuzsi megszeppenve nézett rá. Megint egy új Pétert ismert meg. Gondolta magában, így kell lennie. Lassan, apránként ismerik meg egymást. Minden bizonnyal Péter is így szerzi tapasztalatait vele kapcsolatban. Akkor most neki is fel kell világosítania, hogy sohasem játszana ilyesmivel, annál sokkal komolyabban veszi az életet, kettőjük kapcsolatát. Elmondta szép komolysággal. Péter örömében felkapta, s megforgatta játékosan, mint aki megilletődöttségét palástolja vele.
 X/D
 Az ügyvéd változatlanul vállalta a napi kevés bevásárlást, hogy Péter, Kozmáék miatt minél kevesebbet lépjen ki a villából. Azon a napon vidékre utazott, így Péterre hárult a vásárlás, noha Béla figyelmeztetőn mondta a telefonba, hogy feltétlenül várják meg vele.
Zsuzsi töltött paprikát ígért Péternek, nem volt hozzá paprika, s a kenyerük is fogytán volt. Péter amúgy is menni akart, volt más elintéznivalója is. Időben akarta megrendelni a menyasszonyi csokrot, s a szegfűkoszorút. A közeli vendéglőben, cukrászdában is érdeklődnie kellett. Míg magát nem féltette, Zsuzsit annál inkább. Mielőtt elment, szigorúan Zsuzsi lelkére kötötte, hogy senkinek se nyisson ajtót, míg távol van.
Ezen a délelőttön Zsuzsi kétszer is megszegte a tilalmat. Először Vicuskát engedte be a két kisfiúval. Vicus nem tudta kivárni a látogatásukat, kíváncsi volt Péterre, s hallani akarta Zsuzsitól személyesen is, hogy boldog.
- Az vagyok valóban! – mondta Zsuzsi kedves mosollyal – Gyakran érzem úgy, hogy álom, és attól félek, hogy felébredek.
- Akárcsak én!– mondta Vicus az ölében ülő kisebbik fiacskáját magához szorítva. – Ébredés után gyakran gondolom, velem valóságos csoda esett meg, hogy ez a nagy ember éppen utánam nyújtotta ki a kezét. Én, a kis falusi lány, feleségének tudhatom magam, gyermekei anyjának. Csodálatos ember az én uram. Meglátod, Zsuzsi, egyszer még nagyon híres lesz. Már most is hívják Párizsba. Megpályázott egy ösztöndíjat, ha megkapja, kimegyünk a gyerekekkel egy egész évre. Előtte még megünnepeljük a hatvanadik születésnapját. Nagy kerti bulit rendezünk, meghívlak benneteket is. Magam sütöm rá a pogácsákat. Az uram bohém társasága odavan érte, imádják azt, amit elébük teszek. Szívesen sütök nektek is, ha gondolod.
Zsuzsi megsimogatta a tekintetével.
- Aranyos vagy, Vicuska!… Lehet, hogy élek vele, mert Péter legújabban nagyobb esküvői vacsorát tervezget. Rátok is gondoltunk. Itt lesz a villában, az ételt hozatjuk, a süteményt vennünk kell. Magam még ügyetlen vagyok. Bár, már gondoltam rá, hogy mégis sütök valamit.
Vicus tanácsokat adott, Zsuzsi jegyzetelt, s mielőtt elmentek, Zsuzsi megölelgette a két kisfiút. Rajongott érte mindkét gyermek. A második látogató kellemetlenül érintette, mégis kaput nyitott. Kozma Tivadar csengetett be. Apja tudta nélkül jött, mondta előre bocsátva. Zsuzsi a hallban ültette le. A fiú eleinte feszengett.
- Úgy hallottam, nem vagy egyedül.
- A kedvesem bement a városba.
- Jókor jöttem, mert kínosan bizalmas a mondandóm. Ha kitudódna, hogy itt jártam, apám megtapos, de el kellett jönnöm, hogy figyelmeztesselek. Zsuzsi, vigyázz nagyon magadra! Apám nem normális. Már elitta a maradék eszét is. Belehajszolta magát a hülyeségbe, hogy megszerez, és megbüntet, mert visszautasítottad. Az este beivott megint, tört-zúzott, és ijesztő dolgokat kiabált veled kapcsolatban. Ha valahogy felkerülsz a hegyre, fogságba ejt, korbáccsal tanít engedelmességre. Akkor már nem tudok segíteni. Holnap elutazom. Neked megvallom, végleg. Anyám bátyjához. Párizsban élnek, ott maradok náluk, nem jövök vissza. Elegem van abból, ami itthon van, apámból, a dorbézolásokból, az ügyeiből… Elmegyek! Mindig rendes voltál velem, az egyetlen vagy, aki tudja. Nyugodtan rád bízom a titkom.
- És az egyetem? – kérdezte Zsuzsi részvéttel. Tivadart felvették az egyetemre,  a szerencsés végzősök közé tartozott.
- Majd kint, ha sikerül. Ha nem, mosogatok, mindegy. Akkor sem jövök vissza. Sajnálom Rózsit, talán kordában tudta volna tartani az öreget, de ég a képem, mert szerintem apám kitervelte a halálát. Gyalázat!
Zsuzsi felelni akart valamit, de Péter betoppant, s megállt számon kérőn az ajtóban.
Zsuzsi ijedten mondta:
- Az egyik évfolyamtársam, kedves… Már éppen menni készül.
Tivadar értett a szóból. Felállt, s motyogott bemutatkozás helyett, aztán indult. Közben nyugalmat színlelve csevegett.
- Hallottad, hogy Falábúnak meghalt a felesége?! Azt mondják, azóta még zárkózottabb lett az öreg.
Zsuzsi kikísérte. Mikor visszajött a hallba, Péter átható tekintettel várta a magyarázatot.
- Ne haragudj! – kérte Zsuzsi bűnbánó arccal.
- De haragszom, mert megszegted a megállapodásunkat. Ki volt ez?
- Kozma fia… - vallotta be Zsuzsi sóhajjal – Bántott volna, ha kidobod.
Péter már kiabált.
- Kozma fia?! Zsuzsikám, nem vagy magadnál. Kozma fiát beengedted?!
- Tivadar rendes gyerek. Óvott most is az apjától. Búcsúzni jött, végleg elmegy külföldre az apja miatt.
- Mondta neked! – kiáltotta Péter dühös arccal – Közben terepszemlét tartott, s ki tudja, mi történik, ha nem toppanok be. Ezer módja van az átverésnek. Leüt, elkábít, mit tudom én, és beengedi az apját.
Zsuzsit bántotta a vita, most mégis elnevette magát.
- Ugyan, kedves, ezt magad sem gondolod komolyan!
- Ezen nincs mit nevetni! Nagyon is komolyan gondolom, mert én nem vagyok éretlen csitri!
- Mert én az vagyok? – kérdezte Zsuzsi csendesen.
- Nem úgy értettem.
- De úgy értetted, Péter… Nem vagyok felelőtlen. Beengedtem, mert biztosan tudom, hogy nem az apja cinkosa… Ismerik egymást a sokat kesergők, megismerik egymást, és tudják, hogy kiben mi lakik. Tivadar valóban elmegy holnap, menekül… - mondta elszorult szívvel, hiszen hányszor, de hányszor gondolt maga is menekülésre.
Péter jobb belátásra tért, s magyarázkodón felelt.
- Én nem ismerem. De azt tudom, hogy most is itt áll a téren egy gyanús kocsi, ülhet benne Kozma is akár.
- Akkor Tivadarnak annyi, ráfizet a jóindulatára! – mondta Zsuzsi búsan.
Péter már bánta a hirtelenségét.
- Halálos aggodalomban élek miattad, kis virágom… Máskor nem hagylak egyedül, ha mennem kell.
- Mert éretlen csitri vagyok? – kérdezte Zsuzsi szelíd nehezteléssel.
- Mert az életemnél is fontosabb vagy! – felelte Péter, s magához ölelte.


Szólj hozzá!

A szerelem ereje ( 5. rész )

2010.05.01. 16:57 Rényi Anna

 

6. fejezet
 
A  S Z E R E L E M  E R E J E ( 5. rész )

X/A
            Ebéd után átmentek a festőékhez. Vicuskát egyedül találták. Gyerekeit lefektette, a teraszon üldögélt, kalocsai terítőt varrt ki. Péternek tetszett a pirospozsgás, bájosan falusias asszonyka. Kontyos hajával, keményített kötényével inkább illett volna egy tisztes vidéki portára.
Vicus bevitte őket halkan az alvó gyermekeihez, aztán a teraszon ültek le, s maga sütötte pogácsával, házi meggyszörppel kínálta őket.
- Tessék fogyasztani, doktor úr, jó szívvel kínálom! - mondta kedvesen.
Azzal a közvetlenséggel csevegtek, amit Vicus otthonról hozott magával. Kellemes órát töltöttek el. Hazafelé menet Péter azt mondta:
- Jobb társat érdemelne ez a kedves asszonyka!… A festő nagy hajú, szakállas férfi, benne jár a korban, igaz?!
- Hol találkoztatok?
- Csak messzebbről láttam. Mikor a városba indultam, kijött a villából. Molett, vörös hajú nővel volt. Csókolóztak a kocsiban.
- Az új modellje... – mondta Zsuzsi csendesen – Baj van, ha már az sem érdekli, hogy Vicus megláthatja. Ó, istenem! Én belehalnék hasonló helyzetben.
Péter magához fogta erősen.
- Ilyenre gondolnod sem szabad, kis virágom! – mondta tiltakozón, s megcsókolta a kis téren, a járda közepén. Meleg délután volt, néptelen volt a terecske, csak egy kislegény emelgette a labdát az egyik villa előtt. Abbahagyta a játékot, s szájtátva bámulta őket. Zsuzsi észbe kapott, kibontakozott Péter öleléséből, s odakiáltott a legénykének:
- Szia, Álmos! Már megint átmásztál a falon?! Lesz kapsz, ha papa meglátja!
A legényke rájuk vigyorgott, bedobta labdáját a kertjükbe, s visszamászott ott, ahol kijött. Összenevetve mentek be a kapun, miközben Zsuzsi a kisgyerek családjáról beszélt.
- Szülei diplomaták. Apja követ valahol a Távol-Keleten. A gyerek is velük volt, de nem bírta a klímát, így hazahozták. Nagyapja ezredes, katonásan szigorú. Egyszer láttam, hogy derékszíjával verte kint a téren. Egészen belebetegedtem. Ugye, kedves, mi nem fogjuk veréssel nevelni a gyermekeinket ?!
- Inkább meggyőző, okos szóval. Ha nem használ, előfordulhat majd, hogy én is lekapcsolom a derékszíjam, de brutális nem leszek, azt már most megígérem.
Kláriék későbbre várták őket, így kimentek a kertbe. Összekapaszkodva sétálgattak a keskeny kerti úton, s Zsuzsi a vén hársfákra mutatott.
- Ők a nagy öregek, magamban így szoktam nevezni őket. Évtizedek óta itt állnak. Mennyi mindenről mesélhetnének, ha beszélni tudnának. Talán így sétálgattak itt a szüleim is. Mióta tudom, hogy a villában éltek, egészen más szemmel nézek körül. Kedves kis padomról is azt gondolom, édesanyám sokszor üldögélt rajta, míg édesapámat várta. Igyekezett távol lenni Rózsitól. Abban biztos vagyok, hogy nagynéném nem járt ki a kertbe, nem üldögélt a kis padomon, nem vallana rá. Haragudott az öreg kőpadra. Sokszor mondta, hogy szétvereti. Talán csak azért, hogy egy nyugtalansággal többet okozzon.
- A kedvedért nem akarom csúnya szóval jellemezni újra. Helyette inkább a meglátásom mondom. Szerintem Rózsi beteg ember volt. Parttalan bosszúvágya is arra utal. Béla szavai is igazolják. Régi önmagához képest teljesen megváltozott, amint a hatalom közelébe került. De magam is találtam rá bizonyítékot. Ott van példának a zongora. Azt mondod, senki sem játszott rajta, akkor vajon miért hangoltatta fel időről-időre ?! Abban lelte örömét, hogy némaságra ítélt egy hangszert, éppen egy olyanfajta hangszert, amin édesanyád játszott valaha, de folyamatosan gondoskodott arról, hogy közben üzemképes legyen ?! Ez a fajta viselkedés a gyűlölködés kategóriájába tartozik. Egyértelműn valamiféle lelki betegségre, defektre utal.
Zsuzsit fájdalmasan érintette a téma, nem akart beszélgetni róla. Megfogta Péter kezét, húzta magával a villa felé, s közben arra kérte, játsszon valamit újra a zongorán, s mesélje el, hogy fiúlétére miért ezt a hangszert választotta.
Péter készségesen felelt.
- Hegedülni tanultam először. Volt egy öreg zenetanár Révházán, apám hozzá járatott bennünket. Munkával fizetett érte, tetőt javított, kertet ásott, és hasonlókat. Édesapám is tudott hegedülni, szépen játszott, de nem volt türelme a tanításhoz. Tréfásan azt mondogatta, mi leszünk a Kerekes zenekar. Ne gondolj klasszikusokra. Apám egyszerű ember volt, könnyűzenét, nótákat játszott. Amúgy is szerény volt, egy dolgot kivéve. Ács volt, s büszke volt rá, mivel Jézus földi apjának is ez volt a mestersége! - mondta nevetve.
- Muzikális család vagytok! - mosolyogta Zsuzsi, s kíméletből mondta jelen időben, hiszen Péter apja, s testvérei már nem éltek. Péter megérezte a szándékát, s mély sóhajtás után folytatta.
- Öregapám is hegedült, a maga, s a család kedvére. De arról nem tudok, hogy az elődök közül valaki kiemelkedett volna ezen a téren. Bár, egyszer majdnem " örökbe fogadott " egy cigányprímás. Szegeden találkoztam vele. Egy kiskocsmában mulattunk néhány évfolyamtársammal, cigányzene volt, kedvet kaptam a hegedüléshez. A prímás átadta a hangszerét, ami ritka dolog, de alighanem eleve szimpatizált velem. Játszottam pár nótát, kísért a banda. Elismerőn nyilatkoztak a játékomról. A prímással kezet adtunk, bemutatkoztunk ahogy illik. A jó ember erre azt mondja: " Ha Kerekes vagy, ides egy komám, akkor mi biz rokonok vagyunk, ha meg nem sirtelek ?! " Folytatta aztán egy történettel a családi legendáriumukból, egy hajdani cigány vajda legkisebb lányáról, akit éppen az esküvője napján szöktetett meg egy Kerekes nevű bácskai csikós. A rokonság bizonyítására mindjárt el is játszották az " Erdő szélen nagy a zsivaj, lárma..." című nótát.
Zsuzsi pislogott, Péter nagyot nevetett.
- Ne ijedj meg! Nem volt bácskai csikós rokonom, ahhoz a nevezetes cigány lányhoz sincs közöm, de akár azt is mondhatnám, hogy sajnos!
- Sajnos ?! - kérdezte Zsuzsi meglepődve.
- Tehetséges nép a cigányság, csak rajtuk ül az évszázados nyomor, ahogy édesapám mondta. A Teremtő fantasztikus zenei hallással áldotta meg őket. Sokért sem adnám, ha hasonló tehetséggel bírnék. Muzsikus lelkük mellett a fantáziájuk is kimagasló. A történet is bizonyítja. Ki tudja, hányszor, hány névvel mondta már el az én prímásom is, mindig az alkalomhoz igazítva, hogy " úgy iljek, ides egy komám !"
Zsuzsi nevetett, aztán elfogódottan kérdezte :
- Játszol majd egyszer nekem is ?
Péter ránézett azzal a mosolyával, amit Zsuzsi annyira szeretett.
- Szeretnéd csakugyan ?! No, akkor majd összehozzuk valahogy.
- Köszi, kicsi kedvesem! Drága vagy! - örvendezett Zsuzsi, s biztatta újra - Mesélj tovább. Mikor tértél át hegedűről a zongorára ?!
- Folytatom azzal, hogy jól haladtunk a hegedűvel. Bátyáim előbbre jártak, így velem külön foglalkozott az öreg. Mindig én voltam az utolsó az órákon. Míg vártam a soromra, mint amolyan mozgékony gyerek, nem tudtam nyugton maradni. Ezért a verandán kellett várakoznom. Állt ott egy vén zongora, elkezdtem pötyögtetni. Így kezdődött. Bátyáim halála után az öregnek több ideje volt rám. Talán vigasztalni is akart. Látta, hogy szívesen barátkozom a billentyűkkel, s a hegedű mellett tanított. Később sem szakadtam el a hangszertől. Rezidens éveim alatt albérletben laktam, volt a szobámban egy zongora. Házinéni nagyothallott szerencsémre, így még késő este is leülhettem a zongora mellé, ha ahhoz volt kedvem. Gyakran megtettem, hiányzott a játék. Hegedűm sajnos nincs. Apám hegedűjét Géza nagybátyám örökölte, mivel öregapámé volt valamikor, őt illette...-mondta emlékező hangon.
X/B
A pipázóban Péter leült a zongorához. Végigfutottak ujjai a billentyűkön, s fojtott hangon kérdezte :
- Mit hallanál szívesen, kicsi boldogságom ?
Zsuzsinak melege lett. Ismerte ezt a hangot, ezt a tekintet. Sejtette, hogy nem fognak sokáig zenélni. A zongorára könyökölt várakozón, s elmosolyodva felelt.
- Rád bízom, kedves, de szeretném, ha énekelnél is közben...- mondta kérőn. Nem merte bevallani, attól fél, nem jut el hozzá most sem az üzenet. Péter töprengett egy keveset, aztán felcsendült a dal szép, mély zengésű hangján.
-Úgy eltennék kicsit a boldogságból, hogy később is maradjon egy kevés...,-dalolta valamiféle megilletődéssel, s mikor befejezte a dalt, nem mozdult. Szerelmes vágyakozással nézték egymást. Csodás órát éltek át a pipázónak kinevezett kisszobában, a kiérdemesült perzsaszőnyegen.
Bárhol voltak, a boldogság ugyanúgy köszöntött rájuk, így nem keresték a kényelmet. Fiatal énjük, heves vágyakozásuk elfogadott minden alkalmas helyet. Ezúttal éppen a zongora mellett, félig alatta.
Ha idejük engedte, egymáshoz bújva maradtak kis ideig. Jó volt így összebújva, örömmel telt szívvel heverészni, simogatni, szeretgetni egymást. Most is azt tették. Péter a karjaiban tartotta még Zsuzsit, s halkan dúdolt az eljátszott dalból. Zsuzsi megfordult a karjában, s csókot adott válaszul. Aztán jólesőn nyújtózkodott a szőnyegen, s megszólalt.
- Jé! Valami papír van a zongora alján.
Péter volt közelebb, az ujjával elérte. Megpróbálta kisimítani az ősréginek látszó, félig már leszakadt, összekunkorodott cédulát. Amolyan tanúsítvány volt, a cég nevével, gyártási évvel, s volt rajta kézírás is tintával, de az évek során nagyrészt elhalványult. Talán vásárláskor, vagy szállításkor írtak rá valamit. Péter hangosan böngészte a megmaradt kézírást.
-Valami utca, a házszám olvasható, harminckettő, emelet és név. Széplaki, a többi már elmosódott.
Zsuzsi felkiáltott.
- Melinda!...Széplaki Melinda!... Édesanyám zongorája. Jaj, istenem!... Édesanyám zongorája!
Következő pillanatban talpon volt. Sírva ölelte, simogatta a fekete zongorát. Péter megrendült. Igyekezett ki maga is a zongora alól, alaposan bevágta a fejét közben, de nem törődött vele. Zsuzsit a karjaiba ölelte, nyugtatta, csillapította. Már tartott a furcsa sokktól, igyekezett megnyugtatni, mielőtt végképp kiborul. Hiszen megrázó felfedezést tettek. Az a lány, aki évek óta sóvárgón kutatta szülei nyomát, esdekelt a sorsnak egy parányi emlékért, hirtelen rátalált édesanyja hangszerére. Arra a zongorára, mely minden bizonnyal a művész Széplaki Melinda legkedvesebb tárgya volt.
Fény derült az eltemetett titokra. Takács Rozália megőrizte az engesztelhetetlenül gyűlölt sógornője hangszerét. Beigazolódni látszott, hogy Rózsinak valóban volt valami lelki defektje, ahogy minden uralkodni vágyó, gyűlölködő ember lelke valamiképpen beteg. Ha így volt, alighanem vörös posztónak tartogatta a szép zongorát. Olyasminek, ami nap mint nap ébren tartotta benne a gyűlöletet.
Imre védelmezőn azt mondaná, lelke mélyén élt még benne a hajdani kistestvér jósága, szeretete, s Zsuzsinak őrizte meg, ha nem is ültette mellé, s egy napon felfedte volna a zongora származását. Csak a magasságos Isten a tudója, hogy Takács Rozáliát valójában mi motiválta.
Mikor Zsuzsi úgy-ahogy megnyugodott, maguk is az indítékról kezdtek beszélgetni. Péter azt mondta:
- Bizonytalan, hogy Rózsi milyen mértékben volt beteg, s mi adódott a természetéből. Magam arra hajlok, hogy a zongorát galádságból őrizte meg.
Zsuzsi elgondolkodva ingatta a fejét.
- Nem biztos, kedves! Nincs csak jó, vagy rossz ember. Összetettek vagyunk. Szeretném hinni, hogy egyszer megszólalt volna.
Péter töprengőn nézte, aztán elmosolyodott.
- Optimista lelked van, kis virágom!
- Hozzáteheted, hogy bánatos is. Édesanyám tanított is ezen a zongorán. Sok gyermek tanult meg játszani a keze alatt, de nekem nem adatott meg, hogy értsek hozzá. A művész Széplaki Melinda lánya nem tud játszani édesanyja hangszerén, analfabéta hozzá.
- Ezen könnyen segíthetünk… - mondta Péter, leült a háromlábú székre, s ölébe vonta Zsuzsit. – Csodákat nem ígérhetek, de azt igen, hogy idővel megtanítalak annyira, hogy örömöt találj benne.
Zsuzsi ujjait ráillesztette a csont fehér billentyűkre. Kláriék hiába várták őket ezen a délutánon. A pipázóban esteledett rájuk. Péter megtanította Zsuzsit egy könnyű dalocskára " Szeretnék szántani, hat ökröt hajtani ". Zsuzsi pötyögtette a dallamot, s olyan volt közben, mint a boldog gyermek. Ezen az estén az volt valójában. Mikor Béla betoppant vacsorára, s rájuk akadt a pipázóban, Zsuzsi sírva-nevetve újságolta a nagy hírt.
Béla maga sem tudott a zongora eredetéről, oly keveset tudott arról, amit Rózsi tett, vagy gondolt, s bepárásodott szemmel hallgatta az örvendező lányt. Zsuzsi kétszer is eljátszotta Bélának a könnyű dalocskát, s félő volt, hogy ezen az estén vacsora helyett vég nélkül gyermekdalt fognak hallgatni.
Megpróbálták elvinni a zongorától, de hallani sem akart róla. Hiába panaszolták karöltve, hogy kopog a szemük az éhségtől, Zsuzsi könnyed hangon azt felelte, hogy tudnak evésre gondolni, mikor itt van ez a csoda.
Végül mégiscsak rábeszélték, s beérték aztán hideg vacsorával. Közben Zsuzsi örvendező csacsogását hallgatták, s befele mosolyogtak, mert öt percenként felugrott, köszönte a vacsorát, ment volna vissza a zongorához. Péter kénytelen volt megígérni, hogy vacsora után zenélnek még egy keveset. Zsuzsi boldog szemekkel nézett rá, s izgő-mozgón várta a vacsora végét. Takács Zsuzsinak ezen az estén karácsonya volt.
X/C
Másnap délután készülődtek az idős hölgyekhez. Zsuzsi még reggel elnézést kért telefonon, elmondta távolmaradásuk okát. Klári néni megértő volt. Biztosította, hogy vele örülnek. Péter kíváncsi volt, hogy kifélék, mifélék. Zsuzsi hosszas válaszba fogott.
- Azt már tudod, hogy vigasztalóim voltak, de azt még nem, hogy tőlük hallottam először Istenről ... Biztosan furcsának találod Imre miatt, de ne csodálkozz ... Imre egyszerűen nem mert beszélni előttem vallási dolgokról. Persze, emlegette a maga módján a Gondviselést, de arról szó sem lehetett, hogy tanítson is. A gyermek könnyen elszólja magát, vagy Rózsi kipofozta volna belőlem, és irgalmatlanul elválaszt bennünket egymástól. Klári néniékkel más volt a helyzet. Ilyen veszély nem fenyegetett. Rózsi sokáig nem tudott arról, hogy a kerítés felett tartjuk a kapcsolatot. A villából nem látni oda. Gimis koromban néha átengedett, hogy Klári nénivel gyakoroljam az angolt. Ahogy hallottam, tapintatlanul pénzt kínált cserébe. Természetesen Klári nem fogadta el, de átmehettem. Rózsi nem tartott attól, hogy közben a hatásuk alá kerülök. Talán nem tudta, hogy Szilárda valaha apáca volt. Bár, Imre szerint ez szinte kizárt. Lenyomoztatta őket biztosan. Lehet, hogy rosszul nyomozták le, mert Rózsi nekem azt mondta, hogy Szilárda kórházi ápolónő volt a nyugdíjáig.
Péter türelmetlenül mozdult.
- Kicsi életem, nem kell egyszerre elmesélned mindent. Hosszú még az élet.
- Ne türelmetlenkedj, kedves! Ez fontos. Bevezető nélkül nem érted meg, hogy mit akarok velük kapcsolatosan mondani.
- Dehogynem! Jó szomszédok, akik emberségesen viselkedtek a kis árvával. Tanítottak erre-arra. Nekem ennyi elég.
- Nem erre-arra, kedves, hanem a legfontosabbra...Isten valóságos létére...El sem tudom mondani, hogy mit jelentett ez nekem..., Megtanultam, hogy van felettünk egy legfőbb jó, mindannyiunk Teremtője... Hirtelen támaszra leltem, kapaszkodóra...Volt már, akihez fordulhattam gondolatban, akiben reménykedhettem. És még valami. A túlvilág hírére a szüleim sem vesztek a semmibe. Feléledt bennem a viszontlátás reménye. Próbáld megérteni, hogy ez mit jelenthetett annak a kis nyomorultnak, aki voltam...- mondta, hirtelen a két tenyerébe temette arcát, s vállai megrázkódtak.
Péter megrendült. Kapott hozzá, vonta magához, s szidta önmagát haragosan.
- Már megint tuskó voltam. Türelmetlen barom!  Ne haragudj rám, kicsi boldogságom, de ezt a fajta türelmet még tanulnom kell.
Zsuzsi hamar vigasztalódott, átmosolygott a könnyein, s Péter szájára tette játékosan az ujját.
- Ne bántsd azt, akit a legjobban szeretek ezen a világon!
- Az a valaki nem érdemli meg, hiszen rád förmedt megint.
- Mert hosszúra nyújtottam, de annyi, annyi mondandóm van még... Szeretnék bevallani valami fontosat most is...Istenről beszéltem...De azt még nem mondtam el, hogy nem tudom elfogadni Isten számon kérő, büntető voltát. Számomra csak szerető, segítő Isten létezik. Ami rossz van ezen a földön, azt a száműzött angyalnak tulajdonítom. Mikor kialakult bennem ez a meggyőződés, és elmondtam Klári néniéknek, megdöbbentek.
Péter elmosolyodott.
- Mert nem ilyen egyszerű a dolog, Zsuzsikám! Persze, nem lep meg, hogy ilyennek képzeled a Teremtőt. Drága kicsi szíved mindenben keresi a jót, Istent ne ruházná fel a legszebb tulajdonságokkal ?!
- Nem fogadták ilyen megértőn! - mondta Zsuzsi halk nevetéssel - Kicsit nehezteltek. Szilárda, aki mindig kedves és szelíd, szigorúan rám parancsolt, hogy fogadjam el a tanításukat, és ne találjak ki magamnak új téziseket. Kevés volt az idő, amit erre fordíthattak. Bennem pedig sok kérdés fogalmazódott meg. Megpróbáltam magamnak megválaszolni. Lehet, hogy előtted is szóba hozzák. Nem akartam, hogy te is megdöbbenj.
- Én nem vagyok annyira szigorú, mint az apácáid. Egyébként, erről rájuk ismerek. Vallási dolgokban nem ismernek pardont. Nekem csak az a fontos, hogy eljutottál Istenhez. A többiben lesz segítséged. Majd édesanyám útbaigazít idővel szeretetben. Ismeri a katekizmust töviről-hegyire. Nyugodtan rábízhatod magad.
Zsuzsi megkönnyebbülve sóhajtott, mint aki valami nehezen jutott túl. Aztán megnyugodva mondta :
- Ugye, kedves, abban egyetértünk, hogy Isten csodálatos jósága létező valóság ?!
- Tökéletesen! - mosolyogta Péter, s karjai összezáródtak Zsuzsi körül - Hanem, most már mondj valamit az idős hölgyekről is.
- Csak az egyikük volt apáca. Klári egy amerikás magyar özvegye. Az urának volt valami érdeme a magyar kormány előtt, nem tudom, hogy mi. Klári az ura halála után így hazatelepülhetett. Hetven körül jár, de fiatalosan öltözködik, kint ahhoz szokott. Szilárda szerény, jólesőn nyájas, mindig mosolyog, pedig sokat szenvedett. Tudtál róla, hogy az apácákat is üldözték?!
- Az lep meg, hogy te tudod! Vagy ezt is tőlük tudod ?!
-Meséltek néhány dolgot, de lelkemre kötötték, hogy a villában szigorúan hallgassak róla.
-Nekem van saját tapasztalatom is. Kis surmó voltam, vitt anyánk templomba bennünket rendszeresen. Egyszer a délutáni litánián kiderült, hogy azonnal menekülniük kell. Mindig az első két sorban ültek. Bejött valaki, súgott valamit a legszélső apácának, az továbbadta, felálltak és indultak ki. A litánia félbeszakadt. Az emberek zsigereikben érezték a bajt. Körülvették a riadt kis apácákat, és menekítették őket pillanatok alatt. Anyám is elhozott hozzánk kettőt. Mari nénivel átöltöztették őket. Ott voltak pár napig, aztán elmentek. Később hallottuk, hogy aki rossz irányba menekült, vagy nem sikerült eltűnni a hatóság szeme elől, könnyen börtönbe került, vagy internálták… Amúgy sok kedves emlékem van róluk. Apácákhoz jártam óvodába. Nagyon értettek a gyerekek nyelvén. Báboztak nekünk, színdarabot játszattak velünk. Máig sem felejtettem el az egyik színdarabot. Tomit, a megfagyott gyermeket. Szívhez szóló történet volt.
- Akkor kedvelni fogod Szilárdát!- mondta Zsuzsi, s átmentek a szomszéd hölgyekhez.
X/D
Kláriék valóban kedvesen fogadták őket. Teát, s aprósüteményt kaptak. Zsuzsinak el kellett mesélni töviről-hegyire találkozásuk történetét. Okos mondatokban beszélt, nem tért ki az intim részletekre, mégis szép volt a beszámolója. Péter gyönyörködve hallgatta. A két idős hölgy elérzékenyült, Szilárda megjegyezte:
- A jó Isten vezérelte mindkettőjüket azon az estén, higgye el, kedves Péter! Zsuzsinak legalább akkora szüksége volt a maga védelmező szeretetére, mint magának Zsuzsi arany szívére, valódi értékeket becsülő szemléletére. Megtalálták egymásban, kitűnt Zsuzsi elbeszélése alatt. Hálás szívvel mondunk majd köszönetet mi magunk is a kegyelem teljes találkozásért. - mondta, aztán Zsuzsihoz fordult, s megkérdezte, hogy mikor lesz az esküvőjük.
Zsuzsi megfogta Péter kezét, s így felelt.
- Most, augusztus huszonkilencedikén, délután négy órakor. Szeretettel meghívjuk Klári néniéket, az utána következő vacsorára is.
Megköszönték illendőn, azután a volt apáca tovább tudakozódott. Megkérdezte, melyik templomban lesz az egyházi esküvő. Zsuzsiék zavarba jöttek. Valahogy megfeledkeztek az egyházi esküvőről, de nem merték bevallani. Zsuzsi nagyon pirosodott, Péter sietve mondta:
- Béla bácsi intézi, nem tudjuk a templom nevét.
- Ó, akkor a mi kis templomunkban lesz! – örvendezett Szilárda –Béla csakis András atyához mehetett, hiszen jó barátja a papunk. Szerencse, hogy Béla intézi, mert kicsit megnehezítette volna a dolgot, ha ti mentek be, Zsuzsikám, és András atya érdeklődik hitbeli tájékozottságod felől. Meghökkenés után berendel egy hosszabb hittanra. Akkor aligha volna ebben a hónapban esküvő.
Miközben mondta, nem látszott rajta neheztelés, de Zsuzsi tudta, hogy figyelmezteti újra hiányosságaira, s igyekezett a kedvében járni. Azt mondta, Péterrel éppen mostanában beszélgettek erről. Hozzátette azt is, jövendő anyósa mélyen vallásos. Csak azt hallgatta el, hogy lelke féltve őrzi a maga elképzelését Isten jóságáról, megbocsátó szeretetéről. Úgy akarta szeretni a maga Istenét, ahogy a lelke befogadta. A legfőbb Jónak. Szilárda ha sejtette, ha nem, nem tett rá megjegyzést. Helyette Péterhez fordult.
- Tudja-e, kedves Péter, hogy Boda Béla anyai nagybátyja Révházán volt esperes?! András atya szemináriumi évfolyamtársa volt. Gyakran látogatott le Révházára. Onnan ismerik egymást, mert Béla, és szegény Tamás öccse a plébánián nőtt fel. Édesanyjuk a bátyja mellett gazdasszonykodott haláláig. András atyát is letartóztatták az ötvenes években. Béla hozta ki a börtönből baráti segítséggel.
Zsuzsi szeme csillogott. Meggyőződése volt, hogy édesapja volt a segítség, de Szilárda mást mondott.
- Persze, ezt nem Bélától tudjuk! Bár, gyakran volt a vendégünk az elmúlt években szegény Rózsi ellenére is. Klárit képviselte jogi ügyekben, innen a közeli ismeretségünk, hanem András atyától. Béla szerény ember, magáról nem szívesen beszél. Az atyától tudjuk azt is, hogy a segítő, hajdan közreműködő barát ma is magas pozícióban van, de Béla sohasem kérkedett vele. Azt hiszem, igénybe sem veszi, legfeljebb egy baráti kézfogás erejéig találkoznak. Megkedvelte Bélát, ugye?!
- Az első percekben. Talán ő is engem. Megtisztelő barátságába fogadott.
Klári közbeszólt.
- Biztosan nem véletlenül. Mindannyian örülünk, hogy ez a kislány lassan révbe ér. Sokat imádkoztunk érte, s háborogtunk szomorú sorsa miatt… - mondta, s hirtelen angolul folytatta. Azt mondta, felháborította őket Rózsi alávaló viselkedése, de tehetetlenek voltak, ahogy szegény Takács Imre is. Szánták a kedves tanítót. Az évek során gyakran hallották beszélgetni Zsuzsival, közel van a teraszuk a kerítéshez. Hallották nemegyszer, hogy könnyek voltak a hangjában, miközben a szegény gyermekhez beszélt, végtelen szeretettel vigasztalta, babusgatta.
Zsuzsi abban a hitben volt, hogy Péter egyetlen szót sem ért az egészből, s kissé feszengett. Legnagyobb meglepetésére Péter kitűnő angolsággal válaszolt. Szomorúan mondta, hogy Takács Imre korai halálában ez is tényező lehetett, hiszen sok éven át kellett tehetetlenül nézni annak a gyermeknek a szomorú sorsát, akit maga egész szívvel szeretett.
Klári váltott újra, s mentegetőzőn mondta :
- Jaj, bocsássatok meg, néha még elfelejtem, hogy itthon vagyok… - s szemében huncut mosoly ült.
Zsuzsiban nem volt kétség, vizsgáztatta Pétert, ha tagadta is. Hiszen évek óta itthon élt már, aligha feledkezhetett meg róla. Zsuzsi örömére Péter jelesen vizsgázott. Mikor kilenc óra után hazaindultak, s összekapaszkodva mentek a villa kapuja felé, Zsuzsi kacagó jókedvvel kérdezte:
- Mit titkolsz még előttem, kicsi kedvesem?!
Péter adta az ártatlant.
- Semmit sem titkoltam, csak nem került szóba, ennyi!
- Nem, nem! Volt róla szó. Mondanod kellett volna, mikor magamról beszéltem.
- Pont akkor? Álljak eléd, hogy tudok néhány szót angolul, németül magam is, amikor te fél tucat nyelven beszélsz perfekt?!
- Csak négy nyelven, a latint ne add hozzá, az nem élő nyelv.
- Mi van a nyelvjárásokkal, és a spanyollal ?!
- A spanyollal ?! Honnan veszed, hogy spanyolul is tudok ?!
- Tegnap tapasztaltam. Az utazási prospektus spanyol szövegénél gyanúsan hosszan időztél. Aztán pedig igen tájékozott voltál. Gyanúsan jól tájékozott.
Zsuzsi kacagott.
- Ó, csak éppen! A spanyol nem számít.
- Nekem legyen mondva. Bár beszélnék még néhány nyelvet úgy, ahogy neked nem számít.
- Majd megtanítalak! - ígérte Zsuzsi, s megdicsérte a kellemes társalgásért – Olyan, de olyan büszke voltam rád Klári néniék előtt, hogy el sem tudom mondani.
Péter felnevetett, s megállt. A karjaiba ölelte.
- Kézcsókom az elismerésért, de nem érem be vele… - mondta, s mielőtt Zsuzsi ajkára hajolt, tekintetével befutotta a teret. Néptelen volt a kis tér. A szökőkút körül világítottak a kandeláberek, járókelő nem volt, csak egyetlen autó állt a festőék előtt, átvilágította a fény, üresnek tűnt. Nyugodtan ölelkezhettek. Akkor már a kapu közelében álltak, bemehettek volna, de a szív követelte a magáét. Csak épphogy belemelegedtek, a festőék elől hirtelen elindult az üresnek vélt autó, s hangos csikorgással fékezett mellettük. Hárman ültek a kocsiban, két férfi kiugrott, s rájuk vetették magukat. Zsuzsit félrelökték, s Péternek estek.
Péter viszonozta az ütéseket, s ordította közben:
- Rohanj be!… Zárd magadra az ajtót!
Zsuzsi nem engedelmeskedett. Nem tudta magára hagyni kedvesét. Azt nézte, miképpen segíthetne. Felfedezte, hogy lány ül a kormánynál. Behajolt, s megragadta a haját. A lány visítani kezdett. Az egyik verekedő otthagyta Péteréket, s a lány segítségére indult. Zsuzsi erre számított. A közeledő férfi felé fordult harciasan, s amint megfelelő távolságba ért, nagy lendülettel a lába közé rúgott. A jól irányzott rúgással harcképtelenné tette. Péter könnyen boldogult a másik támadóval. Iszonyú ütéssel a kerítésnek küldte, majd fordult az összekuporodott felé, elkapta s belökte a kocsiba. Ment a másik is szitkozódva, az állát fogva, keze fején csorgott a vér. Eltűntek olyan gyorsan, ahogy jöttek.
Péter sem úszta meg sérülés nélkül. Köpködött, talán megharapta a nyelvét, gyomrát is tapogatta. Zsuzsi a kerítésnek támaszkodott a kiskapu mellett, remegett még, s ölelést várt a nagy ijedelemre. Péter dühöngve fordult felé, s haragosan kiabált.
- Neked hiába beszél az ember?!
- Nem tudtalak magadra hagyni… - fakadt sírva Zsuzsi.
-De a nehézségét! Ha egyszer azt mondom neked, menj be, akkor menj be, megértetted?!
Zsuzsi kezéből kikapta a kulcsot, kivágta a kiskaput, s Zsuzsit belódította az udvarra, hogy a lépcső aljáig repült. Zsuzsi a falhoz dőlt zokogva. Péter dühösen topogott egy idegig, aztán mögé állt, kicsit hozzáborult, majd hatalmasat ütött ököllel a falra.
- Nem érted, hogy téged féltettelek?! Ha engem sikerül leütniük, téged magukkal visznek. Én is kevesebbet kapok, ha nem azt kell figyelnem, hogy veled mi van!
Zsuzsi nem felelt, csak sírt tovább. Nagyon szívére vette a durva mozdulatot. Péter megelégelte, felnyalábolta, s felvitte a teraszra. Ott az ölébe vette, s addig csókolgatta, simogatta, míg végre csillapodott a keserűsége, s megszólalt.
- Hogy hagytalak volna magadra, mikor fontosabb vagy az életemnél is?!
Péter befelé sóhajtott. Egyre jobban látta, Zsuzsit nehezebb lesz megvédeni, mint eddig gondolta. Bánta már a gorombaságát is.
- Bocsáss meg, kicsi életem! - könyörögte dajkálás közben - Elvesztettem a fejem. Legszívesebben megölném azt az állat Kozmát!
Zsuzsi boldogtalanul mondta:
- Hagyjunk itt mindent. Gyerünk vissza Révházára.
- Nem lehet! Nem futamodhatunk meg. Össze kell házasodnunk. Neked jár az örökségből is. Úgy neveltek, hogy másét ne kívánjam, de a magamét ne hagyjam. Ez a tiédre is vonatkozik. Kozma megfizet még minden könnyedért, minden rossz percedért… Egyszer elkapom!
Úgy-ahogy túljutottak a megrázkódtatáson, bementek s megágyaztak. Aztán összebújtak, most csak a megnyugváshoz volt szükségük egymás közelségére. Zsuzsi álomba menekült hamar. Péter töprengett a történtek felett. Magában elismerte, hogy Zsuzsi csuda ügyes volt. Sohasem nézte volna ki a szelíd kislányból, hogy képes ilyesmire. Ha nem tudná, hogy bezárva élt, azt gondolná, a nagyváros megtanította, de erről szó sincs. A bátorság benne él. Meglepőn jó a helyzetfelismerő képessége is. Komoly bajba kerülhettek volna, ha nem segít, mert bitang erősek voltak a fickók, gyomorra mentek alávaló módon. Mire végiggondolta, még inkább bánta a durvaságát.
Kezdte belátni azt is, hogy voltaképpen meglepte ez a harcmodor, ebből fakadt a mérge java. Zsuzsit bűnbánón, gyengéden ölelte, szinte dajkálón, s hamarosan elaludt maga is.

