Asszonysorsok. Megjelent regényeim blog változata

X/A
         Ezen az estén későn ültek vacsorához. Zsuzsi kiszólt a hálóból, terítsenek meg, maguk is jönnek mindjárt. Az asztalnál vártak rájuk. A sebész is ébren volt már, szédelgő fejjel ült felesége mellett. Megviselte az italozás, s Zsuzsi rosszullétének híre. Maga is attól tartott, hogy valami szörnyűség történt a hálóban, s talán nyugtalanabbul várta Péteréket, mint a gyerekek. Zsuzsiék egymást átkarolva léptek be, s szinte derűs arccal. Mindenki fellélegzett. Csak Brigi ült kókadtan a lányok között, s nem mert a szüleire nézni. A vacsora elfogadható hangulatban telt, mintha mi sem történt volna. Megbeszélték a másnapi kirándulást a messzi dombra, s más programokat is sorra vettek.
Elvira vacsora után félrevonta Pétert, s beszámolt az altatóról. Péter megfogta a lánya kezét, s magukkal vitték a hálóba. A szobába érve Brigit maga elé állította, s megrendülve kérdezte:
- Szeretsz te minket, kislányom?!
Brigi zokogva borult hozzá. Berényi felől nem faggatták, Brigi magától vallott. Elmondta, hogy őszintén, mélyen beleszeretett a férfiba. Nem kellett elcsábítani, magától lett a kedvese. Bevallotta az éjszakai szökéseit is. Nehéz volt feldolgozni, jó ideig hallgattak utána, aztán Zsuzsi csendesen megkérdezte :
- Legalább védekeztetek valamilyen módon, kislányom?
Brigi a fejét rázta, Péter arca elborult.
- Nagy hiba, Brigikém! Szabad prédának tekintett a bitang. Bármi megeshet. Az első gyanús jelre beviszlek otthon a kórházba. Jól tudjátok, elvből ellenzem az abortuszt, de ebben az esetben aligha tehetnénk mást.
Brigi felemelte arcát, tekintete vad volt, s sírva kiabálni kezdett.
- Nem megyek abortuszra! Nem értitek?! Mikor ölelt, én szerettem...Ha terhes vagyok, nem engedem bántani a gyermekemet!
Ahogy mondani szokás, a baj nem jár egyedül. Ott volt Péter tekintetében, ahogy két kezébe fogta a fejét. Zsuzsi sokasodó könnyeiben, amiről viszont nem lehetett bizonyosan tudni, az aggódás okozza, vagy az a felismerés, hogy gyermeklelkű lánya gondolkodása teljes fordulatot vett. Brigi gyakran mondta, hogy aligha vállal majd gyermeket, nem született ilyen áldozatra. Íme, most védi azt is, aki talán még meg sem fogant. Bármit is gondolt, fájdalommal élte meg a helyzetet. Döbbenten hallgattak. Pedig akkor még nem tudták, hogy mi vár a lányukra.
Brigi kilenc hónap múlva iker fiúknak ad majd életet. Berényi sem olvashatott előre a sors könyvében. Még ezen az estén kiment a tanyájára abbeli félelmében, hogy a szomszédok rajtaütnek, ha a főorvos kijózanodik. Sorsát így sem kerülhette el. A család másnap a reggelinél ült, mikor a fiatal lelkész hozta a hírt.
- Berényit kora reggel ledobta a kedvenc lova. Olyan szerencsétlenül esett, hogy szirénázva vitte el a mentő.
Péter a fiaira nézett, s jelentőségteljesen mondta:
- Megúszta!
A fiúk rábólintottak. Norbi felnyerített jókedvűen.
- Így sem rossz! Merthogy: Isten szeme mindent lát, ne lopd el a léniát!
A fiúk nevettek. Zsuzsi magához fogta Brigit, mozdulatában vigasztalás volt.
Berényi is rászorult volna a vigasztalásra. Az esés következtében elvesztette nemzőképességét, s ezzel szembesülni nem könnyű annak, aki valójában akart gyermeket, de eddig húzta-halasztotta. Tetézte volna keserűségét, ha előre látja, hogy mi történik kilenc hónap múlva. A megcsúfolt lány szép nyugalommal mondja majd a szemébe, hogy semmi köze a fiaihoz, még a nevére sem tart igényt.