Szólj hozzá!

A szerelem ereje ( 6. rész )

2010.05.01. 16:48 Rényi Anna

 

6. fejezet
 
A  S Z E R E L E M  E R E J E ( 6. rész )

X/A
      Zsuzsi ébredt elsőnek. Görcsölésre eszmélt. Ijedten ült fel. Ilyenkor szükséges holmit rejtő neszesszerét Péter annak idején Imréék fürdőszobájában felejtette, s azóta nem volt ideje pótolni. Gondolt egyet, s kiugrott az ágyból. Hátha Rózsi szekrényeiben talál valami alkalmatosságot. A hálóban feltúrta a szekrényeket, de nem járt sikerrel. Talált másféle holmit. Nem veszi észre, vagy nem találja különösnek, ha Rózsi nem a fehérneműs dobozában tartja. Egy kicsi, kopott fadobozka volt, benne filléres dolgok. Vásári gyűrű, keményre érett mézeskalács szívecske fele, s egy félig elmosódott képeslap. Messziről jött, sok-sok évvel azelőtt adták postára. Feladója azt írta, hogy azért ment világgá, mert nem akart egy koldusból kettőt csinálni. Elgondolkodva nézegette, s első pillanatokban úgy hitte, megértett valamit nagynénje viselkedéséből. Ha megőrizte az emlékeit, nagyon fontos volt a fiú. Talán akkoriban meghalt benne valami.
Megrázta a fejét. Nem, ez sem lehet mentség! Péternek igaza van, senkinek sincs joga átgázolni mások életén csak azért, mert saját élete boldogtalan. Visszatette helyére a dobozkát, és sóhajtott hozzá. Megint valami, ami Rózsi furcsa természetét magyarázza, ha nem is menti. Aztán eszébe jutott a gondja, s hirtelenében úgy döntött, átugrik Vicuskához. Megfordul, mire Péter felébred.
Pétert a telefon csengése ébresztette. Mivel Zsuzsi nem volt mellette, a telefont sem vette fel, úgy gondolta, a fürdőszobában van elfoglalva, s maga ment a telefonhoz. Kozma volt a vonal végén, s ordított:
- Betörted a barátom orrát, ezért még megfizetsz! Nem ismersz még engem.
- Te sem engem! – vágott vissza Péter, s maga is fenyegetőzéssel folytatta – Ha egyszer elkaplak, feltörlöm veled az anyaföldet!
- Törlöd ám a jó bárcás anyáddal! – dühöngött Kozma, s lecsapta a készüléket.
Péter feldúlva indult Zsuzsi keresésére. Kozma jelentkezése felkorbácsolta az idegeit, s mivel Zsuzsit nem találta a fürdőszobában, még idegesebb lett. Rohanva kereste a házban, s a kertben. Végül a kapuhoz rohant, felrántotta éppen akkor, mikor egy fiatalember a csengőre tette az ujját.
Nem volt ideje megnyomni a gombot. Péter megragadta, s úgy vágta a kerítéshez, hogy nagyot nyekkent, s az arcába üvöltötte:
- Hol van Zsuzsi?
A vékonydongájú fiatalember a kerítéshez lapult, s ijedtében bandzsítani kezdett.
- Hol van? Én is azt kérdezem, hol van? – motyogta rémülten.
Péter kezdte sejteni, hogy melléfogott, s keze lehanyatlott.
- Ki vagy, haver? – morogta a fogai között.
- Zsuzsi volt osztálytársa, Gál Károly… Csak éppen erre jártam, de megyek is!
Péter elfordult tőle, tett néhány lépést, aztán megállt tépelődve. Ott állt a járdán világos nappal egy szál alsónadrágban, s széttárta karjait.
- Eltűnt!
- Eltűnt?! – kérdezte a fiú, a tekintete nyugtalanul kószált a téren.
- El! Egyszerűen eltűnt. Egy órája még aludt. Most meg sehol, se a házban, se a kertben… Eltűnt!
- Talán valamelyik szomszédban van… – kockáztatta meg a fiú, s behúzta a nyakát.
Péter a fejét Kláriék villája felé fordította.
- A szomszédban?! – kérdezett vissza, s megindult úgy, ahogy volt.
A fiú utána szólt.
- Haver, a gatyi!
Péter visszanézett. Szemén látszott, hogy rossz lelkiállapotban van. A fiú ijedten tette hozzá.
- Nem, semmi! Ahogy akarod!
Péter észbe kapott, végignézett magán, s indult vissza. A fiú oldalazva csúszott arrébb, s nézte, merre meneküljön. Zsuzsi akkor lépett ki Vicuskáék kapuján, s messziről kiabált.
- Itt vagyok, kedves! Jövök már!
Szaladt. Érezte, hogy baj van. Látta a vendég szorult helyzetét is, s futtában üdvözölte:
- Szia, Karesz! Péterkém, Karesz az osztálytársam.
Péter komoran nézett rá, nem felelt, lábbal berúgta a kiskaput, s bevágta maga után. Karesz súgva kérdezte:
- Ki ez az őrült?!
-A kedvesem. De nem őrült, csak rémült. Átmentem a szomszédba a tudta nélkül. Az este megtámadtak bennünket itt a ház előtt, ezért nyugtalan.
- Nyugtalan?! Az előbb úgy vágott a kerítéshez, hogy megharaptam a nyelvem. Mit tesz, ha haragszik?!
Zsuzsinak sírós volt a kedve, de most elnevette magát.
- Ne tudd meg! Mi szél hozott erre?
- Az este jöttem haza Varsóból, átfutottam a régi újságokat. Olvastam, hogy meghalt a nénéd. Gondoltam, megnézem, hogy vagy.
Zsuzsi megsimogatta a tekintetével.
- Ez rendes tőled, Karesz… gyere be!
- Nincs az a pénz! Előbb szelídítsd meg a gorilládat!
- Ugyan ne csacsiskodj, nem fog bántani. Mondom, csak megrémült. Örülök, hogy itt vagy. Gyere be, kérlek!
- Inkább majd telefonálok… - mondta a fiú, s hátrált.
Péter kilépett a kapun hosszú nadrágban, felső teste duzzadt az erőtől, s a vékonydongájú nyakigláb fiúhoz lépett, a hóna alá kapta, s bevitte a kapun belül, a lépcső aljában letette. Zsuzsi elképedve szaladt utánuk. Péter szelíden nézett a megrémült fiúra.
- Vágj a falhoz, pajtás, és kvittek vagyunk! – mondta mosolyogva, s felemelte karjait, mint aki megadta magát.
A fiú kézzel-lábbal tiltakozott.
- Én nem haragszom, egy világért sem!
Péter barátságosan hátba ütötte.
- Oké! Akkor csak simán kérek elnézést. Oltári félreértés volt. Felejtsd el, ha lehet.
- Már megtörtént… - mondta a fiú igyekvőn, s Zsuzsira nevetett – Ha én ezt a többieknek elmesélem!
Zsuzsi megkönnyebbülve nevetett.
- Csak azt ne! Inkább gyere, ismerkedjetek össze! Reggelizz velünk. Komolyan örülök neked. Te vagy a második, akivel az érettségi óta találkozom. Semmit sem tudok a többiekről. Gyere, mesélj!
 X/B
 Karesz megadta magát, s felmentek hármasban a teraszra. A fiú útközben kereste Péter barátságát.
- Sportolsz, haver?! Régen láttam ilyen kigyúrt izmokat.
- Csak amatőr szinten. Rendszeresen súlyt emelek, lábbal is. Jó móka. Próbáltad már?
- Én csak futok, de nem nagy szám...- mondta ideges nevetéssel.
Zsuzsi megsimogatta a karját.
- Ne szerénykedj! Jó időket futsz, még lehet belőle bajnokság is.... Üljetek le, terítek mindjárt. Előbb még elmondom, a Falábú felesége meghalt, hallottad?!
- Semmit. Mondom, nem voltam itthon. Hogy viseli szegény feje?
- Kozma Tivadar szerint nehezen, még zárkózottabb lett. – felelte Zsuzsi, s Péterhez fordult– Már akartam mondani, legkedvesebb tanárunk volt. Halk, udvarias, de nagyon zárkózott, mégis szerettük, mert emberséges volt, és nagyon sokat tudott. Matektanárunk volt. Az a fajta, aki a tekintetekből olvasott. Ha azt látta, nem értjük, nem csillog mindenki szeme, maga köré gyűjtött bennünket, és elmagyarázta érthetően újra és újra, míg nem látta szemünkben az értelmet.
- Kollégák leszünk! – jegyezte meg Karesz.
Zsuzsi felujjongott.
- Felvettek?! Ó, de örülök!
Karesz melegen nézett Zsuzsira.
- Bánt még, ugye, hogy nem mehettél tovább ?! Most, hogy nénéd nincs többé, nem próbálsz valami kiskaput utólag? Azt mondják, itt-ott pénzzel is be lehet jutni.
Zsuzsi kis mosollyal felelt.
- Már nem aktuális. Férjhez megyek hamarosan. A hónap végén összeházasodunk.
- Gratulálok! – mondta a fiú, s igyekezett palástolni rosszkedvét. Aztán Zsuzsi örökségéről kezdtek beszélgetni. Zsuzsi néhány szóval elmondta Kozmát, közben Tivadart felmentette apja bűnei alól.
Karesz megélénkült, s Péterhez fordult.
-Figyeled, hogy mit mondott ?! Mindig igyekszik igazságosan ítélni. Ezt bírtam benne a legjobban. A többi csaj csak él bele a világba. Egyiket sem érdeklik a tények, a szerint ítélnek, amilyen kedvük van...Nem tudod, haver, hogy Zsuzsival megfogtad az isten lábát!
- De tudom, pajtás! – felelte Péter, s kicsit szúrós lett a tekintete.
Rájött, hogy a srácnak tetszik Zsuzsi. Nem véletlenül jelent meg, ahogy tudomást szerzett arról, hogy magára maradt. Aztán felülemelkedett féltékenységén, már barátin folytatta - De köszönöm, hogy ezt mondod.
Zsuzsi zavarba jött, s sietve a reggeli után nézett. Ahogy eltűnt a teraszról, Péter a fiú vállára tette a kezét.
- Hanem, pajtás, nekem segíthetnél… - mondta, s beavatta az esküvői terveibe. Karesz egyre nagyobb érdeklődéssel hallgatta, s mint aki már beletörődött a tényekbe, szolgálatkészen felelt.
- Szedjem össze az osztályt?! A tanárokat is?! Legmegfelelőbb emberhez fordultál, haver!… Majd szépen beszervezem a lányokat is, Ágit és Cilit, Zsuzsi barátnőit. Hárman megbirkózunk a feladattal. De azt meg kell mondanom, ezt nem néztem ki elsőre belőled.
- Kösz! Mondjátok meg mindenkinek, nem várunk nászajándékot. Csak azt szeretném, ha minél többen jönnétek. Szerezzünk örömet Zsuzsinak.
- Jó fej vagy, isten az atyám! Ott leszünk a házasságkötő teremben.
- Kezet rá!
Éppen kezet szorítottak, mikor Zsuzsi kilépett a teraszra, tálcán hozta a reggelit, s jólesőn látta, hogy közben összebarátkoztak. Hozzáfogtak hármasban reggelizni. Péter nyugtalanul evett. Nem volt idejük megbeszélni, hogy miképpen tartják a kapcsolatot. Ha Karesz a villába telefonál, lebukhatnak, kárba vész az igyekezete. A homlokára ütött.
- Hú, a telefonszám!… Zsuzsikám, add meg Karesznek Béla bácsi otthoni számát. Jó ügyvédet keres a családja, a legjobbat ajánlottam.
Zsuzsi mozdult, hogy papírt, tollat hozzon, de Karesz elébe tartotta a maga tollát, s tenyerét. Zsuzsi nevetett és felírta a számot. Péter megdicsérte a fiút.
- Most én mondom, hogy jó fej vagy, pajtás!
Zsuzsi rájuk mosolygott.
- Tiszteletkörök, mi végből?!
Karesz felelt sietve.
- A zűrös kezdet után előnyösen változik egymásról a véleményünk.
- Például? – kíváncsiskodott Zsuzsi – Miről beszélgettetek, míg bent voltam. Rólam?
- A Beatlesről… - mondta Karesz mindkettőjük meglepetésére, s kaján mosollyal nézett Péterre. – Péter nagy Beatles-rajongó, baromi tájékozott, mint aki hallott minden Tinédzser-partit.
- Újat mondtál. Nem is tudtam róla… - mondta Zsuzsi, s Péterhez fordult. – Melyik a legkedvesebb számod?
Karesz még mindig vigyorgott, de közben mutatta Zsuzsi hát mögött, hogy bocsánat. Péter szemében huncut mosoly villant, s kényelmesen hátradőlt.
-Karesz túloz, maga a szakértő, de kétségtelen, hogy tudok róluk egyet s mást én is… Hogy melyik a legkedvesebb számom, nehéz rá felelni, mert több is van. Mondjuk, a Help nagylemezükről a fantasztikus Yesterday… Vagy az idén májusban megjelent Let it be dalai közül a címadó dal, a Maggie Mae, és a Get back. Karesz a sztorikban jártas. Mesélj Zsuzsinak is egyet-kettőt!
Karesz már nem vigyorgott, vörös volt, mint a rák, s hebegett.
- Sztorit?!… Mire gondolsz pontosabban?
- Amit a polgárpukkasztásukról meséltél az imént… Rajta!
- A polgárpukkasztásról?… Azt nagyon tudnak… Elképesztők néha, de per pillanat inkább beszéljünk érdekesebb témáról.
Látszott rajta, hogy kínban van, Péteren is, hogy élvezi, de aztán megszánta.
- Majd aztán. Most azt mondd el, hogy mit olvastál kint legutóbb… - mondta, s Zsuzsihoz fordult, - Karesz meséli, Varsóban könnyebb hozzájutni a nyugati lapokhoz. Olvasta a fiúkról, hogy George Harrison azt nyilatkozta, vacak muzsikusok, valójában énekelni sem tudnak. Paul McCartney meg hozzátette, mindenesetre maguk jól szórakoznak közben. Mindezt akkor, amikor a fél világ már a lábuk előtt hever!
Zsuzsi elmosolyodott, aztán Kareszhez fordult.
- Nem is tudtam, hogy a kötelezőn túl is beszélsz nyelveket ...Miért titkoltad?!
- Nem, izé… Voltaképpen nem én olvastam, egy havertől tudom – mondta, s titkon megfenyegette Pétert.
Beszélgettek még sok mindenről, aztán Zsuzsi kénytelen volt elnézést kérni, az ebédet kellett feltennie. Mondta, hogy beszélgessenek csak nyugodtan. Míg a konyhában foglalatoskodott, közben kicsit kifelé is figyelt, s elképzelni sem tudta, hogy mit nevettek a fiúk, mikor magukra hagyta őket. Az is érdekes volt, amit beszélgettek. Péter a Beatles kapcsán az afrikai zenét emlegette. Azt mondta, a beat nem más, mint a dzsesszben szakadatlanul lüktető alapritmus, az afrikai zene alapvető jelensége, amikor a ritmikus, és melodikus elemek élesen elkülönülnek.
Zsuzsi elképzelni sem tudta, hogy Péter honnan tud ilyen dolgokat. Azt éppen nem hallotta, mikor Péter említette a forrást, Ungvári Tamás Beatles Biblia című művét. Ha hallja, akkor is büszke rá. Ez az érzés olyan jó volt, olyan szívet-lelket melengető, hogy elfelejtett odafigyelni rendesen az ételre, s majdnem lekozmált az ebéd. Sokáig volt ott a fiú. Valóban összebarátkoztak Péterrel. Néha összedugták a fejüket is, halkan társalogtak, aztán megint nevettek, talán malac vicceket meséltek egymásnak.
 X/C
 Délután Péterrel kettesben kifeküdtek a kerítés közelébe a zöld gyepre, éppen oda, ahová legjobb árnyékát vetette a középső hársfa. Plédet terítettek le, fürdőruhában voltak. Rózsi egyik márkás kisrádiója szolgáltatta a jó zenét. Élvezték az ebéd utáni sziesztát, s egymás közelségét. Negyed órát tölthettek így el, mikor a kerítés felett berepült egy féltégla, s Zsuzsi feje mellett vágódott le. Zsuzsi nagyot sikított, Péter felugrott, felkapta a téglát, s a kerítés tetején termett. Tomboló haragjában a következő pillanatban belevágta az előlük induló autó szélvédőjébe. Haragja indokolt volt. Ha néhány centivel közelebb vágódik le, Zsuzsit eltalálja, s akár meg is ölhette volna. Pontosan célzott. Csörömpölve hullott az üveg, valaki sikított a kocsiban, talán éppen az a lány, aki az esti támadáskor is ott volt. Az autó nagy sebességgel elindult, s majdnem nekimentek a szökőkútnak.
Péter káromkodva ugrott le, s vibráló hangon mondta:
- Az embert belekényszerítik a hülyeségbe!
Zsuzsi sápadt volt. Azonnal felmentek a villába. Péter le s föl járkált a hallban.
- Ez már nem ijesztés, de mi a nehézséget tegyünk?!- mondta, s az idegességtől még mindig remegett a hangja. -Most is néptelen volt a tér, tanúnk se akadna. Béla szerint értelme sem volna bevonni a rendőrséget. Nagykutyák gyerekei, megúsznák. Amúgy is, ha nem tudjuk tanúkkal bizonyítani, a puszta jegyzőkönyv mitől védene meg bennünket. Magunkat kell megvédenünk. Eztán nem megyünk a kerítés közelébe, nem állunk az ablak elé, és nem szaladsz át a szomszédokhoz, ha nem akarod, hogy agyvérzést kapjak.
Zsuzsi bűnbánón hallgatott. Tudomásul kellett venniük, hogy Kozma valóságos háborút indított ellenük. A következő napok ennek ellenére csendesen teltek. Kozmáék nem jelentkeztek. Péter figyelte a teret rendszeresen, egyetlen gyanús kocsi sem fordult meg a téren.  Egy idő után kezdték hinni, hogy a válasz megtette a magáét. Kozmáék belátták, nem úszhatják meg büntetlenül, s talán felhagytak a további próbálkozásokkal.
Közben folytak a tárgyalások Béla, s Kozma között. Kozma nyájas volt, de nevetségesen kicsinyes. Tíz-húszezerrel emelte az összeget, Bélát megizzasztotta minden alkalommal, de tárgyalt, mint aki belátta, hogy magának is érdeke.
Zsuzsi nem nyugtalankodott az anyagiak miatt. Számára fontosabb volt a nyugalom. Ahogy teltek-múltak a napok, s nem történt baj, lassan visszatért felhőtlen jókedve is, de feltűnően sápadt volt. Péter idegeskedett miatta, s az ölébe vonta faggatózva. Zsuzsi eleinte tréfával akarta elütni. Állította, hogy semmi baja, aztán azt mondta, biztosan a maga főzte étel, mert nincs mindenkinek olyan erős szervezete, mint a kísérleti nyuszikáinak. Péter nem érte be ezzel a válasszal, s addig faggatta, míg Zsuzsi bevallotta, hogy nem jött meg a menzesze. Akkor volt itt az ideje, amikor átment Vicushoz. Annak már két hete. Hozzátette, hogy sohasem szokott késni, most valami komoly oka lehet, mert kissé furcsán érzi magát.
- Éreztem! – kiáltotta Péter diadallal. – Nem csoda, hiszen hetek óta tombol bennem az öröm. Napjában többször is megöleltelek, így kellett történnie. Áldott állapotban vagy, kicsi virágom!
" Áldott állapotban!"
Felkapta Zsuzsit, berohant vele a hálóba, leborultak együtt a franciaágyra, s sírva-nevetve végigcsókolta a feje búbjától a lába ujjáig. Zsuzsi meglepett örömmel fogadta. Érezte, most olyasmit adott Péternek, ami talán egyenértékű azzal, mikor saját magát adta. Duplán adni annak, akit az életénél is jobban szeret az ember, legjobb a világon. Maga csendesebb örömmel élte meg a megsejtés perceit. A baba híre túl szép volt ahhoz, hogy sírjon vagy nevessen. Először melengetni, dédelgetni, babusgatni akarta a gondolatát, hogy majd igazán ünnepelhessen a lelke.
Fergeteges éjszakájuk volt. Péter gyönyörűen tombolt. Megtette máskor is, sokszor is, de ez valahogy más volt. Az apaság tudata égig emelte a lelkét, hogy aztán visszatérjen hálásan. Legszebb pillanatokban elveszetten vallotta meg :
- Lélekben a lábaidnál térdelek!
Ezen az éjszakán nehezen jött álom a szemükre, még kívánták egymás hangját, éber közelségét, s beszélgetni kezdtek.
- Ugye mindegy, hogy lány lesz vagy fiú?! – kérdezte Zsuzsi reménykedőn.
- Mindegy, életem, hiszen több gyermeket is szeretnénk. Lesz majd lány is, fiú is.
- Többet, mint kettőt-hármat, igaz ?!
- Amennyit az Isten ad!
"Amennyit az Isten ad! "
Lélekben most Zsuzsi is a lábai előtt térdelt. Aztán lelkendezve mondta:
- Akkor sok lesz ! Ha tíz, az sem baj. Igaz, kicsi kedvesem ?!
Az ember nem szokta komolyan venni az ilyenfajta tervezgetést. Péter sem vette egészen komolyan. Nevetett, s megcsókolta Zsuzsi haját. Zsuzsi nem érte be ennyivel.
- Tudod, hogy én nagyon komolyan gondolom ?! Megígéred a nagy családot nekem, megígéred őszinte szívedből?!
Péter egy pillanatig tépelődött magában, de aztán gondolta, miért is ne ígérhetné meg, ha Zsuzsinak ezzel örömöt szerezhet.
- Megígérem! – mondta ünnepélyesen.
Zsuzsi átölelte a nyakát.
- Majd a sokadik babának is így örülsz, ilyen gyönyörű szépen?! – kérdezte, s szemében megcsillantak a könnyek.
Péter a szívére vonta.
- Lélekben biztosan, - mondta melegen, s már igen komolyan - mert gyönyörű csoda a gyermekáldás, ha két ember szereti egymást. Az lehet, hogy a boldogság nem száll majd így a fejembe, nem tombolok, nem sírok-nevetek egyszerre, de boldog leszek, és ezt te érezni fogod.
- Köszönöm! – felelte Zsuzsi, s csókot lehelt érte a szívére.


Szólj hozzá!

A méz édes íze ( 1. rész )

2010.05.01. 16:30 Rényi Anna

 

7. fejezet
 
A   M É Z   É D E S   Í Z E ( 1. rész )

 

X/A
        Boldog napokat éltek. A baba megsejtése mindennapos örömükké vált. Sokat foglalkoztak vele, beszéltek hozzá, becézgették, simogatták. Pétertől annyi csókot kapott, hogy Zsuzsi végül tréfás panasszal mondta:
- Ez nem igazság! Magadhoz édesgeted, hiszen én még nem tudom megcsókolni.
Kapott érte Pétertől ezerannyi csókot. Most valóban a mézesheteiket élték, a szerelem töltötte ki idejük javát. Mellette foglalkozniuk kellett a napi teendőkkel is. Zsuzsi szorgalmasan főzött nap mint nap, s egyre jobban haladt a főzés tudományában. Péter rendszeresen megdicsérte. Mondogatta, hogy finomabb az étel, mint édesanyja főztje. Zsuzsi hitte is, nem is, de mindenképpen boldogabb lett tőle.
A kertet is gondozták. Esténként nagy locsolásokat csaptak. Közben játszottak egymással. Aki kezébe kaparintotta a slagot, megkergette vele a másikat, gyerekek módjára vidámkodtak.
Máskor a játéknál fontosabb volt a csók. Péter hirtelen felakasztotta valahova a működő slagot, s karjai közé kapta Zsuzsit. Összefonódva álltak a mesterséges vízesés alatt, s csuromvizesen, de egymáson kívül semmi sem érdekelte őket a világból.
A városba csak Péter járt ki Béla társaságában. Az ügyvéd vitte-hozta, s közben titkon intézték a lakodalmi teendőket. Zsuzsi előtt a szabóra, bevásárlásra hivatkoztak, ha hosszabban elmaradtak. Zsuzsi ilyenkor nem volt egyedül, áthívták Kláriékat. Az idős hölgyek szívesen tették, s egyre jobban összebarátkoztak.
Zsuzsiéknak Bélával is szorosabb lett a kapcsolatuk. A régebbi barátkozást kölcsönös ragaszkodás váltotta fel. Minden este velük vacsorázott, gyakran ott maradt éjszakára is. Nem zavarta meg a boldog idillt, visszavonult a pipázóba vacsora után, de addig órákat töltöttek együtt.
Általában a teraszon beszélgetett a két férfiú, míg vacsorára vártak. S, napról-napra egyre jobban nyitottak egymás felé. Béla gyakran mondta, hogy a közelükben akar lenni, amíg lehet. Őszintén örültek. Ahogy annak is, hogy Béla feltétlen bizalommal volt már Péter iránt. Az is mutatta, hogy hajlandó volt újra politizálni, Péterrel megvitattak múltat, s jelent.
Egyik alkalommal éppen a belpolitikáról folyt a szó. Péter úgy vélte, enyhül a politikai szigor, a zsurnaliszták bátrabbak lettek. Béla tiltakozón nevetett.
- Csak a póráz hosszabb, köszönhetőn az új mechanizmusnak, de ez semmiképpen se a kezdődő sajtószabadság jele. Arra ne számíts egyhamar. Itt nem lesz szólásszabadság, mert „ ezek” jól emlékeznek még a hatvannyolcas prágai eseményekre. Ott szólásszabadsággal, sajtószabadsággal kezdődött, aztán szerveződni kezdtek a politikai csoportosulások. Moszkvában tudják, az ilyenféle mozgás végül törvényszerűen megkondítja a lélekharangot az egypártrendszerre épülő hatalmi diktatúra felett. Ezt nem tűrnék, ahogy Prágának sem tűrték. A mi ötvenhatunk, a lengyelek, németek próbálkozása után Moszkva emberei vasmarokkal fogják már a pórázok végét. Moszkvából pedig drasztikusan beavatkoznának újra, ha úgy látnák, hogy gyenge a pórázt tartó kéz. Tudod barátom-fiam, bármi is a látszat, kutyából nem lesz szalonna!
Személyes dolgok is szóba kerültek. Béla az öccséről beszélt, Péter az édesanyját említette. Örömmel, s bánattal beszélt anyjáról. Küzdelmes, tragédiákkal terhes életéről, ragaszkodó szeretetéről, s a bánatról, a makacs tiltakozásáról. Beszélt Zombori Katáról, minden baj gyökeréről.
Béla a kezére tette kezét.
- Édesanyádhoz légy türelmes, majd lassan beletörődik abba, hogy más lesz a menye. Elbeszélésed alapján melegszívű asszonynak vélem. Kizárt dolog, hogy idővel ne szeresse meg Zsuzsit.
- Valóban az, melegszívű asszony – mondta Péter elérzékenyülve.
- Van róla fényképed?
- Egy régebbi képét tartom a tárcámban – mondta, s Béla elé tette a képet.
Erzsi negyvenévesen mosolygott a lencsébe. Kedves, vidéki asszonyka benyomását keltette. Amolyan édes-kedves édesanyáét, akit minden jóérzésű gyermek örömmel vállal fel.
- Akárcsak édesanyámat látnám, - mondta Béla ködös tekintettel –mosolya is éppen olyan! Valóban melegszívű teremtés lehet. Mosolyában szív van, szív és lélek.
Péter eltette a képet, s a barátairól kezdett beszélni. Főleg Füredi Lacit emlegette. Nem hallgatta el vonzódását Zsuzsi iránt, s gonddal mondta:
- Feri barátom szerint a fiú belebetegedett. Nem fut már szoknyák után, ami az ő esetében aggasztó tünet. Itt lesznek mindketten, bár Laci erősen ódzkodott, ki akart bújni, de nem engedtem. Szerencsére erős kötelék a barátságunk.
- Őrizzétek is, fiam!– mondta Béla feltámadt bánattal - Hiszen a szerelemmel egy fajsúlyú kötelék, ha mély, és őszinte barátságról van szó. Mostanában, talán azért, mert öregszem, kezembe veszem néha a Bibliát. Minap olvastam benne az állításom igazolását. Dávid elvesztette legjobb barátját, Jonatánt, aki ellenségének, Saulnak volt a fia. Gyászénekében azt mondja :
" a te baráti szereteted az csodálatraméltóbb volt az asszonyok szerelménél..."

- Hála istennek, valami hasonló köt össze engem is a barátaimmal. Eleinte ugyan haverságnak indult, de aztán mélyebb tartalmat nyert. - mondta Péter
- Csak kevés igazi barátság van, és mindig a nehéz időkben válik el, hogy haverság volt, vagy valódi barátság. Elmondok neked egy ilyen próbatételt... Barátaimmal egy században voltunk a fronton. Szerencsére eleinte nem a tűzvonalban, de aztán egyre közelebb jött a front, egy napon arra ébredtünk, hogy baj van. Igyekeztünk egymás közelében maradni. Egy falu mögött beásta magát a század, és vártuk a támadást. Hamarosan kaptunk is a nyakunk közé rendesen. Hátráltunk, ahogy tudtunk. Leginkább lövészároktól lövészárokig, hasalva, futva, ki hogyan. Nekem futás közben beszorult valahova az egyik lábam. Pár lépésre volt az árok, mindenki beugrott, aki élve eljutott odáig. Kivéve Takács Sándort. Meglátta, hogy bajban vagyok. Nem futott tovább. Velem maradt a golyózáporban, segített kiszabadítani a lábamat.
Elhallgatott, levette szemüvegét, s komótosan, lassan tisztogatta. Péter is hallgatott, s közben mindkét férfiú még inkább felmagasodott előtte.
Béla feloldotta a megilletődött hangulatot. Maga emlegette Füredi Lacit. Azt mondta, majd magától belátja, barátságuk többet ér annál, hogy bármivel is veszélyeztesse, s nem okoz több gondot.
Péter felnevetett.
- Később így lesz minden bizonnyal, ha sikerül átvészelnünk ezt az időt, de most még nem mutat rá valódi hajlandóságot. Feri azt mondja, a fiú esténként a Kiskakasban húzatja az Akácos utat, már híre van a városban. Alighanem, nekem kell majd leállítanom.
Zsuzsinak is voltak beszélgetőpartnerei. Kláriék egyre többször látogatták őket, nem csak akkor, ha Zsuzsit kellett őrizni. Zsuzsiék már nyugodtan nézhettek a szemükbe. Béla valóban elintézte, hogy a polgári esküvő után megtarthassák az egyházi esküvőt is. Elvitte őket András atyához. Az idős pap már nem tudta vállalni az esketésüket, rábízta fiatalabb paptársára, de Zsuzsiékkal maga foglalkozott.
Zsuzsi óvatos volt, nem botránkoztatta meg. Gond mégis adódott. Kiderült, hogy nincs megkeresztelve. Az atya rugalmasan állt hozzá. Megkeresztelte Zsuzsit, Béla vállalta a keresztapaságot. Béla aztán meghatottan mondogatta, most már van hivatalos alapja is az apa - gyermek kapcsolatuknak. Az idős pap valamit megsejthetett a hajdan elmaradt keresztelőből, s nem úszták meg az újbóli berendelést. Zsuzsit a hit berkeibe akarta bevezetni a házasság szentsége előtt. Több alkalomra visszarendelte őket amolyan kedves, közvetlen hittanórákra.
 X/B
 Vicuska is látogatta őket a két kisfiúval. Bár néhány napig neheztelt, amiért Zsuzsiék nem fogadták el a festő születésnapjára szóló meghívását. Részben Kozma miatt, hiszen ki tudja, ki bukkan fel egy ilyen összejövetelen, másrészt Péter volt az oka. Erős fenntartása volt a festővel szemben. Előtte az ilyen jellemű ember keveset ért, de az is oka volt, hogy a festő egyszer sem fogadta el a köszönését. Péter vidéki fiú volt, ahol gondoltak egymásról az emberek amit gondoltak, de tartoztak betartani az illendőséget. Vicuska megérezte, hogy Péter más szemmel néz imádott urára, s neheztelt miatta. Zsuzsi nem győzte vigasztalni, s beavatta valamennyire a Kozma ügybe is. Így aztán Vicus megbékélt, s újra a régi volt köztük a barátság.
A festőné nem csak beszélgetni járt át, segített is Zsuzsinak. Tanította a konyhában, főleg sütemények elkészítéséhez adta a bevált tanácsokat. Zsuzsi első piskótája szemre szép lett, de olyan keményre sikerült, hogy Péter tréfásan megkopogtatta vele az asztalt. Vicuska megtanította Zsuzsit jó piskótát sütni. Néha a takarításban is segített, megfogta a portörlőt, végigtakarították Zsuzsival a szobákat, ami nem volt kis dolog. Péter addig játszott a kisfiúkkal. Kivitte őket focizni, szívesen tette, hiszen szerette a gyermekeket, s érdeke is volt, hogy Zsuzsi minél többet tanuljon Vicuskától.
Bármilyen közel is kerültek a két szomszédhoz, a babáról senkinek sem beszéltek. Még Béla előtt is hallgattak róla. Lelkük féltékenyen őrizte a a közös, gyönyörű titkukat. Csak az övék volt még, egyedül az övék, még nem engedtek másnak részt belőle. Halogatták, majd később, talán elutazás előtt, Bélának feltétlenül.
A lakodalmi készülődés is folyt közben. Gál Karesz szavának állt, Béla naponta kapta az új telefonokat, már nyolcvan fővel számolhattak. Péter kimondhatatlanul örült, mert örömöt szerezni nagyszerű érzés. Bélával valóságos haditervet eszeltek ki. Beavatták Kláriékat is. Megbeszélték, majd egybenyitják az ebédlőt a többi szobával. A hallban helyezik el a zenekart, Kláriék hoznak segítő asszonyokat, s megterítenek, míg a fényképésznél lesz az ifjú pár.
Péter a fejébe vette, hogy valóságos falusi lakodalmat rendez. Kékesi Ferivel gyakran beszélt telefonon, s barátján keresztül felhívta Révházáról a bográcsos embert. Az öreg Suba lakodalmakban főzött, maga vitte a húst, az összes hozzávalót, csak választani kellett, birkát, marhát vagy halat kérnek, s tudatni vele a létszámot. Péter mindent elrendezett, de Zsuzsinak továbbra sem volt róla tudomása. Abban a hitben volt, hogy csak néhány vendégük lesz, s gyanútlanul egyezett bele, hogy Kláriék átmosogassák az ebédlő tálalóiban sorakozó étkészleteket, poharakat. Álmában sem gondolta, hogy Szilárda közben mindent megszámol, s jelenti majd Péternek a pontos készletet. Zsuzsit így is meghatotta a két idős hölgy igyekezete. Hálásan köszönte a segítségüket, de Szilárda elhárította.
- Nem kell megköszönnöd, Zsuzsikám! Boldogok vagyunk, ha bármiben a segítségetekre lehetünk. Mi magunk is azért imádkoztunk, hogy boldogabb legyen az életed.
Elhallgatta közben, hogy ennek érdekében még egy kis konspirálásra is kapható volt. Úgy gondolta, ez nem számíthat bűnnek, ha jó cél érdekében történik.
Egy hét volt hátra az esküvőig. Ezen a reggelen Péter bement a városba, ezúttal azt mondta Zsuzsinak, hogy Bélának segít, átrendezik az irodáját. Helyette kölcsönzőkbe szaladgáltak, asztalokra, székekre volt szükség, a villában mindössze a szükséges felét számolták össze, beleértve a szuterénbe száműzött öreg székeket, asztalokat is. Zsuzsi mosni akart ezen a napon, s megszegte Péter utasítását, nem hívta át Kláriékat. Nem akarta folyton zavarni őket, s munkájában is akadályozták volna.
Kis lelkiismeret-furdalással készülődött a mosáshoz, s magában kereste a megfelelő magyarázatot. Bízott benne, Pétert leszerelheti majd idejében, s nem neheztel újra azért, mert engedetlen volt. Nem félt a villában. Bezárta a hall ajtaját, nyugodtan látott munkájához, s nagy gonddal. Az egyszerűnek látszó mosás is komoly feladat annak, aki még csak segítséggel látott hozzá, s nem volt benne gyakorlata. Péter már megtanította a gépek kezelésére, csak a centrifuga okozott fejtörést, ha elindult, s betáncolta a mosókonyhát. Legnagyobb gondot mégis a mosnivaló ruhák okozták. Ki kellett találnia, hogy milyen ruhákat moshat együtt, mert tapasztalatlanságára már ráfizetett. Tarkák közé betett egy fehér inget, aztán sírva fakadt, mikor meglátta.
A szuterénben volt a mosókonyha, a hátsó folyosóról volt a lejárás. Oda nem hallatszott le a kapucsengő, sem a telefon. Valamiért éppen felszaladt, s így hallotta meg a telefon csengetését. Vicuska volt a szomszédból. Nagy hála istent mondott, mikor Zsuzsi felvette, aztán sírásba görbült hangon folytatta.
- Már azt hittem, nem tudok elköszönni tőled, Zsuzsikám! Bocsássatok meg, de nem tudunk ott lenni az esküvőtökön. Váratlan utazás jött közbe. Képzeld, az én drága jó uram azzal lepett meg ma reggel, hogy megyünk haza a falumba. Ott fog festeni megint, magával visz bennünket is. Ismerősöknél szállunk meg, s azt is remélem, a szüleimmel is kapcsolatba kerülünk. Tudod, hogy hány éve könyörgök ezért az útért, most végre rászánta magát. Mikor megtudtam, rohantam át a kicsikkel, de hiába csengettünk, azóta telefonon próbálkozom. Nem tudok elmenni úgy, hogy ne mondjak búcsút neked. Mire visszajövünk, ti már messze jártok.
- Átjöttök újra? – kérdezte Zsuzsi, s bujkált hangjában a sírás. Lélekben már készült a búcsúra, de ez váratlanul érte, még nem számított rá.
Vicuska hangja bánatosan csendült.
- Nem lehet. Késésben vagyunk, az uram már így is neheztelt. Mennem kell, a modell pakol a kocsiba helyettem, a drága jó uramat nem akarom megharagítani. Indulni akar máris. De legalább így, telefonon elbúcsúzhatunk. Adja a jó Isten, hogy boldog asszony váljon belőled. Doktor úrnak is sok boldogságot kívánok. Gondolj néha rám!
- Te is, Vicuska ! Köszönöm, hogy annyi éven át kedves voltál hozzám, vigasztaltál.
- Nekem is van köszönni valóm. Te voltál az egyetlen barátnőm, akinek bizalommal elmondhattam mindent. Nem kellett attól tartanom, hogy egyszerűségem miatt kinevetsz a hátam mögött.
- Hogy is tehettem volna, hiszen megszerettelek. Puszit küldök most is. A kisfiúkat is csókold meg helyettem … - felelte Zsuzsi elérzékenyülve.
Vicuska is így felelt.
- Ők is csókoltatnak. Nem mertem megmondani nekik, hogy nem találkozunk többet... Zsuzsi, isten veled!
- Vigyázz magadra, és a kicsikre! – felelte Zsuzsi, de többet nem mondhatott, mert a festő Vicus sarkában kiabált, idegesen sürgette az indulásra.
Letették a telefont. Zsuzsi leült néhány percre a hallban. Az élet megint búcsúra kényszerítette. Tudta, hogy bekövetkezik, ahogy majd Kláritól és Szilárdától is búcsúznia kell, mégis rosszul érintette.
 X/C
Zsuzsi amint kissé összeszedte magát, visszament a szuterénbe. Csak akkor ment fel újra, mikor Pétert várta. Délre ígérte, s közeledett az ideje. Volt ebéd előző estéről, hozzáfogott megmelegíteni. Alig ütötte el az óra a delet, Péter berobogott. Zsuzsi azonnal bocsánatkérőn bújt hozzá, s úgy hízelkedett, mint egy kiscica. Péter csóválta a fejét, de nem neheztelt igazán. Ezekben a hetekben már nem tartottak úgy Kozmáéktól, mint az első napokban. Zsuzsi megfeledkezett Vicusék elutazásáról, s jó hangulatban ebédeltek. Péter kedvence volt a maradék, jól sikerült töltött paprika. Péter megint elismerőn dicsérte. Zsuzsi szeme ragyogott, s Péter több csókot is kapott a kedves szavakért.
Ebéd után mentek a dolgukra. Péter a garázsba, oda vitte fel a szuterénből az öreg székeket javítani, titokban foglalatoskodott velük. Zsuzsi úgy tudta, a költözéshez ládákat szögel a befőtteknek, ami részben igaz volt.
Megtervezték a leköltözés menetét. A szombati esküvő után vasárnap becsomagolják az éléskamra tartalmát, hétfőn jön a tehertaxi, leviszi a franciaágyat, a zongorát, s a hűtőládát úgy, ahogy van, s az éléskamra tartalmát. Ők majd az esti vonattal mennek, kedden reggel Péternek már munkába kell állni.
A többi bútort majd csak akkor viszik le, ha sikerült helyet szerezni Péter rokonságában. Kozmának tetszik, nem tetszik, várnia kell a villa átadására akkor is, ha fizet az esküvő előtt. De fizet-e és mennyit, erről beszélgettek pár szót, mivel Béla éppen Kozmával találkozott ebben az órában.
Amint Péter lement a garázsba, Zsuzsi folytatta a mosást a szuterénben. Egyszer csak Péter lement hozzá a lépcsőn gondterhelt arccal.
- Életem, ezek a festő gyerekek mindig ennyit sírnak?! – kérdezte nemszeretem arccal– Hallgatom már jó ideje, de egyre nyugtalanítóbban sírnak.
Zsuzsi megrökönyödött, s tiltakozón mondta :
- Az nem lehet, hiszen reggel elutaztak vidékre, csak elfelejtettem mondani. Biztos, hogy arról hallod a sírást?
- Biztos. Nem utaztak el, itthon vannak. Tisztán hallom, hogy a kerítésen túlról jön a hang, de valami ajtó mögül. Itthon hagyták volna a gyerekeket?
- Az kizárt! – felelte Zsuzsi nyugtalanul, törölgette gyorsan a kezét, s közben hadarta - Vicus szülőfalujába ment az egész család...A gyerekeket semmiképpen sem hagyhatták itthon, akkor nem mentek el...De miért ? Gyerünk gyorsan!
Sietve mentek fel a teraszra. Ott már Zsuzsi is hallotta a sírást, s szaladt a garázs mögé. Pillanatok alatt fent volt a kerítésen, s onnan kiáltotta:
- Valami baj van! A gyerekek a műteremben vannak, nem tudnak kijönni, az ajtóban kívülről van a kulcs!
Nem tépelődtek, átmásztak mindketten. Zsuzsi rohant a kisfiúkhoz, kiengedte őket, s magához ölelte mindkettőt. A két gyerek teljesen kimerült a zokogástól, kapaszkodtak bele.
- Ki zárt be benneteket?! – kérdezte idegesen, s a villa felé nézett. Nyitva volt a teraszon a bejárati ajtó. Agyába ötlött egy pillanatra, hogy talán a szülők magukra akartak maradni, a modellre bízták a gyerekeket, az pedig elment. A gondolat gyenge vigasz volt, mert akkor már érezte, hogy valami nagyon nagy baj történt. A kisfiúk megerősítették benne. Azt zokogták, hogy anyjuk zárta rájuk az ajtót. Elment telefonálni a messzi mamáéknak.
- Úristen, Vicus! – kiáltotta Zsuzsi, s Péterrel rohantak fel a villába.
Végigrohanták a szobákat Vicus nevét kiabálva, nyomukban szaladt a két kisfiú is, s végül a bezárt fürdőszobaajtónál kötöttek ki. Hiába dörömböltek, a kisfiúk hiába kiabáltak, hogy anyuka, anyuka, nem jött válasz az ajtó mögül.
- Vidd ki a gyerekeket, Zsuzsikám! – mondta Péter, s nekifeszült a bezárt ajtónak.
Zsuzsi a teraszon várt a gyerekekkel. Remegett minden ízében. Péter néhány perc múlva sápadtan jött ki, s rekedten mondta:
- Elkéstünk. Hol a telefon?
Zsuzsi nem tudott felelni, ráborult a két kisfiúra zokogva. Vicus akkor már órák óta halott volt. Véget vetett az életének, s árvaságra hagyta imádott gyermekeit. Mire megjött a rendőrség, előkerült a festő is. Szemmel láthatón lesújtotta a hír, a gyerekeibe kapaszkodott, sírva ölelgette őket.
Zsuzsiék hazamentek. Zsuzsi fehér volt, mint a fal. Kláriék is meghallották a hírt, átfutottak, s ott voltak egész délután. Találgatták, hogy mi történhetett. Estére többet tudtak. Egy nyomozó kereste fel Zsuzsiékat, aláíratta a jegyzőkönyvet, s bizalmasan elmondta a tragédia okát.
A festő szabadult volna a feleségétől, s a gyerekektől. Ezért akarta visszavinni őket a faluba. Az asszonyka véletlenül meghallotta, mikor a modellel beszéltek róla. Összevesztek. A festő elment a modellel valahova, szegény asszony pedig elkeseredésében véget vetett az életének.
A nyomozó elment, később Kláriék is hazamentek. Péter nyugtalanul járt Zsuzsi nyomában. Zsuzsi már nem sírt, de még mindig fehér volt, s szemében ijesztő bánat ült. Péter régebben haragudott, ha sírni látta. Sokszor mondta, hogy vége már a könnyes időknek, most mégis arra kérte, hogy sírjon, akkor megkönnyebbül kicsit.
Zsuzsi a fejét rázta.
- Nem tudok sírni, nem tudok. Annyira fáj, hogy éppen ma nem voltam mindig telefon közelben, mert hívott újra, biztosan hívott. Talán át is jött, de biztosan telefonált, és én nem tudtam neki segíteni.
- Ez csak teória, kicsi életem! Annak a szegény nőnek alighanem elborult a tudata, aligha jutottál eszébe, ha imádott gyerekeiről is megfeledkezett. - mondta vigasztalón, s magában átkozta a sorsot, hogy miért kell ilyesminek történnie. Mindketten megértették Vicus emberi tragédiáját. A festő alantas szándékát mélyen elítélték, de az öngyilkosságot, mint kiutat, nem tudták elfogadni.
A k
övetkező napokban Zsuzsi változatlanul bánattal jött-ment, tette a dolgát, hangját is alig hallották. Ha Péter átölelte, esdeklőn mondta, hogy most ne, talán majd holnap. Másnap is, harmadnap is ezt mondta. Péter egyre türelmetlenebb lett, s kesergett Bélának.
- Szó sincs arról, hogy érzéketlen volnék, vagy egoista. De végtére is ez a nászutunk. Közeledik az esküvőnk napja is. Komoly erőfeszítéseket tettem azért, hogy az esküvőnk napján Zsuzsit boldognak lássam. Berzenkedik a lelkem az ellen is, hogy önmagát okolja Vicus haláláért.
- Akkor tereld el a gondolatát arról a szegény asszonyról. Adj neki valami feladatot, találj ki valamit! – tanácsolta Béla.
Péter töprengett, aztán a homlokára ütött.
- Megvan! A következő három napban lefoglalja majd a gond… Eddig úgy gondoltam, az esküvőnk napján a bográcsosokkal főzetem az ebédet is. Jó marhapörköltet rendeltem burgonyával az öreg Subánál. Jönnek majd időben, hogy délre elkészüljenek vele. Ez maradhat ugyan, de főzzön Zsuzsi is. Legyen több fogás. Számításaim szerint délben úgyis többen leszünk, mint eddig gondoltuk. Főképpen, ha anyám is hoz vendégeket Gézán és Mari nénémen kívül. Nála megeshet. Zsuzsi semmit sem tud a bográcsosokról. Egyelőre ne is tudjon róla. Higgye azt, hogy egyedül kell elkészítenie az ebédet.
Péter számított Béla segítségére, s együtt álltak Zsuzsi elé. Péter határozottan mondta :
-Életem, meggondoltam, szombaton nem hozunk ebédet a vendéglőből, csak vacsorát. Délre főznöd kell. Anyámék zokon veszik, ha nem házi koszttal várjuk őket. Már ügyes vagy. Főzz meg, Zsuzsikám !
- Én?! - kérdezte Zsuzsi elvékonyodott hangon, s kezével tiltakozón integetett - Én még nem tudok vendégeknek főzni. Isten ments!
- Dehogynem! - felelték Bélával egyszerre - Tudsz! Már nagyon jól főzöl!
Zsuzsi egyre ijedtebb lett.
- Nem tudok annyi emberre főzni, ne kívánjátok! Nem sikerülne. Édesanyád előtt elsüllyednék. Vendéglőből kell hoznunk az ételt, vagy vigyük el őket ebédelni...- mondta könyörgőn.
Péterék tiltakoztak.
- Azt hinnék anyámék, hogy nem tudsz főzni! - mondta Péter.
- Az volna csak a szégyen! - toldotta meg Béla.
- Híre menne az egész rokonságban !
- Vidéken nem elég, ha szép a lány vagy gazdag, háziasnak is kell lennie!
- Legfőképpen. Muszáj főznöd, életem!
Zsuzsi teljesen kétségbeesett, ijedtében úgy összehúzta magát, ahogy csak tudta.
- Jaj istenem, mi lesz velem?! - motyogta, s már biztosak voltak abban, hogy a következő napokban csak a szombati főzésre fog gondolni.
Péter még nem ismerte a párját igazán. Zsuzsi bánatos maradt, de bánatát megtetézte most már a gond is. Éjjel felriadt, felült hirtelen, s kábán motyogta, hogy mi kell a grízgaluskához, hogy ne legyen kemény. Péter nevetve húzta vissza az ölébe, s reggel így kérdezte, hogy sikerült-e a grízgaluska.
Zsuzsi nagy szemeket nyitott.
- Beszéltem álmomban?!
Péter karjai összefonódtak körülötte.
- Beszéltél, mert nagyon izgulsz. Már szánom-bánom, hogy ennyire megijesztettelek. Ne félj, nem lesz semmi baj. Segítek majd mindenben, elkészülünk időre, és délben mehetünk anyámék elé a vonathoz.
- Ha főzök, nem tudok kimenni... - tiltakozott Zsuzsi. - Levest is kell főznöm, aztán valami finom másodikat. Nekem még lassan megy. Jó lesz, ha elkészülök mire megjöttök.
- Úgy illik, hogy mindketten kint legyünk. Anyám érzékeny a történtek után, még megbántódna. Persze csak akkor, ha valóban feljön... Ha ma vagy holnap nem telefonál, nem lesz itt az esküvőmön. Gondolni sem merek rá. Amíg élek, mindig fájna... - mondta, s elakadt a hangja.
Zsuzsi a kívánságra nemet mondott, de Péter bánatára felfigyelt, s átölelte gyorsan a nyakát.
- Ne haragudj rám, hogy nyafogok a főzés miatt, mikor neked bánatod van!
Péter huncut szemekkel nézett rá.
- Úgy bizony, rám férne egy kis vigasztalás. Nem is tudom, mi esne legjobban azután, hogy három napja hozzád sem érhetek. Nincs valami ötleted? - kérdezte, s becsúszott a keze a paplan alá.
Zsuzsi tiltakozott újra.
- Ne!... Ne!... Fel kell kelnünk. Rengeteg a dolgom. Délután András atyához is mennünk kell.
- Ott leszünk, életem, ott leszünk! - duruzsolta Péter, s tovább kutatott a keze az öröm forrása után.
- Takarítanom is kell. Végig kell takarítanom a szobákat, hogy édesanyád szép rendet találjon.
- Majd segítek, Zsuzsikám, csak ne menekülj! Cudar hosszú volt ez a három nap. Hiányzol életem, kicsi boldogságom… Fogadj szót szépen!
Zsuzsinak enyhe hányingere támadt, talán a babával együtt járt, s panaszosan mondta, hátha Péter mégis kiengedi a karjai közül, de Péterrel már nem lehetett józanul beszélni. Vágytól elgyötörten, szédült nemtörődömséggel felelte :
- Hányj le nyugodtan, kicsi életem, úgyis meghalok a karjaid között mindjárt. Csókot, de gyorsan!
Zsuzsi már gyöngyözőn nevetett. Elmúlt a hányingere, hozzábújt engedelmesen, s átadta magát az ölelésnek, csóknak testestől-lelkestől.