Berényi azon a napon megért majd valamit az élet lényéből. Felfogja, hogy hiábavaló a vagyon gyarapítása, ha nincs kinek továbbadni. Sérülése végleges, megmásíthatatlan. Arra ítéltetett, hogy együtt éljen azzal a fájdalmas tudattal, hogy a sors kiszámíthatatlan szeszélyéből, utolsó lehetőségként nemzett két gyermeket. Van két fia, de valójában egy sincs.
Zsuzsi nyomán mindegyik lány többé-kevésbé hitt a misztériumokban, s nagy izgalommal készültek a délutáni kirándulásra. A fiúk inkább csak heccből csatlakoztak hozzájuk. Eredetileg úgy volt, csak az ifjúság indul útnak, a fiatal pap vezetésével.
Zsuzsiéknak kapóra jött Pali kísérete. Nem szándékoztak a gyerekekkel tartani Fürediék miatt. Péter féltette a barátját a hosszú gyaloglástól. Magukban pedig nem szívesen engedték volna el a gyerekeket. Aztán változott a helyzet. Pali kiugrott a nyaralóba, s sajnálkozva mondta, hogy nem tarthat a gyerekekkel, váratlan tennivalója akadt a szomszéd faluban. Igyekezett lebeszélni őket arról, hogy nélküle vágjanak az útnak. A messzi domb messze van, ahogy a neve is mutatja, a terep nehéz, helyismeret nélkül nem szabad útnak indulniuk. Menjenek autókkal a kerülő úton, hosszabb az út, de eljuthatnak járművel a domb lábáig. Nem kell attól tartaniuk, hogy toronyiránt eltévednek az ismeretlen terepen.
A lányok kijelentették, hogy túrázni akarnak, autón menni nem igazi túrázás. A fiúk vitatták, hogy messzebb vannak a romok, mint gondolják. Először Palival szálltak vitába, aztán Péterrel is. Máskor is előfordult, hogy vitatkoztak valamin az apjukkal, de mindig tisztelettel tették. Ezúttal valósággal lehurrogták. Zsuzsi rossz érzésekkel hallgatta. Eszébe jutott, amit Judit mondott saját apjával kapcsolatban. Komolyan kezdte hinni, hogy Péter tekintélyének is ártott az italozás. A fiúkban valami megfordult apjuk iránt, onnan a sértőnek is betudható fölényesség bennük.
Péter is megérezhetett valamit, mert azt mondta:
- Ha nem vettétek volna még észre, kijózanodtam. Pontosan tudom, mit beszélek. Megcsal benneteket a szemetek. A fénytörés miatt sokkal közelebbinek ítélitek meg, mint az a valóságban van. Nem beszélve a nehéz terepről. Toronyiránt bármibe botolhattok. Olyan akadályokba is, ami miatt komoly kerülőket kell tenni. Erre gondolni kell. Pali ismeri a tájat, tessék elfogadni a véleményét!
- Pali nem szokott a túrázásokhoz, minket keményebb fából faragtak! – legyintett Kékesi Laci.
Norbi is fölényes volt.
- Pali bármilyen nehéznek is ítéli a terepet, megeszem a kalapom, ha nem fordulunk meg öt óráig. Bőven rászámítva egy-egy óra oda-vissza az út, ott borzongással egy órát töltünk, uzsonnára itthon vagyunk.
- Képtelenség! – állította a fiatal lelkész.
- Csatlakozom! – mondta Péter is – Ha mindenképpen menni akartok, veletek tartok. Látni akarom, miképpen párolog el a fene nagy magabiztosságtok.
A fiúk nagy hangon nevettek. Zsuzsinak már nem volt kétsége, s szomorúan mondta:
- Veletek megyek én is. Megkérjük Laci bácsiékat, hogy nézzék el nekünk, ha itthon hagyjuk őket, de alighanem jó apátoknak szüksége lesz rám. Valakinek csillapítani kell majd, mikor nyilvánvalóvá válik, hogy igaza van, mint általában.
Füredi Laciék nem akartak a nyaralóban maradni.
- Mi is megyünk, komám! Én is kíváncsi vagyok, a fiatal urak hogy kerülik ki a csávát. Aggódnod pedig nem kell miattam. Nem fog megártani a kis séta. Egyik-másik szívműtét előtt napi hat órás sétát javallnak, ott pedig még nem tartok.
- Na, ugye, Laci bá is kis sétának mondja ?! - csapott le rájuk Norbi hangja.
Füredi Laci maga válaszolt.
- Csak semmi csúsztatás! Nem így értettem. Jó, kis távolság ez. Felajánlom én is a kalapom, ha jó apátoknak, s Palinak nincs igaza. Ismeretlen terepnek nekivágni ebéd után enyhén szólva merészség.
- Húsz évvel ezelőtt is így gondoltad volna, Laci bá?! – kérdezte Peti vigyorogva jövendő apósát.
A fiúk újra nevettek, egy húron pendült mind.
- No persze! Jöttök most az állóképességgel, de arról megfeledkeztek, hogy az emlegetett húsz év nem múlt el tapasztalatok nélkül… - morogta a sebész.
Ilyen vita után indultak neki az ismeretlen terepnek. Elöl mentek a fiúk, utánuk a lányok, aztán Zsuzsi, s Judit, majd Péterék zárták a sort. Teljesen a fiúkra bízták a vezetést. A terep változatos volt. Erdőkkel borított kisebb dombok, legelőt rejtő völgyek állták útjukat. Félórai gyaloglás után a lányoknak kezdett elege lenni a hepehupákból, vakondtúrásokból, zsombékokból, s morogtak a fiúkra, hogy heccből direkt a nehezebb utat keresik.
- Könnyű győzelem lesz! - bosszankodott Péter – Nem örülök neki. Azt reméltem, több eszük van, de most fenemód nyeregben érzik magukat. Nem mondják ki, hogy mást vártak tőlem, teljesen jogosan, hanem ilyen gyerekes módon akarnak elégtételt venni.
- Ebbe viszont beletörik a bicskájuk! – felelte Füredi Laci jókedvűen. Mivel magának nem voltak fiai, barátja oldalán mindig szívesen vett részt az efféle küzdelmekben.
 X/B
 Zsuzsiék is beszélgettek, s ezúttal Fürediné meglepőn barátságos volt, majdhogynem bizalmas. Magáról kezdett beszélni.
- Bevallom neked, egy idő óta magam is hiszek a misztériumokban. – mondta Zsuzsinak – Azelőtt kinevettem az ilyesmibe hívőket, badarságnak tartottam az egészet.
- Az ember csak akkor lesz igazán hívővé, ha maga is tapasztal… - mondta Zsuzsi szomorúan, s így folytatta – Emlékszel ugye Kékesi Feriék halálára ? Ili megálmodta bizonyíthatóan. Még akkor álmodta, mikor nem is találkoztunk, arra a reggelre. Azt álmodta, hogy egy hosszú hajú lány elvette tőle a gyerekeit. Álmában látta, hogy tolja a babakocsit, benne az ikrekkel, s a két fia a babakocsi mellett ballag vidáman. Hiába kiabált, senki sem figyelt rá. Rettenetes álom volt, főleg így utólag. Hiszen azt álmodta meg, ami később történt. Halálukat, s a gyerekek hozzánk kerülését. Ezen az egyetlen módon kerülhettek csak hozzánk. Szegény Ilit sokáig gyötörte az álma, velem alig állt szóba. Csak haláluk előtt tért jobb belátásra, ami szintén a misztikum körébe tartozik. Miért éppen néhány órával a tragédia előtt?! Isteni sugallatra? Csak így történhetett. Sok mondanivalója volt. Emlékszem, órákig mesélt a gyerekekről. Utólag azt mondom, belső késztetésre megismertette velem a gyerekek természetét, szokásait, babakoruk történéseit, ki mit szeret, ki mire érzékeny... Hallgattam, s magamban kicsit csodálkoztam. Persze, akkor ki gondolhatta volna, hogy mindennek oka van?!