Szólj hozzá!

A méz édes íze ( 2. rész )

2010.05.01. 16:22 Rényi Anna

 

7. fejezet
 
A  M É Z  É D E S  Í Z E ( 2. rész )

 X/A
     Reggeli után takarításba fogtak. Péter porszívózott, Zsuzsi törölgetett. Szobáról szobára haladtak, s megpihentek kicsit a dolgozószobában. Péter hanyagul elvetette magát az egyik bőrfotelben, s ölébe vonta Zsuzsit. Gyönyörködve nézte menyecskésen hátrakötött hajával, s azt mondta :
- Legszívesebben visszavinnélek a franciaágyra. Betyár hosszú volt ez a három nap!
- Tudom, kedves, de Vicus miatt még mindig fáj a szívem. Lehetetlen elfelejteni, ami vele történt. Irgalmatlanul kegyetlen volt hozzá ez az ember. Hazavitte volna azok után, ahogy elhozta. Hazavitte volna a két kisgyerekkel azokhoz a szülőkhöz, akik évek óta haraggal gondoltak a lányukra, mert ezt az alávaló embert választotta. Képes lett volna letenni őket a faluban, mint egy felesleges csomagot. Nem csoda, hogy Vicus lábai alól kiszaladt a föld. Aljas módon becsapta az, akit bálványozva imádott.
Péter nyugtalanul mozdult. Nem akarta, hogy Zsuzsi elölről kezdje a kesergést. Sietve másfelé terelte a szót.
- Még most sem tudom elhinni, hogy enyém lesz ez a dolgozószoba. Majd Mari néni tanyájára kerül egyelőre. Száraz épület, kihúzza ott, míg lesz helye. Ha Mari néni a kedvemért hajlandó volna beköltözni anyám mellé, a tanyán még sok minden elférne. Helyet kell keresnünk a többi bútornak is.
Zsuzsi nagy szemekkel nézett rá.
- A kedvedért ?
- Én vagyok a kedvenc unokaöccse. Amúgy is sokat van nálunk. Anyámhoz is ragaszkodik. Mindig nálunk telel ki, pedig mehetne a többi testvéréhez is, kapnának a segítsége után.
- Sok rokonod van? - kérdezte Zsuzsi sóvárgón, hiszen neki már nem volt ismert élő rokona. Anyja távoli rokonságát nem ismerte, ahogy apja rokonságát sem. Imre maga sem tartotta velük a kapcsolatot. Mindig azt mondta:" Ha a nehéz években nem voltak rokonok, könnyebb időkben se jusson eszükbe a rokonság." Csak néhány másod, harmad unokatestvérről volt szó.
Péter jókedvűen felelt.
- Most viszont népes famíliába kerültél, Zsuzsikám! Apámnak ugyan csak egy testvére van, Géza bácsi, de anyámék sokan vannak. Egyszerű emberek. Ki szakmájában dolgozik, ki szőlőjében. Van köztük géplakatos, szobafestő, postás. Géza bácsi férfifodrász. Kicsit más, mint anyám testvérei, modernebb felfogású, de éppen olyan kedélyes ember, mint keresztapám, anyám bátyjai közül a legidősebb. Anyámnak van két lánytestvére is, Mari nénit már említettem, van egy Ica testvére is. Míg Mari néni egyedül él, az urát már régen eltemette, Ica családos. Van ura is, gyerekei is vannak. Jó volna az egész famíliát itt látni az esküvőnkön.
- Ahhoz Révházán kellene összeházasodnunk... - vélte Zsuzsi - Ott tarthattunk volna igazi lakodalmat.
- Talán így is, ha anyám magával hozza őket. Jövendő anyósodtól kitelik. Mit szólnál, ha harmincan-negyvenen ülnénk az asztalhoz .. - kérdezte Péter tréfás hangon.
- Isten ments! - rémüldözött Zsuzsi.
- Pedig úgy kell készülnünk, hogy ne jöjjünk zavarba.
- Hogy úgy ?! - nyugtalankodott Zsuzsi
- Bőséges ebédre gondoltam. Rózsi hűtőjében rengeteg hús van. Feltesszük majd a legnagyobb fazekakat. Nem ördöngös, csak számolni kell. Ha kettőnknek-hármunknak ennyi kellett, tízszer annyi kell húsz-harminc embernek, és így tovább. Csak matematika az egész!
- Teljesen kétségbe akarsz ejteni ?!- neheztelt Zsuzsi, s nem tudta eldönteni, komolyan beszél, vagy csak bolondozik vele. Amúgy sem látott tisztán. Péter hol ennyi vendéget mondott, hol annyit, megpróbálta maga összegezni a dolgokat - Kedves, beszéljünk komolyan! Jön édesanyád harmadmagával, itt lesznek Klári néniék, és Béla bácsi. Talán a barátaid is. Pillanatnyi helyzet szerint tízen leszünk. Őszintén felelj, komolyan számítasz még valakire ?
- Kiderül, ha telefonált anyám, de telefonál-e?! - mondta Péter nehezet sóhajtva, s gyorsan témát váltott. Az intarziás íróasztalra mutatott. - Átnéztétek már a tartalmát?
- Kétszer is. Béla bácsi szegény pénzt keresett Rózsi halála után. Én a szüleim hagyatékát, leveleket, édesanyám naplóját, a diplomáikat. Bármit, ami az övék volt, de semmit sem találtam.
- A titkos fiókot megtaláltad?
Zsuzsi nagy szemeket nyitott.
- Titkos fiókot?!
- Van benne biztos, ahogy a filmeken látjuk. Ebben ne lenne?!
Zsuzsi most sem tudta eldönteni, hogy tréfál, vagy komolyan gondolja. - Akkor keresd meg! - felelte elmosolyodva.
Péter hozzálátott. Zsuzsi eleinte csak álldogált az asztal előtt, aztán izgatott lett, mivel Péter aprólékosan fogott a kereséshez, s már maga is hitte, hogy van titkos fiók. Takács Rozália hajdani íróasztala valóban műremek volt. Súlyra is tekintélyes, formára is, de legszebb rajta az intarziás berakás volt. Végig az elején, s két oldalán sorminta futott, négyzetben kör, benne hatszirmú virág.
Péter nem találta a titkos fiókot, s bosszús nevetett.
- Még majd csalódnom kell a jövendő íróasztalomban. Biztos voltam benne, logikus egy ilyen tekintélyes bútordarabnál. Nézzük meg még alaposabban. Keress valami szokatlant, valami eltérést, akármit.
Zsuzsi elgondolkodva nézte a sormintát.
- Itt az oldalán látok valamit. Az egyik minta tapintásra kijjebb van. Ez vagy hiba, vagy a titkos fiók... - mondta, de maga nem hitt benne. Péter annál inkább. Elővette zsebkését, óvatosan a négyzet alsó sarka alá nyúlt, s megemelte. A minta a helyére ugrott. Fémes kattanást hallottak közben. Most más csak azt kellett kitalálni, hogy miképpen mozdíthatnák meg újra. Nyomkodták a négyzet sarkait, a kör közepét, a virágszirmokat, de nem mozdult. Péter lassan végigcsúsztatta ujját az oldallap alsó szélén, aztán felnevetett. Talált egy a parányi gombot. Megnyomta, s kiugrott a minta újra, csak egy centire, de kihúzni már gyerekjáték volt.
Feltárult előttük a titkos fiók tartalma. Legfelül egy naplóforma könyv feküdt, alatta szalaggal összekötött levelek, lejjebb más papírok, borítékok, ki tudja, milyen tartalommal. Zsuzsi ugyanúgy reagált, mint a zongora esetében. Két kézzel nyúlt a fiókban lévő tárgyak után, amit bírt, kiemelt, magához ölelte, és sírva kiabálta.
- Megtaláltuk!... Jaj, istenem, megtaláltuk!
- Akkor nézzük is meg, mit találtunk... - mondta Péter higgadtan. Remélte, hogy Zsuzsin segít a nyugodt hang. Most is aggódott érte. Zsuzsi a szokásosnál is rosszabbul viselte a helyzetet. Péter kivette kezéből a tárgyakat, nyugodt mozdulatokkal szétrakta az asztalon. Kipakolta a fiók maradék tartalmát is. Zsuzsi megnyugodott kicsit, s számba vették a talált tárgyakat. Ott volt Széplaki Melinda naplója, melynek létezéséről Zsuzsi hajdan Imrétől hallott. Szülei egykori levelezése egymás között, már jegyes korukból. Megtalálták sorra a diplomáikat, s egyéb bizonyítványaikat. Volt néhány fénykép is Zsuzsi kisbaba korából. Sebtében megnézték, s kutattak tovább. A borítékokat vették sorra. Az egyik borítékból kihullott a két karikagyűrű. Zsuzsi újra sírt. Tenyerébe fogta, hol egyiket csókolta meg, hol másikat. Még nézni is fájdalmas volt.
Egy másik borítékból elszakadt aranylánc került elő, Mária - medállal. Zsuzsi a kezébe vette, nézte, nézte. A lánc szemei között sötétlett valami, s egyszer csak felsírt szinte sikoltva :
- Vér!... Édesanyám vére!
Összecsuklik, ha Péter nem kap időben hozzá. Nem volt könnyű ezek után kivédeni a furcsa sokkot. Péter beleizzadt. Vizes ruhával törölgette Zsuzsi arcát, ráparancsolt, hogy mély lélegzeteket vegyen, s közben dajkálta, szeretgette. Mikor látta, hogy egyre nagyobb a baj, már könyörgött. Mondta, hogy a babára végzetes lehet, ha nem szedi össze magát. Csodálatos az anyaság tudata. Zsuzsi a szíve alatt sarjadó élet védelmében úrrá tudott lenni a fenyegető rosszulléten.
Hosszan zokogott még, de aztán lassan elcsendesedett, s újra kezébe vette a láncot. Egyikükben sem volt kétség, az elsötétedett láncszemek az egykori tragédiáról tanúskodtak. Zsuzsi ezt a láncot sohasem fogja viselni, de amíg él, megőrzi majd fájó kegyelettel.
X/B
Eljött az ideje annak is, hogy belenézzen édesanyja naplójába, s a szépen összekötött levelekbe. Kérőn mondta, hogy először egyedül szeretné elolvasni a leírt sorokat.
Péter megértő volt. Hiszen ez valóban személyes dolog. Átkísérte Zsuzsit a hálóba, s magára hagyta. Mielőtt betette az ajtót, még látta, hogy Zsuzsi letérdelt a franciaágy mellett, s imára kulcsolta kezeit. Nem látott benne semmi túlzást. Ahogy kezdte megismerni, sejtette, hogy kevesebbért is hálát adna az égnek
Zsuzsi közben forrón imádkozott. Végtelen hálát érzett Isten iránt. Tizennégy esztendő után a kezeibe vehette szülei hagyatékát, hogyne köszönte volna. Tett mást is. A lelketlen asszonynak végérvényesen megbocsátott. Hiszen nem dobta a kazánba, ahogy mondta. Megőrizte, s egy nap odaadta volna minden bizonnyal. Most már hitte, hogy a zongorát is ezért őrizte meg.
Az ember ok nélkül is hajlamos az önvigasztalásra. Zsuzsinak szüksége volt rá, mert lélekben sohasem tudta elfogadni, hogy apja testvére kegyetlen volt hozzá. Hiszen édes testvérek volt, vér a vérből.
Hosszú időt töltött a hálóban. Mikor megjelent újra, nyugodt volt az arca, de szemei árulkodtak. Sírt az ígérete ellenére. Péter nem neheztelt, hiszen a múltidéző sorokat aligha állhatta meg könnyek nélkül. Maga a teraszon ült, újságot olvasott. Zsuzsi átölelte hátulról a nyakát, s puszi közben mondta :
- Drága vagy, köszönöm!
Péter megcsókolta az ölelő kezeket, s nem faggatta. Tudta, beszél majd, ha elég erős lesz hozzá. Befejezték a takarítást, aztán összeütötték az ebédet. Húst sütöttek krumplival, nem volt kedvük hosszan főzni. Amúgy is elmúlt már dél. Leültek ebédelni az árnyas, szellős teraszon, egy darabig hallgatagon ettek, aztán Zsuzsi megszólalt.
- Átolvastam mindent. Édesanyám naplóját éppúgy, mint az egymáshoz írt leveleiket. Olyan érzésem támadt, mintha fény gyúlt volna a múltamban hirtelen. Mint, mikor az ember szeméről leesik a hályog, és látja azt is, amit addig csak tapogatott. Most már tudom, hogy milyen emberek voltak. Büszke vagyok rájuk!... Sok mindent megtudtam édesanyám családjáról is. Nagymamámat hívták Zsuzsannának. Utána kaptam a nevem. Édesanyámnak volt egy öccse, Kálmán. Tizenkét éves volt, mikor eltemette a bomba. Édesanyám egy vidéki zárdában vészelte át a bombázásokat, így maradhatott életben. Nagyapám a későbbi, hivatalos beállítással ellentétben, nem volt kommunista, de nagyon szerette a hazáját, s magasrangú katonatisztként szembefordult a német megszállókkal. Édesanyámék valakitől megtudták, hogy parancsmegtagadásért lőtték le, halálát balesetnek álcázták... Nem volt véletlen, hogy édesanyám hasonló gondolkodású férfiba szeretett bele. Ha nagyapám életben marad, édesapámmal jól megértik egymást. Elszorul a szívem, ha arra gondolok, hogy családom sorsát közvetlenül befolyásolta a történelem, s mindig a hazám volt a tét... - mondta, s felsírt hirtelen.
Péter most is a karjaiba ölelte.
- Ne sírj, kicsi virágom, mert felemelő dolog ez! - mondta vigasztalón - Amúgy sem szabad sírnod, tudod ?! Most már mindig a babára kell gondolnod. Mi jó neki, vagy mi az, ami megárthat. Kis bőgőmasina lesz, ha sírdogálsz. Komolyan kell készülnünk a nevelésére, hogy akkor se legyen gond, ha három-négy lurkó szaladgál majd körülöttünk.
- A múltkor még többet mondtál... - mosolygott át Zsuzsi a könnyein. - Azt mondtad, hogy amennyit az Isten ad... Emlékezz csak!
Péter szeme huncutul nevetett.
- Ezt mondtam volna?! Úgy látszik, rossz a memóriám mostanában. Fel kellene idéznünk azt a helyzetet, akkor biztosan az eszembe jutna.
Zsuzsi már kacagott.
- Tudod te anélkül is! Egyébként szíves-örömest tenném, de sajnos nem érünk rá. Készülődnünk kell, András atya vár bennünket. Béla bácsi mindjárt itt van értünk.
Péter a fejéhez kapott.
- Hoppá ! Elfelejtettem mondani, hogy telefonált. Ma nem ér rá. Taxin kell mennünk.
- Taxin?! - ijedt meg Zsuzsi.
- Háztól-házig nem lehet baj. Amúgy sem hiszem. Két hete csend van. Úgy gondolom, már nincs mitől tartanunk. Persze, azért nem árt az óvatosság. - mondta könnyed hangon, de belül nem volt ennyire nyugodt.
A gazemberek ritkán szokták feladni, ha valamiből búsás hasznot remélnek. Kozma úgy gondolkodhatott, ha Zsuzsit sikerül erővel megszereznie, s korbáccsal engedelmességre kényszeríteni, nem csak a vágyait elégítheti ki, az a pénze is megmarad, amit így kénytelen lesz kifizetni, ha el akarja kerülni a beígért perek sorát.
X/C
Öt órára mentek a plébániára. Fiatal káplán fogadta őket. Eddig nem találkoztak, mégis kedves volt, előzékeny, érezték a megkülönböztetett bánásmódot. Sejtették, hogy részben Bélának köszönhetik. András atya még melegebben köszöntötte őket. Jó órát beszélgettek Istenről, szeretetről, erkölcsről, családról. Az idős pap több minden között azt mondta :" Beszéljünk pár szót a házastársi szeretetről... Biblia is említi. A görögök éroszból származtatták át az európai nyelvekbe azt a szót, mely az érzéki, a testi szeretetet jelöli, melynek helye van férfi és nő között. A Biblia szerint ennek a kapcsolatnak a házasságban kell kiteljesednie. Azt mondja a Szentírás, hogy az érósz is elfogyhat az évek során, de hozzáteszi, hogy ennek nem kell feltétlenül megtörténnie. Erről beszélnek az apostolok is. Arra buzdítanak, hogy őrizzük meg ezt a szeretetet, és tanácsokat adnak hozzá. Pál apostol például azt mondja a Kolossébelieknek " Ti, asszonyok, engedelmeskedjetek a ti férjeteknek, amiképpen illik az Úrban. Ti, férfiak, szeressétek a ti feleségeteket, és ne legyetek irántok keserű kedvűek..." A házastársi szeretet akkor szokott kihűlni, ha a házastársak elégedetlenkednek egymással. Ha sértik, bántják társukat. Ha meggondoljuk, nem kell mást tenni a házastársi szeretet megőrzésére, csak meg kell adni egymásnak azt a fajta megbecsülést, ami mentes ezektől a  negatív megnyilvánulásoktól."
Így folytatták, míg letelt az óra. Jó érzésekkel léptek ki az utcára, s összekapaszkodva mentek a taxik felé. Útközben volt egy cukrászda, utcai teraszán sokan üldögéltek. Zsuzsi hirtelenében kedvet kapott egy fagylaltra. Péter engedett. Hosszú volt az elmúlt hetek bezártsága, kellett egy kis kikapcsolódás.
Leültek a bejárat közelében lévő egyik szabad asztalhoz, s megrendelték a fagylaltot. Míg várakoztak, körülnéztek. Sok volt a külföldi, mindenféle náció, magyarok is akadtak szép számban. Mellettük lévő asztalnál is ült egy népes társaság, lányok, fiúk vegyesen. Vidámak voltak, egyetemistáknak nézték őket.
Egyszer csak róluk kezdtek beszélgetni. Illetlenül hangosan emlegették Péter arcát, s közben nagyokat nevettek. Váratlanul, s igen durván érte őket. Zsuzsi szemében könyörgés volt: "Ne hallgass oda!" Péter igyekezett a kedvéért másfelé figyelni, de nem volt könnyű. Kihozták a megrendelt fagylaltot, Péter fizetett, s hozzáfogtak, de már nem volt igazán kedvük, csendesen ettek. Zsuzsi közben arra gondolt, hogy némelyik ember milyen kegyetlen. Találkozik egy sérült embertársával, s nem éri be a szánalommal, ami szintén bántó, hanem olykor arra vetemedik, hogy szóval is megbántsa, pedig senkit sem biztosít be a sorsa. A szomszéd asztalnál tovább mulattak a rovásukra. Az egyik fiatalember nevetve mondta, hogy inkább felkötné magát, mintsem ilyen képpel éljen. Egy másik ugyanúgy nevetett, s biztatott egy harmadikat.
- Gyulai, halljuk a sztorit a ragyás képű horgászról!
- Várj, Bánáti! Előbb Halasi mondja el, hogy mit szokott mondani a pocsék pofájú főnöke azokról a nőkről, akik utána vetik magukat, egyértelműn dörzsölődnek. Mi kell az ilyen lotyónak?!
A megszólított röhögve felelt.
- Pénz, paripa, fegyver!
Mulattak rajta bántón. Péter megelégelte, s lecsapta a kiskanalat.
- Ebből elég, gyerünk! - mondta maga is hangosan, fenyegetés volt a hangjában.
Zsuzsi sietve felállt, nem akart botrányt. Otthagyták a kelyheket, s indultak a kijárat felé. Hátuk mögött újabb nevetés csattant, s egy hang azt mondta:
- Nocsak, bicsak! A doktor úr nem bírja a gyűrődést!
Megdöbbenve néztek egymásra. Arról szó sem lehetett, hogy követték őket. A társaság már a teraszon ült, mikor hirtelen elhatározással a fagylaltozás mellett döntöttek. Mégis tudták, kit sértegetnek. Bélával megbeszélték a vacsoránál, de nem tudták megfejteni a rejtélyt. Csak abban voltak biztosak, hogy Kozma keze valahogy benne volt a dologban.
Vacsora után kettesben maradtak újra, s Zsuzsi elővette a megtalált kincseit. Közösen olvasgatták a napló bejegyzéseit, s Zsuzsi ábrándos hangon mondta:
- Szerelmesek voltak!... Ó, édes istenem, de szép ajándékot adtál! Tudhatom, bizonyos lehetek benne, hogy mélyen, őszintén szerették egymást. Ezeket az árulkodó sorokat én is írhattam volna. Nézz ide, azt írja édesanyám: " Az én kicsi kedvesem..." Előbb mondtam neked, mint olvastam, mint tudhattam volna róla!
Péter hozzábújt, s duruzsolta:
- A szívedben volt, a pici szívecskédben. Hallottad tőlük kicsi korodban, és megőrizted nekem.
- Más helyen azt olvastam, hogy kicsinek olykor vad voltam és szertelen, máskor szelíd. Ez is hozzásegít az önismerethez. Többek közt magyarázatot ad arra, miképpen tudtam eltűrni aránylag fegyelmezetten Rózsi lelketlen viselkedését, miközben végig lázadt a lelkem.
Péter a karját csókolta, fel a válláig, s vissza. Közben élvezettel motyogta :
- Ez a tréning a szerencsém, most van egy szelíd kis virágom, akitől remélhetem, nem lesz velem keserű kedvű. Nem kritizál majd lépten-nyomon, nem bírálgat, nem bánt.
Zsuzsi felnevetett, csiklandozta Péter szája, aztán elkomolyodva felelt.
- Nekem is az jár a fejemben, amit András atyától hallottunk. Ha igazán elfogadjuk egymás természetét, szokásait, gondolkodását, ahogy mondta, az elfogadó szeretet segítségével, akkor a hevesebb természetű is képes lesz a türelemre, nem csak a szelíd.
- Vettem az üzenetet, édes asszonyom! - mondta Péter jókedvűen, s befúrta arcát Zsuzsi blúzába. Zsuzsi engedte, megcsókolta a haját, s folytatta:
- Igaza van András atyának, sokféle szeretet létezik. Itt van a gyerekek iránti szeretet például. Nem mindenki szereti a gyerekeket. Legtöbb ember csak a sajátját képes igazán szeretni. Kevesen vannak, akik válogatás nélkül minden gyermeket szeretnek. Úgy érzem, én ilyen szerencsés vagyok. Mindig is bennem volt ez az érzés. Édesanyám naplójából tudom, hogy már kicsinek is ilyen voltam. Leírt egy mókás esetet. Háromévesen loptam magamnak egy kisbabát.
Péter nevetett a blúz alatt.
- Mit tettél?!
- Loptam egy pólyást. Mikor nem figyeltek rám, a házmesterék babáját kiloptam a kocsijából, észrevétlen felvittem hozzánk az emeletre. Azt írja szegény édesanyám, hogy majdnem szívbajt kapott, mikor egyszer csak csecsemősírást hallott a zongora alól. Ott rendeztem be magamnak a babaszobát. Talán a génjeimben volt mindig is.
- Aha! Értem a célzást! Igyekszem teljesíteni kiskegyed kívánságát, mert bennem is munkálnak a gének, de még mennyire!... Hú, de mennyire! - mondta, miközben gombolgatta lejjebb is Zsuzsi blúzát.
Zsuzsi halk nevetéssel borult hozzá. Sejtette, hogy ezen az estén aligha fog tovább mesélni megtalált gyermekkoráról.
X/D
Péntek volt, az esküvő előtt az utolsó nap. Zsuzsi felébredt, de még nem nyitotta ki a szemét. Ahogy tréfásan mondani szokta, lelke még aludt, de gondolatai már ébren voltak. Valamiféle mérleget készített az elmúlt hetekről. Gondolta, hogy gyorsan elszaladt ez a hónap. Örömmel, gonddal, bánattal telt, leginkább mégis örömmel, hiszen együtt voltak. Sóhajtva gondolt arra, hogy egyszer majd emlékké édesedik ez is. Elfelejtik a bajokat. Úgy gondolnak majd erre az augusztusra, mint életük legszebb hónapjára. Ide gondolnak majd Budára, a villára, a kertre, a kedves kispadjára. Meleg kis fészkükre. Ha nem is az övék, mégis fontos lett az elmúlt hónap alatt.
Hirtelen elfogta a kósza szomorúság. Nem járhat majd többé ezek között a falak között, nem barangolhat a kertben, nem ülhet le kedves kispadjára, s nem hallgathatja többé az öreg hársak jól ismert susogását. Még néhány fontos nap, s hétfőn délután elutaznak. Hiányozni fog a villa. Pedig börtön volt, mégis, mégis. Akárhogy volt, az otthona volt.
Sohasem gondolta volna, hogy egyszer még szomorúan gondol az elválásra. Lám, lám, milyen különös is az emberi lélek! Ragaszkodik a megélt bánathoz is. Talán azért, mert így egész a létezés. Vajon Péter szokott-e meditálgatni az élet rejtelmein. Mély érzésű, azt már tudja. Az este is bebizonyította. Addig nem nyugodott, míg nem vihette ki a kedves kispadjához, mert szerinte az a bánat padja volt.
Péter téved. Menedék volt. Akkor is az volt, mikor keseregve üldögélt rajta. Péter azt akarta, hogy eztán úgy gondoljon rá, mint az öröm padjára. Meseszép perceket éltek át együtt a csillagfényes égbolt alatt. Belepirult az emlékbe. Szép volt, gyönyörű szép, ahogy minden ölelkezésük. Mégis fáj a szíve. Nem tud szabadulni attól a tudattól, hogy Péterrel bűnben élnek.
Most mondta ki magában először, s megijedt a gondolattól. Honnan veszi ezt a furcsa megítélést. Ki plántálta belé a szorongást, az erkölcsnek ezt a szigorúságát, az édesanyja, vagy Imre? Édesanyja aligha. Kinek jutna eszébe egy három-négyéves gyermeknek ilyenféle erkölcsről beszélni. Vagy mégis? Talán hallotta otthon, mikor maguk között beszélgettek, hiszen édesanyját apácák nevelték. Ha valaki, akkor egy hajdani zárdanövendék komolyan veszi az erkölcsi követelményeket. Nem otthonról hozta. Nagyon kicsi volt, bármit is hallott, ilyen mély nyomokat nem hagyhatott benne. Imrére kellene gondolnia inkább. Sokszor óvta, intette. Nevelte illendőségre, méltóságra, beszélt a lelki, testi tisztaságról, legfőképpen arról, amire egy lánynak vigyáznia kell, ha meg akarja őrizni magát annak, akit megszeret majd egy életre. Így csepegtette bele az erkölcsi szigorúságot önmagával, s másokkal szemben, hogy akkor se tudja feloldozni magát, ha azt öleli, akit igazán szeret. Imre volt, igen, Imre volt. Ez az ő szigorúsága. A maga erkölcsi normái. Átplántálta bele, mert szerette. Óvni akarta a ballépésektől, későbbi keservektől.
Végig sem meri gondolni, hogy milyen harc dúlhatott a lelkében, mikor Kozmától való félelmében arra kérte Pétert, hogy akkor is tartsa maga mellett, ha esküvő előtt volnának. Ahogy Imrét ismeri, számolnia kellett azzal is, hogy Péter nem tudja majd megtartóztatni magát, bármilyen derék is. Mégis rábízta, hogy megmentse a nagyobb bajtól. Kimentse egy gyalázatos ember markából, hiszen egymagában aligha menekülhetett volna. Imre áldásának nyugalmat kellene hozni, de nem hoz. Talán azért, mert lélekben tovább építkezett. Imre lerakta az alapokat, maga kialakította a saját belső törvényeit.
Nem kell keresgélnie, hogy honnan gyarapodott. Tanították olvasmányai is. Ott van például, Zola, és Jókai. A francia író naturalista módon intette. Aki elolvasta a Nanát, az már tudja, hogy miképpen vergődik a lélek, ha mélypontra kényszerül. Jókai arra tanította meg, ami szép, és nemes az emberi kapcsolatokban. A szerelmet, a barátságot, s a hazaszeretetet oltárra emelte. A kőszívű ember fiai ; Egy magyar nábob; Kárpáthy Zoltán; és a többi gyönyörű regény. Mennyi, mennyi érzelem! Mennyi kedves, szép emberi tulajdonság. S, mennyi fogyatékosság, alávalóság egy-egy történeten belül. Alighanem, magányában különösen fogékony volt rá a lelke, így történhetett.
Most számon kéri rajta a cselekedeteit. Hiába küzd ellene, sokszor a legszebb pillanataikban is eszébe jut, s elrontja az örömét. Nyugalmat csak az esküvőjük hoz. Várja, nagyon várja. Szeretne végre zavartalanul boldog lenni. Legbelül mégis fél a holnapi naptól. Péter kívánságára menyasszonyi fehérben áll majd az oltár elé, miközben pontosan tudja, már nem illeti meg a szép szimbólum. Nem mások ítéletétől tart, inkább a maga szigorúságától. Elronthatja a kedvesnek ígérkező napot. Valamiféle egyezséget kellene kötnie magával, beletörődni végre a helyzetébe, hogy szégyen, s bűntudat nélkül vállalhassa majd önmagát ország-világ előtt, de leginkább saját maga előtt.
Úrrá kell lennie a szorongásain. Csak arra szabad gondolnia, hogy szeretik egymást, s mindennél fontosabb kettőjük öröme. Péter szeretete majd segít. Eddig is átsegítette a kesergő pillanatokon. Akkor is, ha kicsi kedvese nem sejtette, hogy kényszerű megadása miatt éppen boldogtalan.
Vajon Péter mit szólna, ha tudná, hogy milyen gondolatok járnak a fejében, megértené-e. Reméli, nagyon reméli. Most még csak ismerkednek egymással, de ez is jó, ez is szívet melengető. Akár nagyobb jelentőségű dologról van szó, akár apróságról, mint tegnap is. Péter azt mondta, szeretne vele táncolni az esküvőjük napján, megtanítja néhány alaplépésre. Kacagva engedelmeskedett, s előre élvezte az elképedését. Tud táncolni. Edinával ez volt a titkolt, gyakori, kedvenc szórakozásuk. Szívesen beszélgettek is, de elmélyült, komoly beszélgetéseket nem folytattak. Edina keveset olvasott. Rövid, bár igen találó népi bölcsességekkel intézte el mindig a felvetett témát, de a táncot imádta. Kihasználtak minden alkalmat. A közös tánc derűs órákat hozott mindkettőjük egyhangúan szürke életében. Most rossz volt visszagondolni arra az időre. Ahogy minduntalan eszébe jutott Vicus is. Talán sohasem fogja megérteni, hogy tudta itt hagyni a két kisfiát, mikor annyira, oly nagyon szerette őket.
Nehezen lendült át a bánat küszöbén, de éppen időben. Péter ébredezett. Maga nem akarta elárulni, hogy ébren van. Becsukott szemmel is öröm átélni a simogatást. Péter mindig bátrabb, beszédesebb, ha azt hiszi, hogy nem hallja. Csak bele ne piruljon, mint tegnap! Péter meglátta, s lerohanta. Kis zsiványnak nevezte, és megbüntette, ahogy mondta. Felejthetetlen büntetés volt! Jólesőn nyújtózott az emlékére. Péter közben felébredt. Maga tovább játszotta az alvót. Péter megmozdult, óvatosan felhúzta a hálóingét, s szabaddá vált hasára fektette gyengéden az arcát. A babához kezdett beszélni.
- Jó reggelt, kicsi angyalkám! Hagytad pihenni édesanyádat az éjszaka? Legyél hozzá kíméletes, pici szentem, hiszen törékeny kis virág... Tudod-e, hogy neked van a legszebb mamád a világon?! Büszke leszel rá, ahogy jó apád is fenemód büszke! Büszke és boldog. Minden vele töltött perc gyönyörűség. Most is, alszik még, mégis felforralta a vérem... Jaj, nem bírom tovább!...  Zsuzsikám, életem, kicsi boldogságom, ébredj!
Csókolta egyre lejjebb követelőn. Zsuzsi befele kacagott, s elhatározta hogy meglepi újra. Pajkos játékba fogott. Lassan mozdult fektében, aztán egyre gyorsabban ringatta csípőjét, mint a hastáncosnők. Péter mozdulatlanságba merevedett. Csukott szemmel is érezte a meglepődését. Eleinte még a lélegzetét is visszatartotta, aztán egyre gyorsabban vette a levegőt, míg végül felkiáltott:
- Hú, a betyár mindenedet!
S, ráborult olyan vággyal, olyan szenvedéllyel, hogy újra azt gondolta, most tényleg belehal az ölelésébe. Sokáig maradtak egymáshoz simulva.
Péter később azt mondta :
- Vérperzselőn, csodálatosan őrjítő voltál. Azt hittem, végleg elvesztem a józan eszem. Fel nem foghatom, hol tanulja az ilyesmit a magadfajta kislány?!
-A szívéből !- kacagta Zsuzsi, most nem pirult, pajkos volt inkább, s játékosan megharapta Péter fülét. Később, mikor Péter borotválkozott, nevetve mondta, hogy még mindig látszik a foga nyoma.
Zsuzsi ebbe pirosodott bele. Úgy érezte, elsüllyedne szégyenében, ha valaki látná. Bélát csak a délutáni órákban várták, előtte szégyellte volna legjobban. Remélte, hogy addigra elmúlik. Nem jól reménykedett. Az ügyvéd megjelent váratlanul, éppen a reggeli mellett ültek a teraszon. Sietősen mondta:
- Beszélnem kell veletek, gyerekek! Győrbe megyek egy tárgyalásra, visszajövet Kozmával találkoznom. Megtette az utolsó ajánlatát a gazfickó, felelnem kell rá... Háromszázezernél nem hajlandó többet adni. Mitévők legyünk, elfogadjuk?
Zsuzsiék egymásra néztek. Kimondva nagy pénz volt, de vajon házat vehetnek-e rajta, s Zsuzsi gondolta mindjárt, hogy a – gazdaházat… Kérdezte is. Az ügyvéd türelmetlenül mozdult.
- Az volt a cél, hogy a ház árát kipréseljük belőle. Vidéken ezért a pénzért kaphattok házat. A bútorok mellett ennyire hajlandó. Ezt is apránként értem el. Alkudoztunk, mint kupecek a lóvásáron. Döntsetek!
Péter a maga részéről elégedett volt. A hetvenes évek elején ez nagyon nagy pénz volt. Valóban kaphattak volna érte egy átlagos családi házat. Péternek a gazdaházhoz amúgy sem volt nagy kedve, de hallgatott. Most Zsuzsi örökségéről volt szó, Zsuzsinak kellett döntenie.
- Nem hiszem, hogy ennyiért megkaphatjuk a gazdaházat. - felelt Zsuzsi valami ismeretlen makacssággal, szokatlan volt tőle.
Béla az arcát törölgette a  zsebkendőjével.
- Megértem az aggodalmad, kislányom! De te is értsd meg, hogy ez a plafon... Isten a tanúm, hogy megtettem, amit lehetett! Hivatkoztam mindenre, amit elhatároztunk. Fenyegettem perekkel. Be is perelem, ha ezt akarod. De most mondom, aligha tudnánk többet elérni, és ki tudja, hogy behajtható-e egy-két esztendő múlva Kozma költekező életmódja mellett. Ez itt a lényeg. Nos?
- Mindenképpen szeretném a gazdaházat. Péter azt mondta, ahhoz legalább két családi házra való kellene...- mondta Zsuzsi már könnyekkel.
Péter megbánta, hogy mondta, de akkor még nem sejtette, hogy ennyire ragaszkodik ahhoz az álombeli képhez. Nem örült neki. Bármilyen szép idea is, mégiscsak kislányos álmodozás, s nem volna jó, ha légvárakra kellene alapozniuk a jövőjüket.
Az ügyvéd idegesen topogott.
- Most nincs értelme azon meditálni, hogy mibe kerülhet a gazdaház. Azt kell eldöntenetek, hogy elfogadjuk-e ezt az ajánlatot. Ha elfogadjuk, kifizeti még az esküvő előtt. A többiről majd később beszélgethetünk. Most rohannom kell, elkésem a tárgyalást... Nos?!
Zsuzsi szorgalmasan törölgette a szemeit, s hallgatott. Péter kezdte restellni a dolgot, s bocsánatkérőn mondta:
- Részemről a maximális köszönet, de látod a könnyeket.
Zsuzsi megszólalt.
- Nehéz beletörődni, mert nem tudok lemondani a gazdaházról.
Péter elvesztette a türelmét.
- Ha egyszer ez a nagy büdös helyzet! Zsuzsikám, értsd meg, ennyi van, és nincs több! Enyhén szólva, hálátlanság tőlünk az a reakció...- mondta a felét magára vállalva. Látta Bélán az idegességet, valóban kényelmetlenül érezte magát.
- Nem vagyok hálátlan! - tiltakozott Zsuzsi még mindig könnyekkel - Csak jól tudom, hogy több pénz kell a gazdaházhoz. Legalább annyi, hogy reményünk lehessen.
Az ügyvéd a szavába vágott.
- Remény így is marad, hiszen öreg épület. Ha adják, nem kérhetnek két ház árát érte. Ne ess kétségbe, megszerezzük!
- Ezt csak vigasztalásból tetszik mondani... - szepegett   Zsuzsi.
- Ejnye, a mindenét! Mikor beszéltem én a levegőbe? Ha kevés a pénz, majd kitalálunk valamit. Az is lehet, hogy részletre is adnák. Ha mégsem, akkor majd kipótoljuk. Jövőre nyugdíjba megyek, leadom a garzont, a lelépést meg hozzácsapjuk ehhez a pénzhez... Vagy olyan pocsék munkát végeztem, hogy már nem áll a szép ajánlatod, Zsuzsikám?!
Béla hangja remegett, s Zsuzsi röpült. Átölelte a nyakát, s kislányos szelességgel tiltakozott.
- Ne tessék ilyet mondani! Akkor sem vonnám vissza, ha Kozma egy fillért se adna! Béla bácsi hozzánk tartozik. Mindenképpen levisszük.
Péter mosolygott, Béla meghatódott, Zsuzsi engedékenyebb lett. Belátta, hogy nem gyötörheti tovább ezt a kedves, jó embert, bármennyire is fáj a szíve a gazdaház után. Abban maradtak, hogy elfogadják az összeget, fizessen Kozma mihamarabb.
Béla elment azzal, hogy vacsorára megjön időben. Péter is készülődött a városba. Mielőtt elment, azt mondta:
- Három óra előtt ne várj vissza, kis virágom! Rengeteg elintéznivalóm van. Taxival nem mehetek mindenhova, drága mulatság volna.
- Hova kell eljutnod?
- Sorra veszem. Mindenekelőtt kimegyek Erzsébetre a kertészetbe, a menyasszonyi csokorért, szegfűkoszorúért.
Zsuzsi a szája elé kapta a kezét.
- Erzsébetre?! Innen, Budáról ?! Hogy kerültél oda, kedves, mikor az iszonyú messze van ?!
- Béla vitt ki. Jó embere a kertész, védte valami pörben. Nem potyát akartunk, csak segítséget. A kis koszorúhoz nem találtunk vállalkozót a közelben. A kertész nem csak elvállalta, szép munkát is ígért. Onnan a szabóhoz megyek az öltönyért, visszafelé a cukrászdába, vendéglőbe. Megemelem a rendelést pár adaggal. Ne jöjjünk zavarba, ha anyám több vendéget hoz, mint gondolom. Üzletbe is megyek. Ahogy terveztük, ma este eljegyezlek. Kis ünnepséget akarok. Jó volna hozzá pár üveg sör, Bélával emlegettük. Hozzak valamit a boltból ?
Zsuzsi nem felelt mindjárt. Gondolatai másfelé kalandoztak. A gazdaház miatt kedvetlen volt, nem dobta fel az eljegyzés emlegetése sem. Tetejében valamiféle rossz előérzete támadt, de restellt beszélni róla.
- Köszönöm, nem kell semmi, csak magadra vigyázz !-mondta csendesen.
Péter még megkérdezte, hogy telefonált-e Klári néniéknek, a megnyugtató válasz után magához ölelte, s elment.

Szólj hozzá!

A méz édes íze ( 3. rész )

2010.05.01. 16:12 Rényi Anna

 

7. fejezet
 
A  M É Z  É D E S  Í Z E ( 3. rész )

 

X/A
          Péter első útja egy telefonfülkéhez vezetett. Karesz üzente, hívja fel péntek dél körül, mert újabb jelentkezők vannak. Zsuzsi hajdani osztálya valóban összetartó volt, már majdnem teljes volt a létszám. Tanárnők is jelentkeztek, inkább magányosok, talán ők szívesebben mozdultak.
Míg a fülkében telefonált, odacsapódott egy rossz külsejű alak, fixírozta, napraforgómagot ropogtatott, s sorra köpködte az üvegre a héját. Péter kinyúlt, s vállánál fogva továbbpenderítette. A bátor mozdulat elriasztotta a kötekedőt, csak messzebbről kiáltott vissza, Pétert parasztnak nevezte.
Mikor Péter kijött a fülkéből, az alak még hallótávolságra volt, s Péter mosolyogva mondta,az iménti parasztozást megtiszteltetésnek tartja, mert paraszt nem lehet akárki. Az alak bámult. Péter befele nevetett, s ment a dolgára.
Anyja járt a fejében, vajon telefonál-e, feljön-e az esküvőjükre... Gondolta aztán keseregve, az nem lehet, hogy végképp megkösse magát. Örökre megsebezné a szívét, ha most nem enyhülne. Bíznia kell az édesanyjában. Az ember életében kell lenni néhány sziklaszilárd kapaszkodónak, mert egyébként elveszik. Ilyen az anyja szeretete. Ahogy Zsuzsi szerelme. Nem tudna lemondani róla, amíg él.
Következő teendője a legközelebbi postára vitte. Kékesi Ferivel kellett beszélnie. Jó órát várt, mire behozták a révházi kórházat. Megüzente az öreg Subának, hogy százhúsz személyre hozzon birkát, s halat. A déli marhapörkölthöz maga biztosítja a húst. A főorvos fütyült egyet.
- Százhúsz személy?! Szépen gyarapodunk. Honnan a jó nép?
- Majd egyszer elmesélem. Inkább azt mondd, mit tudtok anyámról?!
- Tegnap kiugrottam. Puhul. Telefonálni fog.
- Igazad legyen!... Subának mondtad, hogy anyám előtt hallgasson, ha összefutnának a piacon?!
Anyja előtt is titokban akarta tartani a lakodalom hírét, legyen meglepetés. Valamikor szép nagy lakodalmat tervezgetett, kellemesen érinti majd.
- Nyugi, elrendeztem. Egyébként, édesanyád annyira tájékozatlan, hogy vendéglői fogadásra készül. Itt mondom, Lacival a házasságkötő terembe megyünk. Ebéddel ne számítsatok ránk. Előbb nem tudok elszabadulni.
- Hogy van? - kérdezte Péter kis nyugtalansággal.
Kékesi Feri bosszúsan nevetett.
- Igazán akarod tudni?!
- Ne kímélj!
- Vacakul. Sokat iszik. Még mindig huzatja az Akácos utat a Kiskakasban. Nem kellene mégis itthon hagyni? Ahogy kesereg, botrányosan viselkedhet a lakodalomban.
- Barátságunk a tét, Ferikém!... Bízom benne, hogy nem fog botrányt rendezni, de barátságunk érdekében még ezt a kockázatot is vállalnom kell. Feltétlenül hozd el!
- Ezt jó hallani tőled!
- Ili nem gondolta meg magát?
- Nem kérdeznéd, ha végighallgattad volna a könnyes tiltakozását. Betege annak az álomnak. Azóta, ha valakitől azt hallom, hogy ezt álmodta, vagy azt, feláll a szőr a hátamon...- mondta, s nevettek bosszúsan.
Telefonálás után az ékszerboltba ment. Erre a napra ígérték a titokban vásárolt pecsétgyűrű monogramozását. Többe került, mint a két karikagyűrű együtt. Szerencsére itt hamar végzett, s rohant Erzsébetre. A kertészetben rengeteg időt várt. A kertész éppen elment valahova, s mivel lelkiismeretes volt, hosszan bánkódott aztán, amiért megvárakoztatta. Nem neheztelt rá. Főképpen, mert a kezéből kikerült munka tökéletes volt, szinte művészi. Valóságos virágköltemény a csokor is, koszorú is.
Három óra volt, mire Erzsébetről elindulhatott, s a fele tennivalója még hátra volt. A szabónál is várnia kellet, a vendéglőben, cukrászdában is ment az idő. Már öt óra körül járt, mikor végre hazaindulhatott. Gyalog ment a közeli távolság miatt, de úgy felpakolva, mint a málhás. Kézben vitte az elkészült öltönyét, a menyasszonyi csokrot, egy táskában néhány üveg sört a vacsorához, hóna alatt szorongatta a kis koszorút rejtő dobozt. Füstölgött magában, hogy meggondolatlanul elengedte a taxit. Sejtette, hogy Zsuzsi is nyugtalan már, talán percenként fut a zöld szalon ablakához. Telefonálnia kellett volna valahonnan, de rohant egyik helyről a másikra, nem volt türelme fülkét keresgélni.
Örült, hogy néptelennek találta a kis teret. Letért a körbefutó járdáról, toronyiránt ment az apró macskaköveken, s éppen a kis tér közepén járt, mikor a térre  hirtelen bekanyarodott két autó egymásután. Az egyik megelőzte, a másik mögötte fékezett.
Ahogy felnézett, rögtön tudta, hogy baj van. Az első kocsiban a tégladobálók ültek, és egy borjú nagyságú szájkosaras eb. Mögötte lévő kocsiban döbbenten ismerte fel vadászöltözékben, puskákkal a cukrászdabeli kellemetlenkedőket.
Villanás alatt felmérte a helyzetet, s kiszaladt arcából a vér. Kozma nem adta fel. Csak az alkalmas pillanatra várt, hogy lecsaphasson, s ördögi tervet eszelt ki hozzá.
Végiggondolni is hideglelés volt. Ráuszítják az ebet, s ha elvégezte a munkáját, az állatot lelövik, mintha védelmében cselekedtek volna. Kétsége sem volt, hogy alaposan átgondolták, erre utaltak a vadászöltözetek. Mit tegyen?
Arra már nem volt lehetősége, hogy elérje a villa kapuját, s bejusson pillanatok alatt. Villámgyorsan határozott. Eldobta a kezében lévő tárgyakat, repült az öltöny vállfástul, csörömpöltek az összetört sörösüvegek a táskában, ahogy a szökőkút pereméhez vágódtak, a rózsák közé dobta a menyasszonyi csokrot a kis dobozkával, s maga átugrotta a szökőkút körül pompázó rózsákat. Belegázolt a kis medencébe, s lerángatta derékszíját.
Kevés, kevés, zakatolt az agya, több védelem kellene az ilyen idomított véreb ellen. Szétvetette lábait, s hátát nekitámasztotta a galambos gránitszobornak. Csak így remélhetett némi védelmet.
Az autókban ülők is készülődtek. A kutyáról levették a szájkosarat, vicsorgott az eb kegyetlenül. Látta, miképpen uszítják, hergelik a közeli célpontra. A másik kocsiban lehúzták az ablakokat.
Megérintette a vég szele. Eszébe jutott, hogy kritikus helyzetekben az ember előtt lepereg az egész élete. Vele nem ez történt. Zsuzsi könnyben úszó arcát látta, s kínjában csikorgatta a fogait.
X/B
Kinyitották az első kocsi ajtaját, de még fogták a kitörni készülő ebet, hergelték még. A drámaian feszült pillanatok közben, váratlanul felhangzott Zsuzsi csengő hangja a villa felől.
- Kedves, gyere gyorsan! Édesanyád van a telefonnál.
Odanézett, s azt hitte, menten eszét veszti. Zsuzsi kiszaladt elébe, mit sem tudva a történtekről. Ott állt aztán a kis téren megdöbbenve, s egyik autóról a másikra nézett. Ordított volna felé, de nem jött ki hang a torkán. Látta Zsuzsi arcából, hogy megértette a bajt, hallotta hangján is.
- Péter... mi ez?!
Zsuzsi megindult felé. Tudott már üvölteni.
- Ne gyere! Rohanj be! Rohanj be, életem!
Zsuzsi most sem fogadott szót. Ment felé, mit sem törődve a vicsorgó kutyával, a nyilvánvaló helyzettel. Átgázolt a rózsákon, testével eltakarta Pétert, s velőtrázón sikítani kezdett. Megmentette vele az életüket. Az iszonyú sikításra ablakhoz rohantak a környező villák lakói. A két kocsi őrült sebességgel kirobogott a térről. Pillanatokon belül megélénkült a kis tér. Kláriék is kirohantak tőlük, s a kisereglett szomszédokkal felháborodva tárgyalták a történteket.
Zsuzsi már nem sikított, félig aléltan dőlt Péter karjaiban. Bevitte a villába, lefektette a franciaágyra, s összeborultak egymásba kapaszkodva. Erzsi hiába várta fiát hosszú időn át a telefonnál.
Időbe telt, mire Péter visszahívta anyját. Erzsi még ott volt a szomszédoknál, sértődötten ment a készülékhez. Péter hallotta a hangján, hogy nemrégiben sírt.
.- Itt vagyok, édesanyám!... - szólt bele a készülékbe rekedten.
- Csakhogy előkerültél. Talán bizony rosszkor hívtalak?!
- A legjobbkor hívtál, a lehető legjobbkor.
- Nem úgy láttam. Na, mindegy!... Akkor, hogy legyen holnap, fiam, meglesz az esküvő, vagy hazajössz, mert nagyon furcsa a hangod. Meggondoltad magad? Letettél a szándékodról?
- Nem, édesanyám! Holnap megházasodom. Szentebb, eltökéltebb szándékom még sohasem volt.
Erzsi beletörődőn felelt.
- Akkor felmegyünk. Nem magamban megyek, jönnek Géza bátyádék is, a második családját hozza a gyalázatos.
Péter alig élt, de anyja szavaira elmosolyodott. Apja öccse újra házasodott, már két gyermek volt a házasságban, de Erzsi a sógornak nem tudta megbocsátani, hogy első családját elhagyta a második asszony miatt.
- Jöjjenek, szeretettel várjuk őket, van helyünk bőven! - mondta, s a kezére meredt. Még mindig remegett a keze, ahogy a hangja is árulkodott.
Erzsi nem volt gyakorlott telefonáló. Fia furcsa hangját a vonal számlájára írta, s beszédesen felelt.
- Mások is jönnek. Marinkat vittem volna mindenképpen. A szerencsétlen szétkiabálta a famíliában, erre mind neheztelni kezdett. Jöttek sorba szemrehányást tenni, hogy miért csak Marinkat hívom. Ők talán nem rokonok ? Egyik jobban sértődött, mint a másik. Nem állhattam. Megmondtam, jöjjön, aki akar! Legyenek holnap a vonatnál. Majd én kifizetem a vendéglőt. Nem szorulunk másra!
Péter befelé sóhajtott, anyja utóbbi mondata Zsuzsinak szólt. Még most sem békült meg, de legalább jön, vigasztalta magát.
- Mindenkit szeretettel látunk. A déli vonatnál várunk benneteket.
- Az jó lesz, mert nem találunk el a címre magunktól. Géza szerint az isten háta mögött van, vagy vendéglőbe megyünk mindjárt?!
- Legyen meglepetés. Köszönöm, hogy így döntöttél. Reméltem, nagyon reméltem. Alig várom, hogy megölelhesselek újra, édesanyám...- mondta bánatosan, hiszen röviddel előbb még úgy hitte, édesanyját sem látja többé.
A telefon után visszament a hálóba, leült Zsuzsi mellé, dajkálta a kezét, s hallgattak. Kláriék közben összeszedték a szökőkút körül eldobált holmikat, a hallban megpróbálták rendbe hozni. Klári az öltönyt kefélgette, Szilárda a menyasszonyi csokrot rendezte, mikor az ügyvéd betoppant. Közrefogták azonnal. Mivel maguk is végignézték a történteket a zöld szalon ablakából, drámai szavakkal mondták el Bélának. Az ügyvéd felidegesedett, s feldúlva rohant be Zsuzsiékhoz a hálóba.
- Segítsetek elkapni a bitangot! - kiáltotta az ajtóból, s ideges topogással hallgatta végig Pétert, aztán a hajába túrt - Ha csak egyiküket is felismerte valaki a szomszédok közül, megfogom Kozmát. Megyek, beszélek a szomszédokkal!
Rohant az ajtóhoz, Zsuzsi utánaszólt bágyadt hangon.
- Emlékszem néhányuk nevére a cukrászdából... Gyulainak, Halasinak, Bánátinak emlegették egymást.
Béla megperdült a tengelye körül, s vidámat kurjantott.
- Heuréka, megvan! A markunkban vannak! Ismerem a bitangok szüleit. Gyertek! - kiáltotta, s a tapétaajtón át rohant a dolgozószobába. Péter karján Zsuzsi is átszédelgett. Rossz volt ránézni, olyan elesett volt. Kerülgette a furcsa sokk.
Béla felhívta Kozmát a kihangosított telefonon. Amint Kozma felvette a készüléket, az ügyvéd kiabálva mondta:
- Elkaptalak, gazember!
- Hátrább az agyarakkal, ügyvéd! Semmit sem tudtok bizonyítani. Semmit!
- Sokba kerül neked ez a tévedés! - nevetett Béla kárörvendőn - Mikor ide küldted a ficsúrokat, gondolom, nem számoltál azzal a lehetőséggel, hogy Zsuzsi megjegyezte nevüket a cukrászdában. Gyulai, Halasi, Bánáti, ismert apák díszes fiai! Egy tucat tanú látta őket. Önként jelentkeztek, mert mindenkit felháborított az aljasság. Nem akárkik a tanúk, magad is tudod! - mondta kis blöffel, aztán fejére olvasta sorra a bűneit. Kezdte Rózsival, befejezte a legutóbbi alávaló szándékkal, s megkérdezte - Nagyfiú vagy még?
Kozma arra valóban nem számított, hogy név szerint sorolják majd a barátait, s halkan káromkodott. Oka volt az idegeskedésre. Béla tudta, a felsoroltak között van a közvetlen felettesének fia is, ahogy azt is sejthette, a magas tisztségben lévők egyike sem köszönné meg, hogy ilyen ügybe keverte a fiát.
Az alávaló ember hangot váltott.
- Na, de Bélám! Csak nem akartok ügyet kreálni belőle?! Hiszen ez csak ugratás volt, sima ugratás!
-A nyomozóknak meséld, hátha hiszékenyek. Gyilkossági kísérlet volt. Aljas, előre kiszámított, embertelen cselekedet. Az isteni gondviselés mentette meg a fiút. Nem rajtatok múlt, hogy most nem fekszik szétmarcangolva a téren. Ezért a ficsúroknak is felelniük kell, és százat egy ellen, hogy megnevezik a felbujtót!
Kozma hangjához talált.
- Lesheted, hogy mikor! Ebből nem lesz ügy, ahhoz te kicsi vagy, ügyvéd!
- Már megint tévedsz! Nem vagyok egyedül. Nekem is vannak barátaim. De tudod is, alighanem. Mit gondolsz, mivel töltöttem az elmúlt órát ? Baráti garanciám van arra, hogy hamarosan napvilágra kerül az ügy glossza formájában, mert sokan vagyunk, barátocskám, akiknek elege van már a törvény felett állók pimaszságából. Ezúttal nem fogjátok eltussolni!
Kozma megint hallgatott. Talán mérlegelte a blöff lehetőségét is, de a botrányt nem merte megkockáztatni.
- Mondd a feltételeidet, hogy a nehézség essen belétek! -mondta szitkozódásnak is beillő módon.
- K. O.! - súgta Péter, az ügyvéd szeme is nevetett, s hangja diadalmasan csendült.
- Mondtam, ugye, hogy ez sokba fog neked kerülni ?!... Ötszázezer az egyezség vége, és holnap délelőtt!
- Piszok zsarolók!
- Akarod a többszörösét hallani ? Ha nagyon ugrálsz, még meggondoljuk magunkat. Hány órára menjek?
- Tizenegyre, és egyen meg a fene !- morogta Kozma
- Ott leszünk. Elkísér majd néhány barátom, hogy ne okoskodjatok. - mondta, s köszönés nélkül lecsapta a készüléket.
- Veletek megyek !- mondta Péter azonnal.
- Te maradj ki ebből. Van néhány sportember barátom, majd ők elkísérnek. Tettem értük egyet s mást, segíteni fognak. Egészséges düh van bennük, felvállalják az ügyünket. Számítsátok őket is a vendégek közé, mert holnap végig velünk maradnak. Kozmától óvakodni kell, míg meleg.
- Anyámék délben érkeznek, ki kell mennünk Zsuzsival a pályaudvarra - mondta Péter egyetértőn. - Végeztek addigra?
- Nem maradunk ebédre, bárhogy is marasztalnának. - tréfálkozott Béla. Láthatóan elégedett volt önmagával, s Zsuzsihoz fordult - Na kislányom, alakul már a gazdaház ügye?
Zsuzsi mozdult. Most nem repült, beteg volt még a lelke. Átölelte az ügyvédet, s mellére hajtotta a fejét.
- Köszönjük, Béla bácsi... - mondta igen halkan, s hangjában könny bujkált.
Az ügyvéd sóhajtott.
- Ne búsulj, Zsuzsikám! Két-három nap, és mögöttetek lesz minden.
- De Béla bácsi itt marad védelem nélkül.
Az ügyvéd felnevetett.
- Van már benne tréningem! Nem Kozma az egyetlen, aki a pokolba kíván, és még mindig itt vagyok. Pedig cifrább dolgot is tettem már jó ügy szolgálatában, és teszek is, ha Isten segít! Vigasztalódj, kislányom, mert ma mulatni szeretnénk… Ha ma nem is, holnap feltétlenül!
Nem mondhatott mást. Azt a vak is látta, hogy aligha mulatnak ezen az estén. Zsuzsi alig állt a lábán, Péter visszavezette a kanapéhoz, s úgy ültette le, mint a nagybeteget. Már az idős hölgyek is a dolgozószobában voltak, csendben meghúzták magukat a kanapé sarkában, s beszédes pillantásokat váltottak Péterrel. Gondjaikba vették Zsuzsit, főképpen Szilárda értett a vigasztaláshoz.
Péter rájuk bízta egy időre. Bélával kisétáltak a szobából pipázás ürügyén. Béla ráfüstölt az izgalmas percekre. Ahogy kiértek a hallba, Péter azonnal mondta :
- Zsuzsit nagyon megviselték a történtek. Csoda, hogy nem kapta el a furcsa sokk. Imre halála után napokig beteg volt. Szeretném ágyba dugni mielőbb, hogy holnapra valamennyire kiheverje. Vacsora alatt felhúzzuk a gyűrűket, aztán pihennie kell. Beszélnél Klárival, hogy menjenek el vacsora után ?! Megértésüket kérem, ahogy a tiéd is. Számíthatok rád ?
- Természetesen. Vacsora után eltűnünk. Reggel korán megkeresem a fiúkat. Ilyenkor nyáron vízi táboroznak Ráckeve alatt. Lerendezzük Kozmát. Utána megyünk veletek a pályaudvarra. Hétfőre is iderendelem őket, biztos, ami biztos... Hanem egy szavad sincs az összeghez, Péter fiam?! Azt sem mondod, hogy kevés, több is lehetne?!
- Ismersz már annyira, hogy nem beszélsz komolyan.
- Szerencséje a bitangnak, hogy ebben is összetalálkoztunk.
- De, ha már felvetetted, azért megkérdezem, -- miért pont ötszázezer forint?! Ne érts félre, csak puszta kíváncsiság, hiszen most akármennyit mondhattál volna.
- Bevallom, kísértésbe vivő pillanat volt. De ezt az összeget éreztem morálisnak. Kamataival körülbelül megfelel annak az összegnek, amit Sándor adott kölcsön a nővérének. Talán valóban elég lesz a gazdaházra, Zsuzsi örömére. Ez mellett volt rá más okom is. Ha az ember azt akarja, hogy a másik valóban fizessen, nem támaszthat irreális követelményeket. Péntek délután van, a bankok bezártak. Ennyi készpénze biztosan van otthon. Ha többet kérünk, az kitolja az időt. Nem akartam sok gondolkodási időt hagyni az alávalónak. Felelj őszintén, szerinted többet kellett volna kérnem ?!
- Már az előbb is őszintén feleltem. Elégedett vagyok az összeggel. Más piszkál. Az a véleményem, hogy nem úszhatják meg ennyivel a dolgot, Bélám!
- Magam sem gondoltam.
- Vagyis, ha hétfőn idejönnek a kikötött holmikért, rendezzük a számlát.
- Pontosan! Ahogy ismerjük már őket, kihúzzák majd a gyufát maguktól is.
- Helyes. Mi pedig felkészülünk rá! - mondta Péter elégedetten, s összemosolyogtak.
Az eljegyzési vacsora csendesen zajlott. Zsuzsi már megfőzött a döbbenet előtt, de nem volt ereje tálalni. Péter maga ment a konyhába, csatlakozott hozzá Szilárda is. Addig Klári, s Béla vigasztalta Zsuzsit. Szánni valón elesett volt még mindig.
A vacsora alatt felhúzták a karikagyűrűket. Péter eljegyezte Zsuzsit annak rendje s módja szerint. Mikor Kláriék elmentek Bélával, s kettesben maradtak, Péter elővette a titokban vásárolt pecsétgyűrűt, s megfogta Zsuzsi kezét.
- Most kapsz tőlem egy kis talizmánt... - mondta meghatottan. - Szívem felett volt azokban a rettenetes percekben. Őrizzen életed végéig a belezárt, értünk aggódó szívdobbanás.
Zsuzsi nézte a világoskék zománcos mezőben összefonódó rózsaág betűket, s Péterhez dőlt halk zokogással.

Szólj hozzá!

Örökkön - örökké ( 1. rész )

2010.05.01. 16:04 Rényi Anna

 

8. fejezet
 
Ö R Ö K K Ö N - Ö R Ö K K É ( 1. rész )
 