-Hallottam Lacitól a történteket… - borzongott meg Judit – de látod, mostanáig eszembe sem jutott, hogy jobban belegondoljak… Engem a szüleim tapasztalása rendített meg hitetlenségemben. Tavaly történt. Anyai nagyszüleim két házzal távolabb laktak anyáméktól. A papa beteg volt, agyvérzéses béna. Anyám, s a húga szaladgált ápolni, mivel a mama is beteges volt. Egyik nap anyám hazajött tőlük, s mondta apámnak, hogy szegény papa nem húzza sokáig, már nyelni sem bír. Lefeküdtek. Apám elaludt, anyám olvasott félig ülve, vagyis biztosan ébren volt. Egyszer csak kinyílt a bezárt lakásban a hálószoba ajtaja, s ott állt nagyapám pizsamában, pedig már hónapok óta nem tudott felkelni az ágyból. Intett anyámnak, mint aki búcsúzik. Anyám halálra rémült. Sivalkodni kezdett, apám felébredt, s még látta lassan becsukódni az ajtót. Még fel sem ocsúdtak, mikor anyám húga megverte az ablakot, hogy menjenek gyorsan, mert a papa haldoklik. Mire odaértek, meghalt szegény. Anyám azóta mélyen vallásos. Apám is változott. Már nem dühöng anyámra, ha templomba megy, s csak részegen vitatja azt, amit látott.
Zsuzsit is megborzongatta Judit története. Örült is egyben, hiszen Fürediné először viselkedett vele elfogadhatón. Közben egy bekerített legelőhöz értek, s hamarosan kiderült, nem vághatnak át, nagy kerülőt kell tenniük. Bikalegelő volt, s néhány jószág rossz néven vette a látogatást, rúgta a földet, noha még kerítésen kívül voltak. Aztán erdő állta útjukat dombnak felfelé, s éppen az ellenkező irányba vezető ösvényen indultak el. Jó időbe telt, mire bebolyongva a fél erdőt, rátaláltak egy gyalogösvényre. Amikor kibukkantak a fák közül, Barbi mérgesen kiabálta:
- Körbejárunk! Semmivel sem vagyunk közelebb, mint mikor elindultunk. Lássátok be, hogy rosszul vezettek bennünket.
- A nehézséget vezetünk rosszul! – tiltakozott Norbi – Arra megyünk, amerre lehet. A fene se gondolta, hogy ilyen bonyolult ez a terep.
- Ha a fene nem is, de Pali,  és édesapa figyelmeztetett bennünket! – mondta Zsuzsu harciasan – Bánom, hogy nem hallgattam rájuk. Jó órája jövünk, és nem fogyott a távolság. Szerintem még messzebb is vagyunk, csak más irányban. Eddig balra előre voltak a romok, most jobbra vannak, ide-oda cikázunk. Én mindjárt leülök, és nem megyek tovább. Már fáj a bokám.
- Nekem is kifordult a bokám… - panaszkodott Bogi, s leült egy kidöntött farönkre – Inkább hazamennék.
- Ha már eddig eljöttünk, ne forduljunk vissza. Szeretnék imát mondani fenn a romoknál azért a szegény asszonyért...- mondta Brigi halk kéréssel. Közben bánatos vágyakozás ült a szemében. Erőt adott a lányoknak.
- Igazad van! Ha már eddig eljöttünk, nem fordulhatunk vissza. – helyeselt Barbi - Édesapáék vegyék át a vezetést. Beszéljetek vele, fiúk!
Kékesi Laci a fejét vakarta.
- Szerintem még korai feladnunk… Elismerem, némileg elszámítottuk magunkat, de ha elindulunk a baloldali erdő szélén, és a következő völgyben nem lesz az útban akadály, célnál leszünk hamarosan.
- Ha tévedsz ? Ezzel a bokával nem tudok már sokáig gyalogolni. – panaszkodott Bogi, s hozzátette látható félelemmel – Mi lesz velem, ha nem tudok menni ?
Tomi megszánta.
- Ne izgulj, majd a hátamra veszlek, rendben?!
Peti bosszankodón nevetett.
- Jó móka lesz! Azt sem tudjuk, mi vár még ránk, de már cipelhetjük a lányokat. Vehetem Esztert én is a nyakamba, hólyagot tört a sarkán a cipő.
Eszterke bicegve ment a farönkig, s leült Bogi mellé. Panaszkodott maga is. Azt mondta, ilyen úthoz túracipő kellett volna. Otthon van, de eszébe sem jutott Bécsbe magukkal vinni. Ha vele van, felvette volna. Bea is leült melléjük. Mondta, a sajátja a nyaralóban van, felvehette volna, de a nagyokosok annyira bizonygatták az igazukat, hogy bedőlt nekik. A szandálja kikezdte az ujjait. Legalább sebtapaszt hoztak volna.