X/A
      Eljött augusztus utolsó szombatja. Zsuzsi ébredt elsőnek. Kipattant a szeme, s elfogta valami lámpaláz. Ez a nap volt az esküvőjük napja. Tudatába betolakodott az előző nap döbbenete. Péterhez hajolt, gyengéd csókot lehelt a szíve fölé, s magában fohásszal köszönte, hogy megúszták a fenyegető borzalmat. Péter megmozdult, s karjaiba ölelte.
- Jó reggelt, kicsi boldogságom!- mondta, s megcsókolta a haját.
- Jó reggelt, kedves, hogy aludtál?
Péter sejtette, hogy előző délutánra gondolt, s felsóhajtott.
- Felejtsd el a tegnapot! Az már elmúlt. Mától új időszámítás veszi kezdetét. Feleségem leszel Isten és ember előtt.
Zsuzsi feleletül az ajkát nyújtotta, aztán játékosan megérintette Péter arcát.
- Még meggondolhatod magad!- mondta tréfálkozón.
Péter szeme nevetett.
- Csak nem?!
- De bizony. Most még szabad vagy, de néhány óra múlva már soha többé!
Péter mélyet sóhajtott.
- Tévedsz! Nem vagyok szabad, már nem! Fogoly vagyok az első pillanattól.
Zsuzsi csókja most igézőn adakozó volt. Péter feljajdult.
- Kegyelem! Fel kell kelnünk. Mindjárt itt vannak a bográcsosok Révházáról… - mondta, már mozdult is, kiugrott az ágyból.
- Kik? – kérdezte Zsuzsi elvékonyodott hangon.
- Felrendeltem Révházáról az öreg Subát. Lakodalmakban főzi a bográcsost kitűnően. Magával hozza a hozzávalókat is, húst, halat, a segítséget, a felszerelést. Ferivel megüzentem, hogy körülbelül hányan leszünk. Többi az ő dolga. Majd a garázs mögött, a szabadban főz.
Ezzel indult a fürdőszobába, mint aki jól végezte dolgát. Zsuzsi izgalmában alig talált bele rózsaszínű nyuszi papucsába, s szaladt utána.
- Nem értem, hogyhogy?! Nem a vendéglőből hozatjuk a vacsorát?
- Dehogynem! Ahogy megbeszéltük, de bográcsos nélkül nem lakodalom a lakodalom, felénk ez járja! Kell is az étel, sokan leszünk, elfogy.
- Kik, sokan?! Eddig úgy volt, hogy tízen leszünk, ha jönnek a barátaid is.
- Meg amennyivel többen. Béla meghívta nevünkben a két papot, András atyát és a káplánt. Ők csak vacsorára jönnek. Ebédre itt lesznek Béla barátai, akik vigyáznak majd ránk ma, és hétfőn. Anyám emlegette a rokonokat. Nem hármasban jönnek Mari nénivel és Gézával, hanem sokkal többen. Csak a vonatnál derül ki, hányan jönnek, és még aki betoppan.
Zsuzsi elképedt arccal ereszkedett le a kád szélére.
- Szűzanyám !- suttogta - Hogy főzzek, ha még azt sem tudjuk, hogy hányan leszünk ? Mégis, hány rokon jöhet?
Péter már a zuhany alatt állt. Szép volt az erőtől duzzadó test a vízfüggöny alatt, de Zsuzsit most más érdekelte. Péter nevetett.
- Nem akarlak ijesztgetni, de csak keresztapámék vannak hatan. Gézáék négyen a két kisgyerekkel. Bandi bátyáméknál három kamasz van. Ica nénémnél is. Feri bátyáméknál öt, ebből négy majdnem felnőtt. Sanyi bátyáméknak csak egy fiuk van, de van két unoka. Az unokákat magukkal cipelik mindenhova. Akkor is, ha a fiuk nem ér rá. Aztán anyám és Mari néni. Ha mindenki jön, Révházáról harminchárom vendéggel kell számolnunk. Add hozzá a többit.
- Nekem ennyi emberre kellene főznöm?! – kérdezte Zsuzsi rémülten.
- Mifelénk a bográcsosokat is illik megebédeltetni.
Zsuzsi most már valóban kétségbeesett, de nem maradt ideje a kesergésre, mert Péter kiugrott a zuhany alól, felnyalábolta, vitte ruhástól, papucsostól a vízfüggöny alá. Zsuzsi kacagva tiltakozott:
- Ne!…Ne!… Inkább főzök, csak engedj el!
Péter nem volt hajlandó elengedni. Levetkőztette a zuhogó víz alatt, s szédülten mondta:
- Gyönyörű vagy, megőrülök mindjárt!
Bármilyen sok teendő is várt rájuk, a fellobbanó vágy erősebb volt, mint a sürgető tennivalók. Zsuzsi közelségében nem tudott lemondani a kínálkozó örömről. Nem időztek hosszan a zuhany alatt, siettek aztán megtörölközni, s Zsuzsi neheztelőn mondta :
- Vizes lett a hajam, száríthatom!
- Nem a hajad a bajod, inkább az ebédfőzés! - nevetett Péter - Ne nézz már ilyen búsan, csak nem gondolod, hogy magadra hagylak vele ?! A bográcsosok azért jönnek korán, hogy besegítsenek az ebédhez. Megfőzik délre a marhapörköltet. Segítenek másban is. Majd megtisztítja valaki a burgonyát. Az is könnyebbség lesz.
Zsuzsi kicsit megnyugodott, s számba vették aztán a sürgető teendőket.
X/B
Az öreg Subáék megérkeztek. A termelőszövetkezet kis teherautóján hozta a fia, szorongott a fülkében mellettük egy fejkendős asszony is. Suba Jani hangos dudaszóval állt meg a villa kapuja előtt. Péter szaladt kaput nyitni, s begördültek az udvarra. Elsőnek a fiatal Suba ugrott ki a vezetőülésből, s kezet nyújtott Péternek.
- Szevasz, doktor úr! – köszöntötte a régi ismeretség okán ; gyerekkorukban együtt rúgták a rongylabdát a városka alatt meghúzódó réten.
- Szevasz, Jani! Szerencsés utatok volt? – viszonozta Péter a köszöntést, miközben kezet ráztak.
- Mondjuk rá! Hanem egy komám, te osztán jó helyre tetted le a feneked !- mondta Suba Jani irigy bámészkodással az arcán.
- A látszat csal! – felelte Péter kissé elmosolyodva. – A villa nem a miénk.
- Na, előttem nem kell tagadni! Látom, amit látok... - felelte a fiatalabb Suba visszautasítón, s indult a garázs felé, a nyitott ajtón át villogott a Mercedes.
Addigra lekászálódtak az öregék is, Péter sietett üdvözölni a meglettkorú embert.
- Hozta isten, Jani bátyám! Köszönöm, hogy hirtelenében eljöttek ilyen messzire.
Az öreg Suba apró, tömzsi ember volt kalapban, nagy bajusszal, s illendően felelt.
- Jó napot kívánok, doktor úr! Hát itt volnánk.
- Örülök neki, de ne doktor urazzon, Jani bátyám, hiszen kölök korom óta ismer.
- Éppen tegezhetlek is. Apád jó komám volt. Osztán, innen nősülsz?! Nem mondom.
- Csalóka. Más örökölt, csak használjuk ideig-óráig. Megyünk haza az esküvő után.
Az öreg bólintott, mint aki helyesli. Közben a segítségül hozott asszony már a teraszt nézegette. Mikor megfordult, Péter megismerte, s magában káromkodott. Subáék balul választottak. A fejkendős asszony Zombori Kata nagyszájú keresztanyja volt. Péternek úgy hiányzott most, mint üveges tótnak a hanyatt esés. Azért illőn köszöntötte, az asszony felelt rá.
- Megismersz?! – kérdezte félrebillentett fejjel, szemén látszott a hamisság.
- Bözsi néni, ugye?!
- Eddig még az voltam. No osztán, gazdag a lyány?! Oszt, anyád is jön ?
- A déli vonattal a rokonokkal… - felelte, figyelmen kívül hagyva az első kérdést, s hozzátette sietve – Majd tartsák titokban előttük, hogy estére hány személyre főznek. Meglepetés készül.
- Oszt ki előtt? – kíváncsiskodott az asszony.
Az öreg Suba rámordult.
- Neked nem mindegy? Lássunk a dolgunkhoz, azért jöttünk! - mondta szigorúan, alighanem most ébredt rá, hogy ide mást kellett volna hozni. Dologidő volt, a dolgosabbja állandó elfoglaltságban volt, csak az ilyen tengő-lengő, félig mihaszna kapható hirtelenében, aki tetejében az itókát se veti meg, hogy az Isten tegye valahova. Ezt gondolta minden bizonnyal, mert igen csúnyán nézett közben az asszonyra.
Hozzáfogtak lepakolni a kis teherautót. Az öreg hozott elegendő fát is felaprítva, a garázs mögött berendezkedett saját asztallal, paddal, bográcsállvánnyal. Húst, s a halat a platón hagyták jégtáblákkal körülrakva. Csak vizet kért vödörszámra. Péter visszament a hallba. Közben Kláriék is megérkeztek. Zsuzsi éppen mesélte a bográcsosokat, mikor Péter türelmetlenül közbevágott, üveg barackpálinkával a kezében. Kispoharakat kért. Zsuzsi fordult engedelmesen. A konyhából decis poharakat hozott egy nádtálcán. Péter ingerülten fogadta.
- Édes életem, ehhez stampedli való! Jól néznénk ki, ha decis pohárból itatnánk a pálinkát,
Zsuzsi zavartan mosolygott, s visszament a konyhába. Péter odafordult Kláriékhoz.
- Van újabb két percünk. A székeket is meghozták, vagy csak az asztalokat ?!
- Mindent hoztak. Itt van a virág is. Mindjárt hozzáfogunk a díszítéshez. Délre jön két ismerős asszony, ebéd után áthordanak mindent. Befogjuk a vendégeket is, amint az ifjú pár elmegy a fényképészhez, hogy elkészüljünk időre - mondta Klári, mivel vacsorára százhúsz emberre kellett teríteniük.
Szilárda is megszólalt.
- Egy kisebb létrára volna szükségünk a falak, ablakok díszítéséhez. Apró szöget, és kalapácsot hoztam. Minden rendben lesz, ne nyugtalankodjon, Péterke! Főleg Zsuzsihoz legyen türelmesebb, mert csak akkor lesz teljes az öröm.
Péterre valóban ráfért a nyugtatás, ahogy a figyelmeztetés is, topogott türelmetlenül.
- Feltétlenül, kedves nővér, de azt sem tudom, hol áll a fejem. Majd megszököm Zsuzsi mellől, ha tudok. Addig is segítsen a fiatalabb Suba. Férfi könnyebben mozog a létrán.
Zsuzsi közben megjelent az ajtóban, nyugtalanság ült az arcán. Fogalma sem volt arról, hogy milyen lehet a stampedli, hozta a fellelhető legkisebb poharakat. Péter elégedetten bólintott, megfogta a kezét, s levitte magával a bográcsosokhoz.
Subáék a tűzgyújtással foglalkoztak. Jani már túl volt a Mercedes okozta sokkon, de a szép lány láttán megint elfogta az irigység, s hátba vágta Pétert.
- Te osztán tudod, hogy mitől döglik a légy!
- Tényleg tudom! - hagyta rá Péter nevetve, s bemutatta Zsuzsit.
Az öreg Suba a bajszát törölgette, s évődőn mondta:
- Ej, de szemrevaló a kislyány ! Nem cserélünk, fiam?
Péter jót nevetett, s kínálta őket a pálinkával, elfogadták mindhárman. Kortyolgatták szertartásosan. Zsuzsi igyekvőn mosolygott, Péter átfogta a vállát, s magyarázón mondta :
- Ha Jani bácsi felaprította a marhahúst, hamarosan belekerül a bográcsba. Bözsi néni megtisztítja neked a burgonyát, azzal sem lesz dolgod, foglalkozhatsz a többi fogással.
A segítőasszony forgatta kezében az üres poharat, s megjegyezte:
- Nocsak! A szép menyasszony még főzni is tud?! Ki hinné!
Péter figyelmen kívül hagyta ezt a megjegyzést is, töltött újra, s az öregnek mondta:
- Egészségükre, Jani bátyám! Délben pedig az asztalhoz várjuk mindannyiukat.
- Hoztunk magunkkal harapnivalót… - tiltakozott az öreg illendőn.
- Mi meg ragaszkodunk az asztalhoz! – felelte Péter – Maga is feljött első szóra a barátság okán.
- No, ez igaz! Másnál is akadt volna dolgom, de mondtam, hogy apád jó komám volt...- felelte az öreg.
- Már ezen az alapon is. Majd beosztják, ki mikor ér rá…- mondta Péter, s észrevette, hogy Suba Jani közben Zsuzsit bámulta. Mikor elmentek mellette, visszaadta a hátbavágást. Zsuzsi meglepődött, de a fiatalabb Suba tudta, miért kapta. Törvénytelenül nevetett, s utánuk kiabált.
- Már legeltetni se szabad, te irigy kutya?!
- A mezőn legeltess! – felelte az öreg Péter helyett, s ráripakodott a segítőasszonyra is, hogy hagyja békén a pálinkásüveget.
X/C
Zsuzsi hozzáfogott a főzéshez. Péter segített feltenni a levest. A legnagyobb fazékba öt tyúk került, egyedül el sem bírta volna.
- Figyelj a húsra, Zsuzsikám, ne főjön szét, mert akkor nem lesz szép a pecsenye – mondta Péter figyelmeztetőn. Úgy tervezték, levest is, sültet is készítenek a tyúkokból.
- Tudom, kedves, már tudom… - felelte Zsuzsi mosolyogva.
Péter kedvtelve fogta át a derekát.
- Nem lep meg. Régóta tudom, hogy ügyes az én kis virágom! Ha már nincs szükséged rám, pár percre eltűnnék. Illik a bográcsosok körül forgolódni, kávéval, pálinkával kínálni őket. Még rossz hírünket keltik otthon.
- Az öreg rendesnek látszik.
- Az is! De Janival vigyázni kell. Amolyan nekem mi van, másnak mi van fajta. Most meg főképpen, hogy körülnézett. Nem beszélve a jóasszonyról. Sajnos, álnok teremtés.
- Régóta ismered talán?
- Elég régóta. A volt menyasszonyom keresztanyja... – csúszott ki Péter száján.
Zsuzsinak rosszulesett, hogy így emlegette a lányt.
- Máskor inkább Katának mondd… – kérte szelíd bánattal, s hirtelen elfordította arcát.
Péter rimánkodott.
- Ne bánts meg a könnyekkel, csak véletlen volt! Hat évig volt a menyasszonyom, rájárt a szám. Nem emlegetem többé, hiszen már eltemettem…  Az ördög hozta ide ezt az asszonyt !
Zsuzsi könnyes nevetéssel mondta:
- Látod, jól bevásároltál velem! A múltadon sem tudok osztozkodni.
- Nincs múlt, csak jelen van, és talán jövő, ha kicsi virágom megbocsátja, hogy tuskó voltam. Megbocsátod?
- Meg! – ígérte Zsuzsi csókkal, aztán a töméntelen zöldségfélére mutatott – De ezzel ugye nem hagysz végleg magamra, mert rengeteg a dolgom ?!
- Korán van még, boldogulsz vele egyedül is, hiszen alig maradt tennivalód… - mondta Zsuzsi megdöbbenésére, s indult kávét főzni.
- Úgy gondolod?! – kérdezte Zsuzsi csendesen, s nem mondott többet. Annál inkább gondolt. Mire egyedül megtisztítja a zöldséget, ki kell szednie a levesből a húst, átszűrni a levest, zöldséget beletenni, de már a tésztát is fel kell tennie, a krumplira vigyázni, közben galuskát keverni, felbontani a savanyúságot, befőttet, kiporciózni rengeteg tálba, felszeletelni csinosan a húsokat, az apraját félre kell tenni leveshúsnak, vastagabbját be kell tenni a sütőbe, pirosra sütni, locsolni közben húslével, zsírral, galuskát szaggatni ügyesen nyolc tojásból, tésztát, krumplit leszűrni, melegen tartani, ahogy a többit is. Ha ez alig munka, akkor nem tudja, hogy mi a munka. Tetejében neki még lassabban megy minden. Mire a hatalmas fazék levest átszűri merőkanalanként, az is vagy fél óra. Hát még a többi!
Péter kiporciózta a kávét, s indult ki, mentében belecsókolt Zsuzsi nyakába, s megjegyezte:
- Nagyon csendben vagy!
Zsuzsi keze sebesen járt, de a zöldség alig fogyott, csak sóhajtott felelet helyett. Péter visszatért egy idő múlva.
- Még mindig bánt az ügyetlenségem?! Ugyan, kicsi életem! Csak nem fogsz rajta keseregni. Nézz rám, és tessék mosolyogni!
- Mosolyogni?! – kérdezte Zsuzsi picit harciasan – Azt sem tudom, hol áll a fejem, annyi a dolgom, és még mosolyogjak is?!
- Mi annyi?! – nézett szét Péter értetlenül.
- Jaj, kedves, legalább ne bosszants!
- De tényleg. Ha a zöldség puha, beszaggatod a grízgaluskát, és kész az ebéd. Vidáman elkészülsz, mire mennünk kell.
- Ha békén hagysz, esetleg.
- Nem én, amíg nem mosolyogsz! – mondta már erőszakosabban, s hátulról átölelte.
Zsuzsit megcsapta a pálinka szaga. Csípőre tette hirtelen a kezét.
- Na, ide figyelj, kicsi kedvesem! Rám hagytál mindent, de ez nem elég, dolgozni se hagysz! Mars ki a konyhából!
Péter meghökkent, aztán hangos nevetésben tört ki.
- Ha… ha… ha! Csípőre tette a kezét!… Begurult!... El sem hiszem, ha nem látom. Begurultál, kis virágom, begurultál?! - kérdezte örvendezve, s csókolta már, ahol érte.
Zsuzsi kénytelen volt nevetni.
- Ne igyál több pálinkát, te betyár! Tényleg szükségem volna a segítségedre, mert több dolgom van, mint gondolod.
- Jövök majd, jövök, de most muszáj koccintanom. Jani beérte egy-két pohárral, Bözsi néninek nem szabad többet adni, de az öreg elvárja a kínálást, mert azt mondja, csak az ökör iszik magában.
- Nekem meg lesz egy pityókás vőlegényem. Igyál kávét, mert baj lesz.
- Ugyan már, ez csak szalonspicc, elmúlik hamar. Még csak tíz óra... Hú, már tíz óra, és Béla nem jelentkezett?! - kiáltotta, s rohant telefonálni.
Később visszajött.
- Nincs otthon. Talán még mindig a fiúkat keresi, vagy már Kozmánál vannak. Majd kiderül. Felhívtam a fényképészt is, egyeztettük az időpontot. Három helyett kettőre megyünk a műterembe, hogy több idejük legyen a felvételekre. Kláriéknak is jobb lesz így, nekik is több idő jut a terítésre. Ahhoz is sok idő kell..,- mondta, s elrohant újra.
Zsuzsi csodálkozott azon amit mondott. Nem értette, miért kell sok idő az esti terítéshez. Gondolta, ha mindenki megjön Révházáról, akit Péter emlegetett, akkor sem kellenek órák hozzá, hiszen a tárlókban minden készen áll. Csak elő kell venni. Péternek nem tett jót a pálinka, a sok munkát lebecsüli, a keveset felértékeli.
Csendes bosszankodással tette a dolgát. Felvágta a rengeteg zöldséget, megnézte, puhulnak-e a tyúkok, forr-e már a víz a tésztának. Eszébe jutott, hogy a megtisztított burgonyáért is ki kell szaladnia, de már porciózni kellene a savanyúságot, s a befőtteket. Még azt sem számolta meg, hogy hány tálkát hozott ki, ahogy azt sem tudja, hány adagot kell kiporcióznia, harmincat, negyvenet, vagy még többet ?! Pétertől nem kérdezi, úgysem mond végleges számot. Egyedül kell döntenie, ahogy minden másban, mert alaposan magára hagyta. Legalább a húsleves fűszerezésében segítene. Mennyi egész borsot tegyen bele. Maguknak hat szemet szokott, de ebbe a sok levesbe több kell. Nézte a nagy fazék levest tanácstalanul, aztán beleszórta az összes fűszert a zacskóból, s közben becsukta a szemét, hogy ne is lássa, mit művel.
X/D
Szaladt aztán az udvarra. Pétert nem látta, a többieket elfoglalta a maga munkája, így egyedül cipelte fel vizesvödörrel a megtisztított burgonyát. Mielőtt fazékba tette, átnézte szerencsére, mert az asszony minden másodikat hibásan tisztította meg.
Péter közben előkerült, s kávét tett fel újra. A kávéfőző mellett állt várakozón, s csóválta a fejét hangtalan. Zsuzsi megkérdezte, hogy mi a gondja. Péter bocsánatkérőn felelt.
- A pálinkával vitatkozom, kibeszélt belőlem. Több a munkád, mint gondoltam.
- Nincs baj, míg belátod!
- Az a legkevesebb. Mentségemre, örömömben ittam, az öreg meg adomázott hozzá. – mondta, s felhajtotta a feketét, aztán bűnbánón folytatta – Most már itt leszek, mit segíthetek?!
- Hozz savanyúságot, kezdhetjük porciózni… - irányította Zsuzsi, s megvigasztalódva nézett utána. Péter hozott egy üveg uborkát, s letette az asztalra. Egy üveggel annyi embernek! Mire Zsuzsi megszólalhatott volna, megint eltűnt. Most már Zsuzsi is vitatkozott magában a pálinkával. Aztán megfordult a fejében, hogy nem csak a szalonspicc lehet az oka. Péter valamiben sántikál. Valamit titkol előtte. Később megerősödött benne a sejtés. Kinézett a hallba egy pillanatra, Szilárdáék éppen akkor vittek be az ebédlőbe két nagy vödör piros szegfűt.
Meglepődött. Mit akarnak ezzel a rengeteg virággal ? Tapétázni ? Eszébe jutott, hogy a kisteherautó platóján is furcsa dolgokat látott. Jégtáblák között rengeteg hús, s hal volt a lemezládákban. Ennyit enne harminc-negyven ember?
Péter végre előkerült, s szabadkozott újra. Zsuzsi neheztelőn nézett rá, s szóval is mondja, ha nem jön közbe Szilárda. A volt apáca ijedten szólt be az ajtón.
- Péterke, ez a jóember mennyezetig érő szívet formáz virágból a menyasszonyi asztal mögött a falra. Nem baj ?
Mentek Zsuzsival együtt az ebédlőbe. Suba Jani a létra tetejéről vigyorgott.
- Fájin, mi ?! Azt meghiszem. Nálunk is ilyen volt.
Péter ránevetett Zsuzsira. Zsuzsi is elmosolyodott. Kicsit giccses volt a virágból alakított szív, mégis kedves volt. Péter megnyugtatta Szilárdát.
- Minden közel áll hozzánk, ami piros szegfű, és szívre emlékeztet…- mondta jókedvűen, s tőle szokatlan módon megölelgette az anyja korú, hajdani apácát.
Ahogy visszamentek a konyhába, Péter megint eltűnt. Tizenegy tájban bukkant fel újra, s mint aki jól végezte dolgát, azt mondta:
- Szépen haladsz, látom! A tyúkok már szeletesére várnak. Finom puhák lettek. Jó pecsenye lesz belőlük, ha nem szárítod ki. Nagyon haragszol ?
Zsuzsi ránézett, pár pillanatig töprengett, aztán felnevetve mondta :
- Nagy betyár vagy!
Péter már hízelgett, átfonta karjaival, csókot nyomott a nyakára, s duruzsolva mondta :
- Jól van, no ! Most már tényleg segítek. Mit tegyek ?
-Hozzál savanyúságot, és befőtteket, de ne egy üveggel. Legalább tízzel mindegyikből.
- Értettem! – vágta mókázón haptákba magát Péter, s ment az éléskamrába, aztán elfelejtett visszajönni.
Zsuzsi amint felszeletelte a tyúkokat, s betette a sütőbe a vastagját, szaladt utána. A folyosón zajt hallott a pipázó felől. Benyitott, s elcsodálkozott. A szobában idegen asztalok álltak papírral letakarva. Péter éppen csomagolópapírral küszködött, a zongorát készült letakarni, s piros nevetéssel mondta :
- Gondoltam, jó helye lesz itt a süteménynek. Innen nem viszi el a cica!
Zsuzsi nevetve csóválta a fejét.
- Az a cica, amelyik nincs is ?! Ej, ej, mit titkolsz előttem, te huncutka?! Három tortának, néhány tálca süteménynek aligha kell ennyi hely.
- Jól van, no! Valamivel többet rendeltem, elfogy majd. Menj nyugodtan, viszem a befőttet, és a savanyúságot.
Zsuzsi már nem bízott benne. Bevárta, s átfogta a derekát.
- Halljam, mi ez a nagy készülődés?!
- Úgy érjen a fülem bokáig, hogy semmi!
Zsuzsi kacagott.
- Ne bolondozz, mert megharaplak! Tessék megmondani!
Péter csókot lehelt az orra hegyére.
- Ne faggass, majd magyarázatot kapsz rá időben!
- Meglepetés?
- Olyasféle… - mosolyogta Péter
- Örülni fogok neki?! – kérdezte Zsuzsi, s a karjaiba bújt.
- Remélem!
- Ezzel kapcsolatos az eltűnésed?!
- Részben.
Zsuzsi évődőn kérdezte:
- Több vendég jön Révházáról, mint bevallottad?! Jön egész Révháza?
Péter felnevetett.
- Majdnem!
Zsuzsi elkomolyodott.
- Kedves, ne bolondozz! Nekem tudnom kell, hány vendég ül az asztalhoz.
-Amit főzöl ebédre, az éppen elegendő lesz. De siessünk, ha porciózni akarsz, mert mindjárt indulnunk kell.
Péter ezúttal valóban segített. Mivel a konyhában kevés volt a hely a sok tálkának, ügyesen felpakolta tízes sorokban egymás fölé, mint a cirkuszi zsonglőr a poharakat, aztán megint eltűnt egy időre. Mikor előkerült, nyugtalanul kérdezte, hogy hol tart.
Zsuzsi körbenézett.
-Tulajdonképpen minden készen van. Hála istennek, jól sikerült a grízgaluskám is. Megkóstolnád a levest?! – kérdezte, s nyújtotta a merőkanalat.
Péter hosszan ízlelgette, aztán különös öröm volt az arcán.
- Ez egyszerűen kitűnő! Aki ezt megkóstolja, nem fogja elhinni, hogy három-négy héttel ezelőtt még nem tudtad, hogy melyik a lábas, melyik a fazék?!
Zsuzsi gyorsan a szájára tapasztotta a tenyerét. A fiatalabb Suba a teraszon téblábolt.
- Ne hozz rossz hírbe! – súgta kérőn – Valóban ízlik?! Nem csak kedvességből mondod?!
- De nem ám! Valamitől különösen jó a zamata, mintha a bors ízét érezném ki belőle. Feldobja egészen. Mellette, mint a folyékony arany. Büszke leszek rád! - mondta elégedetten, aztán sürgette újra – Mindjárt dél. Béláékra nem várhatunk tovább. Hívok egy taxit. Menj, és öltözz gyorsan, Zsuzsikám! Lehetőleg egyszerűen.
Péter kirohant. Zsuzsi körülnézett még egyszer. Elkészült az ebéddel. Megcsinálta. Mintha édesanyja vigyázta volna lépteit. Olyasmit is elkészített, amit eddig még nem próbált. A sült hús, s a körítések az igen nagy méretű, meleg sütőben voltak. A leves lassan forrt még, lezárta alatta a lángot, s indult öltözködni.
X/E
Már jókedvű volt, elégedett önmagával. Aztán összeszorította szívét az aggodalom. Ki kell lépniük a villából, s ki tudja, hogy mit rejt az utca. Magában fohászkodott, hogy Béla bácsiék megjöjjenek, mire indulnak.
Hozzáfogott az öltözéshez. Péter arra kérte, egyszerűen öltözzön a vidéki rokonok miatt. Gondban volt. Elegánsan már tudott öltözködni, egyszerűen Révházán sem sikerült. Végül megvonta picit a vállát, belebújt egy világos nyári vászonnadrágba, lapos sarut választott hozzá, s egy kellemes, virágmintás selyemblúzt. A pólót nagyon hétköznapinak találta az esküvője napján, de azért a blúzát megkötötte elöl a melle alatt, ahogy szokta. Nyár volt, fiatal volt, nem bánta, ha kivillant barnára sült dereka.
Igen csinos volt, de egyszerű semmiképpen. Rakoncátlan fürtjeit a feje tetején összefogta egy csattal. Ünnepi frizurát majd csak később fésül, noha a sok loknis fürt magában is ünnepi volt. Sohasem okozott gondot a frizurája. Eszébe sem jutott fodrászhoz menni. Bárhogy fésülhette a haját, mindenképpen szép volt a maga tökéletességében.
Belenézett a tükörbe, de nem a haját nézte, hanem a lapos hasát. Megnézte oldalról is, hátha gömbölyödik már. Úgy találta, kicsit domborúbb, mint volt. Szétömlött arcán az öröm. Rátette mindkét tenyerét a hasára, s lassú ringással mozogni kezdett a talpig tükör előtt. Ringatta a szíve alatt cseperedő kis életet. Péter benyitott, néhány pillanatig gyönyörködőn nézte, aztán évődőn mondta:
- Dajkálunk, dajkálunk, a taxióra pedig ketyeg ?!
Zsuzsi röpült hozzá, s melléhez nyomta az arcát.
- Beképzelem, hogy már látszik, - vallotta be boldog hangon, aztán hozzátette lankadó kedéllyel – pedig csak az arcom árulkodik, sápadt ijesztőn.
- Ijesztőn?! – nevetett Péter, s kicsit eltartotta magától – Kis pirosság nem ártana, valóban!
- Nem szeretem a rúzst…, - felelte Zsuzsi, de azért mozdult volna. Péter nem engedte. Karjaiba zárta, s olyanféle csókot adott, ami még mindig Zsuzsi arcára kergette a pírt. Aztán kajánkodón nevetett, s kezénél fogva vitte a villa előtt várakozó taxihoz.
Zsuzsiékkal kifordult a taxi a kis térről. Világosszürke Polski eredt a nyomukba, aztán eltűnt a forgalomban. A pályaudvaron is nagy volt a sürgés-forgás. Vakáció utolsó hétvégéje volt, hazautazó családokat, diákcsoportokat, csomaghegyeket kerülgettek. Erzsiék vonata már a csarnokban robogott. Utat törtek maguknak egymás kezét fogva. Pétert egyszer csak elsodorták. Zsuzsi rémülten látta, hogy egy részeg egyenesen a robogó vonat elé taszigálja. Pillanat alatt átlátta a helyzetet. Rohant volna utána, de a tömegtől nem tudott. Megállt a fejét fogva, s tehetetlenségében sikítani kezdett. Úgy sikított, mint előző délután a kis téren. Pánikot keltett maga körül.
- Nyugalom, itt vagyunk! – kiáltott rá az ügyvéd a háta mögül, elkapta a vállait, s erősen megrázta.
Zsuzsi zokogva borult Bélához. Péternek közben nem esett baja. Három fejjel magasabb fiatalemberek társaságában sietett vissza Zsuzsihoz, s vigasztalón a karjaiba zárta.
- Nyugodj meg, itt vagyok!
- Bántani akart!– zokogta Zsuzsi.
- Csak egy részeg volt. Ne sírj, no ! Mindjárt jönnek anyámék, elébük kell mennünk.
Zsuzsi nehezen szedte össze magát. Engedte, hogy Péter törölgesse a könnyeit, közben még két magasra nőtt fiatalember érkezett hozzájuk futó lépésben, kifulladva a rohanástól. Az egyik bosszankodón mondta:
- Lelépett a szemét ! Járó motorral várt rá egy világosszürke Polski. Csak félig láttuk a rendszámát.
- Látod?! – sírt fel Zsuzsi újra.
A férfiak nevettek, Béla vigasztalón mondta:
- Volt ahogy volt, időben érkeztünk, ez a lényeg! Péternek kutya baja, most már nem is lesz, mert vigyáznak rátok a fiúk… - így aposztrofálta sportoló barátait, akik amúgy valóságos óriások voltak Zsuzsi szemében. Mivel Zsuzsi előtt nem kellett tovább titkolózni, hozzátette– Ez a manőver még korábbi tervezés lehetett, mert eljövetelünk után aligha volt módjában a galádnak. Bezártuk a ficsúrokkal a dolgozószobájába, a telefont is kihoztuk.
- Az ablakalja pedig meredek…- mondták nevetgélve az óriások – Nagy bukfenc volna ott próbálkozni.
- Egy ajtó nem akadály… - vélte Péter a maga gyakorlatából.
- Nem akármilyen ajtó, puszta kézzel, papírvágó késsel aligha fogják kinyitni. Kívülről pedig egyhamar nem kapnak segítséget. A személyzetnek ma kimenője van.
- Kiprovokálták ?!
- Reggelre kialudta az óvatosságát, s nagy mellénnyel fenyegettek bennünket. Nem volt okos dolog. Ákos megemelte a grabancánál fogva, a többiek a ficsúrokat terelték a sarokba. Kénytelen volt kinyitni a páncélt, a többi már simán ment… - mondta Béla, aztán az érkező utasok felé mutatott - Ott jön édesanyád!
Kerekesnét megismerte a fénykép után.
X/F
Erzsi népes rokonság élén jött ünneplőben, kis lakktáskával a karján. Péterék elébük siettek. Megható volt, ahogy Péter üdvözölte anyját. Karjaiba zárta, s hangtalan ráborult, aztán átengedte Zsuzsinak. Zsuzsi alig élt, de azt jól látta, hogy jövendő anyósa éppen olyan hideg, rideg, mint addig volt. Még a köszönését sem fogadta igazán. Hamar elfordult, mint akinek más dolga van. Zsuzsinak ez sok volt, s sírva fakad újra, ha Péter nem súgja a fülébe keserű arccal.
- Ne fájjon, Zsuzsikám! Elég, ha nekem fáj.
Erőt vettek magukon, s Péter a népes rokonsághoz fordult.
- Isten hozta mindannyiukat! - mondta szinte kiáltva, hogy mindenki hallja, s nyújtotta a kezét a legközelebb állónak- Szervusz, Géza bátyám! Köszönöm, hogy hirtelenében elfogadtad a felkérést.
- Örömmel tettem! – mondta az apja öccse, s a kézfogás után összeölelkeztek.
Péter bemutatta Géza második feleségét. Katinak hívták, fiatal nő volt, mellettük ott mosolygott a két óvodáskorú gyerek. Az egyik kisfiú volt, a másik kislány. Mondták a nevüket, de Zsuzsi nem értette, így is megölelgette őket. Mentek aztán együtt tovább. Péter sorra üdvözölt mindenkit, s közben Zsuzsit is tájékoztatta.
- Mari néném, anyám testvére, öleld meg te is, Zsuzsikám! A kedvenc nagynéném, csak süket egy kicsit, kiabálni kell…, - mondta, s maga is megölelgette a fejkendős asszonyt.
- Itt vagyok, hogyne volnék itt, mikor szeretlek, te zsivány! – örült az asszony, s Zsuzsira mosolygott kedvesen. - Ej, de fájin ez a kislány!
Összevissza csókolta Zsuzsi képét. Zsuzsi megvigasztalódva ment tovább. Péter sorra kezelt, s folytatta a bemutatást.
- Bandi bátyám, Zsuzska néném, gyerekek! Örömmel látjuk mindannyiukat… Sanyi bátyám, Mariska néném, és az unokák! Sándorék hol maradtak?!
- Nem tudott elszabadulni a laktanyából… - mosolyogta az asszony, s hozzátette Zsuzsinak büszkén – Őrmester a fiunk, a menyünk várandós, hoztuk helyettük az unokákat.
- Jól tették! – mondta Péter, s mentek tovább – Ica néni, sógor bácsi, anyám másik lánytestvére. Isten hozta magukat is! Rosszulesett volna, ha otthon maradnak… Feri bátyám, Juci néném, örülünk, hogy itt vannak. Hohó! Kit látnak szemeim?! Keresztapám, keresztanyám, Isten hozta magukat is!
- No, meg magunk is igyekeztünk, fiam!- felelte keresztapja.
- Jól tették, nagyon jól tették. Elnézést kérünk a kurta-furcsa meghívásért!
- Azt majd még meggondoljuk! - mondta a napbarnított, cserzett arcú ember, de szeme vidáman csillogott. Nem úgy nézett ki, mint aki neheztel. Péter megölelte, s mentek tovább. Csoportban álldogáltak az unokatestvérek, őket vették sorra.
- Szevasztok! Andi, Rita, Klaudia, Viktor, Zsolti..., Mutatkozzanak be a többiek maguk, mert vagytok páran...,- mondta Péter vidáman. Hagyta, hogy Zsuzsi egyenként ismerkedjen velük. Nagyobbak voltak már, illett külön üdvözölni őket. Zsuzsi mindenkihez odahajolt egy puszira, a fiúk belevörösödtek, a lánykák is pirosan mosolyogtak. Péter kivárta a bemutatkozások végét, s az ifjúságnak mondta :
- Zenés muriba jöttetek, hajnalig mulatunk!
Sebtében megszámolták az érkezőket. Ahogy Péter sejtette, valóban harminchárman jöttek Révházáról. A bográcsosokkal, s az óriásokkal negyvenhatan ülnek az ebédhez. Zsuzsi feje szédült. Lázasan töprengett, elegendő-e az amit főzött, látszott rajta a nyugtalanság. Péter a fülébe súgta :
-Nyugi! Nem kell sok leves, vagy sült, ott lesz a bográcsos. Ötven személyre főzik. Jóllakik mindenki.
Zsuzsi majdnem megbokszolta a vendégek előtt, amiért csak most mondta.

Szólj hozzá!

Örökkön - örökké ( 2. rész )

2010.05.01. 15:55 Rényi Anna

 

8. fejezet
 
Ö R Ö K K Ö N -  Ö R Ö K K É ( 2. rész )


X/A
Péter a vendégekhez fordult.
- Most pedig irány a taxik, megyünk Budára, terített asztal vár bennünket!
Béla hozzájuk lépett, hangja vibrált.
- Édesanyádnak bemutatnál?
Péter udvariasan mozdult. Erzsi meglepődött kicsit, de nyújtotta kezét az elegáns pesti úrnak. Szokványos bemutatkozásnak indult, de  doktor Boda  Béla nem érte be kézfogással. Hódolattal szájához emelte özvegy Kerekes Sándorné, született Jónás Erzsébet kezét.
Erzsi elvörösödött. Életében először illették kézcsókkal. Péter még sohasem látta anyját ilyen zavarban. Belekarolt rejtegetve mosolygását, s vitte Zsuzsival együtt a parkolóba. Béla velük tartott, s útközben mondta:
-Ti üljetek be a kocsimba, Ákosnál van a slusszkulcs. A fiúkkal taxiba ültetjük a vendégeket, aztán óvakodón megyünk. Előttetek, utánatok a fiúk. A taxik majd besorolnak. Kell az óvatosság. Ki tudja, Kozmáék előre mi mindent terveztek még.
Mikor már mindenkinek volt helye, Béla is beült az Opelbe Ákos mellé, indulhattak. Nyolc taxi sorolt be a három autó után. Míg Buda felé robogtak, Béla hátrafordult, s részletesebben is beavatta Pétert Kozmánál tett látogatásukba.
- Ahogy már említettem, reggelre meggondolta magát. Sejtettem előre. Még az este felkerestem egyik újságíró barátomat. Megbeszéltük a blöfföt. Ha szükségem lesz a segítségére, felhívom és Kozma kezébe adom a telefont. Megerősíti a glossza megjelenését. De nem került rá sor, mert a gyalázatos kerek perec megtagadta, hogy bármennyit is fizessen. Azt mondta, érjétek be a bútorokkal. Tetejében azzal fenyegetőzött, hogy elhallgattatják a tanúkat, megvannak hozzá az eszközeik. A fiúk akkor gurultak be, a többit tudjátok... - mondta, s Erzsire mosolygott. - A gyerekek nem mennek üres kézzel Révházára, Erzsike! Ha szabad így szólítanom  ?!
Péter az anyjához fordult.
- Zsuzsi elveszettnek hitt örökségéből, Béla szép összeget szerzett vissza.
-Az úr talán rokona Zsuzsinak?– kérdezte Erzsi feszengve.
- Csak Béla, kezét csókolom, ha szabad kérnem… - sietett az ügyvéd a közbeszólással.
Péter felelt anyja kérdésére:
- Béla ügyvéd, Zsuzsi keresztapja, gyámja is félig-meddig. Mellette segítő jó barátunk,  édesanyám! Megtisztelt engem is a barátságával.
Béla igyekezett hárítani a dicséretet.
- Legalább annyira megtiszteltél te is engem, barátom-fiam! Zsuzsit pedig valóban a lányomnak tekintem, hiszen édesapja a legjobb barátom volt, nyugodjon békében!
Zsuzsi hálásan nézett Bélára, amiért édesapját megemlítette ezen a napon. Béla félreértette a pillantását, s vigasztalón mondta :
- Kis menyasszonyunk, fel a fejjel! Lassan véget érnek a megpróbáltatások. A gazdaház is közelebb jött, ahogy mondottam volt.
Erzsi csodálkozott a gazdaház említésén, de fahangon csak annyit kérdezett:
- Sokáig megyünk még?
- Megérkeztünk, édesanyám… - felelte Péter. Éppen a kis tér bejáratánál voltak -  A szemben lévő villa Zsuzsi nagynénjének tulajdona volt. Az emlegetett Kozma csellel azt is megszerezte. Most még használhatjuk Bélának köszönhetően, de hétfőtől át kellene adnunk.
Erzsi tekintete Zsuzsira rebbent, aztán a villára, s még keményebbek lettek a vonásai. Péter látta, s befele sóhajtott:"Nem békül az anyja, nem békül!"
Kiszálltak a kocsiból, megvárták a rokonokat a járdán. Péter néhány szóval tájékoztatta őket is, csak aztán indultak be a kitárt kapun. Klári és Szilárda a lépcső tetején fogadta őket. A volt apáca szerény öltözetben, sötét szoknyában, fehér blúzban volt, Klári viszont meghökkentette az érkezőket. Hetven évéhez közeledő, platinaszőke hölgy hajdan olyan kedves, s divatos ünneplőt viselt, piros-fehér-zöld magyar ruhát, pártával, csizmával.

A kamaszok, tinik illetlenül nevetgéltek, az egyszerűbbhöz szokott asszonyok egymásra néztek ítélkezőn. Talán nem teszik, ha tudják, évtizedeken át külföldön élő asszony szívében megőrizte a ruhához tartozó nemes érzéseket, s tiszteletükre öltötte fel az ünnepi magyart.
Péter az idős hölgy mellé lépett.
- Bemutatom kedves szomszédasszonyunkat, Klári nénit! Szeretetből vállalta tisztét, fogadják ugyanúgy szeretettel!
Mari néni keveset hallott belőle, s azt kiabálta:
- Nézzétek, Erzsink, az öreg nagysága éppen olyan ruhát visel, mint az iparoskörben annak idején a jobb módú jányok! Ej, de fájin divat volt ez, én is szerettem volna magamnak ilyet.
- Ne kiabálj, mi nem vagyunk süketek! – mérgelődött Erzsi. Kedvetlenségében megvolt az a rossz szokása, hogy Mari nénin töltötte ki bosszúságát.
Klári nem vette zokon az "öreg nagyságát", azt is tűrte, hogy Mari néni megtapogassa. A többi érkezőnek kedvesen mondta:
- Tessék, csak, tessék! Asztalhoz lehet ülni mindjárt. Kedves segítőink mutatják az utat.
Zsuzsi nagyot nézett. Két idegen asszony állt az ajtóban, fehér kötény volt rajtuk, s vezették beljebb a vendégeket, ahogy érkeztek. Maga szaladt a konyhába, s közben lázasan kavarogtak a gondolatai. Hányan is jöttek, hány merőkanál is volt a leves, talán jut majd mindenkinek valamennyi.
Péter bement utána Szilárdával, s igen határozott volt.
- Zsuzsikám bízzuk Klári néniékre a többit. Nekünk a vendégekkel kell foglalkoznunk. - mondta Szilárdával egyetértésben.
- Mindjárt, kedves, mindjárt…, - felelte Zsuzsi, s izgatottan nyitotta a sütőt. Megnézte, melegen tartotta-e a húst, tésztát, krumplit ; Aztán sietve gyújtott a leves alá, s könyörgőn folytatta - Menj előre. Ezt nekem kell megtüzesíteni, nem szeretném, ha felforralnák. Mi van a marhapörkölttel, megnéznéd?!
Péter nevetett.
- Már a téren kint volt az illata. Ne nyugtalankodj ennyire, kis virágom! Gyere szépen! - mondta, s ellentmondást nem tűrve vitte magával.
Az ebédlőben hangos jókedv fogadta őket. Az asztal végén ott ült a bográcsos asszony a fiatalabb Subával, s onnan kiabált előre Péter anyjának.
- Hogyhogy itt vagy, Erzsi?! Azt beszélték, hogy eszedbe sincs, oszt mégis itt vagy?!
Erzsi "nem hallotta meg" a kérdést, amúgy is elnyomta a nevetés, a hangos beszéd. Sanyi bátyja éppen nagy hangon tréfálkozott.
- Azt mondjátok, a jövendő menyecske főzött?! No, erről eszembe jut egy vicc. Azt mondja első nap a ifiasszony az urának az asztalnál: Az igaz, hogy csak bablevest tudok meg palacsintát, de azt fájin! Erre az ember: No, és ez most melyik?
Nevettek végig az asztal mellett. Zsuzsi pirosan ült a helyén, s jobban drukkolt, mint addig. A fehér kötényes asszonyok behozták a leveses tálakat. Majd külön a leveshúst, külön a zöldséget, s hozzáfogott a vendégsereg.
Az első kanál után Mari néni kiabálta:

- Ej, de jól főznek Pesten!
Ica nővére visszakiabált.
- Zsuzsi főzte – állítólag!
- Mindjárt gondoltam. Jó a vendéglői koszt, csak drága!
Péternek fontos volt Mari néni véleménye, odament hozzá, s a fülébe mondta:
- Zsuzsi főzte!
Az asszony arca felderült, rámosolyogott Zsuzsira, s Erzsinek kiabálta:
- Hallod, Erzsink?! A fiad azt mondja, a mi jányunk főzte. Mit szólsz?
- Egyél! Ne kiabálj folyton. Muszáj neked állandóan beszélni?! – mérgelődött Erzsi újra, s egyetlen szót sem szólt a tányérjában gőzölgő, aranyló húslevesre, pedig körülötte akkor már kórusban dicsérték.
Zsuzsi köszönte a dicséreteket. Kedvesen, szerényen mosolygott, de nem örült igazán, hiszen az hallgatott, akitől legjobban várta az elismerést. A bográcsos asszony megszólalt megint az asztal végén kiabálva.
- Emlékszel, Erzsi – ott az eljegyzéskor csigatészta volt a húslevesbe?!
Mari néni véletlenül meghallotta, s méltatlankodva mondta:
- Ejnye már, mit kiabál ez a Kocsis Bözsi?! Ugyan szólj már rá, Erzsink!
- Az volt, kézi csiga! – nézett rá Erzsi mérgesen, de a bográcsos asszonyhoz most sem szólt. Gépiesen evett tovább.
Boda Béla ült Erzsi másik oldalán, s most odafordult.
- Felénk nagy divat volt régen is. Szegény édesanyám is gyakran készítette. Emlékszem, babramunka volt, de kétségkívül ünnepi… Magam is révházi születésű vagyok, Erzsike! Csak a háború után jöttem fel a fővárosba.
Erzsi erre már ránézett.
- Révházi volna az úr?!
- Csak Béla, ha szabad kérnem… Talán ismerte is a családomat. Nagybátyám Boda esperes volt. Édesanyám vezette a háztartását a plébánián. Ott nőttünk fel szegény Tamás öcsémmel.
Erzsi letette a kanalat meglepetésében.
- Mariska néni fia volna az úr?! Már megbocsásson, csak így neveztük a szegény megboldogultat. Lánykoromban gyakran megfordultam a plébánián. Jól ismertem. Áldott jó asszony volt. Hamar elvitte a szíve. Azt beszélték, a másik fia miatt. A Tamás fiatalúr elesett a fronton, ugye ?!
-Az öcsémről téves hírt kaptunk. Csak fogságba került, majd lágerbe évekre. Onnan szökött valahogy nyugatra. Ott is maradt haláláig. Hosszú betegség után mostanában temettük el Innsbruckban.
- Nahát, hogy az úr a Mariska néni fia! Nem gondoltam volna, olyan más lett. Emlékszem, hogy milyen volt. Mind a ketten vékonyak voltak, nagyon hasonlítottak. Akkoriban diákok voltak. Mindig a kertben olvastak, és megnéztek bennünket, lányokat. Segítettünk a mamának. Az esperes úr berendelt bennünket oltárt díszíteni, oltárneműt mosni, vasalni… Jól emlékszem az iker fiatalurakra, de meg nem ismertem volna az urat!
- Negyedszázad telt el azóta, Erzsike! De ne bántson meg ezzel a folytonos urazással. Engedné, hogy Péter uraztassa magát a barátai édesanyjával?
- Adnék is neki!
- Na tetszik látni! Akkor remélhetem végre, hogy a keresztnevemen szólít ?!
Erzsi zavarban volt, s megkerülte a feleletet.
-Több ideje is annak, mint negyedszázada. Az még a harmincas évek elején volt, hogy láttam a fiatalurakat… Akkoriban mentem férjhez. Utána már nem jártam be a plébániára.  Mentek a fiatalabb lányok. Az asszonyoknak otthon is akadt dolga, főleg a gyerekekkel. Három év alatt három gyerekem született. Három fiú. Kettőt elvett az Isten. Talán hallotta is Pétertől az úr… a Béla?!
- Hallottam, Erzsike! Péter sokszor emlegette az édesanyját. A gyerekek gyakran meghívtak vacsorára. Míg a kis gazdaasszonyka a konyhában serénykedett, Péterrel beszélgettünk. Régebben is megfordultam itt naponta. Hosszú éveken át szoros szálak fűztek Zsuzsi nagynénjéhez.
- Akkor most dupla gyásza van... – mondta Erzsi, de nem volt igazi részvét a hangjában. Hozzáfogott a marhapörkölthöz, s hallgatott. Béla is csendben volt egy ideig, aztán megszólalt újra.
- Az igazsághoz tartozik, hogy Rózsika szakított velem nem sokkal a halála előtt. Az emlegetett gazfickó volt az oka, megbolondította. Kellett neki a vagyon. Zsuzsi segítségére tértem vissza a villába.
Erzsi nem felelt. Talán gondolta, eleget beszélgettek már, s rendületlenül evett. Mari néni méregette Bélát egy ideig, aztán megbökte Erzsi háta mögött.
- Az úr tényleg ügyvéd?!
- Az vagyok, Mari néni.
- Na, akkor segíthetne nekem, ha mán rokon… A szövetkezet nem akarja kiadni a háztáji járandóságomat.
Erzsi paprikapiros lett.
- Ne beszélj ostobaságokat! Nem terheljük ilyesmivel az urat. Majd Péter elrendezi.
- Nem teher, Erzsike, szívesen segítek. Látogatom majd a gyerekeket. Elmegyek Mari nénivel a szövetkezetbe. Utánanézek a dolognak.
- Szó se lehet róla! Jól néznénk ki, ha ügyvéddel szaladgálnánk. Ránk sütnék, hogy felvitte Isten a dolgunk. Majd elintézzük magunk, ahogy eddig.
- De egy ügyvéd azért mégis más, no! – motyogta Mari néni, mint aki jól hallotta nővére szavait, vagy csak kitalálta, s ránézett Bélára kérőn. Az ügyvéd rákacsintott. Mari néni megvidámodott, s jókedvében védelmébe vette a nővérét.
- A mi Erzsink nem ilyen haragos ám, csak mostanában perel a világgal. Amúgy csak velem szokott.
Béla elmosolyodott.
– Pétertől hallottam elégszer, hogy melegszívű, áldott jó édesanyja van. Mosolya is megfogott, akár szegény anyámat látnám.