Péter hallotta, s odaszólt, hogy hozott magával tapaszt, akinek kell, menjen érte. Fürediné is csatlakozott a lányokhoz. A társaság fele lerokkant, így indultak tovább. Lassabban haladtak, mint addig, s bosszankodva álltak meg a völgy peremén. Ameddig elláttak, bekerített hobbiföldek voltak, az erdő pedig elkanyarodott az irányuktól. Kockázatos lett volna nekivágni a völgynek, a következő dombra is felkapaszkodtak a bekerített kis kertek.
Péter arca elborult.
- Le kell mennünk a jobbra eső faluba, csak arra kerülhetünk. – mondta Füredi Lacinak – Alighanem Pali által emlegetett kerülőútra térünk majd. Kíváncsi vagyok, hogy döntenek.
- Három óra elmúlt, az út felét sem tettük meg. - nézett a sebész az órájára – A bandának ez alapos lecke lesz, de magunkra is haragszom. Ökörség volt belemenni. Sötétben keressük majd a visszafelé vezető utat. Az lesz csak a jó móka, hogy Petit idézzem.
- Látod, hogy hiába beszél nekik az ember?! Ha valamit a fejükbe vesznek, hagyni kell, hogy maguk kárán okuljanak. Különben az istennek sem látják be, hogy nincs igazuk! – dühöngött már Péter, noha ez valójában nem volt gyakori dolog a gyerekekkel, de most rászolgáltak.
A fiúk rövid tanácskozást tartottak, s maguk is a közeli falu mellett döntöttek. Rátaláltak aztán a kerülőútra, s onnan már jó terepen mentek, jármű is elment volna rajta. Öt óra tájban megérkeztek a messzi domb lábához. Lerogyott az egész társaság. Ki ült, ki hevert, s senki sem mutatott hajlandóságot a domb megmászására, noha ott volt előttük a cél.
Zsuzsi hagyta őket pihenni egy negyedórát, aztán a fiúkhoz sétált. Nézte a fiait, közéjük guggolt, hol egyiket simogatta meg, hol másikat, aztán megszólalt.
- Mostanra nyilvánvaló lett, hogy jó apátoknak ezúttal is igaz volt, de ne higgyétek, hogy örül neki… A makacssággal mit akartatok bizonyítani, hogy ő is tévedhet?! A tegnapi nap miatt nehezteltek rá, mert nem szoktatok hozzá, hogy hibázhat. Pedig ő is hibázhat olykor, mint bárki más. Attól még nem lesz megkérdőjelezhető a valódi énje. Hiszen annyit, de annyit bizonyított már az életünk során. Igazságosnak tartjátok, hogy egyetlen ballépés áthúzhat mindent?!
Kékesi Laci mozdult elsőnek. Kényszeredetten felelt.
- Nem erről van szó, édes! Csupán belül bántja az embert, hogy az apja, akire mindig okkal nézhetett fel, egyszer csak kiüti magát valami hülyeség miatt. Nem könnyű feldolgozni. Ennél nyilvánvalóbb dologban is ellentmondtunk volna ebben a hangulatban.
- Azért ne nyugtalankodj, édes, feldolgozzuk hamar… - mondta Tomi kedves vigasztalón.
- Nem kell feldolgoznotok, ahogy mondjátok, hanem meg kell értenetek, hogy minden embernek van egy érzékeny pont a lelkében. Ha azt ütés éri, még ha tévedésből is fakad, fájdalmat érez. Fájdalmában másképpen reagál, mint szokott rendesen. Tegnap ez történt. Ha szeretettel mérlegeltek, belátjátok majd, hogy teljesen normális volt a reakciója. Ha csak néhány pillanatig, de megérintette a mindent elsöprő kétségbeesés, amit valóban fel kell dolgoznia az embernek. Eltekintve az italozástól, néhány órán belül feldolgozta. Ez is mutatja, hogy az italozás csak véletlen volt, kéznél lévő búfelejtő. Egyszeri eset, fel sem róható. Egy ballépés, amit szeretettel tudomásul vesz az ember.
Peti átkarolta.
- Jó hallani, hogy ezt mondod. Hülye módon az ellenkezőjétől féltünk.....– mondta, s öröm bujkált a hangjában.
Norbi kiegészítette Peti gondolatát.
- Attól féltünk, nem lesz majd erőd megbocsátani jó apánknak, hogy éppen akkor bukott ki, mikor legnagyobb szükséged lett volna rá.
Zsuzsi szeme bepárásodott.
- Ó, ti csacsik! Hogy gondolhattatok ilyet ?! Nem tudjátok, hogy mennyire szeretem?!
Kékesi Laci szemében huncut mosoly villant.
- Rendesen tudjuk, de tegnap betyárul aggódtunk. Úgy látszik, a mi lelkükben ti vagytok az a pont, és ugye az ember másképpen reagál, ahogy mondtad, ha azt az érzékeny pontot éri az ütés.
Zsuzsi felnevetett, s összekócolta Laci haját. Tomi is évődött, s mosolyogva kérdezte:
- Szóval, miért is jöttél ide? Gratulálni akarsz a nagyeszű fiaidnak, vagy azt várod, beismerjük, hogy jól melléfogtunk ezzel az úttal ?!
- Szerintem mást vár édes… - szólt közbe Norbi – Valami olyasmit, hogy mondjuk jó apánknak, megértjük a tegnapi napot, igazam van?!
Zsuzsi elkomolyodott.
- Nem érdemli meg? - kérdezte csendesen.
A fiúk is elkomolyodtak, s Laci felelt.
- De igen, édes, megérdemli! Ezt fogjuk tenni.
Zsuzsi felelni akart, de Péter hangja közbeszólt, hogy ideje felkerekedniük, ha közelebbről is látni akarják a romokat, mert csúnya felhők jönnek. Mindenki talpra ugrott, a mutatott irányba néztek, s Norbi morogva mondta :
- Na, ez úgy hiányzott nekünk, mint drótos tótnak a hanyatt esés!
Sietve felmásztak a romokhoz. Körbejárták a messzire ellátszó töredezett falakat kellő borzongással. Zsuzsu felfedezte azt a mélyedést, amiben a munkások megtalálták a gyermek csontvázát. Valaki virágot tett a falüregbe. Barbit hatalmába kerítette a misztérium. Vacogósan mondta :
- Lehet, hogy tényleg a bánatos asszonyt láttam akkor éjjel ?! Ő tette a virágot a falüregbe. Akit láttam, úgy hajladozott, mintha éppen virágot szedett volna, aztán bement a romok közé. Pár perc múlva kijött, s eltűnt ott, azoknál a bokroknál, mintha a föld nyelte volna el.
Péter mérgelődött.
- Ostobaság! Nem láthattál ide a tetőtérből. Legfeljebb csak messzelátóval, az pedig nincs!
- Valahol itt kell lenni a sírnak is... – mondta Bogi széttekintve – Pali azt mondta, itt temették el a szegény fiatalasszonyt. Később a gyermek megtalált csontvázát is a közelében helyezték örök nyugalomra.
Zsuzsi csendesen mondta :
- Nézzétek meg ott, ahol Barbi látta eltűnni.
Péter indulatosan fordult felé.
- Ugyan, édes életem, ne kezdd már te is!
Brigi volt közelebb a bokros részhez, indult Füredi Laci is. Amikor szétnyitották az ágakat, Brigi felsikított. Ott volt a sír a bokros rész közepén. Mindenki odasereglett, s a közelgő zivatarról is megfeledkeztek néhány percre. Valóban különös dolog volt. Péter hümmögött, és csóválta a fejét, de egyetlen szót sem szólt. Megilletődve nézték a töredezett kőkeresztet, mellette a fából ácsolt újnak tűnő kis keresztet.
Zsuzsi összetette a kezét.
- Imádkozzunk, gyerekek!... Mindenható Istenünk! Adj nekik örök nyugodalmat, és az örök világosság fényeskedjen nekik. Ámen.
- Ámen! – mondták rá kórusban, s végszóra megzendült felettük az ég.
Nem volt idő további elmélkedésre, futottak lefele a dombról. A táj legkiemelkedőbb pontján voltak, sok fekete nyom utalt arra, hogy a villám szívesen csapkodott a töredezett falak körül. Menekültek sietve.
A domb aljában nagy volt a bizonytalanság. Kékesi Laci a közeli erdő felé terelte volna a családot, de Péter már átvette az irányítást, s másképpen rendelkezett. Útközben látott egy pajtát, tűrhető állapotban volt, s a családot vitte fedett helyre.