Erzsi meghökkent. Éppen egy uborkát készült kivenni a tálkából, ott felejtette, s tiltakozón mozdult.
- Olyan sokszor nem láthatott mosolyogni az úr, a Béla…, Van is kedvem nekem mostanában hozzá!
- Láttam a fényképét, amit Péter őriz. Nagyon hasonlít szegény édesanyámra, ha még tetszik emlékezni rá. A hasonlóság örömmel töltött el. Ami pedig a perelést illeti. Erzsike még nem tudja, hogy semmi oka rá. Aranyos kis menye lesz, becsületszavamra!
Erzsit nem érdekelte az idegen úr becsületszava. Marira förmedt.
- Egyél! Kihűl a bográcsos, aztán majd jajgatsz az epédre. Amúgy sem kell mindenbe beleszólnod. Beszélsz itt nekem összevissza.
Mari néni az ügyvédre mosolygott, s a tányérja fölé hajolt sietős igyekezettel.
 X/B
 Az ebéd végén Péter megállt anyja széke mögött, kezét gyengéden anyja vállaira helyezte, mint akinek mondandója van. Erzsi nem akart tudomást venni a fiáról, másik lánytestvéréhez beszélt az asztal fölött. Sírós hangon valami ismerős temetését mesélte, s nem akart véget érni a történet. Péter várt egy ideig, aztán sóhajtott, mint akinek bánata van, s Mari néni füléhez hajolt.
- Zsuzsi öltözne. Tetszik segíteni?
Mari néni meghallotta, felpattant, s körülnézett büszkén.
- Engem hívsz, édes gyerekem, hát persze, hogy segítek! – mondta a maga hangos módján, s ment Péterrel egyenes derékkal.
Erzsi sértődötten mondta a másik lánytestvérének.
- Ez a Marink akkor hall, mikor akar!
- Hogyhogy nem téged hívtak?! —csodálkozott Ica
- Engem ne is hívjanak! - felelte Erzsi elutasító hangon, s kerülte az ügyvéd tekintetét.
Péter be akart menni Mari nénivel a hálóba, de Klári útját állta.
- Nem lehet, öltözik a menyasszony!
- Klári néni babonás?! - kérdezte Péter elvigyorodva.
- Ez nem babona, hanem rend! – mondta, s csak Marit engedte be az ajtón – A vőlegénynek kívül tágasabb, ha a menyasszonyt öltöztetik!
- De a ruhám! - hökkent meg Péter – Nekem is öltöznöm kell.
- Az empire szobában van minden. Ott tessék öltözni!- mondta szigorúan, aztán tegezve folytatta - Hívd be édesanyád, Péter! Nem szabad megbántanod. Hívd be, fiam!
Péter feje lekókadt.
- Nem ismerek rá, mintha nem is ő volna. Megkötötte magát. Most is, úgy viselkedik, mintha toron volna. Visszautasít majd, kár próbálkozni.
- Zsuzsit talán, de a fiát?!
Péter sóhajtott, s ment az anyjához. Nem szólt, nem kérte, csak megfogta a kezét, s vitte magával az empire szobába. Klári már kikészítette az új öltönyt, inget, cipőt. Mikor Erzsi meglátta, nagyot jajdult.
- Szűzanyám! Miből vetted? Költségbe, adósságba verted magad?! Miért nem jöttél haza az öltönyödért ?! Ha tudom, hogy rendes esküvő lesz, felhozom magam.
- Rendes esküvő ?! Ha a szíveddel gondoltál volna rám, tudnod kellett volna, hogy csak rendes esküvő lehet… - mondta, s hozzáfogott vetkőzni.
Erzsi az öltönyt nézegette, s nem akarta meghallani fia neheztelését.
- Csináltatott. Angol szövet. Egy vagyont adhattál érte. Sokba kerül nekünk ez a lány. Nem elég a bánat, még költség is!
- Vásárba jöttél? - kérdezte Péter fojtott hangon. – Ha már itt tartunk, Zsuzsi egész vagyont hoz a házasságba. Nekem mi van?! A diplomám, és a két kezem. Nézz körül! Visszük a bútort, olyan gazdag éléskamrát, amilyet még nem láttál, és a házra valót!… Megvesszük a gazdaházat, ha eladják nekünk.
- A gazdaházat?! – csattant fel Erzsi hangja – Miért nem mindjárt a tanácsházát?! Hát ilyen lány kell neked, aki ilyen nagyravágyó, nagyzoló?!
Péter a velencei tükör előtt állt, elegáns volt az új öltönyében, úgy állt rajta, mintha ráöntötték volna, de arcáról ordított a keserűség.
- Kimeríthetetlen a tarsolyod! Bárhogy alakul, azonnal megvádolod. Most éppen azzal, hogy nagyzoló, nagyravágyó… Dehogy az, dehogyis! Csak nagy családot szeretne, sok kisgyereket. Szegénykém úgy gondolja, a gazdaház éppen megfelelő lenne. Édesanyám, mi van veled, mintha nem is te volnál ?!
Erzsi sírva fakadt.
- Te sem vagy a régi, az én jó, engedelmes fiam! Megbolondított ez a lány, kiforgatott önmagadból. Én sem ismerek rád.
- A szíveddel nézz rám, és rám ismersz! – mondta Péter, s kirohant a szobából, mint aki levegő után kap.
Erzsi leroskadt a selyemhímzésű kanapéra, s két tenyerébe temette arcát. Boda Béla lépett a szobába. Néhány pillanatig némán nézte az asszonyt, aztán megszólalt:
- Jó barátként jöttem ide, Erzsike… Olyan ember szól most, aki gondolatban fejet hajtott maga előtt, miközben esténként hallgatta a fiát. Péter ragaszkodó szeretettel beszélt az édesanyjáról. Tudom, Erzsikének is a fia a mindene. Ez bátorít arra, hogy kérve kérjem: Vigyázzon, édes drága asszonyom, mert ha most rosszul dönt, Pétert örökre elveszítheti!
Erzsi felemelte a fejét. Arcán élő, eleven volt a bánat.
- Nem értheti, Béla! Senki sem értheti az én nagy bánatom.
- Talán mégis… Többé-kevésbé ismerem a helyzetet. De azt biztosan tudom, hogy ez a két fiatal mélységesen szereti egymást. Zsuzsi tiszta emberke. Péter előtt még pajtása sem volt. Szegény Rózsika valóságos rabságban tartotta. Zsuzsinak ez a szerelem megváltás, egész lényével viszonozza. Péter pedig az életénél is jobban ragaszkodik hozzá. Bizonyította. Hetek óta a poklot járja ezért a kislányért. Kozmáék megfenyegették, megtámadták, verekedett érte. Mikor azt látták, hogy tántoríthatatlan, az életére törtek… Tegnap délután kutyával akarták széttépetni itt a téren. Ma a vonatnál is bajba kerül, ha nem érkezünk idejében. Mondjak még többet?
- Életveszélyben volt?! – rebegte Erzsi elhalványodva.
- Sajnos, igen! Tegnap délután hazafelé tartott. Két autóval követték. Az egyikben ott volt a véreb. Ha Erzsike nem telefonál éppen akkor, ha Zsuzsi nem szalad ki Péter elé, hogy siessen, mert a telefonnál várja az édesanyja, akkor nem látja meg, hogy mi készül Péter ellen. Fia a szökőkúthoz menekült, nadrágszíjjal a kezében várta a véreb támadását kevés eséllyel. Zsuzsi odarohant, testével eltakarta, és úgy sikított rémületében, hogy összeszaladt a környék.
Erzsi már zokogott. Béla gyengéden a vállára tette a kezét.
- Nyugodjon meg, édes drága asszonyom. Él a fia, hála istennek! A történtek ellenére is boldogan készül az esküvőjére. Csak édesanyja hozzáállását fájlalja. Ne engedje el anyai áldás nélkül. Hallgasson rám, Erzsikém!
Erzsi mozdult. Mozdulatában kénytelen-kényszerű megadás volt, de hiányzott a belenyugvás. Tanúskodtak róla záporozó könnyei. Törölgette volna a szemét, de nem volt mivel. Béla a díszzsebkendőjét nyújtotta.
- Boldoggá tesz, ha elfogadja…- mondta fojtott hangon, s csak a vak nem látta, hogy miféle érzés van a szavak mögött. Erzsi nem látta meg. Nem is érdekelte volna. Letörölte könnyeit, s sóhajtva mondta :
- Szép magától, hogy ennyire szívén viseli a sorsunkat!
- Megvallom, nem csak a gyerekek miatt… - nyilatkozta az ügyvéd, de látta aztán, hogy korai még folytatni. Karját nyújtotta Erzsinek - Jöjjön, édes asszonyom! Ölelje meg őket, mielőtt elindulnak.
Erzsi elfogadta a felajánlott segítséget, belekarolt Bélába, így mentek ki a hallba. Péterék a hall közepén álltak, körülöttük volt a rokonság. Zsuzsi meseszép volt, kedvesen mosolygott a kör közepén, Péter szédült örömmel állt mellette. Mindenfelől dicsérték az ifjú párt.
- Szépek vagytok!…Hú, de szívesen lennék a helyedbe, fiú!… Gyönyörű a menyasszony!… A vőlegény se kutya! … Különleges a piros szegfűkoszorú Zsuzsi hajában, és igen jól mutat!…Szépek vagytok gyerekek, Isten éltessen benneteket sokáig!
Két lányka is Zsuzsi szegfűkoszorújáról beszélt.
- Nekem is ilyen koszorúm lesz! – mondta Feriék Andija.
- Csak az aranyszőkéknek áll jól, láthatod! Majd az én fejemen nézd meg! – felelte Ica Mónikája, s megigazgatta seszínű fürtjeit.
Mari néni túlkiabálta a többieket.
- Istenem, hogy milyen szép ez a jány! Haja, az arca, a termete, no meg a ruhája. Az Isten megsegítette a fiunkat, valósággal megsegítette!
Erzsinek utat nyitottak.
 - Szeretnélek megcsókolni benneteket… - motyogta halkan, kibukó könnyekkel.
Péter felujjongott. Csak a reményvesztett ember tud így örülni.
- Édesanyám! Drága édesanyám, hamar azt a csókot! – kiáltotta, s Zsuzsit tolta maga elé.
Erzsi a jövendő menye arcához hajolt. Alig érintette, Zsuzsi mégis belepirult az örömbe. Péter nem érte be egyetlen csókkal, magához szorította anyját, aztán Bélát kereste boldog, hálás tekintettel.
 X/C
 Péterék elmentek a fényképészhez, az öt óriás kísérte őket. Onnan egyenesen az esküvőre mennek. Béla tiszte lesz a rokonságot taxikba ültetni újra, s elkalauzolni a házasságkötő terembe.
Klári figyelmet kért. Bejelentette, hogy meglepetés készül a menyasszonynak, még nyolcvan vendéget várnak. Elmondta, titokban folytak az előkészületek, csak most láthatnak hozzá a nagyobb terítéshez, hogy minden készen álljon, mire az esküvő után megérkezik az ifjú pár. Segítséget kért, főképpen a fiatalokra gondolt. A szomszédból át kell hozni az asztalokat, székeket, de a terítésnél is szívesen fogadják a segítséget. Hozzátette még, aki nem vesz részt a készülődésben, helyezze magát kényelembe az indulásig. Minden szoba nyitva áll a rokonság előtt, fogyasszák bátran a süteményeket, italokat. Érezzék magukat otthon.
Amint befejezte, Erzsi az asszonyokhoz fordult.
- Icánk, Juci, Zsuzska, gyertek segíteni! –mondta vezényelve, s indult befelé.
- Engem nem hívsz? – kérdezte Mari néni.
- Nem. Veled sok a baj.
- Mi van a hajammal?!
- Na, ez is! Ebben a kendőben akarsz jönni az esküvőre? Vedd le! Majd fésülök valami rendes frizurát, mert így nem jössz velem. Vedd le a pamutharisnyát is, nem fogunk szégyenkezni a pesti vendégek előtt.
Mari néni valamiképpen megértette a pattogó beszédét, s jajgatni kezdett.
- Jaj, nekem! Megfázok harisnya nélkül, Erzsink!
- Harmincfokos melegben ?! Majd rád adom a tartalék harisnyámat, hogy meg ne fagyj.

Ica magához fogta a lányait.
- Bemehetünk a fürdőszobába? - kérdezte Erzsitől, mintha nála volnának - Ha már ilyen nagy vendégség lesz, kicsit rendbe hoznánk magunkat.
- Majd terítés után! – felelte Erzsi.
Így történt. Később elfoglalták a fürdőszobát, alig fértek el egymástól. Mindenki igyekezett, kézről kézre járt a hajsütő. A lánykák felfedezték Rózsi festékeit, drága parfümjeit. Bőven locsolták magukra a világhírű márkákat, melyeknek grammja az arany árával vetekedett, s egyetlen cseppet volt szokás fül mögé tenni belőlük. Klári a hallban érezte a finom illatokat, benyitott a fürdőszobába, s figyelmeztette a lánykákat. Aztán ámult. Erzsi éppen akkor fejezte be Mari néni frizuráját. Feltornyozta a haját a feje tetejére, fésűkkel, csatokkal valóságos nagyasszonyt kreált a húgából.
Mari néni kétségbeesetten hajtogatta:

- Jaj, Erzsink, jaj nekem, hogy nézek ki ?! Dámát fésültél belőlem?!
- Egyszer lehetsz te is dáma!- mérgelődött ismét Erzsi, de elégedetten szemlélte művét. Géza felesége a tükörből nézte őket, s megkérdezte :
- Magad haján nem változtatsz? Nagyon puritán ez a sima konty. Máskor nem szoktad ennyire leszorítani. Jobban állna a régi frizurád.
- Nincs kedvem hozzá. Nem akarok tetszeni senkinek sem.
- Lárifári! – mondta Kati, s lenyomta a székre. – Majd én megfésüllek! Vétek ezeket a szép hullámokat leszorítani...  Így ni! Mindjárt jobban áll. Egy kis púdert is az arcodra. Fáradt az arcod, kell egy ki smink rá. Egy kis rúzs is.
- Nem kell! Engem ne kenceficélj ki !- tiltakozott Erzsi
- Dehogyisnem! Te vagy az örömanya, vezeted majd a fiadat, meg aztán az ügyvéd úr is.  Láttuk ám, hogy le nem veszi rólad a szemét!
Erzsi méregbe gurult.
- Ne beszélj bolondokat!
Ica közbeszólt nevetve :
- Ne tiltakozz, Erzsink, igaza van Katinak! Tetszel a pesti úrnak, ordít róla.
- No és?! Nem érdekel.
- Nem? Akkor miért karoltad?! Hol bujkáltál vele?!
- Megbolondultatok?!
Kórusban nevettek körülötte, Juci a védelmére kelt.
- Hagyjátok szegényt. Tudja is, hogy mit tegyen, ha egy ilyen finom úr teszi a szépet, mert azt meg kell hagyni, hogy fájin ember! Igaz, Erzsink?!
Erzsi felugrott, s mérgesen indult kifelé.
- Isten bizony, nem vagytok eszeteknél! – kiáltotta, s becsapta maga után az ajtót.
Béla otthon volt átöltözni, éppen akkor ért vissza. Addig is elegáns volt, de fekete öltönyében, fehér ingében, szép csokornyakkendőjével még inkább az. Erzsi összetalálkozott vele a teraszon, s zavarában visszafordult. Béla elkapta a karját.
- Ne menjen el, édes Erzsikém, éppen magát keresem! Van még egy kevéske időnk az indulásig, sétáljon le velem a kertbe, ha szabad kérnem.
Erzsi pirosan felelt.
- Nem volna illendő!
- Akárcsak Zsuzsit hallanám! Sok hasonlóság van kettőjükben, igaza van Péternek. Szegény kislány a fehér menyasszonyi ruha ellen is tiltakozott, szinte erővel vettük rá… - mondta Béla, s ügyesen a kert felé irányította lépteiket. Hamarosan be kellett látnia, Péter anyját nem viheti le a kertbe akarata ellenére. Erzsi megállt a kert szélén.
- Nézze, kedves ügyvéd úr! Szívesen beszélgetek magával, de csak ahogy az hozzánk illik. Nem való már nekem a kerti séta senkivel sem. Most nincs is hozzá kedvem. Beláttam, hogy nem okozhatok több bánatot a fiamnak. De a magam szíve sok sebből vérzik. Meglehet, hogy ez a lány valóban rendes, de szemébe mondom, én azt a másik lányt szeretem. Szeretem pólyáskorától. Mindig is a menyemnek akartam. Az való az én fiamhoz, és nem ez az úri kisasszony.
Béla a hajába túrt.
- Ne keserítsen el, Erzsike! Semmit sem tud erről a kislányról, vagy alig valamit. Azt is tévesen. Használjuk fel ezt a fél órát arra, hogy általam jobban megismerje.
- Ha így is volna, mit változtatna a lényegen ?
- Hitem szerint sokat. Más szemmel néz majd rá. Fontos az is, hiszen órákon belül a menye lesz. Jöjjön, és hallgasson meg, kérem!
Erzsi sóhajtott, aztán elindult Béla mellett lassan a keskeny kerti úton, de már önszántából, bánatos arccal.
A bográcsos asszony csípőre tette kezét a garázs mögött.
- Nézzenek mán oda! Erzsi a kertben flangál az ügyvéddel. Otthon még azt mondogatta, hogy fel se jön, oszt tessék! Talán bizony doktorné akar lenni ez a Jónás Erzsi ?
- A kezed járjon, ne a szád! – förmedt rá az öreg Suba.
- Bizony csak megmondhatja az ember a véleményét ?!
- Meg benne is maradhat, ha rossz vér szülte!
A fiatal Suba a közelben lógatta a lábát.
- Én csak a Mercédeszt irigylem, de azt piszkosul!- mondta hangosan, mintha valaki kérdezte volna.
- Mit nem irigyelsz te?! - támadt rá az apja – Dolgozni meg büdös. Hol az a fa? Kérvényt nyújtsak be?
Jani nehezen mozdult. A teherautóról vesszőkosárba rakta a hasított fát, nyögve cipelte a bográcsig, közben morgott.
- Csak fuvarról volt szó, kulimunkáról nem!
- De a markod majd tartod duplán, ahogy szoktad! – mérgelődött az öreg. – Irigyel, de dolgozni büdös. Házad se volna, ha apád nem épít!
- Meddig veti még a szememre?
- Halálom napjáig!
- Ezt látja, elhiszem magának. Miért baj, ha bosszantja az embert, hogy egyeseknek milyen piszok szerencséjük van ?!
- Ne a szerencsére várj, hanem dolgozz, majd akkor neked is ad az Isten!… Ezeket a népeket meg ne szapuljátok még egyszer előttem, mert szétütök köztetek! – mondta, s megemelte a tekintélyes fakanalat.
Közben Erzsiék eljutottak Zsuzsi kedves kispadjáig. Béla a padra mutatott.
- Itt üldögélt tavasztól-őszig, vagy a szobájában kucorgott magányában. Csak az iskola volt a menedéke. De oda se mehetett úgy, mint a többi. Vitték-hozták. Egyedül nem léphetett az utcára. Itt a házban sem járkálhatott szabadon. Nem volt bejárása a szobákba, nem tehette be lábát a konyhába, mint más gyerek, ha megéhezik. Cudar árvaság az ilyen. Takács Imre hosszan sorolhatná, hogy mi mindenen ment keresztül ez a kislány.
Erzsi nézegette a kőpadot, mint aki megpróbálja elképzelni a lányt, s addig nem hallott részvét volt a hangjában, mikor megszólalt.
- Az bizony, cudar! Nem lehetett volna jobb belátásra bírni azt az asszonyt?! A tanító úr okos ember volt, maga pedig másképpen állt közel hozzá ...,- mondta, s zavarba jött egy kicsit.
- Nem lehetett. Kőkemény akarata volt. Senkinek sem engedett beleszólást a dolgaiba. A mi kapcsolatunkat se úgy képzelje el, Erzsikém, ahogy az ilyen dolgok klasszikusan történni szoktak. Valamikor, sok-sok évvel ezelőtt, a kezdetek kezdetén még szoros kapcsolatnak indult, de aztán megváltozott köztünk minden. Rózsika lazított a régi kapcsolaton, hogy mégis megálltam mellette, azért volt, mert szerettem. Azt szerettem benne, aki valaha volt. Ő maga csak megtűrt, mert szüksége volt rám, de hogy hallgatott volna rám? Arról szó sem lehetett! – mondta, s megindultak visszafelé a keskeny kerti úton.
Erzsi csendesen lépegetett, s egyszer csak megkérdezte:
- Ha így volt, ahogy mondta, ha még a konyha közelébe se mehetett ez a lány, mikor tanult meg főzni?
Béla felnevetett.
- Ez alatt a hónap alatt, de ne áruljon el, Erzsikém! Napjában kétszer is főzött az utóbbi hetekben. Péterrel voltunk a kísérleti nyulak. Eleinte bizony!... Na, de az igyekezete volt a fontos. Mostanában már kitűnően főzött. Ma a vendégsereg is tapasztalhatta. Remélhetem, hogy jobban megismerte, és talán jobb szívvel lesz eztán iránta?
Erzsi sóhajtott.
- Másképpen látom, Béla! De mégis idegen marad, mert azért a másikért sír a lelkem. Mindig is siratni fogom.
Boda Béla homlokára felhő telepedett. Mire felértek a teraszra, megjöttek a rendelt taxik. Klári is átöltözött közben, s éppen akkor jelent meg elegáns selyemruhában, széles karimájú kalapban, magas sarkú cipőben. Kerekesné, született Jónás Erzsébet életében először szegényesnek, restellnivalónak érezte a maga öltözetét, s Bélához menekült zavarában.
- Úgy érzem, nem öltöztem megfelelően… - mondta halkan, pirosan, riadt arccal.
Boda Béla tekintete gyönyörködőn állt meg rajta.
- Több, mint megfelelő! Csinos, Erzsikém! Nem hiányzik a széles karimájú kalap arról, akinek ilyen gyönyörű gesztenyebarna haja van. Istenadta, természetes! Klári odaadná érte a kalapját boldogan, higgye el!
Megvigasztalta, s Erzsi elmosolyodott. Először hosszú hetek óta. Béla elment aztán intézkedni. Sorra beültetett mindenkit a taxikba. Legutolsót maguknak tartotta fenn, mivel az Opeljét elvitték a fiatalok. Beültek Erzsivel, s Klárival. Szilárda lemondott az esküvőről. Valakinek a villában kellett maradnia, hogy felügyeljen a biztonságra, irányítsa a segítő asszonyokat, kiszolgálja a bográcsosokat, fogadja a vendéglői ételt, közeli cukrászdából a süteményeket.
Erről folyt a szó a taxiban is. Klári kissé nyugtalan volt, Béla nyugtatta.
- A bográcsosokkal hatan maradnak a villában, valóságos kis hadsereg. Nem lesz semmi baj. Beszéltem pár szót az öreg Subával, megmutatta a főzőkanalát.
Erzsi szeme riadtan rebbent, s Bélához fordult.
- Attól az embertől még mindig tartani kell?
-Amíg meleg, Erzsikém! Az a fajta, aki nem felejt, csak az alkalomra vár. Még az is lehet, hogy majd éveket, aztán csap le! - mondta, s maga sem sejtette, hogy a jós beszélt belőle, s az idő igazolja jóslatát. 

Szólj hozzá!

Örökkön - örökké ( 3. rész )

2010.05.01. 15:49 Rényi Anna

 

8. fejezet
 
Ö R Ö K K Ö N  -  Ö R Ö K K É ( 3. rész )
 

 

X/A
    A házasságkötő terem negyedórával a kitűzött időpont előtt zsúfolásig megtelt. Minden talpalatnyi hely foglalt volt. Legalább kétszázan jöttek össze az esküvőre. Akinek nem jutott ülőhely, a széksorok mellett állt, vagy hátul a széksorok mögött, s az ajtó környékén. Újonnan érkezők már nem is mentek beljebb.
Ott volt Rózsi hajdani társaságának jó néhány tagja is. Azok jöttek el, akik Zsuzsival szimpatizáltak. Ha a villabeli összejöveteleken találkoztak vele a hallban, vagy a teraszon, volt hozzá néhány jó szavuk, s nyíltan osztották Boda Béla véleményét, miszerint Rózsi szigorúbban bánik a kislánnyal, mint a legszigorúbb nevelőintézetben tennék. Főképpen hölgyek jöttek. Ott ültek elegánsan, kalap s ruhakölteményeikben, megtöltöttek két egész sort. A révházi rokonok riadtan nézték az elegáns divat felvonulását. A hölgyek is csodálkoztak. A termet betöltötte a világhírű parfümök jellegzetes illata, az előttük lévő sorokból áradt, noha csupa csitri izgett - mozgott a székeken.
Meghívott tanárokon, diákokon kívül szép számban voltak érdeklődők is. Főképpen a párhuzamos osztályokból jöttek. Az érdeklődésnek különös oka volt. Egy furcsa előzmény. Zsuzsi körül legenda keringett az iskolában évek óta. Zsuzsi voltaképpen ennek a legendának köszönhette kivételezett helyzetét, diáktársai nyilvánvaló ragaszkodását, noha maga nem tudott róla.
Nem volt a hajdani osztálya különleges, ahogy Zsuzsi hitte, s állította Péternek. A negyedik B éppen olyan osztály volt, mint a többi. Itt is akadt irigység, s rosszindulat, de egyben egységesek voltak, igen jó volt a szociális érzék bennük, különösen a szolidaritás. Zsuzsiról titokban elterjedt, hogy valójában – politikai fogoly. Szülei áldozatul estek a hatalomnak, s magas pozícióban lévő nénje a hatalom kedvében járva bünteti. Ezért bánik vele lelketlenül, tartja rabságban, ilyen alávaló módon bizonyítja hűségét az uralkodó hatalomhoz.
A diákságot felháborította. A tanárok éveken át hiába mondták, hogy badarság, Takács Rozália természetéből fakad a kemény bánásmód. Nem fogadták el a magyarázatot. Zsuzsi körül tapasztalt jelenségek, s vonzó személyisége miatt tartotta magát a hiedelem. Így aztán futótűzként terjedt el Rózsi halálhíre, majd Zsuzsi férjhezmenetele. Aki hallott róla, ott szorongott a teremben.
Két középkorú tanárnő is erről beszélgetett.
- Meglepően sokan vannak. Hiába beszéltünk nekik, amint látom, még mindig elhiszik azt a mendemondát.
A másik ráfelelte :
- Talán azért, mert úgy érzik, hogy van a dolognak valami igazságalapja. Ha jobban belegondol az ember…,
Kolléganője közbevágott elutasítón.
- Már, aki megengedheti magának! Beszéljünk másról.
A diákság ezúttal nem foglalkozott politikával. Jókedvűen zsongott a terem. Itt-ott hangos nevetés csattant, hogy aztán mindenfelől pisszegések próbálják kordában tartani a jókedvet.
Gál Karesz öltönyben, nyakkendőben lótott-futott a teremben. Tekintetével két segítőjét kereste, Ágit és Cilit. Mikor meglátta őket az egyik széksor közepén, bekiabálta a sor széléről.
- Gyertek ki! Szólnunk kell mindenkinek, hogy templomi esküvő is lesz. Innen átvonulunk a templomba. Csak az ottani szertartás után gratulálunk.
Nevetés harsant, többen kiabálták:
- Hallottuk! Maradjatok, lányok.
- Közhírré tétetik!
- Leülhetsz, kisdobos.
- Maradjatok magatoknak… - mérgelődött Karesz, s helyet keresett magának. Néhány lány behúzta maguk közé, s azonnal kérdésekkel ostromolták.
- Mesélj, mit tudsz róluk?!
- Hogy ismerkedtek meg?
- Igaz, hogy a fiú arca – sérült?!
Karesz kapkodta a fejét, aztán azt mondta :
- Révházán találkoztak. Zsuzsit megtámadta egy csavargó, Péter éppen arra járt, s a védelmére kelt. Na ja! Azokkal az izmokkal! Csudára erős. Felkapott fél kézzel, és vitt, mint a pelyhet.
- De az arca…, - szólt közbe az egyik lány sürgetőn.
- Nem vészes. Szóval, sérült, de azzal együtt is jó fej, állatira jó fej!
- Nagyon látszik a sérülés? – kérdezték már sajnálkozón.
- Csak a bal arcán van valami vágás, de az izmai!
- Sportoló? – szóltak közbe újra.
- Ördögöt. Gyermekorvos a révházi kórházban.
A lányok sokatmondón néztek össze. Ismerték Zsuzsi vágyakozását a nagy család után, s gondolták, ha fiú foglalkozása sokat nyomott a latba. Karesz olvasott a tekintetekből, s tiltakozón nevetett.
- Szó sincs róla! Zsuzsinak sokáig fogalma sem volt arról, hogy mivel foglalkozik. Csak egy motoros volt, aki felbukkant, ha valami baj fenyegette, de aztán a fiú átnyergelt a romantikára. Virágot tett az ablakpárkányra, nótákat fütyült az ablak alatt. Állatira bejött neki a dolog, ahogy az ábra mutatja.
Az egyik lány sóvárgón ismételte:
- Virágot tett az ablakpárkányra, nótákat fütyült.
- De sérült az arca… - mondta a másik, s hozzátette rezignáltan - Zsuzsinak valahogy nincs szerencséje ebben az életben. Mintha büntetné a sors, hogy olyan szépre sikerült.
- Ne beszélj hülyeségeket! Kell annál nagyobb szerencse, mint egy romantikus fiú?! Az én fiúmnak eszébe sem jutna virágot hozni, amilyen tuskó… - mondta a sóvárgó lány, s hátrapillantott a széksorok mögé. Fiúkat odaszáműzték, hogy a lányok egy kupacban ülhessenek.
Péter arca a teremben másfelé is téma volt. Ez is olyasmi, aminek hamar híre megy. A rokonok mögötti sorból felemelkedett egy lány, bátrabb, mint a többi, s az egyik asszony füléhez hajolt.
- A vőlegény rokona tetszik lenni?
Az asszony hátrafordult, s büszkén mondta:
- A keresztfiam!
- Mi történt az arcával? Azt beszélik, sérült az arca.
Jó helyre fordult. Péter keresztanyja kapott az alkalmon, s mesélni kezdett. Kis idő múlva már a hátsó sorokban is tudták, hogy Péter, gyerekek mentése közben szerezte a sérülését. Gizi néni, Zsuzsi volt osztályfőnöke örömmel mondta a mellette ülő, másik tanárnőnek.
- Hallod, Zsóka ?! A fiú gyermekeket mentett. Gondviselésnek köszönhetőn, szépen összetalálkoztak.
A másik tanárnő kiábrándult arccal legyintett.
- Gondviselés ?! A szükség, Gizus! A fuldokló belekapaszkodik az első deszkába, nem vizsgálja közben, hogy milyen, vagy gondolod, ezúttal másképpen történt ?! Ugyan!
Gizi néni hallgatott. Egyetlen éve volt hátra a nyugdíjig, kolléganője titkon az igazgató barátnője volt, nem akart vitatkozni vele. Még magára haragítaná. Ha már eddig kihúzta, az utolsó évet kihúzza valahogy. Évtizedek óta mást sem tett, csak alkalmazkodott. Hol a hatalomhoz, hol a szeretőkhöz, hol a szánalmas törtetőkhöz, de aki egyedül él, s kényszerítő szüksége van arra a kevés keresetre is, nagyon megtanul alkalmazkodni. Gyötrődőn gondolta, a Gondviselést nem kellett volna emlegetnie, még majd fejére olvassák. Csendben ült aztán, s kényszeredetten mosolygott, mikor kolléganője a titkos szeretők féltékenységével, epésen megjegyezte:
- Igazgatónk ide is magával cipelte a trampli feleségét, hát nem felháborító, Gizus?!
X/B
Kékesi Feriék az utolsó percekben érkeztek, s megálltak hátul az ajtónál.
- Alighanem rossz helyre jöttünk, itt nagyon sokan vannak. Nincs valahol egy másik terem? – aggodalmaskodott a főorvos.
Füredi Laci fáradt arccal felelt.
- Nem azt mondtad, hogy száz felett leszünk ?!
- Itt sokkal többen vannak...Nézzünk körül máshol, mindjárt négy óra...Hoppá ! Mégis helyben vagyunk, látok egy ismerőst.
Péter keresztapja felemelkedett a rokonok soraiból, s hátrament. Néma kézfogással üdvözölte az orvosokat, csak aztán mondta :
- Tessék előre jönni, fenntartottuk a helyet. Péter a lelkünkre kötötte. Tessék, csak tessék!
A főorvos örült a kellemes fordulatnak, s elfoglalták helyüket a rokonság között. Füredi Laci olyan bágyadtan ült le, mint akinek már minden mindegy. Feltűnő sápadtságával, szomorú, mégis kellemes férfiarcával magára vonta néhány lány figyelmét.
Felhangzott Mendelssohn nászindulója, s a kitárt ajtóban megjelent az anyakönyvvezető. Zsuzsiék karonfogva követték. A terem felmorajlott. Csodálatosan szép pár voltak együtt. Péter sérülése éppen nem látszott, s Zsuzsi gyönyörű volt, légies jelenség a hosszú fehér ruhájában. Igézően szép a félig kontyba font-tekert hajával, s a hajában virító piros szegfűkoszorúval. Péter délceg alakja, amúgy jóképű férfiarca illett a tündöklően szép menyasszonyhoz.
A sebész felnyögött, s feje a mellére kókadt. Kékesi Feri hozzáhajolt.
- Lacikám szedd össze magad! Péternek ne okozz csalódást.
- Mondani könnyű…- motyogta a sebész, de aztán megemberelte magát, csak a semmibe révedő tekintete árulkodott.
Zsuzsiék után a násznagyok jöttek, Béla és Géza. Mögöttük besorakozott néhány fiatal, a hivatal részéről műsorra készülődtek. Nászinduló hangjai után felhangzott üde leányhangon:
- „Kezem kezedbe téve, rád bízom az életem…”
A kórus folytatta:
” Amennyit elfogadsz, annyit kell adnod érte,
adj teljes életet, teljes szívért cserébe.”
Megható pillanatok voltak. Néhányan törölgették a szemüket. Zsuzsi két barátnője is elérzékenyült néhány pillanatra, de aztán furcsán összemosolyogtak. Talán csak kósza irigység volt, mert szívesen lettek volna Zsuzsi helyében.
Erzsi az első sorban ült két lánytestvérével. Gyűrögette a kezében tartott zsebkendőt, miközben könnyei némán hullottak a sötétkék zsorzsettruhájára, eláztatták a fehér csipkegallért.
Kerekes Sándorné, született Jónás Erzsébet az elveszett reményét siratta. Azt a lányt, akit a menyének akart, s aki megmondta, pontban négykor otthon az oltár elé térdel, hogy Istenen számon kérje elrontott életét. Erzsi lelki szemei előtt ott lebegett Kata könnyáztatta arca, s nem tudott szabadulni a fájdalmas látomástól. Bánatában alig tudta, mi történik körülötte. Nem látta a tündérszép menyasszonyt, délceg, boldog fiát, nem hallotta a fiatalok szavalatait, az anyakönyvvezető ünnepi beszédét. Pedig szépen beszélt. Emlegette a megtartó szeretetet, az összetartozás erejét, a mindenkori megbocsátást, s a családot, mely az állam alapja.
A szertartás végére maradt a házastársi csók pillanata. Péter a szokástól eltérőn, karjaiba zárta Zsuzsit, s közben a terem felé fordult bal arcával. Mélységes mély csend lett. A csók utáni pillanatokban hallani lehetett, hogy Zsuzsi boldogan súgja :
- Az életemnél is jobban szeretlek!
Péter szép megrendüléssel felelt rá.
- Szeretni foglak érte még a másvilágon is!
A terem fellélegzett valamiféle közös sóhajtással. A műsort adó fiatalok egymásra néztek, s halk, izgatott tanácskozás után felhangzott Petőfi megzenésített verse, a Szeptember végén című Huszka dal.
" Még nyílnak a völgyben a kerti virágok…"
A választás rímelt Péter szavaira, de Zsuzsinak bánatot okozott. Hiszen halálra gondolni tizennyolc évesen, életidegen. Még inkább az, boldog menyasszonynak a boldogító igen perceiben. Péter másképpen élte meg. Zsuzsi könnyei láttán jó melegség fogta körül a szívét, s néhány pillanatra titkon megfogta Zsuzsi kezét. Nyilvánvaló mozdulat volt ez is. Aki látta, s megértette, könnyesen mosolygott.
Véget ért a polgári szertartás. Zsuzsiék egymásba karolva vonultak ki a teremből, s indultak a közeli templom felé. Ahogy az utcára értek, Zsuzsi izgatottan mondta:
- Itt a fél iskola, az osztályom, a tanáraim! Azt hittem, elájulok, mikor kinéztem a teremre. Honnan tudták, hogy ma van az esküvőm ?!
Péter titokzatosan mosolygott. Zsuzsi felkacagott.
- Tőled?! Ó, istenem! Mindjárt sejtenem kellett volna.
- Csak az ötlet az enyém, a kivitelezésben többen segítettek. Béla, Karesz, és két lány is. Csak a keresztnevüket tudom, Ági és Cili.
- A barátnőim! Kareszre magam is gondoltam. Barátnőim külön meglepetés. Ilyenkor még valamelyik tengerparton nyaralnak... Köszönöm, kedves!... Ezerszer is köszönöm!... Olyan szép ez az egész, hogy sírni tudnék. Nagyon szép örömöt szereztél nekem, ahogy Imre szokta mondani.
- Ez volt a célom!– felelte Péter, s egyetlen szóval sem mondta, hogy nem csak az esküvőre szólt a meghívás. Pedig sejtette Zsuzsi szavaiból, hogy még mindig tájékozatlan. Hagyta, hogy magától ébredjen rá.
A templomajtóban megálltak. András atya kívánsága szerint Péter az édesanyjába karolt, Zsuzsinak Béla nyújtotta a karját. Zengett-bongott az orgona, amint a hosszú, bordó szőnyegre léptek, s megálltak a virágdíszbe öltöztetett oltár előtt. A fiatal káplán végezte az esketést. Zsuzsiékat középre állította. Erzsi Bélával, s Géza a feleségével kétoldalt az oltár előterében. Volt ott egy kopott térdeplő is. András atya imába mélyedve térdelt rajta. A káplán az oltár elé lépett, maga is imádkozott. A kóruson megszólalt az énekkar, mintha angyalok énekeltek volna.
" Jézus szíve szeretlek én...Segíts át az élet tengerén... Ha vihar kél fejem felett...Legyen oltalmam szelíd szíved."
Most Zsuzsi fogta meg Péter kezét. Közben szívébe zárta ezt a kis éneket. Megmarad majd mindennapi imádságnak, hiszen alig ismer más imát. A káplán befejezte a maga imáját, s feléjük fordult:
- Dicsőség a magasságban Istennek / és béke a földön a jóakaratú embereknek / Ámen! – mondta, s belekezdett a beszédébe. Szép útravalóul a szeretetet emlegette. Ahogy mondta, legfontosabbat ezen a földön. Főképpen arról a szeretetről beszélt, mellyel Isten fordul a világ felé, amely az egyetlen, soha el nem múló szeretet. Görög szóval agapé szeretetnek nevezte. Az agapé különleges szeretet. Méltatlan emberek iránti, ellenünk vétők iránti, megbocsátó, elnéző szeretet, ahogy Jézus megbocsátott Júdásnak. Tegyük képessé magunkat erre a szeretetre. Ha valaki megbánt bennünket, ne vágjunk vissza, ne feleljünk rosszra rosszal. Forduljunk jó szívvel a másik ember felé, minél inkább keserű, minél inkább igazságtalan, annál nagyobb szüksége van rá. Legyünk könyörületesek, legyünk irgalmasok, ahogy Isten is az velünk, méltatlanokkal.
A szentbeszéd után következett az esketés. Zsuzsiék már ismerték az eskü szövegét. András atya a látogatásukon felolvasta, s arra kérte őket, hogy szép hangosan feleljenek majd, ha sor kerül rá.
Zsuzsi mégis lámpalázzal készült a pillanatra. Torkában dobogott a szíve, mikor meg kellett szólalni. Nem volt semmi baj. Szép hangosan mondták mindketten, a hátsó padokban is hallották Zsuzsi megilletődött hangját, s Péter határozott, szép baritonját.
Míg zajlott a szertartás, halkan szólt az orgona. Az áldás után újra megszólalt az énekkar a kóruson. A szertartás menetét András atya szervezte, s a sokat szenvedett öreg pap ezúttal olyan éneket választott, mely rokonértelmű volt a menyasszony lelki örökségével. A hazáért könyörgött az ének.
" Isten hazánkért térdelünk Elődbe.., Rút bűneinket jóságoddal född be.., Szent magyaroknak tiszta lelkét nézzed, érdemét idézzed.., István királynak szíve gazdagságát.., Szent Imre herceg kemény tisztaságát.., László királynak vitéz lovagságát.., Ó, ha csak ezt látnád! Szent Erzsébetből hős szeretet árad.., Margit imái vezekelve szállnak.., Minket hiába, Uram ne sirasson, áldott Boldogasszony.., Ránk, bűnösökre minden verés ránk fér, de könyörögnek Ők tépett hazánkért.., Hadd legyünk mi is tiszták, hősök, szentek.., Hazánkat így mentsd meg!"
Nem volt tiltott ének, legfeljebb a magas politika azt vette volna jó néven, ha tépett helyett édes hazánkat mond; ahogy más egyházi énekeknél is előírták, hogy a hazáról szóló énekekből törölni kell azt a szót, mely a hivatalos megítéléssel ellentétes. Ez a könyörgés mégis megrendítette a hallgatóságot. Kit így, kit úgy. A hazáért Istenhez könyörögni kisebb lázadással ért fel. Némelyek maguk elé néztek könnyes tekintettel, míg mások egymásra méltatlankodón.
A diákság megilletődött csendben hallgatott, s figyelt. A felnőttek arca, viselkedése árulkodott. Falábú tanár úr nem véletlenül mondogatta, mikor kollégái „temették” az ifjúságot, hogy alaptalan a feltételezésük. A mai ifjúság nem csak okos, szíve is a helyén van. Valóban így volt. Megértették a lényeget most is, s mikor befejezésül felhangzott a Himnusz, olyan erővel zengett, hogy beleremegtek a szentképes ablakok.
 X/C
 Zsuzsiék a templom előtt fogadták a gratulációkat. Elsőnek Rózsi társasága vette körül őket. Mara néni, egy nagy ember elvált felesége, felcsattanó nevetéssel mondta:
- Vérlázítóan szép ez a lány! Sok boldogságot, szívecském!
Egy másik hölgy, államtitkár felesége a széles karimájú kalapja alól mosolyogta:
- Ugye, cicám, minden rosszban van valami jó?! Gratulálok!
Így tovább. Zsuzsi tudta, ezekben a jókívánságokban nincs semmi rossz, a stílus volt ilyen. Hallótávolságra zajlott tőle éveken át a társasági élet, ismerte filozófiájukat. A jó szándékot leginkább jelenlétük bizonyította, hálás volt érte. Kedves mosollyal fogadta a gratulációkat, Péter gálánsan kézcsókkal. Tanárait melegebben üdvözölte. Gizi néni, volt osztályfőnöke örömmel mondta:
- Révbe értél, kislányom! Őszintén örülök.
Zsuzsi, Falábú tanár urat megkülönböztetett szeretettel fogadta. A különös emberről köztudott volt, hogy ritkán ment el rendezvényekre, most gyásza is volt, mégis ott volt az esküvőn.
Zsuzsi könnyekkel nézett rá.
- Mindig hálás szeretettel fogok emlékezni a tanár úrra! – mondta, s halkan hozzátette, hogy így osztózik bánatában is.
- Köszönöm, kislányom !- felelte csendesen a zárkózott ember, s engedte, hogy Zsuzsi jobbról-balról megcsókolja.
Aztán elrohant, mintha ott sem lett volna. Botladozva járt. A háborúban vesztette el egyik lábát, innen kapta a nevét. Az ifjúság gyakran ahhoz a legkegyetlenebb, akit valójában a legjobban szeret.
A rokonság is megölelgette őket, s csak aztán kezdődött az igazi ünneplés. Száznál több diák szabadult rájuk. Kettesével-hármasával ölelgették őket szertelen örömmel, hangos ünnepléssel.
Zsuzsi a két barátnőjét egyszerre ölelte magához.
- Köszönöm a segítséget, tündérek vagytok! – mondta meghatottan, s hozzátette - Már azt hittem, elfelejtettetek.
- Mert nem telefonáltunk Rózsi halála után?! – kérdezte Ági bűntudattal, s védekezett is – Nem tudtuk, nyaraltunk. Ne haragudj, Zsu!
Cili félrenyomta.
- Ezt majd megbeszélitek. Inkább azt mondd, boldog vagy, isten bizony?!
- Boldog, nagyon boldog! - felelte Zsuzsi bepárásodott szemekkel, s összeborultak hármasban újra.
Eltartott még egy ideig az ünneplés. Aki túl volt a gratuláción, csoportba verődve várakozott, kivéve Rózsi társaságának tagjait. Ők beültek a rájuk várakozó elegáns autókba, s feltűnő gyorsasággal elhagyták a templom környékét. Közben megjöttek a megrendelt taxik. Béla intézkedett. Péterrel előre megbeszélték, hogy a diákságnak is rendelnek taxikat, s magukra vállalják költségeit.
Béla két óriás fiatalember segítségével tájékoztatta az ifjúságot, s a pedagógusokat. Csak néhány tanárnő maradt a várakozók között, a többiek meggondolták magukat, talán a sietve távozók  példáját követték. A rokonokat is beültették a taxikba, s amint végeztek, az ügyvéd Erzsihez, s Mari nénihez csatlakozott. Az egyik taxi mellett várakoztak. Béla megkérdezte :
- Elégedett az ünnepséggel, édes Erzsikém?!
Erzsi fahangon felelt.
- A templomi szertartás szép volt,– mondta, s elhallgatta, hogy a polgári esküvőből keveset látott. Hozzátette, hátha kevesli a pesti úr – különösen az oltár tetszett. A fehér rózsák szépen díszítették.
- Szereti a rózsát? – kérdezte Béla mosolygó szemmel.
Erzsi nem nézett az arcába, s gyanútlanul válaszolt.
- Nagyon. Főleg az illatukat.
Volt a közelben egy virágárus. Béla pazarló kedvvel megvette az összes rózsáját. Rózsinak sohasem vitt virágot. Nem is érzett rá indíttatást. Most kamaszos hévvel rohant Erzsihez a hatalmas csokorral.
- Az örömanyának! – hadarta, s Erzsi kezébe nyomta a csokrot.
Erzsi teljesen elképedt, még tiltakozni is elfelejtett. Aztán körülnézett segélykérőn, hogy hova rejthetné, mielőtt a rokonság meglátja, mert aztán magyarázkodhat. Hiába bizonygatná, hogy ártatlan benne, a pesti úr nyilván meghibbant. Csakis így történhetett, ha éppen őt, az egyszerű vidéki asszonyt tünteti ki figyelmével, ami púp a hátán, mert nincs rá szüksége a maga nagy bánatában. Amúgy is, mit akarhat ez az ember a maguk korában, hiszen már deresedik a haja. Maga is elmúlt ötven esztendős. Megszokta az özvegységet. Álmában sem gondolta volna, hogy egyszer még rózsát kap egy férfitől.
Hirtelen elhatározással Mari néni felé nyújtotta a csokrot.
- Fogd meg! – mondta parancsolón.
Húga összekulcsolta kezét a hasán, s kajánkodón vigyorgott.
- Fogja az, aki kapta! – felelte, s nem mozdult.
Erzsi riadtan látta, hogy ezúttal Marira sem számíthat, s panaszosan fordult az ügyvédhez.
- Kellemetlen helyzetbe hozott, Béla… Ha otthonról jött, tudhatná, milyen az emberek nyelve. Legalább kisebb csokrot vett volna.
Béla felrántotta a taxi ajtaját.
- Beülünk, és semmi gond! Jöjjön, gyönyörű asszonyom!
Erzsi sietve mozdult. Mari néni hallása átmenetileg megjavulhatott, mert rájött, hogy nincs rá szükség, s beült a rokonokhoz az előző kocsiba. Erzsiék kettesben voltak, leszámítva az unatkozó sofőrt, s Béla merészen átölelte Erzsi vállát.
- Szédülten boldog vagyok, hogy itt van velem! - mondta ki nyíltan azt, amit gondolt.
- Zavarba hoz ezzel a nagy kedveskedéssel… - szólt rá Erzsi pirosan, s határozottan megszabadult a karjától. Béla ezt sem vette zokon, elkapta a hessentő kezét, megcsókolta, s betyáros jókedvvel folytatta.
- Legszívesebben eldalolnám, mit érzek, mert szóval nem lehet elmondani.
- Nem kellene inkább a gyerekeknek segíteni, lassan befejeződik az ünneplés?!- mondta Erzsi, s távolabb húzódott.
- Nincs szükségük rám. Beülnek majd a kocsimba, barátaim kísérik őket, ahogy eddig. Én nem mozdulok maga mellől, gyönyörű asszonyom! Élvezni akarom a társaságát, amíg lehet.
- Nem vagyok én ehhez hozzászokva, ha nem haragszik. - mondta Erzsi már neheztelőn.
- Erzsikére?! Egy világért sem! Mióta láttam a fényképét, folyton az eszemben van. Istenem, ha előbb találkoztunk volna Péterrel, ha előbb hallok az édesanyjáról! Deres már a fejem, Erzsike. Mit remélhet a magamfajta az élettől. Főleg, ha bátortalan.
Erzsi gondolta magában, sok minden eszébe juthatna róla, de az véletlenül sem, hogy bátortalan volna. Béla folytatta :
- Bár, azt mondják, amíg él az ember, addig nem szabad feladni a reményt. Azt is mondják, a szívnek nincs kora. Mostanában gyakran eszembe jut ez is. Talán tartogat még az élet néhány boldog évet. Csak lenne az emberben több bátorság.
Erzsi elbizonytalanodott. Ha ennyit emlegeti, talán mégiscsak úgy van. Na, arra várhat, hogy ő fogja bátorítani! Béla bánatosan sóhajtott.
- Van egy nóta, régi nóta. Valahogy úgy szól : “...Nóta szárnyán üzenem, hogy te vagy az én mindenem..." Ha volna elég bátorság bennem, ma este elhúzatnám Erzsikének, boldog szívvel elhúzatnám, de nem tudom, lesz-e elég bátorságom hozzá.
- Már csak a nótázás hiányozna nekem! - szaladt ki Erzsi száján, s boldogtalanul pislogott a templom felé. Magában erősen fohászkodott, a gyerekek induljanak már, siessenek jobban, mert a végén ez az ember bátortalanságában még megcsókolja.
Jól fohászkodott. Zsuzsiék beültek az Opelbe az óriások kísérete mellett, s elindult az autókaraván. Péter is fohászkodott. Végre kettesben voltak a sofőrnek szegődött óriást nem számítva, s karjaiba ölelhette Zsuzsit.
Egymásba feledkeztek egy időre. Zsuzsi csak percek múlva pillanthatott hátra, s nagyon meglepődött. Hangja is csodálkozó volt.
- Mi ez? Nem értem. Utánunk jön ez a rengeteg taxi ?!
Péter élvezettel mondta:
- A família mellett jön az osztályod, és a tanári kar egy része...Jönnek a lakodalomba!
Zsuzsi felsikított, s Péter nyakába vetette magát, csókolta, ölelte. Péter nevetve tiltakozott.
- Kegyelem! Ne fojts meg, még ne, előbb mulatni akarok!
Zsuzsi nem csillapodott, szinte kiabált.
- Ez fantasztikus! Hogy csináltad?! Hinni sem merem!
- Igazi lakodalmat szerettél volna, most az lesz!
- Hova ültetjük le ezt a rengeteg embert? – kapott észbe Zsuzsi.
Péter adta a neheztelőt.
- Hú, csak ennyire taksálja a férjecskéjét, asszonyom?!
- Férjecskéjét?! - kacagta Zsuzsi, a felelet már megnyugtatta.
- De még mennyire, vagy nem emlékszel?!
Zsuzsi nevetve hozzáborult.
- Nagyon is jól emlékszem, édes uram!
Ezen már Ákos is nevetett a kormánynál, s hátraszólt.
- Jó hallgatni benneteket. A végén még én is kedvet kapok a nősülésre.
- Legyen hasonló szerencséd! – felelte Péter, s csókot kapott érte Zsuzsitól. Aztán sietve mesélni kezdett az előkészületekről. Mire a kis tér bejáratához értek, Zsuzsi már tudta, hogy bőséges étel-ital várja a vendégeket. Péter azzal folytatta a felsorolást, hogy sütemény is lesz elegendő, tortából például húszat rendeltek.
- Nem hármat?! – kacagta Zsuzsi, s játékosan megcibálta Péter haját.
Péter elkapta a kezét, tenyerébe csókolt, aztán bevallotta:
- Legnehezebb része a titoktartás volt. Persze, jól szórakoztunk közben Bélával magunkon is. Néha már azt sem tudtuk, mikor mit mondtunk előtted. Főleg a létszámmal gyűlt meg a bajom. Darabig írtam, végül nem tudtam követni, hogy mit mondtam legutóbb.
Ezen is muszáj volt nevetni. Aztán Zsuzsi elkomolyodott.
- Miből teremtetted elő a pénzt, te kedves titkolózó? – kérdezte aggódva.
Péter legyintett.
- Ne legyen rá gondod. Kölcsönből, de majd elrendezem.
- Nincs már enyém, tiéd, kedves! Csak miénk van. A tartozás is közös. – mondta Zsuzsi szelíd mosollyal. Péter válaszul a karjaiba ölelte.
 X/D
 A villa előtt vidám muzsikaszó fogadta őket. A fogadott zenekar kitelepedett a járdára, s húzták a talpalávalót. Zsuzsiék kiszálltak az Opelből, a kocsi továbbment, s jöttek sorra a taxik, megtelt a tér.
Péter kézen fogva vezette Zsuzsit a villa felé. Az óriások tisztes távolságból követték őket. Egyre több vendég csatlakozott hozzájuk. Géza, és Péter keresztapja beszaladt a villába, borosüvegekkel tértek vissza. Péteréket megállították a zenekar előtt, s mulatozásba fogtak. Zsuzsi arra eszmélt, hogy egy kör közepén áll, férfiak veszik körül, kézről-kézre járnak a borosüvegek, s a mulatozók egymás vállát fogva körbetáncolják. Lábukkal verték az ütemet, a járda kövét, s teli torokból dalolták, hogy " Hírős város Bátaszék, csókra termettek a szép lányok..." A nótában szereplő Zsuzsika adta az aktualitását.
Zsuzsinak tetszett a nóta, a jókedvű tánc is, s élvezte volna még, de a fejek felett meglátott egy sápadt, szomorú arcot. Füredi Laci volt. A villa kőkerítésénél állt magában. Arcára volt írva a keserűsége. Zsuzsi elkomolyodott, s Péter felé nyújtotta a kezét. Péter kivált a táncolók közül, magához ölelte nevetve a kör közepén. Zsuzsi súgta:
- Laci!...
Péternek nem kellett többet mondania. Zsuzsival játékosan menekült a kör közepéből, átbújtak az egymás vállát ölelő karok alatt, s egyenesen Füredi Lacihoz tartottak.
- Lacikám! – kiáltotta Péter meghatottan, s kitárta karjait barátja felé.
A templomi szertartás után már találkoztak. A sebész becsületére legyen mondva, szolid mosollyal gratulált. Péterrel összeölelkeztek, s ahhoz is volt lelkiereje, hogy Zsuzsinak megjegyezze- „Gyönyörűbb, mint valaha!”
Péterrel most újra megölelték egymást, némán, sokatmondón. Zsuzsi feszélyezetten érezte magát mellettük. Örült, mikor mások is csatlakoztak hozzájuk, s megindultak befelé a villába. Péter egyik karjával Zsuzsit ölelte át, másikkal Füredi Lacit, így vágtak neki hármasban a nyolc lépcsőfoknak.
Közepe táján megállították őket a fényképészek ; egy nő, s egy férfi villogtatott körülöttük szorgalmasan. Péter hátrakiáltott a másik barátjának. Csatlakozott hozzájuk Kékesi Feri, Lacival közrevették az ifjú párt, s elkészült a közös fénykép.
Néhány esztendő múlva egy szőke kisfiú a kezébe veszi majd a képet, s Kékesi Ferire mutatva megkérdezi, hogy ki ez a bácsi édesapáék, és Füredi Laci bácsi mellett. Azt a választ kapja majd, hogy az a bácsi volt édesapa egyik legjobb barátja. Aztán Péter és Zsuzsi összehajtja a fejét néma bánattal, s hallgatnak arról, hogy a kisfiú pár évvel előbb még tudta volna, hogy az a bácsi az ő édesapja. Nem emlékeztethetik rá, még nem, mert nem akarják megzavarni a gyermek nyugodt, boldog lelkét.
Mikor a lencsébe néztek ott a lépcső közepén, mindebből még semmit sem sejthettek, hiszen a sors könyvéből csak utólag olvashat az ember.
Zsuzsi a teraszon összetalálkozott Szilárdával, s hálásan ölelte meg a hajdani apácát. Valóban terített asztalok várták őket. Távollétük alatt elrendeztek mindent a szorgos kezek. A hatalmas kétszárnyas ajtók egybenyitották a teret.
A menyasszonyi asztaltól végigláttak az egymás végébe tett asztalok mellett. A hallban a zenészek telepedtek le, s volt hely bőven a tánchoz is. Zsuzsiék leültek a főhelyre. Előre nem tervezték el az ülésrendet, de Erzsi és Béla mellett az asztalukhoz várták a két papot, Gézáékat és Mari nénit. Péter a két barátjára is gondolt, de Zsuzsi lebeszélte. Előre sejtette, hogy Füredi Laci nehezen viseli majd a helyzetet. Péter megbeszélte Ferivel is, így a barátai messzebb ültek le. Mindenki megtalálta a maga helyét, s vidám hangzavar töltötte be a szobákat.
A vacsora még váratott magára. Tálalásig aprósüteményt, s italokat kapott a vendégsereg. Péter a papok miatt rendelkezett így. Várták András atyát a káplánnal, nélkülük nem akarták elkezdeni a vacsorát. Így is kitűnő volt a hangulat. Péter keresztapja felcsapott önkéntes vőfélynek, tréfás rigmusokat kiabált bele a zene tarkította beszédbe, nevetésbe.
- Isten éltesse az ifjú párt – az aranylakodalmukon is!
- Úgy legyen! – kiabálták mindenfelől, s koccintásra összecsendültek a poharak.
- Isten éltesse a szép menyasszonyt – öregasszony korában is!
- Hol van az még! – kiabálták, s nevettek hozzá.
- Adja isten, hogy csendes menyecske legyen, háza tája mindig rendbe legyen. Férjurának engedelmes felesége legyen!
- Csakis!
- Ha nem így lesz, ördög kösse meg a saruját!
- Nono! Inkább szeretve, mint verve!
- Egyetértek! – csatlakozott Péter a rigmusozókhoz, s nevetve magához ölelte Zsuzsit. Elmagyarázta közben, hogy mit értenek az ördög megkötött saruján.
- Verést kíván nekem a keresztapád ?! - kérdezte Zsuzsi nevetve-neheztelve- Ennél jobbat nem tud kívánni ?!
Géza meghallotta, s felugrott.
- Gyerekek, éjfélkor hányat üt az óra?
- Tizenkettőt! – kiáltották kórusban.
- No, akkor annyi kis Kerekest hozzon majd a gólya!
Zsuzsi elpirosodott, Péter túláradó jókedvvel mondta :
- A magam részéről örömmel benne vagyok!
- Arra várnod kell még pár órát!- kiabálták nevetve, s koccintottak rá vidáman.
Így folyt a mulatozás. Másfelé is hasonló módon dúlt a jókedv, a felcsattanó nevetések erről árulkodtak.
Boda Béla eredetileg Zsuzsi mellé ült. Péter oldalán édesanyja foglalt helyet. Utána Mari néni következett. Béla nem bírt magával. Mari nénit rábeszélte, hogy üljön egy székkel tovább, s maga ült le Erzsi mellé. Zsuzsi oldalán üres maradt a szék. A lélek csodálatos. Zsuzsi nézte az üres széket, s felsírt benne a gondolat :" Imre helye ! " Megtelt a szeme könnyel.
- Mi a baj, életem ? - kérdezte Péter nyugtalanul.
Zsuzsi hang nélkül az üres székre mutatott. Péter értette, magához fogta vigasztalón, s befele sóhajtott maga is.
Zsuzsi az elmúlt hetekben alig emlegette Imrét, ha mégis megtette, úgy beszélt róla, mintha még most is élne, de Péter éjszakánként sokszor hallotta sírni álmában. S, azt is, hogy ilyenkor azt motyogja:
" Édes-drágám...” Mélyen hallgatott róla. Most is csak annyit mondott:

- Lélekben mindig velünk van.
X/E
Péterhez vendégek jöttek. Először két nagybátyja,  s keresztapja, aztán csatlakoztak a barátai is pohárral a kezükben. Péter felállt, koccintottak, s rázendítettek sorra a szebbnél szebb nótákra. Külön mulatság alakult ki hirtelenében.
Zsuzsi barátnői kihasználták az alkalmat. Leültek Zsuzsival szembe a menyasszonyi asztalhoz, s ahogy a hangzavar engedte, gyors beszélgetésbe fogtak. Zsuzsinak el kellett mesélni találkozásuk történetét. Mire befejezte, Péterék abbahagyták a nótázást, áttértek a csendesebb beszélgetésre. Péter aztán visszaült Zsuzsi mellé, s félfüllel hallgatta a lányokat. Zsuzsi szívében még ott volt a bánat, éppen Imrét emlegette, azzal fejezte be :
- Nem tudom, hogy élem túl az elvesztését, ha Péter nincs mellettem. De ne csak rólam beszéljünk. Mondjátok gyorsan, veletek mi van ?! Hogy telt a nyár?
- Dögunalomban! – felelte Cili kiábrándult hangon – Pár nap és kezdődik az egyetem. Vége a nyárnak, szerelem meg sehol! Volt ugyan egy-két érzéki kapcsolatom a nyáron, futó kaland, de semmi komoly.
- Mert mindig szaval a fiúknak ,– vette át a szót Ági – villogtatja az eszét még csókolózás közben is. Így aztán nem lehet azon csodálkozni, ha a fiú lelép néhány nap múlva. Melyik van oda az okos nőért?!
- Te csak hallgass, fiacskám! Te sem tudsz bánni a férfiakkal! – vágott vissza Cili, s Zsuzsinak újságolta – Volt egy fiúja, egy édes pofa, de ez a lüke azzal kezdte, hogy vegye el. Képzelheted, elhúzott, mint a villám!
Ági bosszúsan magyarázkodott.
- Meg kellett próbálnom. Tudod, Zsu, hogy nehezen jövök ki a szüleimmel. A fiú révén kiléphettem volna a családból. Diplomata, jogász, most éppen Genfben van. Mehettem volna Svájcba, de a hülye beijedt.
Péter magában erősen csodálkozott. Zsuzsihoz sehogyan sem illettek a barátnői. Nem fért a fejébe, miképpen barátkozhatott velük. Nem értette, mert még nem rögződött lelkében Zsuzsi hajdani élete. Még nem tudta felfogni teljes mértékben, hogy milyen kényszerítő ereje van a magánynak. Főleg annak az árva létnek, melyben Zsuzsi élt. Belekapaszkodott mindenbe, ami kicsit is elfogadható volt számára. Barátait sem válogathatta meg, hiszen arra kevés volt az óraközi szünet. Padszomszédai mellette voltak, velük beszélgethetett legtöbbet, s ha nem is alakulhatott ki mélyebb barátság köztük, mégiscsak összekötötte őket valamiféle lelki kapcsolat. Jó volt egymásra mosolyogni az órák alatt, s az óraközi szünetekben együtt érezni  egymással, ha szóba került az iskolán kívüli élet.
Az évek során mindent megtudtak egymásról. Zsuzsi gyakran hallotta Ágitól, hogy szülei csak a karrierjüknek élnek. Tizennégy esztendős koráig a nagyszülei nevelték lent vidéken, alig látta a szüleit közben. Mikor egy "malőr kapcsán", ahogy a szülei mondták, megszületett az öccse, azt is átpasszolták néhány hónapos korában a nagyszülőknek. Ági akkor már a szüleivel élt, s panaszosan mondta, hogy alig ismeri a testvérét. Csak nyáron találkozhat vele, ahogy a nagyszüleivel is, akiket őszintén szeretett. A szüleit nem szerette különösebben. Anyja gőgös természetét nehezen viselte. Míg Zsuzsi hallgatta, álmában sem gondolta volna, hogy sok év múlva a kislánya boldogságát fogja veszélyeztetni ez a gőg, ez az arisztokratikus szemlélet.
Cili sem volt elégedett a szüleivel. Zsuzsit nem lepte meg. Barátkozott a két mama, nagyon egyformák lehettek. Mellette egy házban laktak, innen volt a lányok szorosabb kapcsolata. Amúgy sikeresek voltak. Mindkettőjüket felvették az egyetemre, családi hátterük révén maguk is ígéretes karrier előtt álltak.
Most burkolt szánakozással emlegették, hogy Zsuzsi nem mehetett az óvónőképzőbe, s hozzátették mindketten, hogy ne keseredjen el, hiszen komoly szinten beszél nyelveket, biztosan talál majd kielégítő munkát.
Zsuzsi örömmel újságolta.
- Már van munkám, s nem kell lemondanom a gyermekekről sem. Péter kórházában, a gyermekosztályon segédápolónői állást kaptam. A jövő héten már kezdek is. Délelőtt dolgozom, bármit, ami jön. Délutánonként mesét mondok a beteg gyermekeknek. Ez egy új gyógymód, Péterék most vezetik be.
Péter a szeme sarkából figyelte a lányokat, s úgy látta, volt némi lekicsinylés a tekintetükben, de Zsuzsi nem vette észre.
- Ó, de nagyszerű! - mondta Cili minden lelkesedés nélkül.
- Tényleg az, téged biztosan kielégít…, - toldotta meg Ági, s elakadt.
Cili felnevetett.
- Persze, hogy kielégíti, hiszen tudjuk, mennyire imádja a kölköket!
„A kölköket !” Már így mondta, noha hányszor, de hányszor fájlalták Ágival, hogy otthon ez volt a mindennapi titulusuk. Zsuzsi elgondolkodva hallgatott. A lányok közben a közös nyaralásukat emlegették, a tengerpartot, ahol összeszedték a néhány érzéki kapcsolatot. Zsuzsi tudta, ez valójában futó viszonyokat jelent. Nem értette, miképpen lehet erről ilyen gondtalanul, szinte könnyedén beszélni. Rosszul érezte magát a mesélők helyett.

 

 

Szólj hozzá!

Örökkön - örökké ( 4. rész )

2010.05.01. 15:40 Rényi Anna

 

8. fejezet
 
Ö R Ö K K Ö N  -  Ö R Ö K K É ( 4. rész )
 

 

X/A
    Megérkeztek a papok. Zsuzsiék összenéztek, András atya betegebbnek, elesettebbnek tűnt, mint néhány órája. A káplán vezette karonfogva, Klári és Szilárda serénykedett a nyomukban. Béla barátin eléjük sietett. Leültették őket a menyasszonyi asztalhoz. Szilárdáék üdítővel, s aprósüteménnyel kínálták őket. Sejtették, az atya ebben az állapotban aligha nyúl magától étel-ital után.
A káplán Bélához hajolt.
- Nem maradhatunk a vacsora végéig, az atya gyengélkedik, de nem akarta lemondani a kedves meghívást.
- A szíve?!
- Mondhatjuk így is. Gyenge fizikai állapotában megrendítette az a zengő Himnusz. Nyilvánvaló lett számára, hogy van még parázs a hamu alatt. A felismerés után megviselte a tehetetlenség kínzó tudata, hogy semmit sem tehet már ezért a jobb sorsra érdemes ifjúságért. És, az egyház tehetetlensége. Addig kellene lámpást gyújtani, amíg van kinek.
Az öreg pap köhögése félbeszakította. Valóságos rohamot kapott, ki kellett vezetni a hallba. Zsuzsiék is kimentek. Leültették a beteg papot, míg Kláriék sietve összekészítettek egy kis elemózsiát.
Zsuzsi megsimogatta az öreg pap reszkető kezét.
- Gyönyörű volt a szertartás, szép útravalót kaptunk. Köszönjük szépen! Megrendítőn szép volt a hazáról szóló ének is.
András atya megragadta Zsuzsi kezét, de közben Béláékra nézett, megtört hangjában lázadás volt.
-Lelki vezetők nélkül bolyong az ifjúságunk. Még így is él szívükben ennek a szegény hazának a szeretete. Addig kellene cselekedni, míg így van, mert néhány év, s késő lesz. Végleg késő! Ha az ifjúságot meggyőzhetnénk arról, hogy ne csak rejtve, ilyen alkalmakkor, hanem mindig, minden körülmények között bátran vállalja fel ezt a nemes érzést, mert ehhez Istentől kapott joga van, a mi ifjúságunk tenné a dolgát. Akkor a pokol kapui sem…
Nem tudta folytatni, újra elkapta a roham. Szomorúan nézték vergődését. A hajdani, hosszú börtönévek megviselték egészségileg, de míg volt ereje hozzá, küzdött a maga helyén. Ahogy utolsó erőfeszítésével ezen a napon is a hazáról szóló ének kiválasztásával. Mikor kikísérték őket, s beültették a káplán kocsijába, Szilárda sírdogálva súgta Bélának: " Ez elviszi rossz egészségi állapotában."
Béla sóhajtva felelt.
- Akkor úgy megy el, ahogy élt! És nem élt hiába. Még ebben az állapotában is megtalálta módját, hogy a lelkekben felébressze a hazaszeretet nemes érzését. Bizonyíték rá az a zengő Himnusz!
Mire bementek, tálalták már a vacsorát. Éppen hét óra volt. Kláriéknak a vendéglőből delegált pincérek segítettek. Első fogásnak a bográcsost szolgálták fel.
Óriási sikere volt az öreg Suba főztjének. Sokan először kóstoltak szabad tűzön főtt ételt. Íze, zamata elbűvölte a vendégsereget. A vendéglőből rendelt hidegtálak is tekintélyesek voltak. Rántott hús, máj, gombával töltött borda, s pirosra sütött pecsenye, hozzá kétféle köret, rizibizi és hasábburgonya.
Péter keresztapja mégis reklamált.
- Igazi falusi lakodalom volna, ha most túrós lepény következne a fránya torták helyett! – kiabálta a maga nagy hangján.
- Kapros?! – kérdezte Péter évődőn – Sós is, meg édes is?!
- Naná! Csakis! Ha most azt mondod, hogy várjam ki a végét...?!
- Márpedig azt mondom! – felelte Péter nevetve.
Maga is gondolt rá, otthon valóban lepény járt a bográcsos étel mellé. Kérte Kláriékat, hogy kezdjék a kívánsággal a sütemények sorát. Mellette jöhetnek a torták is, s más egyebek. Nagy sikere volt a lepénynek. Talán nem is a tészta maga, hanem a figyelmesség esett jól a vendégeknek, főleg a révháziaknak, hangosan éljeneztek.
Zsuzsi is örült a kedvező fogadtatásnak.
-Fantasztikus vagy, egyszerűen fantasztikus! Mindenre gondoltál. Mindenre ! – mondta lelkesen.
Péter lopva csókot adott érte, de nem tehette annyira titokban, ahogy Zsuzsi szerette volna, mert valahonnan felhangzott:
- Rövid volt a templomi csók, s igen illedelmes!
Kékesi Feri volt, évődő mosoly ült az arcán. Akkor éppen Füredi Laci társasága nélkül volt, Laci kiment valahova, s megszólalhatott anélkül, hogy barátjuknak rossz perceket okozzon. A csókot illetően igaza volt. Az oltár előtt Péter nem ölelte karjaiba Zsuzsit, ahogy azt az anyakönyvi hivatalban tette, csak épphogy megérintették egymást.
- Úgy van! Igaz! Tessék megismételni! – hangzott már több felől is, s megszólalt a pajzán kórus:
- Csókot!… Csókot !.. Csókot!
Zsuzsi égő arccal tiltakozott, de Péter felállt, karjainál fogva magához emelte, s megcsókolta annak rendje, s módja szerint. Már ahogy azt Péter szíve kívánta, így a csók hosszúra sikeredett.
Nagy tapsot, éljenzést kaptak. A zenekar tust húzott. Zsuzsi leült, míg Péter kiment a zenekarhoz. Előre megbeszélhették, mert a prímás nyújtotta a hegedűjét. A vendégsereg hirtelen elcsendesedett. Minden tekintet Péterre szegeződött. Péter pedig Zsuzsit nézte sejtelmes mosollyal, s játszani kezdett.
" Kislány, hallod a muzsikát, rózsafavonóval húzatja a babád...Kislány, a szívem hegedül... Tekints le muskátlis ablakod mögül..."
Aztán jöttek sorra a szép nóták, Péter kezében sírt, dalolt a hegedű. A zenekar halkan kísérte. Mikor befejezte a játékot, a vendégsereg hatalmas ovációval jutalmazta. Zsuzsi boldogan rebegte:
- Csodálatos volt, köszönöm!
- Kevés! – mondta Péter kikacsintva - Csókot kérek érte!
- Igaza van! Csókot neki! – kiabálták megint.
Emelkedett volt már a hangulat, Péter könnyen talált pártfogásra. Zsuzsi ezúttal nem örült. Péter kezdte túlzásba vinni. Talán a büszke, boldog tudat volt az oka. Akkor sem bánta volna, ha kicsit visszafogja magát.
- Na, megállj csak! – súgta, de azért nyújtotta az ajkát, s a végén belesimult Péter karjaiba. Mikor leültek, összeborulva nevettek. A zenekar emlékeztetőt játszott Péter nótáiból néhány akkorddal, s akkor felhangzott egy erős, követelő hang.
– Ácsi!
Füredi Laci volt. Már a helyén ült, most felugrott, pillanatok alatt a zenekar előtt termett. Látszott rajta, hogy többet ivott a megengedettnél. Arca falfehér volt, haja homlokába hullott, s ráparancsolt a zenészekre.
- Húzzátok az Akácos utat!
Kékesi Feri felemelkedett. Péter intett: " Hagyjad!"
A zenekar játszani kezdett. Füredi Laci belefogott a nótába. Szép hangja volt, most bánatról árulkodó. Ahogy Zsuzsit nézte, csak a vak nem látta, hogy a szép menyasszonynak dalol. A vendégsereg néma csendben figyelte, s közben ott lebegett felettük a botrány lehetősége. Péter átölelte Zsuzsi vállát, s halkan mondta:
- Reméltem, hogy ezt megússzuk!
Laci dalolt. Ha beérte volna az első versszakkal, de belekezdett a másodikba is. Mikor odaért, hogy " a holdsugár deres hajamra süt, hideg, sivár csend honol mindenütt...Azóta rég, más asszonya lett a lány..." elakadt, s feje a mellére bukott.
Péter ugrott, kézmozdulatával hívta Kékesi Ferit. A kesergő vállát két oldalról átölelték, s maguk folytatták a nótát. Mikor befejezték, összeölelkeztek mindhárman. Aztán Péter kiáltotta:
- Csárdást, a mindenét!
A zenekar azonnal friss ropogósba kezdett, s ők hárman összekapaszkodva ropták a táncot, mintha eredetileg így tervezték volna.
Béla odahajolt Zsuzsihoz.
- Ez a fiú alaposan tüzet fogott. Jó lesz vigyázni, kislányom!
Zsuzsi bágyadtan mosolygott.
- Nem olyan vészes, ennél többet nem tesz. Szerintem már ezt is megbánta. - mondta, de mi tagadás, szívesen elengedte volna a keserű élményt.
Az sem vigasztalta, hogy osztálytársai közül a lányok többsége tágra nyílt szemmel bámulta a sebészt, s alighanem magukban kibővítették az addig hallott romantikus történetet.
Zsuzsinak igaza volt Lacit illetően. Befejezték a táncot, Péter indult vissza a helyére, Laci bocsánatkérőn megölelte még egyszer, s közben valami olyasmit motyogott, hogy ez volt a krízis. Aztán leült Kékesi Feri mellé, s a továbbiakban olyan fegyelmezetten viselkedett, mintha hirtelen kijózanodott volna.
Péter kivitte Zsuzsit a hallba, a zenekar is elfoglalta végleges helyét, s ezzel megkezdődött a táncos mulatság. Volt hely bőven, táncolhattak a teraszon is, aki akart, lemehetett a kikövezett udvarra. Fényárban úszott minden. Péterék a hall közepén táncoltak. Sokan állták körül őket. Megjelent Péter keresztapja, elemében volt megint, honnan, honnan nem, szerzett egy kopott szitát, s felmutatva kiáltotta:
- Eladó a menyasszony!
Bejelentését nagy nevetés fogadta, mivel a szitának nem volt alja. Nem pénzt kért, de kellett a kommandírozás, hogy mindenkire sor kerülhessen. Úgy illett, hogy néhány lépést mindenki táncoljon a menyasszonnyal. Aki nem táncolt, s az asztaloknál maradt, azokról Kláriék gondoskodtak. Volt elegendő sütemény, s ital végig az asztalokon.
X/B
Erzsi egymagában üldögélt a menyasszonyi asztalnál, mindenki más táncolni ment. Béla is elment, de előtte kedélyesen mondta, hogy táncoltassák meg együtt az ifjú párt. Erzsinek nem volt hozzá kedve, noha jól ismerte a révházi lakodalmi szokásokat. Tudta, az örömszülőtől elvárt dolog, hogy elsők között táncoljon az ifjú párral. Béla ennek akart eleget tenni. S, álmai asszonyát is táncoltatni akarta. Erzsitől kosarat kapott, noha a kosár valójában Zsuzsinak szólt. Béla nem volt hajlandó lemondani szép kötelezettségéről, lélekben komolyan vette apai státuszát. Elment búsan, s erősen kritikusan. Ha ivott egy keveset, könnyen átlendült ebbe az állapotba. Sértve érezte magát a kosár miatt, de nehezményezte a gyerekek nevében is, mert micsoda dolog, hogy a szerető édesanya melengesse neheztelését a fia lakodalmán.
Zsuzsi táncoltatása után nem ment vissza Erzsihez, hanem valamiféle sértett daccal sorra felkérte a magányos tanárnőket. Erzsi látta táncolni, s magában füstölgött: "Így higgyen az ember a kedves szavaknak! Egész este kedveskedett azzal a sima modorával, még a bánatát is elűzte ideig-óráig, aztán faképnél hagyja. Táncoltatja a tanárnőket. No persze, azok illenek hozzá. Csak jöjjön vissza, kezdje újra az udvarlást, majd kiadja az útját!"
Béla helyett Mari néni ballagott vissza az asztalhoz. Megállt Erzsi előtt a hasán összekulcsolt kezeivel, s a maga hangos módján kiabálta:
- Megtáncoltattam a jányunkat, aztán Péter engem… Te mán táncoltál velük, Erzsink?!
Megkérdezte, noha pontosan tudta a választ. Erzsi rosszkedvét fokozta, hogy következetesen így nevezte Zsuzsit, s rámordult.
- Táncol a bánat!
- Fáj a lábad? Az enyém is fáj, mégis kimentem. Akkor az ügyvéddel se táncoltál még?
- Hogy táncoltam volna, mikor nem táncoltam. Már vak is vagy, nem csak süket?!
- Akkor ez a te bajod! No, majd táncolsz vele. Ne keseregj, hosszú még az éjszaka!- mondta, s hozzáfogott állva csemegézni egy egész dobostortából.
Erzsi maga elé morogta :
- Majd reggelig itt ülök, és arra várok, hogy mikor jut eszébe felkérni!
- Félni ?! Dehogy félek! Azért van itt ez a torta, hogy együk. Fájin. Kóstold meg. Inkább egyél, mint féltékenykedj. Muszáj neki mással is táncolni. Félig házigazda.
- Féltékeny, én ?! Elment az eszed ?! Ülj le, és ne beszélj összevissza.
- Vissza, hát! Csak egy kicsit megtáncoltatja őket. Vannak egy szakajtóval. Ahogy látom, kevés táncosuk akad, hisz öregecskék....Jön is mán, ihol a! – mondta, s leült végre.
Béla valóban közeledett, de Péter is feltűnt az ajtóban, s már messziről mondta :
-Édesanyám, hiába várunk?! Megvárod, hogy érted jöjjek ?! Gyere, mindjárt vége a menyasszonytáncnak.
Erzsi felemelkedett, s méltósággal indult a fiával. Az ügyvédnek szólt a viselkedése. Béla értette, már szánta-bánta rosszallását, s eléjük állt.
- A következő táncra szabad kérnem ? - kérdezte úgy, mintha Erzsinek táncrendje volna.
Erzsi nem méltatta feleletre. Péter bocsánatkérőn, panaszosan tárta szét karját, mint aki azt mondja, sok kötelezettsége mellett anyja is gondja merő szeszélyéből.
Béla bizonytalanul álldogált. Mari néni közben jó kedéllyel falatozott, s lapos pillantásokkal méregette az ügyvédet. Béla elkapta a pillantását, s félreértette. Kis vívódás után gálánsan meghajolt.
- Táncolna velem egyet, Mari néni ?
Mari elvigyorodott, mint akit hájjal kenegetnek, s az ügyvéd felé legyintett.
- Menjen mán! Ne engem hívjon, hanem fusson Erzsink után és csípje el...Mán úgyis kesergett a tanárnők miatt. Majd még végleg megharagszik.
Elárulta a testvérét. Szeretetből tette. Az a fajta volt, aki többet értett a világból, mint azt kinézték belőle. Béla bánata egyszerre eltűnt. Hirtelen támadt jókedvében megölelte Marit, s kivágtatott az ebédlőből.
 X/C
 A menyasszonytánc végén Péter visszakapta Zsuzsit, táncolhattak még néhány lépést, aztán felkapta, s szaladt vele a vendégsereg hangos ovációja mellett. Révháza környékén ez járta, a vőlegénynek el kellett lopni a menyasszonyt, hogy aztán menyecskeruhában hozza vissza. Zsuzsiék is átöltöztek. Nem vásároltak ruhát erre az alkalomra, megoldották a régi ruhatárból.
Zsuzsinak volt egy fehér alapon piros pettyes, bő aljú, puffos ujjú ruhája, fehér csipkés kötényke akadt a háznál. Hajába tűzött egy szál piros szegfűt, abból is volt bőven. Péterre világos nadrágot adott, rövid ujjú, nyitott nyakú inget. Nem üres kézzel mentek vissza, hatalmas, felszeletelt barna-piros fonott kalácsot cipeltek. Olyan nagy volt a mazsolás-tejes kalács, hogy mindkettőjüknek fogni kellett a tálcát. Végigkínálták a vendégsereget. Nagy sikere volt a csemegének.
Már falusi lakodalmakban is ritkán fordul elő, pedig régebben kellemes szokás volt. Péternek szerencséje volt a fővárosi cukrászával. Nemcsak megértette, hogy mit kíván, hanem meg is sütötte kívánsága szerint.
Kínálás közben afelől érdeklődtek, hogy érzik magukat a vendégeik. Révházán ez is szokás volt. Illett az ifjú párnak személyesen üdvözölt mindenkit, Péter ennek a szép szokásnak kívánt eleget tenni. Közben a zenekar pihenőt tartott. A vendégsereg visszatelepedett az asztalokhoz, beszélgettek, fogyott az ital, s a sütemény. Péterék befejezték a kalácskínálást. Utána újra a vendégekkel foglalkoztak.
Zsuzsi a tanárnőit üdvözölte. Egy kupacban négyen is ültek, akkor éppen Péter keresztapja szórakoztatta őket vidám adomákkal. Távolabb ült Gizi néni, a volt osztályfőnöke a biológia tanárnővel, Zsuzsi inkább melléjük telepedett. Pillanatok alatt körülvették őket a lányok, s élénk beszélgetésbe fogtak, nevetgéltek, tréfálkoztak.
Péter a barátaihoz csatlakozott. Füredi Lacival nem volt baj a kis incidenstől eltekintve, nem fogott az ivászathoz újra, s lassan elpárolgott fejéből a maradék mámor is. Talán tényleg túljutott a nehezén, de kedve nem lett jobb. Nem táncolt egész idő alatt, noha sok csinos lány várt arra, hogy felkérje az a jóképű fiatalember, aki olyan szépen tudott hangot adni a bánatának. Minden bizonnyal akadtak volna vigasztalói. Zsuzsit sem táncoltatta meg. Menyasszonytánc idején az udvaron cigarettázott. Kékesi Feri jól érezte magát. Sokat táncolt, szinte mindig. Nem csak a fiatalabbját táncoltatta, jókedvűen forgatta az idősebbeket is, főképpen a magányos tanárnőket. Látszott rajta, élvezi a táncot.
Most mindketten Pétert hallgatták. Néhány szóval elmesélte a lakodalmi előkészületet. Elmondta, hogy mindent Zsuzsi kedvéért tett, így akart örömöt szerezni az esküvőjük napjára. Füredi Laci kifejezéstelen arccal ült, a főorvos nevetett.
- Na, barátocskám, téged is szépen megfogtak! - mondta, aztán az órájára nézett, s bocsánatkérőn folytatta - A halászlé után muszáj mennünk, Péterem! Hosszú az út, reggel ügyeletbe lépek.
- Te, ügyeletbe ?! - értetlenkedett Péter, mivel osztályvezető főorvos nemigen szokott ügyelni.
- Sánta Géza ügyelne, de elengedtem. Hazautaztak a szülők aranylakodalmára. Mit üzensz Elvirának?
- Kézcsókom, és kedden reggel ott vagyok!
- Ez már biztos?
Péter kesernyés grimaszt vágott.
- Remélem. Hétfőn délelőtt jön a gazfickó a betyárbútorért, már amit kikötött. Viszi az autót is. Ha minden elképzelésem szerint alakul, az esti vonattal otthon vagyunk.
- Vagyis tervezel valamit! – vágott közbe Füredi Laci sötét arccal.
- Sok a törleszteni valóm. Ahogy a bitangot ismerjük, lesz rá módom.
- Kivel akarsz belevágni?
- Merthogy?!
- Merthogy hülyeség volna egymagadban. Zsuzsi szemében nem akarok máris könnyeket látni. Feljövök, utána hazaviszlek benneteket. Csomagotok is lesz, nem?!
Péter titkon összepillantott Kékesi Ferivel. Örültek a szavainak, kezdődő belenyugvást láttak benne. Péter aztán elhárította a felajánlott segítséget.
- Nem egyedül vágok bele. Itt lesz Béla a barátaival. A csomagokat pedig tehertaxi viszi, néhány bútort is. De később szükségem lesz rád. Ha sikerül otthon helyet találnom a többi bútornak, feljövünk. Segítesz költözködni, rendben?
- Rendben! - felelte a sebész, s hallgatott aztán újra.
Péterék közben Elviráról beszélgettek. Feri azt mondta, hetek óta, éjjel-nappal a kórházban van, s úgy morog folyton, mint a bolhás kutya. Péter vakarta a fejét.
- Lesz még ennek böjtje! Mindenképpen igyekszem haza. Aztán megpróbálom mentesíteni. Zsuzsi mellettem lesz, akár késő estig is bent maradhatunk.
- Várjál csak! – intette le a főorvos. – Az a hír járja, hogy Köves megtorpedózta a dolgot. Elvirával csúnyán összekaptak. Anyánk verte az asztalt, az igazgatónk meg azt kiabálta, hogy luxus mesét mondatni akkor, mikor más osztályokon az sincs, aki kivigye az ágytálat. Elvira azzal vágta rá az ajtót, hogy akkor majd zsebből fizeti Zsuzsit… Gondolom, nem örülnél neki.
- Ahogy azt sem szeretném, ha Zsuzsi idő előtt megtudná. Maradjon köztünk egyelőre a dolog – mondta Péter gond felhőzte arccal, s Zsuzsiék felé tekintettek.
Zsuzsiék vidámak voltak. Vagy húsz lány vette körül már akkor őket. Éppen valami miatt nevetve tiltakoztak. A biológia tanárnőjük beszélt.
- Igenis, zsiványok voltatok!- mondta magas hanghordozással - Azt hiszitek, nem láttam a szemeteken, hogy csak a bolondját járatjátok velem ?! Hiszen egyiketek-másikatok többet tudott a témáról, mint én magam, de ment az óra, s jót mulattatok közben, huncut népség!
A lányok megint nevettek, s egy kis fitos azt mondta:
- Nem Zsóka néni volt a célpont, hanem a fiúk! Cukkolni akartuk őket. Zöldek voltak, rájuk fért az okítás. Azon mulattunk, hogy némelyik átment a szivárvány minden árnyalatán.
Zsuzsi két barátnője is ott volt. Cili vitatkozott a tanárnővel.
- Mi sem voltunk annyira jártasak a témában, ahogy azt Zsóka néni hiszi. Legfeljebb elméletileg. A többi csak félrevezető statisztika.
- Hiszi a piszi! – legyintett rá a tanárnő, s talán megsejtette, hogy éppen a vitatkozó esetében jogos a feltevése, mert Cilihez fordulva folytatta – Butuskának tűnő kérdések mögött ott volt a hozzáértés. Ne tagadjátok, drágáim, volt abban gyakorlat is, az biztos !
Gizi néni védte a lányait.
- Tedd hozzá, Zsókám, hogy tisztelet a kivételnek! Az én osztályomban pedig csak kivételek jártak. Itt van mindjárt Zsuzsi, aligha akadt nála tájékozatlanabb. Zsuzsikám, igaz, hogy így volt ?!
A lányok megint nevettek, s többen is feleltek Zsuzsi helyett.
- Akkor még, de azóta bezzeg belecsöppent a sűrűjébe!
- Ahogy a fáma mondja, van már gyakorlata is. Igaz, Zsu?!
- Na ja! Egy hónap az mégiscsak egy hónap! - nevetgéltek Zsuzsi rovására, mégsem volt benne semmi sértő, vagy megalázó szándék. Mindössze azt mondták ki, ami köztudott volt.
Ági így is vigasztalta Zsuzsit.
- Ne izgasd magad, csak rohadtul irigykedünk.
Mások is megszólaltak.
- Az első vagy, aki az osztályból férjhez ment. Tetejében ilyen állati romantikus módon. Persze, hogy irigykedünk.
- Mázli, hogy összeköltözhettél a fiúddal. Nekem sohasem engednék meg, sajnos! - mondta egy kis szöszi nyíltan.
Zsuzsi csendesen felelt.
- Nem mázli volt. Nem a magam jószántából tettem. Egyszerűen így hozta a helyzet. Nem lehetett kitérni. Félre ne értsétek, nem bántam meg. Szeretem Pétert, boldog vagyok mellette.
A biológia tanárnő mostanában vált el, s rálegyintett Zsuzsi szavaira.
- Várjál csak, gyermekem! Most még a napos oldalán vagy az életnek, de majd te is átkerülsz a másik oldalra.
Gizi néni magában füstölgött. Zsóka sajnáltatta magát, amiért az ura faképnél hagyta, noha kiérdemelte az igazgató miatt.  Hangosan csak annyit mondott :
- Ne ijesztgessük a gyerekeket, Zsókám !
- Csak a szemüket akarom felnyitni. Nem árt, ha tudják, hogy mindenkire ugyanaz a sors vár. Kivétel nélkül mindenkire. Csak meg kell nézni a válási statisztikákat.
Zsuzsi ellentmondott.
- Nem mindenkire, édes Zsóka néni! Ha ragaszkodó szeretettel fordulunk egymás felé, akkor bízhatunk abban, hogy jó marad a kapcsolatunk.
- Ne bízz benne, mert csalódni fogsz! Mindannyian így indultunk neki, aztán tessék. Fújjatok ébresztőt, gyermekeim, kár reménykedni, mert a házasság kőkemény ökölharc, akárcsak az élet!
Zsuzsi újra vitába szállt.
- Zsóka néni a rossz házasságokról beszél. Az egy másik kategória. Én a jó kapcsolatokról beszélek.
- Nincs kétféle kategória. Minden házasság előbb-utóbb csődöt mond. Elkezdődik a harc, kivétel nélkül mindegyikben.
- Biztosan vannak kivételek. Valahol azt olvastam, hogy a jó házasság két egymást szerető ember szép szövetsége. Ha ezt nagyon komolyan vesszük, akkor működnie kell.
- Mesebeszéd!
- Zsuzsival értek egyet! – szólt közbe Ági megint – Ha Zsóka néninek volna igaza, akkor az egész egy kalap szart se érne.
- Csatlakozom! – mondta Cili is - Zsóka néni sötéten látja a dolgokat. Nem mindenki kiábrándult, vannak elégedett emberek is.
A biológia tanárnő ingerülten nevetett.
- Naivak vagytok! Az egész csak kifelé mutatott színjáték. Majd idővel ti is megtanuljátok, ahogy a régi sláger mondja "... Tanulj meg, fiacskám, komédiázni, a rosszhoz is jó képet vágni, ha kell…"
Gizi néni összeszedte magát. Néha megtette, talán éppen ezért szerették. Mindig megható, s becsülendő, ha a gyenge ember bátorságra kap.
- Ne hallgassatok rá! – mondta határozottan - Az élet igenis szép! A házasság is az, ha sikerül megőrizni a másik becsülését, ahogy Zsuzsi mondta, ragaszkodó szeretetét. Persze, áldozatokkal jár. Olykor lemondással, de megéri mégis. Negyven évig éltem elfogadható kapcsolatban. Tudom, hogy működik, csak vegyétek komolyan, és tegyetek meg érte mindent, amit kell. Akkor okkal bízhattok benne, hogy a napos oldalon maradtok mindannyian.
A lányok melegen, s hálásan néztek rá. Csak kolléganője arcán volt neheztelés.
 X/D
 A hallban közben megszólalt a zene, véget ért a szünet. Megjelentek a fiúk, elvitték sorra a lányokat. Zsuzsit ezúttal Gál Karesz kérte fel. Péterék is felálltak. Füredi Laci megköszörülte a torkát.
- Komám, Zsuzsit szeretném elvinni egy táncra… - mondta, noha ehhez most nem kellett Péter engedélye. Laci lehajtott fejjel folytatta – Csak egyetlen táncot kérek, aztán soha többé semmit... Becsületszavamra!
Péter arca elborult, s összepillantottak Kékesi Ferivel. Nyugtalanító volt a bevezetés. Péter tétovázott. Két malomkő között őrlődött a lelke, aztán Laci vállára tette a kezét.
- Vidd el, de ha valaha fontos voltam neked, tudnod kell, hogy mit teszel…- mondta rekedten, s erősen a barátja szemébe nézett.
- Tudni fogom…- felelte a sebész, s elment Zsuzsiék után.
Péterék is kimentek a hallba, megálltak a fal mellett. A főorvos gonddal mondta:
- Egyre nyilvánvalóbb, hogy ez nem futó fellángolás. Persze, a barátság majd megfelelő medret szab neki, de addig Laci fizeti az árát.
Közben a sebész lekérte Zsuzsit. Karjaiba ölelte, s lassú táncba kezdtek a hall közepén. Kisebb szenzáció volt, félrehúzódtak a közelükből. A zenekar önkényesen értelmezte a helyzetet. Belevaló cigánybanda volt, ahogy Péter nevezte őket, de meg akartak élni a fővárosban, s maguk közé fogadtak egy volt bárzongoristát énekesnek. A helyzetet látva az énekes belefogott egy régi slágerbe, mélabús hangon énekelni kezdett.
" Ha egyszer fáj a szíve, üzenjen értem...Ha éjjel sír egyedül, gondoljon rám..."
Péter a fogát csikorgatta. A főorvos is csóválta a fejét, de nem volt okuk aggodalomra. A sebész megállt, s visszavezette Zsuzsit hozzájuk. Péter megölelte.
- Köszönöm, hogy megoldottad a helyzetet...- mondta elégedetten, aztán hozzátette hirtelen indulattal – De a zenekarban szétütök!
A főorvos csillapította.
- Ne bántsd őket, ez a munkájuk. Hangulatot kell teremteniük, erre kaptak tőled megbízást.
Péter bosszúsan nevetett.
- Na, de az én rovásomra?! - mondta, s később valóban figyelmeztette a zenekart.
Maguk nem foglalkoztak tovább a dologgal. Már terítettek az éjféli halászléhez, illata betöltötte a villa szobáit. Péterék maguk is bementek az ebédlőbe. Koccintás közben Péter javasolta, hogy Zsuzsi igyon pertut a barátaival, ne magázódjanak tovább. Kékesi Feri örömmel vette. Átkarolta Zsuzsi derekát, s úgy kérte, adta a pertu puszit. A sebész kitért előle. Megcsókolta Zsuzsi kezét, koccintott is, de továbbra is magázta. Zsuzsi sem élt a lehetőséggel. Később is a régi módon szólították egymást, ahogy teszik majd valami közös, soha ki nem mondott megállapodás szerint hosszú éveken át.
Az éjféli halászlé elfogyasztása idején Péter kérésére a zenészek körbejárták a hosszú asztalokat, s a vendégek kívánságára húzták a nótákat. Béla is összeszedte bátorságát, ahogy mondta, s elhúzatta Erzsinek az emlegetett nótát.
Pétert megdöbbentette.
- Ez azért túlzás! – mondta szokatlan durcásan, mint egy sértett kisfiú – Anyám hogy engedheti?!
Zsuzsi kacagott.
- Pirosan, de Béla bácsi szédülten boldog. Édesanyád nagyon tetszik neki.
- Majd adok én neki! – mondta Péter zordan, s látszott rajta, hogy komolyan gondolja.
Egy óra tájban elmentek Kékesi Feriék. A többi vendég is búcsúzkodni kezdett, hamarosan véget ért a lakodalom, de még nem ért véget a nap.
Zsuzsiékra sok munka várt. Össze kellett pakolni, hogy a révházi rokonok lepihenhessenek. Klári megint kommandírozott. Mindenki segített, vitték az asztalokat, székeket a szuterénbe, mosogattak, takarítottak. Erzsi maga is dolgozott. Mari nénivel feltörölték a zöld szalonban a parkettát, hogy a nagy perzsaszőnyeget a helyére tehessék, s visszakerülhessenek az elmozdított bútorok. Zsuzsi is serénykedett, közben hálásan mondta az anyósának :
- Köszönöm a segítséget, anyuka!
Péter biztatta így. Nem volt könnyű összeszedni a bátorságát, kicsit bele is pirult. Erzsi megütközve kapta fel a fejét, s később méltatlankodva motyogta:" Anyuka, még hogy anyuka! „
Három órára sikerült mindenkinek fekvőhelyet találni. Zsuzsi a zöld szalonban készített szállást az asszonyoknak. Ki a kanapéra került, ki a nagy méretű fotelokból készített ágyakra. Többiek megágyaztattak maguknak a vastag perzsaszőnyegen. Zsuzsi hiába mondta, hogy vannak kisebb szobák is, ott is elférnek néhányan, hallani sem akartak róla. Együtt akartak maradni. A férfiak lementek a házmesteri lakásba, akinek nem jutott ágy, matracot tett a földre. A gyerekekkel még kevesebb gond volt, noha szép számban voltak. Maguktól találtak fekvőhelyekre, Zsuzsi hajdani szobájába is jutott két kislány. Zsuzsinak csak az ágyneműkről kellett gondoskodni. Szerencsére volt belőle bőven a háznál.
Közben Péter a teraszon beszélgetett Bélával, s az óriásokkal. Köszönte a segítséget, s megkérdezte, mivel tartoznak.
Ákos a kezét nyújtotta.
- Baráti kézfogással! Amúgy mi tartozunk vele Béla bának. Jövünk hétfőn is. Ha közben valami zűr van, szóljatok!
Kétségtelenül rendes fiatalemberek voltak. Még akkor is, ha az önkéntes szolgálat után hozzáfogtak inni a teraszon. Béla is, Péter is benne volt a dologban. Jó órát iszogattak, mire befejezték. Közben még inkább összebarátkoztak, s elváláskor hosszan, barátin ölelgették egymást.
Az óriások elmentek, Béla is készülődött. Péter nem akarta elengedni. Éppen ezen vitatkoztak, mikor Zsuzsi kirobogott a teraszra, s tiltakozott maga is.
- Béla bácsi nem mehet el! Már megágyaztam a pipázóban, itt kell maradnia éjszakára! – mondta ellentmondást nem tűrőn.
- Péternek éppen most magyaráztam, hogy reggel korán dolgom van, senkit sem akarok zavarni. Viszem az Opelt is, szokja az utcát. Ide már amúgy sem hozhatom sokáig.
Zsuzsi idegeskedett.
- Ha Kozmáék ott várják a lakásnál?! Egy perc nyugtunk se lenne reggelig.
- Világéletemben fatalista voltam, kislányom…, - próbálkozott az ügyvéd.
Zsuzsi tiltakozón rázta a fejét, Péter is igyekezett rábeszélni.
- Maradj velünk hétfőig. Ha Kozmáék látják, hogy nem vagy egyedül, hamarabb letesznek a megtorlásról - mondta, s Zsuzsit magához ölelve folytatta - Szeretnénk addig is óvni, míg lehet. És, Zsuzsinak sem tenne jót az aggodalom ebben az állapotában.
Béla felkapta a fejét.
- Hogyhogy ebben az állapotában?!
- A beígért nagypapaiság okán! - mondta Péter elmosolyodva, s megcsókolta Zsuzsi haját.
Béla meglepődött, de aztán felnevetett.
- Az más, akkor maradok!
Nevettek maguk is. Közrefogták, s elkísérték a pipázóig. Közben Zsuzsi elmesélte, hogy miképpen helyezték el a vendégeket, s kedvesen elköszöntek Bélától. Összekapaszkodva mentek a hálóba. Péter örült, hogy Zsuzsi meghagyta maguknak a franciaágyat, s hozzátette nevetve, hogy végtére is ez a hivatalos nászéjszakájuk.
Ágyazás után Zsuzsi kérőn ölelte át Péter nyakát.
- Nagyon fáradt vagyok, kicsi kedvesem… - kezdte panaszos hangon – A lábam csupa vízhólyag. Alig várom, hogy pihenhessek. Mindjárt virrad, ébrednünk kell. Reggelit kell adnunk a vendégeknek. Édesanyádék vonata fél tízkor megy.
- Zsuzsikám, csak most ne mondj nemet! Az nem lehet, hogy ne öleljelek meg az esküvőnk éjszakáján. Egész életemben hiányolnám.– felelte Péter elkomolyodva.
Zsuzsi meglepődött. Először fordult elő, hogy Péter nem hallotta meg a panaszkodását. Kicsit zokon vette. Aztán eszébe jutott, hogy Péterrel is megtörténhetett az, ami vele. Talán ő is bűntudattal élte meg ezt a hónapot, s most alig várja, hogy végre nyugodt lelkiismerettel ölelhesse. Megkérdezte halkan, könnyesen. Péterre rátört a nevetés. Amolyan szertelen, bolondos jókedv, s hahotázva a karjaiba zárta. Leborult vele a franciaágyra, s ott mondta csókok közben.
- Becsületemre, nem! Eszembe sem jutott. Boldog vagyok veled az első pillanattól. Boldog akarok lenni ma éjszaka is. Ugye az leszek, ugye, kicsi boldogságom?!
Zsuzsi befele sóhajtott, aztán csókra nyújtotta ajkát, s Péter karjaiba simult engedelmesen.

 
          

Szólj hozzá!

Veszélyes indulatok ( 1. rész )

2010.05.01. 15:29 Rényi Anna

 

9. fejezet
 
V E S Z É L Y E S  I N D U L A T O K ( 1. rész )

 X/A
            Hétkor csörömpölt az óra. Zsuzsi mozdult, s közben úgy érezte, ólomból van mindene. Aztán meglepődött. Péter már nem volt mellette az ágyon, jóval előbb felkelt, hideg volt a helye. Egyedül ébredt házasságuk első reggelén. Összeszorította szívét a bánat, aztán erőt vett magán, s kivánszorgott a fürdőszobába. Közben vidám férfihangokat hallott a terasz felől. Amint felöltözött, maga is kiment. A férfiak poharazgattak. Ahogy meglátták, vidám ovációban törtek ki. Péter magához ölelte, megcsókolta, s átfogta a derekát marasztalón. Péter keresztapja huncut szemekkel kérdezte:
- No, kis menyecske, beszegtétek a trónörökös fülét ?!
Zsuzsi zavarba jött. Azt hitte, elárulta sápadtsága, pedig ez csak egy tréfás mondás volt, kijárt az ifjú párnak a nászéjszaka után. Péter élvezte a zavarát, s nevetve hajtotta hozzá a fejét.
- Mondd, életem: keresztapa ne kíváncsiskodjon, mert hamar megöregszik, és nem kell majd a menyecskéknek!
- No, egyhez nagy kedvem volna, az már biztos! – mondta a jó kedélyű ember, s megpödörte bajszát.
Nevettek a többiek is, s Géza megjegyezte:
- Még a fél karod is odaadnád érte, mi?!
- Te talán nem?
- Mind a kettőt, de csak utána, mert előtte szükségem volna rá. Sok gyönyörűség lehet ott a pruszlik alatt. Hát még lejjebb!
- Azt meghiszem! – vágta rá Péter férji büszkeségtől, s konyaktól fűtve.
Pajzánul nevettek. Péter belecsókolt Zsuzsi nyakába, s keze a blúza kivágásába csúszott. Zsuzsi maga is nevetett, de jobbnak látta, ha sürgősen a reggeli után néz. Alig fordult egyet a konyhában, felébredtek az asszonyok is. Kisereglettek a teraszra, s éktelen pörölésbe kezdtek a konyakozás miatt. A férfiak méltatlankodtak, de abbahagyták az italozást. Péter azzal vigasztalta őket, hogy a lábuk alatt valóságos pince van, hozzák a táskákat, válogassanak a márkás borokból, otthon majd folytatják a poharazgatást. Megvigasztalódtak, s levonultak a szuterénbe borospincét vizitálni. Az asszonyok letelepedtek a helyükre, s beszélgetni kezdtek abban a tudatban, hogy magukban vannak. Megfeledkeztek a közeli nyitott konyhaablakokról, ami könnyen megeshetett, mivel eltakarta a ládába telepített leander. Zsuzsi a konyhából kilátott az ágak, levelek között, s figyelte az asszonyokat. Anyósa csendesen ült a helyén, arca szomorú volt. Ica vigasztalni kezdte.
- Ne keseregj, Erzsink... Ha nem is tudtad megszeretni, legalább módos… Majdcsak kibírjátok valahogy.
Erzsi hangja felcsattant.
- Érdekel is, hogy mije van! Odaadnám mindenestől Kata kisujjáért… Isten bocsássa meg, de nem tudok belenyugodni, nem tudok!
- Pedig muszáj, már a menyed! – mondta Géza felesége. – Akármit mondasz, kedves lány, nekem tetszik. Olyan igyekvőfajta. Péter szerint már készíti a reggelinket.
- Új seprő, jól seper! – legyintett rá Bandi felesége – Eleiben mind igyekszik, no de aztán!
- Ezzel amúgy is baj lesz… - vélte Juci rosszmájúan – Túl szép a mi fiunkhoz. Hamar kinyílik majd a csipája. Cicoma lesz az istene, a kosz meg megeszi, dolgozhatsz utána.
Péter keresztanyja se akart lemaradni.
- Pedig nagyon árulták, hogy milyen dolgos. Azzal a húslevessel is. Pont egy taknyos tud ilyet főzni. Még én se!
- Erzsink konyháján majd kiderül az igazság!– nevetett Ica.
- Az enyémen ugyan nem! – kérte ki magának Erzsi – Nem fog kitúrni a saját konyhámból. Inkább főzök rájuk.
Mari néni csendben ült, s nagyon figyelt. Hallott is egyet és mást, mert Erzsire förmedt.
- Bezzeg Katát beengednéd!
- Ej de jó füled lett egyszerre! – mérgelődött Erzsi, s hozzátette paprikásan –Ha tudni akarod, igenis, beengedném! Azt be! De ezt látni se bírom.
Zsuzsi a tenyerébe temette arcát. - Mi lesz így velük? Gézáék két óvodása nyitott be a konyhába. Zsuzsi erőt vett magán, s kedvesen köszöntötte őket. A gyerekek bátrak voltak, vagy inkább kissé illetlenek, birtokba vették a konyhát. Minden szekrénykét kinyitottak, minden fiókot kihúztak. Zsuzsi leültette őket az étkezőasztalhoz, süteményt tett eléjük. A kislány megkérdezte:
- A tiéd ez a nagy ház?
- A nagynénémé volt, de már meghalt szegény.
- Az a sok minden is, ami a szobákban van?
Zsuzsi bólintott, s megsimogatta a kislány göndör fürtjeit. A gyerek oldalra billentette fejét.
 - Igaz, hogy úgy loptatok össze mindent?!
Furcsa kérdés egy gyermek szájából. Zsuzsit rosszul érintette, s felelet helyett rácsodálkozott. A kisfiú oldalba lökte a kislányt.
- Ne beszélj hülyeségeket!
A kislány visszalökte, s méregbe gurult.
- Nem beszélek hülyeségeket! Juci néni mondta, hogy ami itt van, azt mind úgy lopták össze a büdös kommunisták… Te is kommunista vagy, Zsuzsi?
- Nem vagyok kommunista, tolvaj még kevésbé… - felelte Zsuzsi csendesen, s mikor megették a süteményt, kiküldte őket Katihoz a teraszra.
Elege lett, s a hűtőhöz borult halk sírással. Nehéz volt tudomásul venni, hogy míg szembe mindenki kedves volt vele, háta mögött alávalón szapulták. Péter berobogott a konyhába, nem vette észre az árulkodó könnyeit, hangos sürgetéssel mondta:
- Hogy állsz, életem? Már asztalnál kellene ülniük, megterítettél az ebédlőben?!
Zsuzsi befele sóhajtott.
- Még nem, segítenél?!
- Semmi akadálya, de akkor siessünk, mert nem lesz idejük a nyugodt reggelihez. Ilyenkor igyekezni kell, Zsuzsikám… - mondta, s indultak együtt az ebédlőbe.
Zsuzsi nem felelt. Magában töprengett, hogy mennyiben van igaza Péternek: egyedül csak az ő dolga volna? Ha így beszél, így is gondolja. Akkor kedves tőle a segítőkészség. Az más kérdés, hogy igaza van-e valóban. Talán csak beidegződés. Ahogy minden férfi azt gondolja, egyedül a nő dolga a háztartás. Ezt rosszul intézte a sors, de semmiképpen sem fogja Péteren számon kérni. Ahogy rokonai viselkedését sem, vagy az anyja szavait. Főképpen az anyját. Nem állíthatja szembe őket egymással se most, sem később. Annál sokkal jobban szereti. Rámosolygott Péterre kedvesen, melegen, s nagy igyekezettel fogott a terítéshez. Péter megfeledkezett az időről, átfogta a derekát.
- Szeretem a szemeden ezt a ragyogást. Csak remélni merem, hogy nekem szól, mert ma reggel nem érdemlem.  Egyedül ébredtél a házasságunk első reggelén… Otthagytalak az ágyban ez után a gyönyörű éjszaka után. Ég a képem!
- Semmi baj, kedves.., Sejtettem, hogy dolgod akadt.
-A férfiak korán keltek, mind poharazgatni akart. Így szokás, a vidéki lakodalmakban alszanak egyet, s folytatják a mulatozást. Délig is innának, ha nem menne a vonatuk… Hú, a vonat! Csipkedjük magunkat, Zsuzsikám! - mondta, mintha Zsuzsi lenne az oka, hogy újabb perceket vesztettek.
 X/B
 A révháziak elégedettek voltak a bőséges reggelivel. Zsuzsival kedveskedett mindenki. Juci néni képmutató módon a húslevest dicsérte. Zsuzsi szemébe mosolyogta, hogy sokáig fogja emlegetni. Péter keresztanyja is mézes-mázos volt, megtoldotta Juci hízelkedését, szerencsésnek nevezte Pétert, amiért ilyen ügyes, aranyos lányt kapott.
Zsuzsi gyomra remegett, de igyekezett uralkodni magán. Gondolta, majdcsak elmennek. Aztán csak akkor lássa őket, mikor a háta közepét. A rokonok miatt valójában nem bánkódott. Annyit már tudott az életről, hogy ne érezze szerencsétlennek magát miattuk, de az anyósa viselkedését továbbra is fájlalta. Ahányszor ránézett, annyiszor szorult össze a szíve, s minduntalan ott motoszkált benne a gondolat, mi lesz így velük, hogy fognak közös fedél alatt élni.
Péter taxikat rendelt. Maguk nem mentek ki a pályaudvarra, csak a kis térre, a taxikhoz kísérték a vendégeket. Géza beszállás előtt azt mondta:.
- Van saját kocsim, de vidékre még nem furikázok rajta. Hétfőn este viszont ott vagyok a vonatnál értetek.
Péter köszönte, aztán anyjával búcsúztak. Erzsi megölelte a fiát, s újra a gondoskodó anyja volt, azt kérdezte :
- Beszéltél a rokonokkal a bútor helyéről ?
- Borozgatás közben. Mindenki ajánlott valamit. Gézáék fészert, keresztapámék egy üres szobát, majd később bútorozzák be, Bandi bácsi az anyósa öreg házát, üresen áll. Mari néni tanyájával megoldódik a gondunk.
- No, hála istennek! – örült meg Erzsi.
- A tehertaxi előttünk ér le, szólj a szomszédba Sanyinak és Gőzt Palinak, segítsenek lepakolni. A franciaágyat tegyétek be a szobámba, a kanapét tedd be a szentélybe.
- Juci kér valami fekvőhelyet, gondolta, hogy itt biztos akad.
- Add oda a kanapét, egye csuda! A zongorát is tegyétek fedél alá, hátha esik.
Erzsi paprikásan kérdezte:
- Muszáj most leküldeni?! Talán bizony egyetlen napig sincs meg kalimpálás nélkül?!
Péter arca elborult.
- Zsuzsi nem játszik rajta. Édesanyja zongorája. Most lelte meg, nem meri a villában hagyni. Attól fél, hogy közbejöhet valami.
- Nincs nekünk olyan szerencsénk! - szaladt ki Erzsi száján, s hideg pillantást küldött a menye felé.
Zsuzsi akkor éppen Mari nénivel beszélgetett. Péter hangja fojtott indulatról árulkodott.
- Édesanyám, ezt fejezd be, légy szíves! Indulnotok kell. Hú, a hűtőláda! Azonnal kapcsoljátok be. Tetejére mehetnek a dobozok. A zongorát az előszobába tedd, arra is pakolhattok, de csak könnyebbeket!... Zsuzsitól is köszönj el, édesanyám.
- Majd Marink elköszön helyettem is, nagyon jóban vannak. – mondta Erzsi mérgesen, s beült a kocsiba. Péter sóhajtott, s ment Zsuzsiékhoz. Mari néni csupa szívjóság volt, ölelgette őket.
- Szeret bennünket az Isten, valósággal szeret. – mondta örömmel, s csak nehezen tudták beültetni a taxiba, búcsúzkodott volna még hosszan.
Mikor elindultak a taxik, Péter átkarolta Zsuzsi vállát, s úgy néztek utánuk, integettek is illendőn.
- Örülök, hogy eljött a rokonság.– mondta Péter elégedetten – Évekig sértődtek volna.
- Mari néninek én is nagyon örülök…, - felelte Zsuzsi csendesen – Kár, hogy kicsit nagyothall.
- Gyerekkorában rosszul kezelték ki egy betegségből, de ezzel együtt is áldott jó lélek. Legkedvesebb mind között. Anélkül ajánlotta fel a tanyáját most is, hogy kértem volna. Meghúzza magát a konyhájában...- mondta Péter mosolygás alá rejtve megilletődését, s bementek a villába.
Egész napos csomagolás várt rájuk. Kettesben fogtak hozzá. Kláriék nem tudtak segíteni, vidékre utaztak rokonlátogatóba. Bélára is csak déltől számíthattak, addig dolga volt valamerre. Zsuzsi nyugtalanul nézett szét a hallban, hol is kezdjék.  Péter beszerzett a csomagoláshoz időben mindent, szekérderéknyi kartondobozt hozott, tucatszám nejlonzsákokat, több kilóra való újságpapírt a befőttekhez.
Úgy döntöttek, a szobákkal kezdik a csomagolást. Először a szekrények tartalmához fogtak. Kozma nem tartott igényt a rongyokra, ahogy nevezte Rózsi ruhatárát. Lemondott az ágy, s asztalneműkről is. Zsuzsi szívből örült. Nevetve mondta, lesz stafírungja. Régebben eszébe sem jutott az ilyesmi, de mióta ismerte Péter édesanyját, gondolt rá. Péter tartotta a nejlonzsákot, Zsuzsi egyenként akasztotta le Rózsi ruháit a vállfákról, bedobta a zsákba, s sóhajtva mondta:
- Minden modell egy kisebb vagyonba került, most ingyen se kellene senkinek.
Péter ráfelelte :
- Így múlik el a világ dicsősége!
X/C
Mire eljött a dél, a zöld szalon egyik sarkában magasodtak a megtömött nejlonzsákok. Zsuzsi gondosan ráírta valamennyire, melyik ágynemű, melyik más. Az ágyneműt előreküldik, a többi maradhat a bútorokkal. Mindent becsomagoltak, Péteréknek a bútorszállítás napján nem lesz rá idejük.
Leültek egy kicsit pihenni, Péter körbejártatta tekintetét.
- Már kérdezni akartam néhányszor, hogyhogy nincsenek festmények a villában, vagy Kozma már elvitte őket?!
- Nem is voltak. Rózsi nem szerette a festményeket. Hoppá! Most esett le a tantusz! Volt egy tehetséges festő srác Révházán valamikor, Imre mesélt róla. Még  jóval a háború előtt kivándorolt Amerikába. Nevet is szerzett, aztán hamarosan meghalt az itthonról vitt tüdőbajában. Amíg itthon élt, gyakran volt a Takács nagyapáméknál. Kezdem hinni, hogy ez a fiú sokat jelentett Rózsinak, Tegnap este megkérdeztem Béla bácsit mellékesen, hogy otthon miért nem udvarolt Rózsinak, ha már akkor is tetszett neki. Azt felelte szintén mellékesen, hogy Rózsi érdeklődését akkoriban lekötötte egy reményteljes fiatalember, akit aztán fiatalon elvitt a szegény emberek betegsége. Ez csakis a festő srác lehetett. Tőle kapta Rózsi azt a szomorú búcsú képeslapot, a kis vásári gyűrűt, a fél mézeskalács szívvel, amit a fehérneműs dobozában találtam. Nem csodálom, ha aztán nem tudott festményekre nézni. Beérte a rézkarcokkal. Nekem is jobban tetszenek. Az a balett-táncos csoport a kedvencem. Színes, mozgékony, szinte érzi az ember a tánc lendületét. Szívesen megtartanám magunknak.
Pétert nem érdekelte Takács Rozália hajdan megélt szerelmi története. A rézkarcokról tudott volt, hogy Kozma igényt tart rájuk, ahogy a velencei tükörre is. Néhány szóval emlékeztette Zsuzsit, hangjában mintha rosszkedv bujkált volna, mikor hozzátette :
- Otthon már elharangozták a levesmarsot, Zsuzsikám!
Zsuzsi értett a szóból, s kiment a konyhába. Mikor megmelegítette a maradékot, visszament a szobákba. Péter a zöld szalonban már leszerelte a csillárt, átvitte a létrát az empire-be, s indult rajta felfelé.
- Ne fogj hozzá, kedves, meleg az étel! – mondta Zsuzsi kérőn.
- Ezt még leveszem, mert aligha jön le magától. - morogta Péter
- Addig kihűl minden . - próbálkozott Zsuzsi újra.
Péter rákiáltott a létra tetejéről.
- Akkor majd megmelegíted megint! Be akarom ezt fejezni, mert elmarad. A szállítás napján ilyesmire nem érünk rá. Vagy hagyjuk itt ? Szükségünk lehet rá, nem ?! Akkor meg hagyj dolgozni, édes életem!
Zsuzsi nem felelt, csak befele sóhajtott. Hiszen ebéd után is leszerelhette volna. Visszament a konyhába, s hirtelen sírós kedve támadt. Úgy érezte, valami megváltozott köztük, s ettől kétségbeesett. Péter hamarosan megjelent, nem nézett Zsuzsira, csak sürgetőn kérdezte:
- Akkor ehetünk végre ?! Igyekezz, életem, farkaséhes vagyok.
- Ülj le, kedves, tálalok… - felelte nyugodt hangon, s az asztalra tette a lakodalmi húslevest. Péternek tette félre külön, hiszen annyira dicsérte.
Péter a gőzölgő tál felé intett.
- Ezt felejtsük el, életem, adj valami laktatóbbat!... Bográcsos nincs, vagy sült hús ?
- Van. Hal is maradt, melyiket adjam? – kérdezte, s elvitte a levest.
- Jöhet egymásután… - mondta Péter, aztán elkapta Zsuzsi kezét, megcsókolta sebtében, s elmosolyodva mondta – Maradj mindig ilyen szelíd asszonykám!
Zsuzsi mosolygott, de nem felelt. Leült maga is, éppen csak hozzáfogtak az ebédhez, mikor berobogott az ügyvéd, s már az ajtóból kérdezte:
- Hagytatok valamit? Kopog a szemem az éhségtől.
Zsuzsi nevetett.
- Tessék jönni. Van hal, bográcsos, és sült hús... Melyiket adjam előbb?
- Amilyen éhes vagyok, bármi jöhet, csak sok legyen! - mondta Béla, s lehuppant a helyére.
Zsuzsi fejében megfordult, hogy megkínálja a levessel, de nem akart még egy kudarcot, így elébe tette a vastagját. Nagy tál sült hús volt, Péter éppen akkor fejezte be a halat, nyúlt maga is a sült után. Versenyt falatoztak az ügyvéddel, miközben Béla azt mondta jókedvűen :
– Látom, kislányom, már tudod, hogy mivel lehet jól tartani a férfiembert!
Péter felnevetett:
- Én tudok rá más módot is!
Béla is nevetett.
- Az sem rossz, ha jobban meggondoljuk!
- Ha már gondolkodnod kell rajta… - jegyezte meg Péter évődőn.
Béla felhorkant.
- Ha arra célzol, amire gondolok, melléfogtál, barátocskám! Régen voltam ilyen lendületben.
Zsuzsi ámult. Eddig nem hallotta őket így beszélni egymással. Péter is többet engedett meg magának, Béla bácsiból is hiányzott a szokásos tartózkodás.
Péter arca elborult.
- Merthogy ?! - kérdezte valamiféle kihívással a hangjában.
- Na, hallod ?! Csodálatos asszony az édesanyád!
Péter elvörösödött, de mielőtt megszólalhatott volna, Zsuzsi sietve mondta :
- Igaza van, Béla bácsinak! Anyuka valóban aranyos ... Most ugyan még szomorú, de majd megbékél… Addig is türelmesek leszünk, igaz, kedves ?!...Türelmesen elnézők!
Péter megértette a figyelmeztetést, s nem szólt. Végighallgatta fegyelmezetten azt is, hogy anyja meghívta Bélát Révházára, halpaprikásra. Csak akkor bukott ki belőle a lázadozás, mikor kettesben kimentek az éléskamrába, hozzáfogtak újra a csomagoláshoz, most a befőtteket dobozolták. Dohogva mondta :
- Még csak nem is titkolja! ... Becsülöm, de anyám dolgában régimódi vagyok. Anyámat sem értem. Engedi, hogy nótázzon a fülébe, tetejébe meghívja halpaprikásra.
- Béla bácsi ügyeskedhette ki.
- Nehézséget. Ráismerek anyámra, csuda büszke a főztjére. Majd megtapasztalod. Ha a kedvében akarsz járni, töröld ki a tányérod.
Zsuzsi kedvetlenül gondolta, hogy alighanem tapasztalja majd. Ha nem engedi be a konyhájába, kénytelenek lesznek elfogadni a főztjét. Bágyadtan mondta.
- Anyuka főz majd ránk.
- No, már megbeszéltétek?! Örülök neki. Több időnk marad egymásra.
 X/D
 Zsuzsi bánatosan vette tudomásul, hogy Péter egyből lemondott a főztjéről. Szerette volna, ha kicsit sajnálja előbb. Anyósa szavai, Péter könnyű lemondása tovább keserítette. Gondolt egyet, s azt mondta:
- Hétköznap nem ehetnénk a kórházban ? Anyukát se terhelnénk. Nekünk is kényelmesebb volna, ha ebédidőben nem kellene oda-vissza motorozni.
- Ezt még meg kell gondolnunk, életem! Eddig is hazaugrottam délben. Motorral pár perc. A kórházi koszt egyébként sem jó, csak ügyeletben ettem meg. Anyám főztje nagyságrendekkel jobb.
Zsuzsi gondolta, a kórházi kosztot szívesebben enné mégis, mint azt az ételt, amit kényszerből tesznek elé, bármilyen ízletes is.
Péternek más járt az eszébe. Tudta, hogy Zsuzsi otthon marad, de nem akarta még keseríteni vele. Úgy gondolta, minél később tudja meg, annál jobb, hiszen boldogtalan lesz. Zsuzsi hangja zökkentette ki a gondolataiból.
- Éjjel is ügyelsz majd?
- Egyelőre nem. Most van néhány többgyermekes kolleginánk, váltják egymást az éjszakai ügyeletben, hogy nappal otthon lehessenek a családdal.
- Hány gyermekük van? – kérdezte Zsuzsi megélénkülve.
- Kinek négy, másnak öt, de háromgyermekes is van köztük, annak is jó ez a beosztás...- mondta, s felnevetett - Tényleg! Csak most látom, milyen szapora fajta a révházi. Alighanem, benne van kisvárosunk levegőjében. Ha csakugyan nagy családot szeretnél, nem okozunk majd feltűnést.
Zsuzsi meglepődve nézett rá. Szaporította a bánatát ez is. " Ha csakugyan..." Péter úgy beszél dédelgetett álmáról, mintha csak egy kósza ötlet volna, amit másnapra elfelejthet az ember. Eddig azt hitte, Péternek is ez volt a szíve kívánsága. Aztán eszébe jutott Péter régi élete, s megbánta neheztelését. Ha Péter valaha gondolt is rá, nem válhatott álmává, hiszen az utóbbi években már azt sem remélte, hogy szeretni fogja valaki az életben.
Végtelen gyengédséggel ölelte át Péter nyakát.
- Kérek egy csókot! – súgta bepárásodott szemekkel, s elhallgatta, hogy a csókon át bűnbocsánatot remél.
- Soha szebb szünetet! – örvendezett Péter, s az ajkára borult. Megszédítette az odaadó csók, már többet is akart. Lázasan súgta - Szökjünk be egy kicsit a hálóba!
Zsuzsi kacagott.
- Nem lehet. Béla bácsi a keresésünkre indulhat…Hogy jön az ki, hogy bezárkózunk, míg ő dolgozik ?!- kérdezte okkal.
Béla a dolgozószobában csomagolta a könyveket. Péter belátta, de nem mondott le a remélt örömről. Ölébe kapta, kivitte a padlásfeljáró alá, s a dobozok mögött boldog játékba kezdtek, közben egyik szemükkel lesték a folyosót.
Késő estig csomagoltak. Elfogyott a rengeteg papírdoboz, belekerült az éléskamra tartalma. Más egyebet is összepakoltak. Mindenfélét, amit jogosan vihettek. Elhatározták, egy árva szappantartót, kis fogast, elmozdítható polcot, leszerelhető faliszekrényt sem hagynak ott Kozmának. Vegyen magának, van miből. Csak a vitrinekben hagyták benne a kikötött porcelánokat, ahogy az ebédlő tárlóiban a sok étkészletet. Nem nyúltak a torockói szobához sem. Kozmáék majd becsomagolják maguknak, ha akarják.
A vacsorát hármasban költötték el. Béla megint ott maradt éjszakára. Most óvatosságból határozott így. Szomszédaitól hallotta, hogy néhány fiatalember többször kereste a lakásán. Belátta, szüksége van némi védelemre. Péterrel úgy döntöttek, hétfőn beszélnek az óriásokkal. Ákos majd kitalál valamit, mert bármilyen fatalista is az ember, önként nem szalad bele a pofonokba.
Beszélgettek vacsora közben. Zsuzsi elszánta magát, s megemlítette, hogy nagyon nehezére esik lemondani néhány kedves tárgyról. Egymásután sorolta, hogy mi mindenre gondolt. Segítséget várt, biztatást, de Péterék egyetlen szót sem szóltak, csak ettek jó étvággyal, mint akiket a hasukon kívül más nem érdekel.
Zsuzsi elhallgatott, s lehajtotta a fejét. Így nem látta, hogy a falatozók tekintete összevillant cinkos mosollyal. Ez egy ilyen nap volt, s még nem ért véget. Béla szóba hozta a pénzt. Az irodájában volt a páncélszekrényben, s megkérdezte, mi legyen vele. Maradjon egyelőre ott, vagy tegye be kamatozásra, esetleg magukkal viszik. Zsuzsi mozdult, hogy Péterrel megbeszélje, de Péter nem figyelt rá. Egyedül döntött. Azt mondta, leviszik a pénzt, legyen kéznél, ha szükség van rá. Béla aggodalmaskodott. Nem tartotta szerencsésnek a pénz utaztatását. Gonddal mondta, levinné őket a kocsiján, de éppen kedden reggel van egy fontos bírósági tárgyalása, nem érne vissza időben. Zsuzsi közben arra gondolt, Péter megkérdezte volna még pár nappal előbb, most eszébe sem jutott. Miért változtak meg a dolgok. A házasságkötés hozta volna magával? Nem örült a gondolatnak.

Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása