Asszonysorsok. Megjelent regényeim blog változata

  X/A
        Az ember életében néha hónapokon át sem történik említésre méltó, máskor néhány óra is elegendő ahhoz, hogy fordulatot vegyen az élete. Tomi ezen a reggelen is felhívta Anikót. A lány máskor vidám hangja furcsa volt, mintha sírt volna előtte.
Tomi ideges lett.
- Hazamegyek azonnal, ha valami baj van! – mondta vizes háttal. Arra gondolt, hogy Anikót nyomás alatt tartják a szülei.
- Baj van, de ne gyere haza, mert nem segít rajtam. Terhes vagyok...-fakadt sírva a lány. - Ma voltam a laborban, pozitív lett a próba. Tomikám, engem apa agyonüt!
Tomi bután meredt a kagylóra. Először fel sem fogta, aztán kinyögte :
- Máris?!
Megbánta a következő pillanatban, s fejéhez kapott. Hogy tehet fel ilyen ostoba kérdést, mikor nem vigyázott, eszébe sem jutott. Életében először engedett teret korlátlanul a vágyainak, s még van képe csodálkozni. Hozzátette gyorsan :
-Tulajdonképpen nem lep meg. Ne sírj, kicsi szívem, nincs semmi baj. Mire kiderülhet, a feleségem leszel! – mondta, s nevetett, de nem volt igazán jó kedve. Nem a házasság aggasztotta, a bonyodalmak riasztottál. Gyakorló ügyvéd létére a magánéletben igyekezett minden bonyodalmat elkerülni. Pedig Galántai okozhat fejfájást neki, ha valahogy rájönnek a dologra, gondolta bosszúsan. Rosszkedvűen ment vissza a nyaralóba. Peti kint ült egy farönkön, róla is ordított a rosszkedv.
- Te is fiam, Brutus?! – ült le mellé, s kedvesen hátba ütötte.
- Dühös vagyok magamra. Jó apánk szemébe letagadtam valamit, amit nem kellett volna.
- Nem volt jó ötlet, de most már tartsd titokban.
- Nem lehet. Édessel már beszéltem róla. Amit pedig édes tud, hamarosan jó apánk is tudni fogja, mert nem kis csínyről van szó, hogy elhallgassa, mint régen.
- Mit tagadtál le ? Kirúgtak a főiskoláról a maszekolás miatt ?
- A fenét !... Azt bátyó, hogy jön a baba. Ami nekem öröm ugyan, magam akartam, hogy kimozdítson bennünket a holtpontról, de mikor arra került a sor, hogy megmondjam, úgyszólván nem volt hozzá elég bátorságom. Édesnek viszont muszáj volt megmondanom, hogy tudja szegénykém, hármunkért kell harcolnia.
- Hogy fogadta ?
- Ismered. Könnyekkel, de megértéssel.
- Akkor hiba egy sem! Jó apánknak úgy fogja előadni, hogy elvegye a pofonok élét.
- Marhára tudod vigasztalni az embert.
Tomi letépett egy marok füvet, egyik tenyeréből a másikba szórta merengőn, aztán felnevetett furcsán, idegesen.
- Nem téged vigasztallak, hanem magamat. Én is édes közbenjárására számítok. Egy cipőben járunk, én is apa leszek.
Peti felkiáltott.
- Micsoda ?!...Ugratsz?!
- Úgy nézek ki?
- Befürdettek?!
- Magamat. Tulajdonképpen én sem bánom, csak a bonyodalmakról feledkeztem meg. Anikóval túl jól sikerült a kibékülésünk.
Peti kajánkodón nevetett.
- Áh, vagy úgy?! Akkor, heuréka! A kis surmó jó helyre került. Én is mindjárt jobban érzem magam, ha társaság akad a szószban. Mehetsz máris édeshez, egyedül van a konyhában.
Tomi megfogadta a tanácsát. Beállított Zsuzsihoz, s hízelkedéssel kezdte. Átfogta fejjel alacsonyabb anyját.
- Nekem van a legtündéribb édesanyám a világon! – mondta, s megcsókolta Zsuzsi haját.
Zsuzsi kacagott.
- Mi kéne, ha volna?!
Tomi elkomolyodott.
- Segítség, édesanyám… - mondta, s akadozva elsorolta a gondját.
Peti még mindig a farönkön lógatta a lábát. Komolyan bántotta a baklövése, s csendesen átkozta magát. Nem gondolt időben arra, hogy a maguk helyzetében nem hallgathat apja előtt, mert előbb kiderül a dolog, mint újabb lehetőség adódna a cselekvésre. Most kell mindent bevetniük, s leginkább anyjának. Ha Füredinét nem sikerül jobb belátásra bírni, meg kell szöktetnie Esztert. Azért nemcsak Laci bá, hanem apja is megöli. Főképpen azért, mert hallgatott, s ezzel előkészítette a botrányt. Hallgatott ?! Ha csak hallgatott volna! Hazudott az adott pillanatban. Gyávaságból apja szemébe hazudott. Ez volt az első eset, s morálisan bosszantotta a dolog, de legjobban attól tartott, hogy ezt apja aligha fogja szó nélkül lenyelni. Anyja segítségére most nagyon nagy  szüksége van, hogy valóban elvegye a pofonok élét, ahogy Tomi mondta.
A tetőtérből lejöttek a többiek. Laci, s Tomi kivételével mind ott voltak. Leültek mellé a farönkre, mint fecskék a villanydrótra. Akinek nem jutott hely, két-három téglát hozott.
Barbi megjegyezte :
- Bánatos vagy, Petruska!
- Nem jutott neki krumpliföld… - kedélyeskedett Norbi.
Peti rámordult.
- Gondom van, ne viccelődj!
- Judit néni?! – kérdezte Zsuzsu együtt érzőn.
- Közelebbi. Jó apám szemébe valamit letagadtam, és most pácban vagyok.
- Húh! – szisszent fel Bea – Tudod, hogy ilyesmiben nem ismer pardont?!
- Persze, hogy tudom. Ne taníts! – mérgelődött Peti
Beát nem szokta visszatartani az ilyen figyelmeztetés.
- Akkor miért tetted, ha tudod ?! - kérdezte számon kérőn.
Peti sóhajtott.
- Rendben. Nem volt hozzá elég bátorságom, így jobb ?!
- Valamivel. Mi volt az, ha előttünk nem titok ?
Peti fészkelődött. Nem szoktak titkolózni egymás előtt, de ez a téma rázós volt. Nehezére esett felelni, végül kinyögte :
- Az a nagy helyzet, hogy apa leszek!
A lányok felsikítottak, Norbi tréfásan hátba ütötte.
- Piszok mázlista! – mondta vigyorogva.
- Az vagyok, de nyakig a szószban. Főleg így! Mintha nem lett volna éppen elég Judit néni hülyesége. Megtetéztem a magaméval.
- Mit teszel, ha édesnek nem sikerül Judit nénit jobb belátásra bírni? – aggódott Bogi.
- Mi mást tehetnék ? Fogom Esztert, és viszem Pestre, de jobb volna békességgel elrendezni.
- Ez a nyár elég mozgalmasnak néz ki a család szempontjából…, - vakarta Norbi a fejét – Itt van a mi dolgunk is. Bea végre beleegyezett Gömböcfalvába. Szólhatnánk most már, de egyre több zűr kever közbe. Felhúzzátok jó apánkat. Majd bennünket is kihajít!
- Szóljatok most, mielőtt kiderül Peti ügye. - javasolta Barbi
- Ilyen hirtelen ?! Isten ments! - ijedezett Bea
- Miért nem beszéltek előbb édessel ? - kérdezte Zsuzsu
- Ne adj ilyen tanácsokat! - idegeskedett Peti - Ha mindannyian édes nyakába kapaszkodunk, nem marad elég energiája arra, amire jobban kell. Ez intézhető a szokásos módon. Norbi álljon eléjük, és kérje meg Beát. Miért kell ezen ennyit meditálni ?!
- Azért, pofikám, mert saját fülünkkel hallottuk, hogy nem repesnek a családon belüli házasságokért az esetleges kudarcok miatt. Egyikünket akkor biztosan elvesztenék. Édesapa a puszta gondolatára is kikészült. Édes sírt. Ez mind Zsuzsuék miatt volt. Most mi is álljunk eléjük, hogy még több legyen a gyötrődésük ?! Ezt alaposabban át kell gondolni.
Norbi idegesen mozdult, s tiltakozón mondta :
- Csak nem akarod újragondolni az elhatározásunkat ?! Jaj, ne! Csillagocskám, ne őrülj meg!
- Kímélettel tartozunk, Norbi! Ez a legkevesebb.
- Nem mondok le rólad! - jelentette ki Norbi határozottan - Semmit sem gondolunk újra. Szeretlek, veled akarok élni. Másról hallani sem akarok, és szépen kérlek, ne kreálj mesterséges akadályokat. Nincsenek cukorból. Kibírtak már nagyobb megrázkódtatásokat is miattunk. Túlélik majd ezt is.
- Hogy beszélsz ?! Mindjárt megharagszom rád!
- Össze ne vesszetek! – csillapította őket Zsuzsu – Az én hibám, hogy ilyen zűrös lett itthon a helyzet.
- Az már egyszer biztos! –mondta Norbi indulatosan – Rendezhetnétek már a kapcsolatotokat, Tökmag! Nekünk nincs időnk. Össze kellene házasodnunk mihamarabb. Ha Bea nem adja be időben az áthelyezési kérelmét, valakivel betöltik az üres helyet.
Zsuzsu sóhajtott.
- Nem jókedvemben teszem! Értsétek meg, nem tudom elfogadni a történteket. Gyakran olyan érzésem támad, hogy Laci nem az, aki volt. Régebben számomra a szava szentírás volt, most nem tudok hinni neki. Rettenetes érzés.
- Pofikám, ez sértődöttség, nem más! - mondta Bea.
- Ez bánat. Érted, bánat ?! - fakadt sírva Zsuzsu. Tőle szokatlan kitörés volt, mindenki megszeppent.
Barbi átfogta Zsuzsu vállát, s anyáskodón mondta:
- Ne sírj, csacsikám, nem olyan tragikus a helyzet, ahogy most látod. Ismered Lacit, csak összezavarodtál.
- Össze, mert összezavart. Azt állítja, szerelemmel szeret évek óta, Gina csak menekülés volt. Képtelen vagyok elhinni. Ha valóban szeretett, hogy tudott mást ölelni ?!- tette fel a kérdés ki tudja már hányadszor, képtelen volt túljutni rajta.
- Hibázott. Azért nem tudod elfogadni tényként, mert tökéletesnek gondoltad. Oltárra emelted, s most úgy érzed, ledőlt az oltár. De ez nem Laci hibája, hanem a tiéd… Lásd már be, Laci is ember, csetlő-botló, esendő ember, aki éppen úgy hibázhat, mint bármelyikünk. Laci valóban szeret téged. Szerelemmel szeret. De azt hitte, hogy nem szabad. Ebben hibázott. A többi csak következmény volt. Meg kellene értened.
- Igyekszem. Isten bizony, igyekszem, de nagyon nehéz... Ha valami csoda folytán meggyőződhetnék arról, hogy valóban szeretett, mikor elment. Akkor sem érteném ugyan, hogy volt képes mást ölelni puszta hasonlóság alapján, de akkor legalább azt gondolhatnám, hogy csak őrületesen hülye volt! - mondta már sírva-nevetve.
A többiek kapva kaptak rajta, s vele nevettek.
X/B
Brigi változatlanul elégedetlen volt az életével. Kibukott belőle akkor is, mikor egy kupacban üldögéltek.  Nem nevetett a többiekkel, helyette nehéz sóhajjal mondta :
- Jó nektek, hogy csak ilyen gondjaitok vannak!
- Ó, te kis elveszett! – tréfálkozott Norbi – Neked vajon mi okod a legújabb kesergésre, ki vette el a babaruhád?
Brigi szeme könnyes lett.
- Ne tréfálj, ez komoly dolog!… Mindannyitoknak van párja. Még Zsuzsu is jobb helyzetben van, mint volt. Csak egyedül én vagyok magamban. Szerinted ez normális? Mindig egyedül maradok, mint a kiátkozott!
- Jaj, pofikám, ne légy csacsi! Hol van az előírva, hogy ezen a nyáron társra kell találni mindenkinek?
- Pont nekem kell kimaradnom?! Ne értsétek félre, nem vagyok irigy, de elmegy az összes életkedvem, ha belegondolok. Közben pedig látom a felhőtlen boldogságotokat.
- Felhőtlenül boldogok lennénk ?!… Aligha, Brigikém!- szólalt meg Barbi tűnődő hangon–Vegyük sorra: Zsuzsu, s Laci sorsa még bizonytalan. Peti egy életen át cipeli majd Judit néni terhét. Bogi tudja, sok könnyet ejt majd a távolság miatt. Beának, s Norbinak okosan kell majd kivédeni a naponta felmerülő gondokat, hiszen Bea aligha fog egykönnyen beilleszkedni Gömböcfalván. Talán Tomi lehet kivétel, bár ez sem biztos. Ne áruljátok el, Anikó neheztel az egész  családra a hosszú kihagyás miatt. Főképpen édest okolja érthetetlen módon. Beszéltem valakivel, akinek panaszkodott. Fejébe vette, hogy édes nem örült annak idején, hogy Tomi vele járt. Ha nem tér jobb belátásra, ebből lehet anyós-meny feszültség. Tomiról pedig tudjuk, hogy édest nem engedi bántani. Végül itt vagyok én… Bevallom nektek, megkedveltem Ádámot, de nekünk nem lehet közös jövőnk. Több okból sem. Hol van hát az emlegetett felhőtlen boldogság?
Brigi kétkedőn hallgatta, de nem volt ideje felelni. Tomi megjelent a teraszon, leszaladt közéjük, s Petinek odavetette halkan:
- Elrendeztem!
Mivel nem mondott többet, Norbi megkérdezte:
- Titkolóztok?!
- Á, dehogy!
- Akkor?
- Semmi, mondom! Csak egyforma gondunk van Petivel, édessel beszélgettem róla, nem lényeges.
Kitört a nevetés. Norbi újra mázlistát emlegetett, s hátba ütötte Tomit is. A lányok közben úgy nevetgéltek, mint akik sokat tudnak. Tomi neheztelőn nézett Petire.
- Elárultál?! – kérdezte sértődött hangon.
- Én nem, te magad! – mondta Peti nevetve, s Tomi a fejéhez kapott. Együtt nevetett aztán a többiekkel. Tapintatosak voltak a gyerekek, nem faggatták. Tomi zárkózott természet volt, most is csak annyit mondott:
- Na, ja! Szaporodik a család.
Norbi elkomolyodva megjegyezte:
- Tréfán kívül, srácok, ne csodálkozzatok, ha jó apánk szétrúgja a feneketeket! Laci után sokkolni fogja a dolog, készüljetek rá. Én is begorombulok, ha miattatok szilenciumot rendel el. Ha Beával nem tudunk időben összeházasodni, a helye meg ugrik.
Most senki sem nevetett. Hiszen a családban nem volt szokás a szabatos viselkedés. A három fiú cselekedetét kihágásnak tekintették. Tudomásul vették ugyan megértő szeretettel, de követendő példának senki sem tartotta, még Norbi sem, noha szívesen tréfálkozott.
Így igen meglepődtek volna, ha belátnak Brigi gyűrűs fürtjei alá. A lány éppen akkor határozta el, hogy segít magán, ha a sors ilyen igazságtalanul bánik vele. Eszébe jutott a rossz hírű szomszéd. Imponált neki a férfi. Éppen ilyen típusról álmodozott oktondi módjára, aki macsó, gazdag is a tetejében, s veszélyes. Az ilyen férfit külön öröm befogni, s megtartani. Kezdte hinni, hogy a tó közepén valami félreértés történt. Talán messziről fiatalabbnak gondolta anyját, vagy valaki másnak. Közelről meg nem bánta a tévedését, hiszen anyjuk csinos még mindig. Ha Berényi valóban olyan zabolátlan, amilyennek mondják, majd ő megváltoztatja. A család nagyot néz majd, ha egy nap elébük áll azzal, hogy megszelídítette, elfogadhatóvá tette. Komolyan hitte, hogy neki sikerülhet. Hiszen üde, fiatal, a lánya lehetne a negyvenes férfinak. Kinek a kedvéért változzon meg, ha nem egy olyan lány kedvéért, aki a nagy korkülönbség, s rossz híre ellenére is a szívébe fogadja.
Mikor ezen a napon kimentek a fürdőbe, Brigi alig várta, hogy eltűnhessen. Megkereste a férfit. A cukrászda teraszán talált rá. Leült egy közeli asztalhoz, s szemezni kezdett vele. Nem várt gyors sikert, s meglepődött mikor a férfi két perc után viszonozta a pillantását. Nem sejthette, hogy felbukkanása éppen belevág alantas, bosszút forraló terveibe. Berényi otthagyta népes asztaltársaságát, s leült minden udvariaskodás nélkül  Brigi asztalához. Első szavaival letegezte.
- Ismerlek, kicsi! A szomszédlány vagy, igaz?! Éppen kapóra jöttél. Még mindig bosszantanak a történtek. Legalább elmondhatom valakinek a családodból, hogy a mamád tévedésből fürdetett be az öreged előtt… - mondta, s előadott egy kitalált történetet a régen látott barátnőről, aki éppen olyan szőke, mint a főorvosné. Az ölelés neki szólt, amit anyja aztán alaposan félremagyarázott.
Brigi arca felderült.
- Volt olyan megérzésem, hogy tévedés történt! - mondta örvendezőn, s hozzátette félénkebben - Józsi, ugye?!
- Jóska, másoknak! Magának Dódi, ahogy anyám szólít, mert maga meglátta bennem az embert. Nem úgy, mint az ősei.
- Az előbb már tegezett, Dódi… - mondta Brigi, s közben nyugtalanul tekintett a lépcsőfeljáró felé. Nem akarta, hogy a család egyelőre tudomást szerezzen a tervéről.
- Ha kölcsönös. Puszival, ahogy dukál! – vigyorogta a férfi, odapattintotta a pincért, s konyakot rendelt. Aztán illedelmes pertu puszi helyett alaposan szájon csókolta a lángoló arcú lányt.
Innen már rövid, s gyors út vezetett a hírhedt tanyára. Berényi meghívta Brigit kiscsikó keresztelőre. Elfogadta a meghívást. A férfi javaslatára ebéd után fejfájásra hivatkozva a nyaralóban maradt. Mire a család letelepedett újra a fürdőben, Berényi már repítette nyitott sportkocsiján Brigit a tanya felé. Vitte a zsákmányt magában nevetve. Egyenesen a lefüggönyözött szobába tartott vele. Mire Brigi felocsúdott, a bivalyerős, duhaj kedvű férfi birtokba vette testét-lelkét. Lelkét is, mert Brigi beleszeretett a kockás mintás pamlagon anélkül, hogy maga érezhette volna az ölelés örömét, de sokat kesergő lelke mégis örült.
Szegény lány valamiféle álomvilágban élt ezen a délutánon. Később kimentek összekapaszkodva az istállókhoz. Brigi nevet adott a kiscsikónak. Szegfűnek keresztelte el. Talán a tudatalattija tréfálta meg. A lányok kiskoruktól mondogatták, hogy szüleik példája után, őket is sok-sok szegfű veszi majd körül azon a napon, mikor fordul az életük.
Brigi élete is fordult ezen a délutánon, ráfordult az asszonyi élet útjára. Egész lényével elfogadta a férfit. Ha berzenkedett is benne a szemérem, a sokat hallott erkölcsi rend, mindennél erősebb volt már benne ez az érzés. Vakká, és süketté tette.
Berényinek a tanyán is volt társasága. Az eperfa alatt álló asztal mellett borozgatott három lovaglóruhás férfi. Egyikük odaszólt, mikor az istállóktól visszafelé jöttek.
- Nekünk is dalol a madárka?
Berényi belendítette a karját. Magának akarta a zsákmányt, egyedül magának. Rendelkezett is vele. Kijelentette, hogy másnap újra kiviszi a tanyára, s hozzátette nevetve, hogy az új ízeket addig szereti, míg zamatuk van. Brigi nem töprengett a szavain, helyette gondban volt, mert két nap egymásután nem hivatkozhatott fejfájásra. Berényi határozott. Bent tölti az éjszakákat a nyaralóban. A szomszédba könnyű átszökni éjszaka egy szál hálóingben is. Brigi rábólintott, mint akit hipnotizáltak.
Előbb ért vissza a nyaralóba, mint a fürdőből a család. Megnézte magát a tükörben, bohó szívvel kereste magán a változást. Egyszerre volt boldog, s szorongó. Aztán ijedten fedezte fel nyakán, vállán a duhaj ölelés nyomait, piros foltok éktelenkedtek rajta. Kénytelen volt felvenni egy magas nyakú, selyempólót a nyári melegben. Amint megjött a család a fürdőből, anyja elé állt.
- Még mindig fáj a fejem, édes… - mondta panaszos hangon - Nem kérek vacsorát, nem tudok enni. Szeretnék lefeküdni mielőbb, de a tetőtérben fülledt meleg van. Zajongnak a többiek. Leköltözködhetnék a zöld szalonba?!
- Persze, kis bogaram… - egyezett bele Zsuzsi gyanútlanul – Meggyötört az arcod. Fázol, hogy felvetted a nyakig pólót?
Brigi már tudott kapásból hazudni a férfiért.
- Borzol a hideg, de nincs lázam, már megmértem. Ments ki a vacsoránál, jó?! – mondta, s sietett eltűnni anyja vizsgálódó tekintete elől.
Zsuzsi nem látott szokatlan dolgot rajta, mégis nyugtalanul nézett utána. A vacsoránál is aggódott. Barbi megjegyezte:
- Ne vedd komolyan, édes! Ez már megint valami dili nála. Alighanem megint megbántódott valamiért.
Péter összevonta a szemöldökét, noha már jó ideje távol maradt a gyerekek vitáitól.
- Muszáj ilyen stílusban fogalmaznod, kislányom?!- kérdezte rendreutasító hangon.
Barbi elnézést kért, aztán Beával felváltva panaszolták, hogy Brigivel mennyi gond van. Hirtelenében megvitatták a dolgot. Vitatkoztak szó szerint, mert Bogi védelmébe vette a lányt, csatlakozott hozzá Tomi, s Peti is. Barbiék védték a maguk igazát : Brigi gyerekesen gondolkodik, a fellegekben jár, ezért aztán elégedetlen mindennel, s mindenkivel.
Péter bosszúsan intette le őket.
- Nem vonom kétségbe pedagógiai hozzáértéseteket, édes lányaim! De nem kellene inkább pártoló testvéri szeretettel fordulnotok felé, mintsem kioktatón, ahogy szoktátok ?! Testvértől nem veszi jó néven az ember. Inkább ellenállást szül, mint belátást.
Barbi neheztelőn nézett az apjára.
- Hiszen mi éppen szeretetből szólunk.
Péter a szavába vágott ingerülten.
- Akkor is visszájára fordul a dolog! Szemében számon kérő, szigorú tanárok vagytok. Nem fordulhat hozzátok bizalommal, mert számítania kell rá, hogy azonnal kritikát kap. Magára marad ebben a népes testvéri közösségben. Ez pedig nem vezet jóra. Bízzátok ránk a nevelését. Ti inkább tanácsokkal segítsétek tapintatosan, együtt érző szeretettel. Hamarabb visszatarthatjátok a ballépésektől.  Ne feledkezzetek meg arról a jövőben sem, hogy ti elsősorban testvérei vagytok, és nem a nevelői – mondta szigorúan.
Rátapintott a dolog lényegére, de nem sejtette, hogy elkésett már vele. Brigi egyedül volt a népes testvéri közösségben, részben önhibájából, másrészt a jó szándékú kritika tette azzá. Pedig szüksége lett volna segítségre, ha maga nem is tudott róla. Péter nyugtalanul gondolta át a dolgot, s inkább érezte, mint tudta, hogy baj fenyegeti a lányát. Ahogy arra is ráérzett, hogy maguk már keveset tehetnek, hiszen felnőtt, nem szalad hozzájuk a gondjaival. Kitalálni pedig szinte lehetetlen. Akkor sem tartotta elfogadhatónak, hogy a hasonló korúak korrigálják a maguk módján Brigi gyerekes gondolkodását.
A gyerekek között vacsora után, a tetőtérben továbbra is erről folyt a vita. Végül Barbi úgy döntött, hogy lemegy Brigiért a zöld szalonba. A lány ágyban volt, s rászólt a belépőre, hogy ne kapcsolja fel a villanyt. Barbi leült a félhomályban a heverő szélére, s szép bocsánatkéréssel mondta:
- Figyelj ide, csacsikám! Ha valamivel megbántottunk, ne neheztelj ránk. Hiszen ismersz bennünket, csak óvni akarunk… Gyere vissza a helyedre!
Brigi félig felült, de felhúzta a nyári takarót a nyakáig, s kicsit meghatódott, de nem mehetett vissza, a tetőtérből nem tudott észrevétlen megszabadulni, így sértődött hangon felelt.
- Már megszoktam, hogy én vagyok a pofozóbaba. Így legalább nyugodtan kitárgyalhatjátok a szívügyeiteket. Nem kell tekintettel lenni rám, a magányosra.
- Ez már megint butaság! – méltatlankodott Barbi, aztán lejjebb vette a hangját – Nem veszekedni jöttem. Bánt bennünket a leköltözésed. Hiányzol. Gyere vissza, oké?!
- Aranyos vagy…, - szaladt ki Brigi száján, s megingott valóban. Máskor Barbi nyakába borult volna, de aztán észbe kapott, s újra adta a sértődöttet – de jobb lesz nekem csak így egyedül. A fejem is fáj, itt legalább csend van.
Barbi sóhajtott, aztán felszisszent. Brigi válláról lecsúszott a nyári takaró, s a félhomály ellenére felfedezte vállán a foltokat. Allergiás tünetnek gondolta. Logikus volt a feltételezés. Nagy tál piros eper kínálta magát a teraszon, az ikrek egyformán érzékenyek voltak rá. Brigi időről időre megszegte a tilalmat. Barbi hangja újra számon kérő volt.
- Epret ettél?! Rettenetesen kicsapott. Hogy lehetsz ilyen gyerek ?! Hányszor kell neked mondani, hogy az allergia komoly dolog?!
- Csak pár szemet ettem… - mondta Brigi szemlesütve, s kislányos riadalommal kérdezte – Elárulsz?
Barbi elmosolyodott.
- Nem! De ha nagyobb gondot okoz, ne hallgass, rendben?!
- Rendben! – felelte Brigi magában örvendezve, s megnyugodva látta, hogy Barbi menni készül.
- Gyere vissza mielőbb… - mondta Barbi kedvesen, s indult valóban, de aztán visszafordult. Gyors puszit lehelt Brigi arcára, s felnevetett halkan – Olyan buták vagyunk, nem?! Én örökösen nevelni akarlak, te pedig állandóan sértődsz… Ne neheztelj miatta, mert szeretlek!
- Én is!- mondta Brigi, s összeszorult a torka. Olyan szívesen ölelte volna meg Barbit, de nem tehette, nem bújhatott ki a takaró alól. Elengedte búcsút intve. Szívére rátelepedett az érzés. Sírdogált egy keveset. Aztán felkelt, s figyelte a kinti hangokat. Mikor elcsendesedett a ház, magára kapta köntösét, papucsát a kezébe fogta, s kilopakodott a házból.
Volt egy hátsó kijárat is, amit nem használtak Dróttal akasztották be a rozoga kiskaput. Ott ment ki, s szaladt Berényi hátsó kapujáig. Saját kulccsal nyitotta a másik kiskaput. Az szépen faragott, míves kapu volt, s a villában csengő szólalt meg, ha megnyitották. Mire felment a teraszra, a férfi megjelent a bejárati ajtóban. Brigi röpült a karjaiba. Boldog volt újra, mert szerelmet álmodott, pedig csak alantas bosszú eszköze volt, egy lelketlen, kéjenc férfi alkalmi játékszere.
Zsuzsi mintha megérezte volna a lányát ért bajt, feljajdult a sötétben.
- Ó, istenem!
- Mi baj? – kérdezte Péter álmos hangon.
- Brigi miatt nyugtalankodom. Szomorú a szeme annak a kislánynak, de hiába kérdezem… Jól tetted, hogy intetted Barbiékat. Valóban túlontúl szigorúak vele. Nyugodtabb volnék, ha tudnám, hogy valakihez igazán bizalommal van. Sajnos, Barbiék nem látják be, hogy későn érő típus, abból adódnak a gondok.
- Még mindig kevesebb gondot okoz, mint a fiaink… - morogta Péter rosszkedvűen.
- Sértődött a hangod, kicsi kedvesem! – sóhajtotta Zsuzsi.
- Ez a legkevesebb! – mérgelődött Péter – Sorra okozzák a bajt. Először Laci hülyesége, aztán Peti teszi be az ajtót, majd Tomi feledkezik meg magáról…Nem csodálom, hogy nem mertek még elébem állni. Sejtik, hogy nem ússzák meg simán.
- Jusson majd eszedbe, amit mondtam...Könnyes szemmel vallottak, ami önmagáért beszél, kicsi kedvesem.
- Akkor sem engedem el a számonkérést. A kedvedért ugyan megspórolom a pofonokat, de a falhoz csapom őket egyenként. Mégis, hogy képzelik ?! Ilyen helyzetbe hozni a kislányokat, magukat, minket. Hogy nézzek majd Laci barátom szemébe, vagy Galántaiéba, hogy ilyen pernahajdereket neveltem ?! Az apák helyében alaposan helyben hagynám a fiatalurakat. Ahogy én is kitekerném Norbi nyakát, ha Beához nyúlna.
- Szigorú bírájuk vagy! – sóhajtotta Zsuzsi – Ha fiatal az ember, azzal is megeshet, aki amúgy megfontolt, komoly.
Péter felhorkant.
- Na, ne! A mi esetünk más volt. Alapos mentségem volt rá!
- Ó, mentséget ők is találnak, ha akarnak!- felelte Zsuzsi kis bánattal a hangjában.
- Csak védd őket, az anya dolga. De én nem engedhetem meg magamnak, hogy elnéző legyek. Az én fiaim semmilyen körülmények között se feledkezzenek meg a tisztességről!
Zsuzsi hirtelen vette a levegőt, mint aki kitörni készülő nevetését akarja elfojtani. Péter rádörmögött tréfás komolyan.
- Ne kacarássz itt magadban, mert szó sincs arról, hogy vénülő fejjel gondolkodom! Nagyon jól emlékszem az én időmre. Mentségem is megalapozott volt. Egyiket sem szorította úgy a helyzet. Elkapkodták, felelőtlenek voltak. Egyik sem állná ki az én próbámat. Nyolc napig fegyelmeztem magam veled az ölemben… Melyik fiad tenné utánam?
Zsuzsi újra nevetett.
- Most már az én fiaim?
Péter hirtelen mozdult, Zsuzsi fölé fordult, lenyomta a párnára mindkét karját, s forró lehelettel súgta :
-Családi kötelékekről éjfélkor nem nyitok vitát! Egyébként is, tanuld meg, feleség, hogy éjjel vagy alszunk, vagy…
- Vagy? – kacagta Zsuzsi.
- Ne merészeld megkérdezni, mikor nagyon jól tudod, te áloműző!
- Bánod? – kérdezte Zsuzsi mosolyogva, s meleg, puha csókot lehelt a szájára.
- Soha, amíg élek! Hiszen szeretlek, kis virágom… - duruzsolta már vágytól űzve, s az ajkára borult.
Két ölelés a csillagos égbolt ugyanazon darabja alatt, s mégis két különböző világ. Amott kérészéletű öröm a hamis szív nyomában, itt boldog újjászületés, mert őszinte szeretetből, igaz érzésekből fakad.
In aeternum!
Igaz mindörökké.

 X/A
        Boldog szívvel ébredni nagyon jó. Odabújni örömmel, hálásan ahhoz, akinek köszönhetjük ezt a boldogságot, még jobb. Zsuzsi így ébredt ezen a reggelen, ezzel a kellemes tudattal. Még ki sem nyitotta szemét, mikor már megérezte Péter simogató kezét. Péternek gyakori szokása volt, ha akart utána ölelést, ha nem. Azt szokta mondogatni: kezének is kijár az öröm. Csak aztán köszöntötték egymást.
- Jó reggelt!
- Jó reggelt!
Jó volt ilyenkor egymás szemébe nézni, beszívni a másik ébredő illatát, összehajtani a homlokukat, s nedves szájjal megkeresni a másik meleg, puha száját.
- Gyönyörű éjszakánk volt megint! – súgta Zsuzsi, s hozzátette, most már eszébe sincs panaszkodni, ahogy nemrégiben tette.
- Biztos? – kérdezte Péter elmosolyodva. Úgy tudott ilyenkor mosolyogni, hogy Zsuzsinak újra felpörgött a szíve, s a karjaiba bújt, széles melléhez nyomta arcát, s csókot lehelt a szíve fölé. Ritkán ölelkeztek már egymásután kétszer. Az idő múlásával csendesedik az ember, hamarabb fárad, vagy ahogy Zsuzsi megfogalmazta magában, őrzi a csodát. Péter nagyot nyújtózkodott, kurjantott is hozzá szokása szerint, aztán felnevetett.
- Pardon, pardon! Nem vagyunk magunkban, ugye?! – mondta, s a zöld szalonnak nevezett szoba felé intett – Hamupipőke kisasszony talán még alszik. Életem, mit is mondtál az este, miért jött le a tetőtérből ?!
- Fejfájására hivatkozott, borzolta a hideg is. Ha ma sem lesz jobban, nézzétek meg, jó?!
- Láza nem volt?
- Megmérte, de nem volt. Ahogy mondtam, levertnek látom napok óta. Talán jobb kedve volna, ha akadna fiútársasága, de a kis csacsi kitér minden próbálkozás elől. A fürdőben figyeltem. Kerülgették volna, de barátságtalanul elutasító. Nem hajlandó ismerkedni.
Péter közbevágott.
- Beszéljünk másról, életem! Brigi majd megtalálja a párját, vagy itt, vagy otthon. Még az sem biztos, hogy végképp lemondott Mezei Laciról. Nyakába röpült, mikor elengedte. Látnod kellett volna, milyen kedves volt vele. Őszintén az, csak tévelyegnek a gondolatai. Majd kinövi!
Zsuzsi befele sóhajtott, s gondolta, hogy éppen ideje volna. Beszélgettek aztán az előttük lévő napról. Péter kirándulást emlegetett, Zsuzsi ingatta a fejét.
- Hagyjuk későbbre, kedves… Hűvösebb napokra. Rendben?!
- Jól van. Jönnek Füredi Laciék, majd akkor! Petivel terveztük, hogy itt fogjuk őket pár napra, majd velük együtt kirándulunk.
Zsuzsi gyötrődőn sóhajtott.
- Aligha sikerül Juditot jobb belátásra bírnom! Mély benne a gyűlölet.
- Márpedig muszáj valami egyezségre jutnotok. Ha a gyerekek Judit ellenére házasodnak, áldatlan helyzet alakulhat ki.
- Pontosan tudom, kedves, de sokat vártok tőlem. Laci is tehetne valamit.
- Fáradt mostanában.
- Igaz, hogy beteg a szíve?! Elvira hallotta a kórházban.
- A szíve?! Nocsak! Előttem elhallgatta a betyár. Biztosan attól tart, hogy kiütöm kezéből a poharat. Megint sokat iszik. Judit éjszakai műsoraival igazolja. Judit újra emleget, Zsuzsikám! Gyötri vele Lacit. Nem lesz könnyű dolgod, az biztos!
-Ezért sem értem az optimizmusotokat.
- Az a pernahajder fiad az oka. Belegondoltam, hogy mennyire hiányozhatnak egymásnak, ha valóban így dúl köztük a szerelem. Bár nem érdemli meg, hogy gondoljak az érzelmi életére, mert a szemembe tagadta le a babát. Megint inába szállt a bátorsága. Ha nem szedi össze magát, Judit a feje tetején táncol majd, ahogy Lacinak.
- Szegény Petikém, jobb anyóst érdemelne! - sóhajtotta Zsuzsi.
- Ritka egy nőszemély, annyi szent! Ha Laci szíve valóban beteg, az okát sem kell keresni. Hiába mondom neki, hogy ne vegye fel a kesztyűt mindannyiszor. Persze, én könnyen beszélek. Kivételezett helyzetem van a sors kegyelméből, kis szíved jóságából. Amit valójában meg sem érdemlek. Ahogy azt sem tudom, meddig örülhetek még neki.
Zsuzsi fülét megütötte a furcsa fogalmazás. Kissé zokon vette, s lelépett az ágyról. Felvette köntösét, feltűzte haját a zuhanyozáshoz, s hallgatott. Péter is felkelt, hátulról átölelte, s duruzsolva mondta:
- Egy szót sem szólsz ? Kedvességem meg semmi ?
- Csókot kapsz érte, ha másképpen folytatod. Mi ez a bizonytalanság benned ?
Péter kicsit hozzádőlt, s furcsán vette a levegőt. Zsuzsiba belenyilallt a félelem: Csak nem a kis nő miatt van pánikban ?! Karjaiban visszafordult, átölelte a nyakát.  Péter arcán keserűség volt, szavai is árulkodtak.
- Az éjjel belegondoltam. Sok köztünk a korkülönbség, Zsuzsikám, betyár sok! Persze, hogy felmerül az emberben, meddig örülhetek még neked, mennyi időnk lehet még ? – mondta, s nem csak a hangja remegett bele, szeme is elhomályosult.
Zsuzsi szívéről mázsás kő esett le.
- Istenem, hogy milyen csacsi vagy! – sóhajtotta könnyes mosolygással – Mitől félsz, kedves? Mitől ?
- Attól, hogy egy nap majd megcsendesedik a szívem dobogása… - suttogta Péter élő, eleven bánattal – Tíz év múlva öregember leszek, te pedig még mindig fiatal éveidet éled. Tizenhat esztendő korkülönbség van köztünk, kis virágom!
- Akkor sincs okod kesergésre, mert a mi szívünk egy ritmusra jár. Magad mondtad, emlékezz csak! Azt mondtad, bennünket addig nem érhet baj, míg a szemünk reggel egymásra nyílhat, amíg kimondhatjuk, hogy szeretlek... Mi bánt hát, kicsi kedvesem?!
Péter elkínzottan sóhajtott.
- Talán kapuzárás előtti pánik. Egyszer csak félni kezdtem. Félteni mindazt, amiben részem lehet. Legfőképpen téged féltelek. Az a rettenetes képzet gyötör, hogy valamiképpen elveszíthetlek.
- Ez csacsiság! – tiltakozott Zsuzsi – Nincs, és nem is volt rá okod soha.
- Tudom, tudom! Mégis. Te ezt nem értheted. Nem ismered ezt az érzést. Maga a pokol.
Zsuzsi a szemébe nézett, hangja csendes bánatról árulkodott.
- Tévedsz, kedves! Nagyon is jól ismerem. Mostanában főképpen.
Péter rábámult.
- Tesséék?! –kérdezte hitetlenkedőn.
- Néhány hete van okom miért nyugtalankodni. Azért imádkozom szüntelen, hogy Rádi Klárit vigye el a csuda az osztályodról.
Péter begurult. Lefejtette Zsuzsi karjait a nyakáról, s elfordult tőle mérgesen. Lépett pár lépést, aztán visszafordult számon kérőn.
- Micsoda ostobaság ez, édes életem?!
Zsuzsinak nehezére esett részletezni a bánatát, csak csendes felelt.
- Együtt jártok ebédelni. Nagy sétákat tesztek a fenyők között kettesben. Tudom, hogy szakmai alapon, mégis bánt, mert Rádi Klári veszélyes nő. Rád hajtott, kedves!
Péter rosszallón csóválta a fejét.
- Abszurd feltételezés, életem! Őrültség! Hogy juthat eszedbe ilyen marhaság?! Klári mindössze érdeklődő, tehetséges fiatal orvos. Szakvizsgára készül, és szívesen veszi az idősebb, többet tudó kolléga társaságát. Ahogy mondtad, szigorúan szakmai alapon!… Ne döbbents meg, édes életem!
Zsuzsi gyomra remegett. Tudta, Pétert nagyon nehéz lesz meggyőzni arról, hogy a nő alattomos játékot űz vele, de meg kell próbálnia mindenképpen, hiszen a boldogságuk, közös életük volt veszélyben.
Sóhajtva mondta :
- Magam is úgy gondoltam, hogy először az eszével szokott célba érni. Nem te vagy az első többet tudó kolléga, akinek így keresi a társaságát. Egy kis nyomozással könnyű kideríteni, hogy mit művelt az előző kórházában.
- Zsuzsikám?!... – döbbent meg Péter.
-Ne háborogj, kedves, mert tanulságos tapasztalat volt. Külön-külön két osztályvezető főorvost rajongott körül az elmúlt évek alatt. Bámulta tudásukat, nagy eszüket. Levette a lábukról őket, megtartani már nem tudta, de mindkét családban bajt okozott.
- Mióta veszed készpénznek a pletykákat ?!
- Ez nem pletyka, kedves!...Mindkét kalandból született egy-egy gyermek. Most a szülei nevelik őket. Emlékszel Elvira történetére? Az is valahogy így kezdődött. Nincs új a nap alatt!
- Ez akkor is őrült feltételezés. Semmi közünk Klárihoz, és viselt dolgaihoz.
- Nem úgy van, kedves! Nagyon is érint bennünket… Bevallom neked, többet megtudtam a féltésről ez alatt a rövid idő alatt, mint egész eddigi életem során. Az előbb is, egy pillanatra belém nyilallt, hogy talán éppen Klári kevert be. Ő okozza a bizonytalanságod. Ha nem teszünk ellene, megmérgezi az életünket.
Péter újra felhorkant.
- Nem gondolhatsz olyan ostobának, aki hagyja, hogy egy fondorlatos nő besorolja a gyűjteményébe?!
- Tudom, hogy nem vagy ostoba, de van csendes erőszak is. Egy igazi férfinak nehezére eshet kiejteni az öléből a csinos, fiatal nőt, ha az hirtelen beleül, mert úgy ítéli meg, hogy itt az ideje.
Péter idegesen a hajába túrt.
- Abszurd gondolat! Melletted, életem?! Melletted ?!
- Azért nyugodtabb volnék, ha más okítaná a szakvizsgájára. Úgy hallottam, eredetileg a belgyógyászaton volt. Hogy került át hozzád? - kérdezte Zsuzsi csendesen.
- Körzetben fog dolgozni, mindenhez kell értenie … - mondta Péter fojtott hangon, s hozzátette, mint aki maga is kevesli az indokot – Volt valami gondja a belgyógyászaton. Állítólag nem jött ki Bálint Ferivel.
- Sejtettem. Az okát is tudom. Azért, mert rájött, hogy Bálint Ferit aligha foghatja meg a bájaival. Bálintnénak nem kell nyugtalankodnia. Ami a bánata, az a szerencséje.
- Nem beszélnél világosabban ?
- Feri barátod impotens, kedves!
Péter bosszús volt, kedvetlen, de most nagyot nevetett.
- Nofene! Már ezt is tudod?! Honnan a csudából ?
- Zsuzsa asszony maga panaszolta el nekem. No, nem direkt, annál diszkrétebb, és szereti Ferit, de finoman utalt rá. A fodrásznál arról beszélgettünk, hogy bizonyos nők, ez egy típus, gyors karrierjük érdekében olthatatlan szerelemre lobbannak a mindenkori főnökük iránt. Akkor mondta keserű nevetéssel, hogy Ferit sajnos, ilyen veszély már nem fenyegeti.
- Ej, de huncut vagy, a betyár mindenedet! Behúztad a csőbe ?!
- Ügyeskedik az ember, ha szükségét érzi.
- Mit ügyeskedtél még ki, halljam ?!
- Kedves, beszéljünk komolyan. Rádi Klárinak kitelt a becsülete az előző kórházában, de nem adta fel. Mindenkinek az volna a legjobb, ha visszakerülne a belgyógyászatra. Csak férfiúi képességük teljében lévő osztályvezető-főorvosokra veszélyes. Bálint Ferit békén fogja hagyni.
Ezzel nem zárták le a témát. Péter még nem volt meggyőzve. Látszott rajta az idegesség, jött-ment a szobában szokása szerint, aztán újra neheztelt.
- Nem fér a fejembe, hogy ennyire megbízhatatlannak gondolsz, vagy egyszerűbben: Nem tudod, hogy szeretlek ?!
Zsuzsit védekezésre késztette, s ismételnie kellett önmagát.
- Mondtam, nem a szeretetedben, a hűségedben bizonytalanodtam el, hanem egy rafinált nő cselszövéseitől féltem magunkat. Most sértődött vagy, kicsi kedvesem, és nem akarod megérteni.
- A fenébe ne lennék sértődött, mikor azt feltételezed rólam, hogy nem tudok nemet mondani egy rafinált nő próbálkozására ?!
- Nem feltételezem, csak félek!
- Zsuzsikám!...- háborgott Péter ismét.
- Ne tiltakozz, kedves! Jogom van félni. Akkor is, ha eddig nem adtál rá okot. Azért szólok, hogy később se legyen okom rá. El kell kerülnünk a buktatókat. Védekeznünk kell a csendes, vagy nyílt erőszakok ellen, mert hamar jön a baj... Vannak emberek, akik nem törődnek mások érzéseivel, kíméletlenül törnek céljuk felé. Egy kis figyelmetlenség, engedékenység, s az ember olyan helyzetbe kerülhet, amiből nem tud kijönni sérülés nélkül. Ha nem sietsz a segítségemre, velem is ez történik a tó közepén. Meggondolatlan voltam, mikor bementem magamban. Mindjárt akadt, aki kihasználta a helyzetet. A Berényik, és Rádi Klárik ezekre az alkalmakra várnak...- mondta, s elhallgatott hirtelen. Rájött, hogy elszólta magát.
Péter hangja máris fojtott volt, s számon kérő.
- Berényik?!… A szomszéd volt a támadód, Zsuzsikám?!... Mióta tudod?... Felelj !
- Kedves, nincs jelentősége! Megkapta a magáét, számunkra nem létezik tovább.
- Te is rosszul gondolod, édes életem! – emelte fel Péter a hangját, s igen haragosan nézett - Itt van a közelünkben, bármikor átléphet a kerítésen. Ha volt képe nyilvánosan megtámadni a vízben, mi gátolhatja az újabb próbálkozásában ? Ha már magaddal nem törődsz, és velem sem, édes életem, akkor legalább gondolj a nagylányainkra!
Zsuzsi megpróbálta elsimítani a dolgot.
- Ugyan, kedves! Az ütésed után csoda, ha nem költözik el innen sürgősen. Dehogy merne az átjönni!
- A betyár hétszázát, ne vedd ilyen félvállról! Megmondtam már ezerszer, nekem tudnom kell, ha családomat veszély fenyegeti, de nem tudom, mert a feleségem ennyi évi házasság után sem tudja, mit várok el tőle!
Kirohant a szobából, s bevágta maga után az ajtót. Zsuzsi sóhajtva nézett utána, s gondolta, hogy fekete napra ébredtek.
X/B
Zsuzsi mire kiment a teraszra, Péter már a kerítések hosszát mérte a fiaival. Tomi kimaradt a munkából, leült a reggelihez, s halkan mondta:
- Jó apánk alaposan bepöccent! Valakitől megtudta, hogy a támadód a szomszéd volt. Szögesdrót kerül körbe mindenhova, még a hátsó bejáratra is.
Elvira is az asztalnál ült. Bosszús hangon szólt közbe :
- Mégis, mit gondolsz, kitől tudhatta meg?!… Édesanyád jó nevelést kapott!
Zsuzsi csendesen felelt.
- Péternek erről egészen más a véleménye, éppen az imént fejtette ki. Egyébként, csak véletlenül szóltam el magam egy más ügy kapcsán.
- Na, akkor képzelem, mekkorára nőtt a feje! – nevetett Elvira a maga öblös módján, s hozzátette még ironikus hangon – Ej, ezek férfiak! A kutya önérzet, az! Ahhoz értenek.
Tomi tiltakozott.
- A jelenlévők kivételek, remélem?!
- Te csak ne reménykedj! Egyformák vagytok.
- Ez nem járja, mikor én mindig megértő vagyok...- mondta a fiú, s Zsuzsihoz fordult tréfás panaszosan– Édes, védd meg a fiad!
Zsuzsi hátulról átölelte a nyakát, hozzáhajtotta fejét, s összenevettek. Kapott Tomitól egy gyors puszit, noha semmit sem mondott. Elvirától nem tudott megszólalni.
A főorvos asszony füstölögve folytatta.
- Dicséritek magatokat, ahhoz értetek. Ha férj lesz belőletek, ti sem lesztek különbek. Minden férfi egykutya!
Nem lepte meg őket a morgása, mostanában egyre gyakrabban tette. Az volt az érzésük, hogy öregszik, s haragszik miatta a világra. Szalmakalapban ült az asztalnál. Az ütött-kopott szalmakalapja miatt Erzsi gyakran macerálta. Ahogy kijött a konyhából, rákezdte most is.
- Na, már korán reggel divatozol?! – kérdezte lehuppanva a székre.
- Már megint a szalmakalapom irigyled?! Nem adom. Vegyél magadnak, ennek már patinája van.
- Patinája?! Én meg azt hittem, hogy megtisztelték a madarak… - nevetett Erzsi nyíltszívűen, s vele nevetett Elvira is. Akárhogy csipkedték egymást, sohasem nehezteltek meg igazán a másikra.
Elvira aztán felcihelődött, indult a mellettük lévő Sári - völgybe. Reggeli után szívesen csatangolt a környéken, közben összegyűjtött minden tücsköt-bogarat, s elajándékozta a gyerekeknek.
Elfoglalták helyét a tetőtérből lesereglő lányok. Brigi is előkerült, s hozzáfogtak a reggelihez. Zsuzsi nyugtalanul pihentette meg Brigin a tekintetét. Fáradtnak, nyúzottnak látta. Gondolta, még mindig bántja valami, miatta keveset alhatott az éjszaka. Alig várta, hogy átölelhesse a vállát, s aggódott megint, de Brigi nyugtatta, semmi baja, jól aludt, nem szeretne visszamenni a tetőtérbe, jobban érzi magát egyedül.
A lányok vidámak voltak, tréfálkoztak. Brigi kimaradt belőle. Szótlanul, gépiesen evett, s közben merengőn nézett maga elé. A lányok most inkább Tomival foglalkoztak. Ugratták Anikó miatt. Heccelődtek vele, mintha mindegyiket megszállta volna a kisördög. Pedig csak arról volt szó, hogy Galántai Anikó a családba készült, s ezt fel kellett még dolgozni. Füredi Eszterrel nem volt ilyen gondjuk. Szinte köztük cseperedett fel, de a messzebbről ismerős lány jöttét bizonyos drukkal élték meg.
Tomi panaszkodott anyjának újra.
- Látod, édes, ma rám jár a rúd ?!
- Akkor kezet foghatunk, kisfiam!- mondta Zsuzsi nevetve, de nem volt igazán jókedve. Péter neheztelése komolyan bántotta, s kicsit neheztelt rá maga is. Pétertől elvárható volna, hogy igazságosabb legyen, vagy legalább az eszébe jusson, hogy éppen miatta történtek úgy a dolgok, ahogy történtek, mivel kitüntető társaságába fogadta a doktornőt. Sóhajtott még néhányat, aztán tette a dolgát. A teraszon locsolta a ládába ültetett piros muskátlikat, s egyszer csak felkiáltott:
- Más is látja, amit én látok?!
Tomi, s a lányok köré sereglettek. A Sári - völgy felé néztek. Közben Béla is kikopogott görbebotjával. Péter éppen akkor szaladt fel a teraszra, s megállt maga is Zsuzsiék mögött. Nézte, hogy mit néznek. Zsuzsi figyelmét meglepő látvány ragadta meg. Lent a völgyben Elvira egy madárijesztő külsejű öregúrral ölelkezett, miközben néhány lépésről egy elegáns férfi figyelte őket.
Az öregúr valóban fura jelenség volt. Magas, sovány, bő melegítő lebegett szikár alakján. Ősz fejét éppen olyan ütött-kopott szalmakalap takarta, mint Elvira kedves kalapja volt. Kezében lepkehálót szorongatott, hátán iszákféle lebegett. Béla megjegyezte, hogy a fiatalabbik férfit ismeri Pestről látásból, még hajdani bírósági gyakorlatából.
- Alighanem igazad lesz, mert nem révháziak. Itt a fürdőben sem láttam őket eddig… - mondta Péter, aztán felnevetve folytatta – Egy biztos, Elvirával ugyanannak a szalmakalapdivatnak hódolnak!
- A fiatalabb jellegzetes ember! – mondta Erzsi, s kifejezetten jóképű, elegáns embert szokott érteni alatta.
Elvira közben a nyaraló hátsó bejárata felé terelte az ismeretleneket. Megélénkült a terasz. Mindenki sietve sürgött-forgott. Mire a keskeny járdán az épületig értek, eltüntették az ócska ládákat, felfordított vödröket, hogy valahogy kinézzenek. Elvira már a lépcső aljából kiabált.
- Családom, sorakozó!… Illusztris vendégeket hozok.
Mire felértek, a család valóban felsorakozott, Elvira folytatta:
- Bemutatom nektek hajdanvolt férjuramat, Rétfalvi Aurél professzort, és kedves fiát, Rétfalvi Iván jogászdoktort!
Udvariasan fogadták őket. A kölcsönös üdvözlések közben Péter összetegeződött a Rétfalviakkal. Zsuzsi csak aztán nyújtotta a kezét. Megismerkedett a professzorral, s fordult a fiatalabb Rétfalvi felé. Kéznyújtás közben mondta a szokásos udvarias formulát.
- Nagyon örülök!
Rétfalvi Iván megfogta a kezét, s szemébe nézett átható pillantással, mint aki azt kérdezi : "Nem ismer meg?" Hangosan csak annyit mondott:
- Nekem öröm!
Ráborult Zsuzsi kezére, s illetlenül ott maradt hosszan. Zsuzsi zavarba jött. Nem volt szokása elkapni a kezét, jól tudta, az illetlenség, de most szívesen megtette volna. Feszengve várta a kézcsók végét. Közben nem mert Péterre nézni. Valóban különös kézcsók volt. Olyanféle néma szertartás, amit nem lehetett nem észrevenni. Mikor Zsuzsi végre visszavehette kezét, zavarában sietve hellyel kínálta a vendégeket maga is, a rozoga székre mutatva. Akkor is kerülte Péter tekintetét. Pontosan tudta, a furcsa kézcsók alaposan betette az ajtót a reggeli bonyodalom után. A vendégek leültek. A professzor megdicsérte a népes fiatalságot. Elvira feszített nem titkolt büszkeséggel. Zsuzsi üdítőt hozott, Barbival körbekínálták a teraszon lévőket.
Végül Zsuzsi is leült. Barbi lement a teraszról, csatlakozott a nagy fa alá húzódó lányokhoz. A teraszon kevés volt a szék ahhoz, hogy mindannyian ott üljenek le. Közben a teraszon kedélyes társalgás kezdődött. A professzor beszédes ember volt, de fia kívül maradt a társalgáson. Hallgatásba burkolózva ült a székén, s elmélyülten szemlélte keresztbe tett lábán cipője orrát.
Vannak emberek, akik puszta jelenlétükkel nyugtalanságot keltenek másokban. Rétfalvi Iván ilyen ember volt. A balsors szelét hozta magával, noha nem tehetett róla. Születési hibája volt. Miközben fegyelmezetten ült, lelkében földcsuszamlás zajlott. Olyanféle, mely nemcsak önmagára volt veszélyes, hanem másokra is. Zsuzsiban ráismert arra a hajdani lányra, akit negyedszázada keresett. Nem álomképet kergetett, Zsuzsit kereste személy szerint. Azt a gyönyörű lányt, akivel évtizedekkel előbb egy belvárosi szalonban találkozott, míg anyjára várt. Akkor még egyetemista volt, Zsuzsi alig tizenhat éves. Várakozás közben beszélgetni kezdtek. A gyönyörű hajú lányról szeretett volna minél többet megtudni, de Zsuzsit nem lehetett könnyen kifaggatni. Végül barkohbát játszottak "találd ki, ki vagyok" játékot. Alig tudott meg így is valamit, de annyit mégis, hogy nagynénjével évek óta járnak abba a szalonba, s havonta többször is megfordulnak ott. Zsuzsi azt is elárulta, hogy Iván édesanyját már látta máskor is, ismeri látásból.
Iván elhatározta, hogy anyját elkíséri a jövőben minden alkalommal, hogy közelebbi ismeretségbe kerülhessen a gyönyörű hajú lánnyal. Így is tett, de többé nem futottak össze. Nem nyugodott bele. Őgyelgett a szalon előtt naponta óraszám, hónapokon, éveken át. A gyönyörű hajú lány valóságos rögeszméje lett. Keresni kezdte az egész városban. Negyedszázadon át kutatta villamosokon, színházak széksoraiban, mozik félhomályában, uszodák vizében. Nem epedezett, nem sóhajtozott, mint a szerelmes. Ennek a kitartásnak nem volt köze ilyen érzelmekhez. Azért kereste makacs elszántsággal, mert mindenképpen rá akart találni.
Rétfalvi Iván beteg volt. Családja tudta róla, hogy mániákusan rögeszmés, de titkolták. Két házassága kudarcát is mániákussága okozta. Első házasságában néhány hét után idegrohamot kapott, mikor ifjú felesége kidobott egy ócska fadobozt. Halálra rémült teremtést majdnem ledobta a szemétledobóba a doboz után. Aztán feltúrta a szemetet, visszatette helyére a fadobozt, a fiatalasszonyt pedig még aznap összecsomagolta, s hazaküldte a szüleihez. A második asszony sem járt jobban. Alig házasodtak össze, mikor az új asszonynak eszébe jutott kicserélni egy értéktelen, megbarnult olajfestményt egy modern, szép vászonra. Iván újra idegrohamot kapott, s nekiment a megdöbbent teremtésnek. A fiatalasszony a kiadós pofonok, s a keserves tapasztalat után magától csomagolt.
Ahogy Iván a tárgyaihoz ragaszkodott, úgy tartotta számon a régi lányt. Mindig tudta, hogy éppen hány évesen kell keresnie. Mikor Zsuzsi ott állt előtte, alig tudott uralkodni magán. Most ültében remegett egész lényében, s minden erejére szüksége volt, hogy ne lássák meg rajta.
X/C
Elvira nagy hangon mesélte találkozásuk történetét. Kiderült, a professzor nem véletlenül került a Sári-völgybe. Lányáéknak az öreg villasoron volt tulajdonuk, s minden esztendőben Kéneskúton töltötték a nyarat. A professzor rendszeres vendégük volt. Főleg azóta, hogy megözvegyült, s együtt élt a fiával. Erzsi majdnem megtapogatta az öregebb Rétfalvit, mint aki addig nem hitt a létezésében. Noha érezhették a felülről jött segítséget Péter régi ügyében, de utána is hihetetlennek tartotta, hogy Elvirának valaha ura volt. Meg is kérdezte.
- Tényleg házasok voltak, hites házasok?!
A professzor nagyot nevetett.
- Azok bizony, kezét csókolom! Nem mindig voltam ilyen vénember. Kétszer is elkeltem, ha most hihetetlennek is tűnik.
Zsuzsi magában mosolygott: Elvirával mennyire egyformán jár az eszük még mindig! Elvira is éppen ezt mondta, mikor elárulta, hogy valaha férjes asszony volt. Ízlésük is hasonló, mindketten viselik az ütött-kopott szalmakalapot. Talán a régi idők emlékére. Elvira valósággal kivirult, alig ismert rá. Most is ragyogó arccal beszélt.
- Nézd meg Ivánt, Erzsikém!- mondta Elvira felvillanyozva – Kiköpött apja! Aurél is ilyen jóvágású fiatalember volt. Na, majd előkeresem valahonnan az esküvői képünket, mert látom a szemeden, hogy még mindig kételkedsz.
- Ó, én nem abban kételkedtem, hogy volt valaha fiatal, hanem abban, hogy neked urad volt! – mondta Erzsi csípősen – Nehéz elképzelni, hogy neked dirigálhatott bárki is.
A professzor újra nevetett.
- No, nem is!
- Elhallgass, te vénember! – mérgelődött Elvira, de közben olyan rajongással nézett a professzorra, olyan melegen, olyan szeretettel, hogy mindenkit meglepett.
Béla a fiatalabb Rétfalvihoz fordult.
- Ismerősnek tűnsz, nem jártál el polgári ügyekben?!
- Büntető perekben csak, de találkozhattunk a bírósági folyosókon még néhány éve.
- Merthogy a fiam a minisztérium lépcsőit koptatja mostanában. – szólt közbe az idősebbik Rétfalvi büszkén. Elvira a keresztfia felől kérdezte a professzort. Már nem volt miniszter, régen eltűnt a közéletből. Kiderült, külföldre ment, messze élt, keveset tudtak róla. Péter a hajdani segítségét emlegette.
- Ha nem jár közbe az érdekemben, alaposan elbántak volna velem az akkori elvtársak. Ma már urak. Vállalkozók lettek, s szívesen letagadnák, hogy néhány éve még harcos ellenzői voltak a magángyarapodásnak.
Zsuzsi nyugtalanul hallgatta. Péter hangja idegesen vibrált, s időnként összehúzott szemmel pillantott Ivánra, alig tudta titkolni a benne dúló indulatokat. Pedig Rétfalvi Iván szemre továbbra is kifogástalanul viselkedett. Csak akkor szólalt meg, ha kifejezetten megszólították. Tájékozatlan szemlélődő kényszerű kísérőnek gondolta, aki nem akar társalogni.
A lányoknak így is tetszett. Halk nevetgéléssel hajtották össze fejüket a nagy fa alatt, közben alaposan szemügyre vették a fiatalabb vendéget.
- Sármos férfi! – súgta Barbi.
Zsuzsunak az öltözködése tetszett.
- Szembeötlő az eleganciája. Vajszínű nadrág, halványzöld ing, árnyalattal sötétebb vajszín a nyakkendő, s a cipő. Gonddal összeválogatott öltözet.
Bogi szőke haját említette.
- Férfiben ritkán látni ilyen kellemes szőkét.
Zsuzsu azonnal tiltakozott, mivel Laci haja is hasonló volt. A lányok halkan összenevettek. Zsuzsu zavarba jött., s hozzátette gyorsan, csak az igazság kedvéért mondta. Bea átfogta a vállát.
- Ne mentegesd magad, hiszen tudjuk az okát. Szereted még, Tökmag, nagyon szereted, ne tagadd le önmagad előtt is.
Barbi közbeszólt, a teraszon üldögélő Brigi felé intett a szemével.
- Figyeljétek csak Brigit, mintha beteg volna. Egy pillantást sem vet Ivánra. Pedig éppen az a típus, akit annyira keresett magának.
- Nekem édesapa viselkedése tűnt fel. Nagyon nyugtalan. Mi üthetett bele?! – kérdezte Bea, s egymásra néztek töprengő arccal.
Bea tévedett. Péter nem nyugtalan volt, hanem tőle teljesen szokatlan módon, kétségbeesett. Éppen akkor tűnik fel egy veszélyesen fiatal, jóképű férfi, mikor gyötri az öregedés gondolata, s úgy hajol a felesége kezére, olyanféle hódolattal, ami a magafélének rengeteget mond. Ez az alak kinézte magának Zsuzsit, gondolta vizes háttal, s Rétfalvi Iván feketelistára került nála.
Látogatás a végéhez közeledett. A professzor felállt, s szabadkozón mondta, hogy indulniuk kell, Iván fiát Terézke lánya küldte utána a reggeli miatt, kikapnak a késésért. Mielőtt elindultak volna, Elvira Zsuzsihoz fordult, s arra kérte őket, fogadják el a professzort rendszeres látogatónak. Amíg itt vannak, szeretnének gyakran találkozni. Hozzátette, ha Terézkének hiányzik, majd Ivánt érte küldik.
Zsuzsi tekintete Péterre rebbent. Ösztönösen riasztotta a gyakori találkozás lehetősége, de bele kellett egyezniük. Péter finoman bólintott, Zsuzsi igyekvő kedvességgel mondta, hogy Elvira kívánságát mindenkor tudomásul veszik, hiszen a család tagja.
Rétfalvi Iván főhajtással köszönt el Zsuzsitól, Péternek a kezét nyújtotta.
- Elnézéseteket kérjük a korai zavarásért! – mondta udvariasan.
Péternek ezúttal igen nehezére esett ugyanúgy válaszolni.
- Nem zavartatok...- motyogta, s megindultak egymás mellett a kapu felé.
- Megnyugtatsz! - felelte Iván megélénkülve - Ha megengeditek, a jövőben is élnék a türelmetekkel. Apámat elkísérem gyakran. Itt nincs társaságom. Húgomék egész nap a fürdőben vannak. Magam nem kedvelem a szabad fürdőzést. Szívesebben vagyok apám közelében.
Péter dühöngött magában, de az adott helyzetben tehetetlen volt, s fahangon felelt.
- Kérlek! Ahogy gondolod.
A beteglelkű ember előtt megnyílt az út. Mehetett már bálványa közelébe kedve szerint.

 X/A
        A család ezen a délelőttön Zsuzsiék nélkül ment ki a fürdőbe. Péter szögesdrótot akart venni, boltba készült. Délután majd kifeszítik végig a kerítések, s kiskapuk tetején. Idegesen mondogatta, hogy Berényi miatt nincs biztonságban addig a család. Zsuzsi magára vállalta a főzést. Péter nélkül nem volt kedve a családdal tartani, ahogy moziba, vagy színházba sem jártak egymás nélkül. Péter kicsit morgott, hogy Zsuzsi egymaga marad a nyaralóban, de látta Berényit elmenni társasággal. Ivánról pedig remélte, hogy apja nélkül nem állít be. Elvira a fürdőben találkozik majd a professzorral.
Azzal ült be az utánfutós kocsiba, hogy nagyon siet vissza, de a vasbolt mellett van más elintéznivalója is. Zsuzsi hozzáfogott a főzéshez. Feltette a pörköltet, aztán nagy kosár zöldbab tisztításához fogott. Zöldbabfőzelék lesz pörkölttel ebédre, másnap pedig levest főznek belőle, s sütnek hozzá számtalan palacsintát. Közben a történteken töprengett. Először Elvira kérése jutott eszébe. Valójában nem lepte meg. Elvira olyan szeretettel fordult volt férjura felé, ami kétségtelenné tette, hogy még mindig sokat jelent számára.
Együtt érzőn arra gondolt, hogy mennyit, de mennyit szenvedhetett szegény élete során, ha még mindig szerette az öregurat. Eszébe jutott a fiatalabb Rétfalvi is. Furcsa ember, gondolta, feszültség árad belőle. Tekintete legalább annyira meglepte, mint a különös kézcsók. Mintha kérdőn nézett volna rá. Ismernie kellene ? Csak pár év lehet köztük, kettő, esetleg három. Iskolatárs volna, s ráismert?! Nehéz elhinni, hiszen már nem ugyanaz, aki akkoriban volt. Ha valójában nincs is oka panaszra, már aligha hasonlít a régi iskolásra. Kilenc évvel előbb Kozma Tivadar még megismerte, de vajon ma is ráismerne? Kétli.
Péter gyakran mondja, hogy semmit sem változott, de ezt nem szabad komolyan venni. Hiszen maga is látja az idő múlását. Asszonynak talán még vonzó, de az egykori diáklányt Rétfalvi Iván aligha ismerheti fel benne.
Ezért úgy döntött, hogy iskolatárs sem lehet, s gondolta magában, hogy minden bizonnyal összetéveszti valakivel. Remélte, hogy nem egy pikáns kaland hősnőjének vélte. Majd alkalomadtán tisztázza vele, ne legyen tévedésben.
Péter most nagyobb gondja volt. Reggeli gyötrődésük egyenes folytatásának tartotta a Rétfalviak felbukkanása, ezt is a fekete nap rovására írta. Tetejében jönnek majd máskor is. Látta Péter szemében a nyugtalanságot. A Rétfalviak gyakori látogatása nem tesz majd jót Péter mostani lelkiállapotában. Egyébként, nem érti Pétert. Messze van még az úgynevezett kapuzárástól, maga a tudója, hogy milyen messze, mégis nyugtalan. Csak nem jár a korával kósza féltékenység ? Isten mentse meg őket attól. Megkeserítené vele napjaik szép harmóniáját.
Sokszor gondolt már arra, hogy milyen jó volna, ha Péter leküzdené hétköznapi hibáit. Olyanná válna, mint a regények idealizált hősei. Minden nemes tulajdonsága adott hozzá. Péternek egyszer beszélt róla. Felsorolt néhány regényhőst. A gyalázatos, hangos hahotában tört ki. Már majdnem megbántódott, mikor hangot váltott, karjaiba zárta, s elismerte, hogy csodaszép perceket szerzett vele. Kiderült aztán, hogy Péter is ismeri a felsoroltakat. Nem lepte meg. Már régen tudja, hogy széles műveltsége kiterjed a legtöbb tudományra, így az irodalomra is.
Péter nyomában nem könnyű maradni. Pedig muszáj. Még házasságuk elején ráébredt arra, hogy nem szakadhat le fényévekre tőle, ha a becsülését maradéktalanul meg akarja őrizni. Főképpen, ami orvosi hivatását illeti. Természetesen nem kell jártasságot szereznie az orvostudományban, de illik az alapvető dolgokkal tisztában lennie. Péter ezt feltétlenül elvárja tőle. Ahogy minden másban elvárja a tájékozottságát.
Nehéz az olyan asszony élete, aki nem éri be a baba-feleség szerepével, hanem párja szellemi társa akar maradni. Belehalna, ha Péternek mellette szüksége volna valakire, akivel beszélgethet. Ahogy szegény Imre kényszerült rá, hogy felesége mellett szellemi társat keressen, s találjon Elvirában. Talán Rádi Kláritól azért fél valójában, mert erre a szerepre törekszik, ha álcából is. Így akarja megszerezni Pétert. Biztos révnek hiszi a főorvos urat. Ha nem tesznek időben ellene, ki tudja, milyen fondorlatokkal fog még próbálkozni.
Az utánfutós autó zörgése zökkentette ki gondolataiból. Mozdult sietve, s elképedve fedezte fel, hogy meditálás közben a fele zöldbabot bedobta a szemetesbe összevágás után. Péter közben felszaladt a teraszra, levágódott az egyik székre, s a lábait szétvetve törölgette arcát. Elfáradt. Zsuzsi hideg üdítőt vitt ki, s lehuppant a mellette lévő székre.
- Voltam a postán is… - mondta Péter felhörpintve az üdítőt – Beszéltem Füredi Lacival Bécsben. Holnaputánra várhatók. Laci már jönne, de Judit belefeledkezett a vásárlásokba. Laci nincs jól. Valóban a szíve. Azt mondta, kapóra jövő nyavalya, majd erre hivatkozik, jobb ötlete nincs. A paplakban is voltam. Mariska panaszkodott Elvirára. Mára várta, de nem ment. Kérdezte az okát. Kínos volt. Valamit dadogtam. Nem mondhattam meg az igazat, hogy szívesebben lubickol volt férjurával. Mariska annyira számított rá, hogy igen zokon vette volna. Mariska azt is mondta, hogy holnap jönnek a volt tulajdonosék. Sopronban találkozunk velük az ügyvédnél tizenegykor. Összekötjük majd a soproni utat családi kirándulással. Vásárolhat is, édes asszonyom!… - mondta tréfás hangon, aztán elhallgatott, s kis idő múlva felnevetve folytatta – Csak azt ne hidd, hogy Rádi Klári miatt valamiféle bűntudatom van!
- Nana! – nevetett Zsuzsi is.
- Semmi nana, kincsem, galambom! Inkább köszönheted Füredinének. Ha őnagysága megérdemli az élettől, hogy kedvére vásárolgasson, az én asszonyomnak is kijár. Valóban átgondoltam, Zsuzsikám! Szükség van arra a pár holmira, igazad van. Írd össze. Kezdheted a kerti bútorral, folytathatod a függönyökkel, a kiégett szőnyeg helyett is vehetünk egy újat. Tudom, szeretnéd a többit is kicserélni, de érjétek be ennyivel. Biztosan lesz néhány dolog még azon a listán, ami a nyaralóban jobban kell. Meggondoltam Rádi Klárit is nana nélkül. Bálint Ferinek visszapasszolom a belgyógyászatra, hogy mostantól fontosabb dolgokért szóljon az ima.
Zsuzsi örömében beleült az ölébe, átölelte a nyakát, s úgy ficánkolt jókedvében, hogy majdnem felborultak a rozoga székkel. Nevettek, mint a kamaszok. Péter aztán a szögesdrótról beszélt. Óriási tekercset vásárolt, elég volt emelgetni, s megéhezett közben.
Zsuzsi örömmel hozta a kóstolót. Az elkészült pörköltből tett egy tányérral elébe, puha kenyeret adott hozzá, s gyönyörködve nézte jóízű falatozását. Mikor Péter befejezte, s megtörölte a száját, Zsuzsira villantotta a szemeit.
- Reggel kicsit bepánikoltam, ugye?!- kérdezte azzal a mosolyával, amit Zsuzsi annyira szeretett, s fogadkozón folytatta - Ígérem, nem teszem túl gyakran!
- Remélem is! - mondta Zsuzsi csillogó szemekkel, s dupla örömében Péter olyan csókot kapott, amely még mindig heves szívdobogást okozott mindkettőjüknek.
 X/C
 Ezen az estén népes társaság jött össze a nyaralóban. A családon kívül ott voltak Mariskáék, Ádám és a két Rétfalvi. Iván az apjával együtt érkezett, s leült maga is a teraszon. Véletlenül éppen Brigi mellé. A lány mindenki meglepetésére két perc múlva helyet változtatott. Barbi halkan megjegyezte Zsuzsunak, hogy már semmi kétsége, Brigi tényleg beteg.
E nélkül is foglalkoztatta őket. A fürdőben fürdőköpenyben aludt a leterített pléden órákon át. Hogy napszúrást ne kapjon, Bogi és Bea húzta plédestől az árnyékba, arra sem ébredt fel. Induláskor alig tudtak lelket verni bele. Most is kábán hallgatott egy letakart gyümölcsös láda tetején, s összerezzent, ha szóltak hozzá. Összeillettek éppen a fiatalabbik Rétfalvival. Iván is hallgatásba burkolózott. Megint az elegáns cipője orrát vizsgálta rendületlen kitartással.
Péter vitte a szót. Beszélt a másnapi soproni útról. Azt javasolta, hogy változtassák családi kirándulássá, s hozzáfűzte:
- Édesanyátokkal vásárolni megyünk az ügyvéd előtt. Ti délelőtt szabad programot tervezhettek magatoknak. Egy órakor találkozunk egy megbeszélt helyen. Együtt megebédelünk. Délután tehetünk még néhány látogatást kívánságotok szerint. Jó lesz így?
A gyerekek helyeselték, a fiatal lelkész megszólalt.
- Az engedélyeteket szeretném kérni, Péter bácsi! Boglárkát elvinném egy kedves családhoz bemutatni. Tanító házaspár. Régi, jó barátok.
Mariska nagyot szisszent, s restelkedőn mondta, hogy nem illik kettesben útnak indulniuk. Péter azt felelte, hogy részükről nincs akadálya, ha időben ott lesz majd az ügyvédnél, mivel Palira is szükség volt. Mariska továbbra is ellene volt a baráti látogatásnak, s a gyerekek élvezettel vették Palit pártfogásba. Mariska a fejét kapkodta. Barbi, Peti, Norbi egyszerre mondta a véleményét. A fiatal tanító volt a leghangosabb.
- Eltekintve attól, hogy Pali lelkész, mint mai fiatalt teljességgel képtelenség arra kötelezni, hogy a század eleji erkölcsök szerint viselkedjen. Ez persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy nem kell viselkednie az embernek, de a szabadságát ma már senkinek sem lehet ennyire korlátozni.
Peti szakértőn megjegyezte: 
-Ha egy fiatal ki akarja játszani az éber tekinteteket, ezer alkalma nyílhat rá akkor is, ha ott vannak folyton a sarkában.
Értette, aki értette. Barbi hozzátette, hogy Pali esetében duplán is felesleges az aggodalom, mert Norbitól eltérőn, ő maga nem vonatkoztatna el lelkészi voltától. s mint ilyen, feltételezhetőn megbízhatóbb, mint bárki más.
Pali mosolyogva hallgatta őket, aztán csendes jókedvvel szólalt meg.
- Ne ijesszétek meg édesanyámat, így is aggódik már eléggé. Pedig ahová megyünk, ott népes család fogad majd bennünket, nagymama, nagypapa, szülők, és maguk a fiatalok. Mindketten hitbeli emberek, nem lesz semmi baj, édesanyám!
Mariskát nem győzték meg a Kerekes gyerekek, ahogy a fia sem. Újra tiltakozott.
- Na, de az illendőség, fiam ?!
Elvira rádörmögött.
- Vedd már le a vaskalapodat, mert nyomja a fejed, és nem tudsz gondolkodni. Nem akarod belátni, hogy átírták már a régi illemkódexet, új szabályok vannak érvényben. Most a ténylegesen ajánlott szabályokról beszélek, és nem arról, hogy szabad nyilvánosan szeretkezni, vagy köpködni az utcán. Tessék tudomásul venni, hogy kettesben mennek látogatóba, és kész!
Mariska mártír arccal sóhajtott, de a testvérével nem mert vitatkozni. Kettőjük vitájában kislánykoruk óta alul maradt, s volt benne valamiféle félelem, de ennek ellenére ragaszkodott Elvirához.
Ádám is Péterhez fordult.
- A régi-új szabályoknak megfelelően én is az engedélyeteket szeretném kérni. Barbarát elvinném bemutatkozó látogatásra a szüleimhez. Nővéremék is éppen Sopronban vannak, ismerje meg a családomat.
Barbi elképedve nézett rá.
- Hogy jövök én ahhoz?! – kérdezte heves tiltakozással – Nem kellett volna ezt előbb kettesben megbeszélnünk?!
- Bocsánatot kérek, de az alkalom adta magát. Reméltem, hogy nincs kifogásod ellene.
- Van, Ádám! – mondta Barbi egyenesen, szinte keményen – Mi csak barátok vagyunk, többször is kihangsúlyoztam. Sajnálom, ha nem vetted elég komolyan.
Ádám arca vörös volt, Péter megszánta, sietve közbeszólt.
- Rábízom Barbira a döntést. Valóban magatok közt kell ezt megbeszélnetek, mi menjünk tovább… Van valakinek kérése, javaslata még ?
- Viszem Aurélt is! - mondta Elvira ellentmondást nem tűrő hangon.
Erzsi javasolta.
- Akkor az öt vén maradjon együtt. Kényelmesebb, lassúbb tempóban templom, és múzeumlátogatással tölthetnénk a délelőttöt. Ebéd után meg lepihenhetnénk, ha váltanál valahol megint szobát, fiam, mint ahogy tavaly Keszthelyen. Sok már nekünk az egész napos járkálás. Papus nem bírná.
Béla morgott, Elvira hangja felcsattant.
- Vén az öreganyád! Az ötlet viszont jó, ha Mariska is hajlandó idegen vallású templomba belépni. Ha nem, akkor majd megvár bennünket egy padon valahol. Magára vessen!
Mariska sértődötten mozdult, Pali csendesen megelőzte:
- Drága nagynéném, te meg nem látsz a szemellenződtől. Édesanyám sohasem viselte azt a bizonyos vaskalapot, szívesen látogatott mindig műemlékeket. Ha jól emlékszem, valamikor a te társaságodban is!
Mariska elégedetten vigyorgott, Brigi közbeszólt halkan, beteges bágyadtsággal.
- Veletek tarthatok, nagyikám?!
A gyerekek kórusban nevettek, Bea a fejét csóválta.
- Mi ez már megint, pofikám?!
- Kivel menjek? Norbival biztosan kettesben akartok maradni. Laci éppen most vette rá Zsuzsut, hogy menjen vele Cukorka nénihez, a régi szállásadójához látogatóba. Barbi biztosan megszánja Ádámot a végén, elmennek Ádámékhoz. Bogiék is kettesben mennek barátokhoz. Hova legyek? Egyedül lődörögjek az utcán, vagy csapódjak Petihez és Tomihoz, miközben számítógép után érdeklődnek a boltokban ?!
- Például! – mondták egyszerre a fiúk. Peti hozzátette - Itt a nyugati határ mentén nagyobb ebben is a választék. Érdemes körülnézni.
- Uncsi. Inkább látogatok templomokat.
Kékesi Laci leparkolt a számítógépes téma mellett. Olaszországban megismerte a benne rejlő lehetőséget, ott a portástól kezdve mindenki azon dolgozott, s intette Brigit.
- Ne idegenkedj a számítógépektől, kis húgom! Hamarosan általános követelmény lesz. A te korosztályodnak is ismerni kell, mert lemaradsz. Természetesen használnod is kell majd hamarosan.
- Ne bántódj meg, Lacikám, de te maradtál le! Itthon is használjuk már. A hivatalban azon könyvelünk. Pocsék unalmasnak találom ...- mondta Brigi a régi vitatkozó kedvén, de a stílusa már más volt, szinte bocsánatkérő.
- Csak azért, mert monoton munkát végzel rajta. Eszedbe jutott már egyszer is például, hogy a század egyik fantasztikus találmánya előtt ülsz, ami ezer más dologra is képes ?!
- Tudom, hogy másra is használják. A gyárakban például, és ilyen helyeken. Hol érint ez engem ?! Sehol.
Tomi közbeszólt.
- Laci másról beszél. Azt magyarázza, hogy neked is felfedezték. Valóban óriási dolog. Szerintem egyenértékű az írás feltalálásával. Akkoriban az is fantasztikus találmánynak számított, mert leírhatták a gondolataikat, közölhették egymással nagyobb távolságokra is. Jegyzetelhettek, hogy megőrizzék maguknak, másoknak. Gondoljunk bele! Mit tudnánk az előttünk lévő századokról, ha mindez nem történik meg ? Az írás-olvasás az emberi kultúra alapja. Ennek határait tolta ki a számítógép. Igazunk van, miszter ?
Ádám alig figyelt, noha az életéhez úgy hozzátartozott már a számítógép, mint az órája, a telefonja, vagy az autója. Egyik nélkül sem tudta volna végezni a munkáját. Gondolatait most Barbi kötötte le. Nagyon bántotta, hogy nemet mondott. Ahogy azt is fájlalta, hogy a család előtt megint arra figyelmeztette, csak barátként hajlandó megtűrni a közelében. Ködös tekintettel nézett Norbira.
- Hogy mondod ? Ja, a számítógép, mint olyan ?! Persze, hogy igazatok van. Nagyszerű találmány. Az ember alkotta találmányok közül az egyetlen, ami úgy hat vissza, hogy megnöveli az emberi agy teljesítményét, kiterjeszti a memóriát. Brigi is megtapasztalja, ha majd otthon is lesz gépe.
- Nem akarok mindenkinek ellentmondani, de nem szeretem a számítógépes játékokat. Könyvelni se akarok otthon, akkor mi másra használhatnám ?!
- Mindenre. Bármire. A világ hangos a számítógépek adta új lehetőségektől. Ez egyfajta számítógépes kapcsolattartás. Még a hetvenes években indult el az amerikai egyetemek között, ebből nőtte ki magát az ötlet. Külföldön már valós lehetőség, hatalmas cégek mozdultak rá. Hamarosan itthon is elterjed, bekapcsolódhat bárki, akinek számítógépe, és telefonja van, vagy erre használható hálózathoz tartozik. Egy nap neked is lehet ilyen, s a karosszékedből elérhetsz bármit. Bebarangolhatod rajta a világot. Benyithatsz a világ nagy könyvtáraiba, s ott azt olvasol el, amit akarsz. Végignézheted a híres képtárakat, múzeumokat Vásárolhatsz, válogathatsz majd a hazai, s külföldi üzletekben. Fizethetsz is a számítógépen keresztül. Kapcsolatot kereshetsz a világ bármely részével. Főképpen az, aki nyelveket beszél. Vagyis, éppen a magunkfajtájának találták ki! - mondta, s részéről befejeződött a téma. Felállt, s kiment pár percre.
X/D
Ádám megjelent újra, leült Barbi mellé, s halkan mondta :
- Remélem, Brigi jó jósnak bizonyul kettőnket illetően ?!
- Arra gondolsz, hogy megszánlak majd ?! Nem arra van szükséged, Ádám, hanem belátásra… Nem lehet a mi két különböző világunkat szinkronba hozni. Amúgy sem hiszem, hogy neked éppen egy nevelőintézeti kis tanárnőre volna szükséged a boldogsághoz....- mondta, s volt valamiféle elszólás a szavaiban.
Ádám még kétségbeesettebb lett.
- Rád van szükségem, rád!- mondta, miközben szakadt róla a víz.
- Most talán tényleg így gondolod, de majd hamar elfelejtesz abban a másik világban.
- Soha, érted, soha! - csikorgatta Ádám a fogait tehetetlenségében.
- Nem is ezen van a hangsúly, - búsult Barbi tovább - elmondtam már néhányszor, hogy a munkámra tettem fel az életem. Ez belső elhatározásom. Éppen ezért eleve nem foglalkozom olyan dologgal, mely nincs összhangban ezzel. Bármennyire is kedvelném a fiút. Bárkinek ezt mondanám, hidd el!
- Nem, és nem! Olyan nincs, hogy én ezt tényként fogadjam el! Rád találtam. Csak én tudom, hogy ez mit jelent nekem. Elviszlek akkor is, ha bármilyen akadály állja az utam.
- Te is tudod, hogy ez lehetetlen.
- Nem az, ha megérted, hogy minden kompromisszumra hajlandó vagyok. Például, kedvedért támogatom a világ összes árváját, ha ezt akarod. Csak azt ne mondd többé, hogy búcsúznunk kell.
Barbi bánatosan mosolygott.
- A világ összes árváját. Gondban volnál, ha az én tucat gyermekemen kellene segítened. Nem neheztelek rád, hogy most ígérsz nagyvonalún. Inkább meghat, de a lényegen ez sem változtathat. Nyugodj bele. Nem tehetsz mást.
- Nagyon is tehetek. Fejbe is lőhetem magam, például… - mondta a fiú fojtott, rezignált hangon.
Barbi halkan nevetett.
- Ne zsarolj, te!
- Legalább holnap gyere el velem, ez olyan nagy kérés? Jó okom van arra, hogy összeismertesselek a családommal. Megértenéd, hogy szándékom szent, és visszavonhatatlan, ha nem akarok magamnak boldogtalan életet. Eljössz? – kérdezte esdeklőn, s megragadta a kezét.
Barbi érezte a remegését, s megszánta valóban.
- Ha nem tekinted elkötelezettségnek.
- Nem tekintem, becsületszavamra!
- Rendben. A barátodként kell bemutatnod, és nem a barátnődként.
- Megértettem.
Barbi elmosolyodott, s kedvesen meglegyintette az arcát. A professzor akkor fejezte be politikai fejtegetéseit. Béla belekezdett a magáéba. A gyerekek közül már senki sem figyelt oda. Péter megemelt hangon figyelmet kért.
- Hallgassátok csak, mit mond papus a rendszerváltás körüli helyzetről! Egyikünknek sem árt, ha tisztába jön a tényekkel. Szóval, papuskám, a privatizáció szerinted szükségszerűen adódott a fordulatból ?! Mármint ez a fajta privatizáció?!
- De még mennyire! Ára a vértelen fordulatnak: a politikai elit e nélkül aligha engedte volna ki kezéből simán a hatalmat. Úgyszólván átmentették hatalmukat a gazdasági szférába.
- Van másfajta privatizáció is, mint ami itt folyik ? – kérdezte Peti nevetve - Napjaink privatizációját látva, az embernek az az érzése támad, hogy aki bírja, marja elv érvényesül zavartalanul, hogy maradjak a népi meghatározásoknál!
- Papus erről beszélt, fiam! – mondta Péter kis nehezteléssel – Figyeljetek, hogy fogalmatok legyen a sorsfordító időről, nehogy úgy járjatok, mint az egyszeri lány.
- Az hogy járt? – érdeklődött Norbi vigyorogva. Ismerte apját. Sejtette, hogy csattanó következik.
- A hölgyek miatt csak virágnyelven: nem tudja, hogy mi történt vele a szénapadláson, mert sötét volt.
A fiúk hangosan nevettek, a lányok mosolyogtak Brigit kivéve, Béla folytatta:
- Hogy komolyabban is feleljünk a kérdésedre, Peti fiam, a privatizáció magában véve elengedhetetlen az államosított állapotokból elindulva a magántulajdonon alapuló új társadalmi helyzet létrejöttéhez. Régi szóhasználattal élve, elindultunk a szocializmusból a kapitalizmus felé. Hogy ez volt-e a megfelelő lépés, az más dolog, de ez a helyzet!
- Ó, így már világos! Már érezni is a “ rothadó “ szagot. Itt a nyugati határnál tucatjával robognak a luxusjárgányok az utakon. Elképesztőn piszkálják az ember orrát. Teljesen kétségbe vagyok esve, hogy majd nekem is bele kell ülnöm egy ilyenbe idővel.
A bolondozásán látszott, hogy nem hajlandó komolyan foglalkozni tovább a témával. Kékesi Laci rászólt.
- Nem ennyire vicces, kisöcsém! Jó apánk okkal mondta, hogy figyeljünk, mert valójában alig tudunk valamit a helyzetről. Ahogy most néz ki, előfordulhat, hogy luxusjárgány helyett leteszed majd a most pléhnek gondolt kocsidat, mert a megváltozott körülmények között képtelen leszel üzemeltetni. Világos ?
Peti elkomolyodott, Péter rábólintott Laci szavaira.
- Fején találtad a szöget!
- Fején bizony! – erősítette meg a professzor is – Mivel hála istennek vértelen fordulat útján következnek be a változások, sok ember azt hiszi, hogy őt magát nem is érintik a negatív dolgok. Pedig előbb-utóbb mindenkit érint. Kispénzű embereket legjobban.
Bogit érdekelte a téma, s közbeszólt :
- Komolyan aggódom a nehezen élők miatt, ha még nehezebb idő köszönt rájuk. Tulajdonképpen mitől kell tartaniuk leginkább, mert aligha érinti őket a gépkocsi márkája, vagy akár az üzemeltetése is.
Pali felelt szépen, szinte gyengéd figyelmességgel.
- Legjobban az sújthatja őket, Boglárkám, ha a megváltozott gazdasági helyzetben elvesztik az állásukat. Képtelenek lesznek előteremteni a család megélhetéséhez szükséges pénzt. Említetted, hogy Révházán is elküldtek már néhány pedagógust gazdasági megfontolásokból. Ha ez általánossá válik a gyárakban, üzemekben, márpedig ez fog történni, sok ember kerül nehéz helyzetbe. Ez az érem egyik oldala. Engem feltétlenül érdekel a másik oldala is. Pontosabban az, hogy az egyes ember miképpen dolgozza fel ezt a helyzetet lelkileg… Belekényszerül egy kíméletlen megélhetési hajszába, maga vajon hogy éli meg jellemmel. Lesz-e ideje, ereje közben Istenre, családra, hazára gondolni?! Törődni az elesettekkel. Azokkal, akik koruknál, helyzetüknél fogva már nem képesek küzdeni. Mostanában ebből a témakörből veszem a vasárnapi elmélkedéseimet. Remélem, vasárnap benneteket is ott üdvözölhetünk majd az istentiszteleten?!
- Ott leszünk, Palikám! –felelte Péter, Bogi helyett.
Péter le akarta zárni a változásokkal kapcsolatos, nehéz témát, hogy könnyedebb társalgással folytassák, de Ádám nem engedte.
- Szeretném megvédeni a külföldi tőkét az érintettség okán… - kezdte bocsánatkérő hangon.
Norbi közbevigyorogta:
- Részrehajlás nélkül, miszter!
- Megpróbálom! Nézzük először a tényeket! A tőke természetesen profit-orientált...
Nem tudta folytatni, mert kórusban kiabálták.
- Magyarul!
- Csak a kedvetekért! Meg kell ismerkednetek ezekkel a kifejezésekkel, ennek a nyelvnek az ismerete is része a jövőbeni haladástoknak. Nos, a hasznot keresi, ragaszkodik hozzá, mert aligha lehet jótékonysági intézmény, fából vaskarika. Ha viszont közben talpra állítja az ipart, s kenyeret ad milliók kezébe…
- De mekkorát?
- Az részben világgazdasági téma, részben politikai döntés. A mindenkori kormány feladata, felelőssége. Mennyi engedményt tesz a belépő külföldi tőkének. Jó kormányt kell választani!
Béla átfogta Erzsi vállát, s nevető szemekkel mondta:
- Hallod, Erzsikém, ezért kell elmenni szavazni mindenkinek! Még neked is.
Nevettek, mert Erzsit nem lehetett rávenni a szavazásra, most sem volt lelkesebb, de a témát egyelőre befejezték. Későre járt, elköszöntek a vendégek. Péter ezúttal kevésbé volt feszült. Megjegyezte Zsuzsinak, hogy Rétfalvi Iván megítélésében alighanem tévedett. Alapos nyugtalanságot okozott benne azzal a bizonyos kézcsókkal, azóta viszont elfogadhatón viselkedik.
Zsuzsi örült hogy Péter megnyugodott. Maga is remélte, hogy Rétfalvi Iván nem ad több okot a nyugtalanságra. Korai volt a bizakodásuk. Rétfalvi Ivánra kiosztotta már a sors a bajt hozó szerepét.
Fait accompli ! - mondja a francia. Befejezett, megmásíthatatlan tény volt, vagy ahogy szívesebben mondja az ember, a sors akarata.

X/A
Sopronba jókor reggel indultak. Péter ezúttal engedékenyebbnek bizonyult, vihette mindenki a maga kocsiját. A három autó mellé felsorakozott Pali, Laci s Ádám kocsija is. A párok kettesben akartak autózni megint. Péter beültette magukhoz anyjáékat, s Mariskát. Elvira a professzorral Kékesi Laci kocsijába ült be. Zsuzsu hívta őket. A fiú könyörgésére elfogadta a társaságát, de nem akart kettesben maradni vele. Tomi vitte Petit, s Brigit. Csendesen örültek, hogy ők is magukban maradhattak, a fiatalság szabadabbnak érzi magát, ha az idősebb generációra nem kell tekintettel lenni.
Amint nekilódult a hat autó az útnak, Bea megjegyezte:
- Annyira nyilvánvaló már a kapcsolatunk, hogy nem várhatunk tovább. Édesék elé kell állnunk.
- Csakhogy belátod végre! Még ma beszélj velük, csillagocskám!– örvendezett Norbi, s vidáman szlalomozni kezdett a sor végén.
- Egymagamban?! Na, nem! – ábrándította ki Bea – Majd együtt állunk elébük, pofikám!
Norbi fancsali képet vágott, s abbahagyta a szlalomozást.
Barbiék is beszélgettek. A lány gonddal mondta :
- Az este elhamarkodottan döntöttem. Családoddal találkozni annyi, mintha igent mondtam volna házassági terveidre. Arra kérlek, még véletlenül se tekintsd így. Megmondtam már, hogy köztünk nem lehet szó házasságról. Be kell érnünk ezzel a kellemes közös nyaralással, amiről tudjuk, hogy hamarosan véget ér.
Ádám eltökélt volt a maga akaratában, s most kicsit bizakodóbb is, azt mondta :
- Ennek ellenére abban az édes reményben ringatom magam, hogy ennél jobban vonzódsz hozzám, és meggondolod magad. Barbikám, értsd meg, már nem tudok, és nem is akarok nélküled élni!
- Nem gondolhatom meg magam. Nem fordíthatok hátat eddigi életemnek. Mindennek, amiben eddig hittem, ami eddig mindennél fontosabb volt. A családom, a munkám, az a biztos hitem, hogy a helyemen vagyok az életben.
- Tudom, hogy komolyan hiszel a munkádban. Azt sem kétlem, hogy éppen hozzád hasonlókra van szükség ott, ahol sok, boldogtalan, eldobott gyermek várja az emberi szót, de nekem is szükségem van rád. Egyedül csak rád, nélküled én is reménytelenül boldogtalan leszek.
- Ne kényszeríts olyan lépésre, amiből egyikünknek sem lehet öröme. Az ember nem lehet boldog, ha kényszerből feladja a hivatását. Egy boldogtalan, célt vesztett ember pedig nem tudja boldoggá tenni a társát.
- Ezzel a nyilvánvaló igazsággal nem lehet vitába szállni. Márpedig én nem adhatom fel, mert ezen áll vagy bukik a további sorsom. Meg kell téged győznöm arról, hogy az ember életében legalább ennyire fontos a magánélet, a ragaszkodó társ, a szerelem ... Vagy nekem nincs jogom erről beszélni, mert engem ezzel az alkattal, fizimiskával mégsem lehet szeretni ?! ...- mondta úgy, mint aki már nem mer hinni abban, amit a csárdában hallott ettől a lánytól.
- Jól tudod, hogy nem erről van szó! Ne kényszeríts arra, hogy udvaroljak neked. - bosszankodott Barbi.
- Így akarsz kitérni ...- búsult a fiú.
- Nem akarok kitérni, de már sokszor mondtam, hogy semmi gondom a külsőddel! Te egy nagyon kedves mackó vagy... Ádám, ne gyötörj! Értsd meg az indokaimat, és örüljünk annak a néhány napnak, amit még együtt tölthetünk.
- Aztán pedig elküldesz!
- Nem teszem könnyű szívvel.
Ádám nem volt hajlandó tudomásul venni Barbi hajtogatott indokait, egyre inkább úrrá lett rajta a kétségbeesés.
- Egy percig sem vádollak azzal, hogy csak játszottál velem. Már tudom, hogy melegszívű vagy, ezer dologból tudom. Ahogy azzal is tisztában vagyok, hogy megpróbáltál elfogadni. Nem a te hibád, hogy nem sikerült. Bennem van a hiba. Engem nem lehet szeretni. Már tudom. Csak azt nem tudom, mit kezdjek eztán az életemmel ?! - mondta a fiú könnyekkel a hangjában.
- Tévedsz, Ádám! Téged nagyon könnyű elfogadni, … - mondta Barbi halkan, s a folytatásba beleremegett a hangja - Az is tévedés, hogy téged nem lehet szeretni. Hidd el nekem, hogy lehet. Magamról tudom.
- Mit mondtál?! – kiáltotta a fiú, s magáról megfeledkezve elengedte a kormányt, hogy magához ölelhesse. Ez a mozdulat majdnem az életükbe került. A kocsi leszaladt az útról, egyenesen egy méretes fának. Barbi sikított, Ádám alig tudta megfogni a járművet. Egy méterrel álltak meg a fa előtt. Barbi zokogott, Ádám remegő hangon mondta:
- Istennek még terve van velünk… - s magához ölelte a zokogó lányt. Barbi elfogadta a vigasztalását, elfogadta a csókjait is, félig önkívületben, mint aki boldog, nagyon boldog, hogy nem esett bajuk, hogy életben maradtak.
Minden kocsiból elhűlve nézték az útról leszáguldó autót. Bevágták a féket, szerencsésen megállt a konvoj. Rohantak hozzájuk. Péter felrántotta az ajtót, s a könnyesen ölelkező párra üvöltött.
- Mi a nehézséget csináltok?!
Kiszálltak a kocsiból, Ádám magához fogta Barbit, s mint aki magyarázatot akar adni, azt mondta:
- Péter bátyám, feleségül kérem Barbarát!
- Tesséék?! – döbbent meg Péter – Normálisak vagytok?!
A körülöttük állók felszabadultan nevettek, végül Péter is elnevette magát. Peti felnyerített vidáman.
- Isten az atyám, ez járvány! Megkapjuk sorra, mint gyerekkorunkban a bárányhimlőt.
- És mentek fának, falnak bolond fejjel mind! – mondta Péter visszatérve rosszkedvéhez, s bosszús hangulatban indult vissza a konvoj élére.
Ádám egyelőre nem kapta meg Barbi kezét. A lány most sem biztatta, de valami mégis változott közöttük. Mikor nagy nehezen visszatértek az útra, úgy alakult, hogy a konvoj elejére kerültek. Lehúzódtak, s hagyták elmenni a többieket. Ádám megint a karjaiba zárta Barbit. A gyerekek hangos dudaszóval jelezték, hogy látják, amit látnak, de a csóknak nem tudtak véget vetni.
Pali finom mosollyal nyugtázta a történteket, s megjegyezte:
- Megelőztek bennünket. De sebaj, Boglárkám! Majd behozzuk a lemaradást...Vasárnap délután én is megkérlek. Bejelentenél ?
Bogi ijedten nézett rá, Pali felnevetett.
- De hiszen tudod, hogy ez a leghőbb vágyam?! Ne félj! Nem lesz semmi baj, örülni fognak mindkét oldalon.
- Édesanyád is, ha megtudja majd, hogy milyen hamar akarod az esküvőt?!
- Berzenkedni fog, tisztában vagyok vele. Szerinte illene várnunk egy-két évet, de abból semmi sem lesz. Legszívesebben vissza sem engednélek Révházára.
Elhallgatott, s csendben voltak egy ideig. Pali nyugodtan vezetett, Bogi az utat figyelte. Nem néztek egymásra, mint akik érzik, határvonalhoz érkeztek, s tudják, még nem léphetik át ezt a vonalat. Aztán mozdultak mégis. Szinte egyszerre fordították egymás felé a fejüket. Arcukon gyengéd mosoly ült, s szemükben csillogott az öröm.
Tekintélyes szálloda-étterem parkolójába álltak be sorra, s Péter gyors eligazítást tartott.
- A szálloda halljában találkozunk egy órakor. Itt foglaltam szobát édesanyáméknak is délutáni pihenőre. Mindjárt utána is nézek, hogy rendben van-e… Egy órakor ebédelünk, aztán szervezhetünk közös programot is. Palikám, ahogy mondtam, tizenegykor várunk az ügyvédnél! Édessel addig mi vásárolni megyünk. Most mindenki menjen arra, amerre akar… Mindenkinek van társasága?
Brigi sóhajtott.
- Megyek Petiékkel, de délután jó volna felmenni a Tűztoronyba.
- Majd mi felviszünk még délelőtt, – ajánlkozott Tomi nagylelkűen – csak ne légy már ilyen búvalbélelt.
Péter elégedetten ropogtatta meg fia vállát, s elmentek Zsuzsival. Elviráék is indultak Erzsiékkel, s Mariskával. Templomokat, múzeumokat akartak látogatni. A lepkegyűjtő professzor a bélyegmúzeumot emlegette. Azt mondta, a lepkék mellett a bélyeggyűjtés a másik hobbija. Szívesen osztályozza az apró remekműveket, bár kétségtelen, a lepkegyűjtésben nagyobb élvezetet talál.
Peti nevetve súgta a többieknek :
- Mert a bélyeg aprónak apró, de nem repül!
Nevettek fiatalok módjára. Csoportba verődve álldogáltak, Bea belekarolt Norbiba.
- Mi is lelépünk, pofikáim! Egykor találkozunk…Báj, báj ! - mondta, s elmentek összekapaszkodva.
Bogiék is elköszöntek, várta őket a baráti család. Mentek illendőn, aztán pár lépés után Pali megfogta Bogi kezét.
Mosolyogva néztek utánuk. Ádám közben a slusszkulcsot forgatta.
- Indulhatunk mi is? – kérdezte Barbit némi nyugtalansággal.
- Ha már így megúsztuk… - felelte Barbi csendesen, aztán a többiekhez fordult, s idegesen felnevetett – Higgyétek el, pár pillanatig azt hittem, felcsavarodunk a fára!
- Akkorákat ugrált a kocsitok a zsombékokon, hogy mi azt hittük, átrepültök a fa felett! – tréfálkozott Tomi, de arcán látszott, hogy nem igazi a jókedve. Megölelte Barbit, s hozzátette – Nagyon megijedtünk! Marha mázlitok volt, tudjátok ?!
- Tudjuk! – mondták egymás kezét megfogva, s elmentek a kocsihoz.
Brigi is indult a két fiúval. Még mindig látszott rajta a kedvetlenség, de Petiék nem hagyták annyiban. Felváltva bizonygatták, hogy nekik öröm a társasága, kihúzzák magukat, hiszen csuda mód csinos. Végül Brigi már kacagott, s egyszerre karolt bele a két fiúba.
Mozdultak Kékesi Laciék is, elindultak a parkolóban álló kocsi felé. Zsuzsu megszólalt.
- Cukorka néni messze lakik?
- Egy sóhajtásnyira. Menjünk gyalog? – kérdezte Laci, s megállt. Szívesen andalgott volna Zsuzsuval, s kissé rekedten folytatta - Örömmel gyalogolnék veled. Anno gyakran ábrándoztam ezeken az utcákon, hogy majd egyszer veled sétálok itt kéz a kézben.
Zsuzsu kedvetlenül azt felelte, hogy felőle mehetnek gyalog is. Elindultak, s Laci finoman, félve megfogta a kezét. Zsuzsu elvonta a kezét s figyelmeztetőn mondta :
- Megállapodtunk valamiben. Ne feledkezz meg róla.
- A kistestvér kezét sem foghatom meg? - kérdezte Laci kedveskedő hangon.
- Ideje volna eldöntened, hogy kinek tartasz. Kistestvérnek, vagy annak a lánynak, akitől szerelmet remélsz. Ha mégis inkább a kistestvérhez ragaszkodsz, akkor csak kérdezz ilyet máskor is nyugodtan!
Laci a hajába túrt, mint aki azt gondolja, ha megfeszül sem tud Zsuzsu kedvére tenni. Sóhajtva felelt.
- Eddig te ragaszkodtál a kistestvér státuszához. Most fogalmam sincs, mit gondoljak. Miért mondod azt, amit mondasz.
- Emlékeztetni akartalak arra, hogy kényszerű köztes helyzetben vagyunk, de úgy is felfoghatod, hogy két külön személyről van szó!
- Oké! Akkor játszunk egy kicsit. Mesélj nekem róluk. Nagyon szeretném tudni, melyikük hogyan érez irántam. Melyikük szeret jobban ?- mondta kissé vidámabban, de Zsuzsu lehűtötte.
- Nem biztos, hogy jó játék volna!
- Pedig azt remélem.
Zsuzsu bánatosan sóhajtott.
- Rendben van. De ne feledd el, hogy te akartad: A Tökmag bálványozott, rajongott érted, de az még nem volt szerelem. Nem ábrándozott csókról, ölelésről, ártatlan érzésekkel akart a feleséged lenni. Ha meggondolom, az nem volt több, mint mikor a kisfiú azt mondja az anyukájának, hogy elveszi feleségül, ha nagy lesz.
Laci arca elborult.
- Ha most azt hozod ki belőle, hogy csak ennyi maradt meg benned irántam ?!...
- Ez csak a kistestvérre vonatkozott.
- Remélem is, és Zsuzsuval mi a helyzet ? Szeretném, ha komolyan válaszolnál, játék nélkül.
- Akkor sem lesz sok örömöd benne, de rendben!...Ha jól emlékszem, tizenhat éves korom táján szerettem beléd szerelemmel. Olyan szerelemmel, hogy sokszor úgy éreztem, levegőt sem kapok, ha nem vagy a közelemben. Minden boldogsággal töltött el, ami veled volt kapcsolatos, még a tárgyaid érintése is. Például, inkább fáztam télen, de nem váltam meg a vékony bélésű bőrdzsekidtől, és sorolhatnám... Azt hiszem, én valóban az anyám lánya vagyok, ahogy mondani szokták otthon, lélek a lelkéből, mert úgy, de úgy szerettelek, hogy bármit tehettél volna velem, bármit!
- Zsuzsukám, kicsi szívem ...- nyögte Laci, s ölelte volna magához. Zsuzsu elhúzódott. Hangja messziről jött.
- Két esztendőn át tartott az a gyönyörű állapot. Tudtam, hogy itthon leszel a ballagásomkor. Akkor reggel akartam bevallani neked. Percekkel előtte bejelentetted Ginát. Ne érezd át soha azt, amit én éreztem akkor! De nem ez volt a legfájdalmasabb. Pár hét múlva véletlenül megtudtam, hogy hozzájuk költöztél. Szerencsére otthon voltam éppen, édesék közelében, másképpen nem élem túl. Te Ginával éltél aztán, bennem pedig közben csendesen halódott a szerelem.
- Ezt ne mondd, mert kilépek az első autó elé!
-Te akartad tudni, hogy mi a helyzet. Ha beérted volna azzal, ami eddig elhangzott köztünk, jobban jársz!
- Muszáj beszélnünk róla, mert kezdek becsavarodni.
- Egyikünknek sem könnyű. Ha hozzám érsz, még nehezebb. Kértelek, hogy adj időt, de mindig megfeledkezel róla. Hol csókot lehelsz a hajamra, hol a kezem akarod megfogni a kistestvér ürügyén.
- Szeretlek, őrülten szeretlek! Nem bírom ki, hogy ne érintselek meg.
- Pedig muszáj. Megmondtam, hogy bizonyosság kell, és idő arra, hogy kitisztuljon bennem valamennyire a dolog. Összezavarodtam. Semmibe sem vagyok biztos. Még abban sem, hogy segít rajtunk, hogy itthon vagy. Attól félek, hogy késő, s egy napon menthetetlenül vége lesz annak az érzésnek, ami még bennem él irántad.
Laci a fejéhez kapott.
- A végén beleőrülök majd, meglátod! Rettenetes dolgokat mondasz. Ha nem tudom bebizonyítani, hogy valóban szerelemmel szerettelek mielőtt elmentem, továbbra sem hiszed el, hogy Gina csak menekülés volt, szerencsétlen önbecsapás. Végleg meggyökeresedik benned a gyanú, hogy tudtam, láttam a vonzódásodat, de nem érdekelt. Elmentem érzéketlenül, s más lány karjában kerestem az örömöket. Zsuzsukám, ha nem tudom bebizonyítani az évek óta tartó szerelmemet, akkor sem hiheted ezt rólam. Egyszerűen nem hiheted! Nem teheted meg velem, kettőnkkel. Érted, Zsuzsu, érted ?!
- Hagyjuk abba, Laci! Beszéltünk már róla eleget. A többit bízzuk az időre.
- Nem lehet. Nem fogom némán, ölbe tett kézzel várni, hogy miképpen dönt a sors - élet, vagy halál ?! Ha kell, naponta elmondom százszor, hogy igenis, szerettelek, ahogy most is szeretlek, de nem tudtam kezelni a helyzetet. Tévesen értelmeztem a dolgokat. A többi csak szerencsétlen következmény volt, beleértve Ginát is. Tudom, hogy irgalmatlanul sokat szenvedtél, de én sem voltam boldog, bármit is gondolsz. Hogy lehettem volna az, amikor tudtam, halálpontosan tudtam, hogy nem azzal élek, akit szeretek. Akit egész lényemmel, szívemmel-lelkemmel szeretek.
Az utolsó szavakat már nyilvánvaló fájdalommal mondta. A kistestvér megszánta, s mozdult volna vigasztalón, de Zsuzsu képtelen volt rá. Nem tehetett róla. A lelke döntött így.
X/B
Megérkeztek egy ódon ház második emeletére, s Laci becsengetett. Öregesen remegő hang válaszolt örvendezve az ismerős csengetésre. Töpörödött kis öregasszony nyitotta az ajtót.
Laci a karjaiba kapta, az idős hölgy nagymama módjára csókolta meg arcát jobbról, balról, s közben hangosan örvendeztek. Zsuzsu mosolyogva nézte közös örömüket.
Aztán rákerült a sor, de mielőtt Laci bemutathatta volna, Cukorka néni hevesen tiltakozott.
- Egy szót sem! Szép is volna, ha a Tökmagra nem ismernék rá azok után, hogy éveken át törölgettem a fényképét az íróasztalodon… Isten hozott, angyalkám! Az életben még csinosabb vagy, és megnőttél közben. Boldog ez a zsivány, igaz?! Mondtam is neki annak idején jó néhányszor, hogy a kis Tökmag egy napon kezébe veszi majd az életét. Így lett-e?!
Zsuzsu belepirult a szavaiba, s kedvesen azt felelte, hogy a sors gyakran határoz az ember helyett. Cukorka néni beérte vele, mehettek beljebb. Leültek egy asztal mellé, Cukorka néni aprósüteményt tett eléjük, maga is leült, s Lacit faggatta : hol él, mivel foglalkozik.
Zsuzsu közben töprengőn nézett maga elé. Alig hallotta a beszélgetésüket, az aprósüteményből is mélázva evett. Nem tudta túltenni magát az imént hallottakon. Az idős asszony úgy beszélt, mint aki biztos a dolgában. Ez azt jelenti, hogy Laci valóban szerelmes volt belé ?! Annak kellett lennie, ha fényképét ott tartotta az asztalán, akkor csakugyan fontosabb volt mindenki másnál.
Kezdte belátni, hogy megkapta azt a bizonyítékot, amit kívánt. Magában azt is elismerte, hogy Laci ügyesen döntött, mikor arra kérte, hogy kísérje el egykori szállására. Alighanem Cukorka néni volt az utolsó reménye, s bejött a számítása. Attól nem tartott, hogy megbeszélt jelenetnek volt tanúja. A nyaralóban nem volt telefon, Laci nem járt a községben, nem mozdult ki a nyaralóból, nem szervezhette meg. Nézte Lacit bepárásodott szemekkel, s közben valami helyére került a lelkében, de még nem tudatosult benne igazán.
Barbi csendesen ült Ádám mellett, miközben robogtak a Lőverekbe vezető, villákkal, családi házakkal szegélyezett hosszú úton. Még mindig valami nagy bizonytalanság volt benne. Nem tudta, hogy mit gondoljon magáról. Mintha hirtelen minden összekuszálódott volna a fejében. Amiben néhány órával előbb még egészen biztos volt, noha fájt a szíve döntése miatt, most valahogy háttérbe szorult, s csak az lett a fontos, hogy élnek, s együtt vannak. Nagyon fontos lett. A gondolatra nyugtalanul vert a szíve. Egy idő után megkérdezte :
- Tudja a családod, hogy jövünk?
- Nem tudják, – vallotta be Ádám – kész helyzet elé kell állítanom őket.
- Nem értem. Miért?
- Erre kényszerít a viselkedésük. Ha előre bejelentem, nem adnak módot a találkozásra. Márpedig azt akarom, hogy találkozzatok.
Barbi teljesen elképedt.
- Most alaposan megnyugtattál. Megmagyaráznád érthetőbben is ?!
Ádám arca elborult.
- Sajnos, az én családom fenemód rongyrázó. Csak a legfelsőbb körökből fogadnák el a választottamat. Arisztokratikus gőgből mással ellenségesen viselkednének, noha semmi alapjuk rá. Régebben sem volt, az elmúlt esztendőkben pedig még annyi sincs. Valójában a nagybátyám, s az én bőkezű támogatásomból élnek.
- Állj meg!
- Szó sem lehet róla. Azt akarom, hogy ismerd meg őket. Nemcsak azért, mert ők a családom. Főképpen azért, mert látnod kell, hogy milyen rideg családi környezetben élek. Akkor megérted majd, hogy mit jelenthet nekem az őszinte, érdekmentes szereteted. Megérted azt is, hogy eddig fájó magányban éltem, amit nem enyhíthetett kivételezett anyagi helyzetem sem. Értelmet csak a te szereteted ad hozzá. Amióta tudom, már képtelen vagyok elfogadni az eddigi életem.
- Megértem anélkül is, hogy botrányos helyzetbe kerüljünk. Nem megyek hozzátok!
- Muszáj, Barbikám! Más a szó, és más a tapasztalat. Nem hallgathatom el, hogy kellemetlenkedni fognak, de észre se vedd, mert nem függünk tőlük. Nekik kell a barátságod keresni, ha nem akarnak szerényebben élni, mint most.
Barbi már minden idegszálával tiltakozott a találkozás ellen, szinte kiáltotta :
- Állj meg, Ádám, vagy kiszállok menet közben!
A fiú nem hátrált meg, elszántan mondta :
- Nem állok meg. Ha mégis, csókkal fojtom beléd a tiltakozást. Ezen túl kell esnünk.
Barbi a két tenyerébe temette arcát, s felsírt tehetetlenségében.
- Ne tedd ezt velem!
Ádám leindexelt, leállt, s gyengéden a karjaiba zárta.
- Ne ess kétségbe, nagyságrendekkel értékesebb ember vagy náluk!
- Nem akarok találkozni velük. Megaláznak, nem tudnám elviselni.
- Nem engedem, hogy megalázzanak. Vita lesz, veszekedés is akár, de odáig nem vetemedhetnek, hogy téged bántsanak. Ha megpróbálják, kegyetlen leszek.
- Ne menjünk, Ádám, kérlek!
- Figyelj rám, kicsi szívem! Nagybátyám miatt sem kerülhetjük meg ezt a találkozást. Andor ragaszkodik apámhoz, noha csak féltestvérek. Egy anyjuk volt, de nem éltek közös családi otthonban. Apám az apjával maradt itthon, Magyarországon. Egyiküknek sincs másik testvére. Innen a ragaszkodás. Elvárja, hogy legalább szemre elfogadható legyen a kapcsolatunk. Ott legyenek az esküvőmön, házasként is érintkezzünk velük. Muszáj találkoznotok!
- Ne beszélj házasságról, nem akarom!
- Amikor ez a leghőbb vágyam!
- Kétségbeejtőn erőszakos vagy. Még jobban összezavarsz vele. Rám kellene bíznod a végső döntést. Ahogy azt is, hogy akarok-e találkozni a családoddal, vagy nem...- mondta Barbi kesergőn.
- Életbe vágón fontos, Barbikám!
- Nem látom be, miért ?! Ha egyszer úgysem fogadnának el, a nagybátyád kikötését sem teljesítheted. Márpedig azt teljesítened kell, mert tőle függtök mindannyian.- mondta Barbi vitatkozó hangon, mert feltett szándéka mellett is keserítette a megtudott áldatlan helyzet.
Ádám magyarázott újra.
- Magam már független vagyok. Van saját vagyonom, abból is megélhetünk rendesen. De kétségtelen, Andornak sokat köszönhetek. Említettem már, az egyetlen fia lezuhant néhány éve a magánrepülőjével. Andor nekem adta a megszerzett javait. A nizzai villát, a párizsi, londoni, bécsi lakást, s sorolhatnám. Én követem majd a vállalat élén, ha visszavonul. De nem adtam el a lelkem!
- Ha szüleid nem fogadnak el, nagybátyád is ellenezni fog. - mondta Barbi, megfeledkezve feltett szándékáról.
- Válasszuk ketté a dolgot. Andornál van szavam, figyelembe veszi az akaratom. Nálad még reményem sem lehetett, mikor már beszámoltam rólad. Elmondtam a találkozásunkat. Azt felelte, a helyemben ő is megnézné azt a kislányt alaposabban ... Ami pedig a szüleimet illeti, jobb belátásra térnek idővel, mert rádöbbennek majd, hogy ezt kívánja jól felfogott érdekük. Rongyrázásuk se zavarjon. Ahogy mondtam, semmi alapjuk rá. Apám sima minisztériumi beosztott volt, anyám titkárnő egy kutatóintézetben. Amúgy vidéki tanító lánya csupán. Ezt nem persziflázs mondom, szerettem a nagyszüleimet. Nővéremet, s engem ők neveltek nyolcadikos korunkig. Ági azóta változott, hogy szüleinkkel él. Emlékszem, kiskoromban még egészen normális volt, de mostanság kibírhatatlan. Van egy Cili nevű elválaszthatatlan barátnője, összhangban rázzák a rongyot. Bécsben élnek férjeikkel, mindkét férfi a cég alkalmazottja, amúgy jelentéktelen sakkfigurák. A házasságnak köszönhetik az állásukat. Most nálunk van az egész díszes társaság. A maga valóságában ismerheted meg családi helyzetemet.
Barbi szomorúan nézett maga elé. Rettenetesen riasztotta a látogatás. Álmában sem gondolta volna, hogy ilyen nehéz helyzetbe kerül, de lassan átérezte a fiú keservét, s beletörődőn sóhajtott.
- Rendben van, menjünk, de minden kötelezettség nélkül.
- Köszönöm! – felelte Ádám látható megkönnyebbüléssel, s indított.

X/A

       Ádám szép villa előtt állt meg. Mire kiszálltak, Barbi szíve a torkában dobogott. Ádám a kertben álló, futórózsás kerti lakhoz vezette. Nyitva volt ajtaja, ablaka, már messziről hallották az élénk társalgást. Ádám szerint a reggelinél ültek. Mikor beléptek, csend lett hirtelen. Mindenki rájuk meredt, az arcokon döbbent csodálkozás ült. Ádám nem törődött vele, körbevezette Barbit az asztal körül, s bemutatta, mint menyasszonyát. Aztán maga kínálta hellyel, s leült mellé védelmezőn.
Az asztalnál nem folytatták az étkezést, hosszan foglalkozni kezdtek a papírszalvétákkal, s közben egyetlen szót sem szóltak. Barbi nyugalmat erőltetett magára, s titkon, lopva megnézte a társaságot. Ádám anyja, az egyetlen idősebb hölgy, erősen szőkített, csontsovány nő volt. Úgy ült az asztal mellett, mint aki karót nyelt. Arca visszautasító volt. Ádám apja pocakos, ápolt szakállú úr volt, messziről kedélyes alkatnak tűnt, de ezúttal nem adta jelét jó kedélyének. Kivett egy szivart az asztalon lévő dobozkából, rágyújtott, s ültében félig elfordult. Így fejezte ki véleményét.
Ádám nővére kissé molett volt, mozdulataiban finomkodó. Míg gondosan összehajtogatta a használt szalvétát, arcán furcsa mosoly ült, mint aki felháborítónak találja a helyzetet, de nem tudja, miképpen reagáljon rá. Cili nevű barátnője soványságban vetekedett a ház asszonyával, de kevésbé fegyelmezte magát. Nem tartozott közvetlenül a családhoz, szemmel láthatóan mégis jogot formált véleménynyilvánításra. Beszédes pillantásokat küldött Áginak, s gunyorosan mosolygott hozzá. A jelenlévő két úr kifejezéstelen arccal, lesütött tekintettel ült a székén. Ez is beszédes volt, minden bizonnyal Ádám miatt igyekeztek kívülállók maradni, hiszen Ádám cégük második embere volt. Hatalom.
A kis lakban kezdett kínossá válni a csend. Ági dönthetett végül, Ádámhoz fordult kellemetlenkedő hangon.
- Hogy állíthattál be bejelentés nélkül a kis barátnőddel?! – kérdezte, amitől még kínosabb lett a helyzet.
Ádám nem a kérdésére felelt, hanem kiigazította.
-Barbara nem a barátnőm. A menyasszonyomat mutatom be, világosan mondtam az imént!
- Pardon! Azt hittem, csak tréfálsz! - mondta Ági ideges nevetéssel.
- Szoktak ilyesmivel?
Ádám apja nem fordult feléjük, csak a válla felett kérdezte :
- Andor tudja már, mert, ha jól sejtem, van némi beleszólása a dologba.
- Andor nem avatkozik a magánügyeimbe. – felelte Ádám nyomatékkal.
- Te tudod!- felelte apja, s eregette közben a füstöt színlelt nyugalommal.
Ádám anyja kiesett a szerepéből, felcsattant a hangja.
- Ne légy ennyire engedékeny, Kornél! Andornak igenis van beleszólása, és nem hiszem, hogy kitörő örömmel fogadná a hírt. Andor a család feje, hatalmas európai cég tulajdonosa. A fiunkat utódjának tekinti. Joggal várja el, hogy a fiú megfelelő formában házasodjon.
- Kezditek már! – morogta Ádám, s felállt. Idegesen tett pár lépést, aztán visszafordult, s figyelmeztetőn mondta – Ne haragítsatok meg. Időben szólok!
Az asztalnál ülők egymásra néztek, egyik-másik bosszús hangot hallatott, csak a két jelenlévő férfi maradt semleges most is. Kevés foganatja volt a figyelmeztetésnek. Ádám anyja megint megemelte a hangját.
- Márpedig erről beszélnünk kell! Sajnálom, hogy egyáltalán téma, de gondolkoztál volna, mielőtt idehozod a barátnődet!
Ádám makacs volt, s következetes.
- Anyám, te se ragaszkodj Ági aposztrofálásához, ha kérhetlek!
- Ó, csak a váratlan öröm! - nevetett fel anyja gúnyosan, aztán dühösen folytatta - Micsoda lehetetlen helyzet! Kénytelenek vagyunk az idegen kis hölgy jelenlétében családi ügyeket tárgyalni, noha vele semmi dolgunk.
- Tévedésben vagy, nagyon is rá tartozik. Ismerjen csak meg benneteket. Félig-meddig tisztában van már a helyzettel, lássa a többit is. Ilyet úgysem látott még. Kilencgyermekes családban nőtt fel, de igazi családban, és nem állkapcsolatokban... Ahonnan jön, abban a családban természetes a családi összetartozás. Szülők és gyerekek példamutató szeretetben élnek egymással. Az anyagi érdek fel sem merül köztük. Ti ilyen kapcsolatot elképzelni sem tudtok! - mondta keserűn.
- Ez már sok! – kérte ki maguknak az apja, s visszafordult ültében-Sértegetéssel a kis hölgy sem lesz kívánatosabb előttünk. Váratlanul beállítasz, bemutatsz valakit, s elvárod, hogy toleráljuk. Holott csak annyit tudunk róla, hogy Barbarának hívják. De mégis, kicsoda ?!
- Barbara tanárnő. Jelenleg nevelőotthonban dolgozik.
- Ez mind nagyon szép, de kevés! Tudnunk kellene valamit arról a híresen példás családról is, ahonnan jött, de semmit sem tudunk. Helyénvalónak tartod ezt, forrongó fiatalember?!
Ádám anyja lekicsinylőn legyintett.
- Ugyan, Kornél! Mit akarsz tudni egy olyan családról, ahol kilenc gyerek van?!
- Például, hogy kifélék, mifélék?! Van nevük? Hol élnek ?!
Ádám tekintetében felcsillant a remény, talán apja mégis megembereli magát, s intett Barbinak, hogy rábízza a választ, feleljen legjobb belátása szerint. Barbi szíve nyugtalanul dörömbölt, s halkan, elfogódottan felelt.
- Kéneskúton van nyaralónk, most onnan jöttünk. Eredetileg Révházán élünk. Édesapám doktor Kerekes Péter, az ottani kórház főorvosa. Gyermekorvos.
Ádám nővére izgatottan felkiáltott.
- Cili, hallod?!... Kerekes Péter, Révháza!... Gyermekorvos!…
- Ó, gondolod ?! – élénkült meg a vendégnő is, s némi zavar támadt az asztal körül.
- Mi van? – kérdezte Ádám apja, de Ági nem felelt, hanem Barbihoz fordult, s letegezte.
- Édesanyád Takács Zsuzsanna, Budán élt lánykorában?!
- Igen. Budáról való valóban.
Ági összecsapta a kezeit.
- Uramisten! Te Takács Zsuzsi lánya vagy?! – kiáltotta örvendezőn, s a szüleihez fordult - Merőben más a helyzet! Zsuzsi osztálytársunk volt a gimnáziumban, félig-meddig barátnőnk is…- mondta, s neheztelőn nézett a testvérére- Ádám, miért nem ezzel kezdted ?! Zsuzsinak tudnia kellett, hova viszed a lányát, ha beszéltél a családról.
Ádám megenyhült. Már jókedvűen mondta :
- Még nem beszéltem rólatok, Kovács pedig annyi van, mint égen a csillag. Így nem sejthetik, hogy hova hoztam Barbarát. Komolyan örülök a kellemes fordulatnak.
Korán örült. Ebben a családban nemcsak a szülőkkel kellett megküzdeni, hanem a barátnő ártó szellemével is. A felfedezés kellemes izgalma után a vendégnőből kibújt a kellemetlenkedő természete. Felnevetett bántón.
- Takács Zsuzsinak kilenc gyereke van ?!...Hát elment az esze, hogy kilencet szült ?! Kilencet ?!
Ági ránézett a barátnőjére, s mintha hirtelen megbánta volna az örvendezést. Jóval visszafogottabb lett, s kritikus maga is.
- Nyilván azért választotta a sérült vidéki gyerekorvost, hogy kedvére szülhessen... Igazad van, szívecském, ez elképesztő! Miféle gondolkodás az ilyen ?
Ádám szülei mintha csak erre vártak volna, egyszerre nevettek fel, hangjukban sértő ítélkezés volt. A két nő csatlakozott hozzájuk.
Barbiék összenéztek. Ádám arcára csalódás telepedett. Olyan lemondó lett hirtelen, hogy Barbi szíve megfájdult miatta. Megbántódott maga is, s szinte rendreutasítón szólalt meg.
- Jóérzésű ember tisztelettel tekint a nagy családokra. Egyébként, kissé másképpen van nálunk, mint gondolják. Szüleinknek csak két vér szerinti gyermeke van. Heten a barátaik gyermekei voltunk. Tragikus módon árván maradtunk, s kicsi korunkban magukhoz vettek bennünket. Valóban a szüleink lettek, az édes szüleink, mert sohasem éreztük árváknak magunkat. Annak ellenére sem, hogy tudtunk a származásunkról. Az én nevem, mint mondtam a bemutatkozáskor: Hegedűs Barbara!
Szavait csend követte. Talán meglepett mindenkit a bátorsága, s bosszúságot is okozott vele. Látszott az arcokon.
Amikor újra megszólaltak, már nyíltan kellemetlenkedtek. Megint a vendégnő kezdte.
- Még csak nem is az anyja!– mondta gunyoros hangon - Tetejében apátlan-anyátlan árva!... Ó, de megható!
Ági a szüleihez fordult mentegetőzve.
- Bosszantó félreértés történt. Nem csoda, hiszen tényként állította, hogy a volt osztálytársunk lánya, pedig alig van köze hozzá...- mondta sértődött hangon, s Zsuzsit már félig-meddig se nevezte barátnőjüknek.
Anyja hangja is méltatlankodó volt.
- Az imént nem értettelek, szívem! Ha valaki merőben más kategória, mit számít az, hogy osztálytárs volt az anyja. Az anyja ?! Ugyan! Egyébként is tudnod kell, egy vidéki orvos családja nem komilfó!
Ádám felháborodott, s kiabálni kezdett.
- Kikérem magunknak ezt a pejoratív hangot! Hogy jöttök hozzá ?! Anyám, te is! Hogy mondhattál olyat, hogy más kategória ?! Épületes kijelentésedről már nem is beszélve. Magában felháborító. Szerinted egy vidéki orvos családja nem komilfó ?!
- Ez az igazság!
- Mondja ezt egy szimpla vidéki tanító lánya, vagy netán máshol láttad meg a napvilágot ?! Mondjuk, koronás bölcsőben ringattak, csak eddig titkoltad ?! Ugyan, világosíts már fel!
Apja közbeszólt barátságtalanul.
- Fegyelmezd magad, kölök! Anyádhoz beszélsz.
- Jó, hogy mondod, mert bizony isten már kétségeim támadtak! Hiszen az ember az anyjától elvárná, hogy választottját szeretettel fogadja, de mit gondoljon arról, aki kutyabőrt keres helyette ?!
- Sértő, cinikus megjegyzésekből nem kérünk. Ezzel sem jutsz előbbre. Áldásunkat, beleegyezésünket így sem fogod kicsikarni.
Ádám dühösen nevetett.
- Itt valami óriási félreértés van! A beleegyezésetekre nekem nincs szükségem. Megtiszteltelek benneteket azzal, hogy bemutattam Barbarát. Elvártam volna, hogy legalább a jólneveltség okán illendőbben viselkedjetek vele. Sajnos, reménytelen esetek vagytok!
- Újra nekünk ugrasz?! – méltatlankodott a nővére.
- Meglepett valakit? – nevetett az apja.
- Úgy viselkedik, mint egy éretlen kamasz! - toldotta meg anyja.
A vendégnő édeskés hangra váltott.
- Ádámka már csak ilyen! Hozzászokott a parancsolgatáshoz, nem tűr ellenmondást. Igaz, fiúcska ?!
Abbamaradt a téma egy időre, mivel az alkalmazott kávét szolgált fel, s azzal foglalatoskodtak. Számolt Ádámékkal is, de mindketten elhárították. Barbi csendesen ült a helyén. Kezdett hozzászokni a lehetetlen helyzethez. Ádám nehezebben élte meg, idegesen jött-ment a nyári lakban. Látszott rajta, igyekszik lehiggadni. Talán sikerült volna, ha családja nem folytatja a megkezdett témát.
Nővére a kávéját kevergetve mondta :
- Egyébként, hamar véget érhet ez a kis kaland, ha Zsuzsi ráébred, hogy a " lánya " nagy vagyonba csöppent. Betegesen irtózott nénjétől a vagyona miatt. Nagynénje halála után menekült a villából is, hozzáment az első alakhoz, akibe belebotlott.
Különös dolog az emlékezet. Ági rosszindulatában megfeledkezett arról, hogy annak idején másképpen látták Zsuzsi helyzetét. Komoly fejtörést okozott nekik az a fiatal, jóképű orvos, aki látható szerelmi bánatában eldalolta az Akácos utat, s nem értették, hogy Zsuzsi miért választotta Kerekes Pétert a sérült arcával, mikor nyilvánvaló volt, hogy a másikat is választhatta volna.
Az anyja bántón legyintett.
- Ugyan! Naiv vagy, szívem! Akinek kilenc gyereke van, az nem lesz olyan bolond, hogy visszautasítson egy ilyen partit!
A vendégnő csatlakozott.
- Igazat adok Klárinak. Zsuzsi aligha tartja magát régi elveihez. Na, halljátok ?! Kilenc gyereket etetni, ruházni, hogy mást ne is említsek ?! Persze, azért próbálkozni lehet. Hozzátok tudomásukra, hogy nem értetek egyet a fiatok döntésével. Hátha maradt benne némi önérzet. Bár, a helyzetében kétlem.
Mindezt ott mondták el Barbiék előtt, mintha ott sem volnának. Ádám úgy fordult a vendégnő felé, mint aki ütni készül, de aztán csak szóval torolta meg a sértést.
- Kevesebb baj volna ebben a családban, ha eggyel megcsappanna a nyilvánvaló rosszindulat. Ezért szíves tudomásodra hozom, hogy nagy szívességet tennél nekem, ha egy nap a seprűdre pattannál, és elhúznád a csíkot a fenébe! Különben én segítelek hozzá. Mint tudod, a Távol-Keleten is vannak érdekeltségeink.
A nyilvánvaló sértés mellett nyílt utalás volt arra, hogy elküldi őket a világ másik végére. Megtehette. Szülei felháborodott hangot hallattak, a vendégnő látványosan megsértődött, az egyik úrnak vörös lett a feje. Nővére kiabált.
- Ez alávaló szemtelenség volt, Ádám! Társaságon belül így nem viselkedhetsz. Elvárjuk, hogy Cilitől azonnal kérj bocsánatot!
- Ha mindannyian bocsánatot kértek Barbarától!
- A kis hölggyel nem állunk kontaktusban!
-Ez egy pillanatig sem gátolt meg benneteket abban, hogy alávaló módon nyilatkozzatok róla, és családjáról!
- Sajnálom. Csupán megdöbbenésünknek adtunk hangot ezen a módon. Ne is haragudj, kilenc gyerek ?! Ez még Zsuzsitól is túlzás.
A vendégnő nem bírt az indulataival, hiába szorította meg karját a vörös fejű úr, utálatosan nevetett.
- Ugyan, szívecském! Miért volna tőle túlzás?! Mindig kilógott a sorból. Valamiféle álomvilágban élt már akkor is. Hiányzott belőle a realitás. Nála afféle passzióvá nőtte ki magát a gyerekimádat. Az ilyen gondolkodás alig különbözik azoknak a felfogásától, akik úgy szaporodnak, mint a nyulak, de a következményekkel nem törődnek. Az ilyen családokból kerülnek ki a renitensek.
Ádám nővére a helyeslésével is igyekezett védeni barátnőjét.
- Egyetértek, szívecském! Példánál maradjunk, kilenc gyereknek nem lehet megadni mindazt, amit normális családban két-három gyerek megkaphat ahhoz, hogy később a társadalom hasznos tagja legyen.
Ádám hangja dörrent.
- Meddig teszitek próbára a türelmemet?!
- Sajnáljuk, de ez a véleményünk! - mondta a nővére.
- Mert, mindketten szakavatottak vagytok, noha egyetlen gyereket sem neveltetek, mert egybehangzón megerőltetőnek ítéltétek a szülést, a gyermeknevelést. Bölcsész diplomátokat pedig már régen kikezdték a molyok!
- Attól még lehet helytálló a véleményünk! - mondta Ági daccal.
- Ha különbséget tennétek valós, és vélt tények között, de csak sommásan ítélkeztek. Úgy emlegetitek a kilenc gyereket, mintha az magában véve elítélendő cselekedet volna. Beszéljünk konkrétan Kerekesékről. Abban a leszólt családban a kilenc gyermek szülői szeretet mellett megkapott minden segítséget ahhoz, hogy értékes tagja lehessen a társadalomnak, ahogy ti emlegetitek... Négy pedagógus van köztük, egy mérnök, egy jogász, egy medika, egy idegenforgalmi szakember, s egy elképesztőn tehetséges grafikus, akiről még hallani fogtok. Mindannyian több nyelvet beszélnek. Amíg ti éltetek, mint a here, Takács Zsuzsi gondoskodó édesanya volt. Kilenc értékes embert nevelt fel. Hol vagytok mellette ? Nézzetek magatokra, mit tudtok felmutatni ? Semmit! Az égvilágon semmit!
- Mindjárt szentté avatja! - mérgelődött a vendégnő.
- Nem fogunk hamut szórni a fejünkre, mert nincs kilenc gyerekünk! - toldotta meg nővére, s visszautasítón folytatta - Amúgy pedig kikérjük magunknak az összehasonlítást!
- Mert attól féltek, hogy még inkább alulmaradtok! Vegyük mindjárt a párválasztást. Az a bizonyos első alak, akibe Takács Zsuzsi belebotlott, ahogy mondjátok, a nagy szerelem volt, s máig is az! Megenne benneteket a sárga irigység, ha látnátok, hogy milyen remek kapcsolatban élnek. Ti ezzel az élethelyzettel sem dicsekedhettek. Barbarának mondom, mikor a hölgyek hiába próbálkoztak, egyikük sem kelt el, hamvasságuk is lecsengett időközben, nővérkém Andortól kért férjeket maguknak. Sejtheted, szívem, hogy nem pottyantak eget-földet megrázó nagy szerelembe...Urak, ne vegyétek zokon a nyíltságomat!
A két kopaszodó férfi bután vigyorgott. Önmagáért beszélt. A vörös fejű úr nyugtalankodhatott Távol-Kelet miatt, s szóval is igyekezett készségüket kifejezni.
- Egy szót sem szóltunk, főnököm! Szerény véleményem szerint is felettébb kifogásolható a viselkedésük. Meggondolatlanul nehéz helyzetbe hozzák az embert.
A másik úr is megszólalt. A vő lehetett. Sztoikus mosollyal mondta :
- Mindenkori viselkedésüket bölcs belenyugvással fogadd, barátom! Férfisors.
Ági dühösen nézett Ádámra.
- Muszáj volt ennyire közönségesnek lenned?!
- Csak helyre teszlek benneteket, mert azt akarom, hogy a jövőben ne emlegethessetek fennkölt szentenciákat a feleségem előtt. Barbara komoly ember. Pontos, s helytálló definíciói vannak az élet dolgairól, köztük az általatok passziónak nevezett áldásos életutakról, felelősségteljes emberi magatartásokról, amihez ti igazság szerint hozzá sem szólhattok!
Ádám apja felhorkant.
- Hogyhogy a “ feleségem " előtt?!
- Barbara néhány hét múlva a feleségem lesz. Október elején összeházasodunk Kéneskúton, az ottani református templomban. Dupla esküvő lesz. Az ottani református pap Barbara húgát veszi feleségül. Házasságkötésünk megmásíthatatlan, befejezett tény. A teendőket magunk intézzük. Jövendő sógorommal már mindent megbeszéltünk.
Barbi csodálkozón nézett rá, aztán lehajtotta a fejét mosolyogva.
- Felháborító! – mondta Ádám anyja – Ez a fiú teljesen megbolondult ?
- Majd Andor helyére teszi az eszét ! – ígérte az apja megemelve hangját – Nem kell Kénuskútra esküvőre menned, ne nyugtalankodj!
Ádám újra dühbe gurult.
- Álljon meg a menet! Nem emlékszem, hogy eddig meghívtalak volna benneteket. Most is csak azzal a kikötéssel teszem, ha Barbarának a jövőben megadjátok a kellő tiszteletet. Ellenkező esetben ne fáradjatok! Viszont, szíves tudomásotokra hozom: távolmaradástok esetén anyagilag rám többé ne számítsatok! Megvonom a támogatást végérvényesen. Ezzel befejeztem. Gyerünk, szívem… Vége a komédiának!
Éppen csak köszöntek.
X/C
Kéz a kézben mentek a kocsiig, s közben hallgattak. Amint beültek, Ádám a kormányra borult, ziháló lélegzete árulkodott. Nehéz perceket élt át. Barbi gyengéden a hátára tette tenyerét, s halk részvéttel mondta :
- Ne vedd a szívedre!… Tudom, hogy fáj az embernek, ha akarja, ha nem, de próbálj túljutni rajta.
Ádám felemelte fejét, s elkínzott arccal nézett Barbira. Hangja is meggyötört volt.
- Gyerekkorom óta szenvedek ettől a rideg légkörtől, hiszen mégiscsak a szüleim volnának. Téged is bántottak, nem tudtam megakadályozni.
- Miattam ne bánkódj. Én érted aggódtam.
Ádám a kezébe vette Barbi kezét, szívéhez vonta, s megremegett a hangja.
- Köszönöm! Csodálatos ember vagy. Boldogságom záloga. Tudom, hogy melletted sok örömben lesz részem.
- Ennyire bízol bennem ?!
- Jobban, mint önmagamban.
- Egy kicsit sem félsz attól, hogy engem is befolyásol az anyagi helyzeted ?!
- Tudom, hogy nem! De azt sem bánnám, ha úgy volna. A te esetedben egy percig sem bánnám. Hálás volnék a vagyonomnak, hogy segített felém billenteni a mérleg nyelvét.
Barbi halkan nevetett.
- Drága vagy, de tényleg nem befolyásol! - mondta, aztán elkomolyodott - Természetesen, miattad örülök, hogy nincsenek anyagi gondjaid.
- Neked sem lesznek. Lábaid elé teszem az egész világot!
Barbi nagyot nevetett, aztán elkomolyodott ismét.
-Nem kell ilyen nagyot ígérned, mert nincsenek túlzó vágyaim. Bennünket úgy neveltek, hogy eszünkbe se jusson, de nem azért, amiért a nővéredék gondolják. Édesanyámat nem a vagyon taszította, hanem nénje lelketlensége. Ettől függetlenül a szüleim mértéktartásra neveltek bennünket. Azt akarták, hogy jellemünk része legyen, mert ettől több lesz az ember. Az élete is könnyebb így. Nem hajszolja magát elérhetetlen dolgokért. Értékelni tudja az apró örömöket is. Sajnálom az idegesen törekvő embereket. A folytonos gyarapítókat. A vagyon rabjait. Valahol mindegyik boldogtalan.
- Az én helyzetem merőben más!- sietett Ádám megnyugtatni - Inkább úgy mondom, szerencsésebb. Kész vagyonba léptem be. Nem kellett megküzdenem érte foggal-körömmel, csak ügyesen szaporítani, de nem vagyok a rabja. Csak becsülöm, s igyekszem megtartani az eszemmel. Boldogtalan sem vagyok már, mert van kitől remélni a boldogságot.
Barbi nem felelt mindjárt. Kis ideig kinézett az ablakon, aztán visszafordította arcát, s mélyet sóhajtva mondta:
- Nem tudom, Ádám! Tényleg nem tudom. Komolyan gondolom, hogy a hivatásom nélkül nem lenne teljes az életem. A családom is nagyon hiányozna. Ha külföldön élnék, még kevesebbet látnám őket. Tetejében a vagyon emlegetése sem nyugtat meg. Abban a világban idegennek érezném magam. Talán ezen az alapon neked sem tudnám megadni azt, amit vársz tőlem.
- Nem várok többet ott sem, mint amit eddig adtál.
Barbi halkan, boldogan nevetett.
- De hisz még alig adtam valamit!
- A legtöbbet: megszerettél! Magad mondtad, elárultad, és ezzel a mennybe röpítettél! - mondta örömről árulkodó hangon, aztán búsan folytatta - Hálából majdnem odavittelek. Ne csodálkozz rajta. Abban a pillanatban majdnem elvesztettem az eszemet. Nagyon féltem, hogy nem jutunk el eddig, hogy hiába rimánkodom, nem fogsz megszeretni.
Barbi megint elkomolyodott.
- Nem tudom, hogy mit gondoljak. Egyszer azt mondod, hogy nagyon félsz, a családod előtt pedig úgy beszélsz, mintha elintézett tény volna a házasságunk.
- Mindig úgy beszélek, ahogy a remény, vagy a reménytelenség engedi.
- Nem taktika ez nálad ?! Bármit mondasz, bárhogy is keseregsz, legbelül nagyon magabiztos vagy. Abból is látszik, hogy Palival októberi közös esküvőről beszéltetek már akkor, amikor én még azt hajtogattam, hogy nem mehetek hozzád. Kezdem hinni, hogy számodra nem létezik reménytelen helyzet. Ugye, így van ?!
Ádám kis mosollyal felelt.
- Lassan kiismersz, de szó sincs taktikáról! Egyszerűen csak így szoktam intézni a dolgaimat. Ha valamit nagyon szeretnék elérni, a szerint cselekszem. Még semmit sem szerettem volna ennyire az életben. Az is igaz, hogy általában magabiztos vagyok. De most nem vagyok az. Éppen ellenkezőleg! Bizony félek, iszonyúan félek, hogy a végén mégsem leszel az enyém. Visszatart majd a hivatásod, a családhoz kötődésed. Pedig mindkét dolgot áthidalhatnánk könnyen.
- Könnyen ?! Hogyan ?
- Feleségemként többet tehetnél az elesett, elhagyott gyerekekért, mint azt most hiszed. Mindenhol vannak szerencsétlenek, segítségre várók, de a régieket sem kell elhagynod. Gondoskodhatsz róluk, tarthatod bennük a reményt. Mikor szükségük lesz anyagi támogatásra, bőkezűen megteheted. A családdal is találkozhatsz bármikor. Esküszöm, bármit megteszek ennek érdekében, csak ne mondj le rólam miattuk, könyörögve kérlek!... Mondj valami biztatót, Barbikám !
Barbi hallgatott. Végül igen csendesen felelt.
- Én is félek.
- Mitől félsz, kicsi szívem, mitől ?!
- Az egésztől félek. Legjobban attól, hogy mindketten elkapkodjuk. Magamban sem vagyok biztos… Hirtelen változott bennem minden. Abban sem lehetek biztos, hogy benned megalapozott az érzés...- mondta ki azt, ami váratlanul nyugtalanítani kezdte.
Eszébe jutott Bea. Éppen az úti készülődés közben mondta tréfásan, ha a külföldre szakadt hazánkfiának csepp esze van, akkor hazajön nősülni. Ádám Kova pedig felettébb okos fiú.
Ádám felhorkant.
- Bennem ?! Istent hívom tanúmnak, hogy ennél már nem lehet megalapozottabb! Már a csárdában éreztem, hogy rendkívüli dolog történt velem. Hogy a csudába ne ?! Fülem hallatára azt mondja egy gyönyörű kislány a másiknak, hogy én tetszem neki, én a magam személyében. Anélkül, hogy tudná, ki vagyok, hogy nagy vagyon áll mögöttem. Saját véleményemmel szemben kellemes fazonnak tart. Mellette értelmes figurának ítél, és mond még valamit. Aranyosan definiálja a szemem színét. A magamfajta férfi számára ez olyan csoda, ami olthatatlan tűzbe hozza az embert. Persze, hogy megfordult velem a világ!... Azóta lélekben a lábaid előtt térdelek. Szeretlek, Barbikám! Ne hagyj elveszni! Gyere hozzám feleségül. Hozzám jössz ?! Hozzám ?
Barbi becsukta a szemét. Nehéz döntésre kényszerítette az élet. Erős akart lenni, megmaradni feltett szándékánál, de már érezte, nem tudja elengedni, s ettől úgy megrémült, hogy sírva fakadt.
- Nem akarom feladni az eddigi életemet, nem akarom!- kiabálta lázadozva, aztán megcsendesedve, beismerőn sírta - De már nem tudok lemondani rólad...
Ádám felüvöltött. Az elkínzott ember boldog, felszabadult üvöltése volt. Barbit a karjaiba kapta, s ölelte, csókolta. Barbi sírt, de nem ellenkezett. Hagyta, hogy csókolja még a ruhája szegélyét is.

X/A

      Cukorka néninél tett látogatás után, Zsuzsuék felmentek a Tűztoronyba. A nyitott, körbefutó erkélyen összekapaszkodva nézték a várost, s a környező tájat. Zsuzsu kibontott haját erősen fújta a szél, arcán öröm volt, még elragadóbbá tette vonásait. Laci nem bírt magával. Hozzá akart érni, hozzá kellett érnie. Először csak a szél fútta haját simította ki Zsuzsu arcából, aztán hirtelen átölelte, s az ajkára borult.
Ha van könnyes tekintetbe költöző vergődő lélek, akkor Laci a Tűztorony huzatos erkélyén találkozhatott vele. Sokáig reménytelenül szerető lány elfogadta a csókot, dehogy halódott benne az érzés, erősebb volt talán, mint addig bármikor, de kínpadra vonta. Átérezte újra a rengeteg fájdalmat, az átsírt éjszakákat, boldogtalan nappalokat, aztán megbocsátott. Laci megérezte. Csókolta tébolyult örömmel, s mikor a csók után a szívére vonta, Zsuzsu hangosan sírt.
Milyen a véletlen. Brigi, s a két fiú ezekben a percekben ért fel a Tűztoronyba. Meglepődve nézték az árulkodó jelenetet, s az erkélyen kíváncsian csoportosuló turistákat. Laci segélykérőn intett feléjük. Mindhárman odasiettek, s összekapaszkodtak, mintha egy csoportban csodálnák a városképet. Laci közben apró csókokkal vigasztalta Zsuzsut, míg megnyugodott végre, s már mosolygott is.
Peti is megvidámodott.
- Stop! Lefoglaltam az első keresztapaságot! - kiáltotta jókedvűen, s összeborulva nevettek aztán mind az öten.
Megbeszélt időben találkozott a család a szálloda halljában. Laci öröme ordított, maga vallotta meg Zsuzsinak, s Péternek az örömteli fordulatot. Zsuzsu csak hozzájuk bújt, s magukhoz ölelték boldogan.
Szépen ünnepelt a lelkük. Péter átkarolta Zsuzsit, s sebtében megcsókolta mindenki előtt. Ünnep volt ez valóban, nem is tudtak napirendre térni felette azonnal. Mindenki hallani akarta a fordulat történetét, de vannak dolgok, melyekről nem tud beszélni az ember akkor sem, ha akar. Be kellett érniük az eredménnyel. Aztán a vásárlásra terelődött a szó, s Péter azt mondta:
- Ne kövezzetek meg bennünket, de az a helyzet, hogy ebéd után azonnal indulnunk kell Kéneskútra. Három órára ott a teherautó a bútorral, s egyéb hóbelevanccal.
- Teherautó?! – szörnyülködött Erzsi – Mit vettetek?
- Kerti bútort, ebédlőgarnitúrát, a hallba televíziót, asztalt, fotelokat.- sorolta Zsuzsi.
Anyósa közbevágott.
- Flancot, erre futja, de egy rendes hűtőre nem?! Folyik! Megmondtam, hogy kicsi is, és kiolvad… - zsörtölődött Erzsi, benne volt még mindig a takarékosság, s ezúttal Zsuzsira neheztelt. Rosszkedvében megtette máskor is, de gonoszkodás nélkül, így megbocsátón tudomásul lehetett venni. Most sem volt jókedve, hozzátette még – Te sem tudod, lányom, hogy jó dolgodban mit találj ki!
Zsuzsi elmosolyodott.
- Majd kerül hűtő is, anyuka! Péter körbezavart volna az áruházban, ha most előhozom. A bútor is kellett. Ha jönnek Fürediék, szépek legyünk.
- Mondom, hogy már neked is csak a flancon jár az eszed!
- Akkor szidj össze engem is, édesanyám, mert a kedvemért vettünk egy kényelmes franciaágyat is.
- Franciaágyat?! Otthon nincs? Vagy urizálás nélkül már te sem tudsz aludni ?
Péter gyermeke volt anyjának, s mentegetőzött.
- A meglévő heverőkön összetolva sem lehet rendesen pihenni. Olyan a közepük, mint a rosszul kiásott lövészárok.
Erzsi válaszát elnyomta a fiúk bruhaházó nevetése. Péter játékosan behúzott egyet-egyet a közelében állóknak, s maga is nevetve mondta:
- Elég a jóból! Ideje ebédelni. A mosdó rendes, mossatok kezet, és ki-ki fantáziát!
Újabb nevetés harsant, aztán együtt átmentek a szálloda éttermébe. Míg a család megjárta a mosdót, s elhelyezkedtek a négyszemélyes asztalok mellett, Barbi leült Zsuzsi mellé. Kettesben voltak, Péter elment lemondani a megrendelt szobákat. Barbi is megsúgta a maga örömteli fordulatát. Összeölelkeztek csendes meghatottan. Beérték ennyivel, nem ünnepelhettek látványosan, hiszen Ádám még nem állt eléjük hivatalosan. Barbinak volt más mondandója is, mielőtt átült Ádámék asztalához.
- Édes, emlékszel Kovács Ágira, s Cili nevű barátnőjére?!- kérdezte komoly tekintettel.
Zsuzsi arca felragyogott.
- Ágira ?!...Cilire ?!...Ó, istenem! Csak nem Ági a nővére ?! Ádám volna az a hajdani kisfiú, akit annyit emlegetett nekem ?! Persze, hogy emlékszem! Legkedvesebb barátnőim voltak. Hogy fogadtak ? Mit üzentek ? - kérdezte izgatott örömmel.
Barbi komoly maradt.
- Ne örülj, édesanyám, mert rossz híreim vannak… - mondta, s ott helyben, nagy vonalakban elmesélte a látogatás tapasztalatait.
Zsuzsi szomorú lett.
- Valamikor pedig szerettek. - mondta bánatosan – Nem hittem volna, hogy maguk is azzá válhatnak, amit úgy gyűlöltek. Legjobban Ágin csodálkozom. Benne több volt a jóság, mint Ciliben, de azért őt is szerettem.
- Egy példád jutott eszembe, míg hallgattam az utálatos beszédüket. Kiskorunkban fogtál egy kosárkát, s a szép almák közé betettél egy romlottat. Lekötöttük szalvétával, aztán pár nap múlva megnéztük együtt, hogy mi van a kosárkában. Az almák közül jó pár romlásnak indult. Ági is így járt. Jóságos nagyszülei hatása idővel meggyengült a szülei közelében. Elrontották, mert ijesztő ridegség, s gőg van bennük. Cili barátsága sem vált hasznára. Az a nő mintha született gonoszkodó volna. Szerencse, hogy Ádámot is a nagyszülei nevelték, s keveset élt a szüleivel. Esetében nagyszülei igyekezete maradandónak bizonyult. Szüleiben időben meglátta a hibát.
-Bizony, szerencse! - mondta Zsuzsi, s elhallgatta közben, hogy mennyire nyugtalan. Bizonytalannak látta házasságkötésüket. Az ilyen családi háttér veszélyes a remélt boldogságra. Ádám szülei taktikából beígérhetik a régen áhított harmóniát, amiből persze semmi sem lesz, de a fiút elbizonytalaníthatják vele. Ha megtörténik, ez a lánya is boldogtalan lesz. Talán évekig látják majd a bánatát, s éppen azok miatt, akikre mindig szeretettel emlékezett.
Barbi megérezte nyugtalanságát, s azt mondta nagyon csendesen :
- Ha tévedünk, édesanyám, és Ádámot rábírják a szakításra, megígérem neked, hogy minden erőmmel igyekszem elfelejteni.
Így gondolkodott a komoly, megfontolt lány. Csak a hangja remegése árulta el, hogy milyen bánatot okozott benne a gondolat. Zsuzsi feleletül magához fogta, aztán elengedte Ádámhoz. Barbi már mosolygott, Ádámon is látszott az öröm. Mindenki jókedvű volt az asztalok körül, csak Zsuzsiban ágaskodott a bánat. Érezte, hogy eltűnt az emlékeiből valami szép, valami pótolhatatlan.
X/B
Zsuzsi még a soproni út előtt határozta el, hogy rábeszéli Pétert a nagyobb vásárlásra. Mindenekelőtt ebédlőt akart kialakítani, mivel az étkezésekhez nem volt megfelelő helyük. A konyha kicsi volt hozzá, így napközben a teraszon ettek, de vacsorához nem ültek le ott szívesen, a lámpafény odacsábította a bogarakat. A kialakult helyzeten mindenképpen változtatni akart.
Amúgy is kellemesebb környezetet szeretet volna, ahova a gyerekek majd évről-évre szívesen járnak vissza. Akkor is, mikor már saját gyermekeik lesznek, s a mostaninál kevesebb szabad idejük. Nem áltatta magát. Sejtette, hogy később kevesebbet fognak találkozni. Attól tartott, pár napot töltenek a gazdaházban, aztán elmennek oda, ahol jobban feltöltődhetnek az egész évi hajtás után. Ha a nyaraló kényelemmel várja őket, szép környezettel, vízhez közel, kevésbé fognak más helyet keresni. Péterrel valóra válhat közös álmuk, nyaranta legalább két-három héten át együtt lehet a család a későbbi években is.
Amikor Péter átfutotta a listát, hirtelen haragjában összegyűrte, s a sarokba dobta. Aztán lefeküdt szó nélkül. Zsuzsi nem hagyhatta annyiban a dolgot. Leült mellé a heverőre, s elmondta újra az indokait. Sötét volt, Péter hallgatott, Zsuzsi nem tudta, hallja, vagy már alszik. Elmondta mégis, aztán hozzáhajolt, megcsókolta a homlokát, s csendesen lefeküdt.
Reggeli készülődés közben Péter hirtelen maga felé fordította, s fojtott hangon megkérdezte, hogy csakugyan annyira fontosnak tartja-e az összes dolgot. Nem felelt, csak a szemébe nézett kérőn. Péter hallgatott kis ideig, aztán rábólintott komor megadással. Beleegyezett, noha sokkal nagyobb kiadásról volt szó, mint előtte. Elfogadta, bár Zsuzsi egyetlen szóval sem mondta, hogy ez a szíve kívánsága. Nem mondta, mert már nem volt rá szükség. Így történhetett, hogy Sopronban megvettek mindent, ami a listán volt.
Az új bútoroknak köszönhetőn teljesen átalakult a nyaraló. A teraszról eltüntették az ócska székeket, gyümölcsös ládákat, a rozoga asztalt. Helyére szép kerti bútor került. Fémből, fából készült bútort vettek, hogy tartós legyen, s egyszerre három garnitúrával, ahogy Péter megjósolta. Vásároltak néhány színes nyugágyat is, kitették a közeli nagy fa alá, hogy árnyékban lepihenhessen az, aki akar.
Bea mindjárt ki is próbálta az egyiket, s ujjongva mondta, hogy nincs ennél pompásabb dolog a világon. Elnyúlni a kényelmes nyugágyban, s közben gyönyörködni a tájban. A nagy fa alól látni a Sári - völgyét, a szemben lévő domboldal elszórt házait, a domboldalban kapaszkodó fákat, bokrokat, miközben a nagy erdő felől hozza a szél a fenyves illatát. Zsuzsi összemosolygott Péterrel.
A hallból is kikerültek az ócska bútorok, modern fonott garnitúra került a helyére, és egy nagy képernyős, színes televízió. Volt már hol összejönni rossz idő esetén. Erzsiéket áttelepítették a hajdani dolgozószobának megfelelő udvari szobába, hogy helyükön berendezhessék az ebédlőt. Szívesen költöztek. Erzsi erre az időre belátta, hogy Béla nem tud az emlékek miatt pihenni. Ha éjjel felébredt, mindig a fotelban találta. Így teljesülhetett Zsuzsi kívánsága.
Ebédlőbútorból is több darabot vettek egy garnitúránál. A szekrénysor mellé három asztalt, hogy megfelelő hosszúságút alakíthassanak ki belőlük, s tizennyolc széket választottak hozzá. Új szőnyeg is került az ebédlőbe. Máshova egyelőre nem jutott, pedig kellett volna, de Péter így is úgy fizetett, mint akinek a fogát húzták. Zsuzsi nem merte feszíteni a húrt. Hiszen ez mellett még sok mindent vásároltak. Szép, új függönyöket mindenhova, bútorhuzatot egy egész véggel, s Péter kívánságára a franciaágyat. Az üzletben határozták el. Péter sóvárgón nézte, s Zsuzsi rábeszélte. Valóban kényelmetlen volt a meglévő fekhelyük. Mikor minden a helyére került, Zsuzsin úrrá lett az öröm. Kacagó kedvvel köszönte Péternek újra, s újra.
Péter óvatosan fogadta ezt a fajta jókedvét. Zsuzsi ritkán volt ilyen, s ha mégis, valami bánat rejlett mögötte. Eszébe jutott róla a régi, fájó emlék, mikor Zsuzsi a betegsége idején búcsúzott az élettől. Akkor is így fogadott minden apróságot. Éppen ezzel a túlzó örömmel, amelyben ott voltak a rejtegetett könnyek, akárcsak most. Péter nem volt paranoiás, csak pontos megfigyelő. Zsuzsit a lelkével is látta. Mindig észrevette, ha szorongott.
Így volt valóban. Zsuzsi most is szorongott. Nem beszélt róla, talán maga előtt is restellte, de olykor olyan érzése támadt, mintha valami nagy baj, nagyon nagy baj leselkedne rájuk. Küzdött az érzés ellen, erővel hessegette a gondolatát, de igyekezett elrendezni mindent, amíg megtehette.
Az átalakításnak köszönhették, hogy még kellemesebben teltek a nyaralás napjai. A család jól érezte magát a nyaralóban, nem siettek mindennap a fürdőbe. Zsuzsi a lányokkal Mariska gépén megvarrta az új függönyöket, a színes huzatokat a régi heverőkre, fotelokra.
Egészen csinosak lettek az öreg, elnyűtt bútorok. Kellemes volt már letelepedni a szobákban is, nagyokat beszélgetni, nevetgélni közben. Csak akkor sóhajtottak, ha a kopott szőnyegekre néztek, de a lányok is tudták, nem teljesülhet minden kívánságuk.
Péter a fiúkkal a tetőt javította némely napokon, vagy az udvart, s a kertet rendezgették. Játszottak is. Gyakran futballoztak, vagy kosárlabdáztak. Olykor a lányokat is bevonták. Péter egyik nap elment valahova a fiúkkal. Mikor megjöttek, az utánfutón nagy tekercs szőnyegek voltak. A fiúk a vállukon vitték be a házba, a lányok örömükben körbetáncolták őket.
Zsuzsi átölelte Péter nyakát. Most csendesen örült, s ezt Péter elégedettebben fogadta. A szőnyegek is a helyükre kerültek, szép mintázatuk volt, de az olcsóbb fajtához tartoztak. Így is megfeleltek a célnak, s javították a közérzetet.
Nem volt minden napjuk tevékenyen mozgalmas. Voltak álmos, lusta napjaik is. Amikor a nagy melegben mindenki hevert valamerre. Ahogy azon a napon is, mikor Füredi Laciékat várták Bécsből. Zsuzsiék lefeküdtek ebéd után, az idősebbek is behúzódtak szobáikba. A gyerekek jobbra-balra dőltek, ki nyugágyban aludt a nagy fa alatt, míg mások plédeket terítettek le a kertben a tekintélyesebb bokrok, fák árnyékába, s ott szundítottak. Csak Peti volt ébren.
Izgatott volt a közeli találkozás miatt, jött-ment, nem tudott egy helyben maradni. Egyszer csak megállt a terasz fehérre meszelt legnagyobb fala előtt. Nézte a falat sokáig, aztán beült apja kocsijába, s nagy papírdoboz festékkel tért vissza. Hozzáfogott festeni, mint valami megszállott. Festette, mázolta a fehér falat. Sorra ébredeztek a gyerekek, letelepedtek a terasz szélére, s bámulták. Ecsetje alól hamarosan kikerekedett egy felismerhető kép, Salvador Dali jellegzetes képmása volt többméteres bajusszal, saroktól sarokig. Kissé meghökkentő volt a mű, de mindenképpen művészi munka. Akkor is, ha néhány óra alatt elkészült vele, ahogy az illik az istenadta tehetségtől.
A gyerekek megélénkültek, s elhatározták, hogy emlékfalnak nevezik ki. Aki a nyaralóban megfordul, a falra felírja a nevét, hogy évek múltán is emlékeztessen a látogatására. Hangos társalgásra felébredtek Zsuzsiék is, kimentek a teraszra, aztán összeborulva nevettek. A jellegzetes fej nagyobb volt egy kocsikeréknél, hatalmas, kifejező szemekkel meredt a bámészkodókra. A kékesszürke óriási bajusz pedig jókedvre késztette az embert. Áldásukat adták a különös dekorációra, s kettesben bementek az ebédlőbe rendezkedni.
Norbi úgy látta, hogy nyilatkozásra megfelelő a lélektani helyzet, összeszedte bátorságát, megfogta Bea kezét, s elmentek a szüleik után. Péter éppen a kandalló rácsát próbálta fényesítés után visszailleszteni a helyére. Zsuzsi hívta a gyerekeket, amint betoppantak.
- Gyertek, nézzétek meg! Új korában sem lehetett szebb ez a kandalló. Ha szükséges, befűthetünk majd.
- Csak most ne, anélkül is betyár melegem van. Csavarni lehetne belőlem a vizet! - tréfálkozott Norbi. Mire beértek, megcsappant újra a bátorsága, de igyekezett úrrá lenni rajta. Az idegesség így is érződött a hangján, mikor folytatta- Beszélni szeretnénk veletek!
- Állunk elébe! – felelte Péter, s letette a rácsot – Halljuk, mi járatban vagytok?!
Norbi nyelt egyet.
- Arról van szó, amit már úgyis sejtetek, gondolom… Szóval, mi szeretjük egymást.
- Mindig is reméltük… - mondta Péter nevető szemekkel, s Zsuzsira kacsintott – Igaz, édesanya?!
- Igaz, bizony! – mosolyogta Zsuzsi, s ezúttal ő sem könnyítette meg a gyerekek dolgát.
- Na, igen, de most momentán nem testvéri szeretetre gondoltam… - motyogta Norbi, s nagyokat nyelt hozzá, aztán folytatta - Olyan másmilyenre, pontosabban!
- Milyen másmilyenre? – kérdezte Péter, s látszott rajta, hogy nagyon élvezi a helyzetet.
Norbi erősen vörösödött. Lenézett, mint aki a szőnyegen keresgéli a szavakat. Bea segíteni akart.
- Mondjam én?- kérdezte súgva.
Norbi begurult.
- Nem kell, majd mondom magam! Ne csinálj úgy, mintha hülye volnék. Ennyit csak ki tudok nyögni talán. Bocs. De a helyzet. Szóval, hogy is mondjam: Szerelemmel szeretjük egymást. Na végre, kint van!
Péterék nagyot nevettek, aztán nézték őket mosolygó szemmel, s hallgattak. A gyerekek zavarba jöttek, Norbi már ijedten mondta:
- Semmit sem szóltok?
- De! Örülünk neki. – mondta Péter, s újra hallgattak, mint akik várnak valamire.
- Akkor rendben! – felelte Norbi, s zavarában a kandalló felé fordult – Segítsek feltenni a rácsot?
- Ráér. Mást nem akartál mondani?! – kérdezte Péter még mindig mosolyogva – Nem akarod megkérni véletlenül?
Norbi vörös lett, mint a rák, s a fejéhez kapott.
- Bocs! Szóval, ha nincs kifogásotok ellene, összeházasodnánk. – mondta, s elhallgatott, mint aki jól végezte dolgát.
- A szabályos lánykérés hol marad?
Norbi most lett csak vörös igazán. Tiltakozón megpördült tengelye körül, miközben kiabálta :
- Na, ne! Ne tegyétek ezt velem! Legyen valami hasznom abból, hogy a családból nősülök. Különben is, Bea egy szóval sem mondta, hogy ilyesmire számít. Sőt! Azzal biztatott, hogy semmi az egész, csak elmondom, hogy szeretjük egymást, azzal vége.
Péter adta a szigorú lányos apát.
- De mi nem engedjük el, mert kijár mindegyik lányunknak, Bea is megérdemli. Halljuk!
- Igaza van édesapának, – kapcsolt Bea – kérjél csak meg szépen!
- Na megállj! -fenyegette Norbi tréfás komolyan, aztán kis töprengés után meghajtotta magát szertartásosan, s folytatta - Szüleink, édesanyám, jó apám, ezennel megkérem ennek a szószegő kis boszorkánynak a kezét!
Bea sikított, s megkergette Norbit az ebédlőben. Közben nevettek mindannyian, s Péter a fia segítségére sietett. Elkapta Beát.
- Állj, állj! Megkért! Azt nem írhatjuk elő, hogy mit mondjon közben!
- De boszorkánynak nevezett!
- Hiszen az vagy, egy édes kis boszorkány! – mondta Péter meghatottan, s magához ölelte. Csak aztán kérdezte - No és, teljesítsük ennek a fiúnak a kérését, kislányom ?
Bea szemében megcsillantak a könnyek.
- Ha nem ellenzitek nagyon...- mondta halkan, szinte bocsánatkérőn.
Péter felnevetett, s magához ölelte újra.
- Nem, persze, hogy nem ellenezzük! Csak éppen nyomatékkal arra kérünk benneteket is, hogy jobban vigyázzatok a kapcsolatotokra, mint tennétek hétköznapi módon. Egyiketeket sem akarjuk elveszteni, ha valami baj támadna köztetek.
- Nem fog, becsületszavamra ígérem! - mondta Norbi szép ünnepélyességgel.
- Ígérem én is, édesapa...-felelte Bea könnyes szemmel.
- Akkor a jó Isten áldjon meg benneteket! Adja, hogy hosszú, boldog házaséletet éljetek magatok, s mindannyiunk örömére.
Zsuzsi sírt. Nem szólt, csak bólogatott, s hol egyiket ölelte meg, hol a másikat. Aztán Péter karjaiban kötött ki. Hiszen ez is közös ünnepük volt, ha aggodalommal is járt, öröm volt mégis. Szívet-lelket melengető, szép öröm.
X/C
Zsuzsiék az ebédlőben beszélgettek Beáékkal. Meghallgatták későbbi terveiket, kicsit konyakoztak is közben, mikor megjelent Brigi arca a megnyitott ajtóban.
- Megjöttek Füredi Laci bácsiék!- kiáltotta izgatottan.
- Jézusom! – jajdult Zsuzsi nagyot.
Péter rohant, s menet közben rendelkezett.
- Zsuzsikám, itt várjatok Petivel a teraszon! A család tűnjön el az ajtók mögött. Én eléjük megyek. Petinek eszébe ne jusson bizalmasan üdvözölni Eszterkét, míg nem szólok!
A teraszról látták a két autót a nyaraló előtt. Pali ezúttal kiszállt, s elindult befelé. Eszterke is kiszállt a maguk kocsijából, futva ment a kerítésig, s segítségért kiabált valami olyasmit, hogy apja nagyon rosszul van.
Péter az udvar közepén találkozott össze a fiatal pappal, s rákacsintva mondta :
- Ügyes!
Biztos volt abban, hogy Laci nem talált ennél jobb ürügyet, s ment komótosan. Az autónál megsimította a rémült kislány arcát, beköszönt a hátsó ülésen ülő asszonynak, s a barátjához hajolt. Laci a kormányra dőlt, s furcsán vette a levegőt.
- Mi baj? – kérdezte Péter visszafojtott jókedvvel, de a következő pillanatban már nagyot üvöltött – Fiúk! Elvira, ide!
Füredi Laci valóban rosszul volt, félig-meddig eszméletlenül feküdt a kormányon. Rohant mindenki. Elvira, ahogy a lábai bírták, Zsuzsu az orvosi táskával szaladt, Zsuzsi a szívére szorított kézzel. Mentek a fiúk is, Petivel az élükön. Péter akkor már magához ölelte Lacit, s hangja meg-megbicsaklott, miközben mondta:
- Nem lesz semmi baj, Lacikám! Itt vagyunk.
Füredi Lacit kiemelték a kocsiból óvatosan, lefektették a fűre, s ott hajoltak fölé. Fürediné is kiszállt, távolabb ment, s odamondta foghegyről.
- Ingyen cirkusz!
Füredi Lacit visszahozta a méreg. Kinyitotta szemét, s nyögve mondta:
- Ha itt döglök meg, akkor sem hiszi el!
- Jól van, csak mérgelődj! – örvendezett Péter, s nyomta bele közben az injekciót. Elvira a vérnyomását mérte, Zsuzsu készenlétben guggolt mellettük, hátha éppen ő segíthet valamit. Elvira arca piros volt még a futástól, s még pirosabb lett a méregtől, ahogy meghallotta Fürediné gúnyos megjegyzését, s odamondta régi szokása szerint, kertelés nélkül.
- Összecsinálnád magad, ha hasonló cirkuszban volna részed!
Zsuzsi rápisszegett gyorsan, hiszen békítésre készült, hogy fogjon hozzá, ha Judit még inkább magvadul. Itt volt Laci komoly betegsége is, majdnem elvitte a szíve. Semmiképpen sem folytathatták útjukat, Juditot mindenképpen rá kellett bírni, hogy menjen be hozzájuk a nyaralóba. Lacit bevitték, s lefektették a zöld szalonnak keresztelt szobába. Ott mondta:
- Innen ötven kilométerre lettem rosszul. Éreztem, hogy baj van. Gondoltam, a kis madaramat padlógázzal még el tudom hozni hozzád. Ha rád bíztam, azt sem bánom, ha csengetnek.
Lánya iránt érzett szeretete, aggodalma adta hozzá az erőt, a kis madara iránt érzett felelőssége, ahogy Eszterkét nevezte. Szívének kedves volt ez a név. Takács Imrétől átvette, s átmentette a maga számára az egyik szeretett lényről a másikra.
Zsuzsi nem volt a szobában, ahogy Judit sem. Fürediné a nyaralón kívül maradt, a kocsi mellett cigarettázott, s biztos volt abban, hogy Lacinak semmi baja.
Eszterke rövid idő után Peti kíséretében kiment a szobából. Rohant az udvarra, s a ház sarkánál a falhoz dőlt sírva. Petinek eszébe sem jutott, hogy Judit megláthatja őket a kerítésen keresztül, de talán már nem is érdekelte. Ráborult Eszterre, s vigasztalta. Fürediné meglátta őket, s nem akart hinni a szemének. Fenntartásairól megfeledkezve berohant az udvarra, s nekitámadt a gyerekeknek.
- Mi ez itt?! – ordította – Eszter! Hogy jön ehhez ez a fiú?!
Zsuzsi sápadtan ment le a teraszról. Akkor már percek óta gyötörte magát az indulással, oda akart menni Judithoz, hogy könyörögjön akár, higgye el, hogy Laci nagyon beteg. Jöjjön be a házba, menjen oda az urához, hiszen csak Isten a tudója, hogy mit hoznak a következő órák, de annyira remegett, hogy húzta-halasztotta az indulást. Nem várhatott tovább. Odament hozzájuk, de egyelőre nem volt módjában megszólalni.
Eszterkének volt mondanivalója. A szelíd, máskor tapintatos kislány feldúlt arccal fordult anyjához, s sírástól elcsukló hangon kiabálni kezdett.
- Nem tudod, ugye?!... Nem tudod, mert semmit sem tudsz rólunk, a családodról… Nem tudod, hogy Petivel évek óta szeretjük egymást... Bujkálunk előled.... Ahogy azt sem tudod, hogy édesapa nagyon beteg. Hónapok óta kezelik a szívével, és megmondták, az izgalom megölheti... Nem tudod, mert téged úgysem érdekel... Téged csak a hülye előítéletei érdekelnek. A családod az nem!
Petihez borulva zokogott tovább.
- Eszter! – nyögte Fürediné elhűlve, s még inkább megdöbbent, mikor Zsuzsi gyengéden a vállára tette a kezét.
- Judit, beszélnünk kell! - mondta csendesen.
- Veled?! – kiáltott fel Fürediné felháborodott hangon, s lerázta Zsuzsi kezét - Veled nincs beszélnivalóm!
Peti odaszólt barátságtalanul.
- Pedig nem ártana, ha Judit néni haza akarja vinni Esztert!
- Tesséék?!- nézett rá Fürediné elképedve – Mi ez ?! Zsarolni akartok?!
- Eszünkben sincs, csak éppen ez az ábra! Tessék már megérteni, hogy elegünk van a bujkálásból. Szükségünk sincs rá. Felnőttek vagyunk, akkor házasodunk össze, mikor akarunk. Esztert feleségül veszem a közeljövőben, és nem csak azért, mert jön a baba.
Püff neki! Peti gondolatban az asztalra ütött. Fürediné felsikoltott, s a kezébe temette arcát. Ijesztő erővel tört ki belőle a zokogás. Hisztérikusan sírt, noha hihető bánattal, mert sejtették, hogy csapásként éli meg a hírt. Zsuzsi neheztelt Petire, csóválta a fejét, s intett a gyerekeknek, hogy hagyják magukra őket. Amint kettesben maradtak, megszólalt.
- Ne sírj, Judit!… Az életben sok minden másképpen van, mint gondolná az ember. A mi beleegyezésünket sem kérték hozzá a gyerekek, de szeretettel tudomásul vettük.
Fürediné úgy fordult Zsuzsi felé, mint egy fúria, s elképesztő váddal illette.
- Engeded, hogy szerelmeskedjenek? Engeded, mikor tudod, hogy testvérek?!
Zsuzsi hátrahőkölt, s elhűlve mondta:
- Ilyet még haragodban se mondj!
- Mered a szemembe mondani, hogy nem azok, mikor én tudván tudom, hogy mindketten Laci gyerekei ?!
- Félrebeszélsz!
- Tudom, hogy mit beszélek! Erkölcsi fertőben élsz. Még arra az aljasságra is képes vagy, hogy az igazságot elhallgasd, hogy a magad bűnét takarhasd. Az sem érdekel, ha a szerencsétleneknek miattad degenerált gyerekük lehet. A fiad majd megköszöni, ha van igazság a földön!
Zsuzsi szívén átsöpört a jeges fuvallat. Ez az asszony olyan váddal illette, melyet hirtelenében szinte lehetetlen elhárítani. Bajt okozhat később is. A gyanú berághatja magát a lelkekbe, megmérgezheti a gyerekek boldogságát éppen úgy, mint a maguk házasságát. Mindig úgy érezte, szilárdan hitte, hogy Péter úgy bízik benne, mint önmagában. Rétfalvi Iván viselkedése mégis nyugtalansággal töltötte el. Egy ilyen rettenetes vád ki tudja, mit okozna a lelkében. A gondolatra pánik vett rajta erőt. Érezte, hogy minden ereje elhagyja, s lélekben felsírt - Isten, segíts!
A fohász meghallgatásra talált. Új erőre kapott, s már kiabált maga is.
- Nem testvérek! Ez agyrém, Judit! Gyűlölsz, s még inkább gyűlölni akarsz. Ezért találsz ki őrültségeket. Értsd már meg végre, Lacihoz sohasem volt közöm!
- Nem igaz! A fiad Laci gyereke. Az uradra nem hasonlít, de Lacit formázza. Művészi hajlamát is Lacitól örökölte.
Zsuzsi a homlokához érintette ujját, mint aki azt mondja:"nem vagy te normális!" Aztán erőtlenül lehanyatlott a karja, s tehetetlen keserűségében sírva fakadt.
- Hogy vádolhatsz meg ilyen aljassággal ?! Petikém a nagybátyámra hasonlít. Ismerted Takács Imrét, tudnod kell, hogy így van. Tehetségét nagyapámtól örökölte. Hogy állíthatsz mást ? Istenem, hogyan ?!
A jóérzésű embert meggyőzi a látható bánat, Füredinét nem érintette meg. Kiabált újra.
- Ne tagadd, Zsuzsi, ne tagadd! Tudom, hogy Laci szeretője vagy.
- Sohasem voltam, soha! Az életemre esküszöm, hogy Péteren kívül máshoz nem volt közöm. Isten egy percig se éltessen tovább, ha most nem mondok igazat.
Füredinében megmozdult valami.
- Ezt nem kellett volna mondanod, gyerekeid vannak.
- Nem félek, mert igazat mondtam. Isten látja a lelkemet.
Fürediné vállai hirtelen megroggyantak.
- Ha nem volnál az uram szeretője, ölelkezés közben nem suttogja neved a fülembe.
Zsuzsi rábámult az asszonyra. Nézték egymást néhány pillanatig. Fürediné szemében bánat ült, Zsuzsi szemében őszinte csodálkozás. Olyan nyíltan ámult, hogy Füredinét elbizonytalanította. Megfordult, s elindult a kapu felé. Zsuzsi nem hagyta elmenni. Elindult utána, s azt tette most is, amit mindig, ha boldogtalan emberrel találkozott. Csendesen mondta :
- Átérzem a bánatod, rettenetes lehetett! Vigasztalt volna, ha tudod, hogy nem tapasztalatból beszél. Laci valamiféle álomvilágban él. Ezzel engem is sért. Megaláz. Nincs vele tisztában, hogy ilyet nem szabad tenni egy jóérzésű embernek?!
Füredinét a bizonytalanság valamennyire visszafogta. Így is ingerülten felelt.
- Laci, és a jóérzés ?! Na, erről mesélhetnék!
- Pétertől tudom, hogy vannak gondjaitok. De most félre kell tenni, Judit! A felesége vagy, vele élsz, szereted, ha fájt a botorsága. Ne gyűlöld most, hiszen komolyan beteg. Nem tudni, mit hoznak a következő órák. Menj be hozzá, Judit!... Menj be hozzá!
Fürediné megállt a kapuban, s fahangon mondta :
- Nem megyek. Téged inkább hiányol.
- Ne kezdd előröl! - kérlelte Zsuzsi - Értsd már meg végre, hogy régen nem rólunk szól a történet. Rólad, és rólam, a szerencsétlen gyanúsítgatásról, hanem a gyerekekről. Peti bátran szeretheti a kislányotokat, miattam a babának nem lesz baja. De mi elveszíthetjük őket, ha most képtelenek vagyunk túltenni magunkat a régi ellenségeskedésen.
- Nem bocsátom meg, hogy a lányomat is befontátok! - háborgott Fürediné újra.
- Kisdiák korukban nyílt egymásra a szemük. Nem kérték hozzá a mi beleegyezésünket sem.
- De ti tudtatok róla, előttem pedig eltitkolták.
- Ne csodálkozz, volt rá okuk. Egyébként, mi is csak abból jöttünk rá, hogy Peti rajzolgatta Esztert. Eleinte csak a füzetébe, aztán már mindenhova. Véletlenül tudtam meg azt is, hogy titokban, rendszeresen találkozgatnak.
- Itt nálatok, titokban ?!
- Tévedsz! Nálatok találkoztak.
- Nálunk ugyan nem. Ez is úgy igaz, mint a többi!
- Tényleg úgy igaz, mert valóban nálatok találkoztak. Valahol az udvarotokban, ahonnan rálátni a lányotok udvari szobaablakára. Ha Eszterke nem mehetett a találkozóra, virágot tett az ablakba.
Fürediné elképedve bámult Zsuzsira.
- Ahonnan rálátni az ablakra ?! Akkor csak a garázs padlásán találkozhattak. Ez őrület! Honnan tanult csalni az én gyerekem?!
- Rákényszerült, Judit… Ahogy majd rákényszerülnek arra is, hogy világnak menjenek, ha nem tudják másképpen elkerülni a családi békétlenséget. Hidd el, a huszonnegyedik órában vagyunk. Jól gondold meg, hogy döntesz, ha a lányodat nem akarod végleg elveszteni. Én a helyedben mielőbb beszélnék vele szépen, megértéssel. Lacihoz is odamennék, félretéve minden neheztelést.
Fürediné hangja felcsattant.
- Te könnyen beszélsz! Az én életem tette tönkre az örökös gyanú. Megmérgezte minden pillanatunkat. Laci szavát, cselekedetét más színben tüntette fele. … Ha nem voltál a szeretője soha, akkor merő képzelgés volt az eddigi életem?
Zsuzsi egyenesen a szemébe nézett, s komoly hangon, kertelés nélkül fogalmazott.
- Elvakultan akartad hinni, hogy én okozom köztetek a gondot. Csak magadnak tehetsz szemrehányást!
Fürediné úgy nézett az arcába, mintha kezdte volna belátni, hogy lehet igazság a szavaiban, s panaszosan felsírt.
- Úristen! Mit tett velünk ez az élet?!
Zsuzsi hallgatott. Többet mondott eddig is, mint szándékolta. Nem akart más embert faragni belőle, nem is hitte, hogy bárkinek is sikerülhet. Csak békíteni akarta, bevinni a házba, s ahhoz már a legjobb úton voltak. Valóban. Fürediné megtörölte a szemeit, s elindult befelé a nyaralóba.

 X/A
         Péterék konzíliumot tartottak Füredi Laci heverője mellett. Elvirával arról tanakodtak, mitévők legyenek. Péter kórházat javasolt, Lacit vitte volna azonnal Sopronba. Elvira elgondolkodva nézte a heverőn pihenő beteget, már jobb volt a színe, helyreállt a vérnyomása is, ritmuszavart sem tapasztalt az eltelt órában, de elővigyázatosságból maga sem volt a kórház ellen.
Füredi Laci erősen tiltakozott.
- Nem megyek kórházba! Nézzétek, ez nem új keletű dolog. Otthon hónapok óta kezel Rádai Sanyi, ismeri a bajom, beállította a gyógyszereket. Sopronban elölről kezdenék a kivizsgálást, mert minden zárójelentésem otthon van. Judittól nem kívánhatom, hogy szaladgáljon Sopron, s Révháza között. Amúgy is jobban vagyok már. Pihenek egy kicsit, és rendbe jövök.
- Attól még kicsit messze vagyunk. Ez a rosszullét erre int.– mondta Péter komoran.
- Megnyugtatásodra maradunk egy-két napot. Rendben van, komám?!
- Kevés. Komolyabban kell vennünk a bajod. Ha nem akarsz kórházba menni, itt maradtok egyelőre. Szabadságon vagytok, majd hazajöttök velünk a jövő hét végén. Akkor sem engedlek vezetni, majd Peti vezet. Addig pihensz, mi pedig vigyázunk rád.
Zsuzsiék beléptek az ajtón. Péter idegesen ment Judit elé, karon fogta, s átvezette a másik szobába.
Ahogy betette az ajtót, keményen mondta:
- Judit, kérem, figyeljen rám! Nem hiszi, hogy Laci beteg, de ha istent ismer, most nem piszkálja. Ellenkező esetben velem kerül szembe, kedves asszonyom. Megértette?!
Füredinének sok volt a megélt kín. Újra kiborult, s sírva kérdezte:
- Hogy beszél velem ?! Mit képzel magáról ?! Kikérem magamnak ezt a hangot!
Zsuzsi megérezte a bajt, utánuk ment, s Füredinét a védelmébe vette.
- Ne bántsd, kedves, békülni jött… - mondta átfogva a síró asszony vállát – Már tudja, hogy Laci valóban beteg.
- Ebben az esetben elnézést kérek a nyers hangért, de Laci állapota erősen nyugtalanít. Nem akar kórházba menni, ragaszkodik az otthoni kezeléshez. Útnak sem indulhatnak egyelőre. Szívesen látjuk mindannyiukat, van helyünk elegendő. Van megbeszélnivalónk is.
- Peti megmondta a babát… - szólt közbe Zsuzsi újra.
Péter idegesen csapott a levegőbe.
- A betyárját! Rohannak ezek a gyerekek. Laci nem tud róla. Arra kérem, Judit, hogy egyelőre hallgassa el előtte. Ez a nap nem alkalmas az ilyen dolog közlésére. Ahogy Lacit ismerem, lekever majd Petinek párat, és higgye el, ezúttal nem a fiamat féltem.
Judit szemén látszott, hogy hiszi is, nem is, hangja is kétkedő volt.
- Nem beszélték meg a babát?!
- Mi is csak röviddel ezelőtt tudtuk meg. Peti már itt közölte bizonyosan. Így nem volt módunkban, de abban biztos vagyok, hogy Laci nem örül majd a hírnek, noha a gyerekek szép kapcsolatát kezdetektől pártolta. Viszont az esküvő gondolatát a minap még korainak ítélte, s egyelőre hallani sem akart róla. A gyerekek nagyon elszántak, kapitulálnunk kell.
Fürediné keserűen sóhajtott. Valamiféle csoportos összeesküvésnek gondolta a történéseket. Lélekben bizalmatlan maradt, s erősen hitetlenkedő is. Zsuzsi érintésével sem tudott mit kezdeni. Maga részéről lezártnak tekintette a beszélgetést, nyúlt a kilincs után.
Péterék néhány pillanatra hátramaradtak. Péter halkan, melegen kérdezte:
- Nagyon bántó volt?!
Zsuzsi elmosolyodott.
- Könnyebben ment, mint reméltem. Szerencsétlen ez az asszony is. Ne bántsuk, kedves! Megvan a maga keresztje.
- Azért ne fogj hozzá sajnálni, mert megéri a pénzét!– vette védelmébe Péter a barátját.
Zsuzsi a szemébe nézett.
- Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy nem látunk be mások életébe. Egy elrontott, boldogtalan házassághoz két ember kell, kedves… A barátodnak is van bűne.
Ennél nem mondott többet. Nem is volt szándékában. Megőrizte a kellemetlen titkot, hiszen Lacit inkább szánta, mintsem vádolta, de Péternek sem akart bánatot okozni. A barátjának aligha bocsátaná meg ezt a fajta álmodozást. Kimentek Judit után, s bosszankodva álltak meg. Ezúttal Laci volt az, aki kötözködött.
Éppen azt mondta:
- Rosszul imádkoztál, anyám… Ha jobban igyekszel, már szabad vagy.
Péter a barátjához is kemény volt.
- Mire való ez, Lacikám?! Vedd észre a jó szándékot. Légy szíves, s fejezd be a kínlódást.
- Oké! Csak nehezen nyelem le, hogy akkor is szövegelt, mikor látta, hogy bajom van.
- Nincsenek röntgenszemeim, és gondolatolvasó sem vagyok!- vágott vissza Fürediné.
Péter intett Zsuzsinak, vigye ki Juditot, mert ebből egyhamar aligha lesz családi idill A többiek is kimentek. Mikor kettesben maradtak, neheztelőn nézett a barátjára.
- Te sem törekedsz békére, Lacikám!
- Elegem van Juditból! Nem engedtem, hogy az utolsó schillingnek is a fenekére verjen, ez volt a baja.
- Ideje pedig megbékélned, most megérdemelné. Amit remélni sem mertünk, úgy-ahogy összebékültek Zsuzsival.
- Ez szerinted Judit érdeme? – nevetett fel ingerülten a sebész – Ne kábíts, komám! Amúgy se örülj korán, mert Judit, akár a szél, reggelre megfordulhat.
- Most ez a helyzet, és megnyugtató, hogy könnyebben ment, mint reméltük.
A sebész kiült a heverő szélére, s legyintett.
- Kutyából nem lesz szalonna, hiába gömbölyödik!
- Mély gyökerei vannak köztetek az ellentéteknek. Ezen változtatni kell, mert az örökös perpatvarnál nincs nagyobb gyilok.
- Hányszor mondjam még, hogy Judit nem Zsuzsi?! Változatlanul állítom, hogy Zsuzsi mellett fogalmad sem lehet az ilyenféle nőkről. Zsuzsi egy angyal.
- Hogy angyal volna? Nem örülnék, ha valóban az lenne. Nagyon unalmas lehet egy angyallal élni. Szerencsére hús-vér nő, vágyakkal, indulatokkal is akár.
- Mi van?! – emelte fel hangját a sebész - Csak nem azt akarod bemesélni nekem, hogy Zsuzsi is rendezi a jeleneteket ?! Ne fáradj! Úgyse hiszem el.
Péter nagyot nevetett.
- Neem ?! Jól teszed, mert jelenetekről szó sincs természetesen. Helyette nálunk neheztelés van. Persze, ez rám is vonatkozik. Egyszóval, a mi házasságunk sem mentes a gondoktól.
- Megcsapjalak ?
Péter nevetett.
- Várj még! Egy szóval sem mondtam, hogy nem jó a házasságunk. Csak azt mondtam, hogy nálunk is vannak gondok. Mondtam pedig azért, mert következetesen azt hiszed, hogy valamiféle operett házasságban élünk, ahol a bájosan kellemes forgatókönyv szerint történnek a dolgok.
A sebész töprengőn nézett rá, aztán provokálón mondta :
- De példát nem tudsz mondani ?!
- Az esetenkénti neheztelésekre momentán nem. A mindennapokban ahogy jönnek, úgy mennek.
- Na, látod ?! Majd tudnál a helyemben!
- Azért a magam helyén is tudnék mesélni egy-két nemszeretem dologról.
- Hiszem, ha látom!
- Példának okáért itt van mindjárt Zsuzsi érzékenysége.
- Ami az erénye, az nem lehet bűne!
- Nem mondtam, hogy bűne, de gondot okoz. Az én asszonyomnak olyan érzékeny a lelke, hogy szívére veszi a világ másik felén történt tragédiákat is. Ami nekem legfeljebb egy hátborzongató hír a televízióból, abba képes átmenetileg belebetegedni. Földrengés Peruban, árvíz Indiában, éhínség bárhol. Képtelen a nyomorult, szerencsétlen emberek, főképpen a gyerekek látványától szabadulni.
- Gondolatban megcsókolom érte a kezét.
- Azt én is, mert másra olyankor úgysincs lehetőségem.
A sebész nagyot nevetett.
- Vagy úgy ?! Ez a te bajod, komám!
- Hogy a fenébe ne ?! Amikor ott már letelt a többnapos nemzeti gyász is, nálunk még mindig szilencium van.
Füredi Laci most már hahotázva nevetett, Péter neheztelőn folytatta.
- Nem olyan vicces! Amikor az ember vágya már maga a Vezúv, mert betyárul hiányzik az örömmel járó ölelése. Ha bánatos, nem fog kötélnek állni. Akkor sem, ha belegebedek. Persze, ezt sem fogja durván a tudtomra adni.
- Mindjárt gondoltam. Most már csak azt mondd meg, hogy most panaszkodsz, vagy cukkolsz éppen ?!
- Egyiket sem. Csak éppen közlöm veled, hogy néha nekem is vannak nehéz éjszakáim, mikor ölelkezés helyett csak bánatos könnyeket kapok. Ilyenkor egy dúvad azt mondaná, fene vigye a más macskáját, és nem törődne a szomorúságával, de engem nem visz rá a lélek...- mondta komoly hangon.
A sebész is elkomolyodott, s sóhajtva mondta :
- Jó neked! Judit könnyei engem már hidegen hagynak. Ahogy a kívánságai is... Kívánságai, ugyan ?! Csak követelései vannak. Az sem ritka, hogy rikácsolva veri miatta az asztalt.
- Öreg hiba. Sajnos, a nők többsége nem tudja, hogy azzal veszít, ha követel. Erőszakkal akar célba érni. Az erőszak pedig ellenállást szül. Egy követelőző, rikácsoló nőnek én is kéjes örömmel mondanék nemet, bármire! Egy édes, szelíd kérővel szemben másképpen jár el az ember. Ha csak egy mód van rá, teljesíti a kívánságát, de gyakran megesik az is, hogy nem lehet. Az igazsághoz tartozik, hogy általában megérti. Ha mégsem, akkor van egy kis neheztelés.
- Ezzel együtt ész nélkül cserélnék veled. Ragaszkodom ahhoz, hogy Zsuzsinak áldott jó természete van. Ennek köszönheted, komám, hogy szeretetben éltek.
- Kétségtelen, hogy kincs a jó természete. De Lacikám ne feledd, hogy mindig kettőn áll a vasár! Ahhoz, hogy szeretetben élhessünk, nekem is van bőven tennivalóm. Ha az embernek fontos az asszonya, éreztetnie kell vele még húszévi házasság után is. Nemcsak hébe-hóba, hanem napi gyakorlatban. Még akkor is, ha fáradt hozzá. Nekem is vannak rossz napjaim, mégsem hülyézhetem le, ha olyasmit mond, ami nem tetszik. Ha magam akarok maradni a rosszkedvemmel, nem küldhetem a búsba.
- Ez nálatok van, de hogy illik ránk? Nekem nem olyan fontos, mint tudod!- morogta a sebész.
- Nem a fenét, csak nem vagy vele tisztában! Olykor hozzábújsz, fogadod a tiszta inget, a jó ételt, ezt viszonozni illik. Legalább azzal, hogy bölcs nyugalommal felülemelkedsz bosszantó szokásain. Tudom, nem lehet idill belőle, de jót tenne mindennapjaidban, főképp a szívednek.
- Látsz glóriát a fejem felett?
- Nem kell ehhez szentnek lenni, csak okosnak.
- Nem vagyok okos. Fáradt vagyok, és kiábrándult!
- Pedig most kezedbe vehetnéd a dolgot. Változik a helyzet magától is, Judit talán abbahagyja a féltékenységi jeleneteket. Zsuzsitól is tanul majd akarva-akaratlanul, mert reményeim szerint többet leszünk együtt… Lacikám, ezennel ünnepélyesen meghívlak benneteket, a jövőben töltsétek velünk a nyári szabadságotokat itt, Kéneskúton!
- Ez szép gondolat, komám! – felelt a sebész megilletődve – Vettél nekünk is nyaralót?!
- Mondjuk, mert a gyerekektől függetlenül is ragaszkodom a barátomhoz.
- Köszönöm! Valóban igazi barátom vagy, legjobb barátom! Nélküled már régen alulról szagolnám az ibolyát. Persze, az is lehet, hogy így is sor kerül rá hamarosan.
- Ezt hallani sem akarom! Sokat fogunk még hancúrozni együtt az unokákkal, majd meglátod!
- Hol van az még?! – nevetett fel a sebész gyanútlanul – Hisz még ők is gyerekek.
- Nem annyira!- mondta Péter, de nem mondhatott még többet, helyette tréfás parancsolón folytatta - Na, elég a lustálkodásból! Kelj fel szép komótosan, körbesétálunk a házban, míg az asszonyok az asztalhoz szólítanak bennünket.
Füredi Laci lekászálódott a heverőről, s közben Péterre vigyorgott.
- Azt is mondd, komám, hogy vár a kékfrankos. Remélem, beszereztél egy-két demizsonnal, mert erre az ijedtségre inni kell.
- Azt lesheted! – nevetett Péter, s kedélyesen átölelte a barátja vállát.
A szíve közben tele volt aggodalommal.
X/B
Füredi Laciékat a zöld szalonban helyezték el. Zsuzsi már következetesen így nevezte ezt a szobát. Volt benne két heverő, s egy régi, dupla ágy. Bogi és Eszterke ágyazott a szobában. Eszterke az egyik heverőn fogott hozzá a paplan, párna felhúzásához. Közben Bogi ágyazni kezdett a dupla ágyon.
Eszterke tétován nézte néhány pillanatig. Emlékezete szerint a szülei sohasem aludtak közös ágyon, s ebben a pillanatban restellni kezdte a kedves lány előtt, aki a világ legtermészetesebb módján készítette a közös fekhelyet. Maga is átvitte a többi ágyneműt, s elfogta valami gyermeki öröm, ahogy csak az tud örülni, akinek régi bánata a szülei közt kialakult rideg helyzet.
Vacsora után Füredi Laciék együtt mentek be a szobába. Mindketten rosszkedvűek voltak. Lacit belül nyugtalanította az átélt rosszullét, mellette rátörtek az emlékek, s kósza keserűséget érzett. Máskor is megesett vele, amiért aztán kis bűntudata támadt, ha barátja szemébe nézett. Fürediné kezdte megbánni, hogy ideig-óráig hajlott Zsuzsi igazára. Még reggel sem volt, de már fordult, mint a szél.
Ahogy a kihűlt kapcsolatokban általában, a közös fekhely látványától sem lett jobb kedvük. Laci megjegyezte ugyan: "No, mi a fene ?!",de nem tett rá több észrevételt. Juditot egészen más foglalkoztatta. Vetkőzés közben szétnézett, s gunyorosan mondta :
- Ósdi bútorok, olcsó szőnyeg. Zöld szalon, nevetséges!
- Neked, de aki átérzi Zsuzsi indítékát, pontosan tudja, miről van szó. Ha odafigyelsz vacsora közben a magyarázatára, kézenfekvő elnevezésnek találnád. Emlékezteti a ház a hajdani budai villájukra, amit a család hallomásból jól ismer. Ezért a berendezéstől függetlenül is rögzíti a tájékozódást a nyaralóban. Kedves nosztalgia és praktikus!- mondta a sebész, s bebújt az egyik paplan alá.
- Ugyan! Egy alkalommal több, hogy mesélhesse, villájuk volt Budán!
- Mindenki önmagából indul ki!
- Hangodnál vagy, amint látom. Avasd csak szentté újra, mielőtt bedőlnék az ártatlanságát bizonygató maszlagnak!
- Ha lelkét tenné ki eléd, akkor sem adnál hitelt végleg a szavának. Gyanúsítani fogsz bennünket, amíg élsz!
Fürediné is bebújt az ágyba. Alig volt rajta valami a meleg estén. Szép, telt keblei voltak, formás csípője, s szokatlanul fehér bőre, mint a született vörös nőknek általában. Negyvenhat évesen is vonzó jelenség volt, kevés férfi ásítozott volna mellette az ágyban. A sebész éppen azt tette. Fürediné nem törődött vele, bosszúsan felelt az előbbi szavaira.
-Nem vagyok hülye, tudod ?! Biztos, hogy volt valami köztetek, bárhogy tagadjátok!
- Na, mit mondtam ?! Sohasem fogod abbahagyni, soha! Ez a rögeszméd. Ha valami csoda folytán kétségtelen bizonyítékot kapnál az ártatlanságunkra, szabályosan belebetegednél.
- Ugyan a ti ártatlanságotok! Hogy higgyem el ennyi év után, hogy ?! Van bátorságod megesküdni mindenre, ami szent, hogy sohasem ölelted, soha ?!
Füredi Laci újra ásított.
- Mit változtatna az a dolgon? Talán akkor elhinnéd?
- Ha egyszer megesküdnél rá, több bizalommal volnék irántad… - mondta az asszony makacs ragaszkodással.
Füredi Laci legyintett.
- Te, bizalommal ?! És éppen most akarod elkezdeni?! Ráér, fiam! Ha már annyi évig megvoltunk nélküle, ráér! Majd holnap, vagy egyszer, de most aludjunk!
- Nem tudok elaludni. Idegen az ágy. Hatalmas. Elveszek benne. .- mondta Judit, s közelebb bújt az urához - Most jólesne a közelséged. Rettenetes napunk volt.
- Aha! – felelte Laci, s hátat fordított. A következő pillanatban horkolni kezdett.
A konyhában Zsuzsi, s a lányok összedugták a fejüket. Eszterke nem volt köztük, Petivel kint ültek kettesben a lépcsőn, nézték a csillagokat. Mivel a vacsora alatt a lányok feltűnően ridegek voltak Judittal, Zsuzsi azt mondta :
- Mielőtt lefeküdnétek, ígérjétek meg, hogy udvariasan viselkedtek Judit nénivel. Felejtsétek el a rossz dolgokat, bogárkáim!
Bea felelt.
- Mindenki más esetében önként, és dalolva, de Judit nénit nem tudjuk bevenni!
Barbi csatlakozott hozzá.
- A tizedét sem meséltük el otthon a viselt dolgainak. Nem tudjuk elfelejteni, hogy az iskolában milyen alávalóan viselkedett velünk. Mint pedagógus mondom, az a nevelő dupla bűnt követ el, akit személyes érzelmek befolyásolnak, s visszaélve helyzetével, tanítványának törleszt.
- Örüljön, ha megtűrjük! – toldotta meg Brigi, akinek amúgy is rosszkedve volt, mert felkényszerült újra a tetőtérbe.
– Így van! - helyeselt Bea az ikertestvérének, noha ez nemigen volt szokása – A védőnőkkel elsőként mindig a mi fejünkben kerestette a tetűket. Rettenetesen megalázó volt.
Bogi is megszólalt.
- Tényleg így volt! Engem csak göthösnek nevezett. Néha az iskola udvarán is, mindenki előtt. Sorakoztunk, igazodtunk, nagyon vigyáztam, mégis mindig rám kiabált: "Az a göthös lány már megint kilóg a sorból!"... Csoda, hogy a gyerekek nem utánozták.
Zsuzsunak is volt mondanivalója.
- Nekem a nem létező rúzst kellett volna letörölnöm. Sokszor felállított, s kezembe nyomta a papír zsebkendőt. Miközben törölgettem a semmit, mert hiába mondtam, hogy magától piros a szám, a gyerekeknek kiselőadást tartott az olyan lány erkölcseiről, aki már hetedikes korában festi magát… Tőle hallottam azt a szemét definíciót, hogy aki hazudik, az lop is, aki lop, az gyilkol is. Legszívesebben nekimentem volna. Édesanyám nem kívánhatod, hogy most egyszerre úgy tegyünk, mintha semmi sem történt volna.
Zsuzsi sóhajtott.
- Tudom, hogy nem volt jó megélni mindezt. Mégis azt kérem, próbáljátok megbocsátani. Az ember lelki nagyságát megbocsátó képessége mutatja. Isten is ezt várja tőlünk. Csak az várhat megbocsátást, aki maga is megbocsát az ellene vétőknek. Ezt ne felejtsétek el!
- Nem felejtjük el, édes, de már az is fél megbocsátás részünkről, ha nem emlegetjük előtte a sérelmeinket. Érje be ennyivel. - mondta Brigi bosszúsan, mert nehezére esett volna másféle ígéretet tenni.
- Igaza van Briginek, édes! - mondta Bea másodszor is igazat adva az ikertestvérének. Valóban változtatott addigi hozzáállásán. Használt az apai intelem. Tiltakozó hangon folytatta - Képtelenek vagyunk elfelejteni a gonoszkodásait. Legfeljebb majd úgy teszünk, és nem fojtjuk vízbe az első adandó alkalommal!
- Majd csak a másodikkal!-tette hozzá Zsuzsu nevetve, s nevettek mind a lányok.
- Ne vicceljétek el, mert komolyan aggaszt a dolog! - mondta Zsuzsi határozottan - Elvárom tőletek, hogy édesapátokért, Petiért, az útban lévő kis ártatlan nyugodt otthonáért, barátságosabban viselkedjetek. Ne családi viszály kellős közepébe szülessen bele.
Barbi átölelte a vállát.
- Tudjuk, édes, hogy fontos a béke! Nem kötünk bele, ezt megígérhetem.
Zsuzsu is jobb belátásra tért.
- A béke érdekében igyekszünk majd jó pofit vágni a dologhoz, ha egy mód van rá.
Bogi többet ígért.
- Én megpróbálok megbocsátani. Igazad van, édesanyám! Az embernek felül kell emelkedni a sérelmein. Nekünk is könnyebb lesz elviselni a jelenlétét, ha nem gondolunk mindig a gonoszkodásaira.
Zsuzsi beérte ennyivel. Tudta, nem könnyű a megbocsátás. Magáról tudta. Lánykái pedig még fiatalok, generációjuk más felfogású. Ezért az igyekezetük duplán érték. Magához ölelte Bogit, s Zsuzsut, a többieket csak a tekintetével simogatta. Ilyenkor mindig sajnálta, hogy nincs hosszabb karja, hiszen olyan jó lett volna mind az ötöt egyszerre átölelni, ahogy kicsi korukban megtehette.
Zsuzsi másnap reggel korán kelt. Alig főzte le a kávét, Fürediné is megjelent, leült a teraszon az asztal mellé, s rágyújtott. Zsuzsi kivitte a kávéját a sajátjával együtt, s leült mellé. Afelől érdeklődött, hogy pihentek, kényelmesnek találta-e fekhelyét, s hozzátette :
- Bízom abban a régi, dupla ágyban. Imre nagybátyám mondogatta, hogy a régiek még tudtak jó fekhelyet készíteni. Tartósat biztosan. Péter szerint legalább ötvenéves az ágy, de még mindig bútor. Olyan nehéz volt betét nélkül, hogy négyen alig bírták kicipelni a teraszra. Majdnem megszakadtak vele.
- Akkor minek hozták ki ?! - kérdezte Judit úgy, mint akit bosszant a téma.
- Két okból is. Festés volt a szobában, s rendbe kellett hozni az ágyat. Kicsit elhanyagolták. Tisztítás után Norbikám először tapétázni akarta, aztán felújította inkább a politúrt. Két napig dolgozott vele. Azt mondta, megérdemli az ilyen bútor.
- A zöld szalonotokban nem ez az egyetlen régiség. A többit is restaurálni fogjátok ?
Zsuzsi nem felelt mindjárt. Judit hangjából kiérződött a nyilvánvaló rosszindulat. Összeszedte a csészéket, s csak aztán mondta szép nyugalommal, szinte derűsen.
- Megérdemelnék, de egyelőre be kell érniük bútorfénnyel, új huzattal. Most nincs idő többre…Mindjárt hozom a reggelit! - mondta, s bement a konyhába.
A lányok akkor jelentek meg a hall ajtajában. Együtt jöttek le a tetőtérből frissen, csinosan, várható kánikulai melegnek megfelelően kevés öltözetben, s sorra letelepedtek a teraszon az asztal köré. Nyitva volt a konyhaajtó, s Zsuzsi hamar belátta, hogy ígéretük ellenére se mennek majd zökkenők nélkül a dolgok. Főképpen akkor, ha provokálják őket. Fürediné szinte rögtön belekötött a lányokba.
- De pucérok vagytok! Talán bizony férjet akartok fogni a fürdőben ?!
Zsuzsu azonnal rávágta:
- Nekünk nem szokásunk az ilyenféle praktika!
Bea megtoldotta.
- Elkelünk ravaszkodás nélkül is. Nem kell ilyen-olyan módon cselhez folyamodnunk.
- Ah ! Ne szeressétek ennyire Esztert!- mondta Judit gunyorosan, s nevetett is hozzá.
Zsuzsu megint készen volt a válasszal.
- Tévedésben tetszik lenni! Eszünkbe sincs Eszterre gondolni, nem adott rá okot. Ők szeretik egymást. Mi az olyan nőkre gondoltunk, akik alávaló fenyegetéstől sem riadnak vissza, ha a fiú az istennek se akar kötélnek állni.
Fürediné nem vette magára a nyilvánvaló célzást, hanem megemelte a hangját.
- Jól mondod! A fiatalság nagy részének értelmező szótár kellene az illendőség fogalmához. Bezzeg az én korosztályom még tudta, hogy mi fán terem, a morális fogalmakat nem kezeltük ilyen lazán.
- Judit néni csak tudja! – mondta Barbi , s összenevetett a lányokkal.
Zsuzsi komolyan neheztelt rájuk. Kiment a teraszra, s beparancsolta mind az öt lányt a konyhába. Betette az ajtót, lehalkította hangját, s alaposan megmosta a fejüket, többek között azt mondta :
- Ha megérdemli, akkor sem tehettek ilyet. Fürediné a vendégünk. Még akkor is, ha kényszerűségből maradt nálunk. Becsületes ember pedig tisztességesen bánik a nemszeretem vendégével is. Nem beszélve arról, ha jó apátok meghallja, körbezavar benneteket velem együtt a nyaraló körül. Ne keserítsetek el még egyszer!
A lányok pirosan hallgattak, s hirtelenében mindegyikük talált magának munkát. Ki paprikát szeletelt, ki paradicsomot, hárman is vajazták a zsemléket a reggelihez, s felszeletelték hozzá a felvágottakat. Igen igyekeztek. Mikor Zsuzsi kivitte az első tálca szendvicset, hozzá porcelánkancsóban a forró kakaót, még hallotta a háta mögött Barbi bosszankodó hangját.
- Legközelebb én csapom fejbe magunkat, ha nem tudjuk tartani a szánkat!
Zsuzsi mosolygott magában, de nem sokáig.
X/C
Elvira megjelent a teraszon, letelepedett Fürediné mellé, s a maga kíméletlen módján azonnal ráförmedt.
- Rövid az emlékezeted, lányom! Legalább hallgatnál róla.
- Mire tetszik gondolni ?... – kockáztatta meg Judit a kérdést, noha hallotta az évek során, hogy Zebegényi Elvirával nem tanácsos ujjat húzni.
- Ahogy Lacit megfogtad, arra gondolok, mi másra?! Épületes zsarolás volt. Ahogy látod, mindenki tud róla. Felesleges játszani az amnéziást. Hiteltelen.
Fürediné nem hagyta magát.
- Azt csak el tetszik ismerni, hogy a mostani fiatalok merészebbek, mint mi voltunk?!
- Másnak, de nem neked. Az ne törjön pálcát a következő nemzedék felett, aki maga sem jeleskedett, mert attól a gutaütés kerülget! – zárta le Elvira a vitát, s jóízűen hozzáfogott a falatozáshoz.
Fürediné később Zsuzsinak panaszosan mondta:
-A főorvos asszonnyal hogy tudsz kijönni, annyira kíméletlen ?! Túltesz még a hírén is.
- Csak szókimondó, – mosolyogta Zsuzsi – amúgy nagy szíve van. Ha sokat leszünk veletek, majd te is megkedveled.
"Aligha!", gondolta Judit, de hangosan nem mondta ki, csak a gyakori együttlét ellen tiltakozott.
- Úgy érted, családostól? Nem tartom valószínűnek. Évente csak egyszer megyünk Bécsbe.
- Nem így értettem. A későbbi nyarakra gondoltam. – mondta, és elmesélte Péter tervezgetését a közösen töltött nyarakról, s azzal fejezte be - Férjeink barátkozása a két család szempontjából most duplán szerencse. Petiékkel is közösen tölthetjük a kevés szabadságukat. Mivel Pesten fognak élni, nektek is, nekünk is csak pár nap jutna. Ha itt találkozhatunk velük, a kis unokánkkal is tovább lehetünk együtt.
Judit így tudta meg, hogy lánya Pesten fog élni. Kisebb idegrohamot kapott, kiabálni kezdett.
- Hogy képzelitek ?! Szó sem lehet róla, hogy Eszter Pesten éljen! Megtiltom!
- Ebbe már kevés beleszólásunk van. Petit a fővároshoz kötik a tanulmányai, később a munkája is. Eszterke pedig már hozzátartozik. Juditka, bele kell nyugodnod!
Fürediné sírt egy ideig, aztán könyörgőre fogta.
- Beszélj velük, a fiad hallgat rád. Találjanak valami más megoldást. Peti főiskola nélkül is boldogulna a pályán. Kezdjen el otthon dolgozni. Míg nevet szerez, támogatjuk őket anyagilag. Bármiben segítünk, csak ne vigye el a lányunkat. Eszter az egyetlen gyerekünk. Villámhárító köztünk. Lacival mit kezdünk egymással, ha elmegy. Eszter ad értelmet közös életünknek. Mi lesz velünk nélküle, úristen?!
- Peti nem mond le a főiskoláról. Ahogy Eszterke közelségéről sem. El kell fogadnunk, hogy a gyerekek elmennek idővel. Ez a szülő sorsa. Hidd el, az a szülő is szenved, akinek több gyermeke van. Többszörösen szenved. De mit tehetünk, élniük kell a saját életüket. A gazdaház is megcsendesedett. Néha hetekig sem látjuk őket. Szerencsénk, hogy Brigi otthon maradt, de ki tudja, meddig!… Ha családjuk lesz, még ritkábban jöhetnek majd, de nem szabad pánikba esnünk. Helyette meg kell ragadnunk minden lehetőséget, hogy együtt lehessünk velük.
Fürediné nem felelt, szipogva törölgette a szemeit. Az arcán reménytelenség ült, s valami elkeserítő felismerés, hogy kicsúsztak kezéből a dolgok. Egy idő után fáradt hangon mondta :
- Képtelenség elfogadni. Tetejében azt sem tudom, a babát Lacinak hogy mondjam meg, hogy ne kapjon mindjárt infarktust ?!
Zsuzsi gondolta, idővel majd belenyugszik. Laci iránti aggodalmát viszont pozitív hozzáállásnak tekintette, s jó szándékkal tanácsolt.
- Helyedben Péterre bíznám. Majd megtalálja az alkalmas módot, a megfelelő pillanatot, hiszen ők nagyon közel állnak egymáshoz.
Fürediné különös teremtés volt, gyorsan váltott érzéseket. Megint rosszindulat bujkált a hangjában.
- Van, aki összeköti őket, igaz?!
Zsuzsi türelmét próbára tette újra. Legszívesebben faképnél hagyja, de erőt vett magán megint.
- Mondod a magadét, pedig tudod, hogy máshonnan táplálkozik a barátságuk. Lélekben kötötték még jóval előbb, hogy engem megismertek. Egyébként, neked is hasznod van belőle, ha nem is tudsz róla. Péter gyakran inti Lacit. Így volt az elmúlt években is. Talán a kettesben töltött, békésnek mondható óráitok egy részét is ennek köszönheted.
Fürediné ingerülten nevetett.
- Békés óráink, ugyan ?! Mikor voltak nekünk békés óráink?!
Zsuzsi nem felelt. Fürediné is hallgatott pár percig, aztán új témába fogott, de abban sem volt köszönet.
– Igaz a szóbeszéd, hogy Zsuzsu lányotok Kékesi Laci miatt nem áll szóba más fiúkkal ?! Azt beszélik, beleszeretett a nevelt fiatokba, de a fiú másfelé érdekelt.
Zsuzsi magában megállapította, hogy nincs az a titok, mely nem szivárog ki előbb-utóbb. Gondolta, valamennyire beavatja a családi tervekbe. Nem, mintha megérdemelné, de szükségből meg kell tennie. Ott volt velük, nem lehetett titokban tartani előtte a készülődő eseményeket. Zsuzsuék történetét elmondta dióhéjban, s nem hallgatott a készülődő házasságokról sem.
Fürediné szerette a szenzációkat. Összecsapta a kezeit.
- Te jó isten! Hamarosan hat esküvő lesz nálatok ?! Hogy tudtok aludni?
Zsuzsi nevetett.
- Inkább ez legyen a gondunk, mint a szomorúság!
- Na, és Brigi ? Valamit hallottam a Mezei fiúról, vagy csak szóbeszéd volt ?!
- Brigikém szerint nem komoly a dolog.
- Tényleg ?! Már azt hittem, dobta a fiú. Ténfereg a többiek között, mint aki maga alatt van.
Zsuzsi nem felelt, csak befele sóhajtotta: már Fürediné is észrevette, hogy Brigi körül valami nincs rendben! Nem fogja megosztani vele az aggodalmát. Pedig nehéz lesz eltitkolni, mert a kislányt egyre nyúzottabbnak látja. Sötét a szeme alja, mint aki kialvatlan. Érzékenyebb is a szokottnál, talán átsírta az elmúlt éjszakákat, mert magányosnak érzi magát, főképpen most, hogy a többiek társakra találtak, de nem akar beszélni róla.
Hiába próbál közelebb jutni hozzá, nem engedi. Komoly bánata ez, nem is tud belenyugodni. Hogy lehetne nyugodt az ember, mikor látja, hogy a gyereke valamiért emészti magát. Talán majd most változik a helyzet. Felkerült újra a lányok közé. Barbi is, Bea is megígérte, hogy tapintatosabbak, megértőbbek lesznek vele. Segített apjuk dorgálása, ha már a maga kérlelése hiábavaló volt. Barbiék biztosak a maguk igazában. Ha Brigiről van szó, őt túlságosan elnézőnek tartják. Nincs igazuk. Sohasem volt elnézőbb vele, mint a többivel, csak több figyelmet igényelt. Ma már nem kérlelheti a régi módon, mert még inkább bezárkózik. Tehetetlen vele. Csak abban reménykedhet, hogy Isten meghallgatja mindennapi könyörgését, s Brigi élete sem fordul rossz irányba.

X/A
      Péter ezen a napon úgy döntött a barátja miatt, hogy a család nélkülük megy ki a fürdőbe. Füredi Lacinak nem volt tanácsos meleg vízben fürödni, vagy hosszabb ideig napon tartózkodni. Zsuzsi szokásból mondott nemet a fürdőre, ha Péter nem ment, maga is otthon maradt. Füredinének sem volt kedve Elviráék társaságához csatlakozni, így lemondott a fürdésről.
A család kiment a fürdőbe, s Brigi alig várta, hogy eltűnhessen. Rohant kiengesztelni Berényit, mivel nem tudott megszökni a tetőtérből előző éjszaka. A férfi a cukrászda teraszán üldögélt egy nagyobb társasággal. Brigi leült a közeli asztal mellé, fagylaltot rendelt, s sokáig várta, hogy a férfi észrevegye. Berényi láthatóan haragudott rá, csak nagy nehezen mozdult. Odament Brigi asztalához, hanyag mozdulattal levágta magát az egyik székre, s bántón mondta:
- Hülyének nézel, kicsi?! Nem tűröm, hogy bárki is felültessen!
- Nem mehettem… - mondta Brigi rimánkodón. Elmondta sietve az okát, s hozzátette keseregve - Legszörnyűbb az egészben, hogy eztán sem szökhetek meg. Végig itt maradnak a vendégek. Mi lesz velünk ? Hogy fogunk találkozni ?
Berényi összehúzott szemekkel hallgatta, mint akit a hír még inkább dühít, aztán nyersen felelt.
- Csomagolj, és lépj le! Felviszlek a pesti lakásomra. Ott nem találnak meg.
Brigi megijedt. A szökés gondolata megrémítette.
- Szökjek el veled ?!- kérdezte belesápadva.
- Most mi van ?! Beijedtél ?! Pakolsz, vagy nem ?!
- Ilyen hirtelen nem mehetek el....Adj egy kis időt. Valamit ki kell találnom, egy állást Pesten, vagy hasonlót, de így nem hagyhatom ott a családot.
Berényi közbevágott.
- Hagyd abba! Nincs kedvem lelki életet élni veled. Kapsz egy percet, hogy dönts: Pakolsz, vagy vége! - mondta, s az órájára nézett.
Brigi torkát sírás fojtogatta, s könyörögni kezdett.
- Dódikám, értsd meg, így nem mehetek el!
- Harminc másodperc!
- Szeretlek. Nagyon szeretlek téged. Veled szeretnék élni, de ezt nem tehetem meg. Szó nélkül nem léphetek le. A szüleimet nagyon megbántanám.
- Letelt az egy perc.  Na, mi lesz ?
Brigi lehajtotta fejét, s nagyon halkan felelt.
- Nem mehetek. Most nem.
Berényi ráébredt, hogy a lánnyal mégsem tehet azt, amit akar. Kedvét sem töltheti eztán. Ez bosszantotta legjobban, mert nem tűrte, hogy a nő fejezze be, bármilyen okból is. Ha valamelyik megpróbálta, az ráfizetett. A férjes asszonyok legjobban. A férjek tudomására hozta a szarvakat. Az asszony aztán megnézhette magát. Volt olyan is, aki nem várta meg, hanem gyógyszerrel megölte magát. Berényi elhatározta, hogy bosszút áll ezen a lányon is. Gondja lesz rá, hogy apja megtudja, lánya kinek volt a szeretője.
Felállt, s ridegen mondta :
- Akkor végeztünk egymással. Felejts el!
- Ne tedd ezt velem. Szeretlek!
- Ez a te problémád.
- Be akarod bizonyítani, hogy azoknak van igazuk, akik azt mondják rád, lelketlen vagy, gátlástalanul átgázolsz mások érzésein?! Nem akarom elhinni, hogy valóban ilyen vagy.
Berényi belevörösödött a haragba.
- Mit képzelsz magadról, hogy így beszélsz velem ?! Ki vagy te, mi ?! Egy büdös kis rongy vagy, semmi más! Sürgősen lépj ki az életemből, látni sem akarlak többet. Ha lassú a felfogásod, apáddal vakartatlak le magamról, megértetted ?!- mondta dühösen, s otthagyta.
Brigire rászakadt az égbolt. Bénultan ült, potyogtak a könnyei, nem törődött azzal, ki látja. Fájdalmában már biztos volt abban, hogy megátkozták, vagy eleve bánatra született. A pincér csak késve vitte a megrendelt fagylaltot, mikor elment Berényiék asztala mellett, a férfi utánaszólt, s dühös arccal mondott valamit. A pincér letette Brigi elé a rendelést, s fogai között morogta:
- Edd meg, és tűnj el! Többet nem akarlak itt látni, prostiknak kívül tágasabb!
Megalázták még jobban. Brigi felugrott, s szaladt. Talán a világból is kiszalad, ha nem fut bele Elviráékba a lépcsőn. A professzorral éppen fagylaltozni indultak. Elvira elkapta a félig önkívületben lévő lány karját, magával vonszolta a park néptelenebb részébe, s lenyomta egy padra. Brigi ráborult a pad támlájára zokogva. Elvira simogatta a kétségbeesett lány haját.
- Sírj, csak sírj! Most jót tesz... - mondta mély sóhajjal, aztán harciasan folytatta - Még jobb lett volna, ha a pofájába vágsz annak a csibésznek! Helyedben leszedtem volna a képéről a plezúrt.
Már megint tudott mindent. Titkon figyelte napok óta. Vívódott magában, beszéljen vele, ne beszéljen, végül úgy döntött, kivárja a fejleményeket. Brigi az évei szerint már nem volt kislány, huszonéves lánynak pedig aligha lehet előírni, hogy mit tegyen. Különösen Briginek. Az a fajta emberke volt, aki csak a maga kárán tanult, ha tanult egyáltalán. Mellette úgy gondolta, hogy Briginek magának kell megharcolnia az életét, senki sem szerezhet helyette tapasztalatokat. Közben fájt érte a szíve, s most áldotta a sorsot, hogy legjobbkor kívánta meg a fagylaltot.
- Meg akarok halni!…– sírta fel Brigi - Eldobott, megalázott, pedig én szerettem!…Miért vagyok ilyen szerencsétlen, jaj istenem, miért?!
- Dehogy vagy te szerencsétlen! – tiltakozott Elvira bosszús hangon– Csak buta vagy, édes gyerekem, és mindaddig balul ütnek ki a dolgaid, míg nem tanulsz a kudarcokból. Ha már tanultál, minden jóra fordul, bármi is történt most.
- Ha tudnád, megvetnél! - zokogta a lány
- Tudom, hogy mi történt veled. Vagy úgy gondolod, már olyan hülye vagyok, hogy nem tudom kitalálni, hol jártál és miért, mikor hajnalonként belopakodtál a házba hálóingbe, papucsod a kezedben. Azt gondoltam, ez a te dolgod. De fohászkodtam, hogy ne bánjon el veled úgy, mint amilyen gyalázatos a híre.
- Hiába fohászkodtál, mert kirúgott!
- Egy fenét! Úgy látszik, az Úristen mégis jóban van velem, mert meghallgatta a fohászom.
- Ezt nem értem...- mondta a lány a szemeit törölgetve. Úgy tűnt, jót tett neki a párbeszéd, csillapodott a keserűsége.
- Megérted, ha ráébredsz, hogy piszok szerencséd van, hogy most rúgott ki, és nem használt, gyötört évekig, hogy aztán megszabaduljon tőled néhány gyerekkel. Az volna az igazi tragédia, de megúsztad kisebb bánattal. Ha tanulsz belőle, még hasznodra is válhat.
- Tanultam belőle, de a szerencsét ne emlegesd. Én szerencsétlennek születtem. Többé senkinek sem hiszek. Soha többé!
Elvira begurult.
- Már megint butaságokat beszélsz, ahogy eddig sem tudtad értékelni a helyzeted. Isten megmentett az árvaságtól, kétszer is adott szülőket az életben. Kétszer kerültél igazi családba, de egyszer sem gondoltad végig, hogy ebben is piszok szerencséd volt. Ami pedig a másik marhaságot illeti. Nem mindegyik férfi gazember, csak át kell gondolnia az embernek alaposan a dolgait, mielőtt hanyatt vágódik az első kedves szóra.
Brigit már más nyugtalanította.
- Ha édesapáék megtudják, ha a fülükbe jut...- mondta újra kesergőn, s Elvira a szavába vágott.
- Akkor apád agyonüt bennünket is, azt az alávalót is, de legfőképpen megszakad a szívük, mert szeretnek téged, ahogy mindannyitokat. Ezért én sem bánom, ha köztünk maradnak a történtek. Te meg gondolkodj el rajtuk, mert épeszű ember nem veti magát a tudottan gazember karjaiba, édes kislányom!
Brigi már nem sírt, csak nézett maga elé könnyes tekintettel, s vacogni kezdett a nyári melegben. Elvira nem mondott többet, magához fogta a reszkető lányt, s hallgattak a padon ülve. Nem maradhattak így sokáig. A professzor kibukkant a bokrok mögül, három tölcséres fagylalt olvadozott a kezében, s örvendezőn kiáltotta:
- Csakhogy megvagytok! Hamar, hamar! Fogjatok hozzá, mielőtt elolvad az egész.
Elvira megszorította Brigi vállát, s már mosolygott.
- Fogjunk hozzá, ha már ilyen igyekvő lovagunk akadt!– mondta, és meleg pillantást vetett az aránytalanul vékony lábakon álló lovagra. Talán nem is azt látta benne, aki lett, hanem azt, aki volt, mert azt mondta, mikor átvette a fagylaltot – Köszönjük, férjecském!… Valamikori férjuram, no! Mielőtt még megbotránkoztatnánk valakit.
- Mondd csak, Elvirám, mondd! – örvendezett az öregúr – Nem érdekel, hogy néz rám miatta Terézke, majd hozzászokik idővel… Tudod-e kislány, hogy fogadott nagymamád mellé hamarosan kapsz egy új nagypapát is?! Elvirám, mondtad már a családodnak, hogy megyek utánad Révházára? Iván fiam meglepett bennünket, ott vállalt állást.
Brigi lassan ette a fagylaltot, tekintetén látszott, hogy gondolatai másfelé járnak, s Elvira felelt helyette.
- Hogy mondhattam volna, mikor csak egy órája tudom. Még én magam sem dolgoztam fel. Három-négy napja került szóba csupán, hogy Révházán jogtanácsost keres a Polgármesteri Hivatal. Amikor Tomi azt mondta, hogy nem érdekli a dolog, ügyvédként akar dolgozni, Iván eltűnt, most meg azt mondja, hogy elfogadta az állást, otthagyja miatta a minisztériumot. Ez alatt a néhány nap alatt elintézett mindent. De mi a csuda ütött bele hirtelen. Csak azt ne mondd nekem, hogy ennyire örül a találkozásunknak, hiszen két szó nem sok, velem még annyit sem beszélt.
- Márpedig miattunk tette! – állította az öreg Rétfalvi – Nem tudod még, hogy milyen fiam van nekem, de majd megtudod!
- Ha csakugyan miattunk tette, akkor elment az esze! – mérgelődött Elvira – Mintha nem találkozhattunk volna anélkül is. Megmondtam, hogy két szobám van, minden hónapban lejöhetsz pár napra. Csak nem te beszélted rá erre az őrültségre?! Ha megtudom, kitekerem a nyakad.
A professzor nem vette zokon, olyan rajongással nézett a mérgelődőre, mintha dicsérte volna, s elismerte restelkedőn.
- Nem beszéltem rá, de ami igaz, az igaz! Keseregtem egy kicsit előtte, mert nem leszünk fiatalabbak, az utazás meg egyre nehezebb lesz, én pedig mindennap látni akarlak, ha már ilyen szépen összehozott bennünket a sors újra!
Elvirát mintha hájjal kenegették volna, a morgása most is csak álca volt, így palástolta elérzékenyülését.
- Bolond vagy te, vénember! – felelte döcögős nevetgéléssel, mintha megfeledkezett volna a mellette ülő lány bánatáról.
Brigi nem akart tovább maradni, felállt.
- Hazamegyek, fáj a fejem. Ments ki a családnál, légy szíves…- mondta, s indult.
Elvira felpattant, ráparancsolt a professzorra, hogy várja meg. Elkísérte Brigit egy darabon. Most látszott rajta az aggodalom, az egyik bokornál maga felé fordította a keserű lányt.
- Eszedbe ne jusson valami őrültség! – parancsolt rá szokott modorában, de a szeme gyanúsan csillogott- Megmondtam, nem történt tragédia. Megértetted ?!
Brigi igyekvőn bólogatott, csak kibukó könnyei árulkodtak.
- Hazamegyek veled! - határozott Elvira hirtelen.
- Ne, nem kell ! - tiltakozott a lány ijedten - Abból rögtön tudnák otthon, hogy valami baj van. Nyugodj meg, már én is nyugodtabb vagyok.
Elvira belátta, hogy igaza van, a nyaralóban nehéz volna megmagyarázni a kíséretét. Azt is remélte, hogy komolyan beszél a lány, talán valóban túljutott a nehezén. Elengedte, s visszament a professzorhoz. Az öregúr megkérdezte :
- Valami baj történt a kislánnyal ?!
- Velünk, nőkkel csak baj történhet, ha a sors összehoz veletek! – mondta Elvira paprikásan, s hozzátette – Irány a medence, mielőtt eszembe jut, hogy nekem is volna okom a kesergésre, és alaposan leverjem rajtad négy évtized után.
A professzor élvezetében kuncogott, s karját nyújtotta. Elindultak összekapaszkodva, lassan, megfontolt lépésekkel, éppen úgy, ahogy az öreg házasok.
X/B
Rohantak a napok. Eljött a hosszúra nyúlt nyaralás utolsó vasárnapja, s mozgalmas napnak ígérkezett. Reggel istentiszteletre mentek, aztán rohantak haza ebédet főzni. Vendégeket vártak ezen a vasárnapon, s nem akármilyen vendégeket. Ahogy Péter jókedvűen mondta, dupla kérő állt a házhoz.
Elsőnek Ádám érkezett meg. Elegáns volt szokása szerint, két hatalmas virágcsokrot szorongatott, s némi zavarral átnyújtotta Zsuzsinak, s Barbinak. Leültek négyesben. Péter nem titkolta, hogy szeretnének többet tudni, mint amennyit eddig megtudtak róla. Messzire akarja vinni a lányukat, valljon színt, hogy képzeli el a közös életüket.
Ádám nem bizonyult bőbeszédűnek. Látszott rajta, szeretne mielőbb a lényegre térni, s csak annyit felelt, hogy maga becsületes, jóra törekvő ember, s Barbinak igyekszik majd nyugodt, boldog életet biztosítani. Péterék kénytelenek voltak beérni vele egyelőre.
Ádám felállt, kerek arca vörös volt, s megilletődött hangon mondta :
- Kedves Zsuzsika, és Péter bátyám! Őszintén, mélyen szeretem Barbarát, s ezennel feleségül kérem tőletek!
Szeretettel néztek rá. Zavara mutatta elhatározása komolyságát. Péter megköszörülte a torkát, s megkérdezte Barbit, hogy mit válaszoljanak a kérőnek. Ragaszkodott ehhez a formához, mindennek szerette megadni a módját. Barbi nyugodtan, megfontoltan válaszolt.
- Illene most egy gyors igent felelnem, - mondta elmosolyodva - de többet szeretnék mondani. Ádámhoz feleségül megyek annak ellenére, hogy pár napja még egészen mást mondtam. Felesége leszek, mert rádöbbentem, fontos célok érdekében sem szabad lemondani arról, akit szeretünk. Hálás vagyok azért, hogy erőszakos volt, s hozzásegített a felismeréshez.
- Ha így van, kislányom, akkor megnyugodva adjuk áldásunkat rátok! - felelte Péter derűs arccal.
A feleletet megtoldották öleléssel. Péter aztán hozta a konyakot, koccintottak rá, s visszatértek a beszélgetésre.
Zsuzsi szomorkásan mondta :
- Messzire viszed Barbit, ritkán fogunk látni benneteket.
- Gondoltam rá!- felelte a fiú meglepetésükre – Ezért hamarosan átteszem az állandó lakhelyem Bécsbe, később Budapest is számításba jöhet.
Péter megjegyezte.
- Hozzánk Bécs is, Budapest is messze van. Ahogy mondani szokás, az élet meg goromba. De évente néhányszor mindenképpen látni szeretnénk benneteket. Húsvétkor, majd augusztusban édes születésnapján hosszabb időre, és karácsonykor is feltétlenül. Erről elfoglaltságotok közben se feledkezzetek meg.
Zsuzsi sietve hozzátette:
- Természetesen ezen kívül bármikor, gyertek haza minél többet. Tudjuk, hogy külföldről nehezebben mozdul az ember, tetejében Révháza valóban messze van.
Ádám mosolygott.
- Már akinek. Nekem nem, mert repülővel megyek. Barbarát megkérem, jöjjön elém a legközelebbi reptérre kocsival. Később majd benneteket kérünk. Ha jól láttam az ismertetőben, két reptér is van a közelben.
- Nincs belföldi légi közlekedés nálunk… - figyelmeztette Barbi – Sajnos, kocsival kell jönnöd két hét múlva is, kedves lustaság!
Ádám rendületlenül mosolygott.
- Nem számoltam belföldi légi közlekedéssel, saját gépemmel megyek.
Péterék összenéztek, Barbi felnevetett.
- Viccelsz?!
- Nem kérdeznéd, ha tudnád, hogy mi vár rád!
Péter megkérdezte :
- Ezt hogy kellene értenünk?
- Nehéz erre pár szóval felelni. Ha azt mondom, komoly vagyonom van, az itthoni fogalmak szerint sima jómódra fogtok gondolni. Ahogy látom, Barbi is ezt tette eddig. Ezért tartja tréfának a repülőgépet. Pedig elmondtam néhányszor, hogy másról van szó. Emlékeztetlek, Barbikám a nizzai villára, a londoni, párizsi, bécsi lakásokra. Gondolj bele jobban. Nem volna szerencsés, ha jövendő feleségem teljesen tájékozatlan maradna vagyoni helyzetemet illetően.
Barbi zavarában piros volt.
- De ezt mind a nagybátyádtól kaptad, nem ?!
- Akkor is az enyém, már a vagyonom része. Andortól kaptam, ahogy még sok mást. Példának okáért, magát a lehetőséget is, hogy saját vagyonra tehessek szert.  Nagybátyám tekintélye segített hozzá, hogy komoly részvényessé válhassak olyan cégeknél is, ahova az utcáról nem lehet bejutni. Ezek hatalmas európai vállalatok, nagy pénz van bennük. Magánvagyonom java innen származik, de benne vagyok néhány kisebb, tengerentúli érdekeltségben is.
- Ezek szerint a nagybátyád európai mércével mérve is tekintélyes, vagyonos üzletember. - összegezte Péter. Nehezére esett volna Ádámra testálni a címet. Előtte állt egy harmincvalahány éves magyar származású fiatalember, aki olyan pozíciót, olyan vagyont sejtetett maga mögött, hogy ezzel az erővel akár azt is állíthatta volna magáról, hogy ő királyfi a fehér lovon. Akkor sem hozhatná őket jobban zavarba. Amit eddig hallottak, azt egyszerűen nehéz volt elhinni. Talán csak a bolondját járatja velük. Kezdte idegesíteni a gondolat. Ádám tett még rá néhány lapáttal.
- Szerény véleményem szerint a tíz legvagyonosabb ember közé tartozik. - mondta, aztán belevörösödött a folytatásba - Ami pedig engem illet, itthon én is az élmezőnybe végeznék, ha pályáznék ilyen címre. Csak a jobb megértés miatt teszem hozzá: az utóbbi pár évben itthon is mást jelent a nagy vagyon, mint teszem azt, tíz évvel ezelőtt. Legjelentősebbek külföldről települtek haza. Némelyik valóságos kis birodalmat teremtett maga körül. Ezen az utamon jártam egy ilyen birtokon. A mai, modern kastélyt városnyi park veszi körül. Tucatnál több a személyzet száma. Nem sorolom tovább az ismertetőit. Helyette azt mondom, bármikor teremthetnék én is egy ilyen birodalmat, ha kedvem volna hozzá. Most már értitek, hogy mi a helyzet ?
Elhallgatott, Péterék is hallgattak, érezni lehetett a bizonytalanságot, végül Péter felnevetett.
- Érteni értjük, hogy mit mondasz, csak felfogni nehéz.
- Nem lep meg a dolog. Mit tehetnék annak érdekében, hogy könnyebben megértsétek ?
- Ezt fordíts le légy szíves, mert nem értem! - mondta Péter zavarában újabb nevetéssel.
- A minap azt mondtad, hogy komoly gondot okoz majd a hat esküvő… Engedd át nekem a költségeket, Péter bátyám! Szemem sem fog rebbenni. Minden nagyképűség nélkül mondom, mert nekem ez nem kiadás, tízszer annyi sem volna az.
Péter egyre kényelmetlenebbül érezte magát.
- Nem tudod, hogy mibe kerül majd a hat esküvő!
- Mondjuk, hatmillióba?!… Pénz az is?
Péter felkiáltott.
- Hogy pénz-e?!… Isten ments, hogy annyiba kerüljön, és te azt állítod, hogy neked a hatmillió nem pénz?! Fiam, gondold meg, hogy mit beszélsz!
A fiatalember elkomolyodott.
- Látom, hogy még most sem értitek. Nagyságrendekkel többel számoljatok. Egyszerűbb volna a dolgom, ha azt mondhatnám, hogy példának okáért tíz milliós vagyonom van. Természetesen dollárban számolva, de sohasem felelek számokkal a vagyoni helyzetemre. Ez nálam elvi dolog. Inkább azt mondom, Barbarának aligha lehet majd olyan kívánsága, amit anyagi okokból ne tudnék teljesíteni.
Barbi lassan megértette, hogy miről beszél a fiú, s összekoccantak a fogai. Hiszen ilyen hatalmas vagyon mellett aligha mindegy, hogy kit vesz el, honnan nősül. Nem hisz a tündérmesékben, nincsenek jóságos, milliárdos nagybácsik a valóságban, akik nagyvonalúan azt mondják, hogy szívesen látnak a családban egy hamupipőkét. Látszott rajta a kétségbeesés. Ádám félreértette, s gyengéden átölelte a vállát.
- Ennyire megijedtél, kicsi szívem ?! Pedig nincs okod rá. A vagyon semmiben sem akadályoz majd bennünket. Úgy élünk, hogy tessen. Ha akarod, el is felejtheted. Megmondtam, bármilyen feltételt elfogadok, csak velem élj, mellettem!
Barbi hallgatott. Nehéz volt a szíve, de nem akart ünneprontó lenni. Közben Péterékben is tudatosult valamennyire, hogy a fiú komolyan beszél. Örülniük kellett volna, ahogy egy lottó telitalálatnak örülhet a szerencsés ember, helyette beköltözött szemükbe az aggodalom.
- Gratulálunk, Ádám, ha ez a helyzet!- mondta Péter komoly hangon - Minden szülő örül, ha abban a tudatban engedheti el a gyermekét, hogy nem várnak rá szorító anyagi gondok. De ugyanakkor nyugtalanít is bennünket szokatlan vagyonos voltod, mert messzebbre nézünk. Attól tartunk, gondot okoz majd családon belül. Feszültség támadhat, fal nőhet Barbi, és a többiek között. Ezt mindenképpen szeretnénk elkerülni.
- Azon leszek!- mondta Ádám.
- Aligha sikerül majd, ha csak szándék szintjén maradunk! - felelte Péter gonddal- A többiek küzdelemmel élik mindennapjaikat, felborul a családban az egyensúly... Hogy is magyarázzam ?
Zsuzsi közbeszólt kedvesen.
- Engedd át nekem, majd én megpróbálom megértetni, hogy mire gondolunk.
- Mondjad, Zsuzsikám! - felelte Péter, s töltött magának egy konyakot, mint aki úgy érzi, erősítésre van szüksége.
Ádámról ezúttal megfeledkezett, ami felettébb szokatlan volt tőle. Zsuzsi befele sóhajtott. Aggasztotta Péter nyugtalansága. Valóban váratlanul érte őket a dolog, noha addig is sejtették, hogy jómódú a fiú, de erre semmiképpen sem gondolhattak. Barbit ismerték, bíztak abban, hogy nem érezteti majd kivételezett helyzetét a testvéreivel, de Ádámról még keveset tudtak.
Most mégis Barbihoz fordult.
-Tudod, hogy én is jómódú környezetben nőttem fel, de Rózsi szívtelensége miatt kevésre becsültem. Ilyen tapasztalat után az ember azt gondolná magáról, hogy alaposan felvértezte a sors. Szűkös időkben sem jut eszébe az a hajdani jómód, de ez nem így van. Volt idő, mikor a fővárosban járva, titkon kimentem nosztalgiázni Budára. Míg a villát néztem, vagy az öreg hársakat, s a kedves kertre, kispadomra gondoltam, bizony eszembe jutott a hajdani jómód. Akkori nehéz életünk még inkább megszorította a szívemet. Testvéreid is így lesznek vele a gondok idején. Nagyon szeretnek téged, de nehezebben viselik a gondjaik súlyát, ha látják majd, hogy te milyen kivételezett módon éled az életed.
Péter visszavette a szót.
- Tehetetlen keserűségből fakad majd ez az érzés, hogy a maguk életén nem tudnak lényegesen változtatni. Gondok idején panaszkodni sem lehet a gazdag testvérnek anélkül, hogy ne essen az ember a koldulás látszatába. Egy idő után nőni kezd aztán a fal.
Barbi hangjában szomorúság volt, mikor megszólalt.
- Nem akarok falakat. Isten ments! Segítsetek kivédeni, édesapám.
- Mi magunk keveset tehetünk. Nektek kell tapintatosan, óvatosan viselkedni. Figyelni arra, mikor mit beszéltek, mit tesztek.
- Repülő helyett járjak inkább kocsival, például ?! – kérdezte Ádám jóindulatún, de Péter nemet intett.
-Feleslegesen nem korlátozunk. Tudjuk, lesz a vagyonodnak látható része is, mint például a magánrepülőgép. Reméljük, ezt majd elfogadják jó testvérekhez illőn, hiszen egy nagybácsi ajándékozását amúgy is így szokás kezelni. Azonban a teljes vagyoni helyzetedről nem kellene tudniuk.
Ádám beleegyezőn bólintott.
- Legyen kívánságotok szerint. Igyekszem majd ehhez tartani magam, de engedjétek meg, hogy valamilyen módon mi is segítsünk az említett, mindennapi gondok leküzdésében. Szívesen nyújtanánk rendszeres támogatást mindenkinek. Aggályaitok ellenére sem tartok attól, hogy ebben a családban megismétlődik az, ami az én családomban gondot okoz, mert ez jellem kérdése, és ebben a családban rendben van minden a jellemek körül.
Péter a kezét nyújtotta.
- Köszönjük a becsülendő hozzáállásod!
- Én köszönöm, hogy lehetőséget adtok rá!
- Azt még nem mondtam. Sőt! Éppen az iméntiek miatt arra kérlek benneteket, hogy semmiképpen se ajánljatok fel ilyesmit. Esetleg komoly szükség esetén. Az amúgy is elvárható testvérek között.
- Barbarára fogom bízni, így rendben lesz ?!
- Tökéletesen. Most már beszélhetünk a terveitekről is. Mikorra tervezitek az esküvőt? – kérdezte Péter elmosolyodva.
- Nem válaszolhatunk egyenesen, de hamarosan magyarázatot kaptok arra, hogy miért. Néhány óra türelmet kérünk. – felelte Ádám, s Barbira mosolygott.
- Komoly stratégia van készülődőben, drága szüleim! De hamarosan tudni fogjátok a pontos idejét, hónapot, napot. Az a helyzet, hogy mások is érdekeltek ebben a dátumban.
- Nocsak! – nevetett Péter – Meglepetés készül? Remélem, hogy kellemes, és hagytok némi beleszólást nekünk is?
- Természetesen. Kikérjük majd a véleményeteket ebben is, ahogy most is teszem. Az ebédnél szeretném Barbarát eljegyezni. – mondta Ádám, s kivett a belső zsebéből egy dobozkát – Két nap múlva el kell utaznom. Úgy szeretnék elmenni, hogy összeköt már bennünket az első kötelék. A szokástól el kell térnem. Nem vettem még karikagyűrűket. Barbarával szeretném kiválasztani a fazont. Elkészül majd az esküvőre. Gondoltam, a kísérőgyűrű is megfelelő lesz erre a célra. Az a kérdésem, Barbara ujjára felhúzhatom-e  jegygyűrű helyett.
Közben kinyitotta a selyemmel bélelt dobozkát, s mindhárman az ékszerre néztek. Meseszép gyűrű volt, csodálatos halványkék kővel, aranyfoglalatban. Ahogy a napsugár megérintette, szikrázva ragyogott a hófehér selyempárnán.
Barbi felujjongott.
- Ó, de csodálatos! Az enyém?! Tényleg az enyém?!
- A tiéd, de nem adom majd ingyen. Csókot kérek érte az egész család előtt.
Érthető volt a kívánsága, Barbi még néhány nappal előbb megfontolás alapján tagadta az érzéseit, s Ádám gyakran látott a többiek szemében részvétet, ami barátságuk jele volt ugyan, de valójában nehezen viselte. Barbi most hozzábújt pirosan, s előlegbe adta a csókot. Akármilyen érdekmentes is az ember, nőként Éva lánya, s egy ilyen gyönyörűség megdobogtatja a szívét.
Barbi örömében Zsuzsi kezébe adta a dobozkát. Zsuzsi megérintette a halványkék követ az ujjhegyével, arcán áhítat volt, szemében vágyakozás. Míg nézegették, Péter karon fogta Ádámot, pár lépés után halkan mondta :
- Nem kérdezem az árát. Csak annyit mondj, a magunkfajtájának is elérhető ?
Ádám udvariasan mosolygott.
- Gondolom, pillanatnyilag nem. Az a helyzet, hogy a kék gyémánt karátja tízezer dollárnál kezdődik, felmegy száznegyvenezer dollárig. Ez a kő valahol a középmezőnyben van. Mindössze három karát, de csodálatosan tiszta, igen jó minőségű kő.
Péter rábámult, aztán felnevetett.
- Tyűha!...Azt mondod, ezért a gyűrűért kvázi kétszázezer dollárt fizettél ?!... Baráték!
Ádám jóízűen nevetett.
- Nem olyan nagy dolog. Kap majd nagyobbat is, de azt más alkalomra szánom. Például a fiam születésére, ha megbocsátod, hogy előre szaladok az időben.
Péter helyeslőn bólintott, s közben restellte magát. Ha rövid ideig is, erről a fiúról feltételezte, hogy bolonddá teszi őket. Akinek kétszázezer dollárja van egy kísérőgyűrűre, annak szavában már nem illik kételkedni.
Barbi tudakolta, hogy mit titkolnak. Ádám készségesen felelt.
- Péter bácsi érdeklődött a kő felől. Gondolom, édesanyád miatt. Éppen azt akartam elmondani, hogy a későbbiekben Zsuzsikának, s a lányoknak is lehet hasonló köve.
Péter furcsán nézett rá.
- Ne tréfálj, fiú!
- Komolyan beszélek. Tudok egy neked tetsző módot. Van némi érdekeltségem Dél-Afrikában. Ez a kő akár saját bányászat is lehetne. Egyszer módot találunk rá, felkerekedtek, s néhány napig bányászkodtok, próbálkoztok. Jó móka mellett haszonnal is járhat.
- Néhány nap alatt? – nevetett Péter, mint aki a többin már meg sem lepődik.
- Csendesen elárulom, ha jó a lelőhely, a gyémánt előfordulása gyakoribb az aranynál. Olyan gyakori, mint a grafit, csak éppen mesterségesen magasan tartják az árát.- mondta, s kedves grimasszal megkérdezte – A család előtt tartsuk titokban, hogy valódi a kő ?!
- Ha hajlandó vagy rá, megköszönjük! – felelte Péter.

X/A
           Az ebéd alatt zajlott az eljegyzési szertartás. Meghatón kedves percek voltak. Barbiéknak gratulált mindenki, megölelték őket, s megcsodálták a gyűrűt. A lányok a gyűrű szépségével foglalkoztak, értékével nem. Helyette jót nevettek, mikor Bea szerette volna az ujjára próbálni, s Erzsi ijedten rákiáltott. Azt mondta, rosszat jelent. A jegyességet jelképező gyűrűt nem szabad lehúzni mások ujjáról, mert a házasság akkor kútba esik.
A babona mellett az is kiderült, hogy Ádám még akkor vette, mikor megismerkedésük másnapján nagybátyja magához rendelte. Egy füst alatt megvette a gyűrűt is. Ezen még Barbi is meglepődött, noha Ádám észjárásához kezdett már hozzászokni. Nevetve mondta :
- Megáll az eszem! Eljegyzési gyűrűt vettél nekem már akkor?!
Ádám sejtelmesen mosolygott.
- Egyetlen napot sem akartam távol maradni később.
Barbi kedvesen csóválta a fejét. Megint kitűnt Ádám magabiztossága, de bizonyította vágyakozását is.
- Honnan tudtad a méretet ?- kérdezte Barbi bepárásodott szemekkel, s hasonló válaszra számított. Így is történt. Ádám elnevette magát.
- Találkozásunk órájában, míg a fűben hevertél, letéptél egy fűszálat. Játékosan az ujjad köré csavartad. Aztán eldobtad. Felvettem.
- Te drága! Te kedves! Ennyire akartad az első pillanattól?! Ennyire reméltél ?! - örvendezett Barbi, s átölelte Ádám nyakát. A kikötött csók után most újabbakat kapott. Barbi meghatottságában, örömében sírt, s nevetett. Ádám kárpótolva volt mindenért.
Ezzel a kedves jelenettel befejeződött az eljegyzés, beszélhettek volna másról, ha Füredinének nem jut eszébe a gyűrű újra. Megszólalt kíváncsian.
- Drága volt a kísérőgyűrű ? Milyen kő van benne, valódi ?!
Füredi Laci bosszúsan szólt rá.
- Ezt nem illik megkérdezni, fiam!
- Ugyan, mi van abban ?! – méltatlankodott Judit –Egyébként, csak azért kérdezem, mert én értek hozzá. Nagyanyámnak volt egy valódi gyémántköves gyűrűje. A háború után tanyát, cséplőgépet adtak érte. Tőle tudom, hogy vágja az üveget. Add csak ide, Barbi! Kiderül mindjárt, hogy valódi követ kaptál, vagy csak bizsut ?! Hozzatok egy darab üveget!
Füredi Laci felhorkant.
- Üveget akarsz vágni vele?! Na, ne gyerekeskedj, fiam!
Judit bosszantón erőszakos volt, tartotta a tenyerét Barbi felé, miközben Lacit szidta, hogy milyen lehetetlen alak, mindenbe beleszól, elrontja mások kedvét. Pétert udvariatlanságra késztette. Rászólt Juditra hűvösen.
- Juditka, tessék befejezni a témát! Nálunk az ember értéke dominál, nem az ajándéké. Ádám pedig kiváló ember, nekünk elég ennyit tudni.
Fürediné durcásan ült aztán a helyén. Mariska laposakat pislogott rá. Nekik is ünnepélyes mondandójuk volt, de a pillanatnyi rossz hangulatban nem foghatott hozzá. A sütemény felszolgálása után megszólalt.
- Kedveseim! Engedjétek meg, hogy fiam, s magam nevében szép kéréssel álljak elétek. Pali fiamnak komoly mondandója van, hallgassátok szeretettel.
A fiatal lelkész felállt, Zsuzsiék felé meghajtotta magát.
- Kedves Zsuzsika,  és Péter bátyám! Senki előtt sem titok immár, hogy Mennyei Atyánk gondoskodó akaratából Boglárkával egymásra találtunk... – kezdte szépen zengő hangon, aztán hirtelen elment a hangja, s halkabban, megilletődötten folytatta – Boglárkát teljes szívemből, mélyen és őszintén megszerettem. Feleségül kérem tőletek.
Péter is felállt, odament Bogihoz, kezénél fogva talpra állította.
- Hallottad ennek a derék fiatalembernek a kérését, kislányom? Mit feleljek ?- kérdezte.
Bogi piros volt, mint a rózsa, s mindenki meglepetésére bátran, hangosan válaszolt.
- Palira sokat gondoltam az első találkozásunk óta. Féltem attól, hogy nem látom többé, s Istent imáimban arra kértem, hogy hozza őt vissza. Szeretem Palit, édesapa. Szeretnék a felesége lenni.
Péter megilletődött, nevetve a karjaiba kapta, s Palinak tréfálkozón felelt.
- Duplán is a tiéd! Ha egy ilyen bátortalan kislány önkéntes vallomást tesz, akkor valóban égi rendelés. Legyetek boldogok, gyermekeink!
Újra ünnepelt a család. Mariska a szemeit törölgetve mondta:
- Két hét múlva elmegyünk Révházára, ha nektek is megfelel, s megtartjuk az eljegyzést.
- Szeretettel várunk benneteket! – felelte Péter, s Palira villantotta a szemét – Ha jól sejtem, van még valami mondandód nekünk. Ilyesmit csiripeltek a verebek!
- Nem siet vele, mert jó oka van rá! - mondta Mariska feltámadt nehezteléssel a hangjában.
- Nocsak! Éspedig?!
- Majd elmondja, ha meri!
Körülöttük nevettek, a fiatal lelkész mosolygott.
- Ne tessék ennyire nyugtalankodni, édesanyám! Péter bácsiék megértők lesznek.
- Hűha! Ez jól kezdődik… - nevetett Péter tréfálkozón – Halljuk, ne kímélj!
- A születésnapomon szeretnénk összeházasodni, ha lehet. Az idén éppen szombatra esik.
- Szóval, az idén?! Pontosabban?
- Ez az! – szólt közbe Mariska újra – Pali fiam október harmadikán született.
Meglepő volt a közeli dátum, de most senki sem nevetett, nem akartak rosszat a fiatal párnak. Végtére is, ez csak rájuk, s a szülőkre tartozott. Egyedül Erzsi szisszent nagyot, de aztán ő is hallgatott. Péter arcára rátelepedett a gond, s beszédes pillantást váltottak Zsuzsival, majd Ádámékhoz fordult.
- Benneteket is érint, igaz?!
Barbi felelt.
- Mindannyian úgy gondoltuk, hogy közösen tartjuk meg az esküvőt. Kedves, és megható volna. Egész életre szóló élmény.
Péter félreértette a lányát. Nyaka vörösödni kezdett, s körbemutatott:
- Ti, mindannyian?!
Hangzavar támadt. Mindegyik gyereket izgalomba hozta a közeli dátum, s a félreértés. Belekapaszkodtak. Norbi felnyerített:
- Kolosszális ötlet!
Kékesi Laci megtoldotta:
- Valóban az! Egy lakodalommal megúszná a család. Nekünk meg teljesen mindegy, hol van az esküvő. Majd ide jönnek a barátok, rokonok, akinek van.
Peti, s Tomi már összecsapta tenyerét, benne voltak ők is. Péter hangja túlharsogta a hangzavart.
- Állj, állj! Hűtsétek le magatokat! Szó sem lehet róla! Október a nyakunkon van, nem beszélve a többi szülő véleményéről… Például, Laci bácsiékat senki sem kérdezi?!
- Jó, hogy említed, komám! Éppen kérni akartam a fiadat, hogy alkalomadtán majd értesítsen bennünket is a dátumról. Nem beszélve arról a csekélységről, hogy a mi lányunkat eddig még senki sem kérte meg.
Peti sietett a válasszal.
- Ne haragudj, Laci bá! Nem akartam tiszteletlen lenni, ez csak tervezgetés, elméleti dolog. Elétek állok majd, és megkérem Esztert tisztességesen.
- Megnyugtattál! – nevetett bosszúsan a sebész – Én pedig majd a falhoz tapasztalak, ha hirtelen összecsapott esküvőt emlegetsz nekem.
- De gondoljátok át, nem lenne nagyszerű?! - erősködött Peti – Muszáj nekünk konzervatív megoldásokhoz ragaszkodnunk? A rokonok, barátok eljönnek idáig is a kedvünkért. Judit néni szüleinek például közelebb is volna. Tomi pedig majd rábeszéli Galántaiékat. Tomi, megoldod, nem?!
Tomi a fejét vakarta.
- Meglehet, hogy kicsit elkapkodtam az előbb. Galántaiék nemigen tudnak még rólam. Anikó most adagol kiskanállal. De, ha elfogadnak, menni fog!
Kitört a nevetés, Béla kiabálta:
- Ez ám az önbizalom! Gratulálok, fiatal kollégám!
Péter a barátjához fordult.
- Elképzelhetőnek tartod ezt az egészet, persze csak elméletileg… - mondta felnevetve.
- Elméletileg miért is ne?! Na, de gyakorlatilag?! – játszott a szavakkal a sebész.
Eszterke az apja ölébe telepedett.
- Egyezz bele, apukám! Olyan szép volna. Felejthetetlen élmény, ahogy Barbi mondta. És, nem is akarok magunkban nagy lakodalmat.
- Micsoda beszéd ez, Eszter?! – méltatlankodott Fürediné – Nálunk nagy a rokonság, sok barátunk van. Igenis, nagy lakodalmat akarok magunknak!
- Nofene! Te is férjhez mégy, fiam?! – bosszankodott Füredi Laci – Talán mégiscsak a gyerek elképzelését kellene respektálnunk, nem?!
Eszterke felujjongott, s Petinek kiabálta.
- Hallod, apukám beleegyezett ?!
Füredi Laci a lányát jókedvűen dajkálta az ölében, s tiltakozón nevetett.
- Mondtam én?! Egyetlen szóval is mondtam?!…Hát, csakugyan ezt akarod?! Már októberben? Ennyire sürgős, kis madaram?!
Nem szánta kutató kérdésnek, talán éppen csak ez jutott eszébe, s feltette óvatlanul. Eszterke elvörösödött, pislogni kezdett, aztán apja mellére borult pityeregve.
- Bocsáss meg! Nem akartam bánatot okozni. De Petit is meg lehet érteni. Évek óta bujkálunk, nem bírta már tovább. Azt remélte, a baba majd segít ...Csak ezért történt, csak ezért!
Csend lett hirtelen. Füredi Laci magához szorította erősebben a lányát, s ültéből felnézett a közelükben álldogáló Petire, s csak annyit mondott:
- Ezért még számolunk!
- Állok elébe! ...- felelte Peti elvörösödve.
Füredi Laci körülnézett, látta Zsuzsi bepárásodott tekintetét, Péter kis mosolyát, amivel azt mondta :"Nem tragédia, Lacikám !”
Laci tekintete felesége arcára siklott. Fürediné a padlót nézte, s rágta a szája szélét.
Laci megszólalt, hangja fáradt volt.
- Látod, hova jutottunk ?!
- Te tehetsz mindenről! – vágott vissza Fürediné.
- Mindjárt gondoltam... – mondta Laci hamuszürke arccal, s Péterhez fordult – Na, komám, ezek szerint megette a fene az elméletet! Nos, hogy legyen akkor?
Péter a vállára tette a kezét.
- Nyugi, Lacikám! A gyerekek szaporítják a gondot, de majd közösen túljutunk rajta. - mondta vigasztalón, aztán úgy tett, mintha semmi sem történt volna, s kedélyesen folytatta - Ha egyetértesz, esküdjenek meg még az ősszel, de hogy közösen-e, az még kérdés, mert az a meglátásom, hogy Paliék, Ádámék eredetileg nem így tervezték, igazam van?!
A fiatal lelkész Ádámra nézett, aztán elmosolyodva felelt.
- Kedves ötlet a közös esküvő. Ha a többiek így akarják, én benne vagyok.
- Én is, de azért kérdezzük meg a lányokat is… - mondta Ádám, s hozzátette felnevetve – Kapjanak még ez egyszer szavazati jogot!
Barbi játékosan megbokszolta, s Bogihoz fordult. Csak tekintetével kérdezte a húgát. Bogi kedvesen elmosolyodott, mint aki azt mondja:
" Egyezzünk bele a kedvükért!”
Valóban másképpen tervezték. Szerettek volna csak ők négyen az oltár elé állni. Az életben még sohasem fordult elő, hogy kimondták volna valamikor is, hogy ők, s persze Norbi, igazán testvérek, vér szerint is azok. Életük nagy fordulóján gondoltak rá. Nem beszéltek róla hosszan, inkább csak örömük beszélt helyettük, mikor a fiúknak a beleegyezésüket adták a dupla esküvőhöz, s egy könnyes ölelés, egyetlen egy, melyben mindaz benne volt, melyet szavakkal nehéz lett volna megfogalmazni.
Most szépen, illedelmesen azt felelték, hogy maguk sem bánják, ha mindenki így szeretné. Péter olvasott az arcokról, talán a szívekben is, s Zsuzsit hívta segítségül.
- Na, édesanya, akkor te mondd ki az utolsó szót!- mondta vidáman, s Zsuzsi mégis tudta, hogy mit kíván tőle, mert ahogy Takács Imre mondaná, már egy rugóra járt a lelkük.
- Bogárkáim ne haragudjatok rám, ha most ünneprontó leszek…- kezdte Zsuzsi bocsánatkérőn, s azzal folytatta, hogy jobban meg kell fontolniuk ezt a dolgot. Galántaiék nélkül Tomi nem dönthet. Ahogy a Füredi családnak is időt kell hagyni, hiszen érthető az a kívánság is, ha valaki nagy lakodalmat akar a maga gyerekének, és otthon, Révházán, nem pedig idegenben. Befejezésül hozzátette - Bevallom, én is azt szeretném, ha otthon tarthatnánk meg a többi esküvőt. Ide csak néhány rokont, barátot hoznánk. A szülőnek az is fontos, hogy megmutathassa a világnak, kedves barátoknak, ismerősöknek a révbe ért, boldog gyermekeit.
Elhallgatott várakozón. Brigi mellé kuporodott. Zsuzsi ültében magához ölelte. Miatta is így szerette volna. Főképpen most, hogy néhány napja megfoghatatlan bánat ült a szemén, s sokkal ragaszkodóbb lett, mint előtte bármikor.
- Hallottuk édesanyátok véleményét, mit feleltek rá?! – kérdezte Péter.
Zsuzsu felelt elsőnek. Kis nevetéssel mondta :
- A tervezgetést nem gondoltuk át rendesen. De csak az az oka, hogy mi még nem vagyunk szülők. Majd húsz év múlva ugyanúgy látjuk, ahogy most édes, ebben biztosak lehettek!
Nevettek körülötte, csak a fiúk arcán volt bizonytalanság, s Bea nekik mondta :
- Felejtsétek el gyorsan a hirtelen jött ötletet, pofikáim! Majd találunk egy kedvező időpontot mi is. Nem kell szomorkodnotok.
Füredi Laci is megszólalt, hangja meleg volt, tekintete párás.
- Köszönjük, Zsuzsi a segítséget! Ennél szebben egyikünk sem tudta volna megindokolni. - mondta, s Petihez fordult – Na, te zsivány, gyere csak ki velem, elszámolunk!
Nem volt harag az arcán, Péter mégis felállt, s csatlakozott hozzájuk. Bogi ijedten nézett utánuk. A családban Zsuzsi mellett Bogi volt az, aki mindenkiért aggódott, beleértve a vétkest is.
- Most mi lesz? – kérdezte nyugtalanul.
Eszterke nem nyugtalankodott.
- Nem bántja, ne félj! - mondta szinte vidáman. – Apukám már megbocsátott, érzem!
X/B
Eszterkének csak félig lett igaza. Füredi Laciék kiléptek a teraszra. Laci ment elől, mögötte Peti, utánuk Péter. Füredi Laci hirtelen megfordult, Petit elkapta, s a falhoz vágta, hogy csak úgy nyekkent. A falhoz szorította, s fogait csikorgatva kérte számon.
- Mit tettél a lányommal, felelj?!
Peti szeme könnyes lett, s jövendő apósa szemébe nézett.
- Kényszeríteni akartalak benneteket, hogy megértsétek végre, nem tudunk egymás nélkül élni.
- Összetöröm a csontjaidat! – ígérte Füredi Laci levegő után kapkodva, de ütés helyett átölelte Petit, s megrázta a belső zokogás.
Péter néhány pillanatig szomorú szemmel nézte őket, aztán egyszerre ölelte át mindkettőjüket. Ebben a számonkérésben tetten érhető volt a szeretet. Az időtálló, megbocsátó, szép szeretet.
Mirabile dictu!- mondja a latin. Még kimondani is csodálatos.
Vasárnap délután együtt maradt a társaság. Az idősebbek kiültek a teraszra beszélgetni, a gyerekek kézilabdáztak az udvaron. Ha valamelyik fiatal megéhezett, felugrott egy-két süteményre. Némelyik ott maradt hosszabb-rövidebb időre, ha érdekelte a téma. Bogi is felment a fiatal lelkésszel, s bekapcsolódtak a beszélgetésbe. Akkor már tudott volt, hogy Ádám megegyezett a községben lévő Nefelejcs csárdával a lakodalmi vacsora megrendezésében. Pali dicsérte a helyet. Péter megjegyezte, hogy alkalomadtán szívesen megnézné. Palival megbeszélték, hogy kettesben elmennek, mert Ádámnak aligha marad ideje a kalauzolásra. Amikor magukra maradtak Zsuzsiék a teraszon, Mariska szóba hozta a kelengyét. Finoman tette, s mindjárt mondta, csak miheztartás végett kérdezi. Az sem baj, ha a rövid idő miatt Boglárka kelengyéje nem készül el. Van még a magáéból, majd kisegíti a fiatalokat.
Erzsi sértődötten mozdult.
- Zsuzsi nemcsak a lányait, a fiait sem engedi el stafírung nélkül! – mondta önérzetesen, hiszen Zsuzsi már az ő nevelése volt, sértette még a feltételezés is.
Mariska zavarában tiltakozott, Zsuzsi békítőn mondta:
- Nem értettük félre, Mariska, nyugodj meg! Anyukát csak azért érinti közelről, mert az elmúlt néhány évben hetente figyelmeztetett szegény. Aggódott a más irányú elfoglaltságom miatt. Sokáig nem jutottam oda, hogy gyűjtögessek a gyerekeknek. De hála Istennek, van már mindegyiknek némi készlete. Mire eljön az esküvő, együtt lesz Bogi, s Barbi kelengyéje is. Rendes stafírungot kapnak.
Barbi akkor szaladt fel éppen, bekapott egy aprósüteményt, fordult volna máris, várták lent a többiek. A stafírung hallatán tiltakozott.
- Rám ne legyen gondotok, édes! Nem cipelem itthonról a stafírt. Ádám azt mondta, van mindenből bőven. Nizzában néha harminc-negyven vendég is megfordul nála. Sejthetitek, hogy mennyi ágynemű lehet ott.
Elszólta magát a vendégek előtt, Péter ingerülten figyelmeztette.
- Ez a téma be van fejezve!
Barbi észbe kapott, s belevörösödött. Olyan boldogtalannak látszott, hogy Péter megszánta, s a térdére vonta. Mariska csodálkozón kérdezte:
- Jól értettük, harminc-negyven vendéget mondtál ?!
Barbi arca csupa tűz volt, ijedten nézett apjára, s nem tudta, mit feleljen. Szerencsére Ádám is utána ment, hallotta a beszélgetés végét, s Barbit kisegítette zavarából.
- Menyasszonyom úgy értette, hogy összesen ennyi vendégem jön össze évente.- mondta élvezettel a menyasszonyt, s folytatta jókedvűen -Legtöbb vendég a karnevál idején fordul meg nálam. Apropó! Hallottatok már a nizzai karneválról?!
A téma érdekelte a gyerekeket is, felsereglettek süteményezni a teraszra. Elvira felsóhajtott.
- Óh, a karnevál, a Riviéra!… Aurél, emlékszel ? Mennyit tervezgettük hajdanán, hogy egyszer elmegyünk oda?
A professzor nevetett.
- Hajjaj! Ültünk a hónapos szobánkban, a vaskályha tetején sütöttük vacsorára héjában a krumplit. Közben a Cote d' Azurra kívánkoztunk. Ilyen az ifjúság!
Elvira félrefordította fejét, hangja csendes neheztelő volt.
- Azt ígérted, egyszer mindenképpen elviszel oda. Azt mondtad, addig nem halunk meg, míg nem táncolunk egyet a citrom ünnepén, az egyszerre virágzó, s gyümölcsöt érlelő citromfák alatt...Ezt ígérted többek között!
A professzor elkomolyodott, s nehéz mellel felelt.
- Hát igen! Akkor még bíztam abban, hogy egyszer elvihetlek. Aztán a sors másképpen döntött.
Csend követte szavait. Mindenki érezte a drámát, a két idős ember feltámadt bánatát. Házasok voltak valamikor, szerették egymást, s egy ballépés miatt külön-külön kellett leélniük az életüket. Elvirának egyedül, örökös magányban, mert nem tudott mást szeretni.
Ádám megfeledkezett az eljegyzés előtt tett ígéretéről, s igyekezett feloldani a szomorú hangulatot. Vidáman mondta :
- Ami késik, az nem múlik! A családot, a jelenlévőkkel együtt ezennel meghívom a következő karneválra. Barbarával küldjük majd a repülőjegyeket oda-vissza, és nem fogadunk el tiltakozást!
Elképedve néztek rá. Péter igyekezett emlékeztetni a megbeszéltekre köhintéssel, beszédes pillantással, végül bosszúsan felnevetett.
- Ne tréfálj velünk, fiú! Valaki még komolyan veszi.
- Kérem is, hogy vegyétek komolyan! Elvárjuk, hogy meglátogassatok bennünket az esküvő után. Majd a karnevál idejére tesszük a dátumot. Jöttök a karnevál előtt, beutazzuk a környéket. Valóban csodálatos vidék. Az utazási irodák prospektusai azt írják róla: "A hófödte Alpok lábainál örök tavasz van, szívet, szemet gyönyörködtet a pálmák, mirtuszok látványa, a kék tenger, barna sziklákkal övezett öblök, mélykék lagúnák világa." Valóban így van, valóban szép, de engem a napfény, és a levegő fogott meg igazán. A napfény nem éget, csak melegít. A levegőnek máshol nem éreztem ilyen illatát. Egyszerre van benne a hó szaga, ahogy nagyapám mondta, hogy esni fog, mert hó szaga van a levegőnek, s ugyanakkor benne van a virágok illata is. Ez olyan koktél, amivel nem tud betelni az ember. Persze, kínálok mellette más különlegességeket is. Beutazzuk majd a keskeny partszegély tekintélyes részét. Megállunk néhány napra a gyógyvizek Mekkájában is, Mentonban. Együtt lubickolhatunk egy csomó hírességgel. Az ifjúságnak mondom, külföldi kedvenceitek felbukkanására is számíthattok. Filmcsillagokkal, popsztárokkal találkozhattok. A karneválról sem maradunk le. Időben visszatérünk Nizzába. Lehet majd gyönyörködni a híres karneváli forgatagban.
Elhallgatott, s nem akarta észrevenni, hogy mindenkit zavarba hozott. Füredi Laci felnevetett.
- Kézzelfoghatóbbat ígérj, pajtás! Előttünk a holnapi kirándulás. Hívj meg bennünket Kőszegen ebédelni, ha valóban olyan nagy burzsuj vagy. Ha mégsem megy, szólj nekem nyugodtan, majd besegítek. Eddig egyedül szándékoztam megtenni.
Ádám nem sértődött meg a burzsuj miatt, kedélyesen felelt.
- Kösz az ötletet, Laci bá! De azt várhatod, hogy mikor jövök zavarba. Nagyképűség nélkül állíthatom, annyi tartalék mindig van a lajbi-zsebben, abban biztos lehetsz!
- Na, akkor ezt megbeszéltük! – mondta Elvira elégedetten. Alighanem már rájött, hogy a fiú igazat beszél, ehhez is különös érzéke volt. Ahogy a professzorról sem feledkezett meg, hozzátette kérőn – Aurél is velünk jöhet Kőszegre, ugye ?!
Már senki sem lepődött meg, hogy így ragaszkodik a professzorhoz, Péter is jó szívvel mondta:
-Az csak természetes, ahogy Mariskára is számítunk. Akkor merre is induljunk majd, gyerekek?! Barátom, László?!
Míg erről folyt a szó, Erzsi megrángatta Béla karján a ruhát, s közelebb hajolt a füléhez.
- Te, papus, nem szélhámos ez a fiú?! Összevissza beszélt, repülőjegy meg mifene. Ennyi embernek ? Nem tetszik ez nekem.
Béla vakarta a fejét huncut mosollyal az arcán.
- Hm!… Szó, ami szó, engem is meglepett, de ha szélhámos, akkor más bűne is van… Alighanem betörő is, ékszertolvaj!
- Jaj, istenem! Csak nem? Honnan veszed, papuskám? – rémüldözött Erzsi.
- Barbi kezén ott a corpus delicti. A bűnjel, Erzsókom, az a tekintélyes gyémánt, mert valódi, ahhoz kétség sem férhet. Csak tartsuk titokban, Ádámot nehogy az esküvőről egyenesen a dutyiba vigyék!
- Megbolondultál, papus?! – szörnyülködött Erzsi – Azt képzeled, hogy az én fiam megengedné, hogy ilyen korpusz nyavalyát húzzon valaki a lánya ujjára? Üveg az, innen látom.
- Akkor nincs baj. A nagyotmondáshoz majd hozzászokunk idővel, ez legyen a fiú egyetlen hibája!
- Ej, de engedékeny vagy! – mérgelődött Erzsi – Pártolod, mert ez is doktor jogász, pedig attól még lehet szélhámos is.
Béla felnevetett, s magához ölelte.
X/C
Másnap elindult a konvoj az egész napos kirándulásra. Útjuk először Nagycenkre vezetett, mentek tisztelegni Széchenyi István emléke előtt. A barokk Kastélymúzeumban Barbi vezette végig a társaságot. Készült a kirándulásra, így jutottak ki a falu temetőjébe a Széchenyi sírkápolnához. Ahogy Norbi mondta, a hatalmas fák alatt, búgó vadgerlék hangja mellett szinte tapinthatták a történelmet. Valóban így volt. Letelepedtek a kápolna elé rövid pihenőre, s mintha közeli ismerős sírjánál volnának, sorolni kezdték Széchenyi ismert tetteit.
A nagy férfiúról szinte mindent tudtak, amit az iskolában tanulni lehet. Emlegették híres mondásait, köztük " A magyar nem volt, hanem lesz!" jelszónak is beillő gondolatát, s mindjárt vitát is nyitottak felette. Norbi neves tanulmányt említett, melyben azt olvasta, hogy Széchenyi szerint " A nemzet a keret, amelyben meg kell valósítani, ami emberileg igazán nagy, nemes, és szép. "
Bea is olvasta a tanulmányt, s hozzáfűzte " A nemzet az iskola, amelyben az egyénnek - jóra, derékre, erényesre kifejlenie - lehetséges és szükséges. "
Aztán arról beszélgettek, hogy tételesen mit értett alatta. Ebbe már a többiek is belekapcsolódtak, s egészen szép, megkapón emelkedett eszmefuttatás kerekedett ki belőle. Valamelyikük azt fejtegette, hogy nemzetre nevelést tekintette fő feladatának, mely szerint a magyar népnek feladata Európában képviselni az Ázsiából magával hozott jeles sajátságait, s tette mindezt úgy, hogy közben távol állt tőle a nacionalizmus.
Arról beszéltek, hogy arisztokrata létére is büszkén vállalta ősei paraszti voltát, hiszen három-négy generációval előbb még a földet túrták. Nemcsak vállalta, "Dózsa dühével írt", s beszélt a parasztság védelmében, vagy ahogy Tomi mondta: "perbe szállt értük."
Szó esett még más egyébről is, de ezúttal hallgattak a bírálatokról, nem kezdték elemezni Kossuthtal kapcsolatos fenntartásait, kötődését Bécshez, betegségének, halálának körülményeit. Csak arról beszéltek, amiben nagy volt, s nemes. Arra sem fordíthattak elég időt, mert indulniuk kellett tovább. Miközben kijöttek a temetőből, Péter elégedetten jegyezte meg Zsuzsinak :" Az ifjúság ennél szebben aligha tiszteleghetett volna a legnagyobb magyar emléke előtt."
Szombathely volt a következő állomás. Barbi útikönyve alapján megbeszélték, hova menjenek, mit keressenek fel. Erzsi kedvéért először a Püspöki székesegyházhoz vitt az utuk. Erzsi lelki késztetésre minden idegen városban elsőként egy templomba igyekezett. Ha mód volt rá, figyelembe vették kívánságát. Más látványosságokat is megnéztek. Peti kedvéért a Derkovits-Dési Huber múzeumban jártak.  Rövid időre bementek a Ferencesek templomába is. A gótikus templom barokkízalt hajójára Zsuzsi hívta fel a figyelmüket, miközben megnézték Szombathely legrégibb látképét, mely az ezerhétszázas években készült. Jártak a Romkertben is. Míg nézelődtek, téma volt közben a város hajdani, római volta. Barbi az ókori rómaiak viselt dolgait emlegette, az akkori szokásokat. Rómaiakról pedig tudott, hogy azokban az időkben kedvelték a gyakori dínomdánomokat. Megéhezett a társaság. Mivel korán indultak, senkinek sem volt kedve reggelizni, letelepedtek egy közeli, kellemes kis cukrászdában.
Barbi könyvéből tudták, hogy az ókori római falak felett épült, s Peti azzal kezdte riogatni a lányokat, hogy a föld alatt ott vannak még a régi rómaiak, árulnak az üzleteikben, dolgoznak műhelyeikben, időnként rabszolgavásárt tartanak, s alig várják, hogy nyakukba pottyanjon néhány mai csinos rabszolgalány. A jókedv ragadós, Pali az asztal alatt elkapta Bogi bokáját. Bogi ijedtében akkorát sikított, hogy összeszaladt a presszó. Mariska majdnem lefordult a székéről szégyenkezésében, s dohogva mondta:
- Fiam, nem ismerek rád, eddig sohasem tettél hasonlót!
- Mert nem volt szerelmes, kezét csókolom! – nevetett hangosan a professzor – Nagy dolog ám a szerelem, még ilyen vén fejjel is!
Elvirát először látták elvörösödni. Lányos zavarában hatalmasat csapott a professzor hátára. Az öregúr villájáról lerepült egy tekintélyes süteménydarab, egyenesen Norbit találta képen. Ezen aztán úgy nevettek a gyerekek, mint a bolondok. Péteréknek is nehezükre esett az illendőség határain belül maradni.
Kőszegre jóval dél előtt érkeztek. Ebédig volt egy kevés idejük szétnézni. Míg Erzsit elvitte Zsuzsu, s Kékesi Laci a közeli templomok egyikébe, maguk a megkapó szépségű Jurisich tér környékén sétáltak. A Hősi kapu boltívei alatt, amit Barbi szerint a történelmi nevezetességű ostrom négyszázadik évfordulójára építettek a harmincas évek elején, elolvasták Kőszeg egykori védőinek, s a magyar jakobinusoknak, valamint az első világháború hősi halottainak emléktábláit.
A Hősi kapu boltívei alatt átsétálva eléjük tárult a középkori eredetű tér. Sehol ennyi gótikus, reneszánsz, vagy barokk épület. Zsuzsi hozzáértőn vezette végig a családot az ódon hangulatú téren. Elsőként a tér közepén álló barokk stílusú, csavart oszlopos Mária-szobrot vették szemügyre, aztán mögötte a barokk kút látványossága vonta magára figyelmüket. Megnézték azt a házat is, melyben a Wesselényi-összeesküvés felszámolása után Wesselényiné, Széchy Mária élt. Nem messze tőle állt az a ház, melyben Sigray Jakab, a jakobinusok másik vezető alakja lakott valaha.
Ismerkedtek más nevezetes épülettel is. Amerre néztek, mindenhonnan a régmúlt századok köszöntek rájuk. Amikor újra együtt volt a család, letelepedtek a vár közelében lévő vendéglőben. Amint elhelyezkedtek az összetolt asztalok mellett, Füredi Laci nagy hangon mondta :
- Ádám, most szavadon fogunk!
- Állok elébe! Rendeljen mindenki kedve szerint, ne törődjetek a pénztárcámmal.
- Nana, fiú, csak lassan a testtel! - figyelmeztette Péter újra, de aztán kezdte belátni, hogy fából vaskarikát akart. A fiú nem tudja függetleníteni magát valós helyzetétől, hiába igyekszik, már nem tud a kispénzű ember fejével gondolkodni. Tetejében Füredi Laci évődött is vele.
- Hagyd csak, komám, hadd fizessen, ha mindenképpen burzsujt akar játszani. Ha mégse megy a dolog, majd én kihúzom a csávából!
Ádám ugyanúgy felelt.
- Ez rendes tőled, Laci bá, de ha erre vársz, bevesznek leltárba.
- Hiszem, ha látom!
-Na, akkor csak figyelj! Ha bármilyen nagy lesz a számla, és kifizetem szemrebbenés nélkül, visszahívsz Nizzában a Promenade des Anglaisen valamelyik luxusszálloda éttermében egy pohár jó seritalra, rendben van ?!
- Hohó! Ennyire nem vagyok vidéki! – tiltakozott Füredi Laci nevetve – Arra még a gatyám is rámenne.
- Akkor csak a szavad kérem, hogy megiszod velem azt a pohár italt az emlegetett helyen. Természetesen jövendő apósom társaságában. Mindezt az én költségemen.
A sebész kicsit meglepődött, hiszen kevés ismerete volt Ádám vagyoni helyzetéről, de Péter mosolygása mintha azt mondta volna " Ez van, mit tehetünk ellene ?!"
A fiú felé nyújtotta a kezét.
- Rendben van, pajtás, elfogadom a meghívást! Ha Isten éltet, sort kerítünk rá.
- Nem rossz kilátások!- csatlakozott a beszélgetésbe Péter – A sert itt is megkóstoljuk majd. Remélem, nem találkozunk útközben a Yarddal, mert akkor én is búcsút mondhatok az emlegetett ruhadarabomnak.
Jókedvűen nevettek hozzá, csak Zsuzsi szemében volt aggodalom. Ha Péter ilyen lazán kezeli a törekvésüket, hogy védik majd ki a nagy vagyon árnyoldalát.
Ebéd után újra a történelemmel randevúztak. A Jurisics vár szép látnivalókat ígért. Petiék lecövekeltek mindjárt a bejárat után, a török sátras műalkotás előtt.  Peti magyarázott, Eszterke szorgalmasan bólogatott, s ugyanezt tették az Eszterházyak kőcímerénél is. A művészféle nem hétköznapi látogató.
Zsuzsiék felkaptattak Péterrel kettesben a régi kőlépcsőkön az egyik saroktoronyba. Szép kilátás nyílt a környékre. Zsuzsi nézte a tájat, s hirtelen mélyet sóhajtott, aztán kissé megremegett a hangja.
- Vajon, gyerekeinknek eszükbe jut majd, hogy először velünk jártak itt, ha elhozzák ide a maguk gyermekeit, ?!
Péter átkarolta, szemébe beköltözött a nyugtalanság, de kis nevetéssel kérdezte:
- Mi a baj, kis virágom?… Ez úgy hangzott, mint ki nem bízik abban, hogy megéri azt az időt ?!
- A hely atmoszférája figyelmeztet. Ezek között az évszázados falak között eszébe jut az embernek, hogy az életünk úgy pereg le, mit a homokszemek a homokórán. Hány generáció járhatott már itt előttünk. Az idő elnyelte érdeklődő pillantásokat, csak ezek a kövek maradandók. Mi magunk is beleveszünk a felejtő emlékezetbe.
Péterben már nem volt kétség, Zsuzsi megint szorongott. Kis nyomást érzett a szíve körül. Nehezen viselte, ha ilyen gondolatokat hallott tőle. Nem értette, miből fakadnak. Valójában semmi oka rá. Hiszen még ragyogó fiatal nő, betegségét is leküzdötte. Csak nem fél valamitől a lelke mélyén mégis, de hallgat róla, hogy ne keserítse ?! Zsuzsi háta mögött állt, átfonta a karjaival, s kicsit hozzáborult. Így nézték aztán együtt a tájat.

X/A
         A család nagyobbik fele hamar betelt a látnivalókkal, s az udvaron gyülekeztek. A gyerekek külön csoportban. Zsuzsu meglátta szüleit fent a bástyán, s bepárásodott a szeme.
- Odanézzetek! – mondta halkan - Összeborulva nézelődnek. Ennyi év után is összeborulnak... Csodálatos!
- Majd nálunk családi hagyomány lesz...- duruzsolta Kékesi Laci. Kapott az alkalmon, maga is átölelte Zsuzsu derekát. A lány belesimult karjaiba, de hangja szomorkás volt.
- Vajon sikerül-e, vagy a többieknek? Attól félek, hogy nem. Nem csak azért, mert mi rosszul fogtunk hozzá. Ehhez a fajta ragaszkodáshoz olyan plusz kell, amiről nekünk csak sejtéseink vannak.
- Azért valamivel több, mint sejtéseink!- vitatta Barbi - Az mellett, hogy élvezői voltunk magunk is a köztük lévő jó kapcsolatnak, naponta láttuk, édes hogy teremt maga körül békét, nyugalmat.
- A gond csak az, pofikám, hogy nem másolhatod le, mert mi már másképpen állunk a dolgokhoz! - jegyezte meg Bea sokatmondón.
Norbi esetlenül vigyorgott, s bocsánatkérőn mondta :
- Igazad van, csillagocskám, de azért édestől átvehettek néhány konkrét dolgot.
- Mondjuk, az odaadására gondolsz ?
- Például.
- Lesheted! Éppen ez az, amiről beszélek. Tudomásul kell vennetek, hogy a mai lányok mások.
Norbi mögött felsorakoztak a fiúk, először Peti szólalt meg. Maga is a nyalábjában tartotta Eszterkét, álltukban játékosan ringatta, s közben azt mondta :
- Tündéri kis csajom van, és nagyon élvezem benne az emlegetett odaadást. Ezek szerint nekem baromi nagy szerencsém van.
Eszterke aranyosan mosolygott, Peti hálás csókot nyomott a nyakára. Bea egy kicsit begurult.
- Ne örülj előre Petruska! Ha megfeledkezel az otthon ezerszer hallott kölcsönösségről, egy idő után majd jól beletenyereltek egymás lelkébe.
Peti jókedvű tiltakozással felelt.
- Nálunk ilyen gubanc nem lehet, mert nem feledkezem meg! Másodszor pedig összenőtt a lelkünk csücske, nem látszik rajtunk ?!
A gyerekek nevettek, aztán Norbi újra próbálkozott.
- Az imént félreértettél, csillagocskám! Szó sincs arról, hogy tökéletes odaadást várok, de azt nektek is el kell ismernetek lányok, hogy valamennyi feltétlenül szükséges. Ha már arról agyalunk, hogy mi tartotta életben szüleink hosszú ragaszkodását. Ezt a nyilvánvaló tényt nem hagyhatjuk ki.
Tomi csatlakozott hozzá.
- Már csak azért sem, mert tényleg ez az egyik legfontosabb momentum a dologban!
- Nem akarod megérteni, hogy mi már mások vagyunk ?! - mérgelődött Bea
Tomi is begurult.
- Mert modernek vagytok ?! Okosak ?! Teszünk rá, ha nem ismeritek a titkát, hogyan kell békét, nyugalmat teremteni magatok körül.
- Csak nekünk ?! Tipikusan önző férfiszemlélet! Kíváncsi vagyok, Anikó osztja-e a véleményed, vagy majd szépen elmagyarázza, hogy csak akkor kapsz odaadást, ha megfelelőn honorálod ?!
Tomi vörös volt, ami csak ritkán fordult elő vele.
- Jelenlétében majd légy szíves, s felejtsd el a tippeket, jó ?! Ami pedig a lényeget illeti: Ha nincs odaadás, akkor mi a nehézséget honoráljon az ember ?! Törődjetek bele, hogy az első lépést nektek kell megtenni. Igazam van, fiúk ?! - kérdezte, s a csendben hallgató Lacira, és Ádámra nézett.
Lacinak volt véleménye a dologról, némi gyakorlata is volt benne, de okosabbnak látta, ha senkit sem emlékeztet rá, így továbbra is hallgatott. Ádám megszólalt. Meglepetésükre nem helyeselt Tominak.
- Nincs nálam a bölcsek köve, ezért csak azt mondom, amit én gondolok. Otthon kölcsönösségre intettek benneteket, szerintem ennél kellene maradni. Nem kellene emlegetni a nő odaadását külön, mert olyan látszatot kelt, mintha csakugyan önző módon állnánk a dolgokhoz.
Zsuzsu közbeszólt.
- A kölcsönösség szerintem is helyénvaló fogalom, de nekem mégis gondom van vele. A gyakorlatban ki dönti el, hogy helyes-e az arány, ha mindkét fél érdekelt benne ?
Ádám elmosolyodott.
- Most is csak azt mondhatom, amit én fogok tenni. Tomival ellentétben, nem várok majd az első lépésre. Ha szeretünk, márpedig szeretünk, akkor nem érdekes, hogy ki teszi meg az első lépést. Sőt! Úgy gondolom, igyekezni kell megelőzni a másikat kedvességben, figyelmességben, minden másban is, akkor mindketten odaadók lesznek, s honorálásra is lesz okuk. Persze, az kétségtelen, hogy a nőnek időnként többet kell felvállalnia. Ez helyzetéből adódik, gyermeknevelés, háztartás, de ez sem okozhat gondot, ha a férfiú kompenzálja majd a maga igyekezetével. – mondta, s elhallgatott.
Barbi arca ragyogott. Elégedetten karolt Ádámba. Közben hozzájuk csatlakoztak Bogiék is Brigivel, s a fiatal lelkész megszólalt.
- Sajnálom, hogy nem hallottuk végig a vitát, de így is hozzáfűzhetek valami fontosat. Ha gondban vagytok, gondoljatok mindig arra, hogy úgy kell szeretni, ahogy a másiknak jó, és nem úgy, ahogy nekünk kényelmes.
Bea közbeszólt, hangjában idegesség vibrált.
- Ez így gyönyörű, de nekem elvont! Tetejében elbizonytalanodtam. Talán mégis beszélni kell édessel konkrétan, mert így csak görcsölni fogunk.
- Csillagocskám ez jó ötlet! - igyekezett biztosítani róla Norbi, de nem mondott többet, mert Bea neheztelőn nézett rá.
Pali folytatta :
- Csak első pillanatban elvont. Tulajdonképpen így élnek a szüleitek. Náluk szépen működik a dolog, annak ellenére, hogy természetre mások. Zsuzsika szelíd, alkalmazkodó, Péter bácsi viszont lobbanékony. Bizonyos helyzetekben a nyers erő híve, ( amit magam nem helyeselhetett, még akkor sem, ha csak védelemre használja), de ettől eltekintve mégis megértik egymást. Részben azért, mert mindketten istenhívők. Sok mindent egyformán ítélnek meg a házasságon belül is, a világ dolgaiból is. Ha mégis akad ellentét köztük, azt szépen rendezik. Kölcsönös tisztelettel. A tisztelet a szeretet része, normális emberi kapcsolat alapja. Szüleitek esetében az egyik legszebb megnyilvánulás. A kályha, ahonnan el lehet indulni.
- Én nagyon tisztellek! – duruzsolta Norbi Beának békítőn, s csókot várt érte.
A gyerekek nevettek. Részükről befejeződött volna a komoly eszmecsere, ha Brigi nem szólal meg bánatos hangon.
- Igazad van, Pali! A tisztelet nagyon fontos. Ha a férfi nem tiszteli a nőt, a nő megsemmisül, értéktelennek, feleslegesnek érzi magát a világban.
Ünnepélyes csend fogadta szavait. Brigitől felettébb szokatlan volt az ilyen megnyilatkozás, ebből is látták, hogy nagyot változott a gondolkodása.
Barbi átkarolta vigasztalón, s gyengéden súgta:
- Ne keseregj, csacskám, ha hibás a mérce, rossz eredmény jön ki!
Bogi közelebb hajolt Palihoz.
- Szegényt összetörte az alávaló! - súgta részvéttel.
- Vagy megmentette tudtán, s akaratán kívül… - felelte Pali a többet tudók szelíd mosolyával.
Szerencsésen hazaértek a kirándulásról, de még nem volt vége a napnak. Hirtelen lehűlt az este, s kedvük támadt tábortüzet rakni. Volt még némi hulladék, szétszedett ládák, szétvert székek, hamar fellobbant a láng. Körülülte a fiatalság, előkerült Pali gitárja a csomagtartóból, énekeltek, beszélgettek, vagy csak nézték a vidáman pattogó szikrákat, táncoló lángnyelveket, s eltűnődve hallgatták közben a többieket.
Így tettek Barbiék is. Eljött a búcsú estéje, még egy-két óra, s válniuk kell. Nehéz volt a válás gondolata, noha már megbeszélték, hogy két hét múlva Ádám is ott lesz Révházán Bogiék eljegyzésén. Egyben tiszteletét teszi az ősi fészekben, ahogy Péter nevezte tréfásan az otthonukat. Barbiék időnként egymásra néztek, Ádám szemeiben vágy lobogott, Barbi tekintete ködös volt, ott zakatolt lelkében a nyugtalanító kérdés: Ott lesz-e valóban, vagy legyőzi a család, s a nagybácsi ellenkezése. S, csak a gyűrű, és egy édes-bús emlék marad utána mindössze.
X/B
Az idősebbek behúzódtak a kellemesebb ebédlőbe. Ott volt Rétfalvi Iván is, apjáért jött, aztán ott ragadtak mindketten. Az asszonyok különbeszélgetésbe fogtak. Mariska a papi esküvő velejáróit emlegette. Zsuzsi hangosan számba vette a meghívandókat. Majd motelben foglalnak szobát azoknak a vendégeknek, akiket nem tudnak elhelyezni a nyaralóban.
A férfiak iszogattak, s politizáltak. A professzor visszatért a rendszerváltás körüli helyzet elemezéséhez.
– Első kormánynak lenni mindig háládatlan feladat. Nem volt elegendő idő a felkészülésre. Gondoljuk meg alaposan! A rendőrség nyolcvannyolcban még szétverte a tüntetést. Pártfőtitkár fehérterrort emlegetett. Valójában nyolcvankilenc tavaszán köszöntött be a fordulat a sarkalatos törvényekkel, a többpártrendszer emlegetésével.
Péter mélyet sóhajtott.
- Örülök a fordulatnak, de valahol a lelkem mélyén csalódott vagyok. Vártam egy humánusabb, igazságosabb világot. Helyette jött egy kemény, tőke-orientált világ, melyről már az elején látja az ember, hogy nehéz lesz benne élni, boldogulni. Tudom, gazdaságilag nem függetleníthetjük magunkat. Ez a realitás. Önellátóként nem élhet az ország. Mégis úgy érzem, valami nincs rendjén.
- Nem vagy vele egyedül. A lényeg mégis az, hogy beköszöntött a változás. Alig mertünk hinni benne, mégis megtörtént. Jó volna tudni, hogy abban az időben mi játszódott le odafent a fejekben... - mondta Füredi Laci, s Péter elé tartotta a poharát.
Béla felelt rá.
- Nem nehéz kitalálni, ha az ember ismeri az elmúlt rendszer természetét. Folyt a taktikázás minden bizonnyal. Beleegyeztek ugyan a többpártrendszerbe, mert nem tehettek mást, de igyekeztek menteni a menthetőt. Elsősorban gazdasági téren.
A professzor rábólintott.
- Ilyen taktikai elképzelés volt, hogy csak a gazdaságban történjék meg a reform, a társadalomban később, majd egyszer, valamikor… Szerény véleményem szerint éppen fordítva kellett volna okoskodni.
Meglepődve néztek rá.
- Hogy érted? A régi rendszer keretein belül nagyobb demokráciára gondolsz ? - kérdezte a sebész.
- Pontosan! Először a lelkeket kellett volna felszabadítani. Csak aztán foglalkozni a változások további menetével. Az valóban reform lett volna.
A sebész Péter elé tartotta a poharát, közben azt mondta :
- A sorrendet vigye a kánya, a végeredmény a fontos! Még akkor is, ha az elmúlt évtizedekben volt jó is, ez tagadhatatlan. Égette a lelkünket a hazug politika. A külföld előtt szégyenkeztünk. Gulyásszocializmussal megalkuvóknak bélyegeztek bennünket, de adott helyzetben nem tehettünk mást. Fontos volt a létbiztonság. Természetesen tudtuk, hogy jóval rosszabbul élünk, mint tőlünk nyugatra, de vigasztalt bennünket, hogy mindenkinek volt munkája, biztos fedél a feje felett, ingyenes orvosi ellátás, s sorolhatnám.
- Éppen most beszéltem a lelkek felszabadításáról ...- vitatkozott a professzor a sebész szavaival.
- Ne érts félre, pontosan értettelek!
- Ha valóban értettél volna, nem emlegeted pozitívumnak a taktikai mézesmadzagot!- mondta a professzor élesen.
Béla igyekezett békésebb vizekre.
- Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy az elmúlt évtizedekben voltunk fiatalok. Szebb színben láttuk a világot akkor is, ha éppen semmi sem indokolta. Abban egyetértünk, hogy mindannyian örülünk a fordulatnak. Pesszimizmusunkkal ellentétben a lelkünk mélyén reméljük, teljesül majd néhány elvárásunk is... Ilyen példának okáért az esélyegyenlőség megteremtése, mert nélküle sokan a padlóra kerülnek.
A professzor hozzászokott a katedrához, magához ragadta a szót.
- A nehezebb körülmények, a mostani változás természetéből adódnak. Szocializmusnak nevezett rendszerből átlépni egyik napról a másikra egy tőke-orientált társadalomba szinte lehetetlen anélkül, hogy ne sérüljön a többség érdeke. Ezért mondom, lassúbb átmenet kellett volna, megfontoltabb. Szívesen emlegetem az akkori reformerek felelősségét.
Péter töprengőn nézett maga elé, s hallgatott. Gondolatai az imént kibontakozott vitánál időztek.
Közben a többiek folytatták a beszélgetést. Füredi Laci újra biztosította a professzort arról, hogy mindössze az igazság kedvéért mondta, amit mondott. Szó sincs arról, hogy bármit is visszasírna, vagy nem volna tisztában azzal, hogy mindenféle létbiztonságnál többet ér az, ha szabadnak érezheti magát az ember. Béla a döntéshozók felelősségéről beszélt. Főleg rendkívüli időkben, amikor az ország tényleges sorsa van a kezükben. Azt mondta, csak kevesen tudnak felnőni a történelmi feladathoz. A jövő pedig azon múlik, hogy lesznek-e ilyen politikusok, vagy csak eztán születnek majd.
- Reménykedjünk abban, hogy nem kell addig várnunk, míg egy új, szabad lelkülettel felnőtt generáció helyére teszi a dolgokat! - felelte Péter kizökkenve a gondolataiból.
Füredi Laci koccintást javasolt. Összecsendültek a poharak. Laci újra Péter elé tartotta az üres poharát, Péter már kényszeredetten töltött, s épphogy. Füredi Laci felhorkant.
- Nagyítót is adsz mellé?!
- Nézegetni akarod, vagy kortyolgatni?
- Ne ess túlzásba, komám, ez alig egy korty! Sajnálod, vagy mi fene?!
- Csak óvatos vagyok. Ma már ittál eleget, gondolj a szívedre! – mondta, de azért töltött még valamennyit.
Amikor a vendégek elmentek, a sebész neheztelőn hozta szóba, Péter átölelte a vállát.
- Vigyázni szeretnék rád! – mondta békítőn – Idegesnek láttalak.
- Az is voltam, és vagyok. Vak vagy te, komám?! Iván leltározza Zsuzsit. Ma este például többször is végignézte tetőtől talpig, aztán a haját bámulta idegesítőn.
Péter arca elborult. Ezen az estén, mikor Zsuzsival ágyba bújtak, Péter szokatlanul szótlan volt. Így hajolt Zsuzsihoz jó éjt puszira is. Aztán egy darabig hallgatott a sötétben, majd váratlanul megszólalt.
- Ebből gond lesz!
- Mi a baj, kedves ?! - kérdezte Zsuzsi, s jobban elhelyezkedett az ölében, hátha ez a gond.
- Rétfalvi Iván! Valamit tennem kell vele. Legújabban alattomosan bámul. Leltároz. A hajadat, mindenedet.… Kikérem magamnak!
Zsuzsi álmos volt, amúgy sem volt kedve újabb időt áldozni a néma rajongóra. Igyekezett álomba merülni, s álmos hangon felelt.
- Ugyan, kedves, felejtsd el!… Kinek árt vele?… Az egész szóra sem érdemes… Veszélytelen!
- Gondolod?! – morogta Péter, de nem szólt többet, csak a levegőt vette furcsán.
Zsuzsi szeméből kiverte az álmot. Csendben figyelte. Péter levegővétele csak nehezen rendeződött, valóban sérthette a felfedezés, aztán lassan megnyugodott mégis, s elaludt, horkolt csendesen.
Csacsi!, gondolta Zsuzsi befelé mosolyogva. Aztán eszébe jutott, hogy elfelejtette bevenni a fogamzásgátló tablettáját. Újra sóhajtott. Ezt sem szedheti már sokáig negyven felett, gondolta búsan, s kikecmergett az ágyból.
A nyaralóban a konyhában tartották a gyógyszereket egy kis faliszekrényben, kiment csendesen. A ház már elpihent, a tetőtérben sem zajongtak a gyerekek. Csak a konyhában gyújtott villanyt, aztán megint sóhajtania kellett. Szaladt a konyha. Lánykái elfeledkeztek az esti mosogatásról. Ritkán fordult elő. Ha mégis, másnap hallgathatta anyósától, hogy rosszul nevelte őket.
Hozzáfogott mosogatni. Alig kezdett bele, összerezzent. A kapu felől határozott lépteket hallott, egyenesen a teraszra tartottak. Valaki az ablak közelébe lépett. Még nem volt szúnyogháló a nyitott ablakon, torkában dobogó szívvel szólt ki, hogy ki van odakint, s meglepte a válasz.
- Rétfalvi Iván… - mondta egy hang, s megjelent Iván arca az ablak előtt – Bocsánatot kérek a késői zavarásért. Apám itt hagyta az olvasószemüvegét, érte küldött. Már majdnem elmentem, mikor megláttam a fényt. A kiskapu nyitva volt.
- Semmi baj! Megnézem az ebédlőben, talán ott lesz… - felelte Zsuzsi, s magában megállapította, hogy Iván arcát szürkére festette a rávetődő fény.
Halkan ment az ebédlőig, megtalálta a kandalló párkányán a szemüveget, s kiadta az ablakon.
- Parancsoljon! Egyúttal megkérem, zárja rá a kiskaput, a kulcsot dobja be a levélszekrénybe. Barbikám kikísérte Ádámot, búcsúztak ma este, megfeledkezett a kapuról. Nem jó, ha nyitva van.
- Még egyszer elnézést kérek, hogy bátorkodtam! - mondta a férfi udvariasan, de valami furcsa vibrálással a hangjában.
- Nem erre az esetre értettem… - felelte Zsuzsi abban a hitben, hogy Iván magára vette.
- Ez végtelenül kedves magától, Zsuzsi! Akkor megyek is, apám várja a szemüveget. Rossz alvó, hiányolta… - mondta, de nem mozdult.
Zsuzsiban nőtt a türelmetlenség, de azért szokásához híven kedvesen felelt.
- Akkor siessen, ne hiányolja tovább!  Jó éjt, Iván! A kaput ne felejtse el.
- Nem, biztos lehet benne… Jó éjt, Zsuzsi! Csókolom a kezét! - mondta kicsit vontatottan, mint aki tépelődik valamin, aztán mozdult végre.
Zsuzsi magában hála istent mondott, s behajtotta az ablakszárnyakat. Bevette a gyógyszert, aztán hozzáfogott megint a mosogatáshoz. Ledobta köntösét, aggatott a bő ujja. Vékony, átlátszó hálóingben mosogatott tovább. Egyszer zörgést hallott a hall felől, valaki a fürdőszobába tartott. Mivel vendégek is voltak a házban, gyorsan ráfordította a kulcsot, nehogy illetéktelen nyisson rá. Már majdnem végzett a mosogatással, amikor újra zörgött valami, ezúttal megint a terasz felől. Most komolyabban megijedt. Az ablakhoz ment, útközben lekapta a húsklopfolót a polcról, s kiszólt határozottan.
- Ki van kint?
- Én vagyok… - felelt egy csendes férfihang, s Rétfalvi Iván újra az ablakhoz lépett. Zsuzsi meglepődött. Ez egy másik arc volt. Sápadt, merev, ijesztő arc, furcsa, zavaros szemekkel. Alig ismert rá.
- Az isten áldja meg, ne ijesztgessen! - mondta idegesen, s ezúttal nehezére esett udvariaskodni – Mit akar?
A férfi nem felelt azonnal, nézte zavaros tekintettel, de hangja meglepően nyugodt volt, szinte vészjóslón nyugodt, vontatottan beszélt, nem volt természetes.
- Kérdeznem kell magától valamit… Életbe vágó számomra… Válaszoljon rá őszintén, Zsuzsi!
- Igyekszem, de miről van szó ?
- Emlékszik egy fiúra az egyik belvárosi szalonból, akivel annak idején barkohbát játszott?! Akkor maga tizenhat éves volt.
Zsuzsi rábámult. Egy szalonban találkoztak volna?! Most mit feleljen, mert nem emlékszik. Iván nem várt tovább a válaszra, feljajdult.
- Nem emlékszik! Pedig bemutatkoztam, legalább a nevemre emlékeznie kellene, hiszen tréfás versikébe foglalta.
Zsuzsi gondolatban a fejéhez kapott : "Azért volt hát ismerős a Rétfalvi név, mikor Elvirától újra hallotta!" Ahogy kutatni kezdett a múlt emlékei között, furcsa, kellemetlen érzés fogta el. Az a fiú nagyon különös volt, a hajából akart egy tincset. Nem tréfából, vagy évődésből. Úgy érezte, komolyan gondolta. A fiú eltűnt az emlékeiből, már nem tudja, hogy nézett ki, de a rossz érzés megmaradt.
- Maga volna az ?! - kérdezte színtelen hangon.
- Mégis emlékszik?!
- Talán. Ha jól gondolom, édesanyját kísérte el. Míg várakoztunk, megszólított. A nevem kérdezte, a címem. Mondtam, hogy találja ki, akkor kezdtünk el barkochbázni.
- A versikére is emlékszik ?
Zsuzsinak kezdett elege lenni belőle.
- Őszintén szólva nem, de maga biztosan emlékszik.
- Minden betűjére!...- mondta, s bele akart kezdeni a versbe, de Zsuzsi közbevágott.
- Majd elmondja máskor. Késő van Iván, menjen!
- Nem lehet! Beszélnünk kell egymással. Nem bírom tovább!...Ó, Zsuzsi, ha tudná, hogy azóta kerestem égen, s földön! Sohasem tudtam tényként elfogadni, hogy nem láthatom viszont. Gondolhatja, hogy mit éreztem, mikor itt megpillantottam, mert azonnal magára ismertem. A hajára, erre a gyönyörű hajára, Zsuzsi, ami befonta a lelkem, mint egy mesebeli aranykötél. Gúzsba kötött. Isten a tanúm rá, hogy így van! Addig nem lesz nyugalmam az életben, míg nem tudhatom a magaménak. Engedje, hogy megérintsem, hajoljon közelebb!
Zsuzsi elképedve hallgatta, s idegesen felnevetett.
- Ne tréfáljon, Iván! Ez rossz vicc, vagy kicsivel többet ivott ma este ?
- Nem ittam. Teljesen józan vagyok, és halálosan komolyan beszélek! – felelte Iván valamiféle önkívületben, s félig bebújt az ablakon – Engedje megérintenem a haját, könyörgöm! Engedje, Zsuzsi, engedje!
Nyújtotta felé a kezét, ujjai remegtek, maga az ember is reszketett. Zsuzsi hátrább lépett, s megmarkolta erősebben a klopfoló nyelét.
- Térjen magához! Mit művel ?! - kiáltott rá, s már biztos volt benne, hogy eszelőssel beszél. Semmit sem ért a tiltakozása. Rémülten látta, hogy be fog lépni az ablakon. Az ablakban volt egy kis kosár barack. Anyósa érni tett ki a napos ablakba. Iván kivette a kosarat az ablakból, s feltette egyik térdét. Zsuzsi éppen sikítani akart, mikor valaki megnyitotta a bezárt konyhaajtót, s felcsendült Péter türelmetlen hangja:
- Zsuzsikám, itt vagy?! Miért zártad magadra az ajtót?!
Ettől még inkább megrémült. Ha Péter ott találja Ivánt, odalesz a maradék nyugalma is. A férfira rányomta az ablak két szárnyát, s suttogva küldte:
- Menjen, rohanjon, Péter nem találhatja itt!
Maga is rohant az ajtóhoz, s ideges, elfúló hangon kiabálta közben, hogy jön már, s kinyitotta az ajtót. Ott állt Péter előtt átlátszó csipkehálóingben, s ordított róla az átélt idegesség. Péter megállt a küszöbön, tekintete befutotta a konyhát. Megakadt pillantása a félig behajtott ablakszárnyakon, mintha mozogtak volna. Fojtott hangon kérdezte:
- Mit keresel ilyenkor a konyhában, életem?!
Zsuzsi hadarva beszélt. Mondta a gyógyszert, a mosogatnivalót, de végig sem tudta mondani, mikor a teraszon Iván feldöntött egy széket, s mindketten hallották a kapu felé tartó futó lépteket. Péter felordított, s rohanni akart maga is.
Zsuzsi elkapta a karját.
- Várj, kedves, várj! Mindent megmagyarázok!- kiáltotta könyörgőn.
Ezt nem kellett volna mondania. A klasszikusnak számító védekezés megerősítette Péterben a szörnyű gyanút, s felhördült újra.
- Zsuzsikám, mit tettél?!
- Nem az történt, amit hiszel! Mindent megmagyarázok. Ez csak a látszat, kedves, a hülye helyzet félrevisz… - mondta esdekelve, de Péter a szavába vágott.
- Egy szót se többet! Hozzánk nem méltó a hazudozás… - mondta élő, eleven fájdalommal, megfordult, s elindult a terasz felé.
Zsuzsi megsemmisülve nézett utána. Mozdulni sem tudott, annyira szíven ütötte a nyilvánvaló vád. Felzokogott, s kezébe temette arcát. Nem sírt sokáig. Valami isteni csoda folytán gyorsan megértette, hogy Pétert ebben a helyzetben félrevihették a történtek. Letörölte könnyeit, s elment Péter után. A ház sarkánál talált rá. A földön ült, hátát a falhoz támasztotta, szeme csukva volt. Elébe térdelt, s kérőn mondta :
- Kedves, hallgass meg!
- Megöltél!… - suttogta Péter.
Zsuzsi felsírt, hiszen ezt nem lehetett bánat nélkül hallani. Aztán újra összeszedte magát, s beszélni kezdett.
- Csak azért érzed így, mert őrültségre gondolsz! Neked tudnod kellene, biztosan tudnod, hogy én nem lehetek hűtlen hozzád, hiszen az egész eddigi életem arról szól, hogy mennyire szeretlek… Most pedig végighallgatsz! – mondta, s elbeszélte a történteket. Arról a régi találkozásról hallgatott, ahogy Iván egzaltált viselkedéséről is a hajával kapcsolatban. Csak a szemüveget említette, a kiskaput, azt a pár szót, amit a professzorról beszéltek, s hozzátette – Bánjad meg szépen, hogy butaságra gondoltál!
Péter egyáltalán nem mutatott hajlandóságot a megbánásra. Ránézett mély, sötétlő tekintettel, mint legszebb pillanataikban, s rekedten mondta:
- Felakasztom magam, ha elveszítelek!
Zsuzsi bánatosan nevetett.
- Még most sem érted, hogy csak egy buta félreértés volt?
- Csak azt tudom, hogy nem élnék túl még egy ilyen megrázkódtatást. Te vagy az életem, vigyázz rám jobban… - mondta, mint a süket, aki csak a maga belső hangjára figyel.
- Rám ki vigyáz? – kérdezte Zsuzsi halkan, megbántottan – Csak a magad fájdalmára gondolsz. Arra nem, én hogy éltem meg a gyanúsításodat. Nagyon bántott, kedves... Nagyon!
- Magad idézted elő! - mondta Péter keményen – Hibáztál! Szólnod kellett volna, hogy Iván itt van. Nem a te dolgod az éjszakai látogató fogadása.
- Bután jött volna ki, ha felébresztelek, hogy add oda a szemüveget.
- Itt az elvről van szó! Éjszakai látogató volt, ez tény! Tényekkel pedig nem lehet vitatkozni.
- Megint túlzásba viszed a dolgot, kicsi kedvesem… - mondta Zsuzsi bánatosan – Különbséget kellene tenned látogató, és látogató között. Egy idegent nyilván nem fogadok magamban.
- Nem is küldöd el úgy, mint akinek rossz a lelkiismerete!
- Rendben van! Elismerem, hogy elkapkodtam. De éppen te voltál az oka. Mostanában sokat nyugtalankodsz, nem akartam újabb alkalmat adni rá. Ez csak nem bűn?
Péter feltápászkodott, miközben azt morogta:
- Minden butaság bűn!
Zsuzsi is felállt, s csendesen megjegyezte:
- Vigyázni arra, akit szeretünk, semmiképpen sem lehet butaság, még kevésbé bűn.
Péter begurult.
- De az, a betyárját, ha így teszed! – ordította, hangját egyszerre verte vissza a messzi domb, a Sári – völgye, a nagy erdővel.
- Ne kiabálj, légy szíves, hallja egész Kéneskút!
- Hallja, nem érdekel! Igenis, butaság volt, amit tettél. Olyan helyzetbe hoztál, hogy majdnem beleroppantam. Szerencse, hogy fejbe vágott a kétségbeesés. Másképpen utánamegyek, és megölöm!
- Csillapodj le, kedves! – mondta Zsuzsi most már parancsolón – Tőled higgadtabb, megfontoltabb szavakat várok. Józanabb viselkedést!
- Én is azt vártam tőled! Azt semmiképpen például, hogy átlátszó csipkehálóingben mutogatod magad az éjszakai betolakodónak! – kiáltotta, s faképnél hagyta.
Berontott a házba. Amerre ment, döngött a padló, s bevágta maga után az ajtókat. Az éjszakai csendben, mintha az ég szakadt volna a házra. Zsuzsi nem csodálkozott, hogy ijedt arcok fogadták a hallban. Lejött néhány gyerek, Elvira, s anyósa is kint volt. Erzsi indulatosan kérdezte:
- Mi az isten csudáját műveltek?
Zsuzsi elmondta néhány szóval. Elvira is mérgelődött.
- Már az agyára ment a féltékenység. Mostanában úgy viselkedik, mint akinek isten tudja, milyen oka van rá. Ha ezek után te állsz oda békíteni, agyonütlek! – mondta, s visszament a szobájába.
A gyerekek nevetgélve vonultak vissza, Erzsi mérgesen mutatott Elvira szobája felé.
- Ez mondja, hogy feleség volt?! Fogalma sincs arról, mit kell kibírni egy jó asszonynak. Nem csoda, hogy kidobta a professzor!
Zsuzsi bánatos volt, s Elvira hajdani házasságát nem volt kedve megvitatni, csak anyósára mosolygott bágyadtan, s bement a hálóba. Ott újabb kellemetlen meglepetés érte. Péter elvitte az ágyneműjét. Ennél világosabban nem adhatta tudtára, hogy komolyan neheztel. Máskor elment volna utána, s kérleli. Most nem volt ereje hozzá. Bármennyire logikusnak tartotta Péter viselkedését, valahol a lelke mélyén mégis fájlalta. Úgy érezte, Péternek a látszat ellenére is bíznia kellett volna benne. Lefeküdt egyedül, s csendesen álomba sírta magát.

X/A
          Zsuzsi reggel az ebédlő bőrkanapéján talált rá Péterre. Ruhástól aludt, s erős borszaga volt. Befele sóhajtott, s hagyta pihenni. Halkan tette be az ajtót. Azt remélte, a mámorral együtt kialussza rosszkedvét is. Rosszul reménykedett. Péter morózusan jelent meg a teraszon. Reggelinél ülő sebésznek szűkszavúan nyújtott kezet. Azt mondta, folytassák a reggelit nyugodtan, maga jár egyet. Ezzel kivágtatott a nyaralóból, s a közeli erdőnek vette az irányt. Zsuzsi a konyhaablakból nézett utána. Erzsi csörömpölt a háta mögött, akkor tette, ha valami miatt mérges volt, aztán felcsattant a hangja.
- Máskor reggelre mindig megbékélt! Nem kell olyanra hallgatni, akinek fogalma sincs a rendes házaséletről, csak nyávogja!
- Nem hallgattam Elvirára, anyuka! - sóhajtotta Zsuzsi – Pétert nem volt módomban megbékíteni, mert nem aludt a hálóban.
- Mentél volna utána! A jó asszony nem nyugszik bele az ura haragjába. Kérleli akkor is, ha ártatlanul bántották, ez az asszony kötelessége.
Zsuzsi ránézett az anyósára azzal a tekintettel, amit lányai maguk között tiltakozó tekintetnek neveztek, de amit csak ritkán követett szóbeli tiltakozás is. Tudták, békét kereső természetéből fakadt. Ennek ellenére csodálták önuralmát, melyet apjuk mellett nagyanyjuk is próbára tett időről-időre. Nem Zsuzsi volt az egyetlen, akivel olykor pörlekedett, Mari nénire is rájárt a rúd, de Bélát sem kímélte, ha éppen olyan kedve volt. Zsuzsinak ez jutott eszébe, mert nem járja, hogy bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű. Csendesen megjegyezte :
- Papuska örülne, ha most hallaná anyukát.
Erzsi még inkább méregbe gurult.
- Ne hivatkozz nekem a papusra! Nyugodt természet, azt nem kell körülugrálni. Elég ideje is van arra, hogy magától megbékéljen. A fiam viszont heves természet, magától nehezen békül. Tessék utánamenni, és megbékíteni!
- Nem szabad elsietni, anyuka... Péter igazságtalan volt velem. Olyasmiért haragszik, amiért nem kellene.
- Máskor is volt már ilyen-olyan igazságtalan veled, mégis megbékítetted.
- Akkor úgy kellett mérlegelnem. Mivel sohasem volt igazán elkeserítő a viselkedése, nem büntethettem hosszú nehezteléssel. Nem engedhettem haraggal lefeküdni, hogy pihenni tudjon. Reggel nem mehetett munkába otthoni gondokkal, mert elvonta volna figyelmét gyógyító munkájáról. Most viszont neki is van ideje a megbékélésre. Jár egyet az erdőben, s nyugodtan végiggondolja a történteket. Amikor visszajön, majd kap egy puszit.
- Nekem ez magas, édes lányom!
Zsuzsi békítőn mosolygott.
- Dehogy! Anyukában is van belátás, mérlegel is gyakran, csak nem szokta szavakkal megindokolni.
- Nem a csudát! Ha nagyon megharagítanak, még a szomszédok is hallják! - nevetett Erzsi kicsit félreértve a dolgot, de mindenképpen megbékélve, hiszen a menye jót mondott rá, s annak mindig tudott örülni.
Füredi Laciék is Péterről beszélgettek kint a teraszon, a sebész követte Pétert a tekintetével, s felállt.
- Megy az erdészházhoz, onnan hozta a bort. Elmegyek utána, nehogy belefeledkezzen a rosszkedvébe.
Judit kajánkodón nevetett.
- Most mondd, hogy az álompár nem szokott veszekedni! Szép kis cirkusz volt az éjjel.
- Ne örülj, fiam, nem szokásuk ez. Néha előfordul, de alighanem több szív marad köztük akkor is, mint ami köztünk van legjobb perceinkben… - mondta leplezetlen őszinteséggel, s elment Péter után.
Judit nem hagyta annyiban, rákérdezett Zsuzsinál a történtekre. Zsuzsi nem tagadta le, azt mondta :
- Valóban van egy kis gond köztünk. Rétfalvi Iván visszajött az apja szemüvegéért, magam adtam ki a konyhaablakon. Péter zokon vette, mert hálóingben voltam.
Ennyit kénytelen volt elmondani, nehogy újra rosszul következtessen. Fürediné élvezettel nevetett, aztán legyintett.
- Ne törődj vele, ostobák a férfiak! Én meg sem hallom az ilyesmit. Laci is rendezett néhány jelenetet, mikor az igazgatóm, ismered Kengyel Pistát, hazavitt néhányszor. Dühös volt, a tekintélyét féltette. Hiába mondtam neki, hogy csak ártatlan csevejről van szó. Gondoltam aztán, üssön meg a guta, én ugyan nem izgatom magam miattad!
Zsuzsi is gondolta, hogy fényévekre van egymástól a gondolkodásuk. Megpróbálta jó irányba befolyásolni. Sóhajtva mondta :
- Pedig, aki fontos az embernek, azt félti, Juditka!
Fürediné gondolatban kikérte magának a “ kioktatást “, s epésen válaszolt.
- Akkor mindjárt el is kezdheted megint, Laci szerint az urad az erdészházhoz ment leinni magát!
Zsuzsi erre nem gondolt. Bántotta a dolog, s csendesen felelt.
- Nem szokása az ilyesmi. Ha mégis megtenné, az én felelősségem. Megijesztettem az éjjel.
- Talán inkább feldühítetted?!- nevetett Fürediné kárörvendőn.
Zsuzsi ránézett, gondolt amit gondolt, hangosan azt mondta.
-Összetettebb a dolog. Mindenesetre remélem, nem iszik többet az elfogadhatónál.
Füredinéből ezúttal is hiányzott a jóindulat, mint a megkeseredett emberekből általában. Bántón felelt.
- Ja, drágám, azt is ki kell bírni! Nézz meg engem. Lacit esténként többet látom részegnek, mint józannak. Iszik, mint a kefekötő. Mondhatom, nem nagy élvezet, ha közben hozzám bújik. Főképpen, ha sejti az ember, hogy megint más jár abban a részeg fejében.
Zsuzsi elpirult, s szótlanul tett-vett. Remélte, hogy Judit befejezte a témát, de tévedett.
Fürediné folytatta :
- A karrierjét is tönkreteszi. Az a sebész, aki minden este hülyére issza magát, hamar búcsút mondhat a műtőasztalnak.
Míg beszélt, néhány fiatal lejött a tetőtérből, köztük volt Eszterke is Petivel. A csendes Füredi Eszter rászólt az anyjára.
- Légy szíves, és ne túlozz! Szó sincs arról, hogy apu minden este inna. Csak akkor nyúl a pohárhoz, ha nekiugrassz. Nehéz józanul elviselni a pocskondiázásodat.
- Én pocskondiázom az apádat, na köszönöm szépen?! – kérte ki magának Fürediné felháborodott nevetéssel.
Eszterke leült Peti térdére, s neheztelőn válaszolt.
- Márpedig ez az igazság, anyukám, ne is haragudj ! ...
Fürediné most a lányába kötött bele, ingerülten rákiáltott.
- Kioktatás helyett viselkedj rendesen. Állj fel Peti öléből. Egy tisztességes lány nem feledkezhet meg ennyire magáról. Szégyelld magad!
Eszter riadtan mozdult, de Peti nem engedte ki az öléből, hanem vigyorogva nézett jövendő anyósára.
- Tévedésben tetszik lenni. Ezúttal a csemeténket dajkálom. Bár nagy kedvem volna máshoz is, de Judit néni szemérmetes zavarára tekintettel visszafogom magam.
Judit neheztelően nézett Zsuzsira.
- Hallod a fiatokat? Szabad így beszélnie velem?
- Dehogy szabad! – sóhajtotta Zsuzsi – Peti tréfásan akart fogalmazni, közben megfeledkezett arról, mivel tartozik az idősebbeknek. Remélem, ezt még átgondolja?!
- Bocsánatot kérek! – mondta Peti elkomolyodva – De mindig feldühít a képmutatás.
- Nem vagyok képmutató! – kérte ki magának Fürediné – Egyszerűen nem illik így viselkedni az esküvő előtt.
- Jó, akkor most emlékeztetem Judit nénit, hogy Eszter nem költözött még hozzám, mint Judit néni anno Laci bácsihoz jóval az esküvő előtt. Soroljam még ?!
Fürediné hangot váltott.
- Olyan borzasztó nagy kérés, hogy várjátok ki azt a néhány hetet?!
- Elég borzasztó! Ugyanis, mi már összetartozunk, de még jó éjt puszira sem mehetek közel Eszter ágyához, csak a küszöbön adhatom meg. Ha véletlenül a térdemre ereszkedik a család előtt, Judit néni azonnal a tisztességet emlegeti, mintha isten tudja, milyen bűnt követnénk el.
A lányok beszédes pillantásokat váltottak, s Barbi megszólalt:
- Ha egyszer elfogadunk egy helyzetet, azzal tovább nem kellene foglalkozni, Judit néni!
Bea is csatlakozott.
- Felőlünk akár közös ágyba is bújhatnának. Nem mi tiltottuk ki Petit. Eszter határozott így, ránk való tekintettel.
Zsuzsu sem tudott hallgatni.
- Kisbabájuk lesz. Ha ezt tudomásul vettük, azt is természetesnek kell venni, ha úgy fordulnak egymás felé, mint a házasok. Tudják ők a határt. Ez nem volt illetlenség, végtére is csak magunk vagyunk.
Fürediné hangja felcsattant.
- Ez a mai fiatalság! Mind egy húron pendül azonnal. Könnyedén veszik az erkölcsöt. Siralmas nemzedék, aki még siralmasabb utódokat nevel.
A gyerekek egymásra néztek, mintha egy pillanatig azon meditáltak volna, hogy kiosszák-e érdeme szerint, vagy inkább hagyják a csudába a dolgot. Az utóbbi mellett döntöttek. Szinte egyszerre keltek fel a székekről, fogták a kistányérokat, s levitték a reggelit a nagy fa alá. Aztán a teraszig hallatszott ítélkezőn méltatlankodó, bosszús nevetésük.
 X/B
 Péterék akkor sem kerültek elő, mikor a család a fürdőbe indult. Zsuzsi otthon maradt Füredinével. Erzsiékkel úgy beszélték meg, hogy három óra körül jönnek ebédelni. Utána nem mennek vissza. A gyerekek rövid kirándulást terveztek a közelinek tűnő messzi dombra. Szemügyre akarták venni a titokzatos romokat, mivel Barbi állította, hogy egyik holdvilágos éjjel női alakot látott a domboldalon a romok közelében. Amit Barbi mondott, illett komolyan venni, s felkeltette a lányok borzongós érdeklődését.
Zsuzsi kényelmesen látott az ebédfőzéshez. Ha nyugtalankodott is Péter miatt, nem mutatta. Magát azzal vigasztalta, hogy nagy baja nem eshet, hiszen ott van mellette a barátja. Nem fognak nagy ivászathoz, Péter vigyázni fog Laci egészségére.
Judit betelepedett hozzá a konyhába. Azt mondta, nincs kedve magában heverészni a nagy fa alá kitett nyugágyban. Először kerültek olyan helyzetbe, hogy hosszú beszélgetést folytassanak. Zsuzsi némi aggodalommal nézett elébe, hiszen annyi, annyi éven át szemben állt vele Judit, ezek után találnak-e elfogadható, közös témát.
Füredinének nem voltak ilyen gondjai. Azonnal rossz ízű pletykálkodásba fogott, sorra vette a közös ismerősöket. Először viselt dolgaikat emlegette, aztán Zsuzsi bánatára arról beszélt, hogy ki mit mondott Kerekesékről a hátuk mögött. Olyanokat is emlegetett, akiket Zsuzsiék becsültek, s nem gondolták róluk, hogy rossz szívvel vannak irántuk, ha nincsenek jelen. Mielőtt zokon vette volna, szerencsére eszébe jutott, hogy Judit szavait nem szabad készpénznek venni. Tapasztalta már, hogy legtöbb dolgot másképpen értékel, mint az elvárható volna. Zsuzsinak ezzel együtt is szüksége volt az önuralmára. Fürediné társaságát kénytelen volt elviselni, de rosszindulatú viselkedése próbára tette türelmét.
Juditból egy idő után kibújt a régi indulat, s magasról mondta :
- Annak idején sokunkat meglepett, hogy neked mindössze érettségid van. Na persze, ahhoz elég, hogy a főzőkanálba kapaszkodhasson az ember. A gyerekneveléshez sem kell egyetem, a tiszta inghez sem.
Zsuzsi befele sóhajtott: Judit semmit sem tud róla! Most mondja el, hogy kilenc gyermek mellett a gyereknevelés sem egyszerű dolog. Főképpen akkor nem, ha az édesanya komolyan részt vállal gyermekei lelki-szellemi nevelésében is.
A kilenc gyermeket tizenkét éven át tanította napi rendszerességgel idegen nyelvekre. Szerepe volt abban, hogy felvették őket az egyetemekre, főiskolákra. Ahogy abban is, hogy hozzájutottak ahhoz a külföldi irodalomhoz, tudományos kiadványokhoz, melyekhez itthoni kiadásban nem juthattak volna. Már akkor is, mikor még nem bírták jól az idegen nyelveket. Maga fordított külföldről szerzett kiadványokból, gyakran a rádiók adásaiból. Olykor fél éjszaka jegyzetelt. Arról sem tud, hogy segített a szakdolgozatok megírásában is. Nem csak forrásanyaggal, vagy azzal, hogy maga gépelte az összes szakdolgozatot. Ténylegesen is részt vállalt a munkákból. Segített rendszerezni a jegyzethegyeket, végleges formába önteni a szakdolgozatokat. Többet tanult közben, mint bárki gondolná. Csak a négy pedagógus szakdolgozatait tekintve, akár maga is vizsgázhatott volna utána. Nem beszélve saját nyelvtudásáról.
Judit nem mondhatja el, hogy eredetiben olvasta Shakespeare-t, Schillert vagy Zolát. Nem tudja, milyen nagyszerű élmény. Ahogy azt sem sejti, hogy a nyelveket igazán jól beszélő ember milyen élményekkel lesz gazdagabb kint a nagyvilágban, hiszen Füredinének mindössze egy német nyelvvizsgája van a diplomája mellett, s ahogy hallotta, azzal sem jeleskedett. Hogyan is értené meg, hogy milyen csodálatos dolog úgy tájékozódni külföldön, mintha otthon volna az ember. Nem értené, ahogy a süket, nagyothalló emberrel is nehéz volna elfogadtatni a zene lényegét. Ha mindezt felsorolná, ízléstelen dicsekvésnek tűnne. Péter nagyon helytelenítené. Igaza is volna, nem természete. Hallgatni fog tapintatosan. Judit mondjon bármit.
Elhatározni könnyebb volt, mint betartani az elhatározást. Fürediné mondta, s csak mondta a magáét. Akkor éppen valamiféle brosúra szöveget adott elő a tanult, magukat eltartó nők előjogairól mindenki mással szemben. Azt mondta, ha rajta múlna, a családban otthon maradó asszonyoknak szavazati jogot sem adna, mert kívül maradnak a tényleges társadalmon. Bosszantón zagyva fejtegetés volt, s felettébb sértő. Nem kellett éles eszűnek lenni hozzá, hogy meglássa benne a világos szándékot: Füredinében dúltak az ellenséges indulatok.
Zsuzsi nem volt szent, türelme sem volt végtelen, s egy idő múlva mocorogni kezdett benne a kisördög. Maga is megszólalt.
- Hallgatlak, s azon gondolkodom, mennyire másképpen látjuk ugyanazt a dolgot. A családban élő, dolgozó nőket is érdekli a világ. Persze, sokfélék vagyunk, lehetőségeink is eltérőek. Magamról biztosan elmondhatom, hogy mindig minden érdekelt. Abban az időben is, amikor alig volt rá lehetőségem. Az igaz, hogy valamivel kedvezőbb helyzetben voltam mindig, mint legtöbben, köszönhetőn Péternek, s a nyelvtudásomnak. Nyugodt szívvel állíthatom, Péter mindig, mindenben társnak tekintett. Megbeszéli velem a dolgait, gondjait. Szakmai kihívásokról beszél, az aktuális politikáról alkotott véleményét is megosztja velem. Nyelvtudásom pedig segítségemre van abban, hogy a világból kicsivel több információhoz jussak, mint az átlagember.
- Nagy dolog. Én például perfekt vagyok németből, de nem szoktam dicsekedni vele!
- Perfekt vagy ?! Hisz ez nagyszerű! Akkor beavathatlak egy kedves játékunkba. Gyakran nyelvészkedünk, szeretünk játékosan, kapásból fordítani, vagy mások fordítását elemezni.  Próbáld ki, pihentető. Például egy Heine vers első két sora. Heine ezt írta : - " Du bist wie eine Blume, so hold, und schön und rein..." Te hogy fordítanád magyarra ?
Ennél egyszerűbb feladatot nem adhatott volna. Fürediné mégis belevörösödött. Hangja bosszús volt, s gyenge feleletet adott.
- Nem szeretem, ha vizsgáztatnak. Egyébként, Heine azt mondja a virágra, hogy tiszta és szép. Ez bosszantóan egyszerű példa volt.
Zsuzsi nem mondta, noha már a nyelvén volt, hogy mégis megbukott belőle. Versről lévén szó, abban kellett volna gondolkodnia, s nem a szavak puszta jelentésén. De a szavakat sem értette meg. Heine nem a virágról beszélt, hanem a szeretett lényről. Gyerekeik ezt már kiskorukban tudták.
- Nem véletlenül adtam ezt a két sort. Nagyon kedves emlékem. Pétertől hallottam a legszebb fordítást megismerkedésünk estéjén. Azt mondta ..." Mint egy virág, olyan vagy,...oly tiszta, szép, szelíd... " Képes Géza fordítása. Péter innen vette a kedves becézést is. Még ma is jó melegséggel tölt el, mikor azt mondja:" kis virágom!"
Fürediné vette az üzenetet. Mérgében sikítani szeretett volna.  Bosszúból Zsuzsi hajával kezdett foglalkozni. Kifejtette, hogy ódivatú a hajviselete. Ma már senki sem fésül kontyot. Hozzátette, hogy vágassa le rövidre, visszafiatalodna jó pár esztendőt, ami negyven felett mindenki hasznára válik. Főképpen annak, akit lestrapáltak a gyerekek. Kilenc is mindjárt.
Zsuzsi nem ugrott a nyilvánvaló sértésre. Helyette valamiféle elégtételt érzett, hiszen ebből látta, hogy maga is célba talált. Beérte ennyivel.

 X/A
   Péterék megjelentek a teraszon. A két kóborló egymásba kapaszkodva botorkált a bejárati ajtó felé, csak nehezen találták meg a konyhát. Megálltak a nyitott ajtóban, s Péter botladozó nyelvvel mondta:
- Kérem a demi… demi… demizsonomat!
Zsuzsi ijedten rebbent elé.
- Ne igyatok többet, kedves! Inkább pihenjetek le. Nem aludtál jól az éjjel, aludj egyet. Laci is lepihen. Igaz, Laci?!
- Nem vagyok álmos! Fit… fit… fittek vagyunk! – próbálta kihúzni magát a sebész, de következő pillanatban Zsuzsira esett.
Judit méregbe jött, s miközben segített az urát a falhoz támasztani, dühösen mondta:
- Nem lehet ezekkel normálisan beszélni, húzzuk be őket az ágyra, és kész!
- Nana! – emelte fel ujját a sebész figyelmeztetőn – Te csak ne kommandírozz itten, nem vagyunk otthon!
- A demizsonom… - kezdte Péter újra, s megkapaszkodott az ajtófélfában – Inni akarok még!
- Én is, nekem is van bánatom… - mondta a sebész.
Péter ráförmedt.
- Neked nincs! Nem a te feleségedet látta abba a csüpke… csüpke… hogy a nehézség essen bele, csipkehálóingbe!
- Ó, hát ez a baj?! – nevetett fel Zsuzsi – Nem láthatott semmit, édes csacsikám! Nem világított át a fény. Emiatt kár volt búsulnod.
- Hallod, barátom, egyetlen barátom, mit mond az én feleségem ?! Neki az semmi, hogy Rétfalvi Iván hálóingbe látta! – hördült fel Péter drámai hangon.
- Helytelen gondolkodás, helytelen! Magát senki sem láthatja hálóingben, csak a barátom! ... Még én sem, tudja?! – integetett Zsuzsi orra előtt a sebész, s folytatta feljajdulva – Az az ember látta! Csalódtam magában.
Fürediné dühösen mondta.
- Csalódtál vagy sem, aló mars, lefeküdni!
- Nem benned csalódtam, egy angyalba csalódtam...Te is angyal vagy, bosszúálló, gonoszkodó angyal, de én egy szelíd kis angyalban csalódtam, mert mutogatta magát a Rétfalvi Ivánnak!
- Mutogattam a csudát! – bosszankodott már Zsuzsi is – Megijesztett, megfeledkeztem arról, hogy levettem a köntöst.
- Ezeknek ugyan magyarázhatsz! – intett a két férfi felé Judit – Hülyére itták magukat.
Füredi Laci minden átmenet nélkül sírni kezdett, s Péter vállára borult.
Péter vádlón nyújtotta kezét Zsuzsi felé.
- Látod, hogy mit tettél? Eszébe jutott újra a bánata. Majd húzatja megint az Akácos utat. Kellett ez nekünk?
- Akácos út, ha végigmegyek rajta én… - óbégatta a sebész abbahagyva a sírást olyan hirtelen, ahogy belefogott.
- Ácsi! Ne ezt daloljuk! – tiltakozott Péter – Daloljad velem, hogy aszondja: Megugrattak Hortobágyon a karámból egy csikót, ellopták a szeretőmet, azt sem tudom, hogy ki vót...Hol a demizsonom?
Zsuzsi az Akácos út emlegetése után tartott Judit újabb haragjától, de az asszony közömbösen reagált rá. Nem tudott az előzményekről, vagy nem érdekelte már. Utálatos hangon mondta :
- Hányingerem van tőlük.
- Mit tegyünk velük? – sóhajtozott Zsuzsi.
- Belökjük őket az ágyba, vagy hallgathatjuk órákon át a süketelésüket. Legjobb volna odaadni a demizsont. Igyanak, aztán maguktól elalszanak.
- Csak nem fogjuk itatni őket?! – képedt el Zsuzsi.
- Ez a legjobb módszer, ha az ember véget akar vetni a cirkusznak. Ne hidd, hogy bajuk lesz. Annyit tudnak inni, mint a gödény, de a részegségen kívül kutya bajuk. Adjuk oda a demizsont.
Zsuzsi a fejét rázta.
- Szó sem lehet róla! Laci állapotában már ennyi is megengedhetetlen volt.
Fürediné nem aggódott az ura állapota miatt. Mérgesen legyintett, mint aki azt mondja, teljesen mindegy, inni fog eztán is. Péter közben rákiabált Zsuzsira.
- Nem hallod, édes életem, hogy mit mondtam ? Ki az úr… ki az úr a házban?!
Judit élvezettel nevetett, s ment a demizsonért. Péter kezébe nyomta, s utálkozón mondta:
- Itt van, ihatnak, részeg disznók!
Zsuzsit bántotta a stílus, hiszen kapatosságában is szelíd volt a két italos. A férfiak is zokon vették, Füredi Laci panaszosan mondta:
- Hallod, komám, hangjához talált már?!
Péter is megbántódott.
- Ilyenek ezek az asszonyok, barátom! - mondta egy kalap alá véve őket –Az egyik mutogatja magát, és nem fogad szót. A másik meg csúnyán beszél. Nem baj, barátom, egyetlen barátom, elmegyünk! Elmegyünk innen, az áldóját!
Megindultak összekapaszkodva, dülöngélve. Vitték magukkal a demizsont. A kertnek vették az irányt, s hamarosan valahonnan a kert végéből felhangzott újra a hortobágyi nóta.
Zsuzsi bánatában nevetett.
- Megint dalolják. Nem véletlenül ezt. Nem nyugodt, még mindig bántja az átélt keserűség.
- Kell is indok ezeknek, ha vedelni akarnak! – legyintett Judit újra.
- Tudnod kell, hogy Péterre nem jellemző. Bánt ez a dolog. Még sohasem szaladt ki ennyire alóla a talaj. Az is bánt, hogy így látják majd a gyerekek.
- Én is akkor utáltam meg az apámat, mikor először láttam részegen! – mondta Fürediné kevés jóindulattal – Addig úgy imádtam, mint Eszter Lacit, de aztán rá sem tudtam nézni jó szívvel többé.
Szaporította vele Zsuzsi bánatát, s igyekezett más témát keresni.
- Aligha lesz ma messzi dombi kirándulás, nyugatról erősen borul.
- Nézz ki jobban, már felettünk is. Mindjárt zuhog! – ijesztgette Fürediné.
- Hogy hozzuk be őket ? Valahol Berényi kerítése közelében vannak…- tépelődött Zsuzsi.
Juditot nem érdekelte a sorsuk, helyette kíváncsian kérdezte:
- Összejártok a szomszédékkal ?
- Csak szomszéd van, családja nincs. Másféle ember. Amolyan duhaj, Pali szerint nőcsábász is… - mondta Zsuzsi ideges vibrálással a hangjában.
Egyáltalán nem volt kedve ahhoz, hogy ebben a helyzetben Berényiről bővebb felvilágosítást adjon. Az ablakon át kémlelte az időt. Az Alpok felől fekete felhők gomolyogtak, egészen leereszkedtek a messzi domb tetejéig, eltakarták a romokat. Messziről már dörgött is.
Fürediné felnevetett.
- Ezek tényleg megáznak!
Zsuzsi nem felelt. Szaladt kifelé. Hirtelen nagy szél kerekedett, s felettük is megdördült az ég. Judit is követte. Futottak a kertbe. Fürediné menet közben kiabálta, mint aki örül a felfedezésének.
- Jég is lesz, nézz hátra!
Péterék a földön ültek néhány lépésre Berényi kerítésétől. Azon a részen téglából volt a fal. Félig-meddig már aludtak. Péter lábai között üresen feküdt a demizson. Zsuzsi megpróbálta felébreszteni.
- Ébredj, kedves, ébredj! Nagy vihar jön, megáztok. Állj fel, bemegyünk! – mondta, s a hóna alá nyúlt, hogy megemelje.
Péter kissé magához tért, s hunyorogva motyogta:
- Ki… Ki vagy ?
- Kivagyok, az biztos! – nyögte Zsuzsi, s visszaengedte a földre. Péter teljesen elhagyta magát, nem bírta el.
- Sejtettem, hogy kár az igyekezetért! – kiáltotta felnevetve Judit, s leguggolt Laci mellé. A zsebeit kezdte kiforgatni.
- Csak nem akarod itt hagyni?! – kérdezte Zsuzsi elképedve.
- De, majd megszakadok! – mondta Fürediné. Zsebre tette a pénzt, s az iratokat – Úgy kell nekik, minek vedeltek!
Zsuzsit elfogta a harctéri idegesség, szinte toppantott.
- Nem! Szó sem lehet róla! Bevisszük őket. Gyere ide, és fogd meg Péter lábát, ketten elbírjuk!
Juditot meglepte a határozottsága. Engedelmeskedett, de ketten sem tudták felemelni. Zsuzsi torkát sírás fojtogatta. Közben Berényi kerítése felett a szögesdróttal nem törődve átlendült egy nyereg, s megjelent Berényi a kerítés tetején lovagló ülésben. Vigyorogva mutatott Péterre.
- Nocsak-bicsak, a mintaférj! Kézcsókom, hölgyeim! Hogy, s mint vannak?
Nem jöhetett volna rosszabbkor. Zsuzsi szokatlan indulattal felelt.
- Menjen a búsba, ne bámészkodjon itt!
Berényi felnevetett.
- Hogy jöjjek segíteni?! Ezer örömmel! – kiáltotta, s lehuppant a földre, elment Judit mellett vidám kacsintással. Hátára dobta Pétert, mint egy krumplis zsákot, s se szó, se beszéd, megindult vele a nyaraló felé. Zsuzsi felocsúdva meglepetéséből, gondolta beletörődőn, hogy lesz, ami lesz, ha Péter megtudja. Mégiscsak az a fontos, hogy tető alá kerüljenek. Vigasztalta is magát azzal, hogy most nincs egyedül. Péter nem vádolhatja felelőtlenséggel. S, szaladt utánuk, a teraszra érve mutatta az utat.
Berényi ledobta Pétert a franciaágyra, s leült mellé, mint aki elfáradt. Zsuzsi nem ment be a hálóba, az ajtóban maradt, s kérő hangon mondta:
- Behozná a vendégünket is?
- Mindjárt, csak előbb van egy kis mondandóm… - felelte a férfi furcsa hangon – Úgy is mondhatnám, most elszámolunk egymással, édes asszonyom!… Maguk engem nagyon megsértettek, több lépcsőben is. Először azzal, hogy megjelenésük után átnéztek Berényi szomszédon arisztokratikus gőggel. Tehetősebb vagyok, mint maguk valaha is lesznek, de nem vagyok doktor, tehát ember sem vagyok!
- Ilyet sohasem tennénk. Más a maga bűne.
- Na, igen! Merészeltem megkívánni egy szőke szépasszonyt. Hozzáértem a mocskos proli kezeimmel… Meglepi majd, ha azt mondom, hogy megbüntettem magukat a magam módján. Megfizettek a gőgért, a verésért, a megaláztatásért. Talán még jobban meglepi, ha azt mondom, az utóbbi napokban már kezdtem hinni, hogy otromba voltam magával, a bosszúm sem volt jogos... Ma aztán rájöttem, hogy nagyon is jogos volt. Én nem egy tisztességes asszonyt inzultáltam a tó vizében, hanem egy szajhába botlottam bele!
- Távozzon! – mondta Zsuzsi remegő gyomorral.
- Majd, ha befejeztem. Végighallgat. Ahogy én is végighallgattam az imént, hogy Laci doktor részegségében milyen imádattal beszélt magáról. Remélem, a vadbarom ura emlékezni fog rá, ha kijózanodik. Rádöbben, hogy imádott felesége a legjobb barátjával csalja… Tudja, asszonyom, én nem vagyok egy erénycsősz, de szememben ennél aligha van nagyobb szemétség!
- Őrült tévedésben van, de nem kezdek vitát magával!
- Már megint ez az arisztokratikus gőg! No, persze! A doktor úr jó szeretőnek, de a magamfajta ellen sírva tiltakozik. Megéri maga is a pénzét. Tiszteletben álló nagyságos asszonyok, pfuj! Valójában mind képmutató szajha. Rosszabbak maguk a filléres prostiknál. Azok szükségből viszik vásárra magukat, és vállalják, de a magafajta becsapja a világot.
- Sajnálom magát, hogy ilyen meggyőződésre jutott.
- Ne sajnáljon, mert van magamhoz való eszem. Mindig megtorlom, ha megsértenek. Maguk is megértek a verésre. Fogalma sincs, hogy miről beszélek, ugye ?! Majd mindjárt lesz... Magamba bolondítottam a csinos kis nevelt lányukat. Lefektettem, használtam, mint a legutolsó prostit, aztán kirúgtam. Üzenem a vadbarom urának, Brigi után az édes lányukra is sort kerítek, ha nem adják alább!
Zsuzsit soha nem tapasztalt indulat fogta el. Berontott a szobába, egyenesen Berényinek, két öklével verni kezdte a férfi, ahol érte, s közben sírva kiabálta :
- Mit tett?!... Mit tett, maga lelketlen?! Azt bántotta, aki a legvédtelenebb?! Aki olyan kétségbeesetten keresi a szeretetet, hogy eddig senkit sem engedett közel magához, mert attól félt, hogy bántani fogják ?! Vele tett ilyet ?! Rávitte a lélek?! Rávitte?!… Büntesse meg az Isten bűnei szerint!
Életében először hívta Isten büntető kezét, de anyai fájdalmában csak hozzá fordulhatott. Berényi hátrált, karját tartotta az ütések elé, másképpen nem védekezett. Zsuzsi abbahagyta a verést, zokogva leereszkedett a szőnyegre, s verni kezdte a földet Berényi lábai előtt.
A férfit meglepte a támadás, de a látvány még inkább. Néhány pillanatig csodálkozón nézett, aztán megvonta a vállát.
- Sajnálom, asszonyom, ha ez ilyen tragédia. Így legalább nem tartozunk többé egymásnak. Kézcsókom! – mondta, s kivágtatott a szobából.
X/B
Kint már zuhogott. Fürediné tekintélyes lapulevelet tartott a feje fölé, s már messziről hívta. Berényi bevitte a sebészt is. Judit a zöld szalonnak nevezett szobába vitette, hálálkodva szaladt a nyomában, de a szomszéd nem állt vele szóba. Leszaladt a teraszról a zuhogó esőbe, átvágott a kerten, s eltűnt, amerre jött.
Judit csuromvizesen bámult utána. Vörös haja a homlokába tapadt, ruhájából csöpögött a víz, de a férfi annyira elbűvölte, hogy nem törődött vele. Besietett Zsuzsihoz a hálóba, s már az ajtóban ujjongott.
- Ez a Berényi egy Grál-lovag, és milyen jóképű! Nem csoda, hogy sikerei vannak a nőknél.
Zsuzsi nem felelt. Még mindig a szőnyegen térdelt, de már előre hajolt, fejét a szőnyegen nyugvó karjaira hajtotta. Kontya félig kibomlott, s haja eltakarta arcát.
- Zsuzsi, mi bajod?! – kérdezte Judit elhűlve, közelebb ment hozzá, s megérintette a vállát.
Zsuzsi eldőlt, mint egy zsák. Fürediné sivalkodni kezdett. Mikor egy kicsit magához tért, rázta a férfiakat, de egyiket sem tudta magához téríteni. Telefon nem volt a villában, segítséget nem hívhatott, s mire a család megérkezett, közel állt az idegösszeomláshoz.
A teraszon várta őket kezét tördelve, s sírva kiabált Elvirának.
- Főorvos asszony, tessék gyorsan jönni! Valami borzasztó történt!
Mindenki rohanni kezdett, Elvira lihegve kérdezte a lépcsőről, hogy mi van, mi történt. Fürediné összekoccanó fogakkal válaszolt.
- A férfiak részegen alszanak. Zsuzsi a háló szőnyegén fekszik, a szeme csukva, s nem felel... Jaj istenem, talán meghalt… - mondta ki azt, amitől halálra rémült.
A lányok sivalkodni kezdtek. Erzsi jajveszékelt. A fiúk mindenkit elsodorva, egymásnak rohantak az ajtóban.
Elvira üvöltött:
- Nyugalom! Ez csak a fura sokk lehet!
Azonnal a régi betegségre gondolt, de maga is utat tört magának. Hamar kiderült, hogy jól gondolta. Zsuzsun kívül mindenkit kizavart a hálóból. A kis medikát oktatta, miközben ellátta Zsuzsit. Péter mellé fektették a franciaágyra. Dolguk végeztével kimentek a hallba a szorongó családhoz, s Juditnak támadt azonnal.
- Mit tettél vele?! Ezt a sokkot csak iszonyú megrázkódtatás váltja ki, mi a fenét műveltetek?!
Fürediné még mindig reszketett, s sápadtan tiltakozott. Említette a kertben alvókat, Berényit, s azt a keveset, amit még tudott. A végén sírva bizonygatta, hogy fogalma sincs arról, hogy mi történt a hálóban. Zsuzsira már így talált, miután Berényi az urát is behozta a házba, s elrohant a kerten át. Csak utána ment be a hálóba mit sem sejtve. Brigi sejtette, hogy mi történt, s a falhoz dőlt sírva.
Ex hypothesi! Abból a tényből, hogy Berényi ott járt, s Zsuzsi rosszul lett, a gyerekek csak egyetlen dologra tudtak következtetni. A hallban várakoztak. Alig beszéltek, mindegyiküket gyötörte az aggodalom. Ismerték apjuk felfogását. Elképzelni sem tudták, hogy beletörődhet, ha a bitang hozzányúlt az anyjukhoz. Fájt a szívük a másik lélekért is, hogy éli majd túl, hiszen máris beleroppant. Hangosan egyikük sem merte kimondani. Elvira ráérzett a gondolataikra, mint mindig, s mérgesen mondta:
- Hülyeségeken ne járjon az eszetek, mert nyomát sem láttuk! Más történhetett. Valamivel iszonytató módon megbántotta a galád.
Maga sejtette azt is, hogy mivel, de Brigit nem adhatta ki. Amiatt is izgult, hogy a lány könnyei ne legyenek árulói. Az volt a véleménye, hogy nem kell mindenről tudnia a családnak. Brigi már nem gyerek. Nem tartozik beszámolni cselekedeteiről.
Bogi szintén sejtette, hogy mi történhetett. Brigi, s Berényi viszonyáról Palit tájékoztatta egy templomba járó, napszámosasszony a berényi tanyáról. Ritkán fordultak meg ott olyan lányok, akiket addig csak az istentiszteleten látott. Pali utánajárt a dolognak, s tudomást szerzett a szakításról is. Arra készült, hogy beszél Brigivel, csak a kedvező alkalomra várt. Bogi most összehúzta magát ültében, a többiek idő előtt nehogy meglássák rajta, hogy többet tud náluk.
A fiúkat fűtötte a harag. Norbi egy helyben topogott idegesen, aztán megszólalt indulatosan.
- Mire várunk?! Gyerünk át, és verjük meg Berényit! Bármit tett, a verésre holt ziher, hogy rászolgált.
Peti is meglepőn harciasnak mutatkozott.
- Pontosan! Közben azt is kiverjük belőle, hogy mi történt.
Tomi idegesen felnevetett.
- Önbíráskodás?! Miért is ne, ez egyszer benne vagyok. Ha egy ujjal is hozzányúlt édeshez, magam taposom ki a belét.
Kékesi Laci higgadtabb volt.
- Nyugalom! Majd sort kerítünk rá, de jó apánkat meg kell várni. Ebből nem hagyhatjuk ki, gyerekek… Elsősorban az ő joga a számonkérés. Erre igényt tart, ismerhetitek! Kevesebbet se kapjon a bitang, mint amit érdemel.
- Majd menet közben emeljük az adagot! – mondta Norbi dühös nevetéssel – Ne témázzunk, hanem indulás!
Három fiú mozdult, Kékesi Laci szigorúan rájuk szólt.
- Állj! Sehova se megyünk. Jó apánk távollétében én parancsolok!
A fiúk morogva vették tudomásul. Bea megszólalt.
- Ha jobban belegondolunk, pofikáim, édesnek most dupla bánata van. Édesapa éppen akkor ütötte ki magát, mikor a legnagyobb szükség volt rá.
- Na, ez a másik! – mondta Kékesi Laci megváltozott arccal, s a fiúk ítélkezőn üsszenéztek.
Elvira hangja felcsattant.
- Mert ti ártatlan bárányok vagytok mind, igaz?!
Hallgattak egy darabig, aztán Bea vacogósan mondta :
- Erre rámehet a házasságuk is.
- Hülyeség! – tiltakozott Tomi.
- Emberek ők is, Tomikám… - mondta Zsuzsu is bánatos hangon – Az életben akadhat mindenkinek olyan bánata, amit nem képes feldolgozni.
- Ha a magad példáját hozod, te is megbocsátottál végül… - vitatkozott Tomi.
- De ez már nem ugyanaz… - felelte Zsuzsu csendesen.
Kékesi Laci átkarolta, hozzáhajtotta a fejét, s hallgatott. A gyerekek is hallgattak. Tovább nyomasztotta őket az aggodalom. Elvira kiment a hallból, Fürediné az ura mellett volt, Erzsiék lepihentek, megviselte őket is az ijedelem. Amint a gyerekek maguk maradtak, a fiúk kimondták mindazt, amit apjuk számlájára írtak, s nem voltak kíméletesek.
Egy idő után Brigi otthagyta őket. Felment a tetőtérbe. A történtek gyilkolták a lelkét. Mardosta a szégyen, halódott benne a szerelmes nő is. Hiszen a szív érez, s uralkodik. Anyja miatt is gyötrődött. Szinte bizonyos volt benne, hogy Berényi leteperte. Tönkretette a szülei életét is. Nem tudta elviselni a gondolatát, hogy ilyen aljas emberbe szeretett bele, s a halálra gondolt.
X/C
Lent erről mit sem sejtettek. Órákig tartó égzengés után elvonult a zivatar, de a gyerekek nem mozdultak a hallból. Várták, hogy valami fejlemény legyen.
Péter felébredt közben, s kóválygó fejjel ült az ágy szélén. Percekig töprengett azon, hogy nappal van-e, vagy éjszaka. Azt sem tudta mire vélni, hogy Zsuzsi is felöltözve alszik mellette. Elvira éppen akkor nézett be rájuk, s dióhéjban elmondta a történteket. Péter a fejéhez kapott, s rohant a fürdőszobába. Hideg zuhany után félőrült módjára ment vissza Zsuzsihoz, a hallban futtában kérte számon a fiait.
- Senkinek sem jutott eszébe, hogy a hideg vizes csap alá nyomjon?! Hol tartjátok az eszeteket, a rohadt életbe ?!
Mikor eltűnt a hálóba vezető ajtó mögött, Norbi vigyorogva mondta:
- Ami jó apánkat illeti, visszatért a normális kerékvágásba!
A fiúk halkan összenevettek. Bogi akkor jött le a tetőtérből. Barbit sietve kihívta a teraszra, pár szót beszéltek, aztán mindkét lány rohant a tetőtérbe. Berontottak Brigihez, lerángatták róla a takarót, kirángatták az ágyból, erővel húzták magukkal, levitték Elvirához. Szinte bezuhantak vele az ajtón, s Barbi fojtott hangon kiáltotta :
- Ez az őrült beszedett valamit!
- Sót, meleg vizet! – rendelkezett Elvira, s megrázta Brigit – Mit vettél be, azonnal mondd meg, mert agyoncsaplak!
- Hagyjál ! - sírta Brigi félálomban, s hozzáborult.
Elvira lekevert két pofont a lánynak. Így tudta meg, hogy beszedte a nyaralóban található összes altatót. Erzsi tekintélyes mennyiséget tartott belőle, elhozta otthonról a tartalékot is. Addigra összefutottak a lányok, s míg teljesítették Elvira további parancsait, a karjaiban tartotta a lányt, s sírva hajtogatta :
- Ne aludj el, kislányom ! Nyisd ki a szemed, nézz rám! Azt sem bánom, ha visszaadod a pofonokat, csak ne aludj!
A lányok közben lótottak-futottak. Bogi hozta az üres fiolákat, dobozokat, hogy lássák, mi mindent vett be. Barbi, s Bea sóról, meleg vízről gondoskodtak, Zsuzsu a tölcsért hozta a lavórral. Elvira gumicsövet húzott a tölcsérre, s se szó se beszéd, lefogták Brigit, kimosták belőle a lenyelt gyógyszert. Maguk csak aztán ölelték, simogatták, s sírva mondogatták :
- Hogy tehettél ilyet?!
- Bármi okod is volt rá, akkor sem szabad lemondani az életről!
- A halálnál nincs reménytelenebb helyzet. Míg él az ember, minden jóra fordulhat!
- Szeretünk, hogy feledkezhettél meg arról, hogy szeretünk?!
Ezt Bogi kérdezte, s áldotta a sorsot, hogy gyanakodni kezdett. Felfedezte Brigi ágya alá rejtett üres poharat a gyógyszermaradékkal. Ki tudja, mi történik, ha csak reggel fedezik fel az őrültséget. Rajtuk kívül senki sem tudta a házban, hogy milyen dráma zajlott le Elvira szobájában.
A hálóban is dráma volt. Péter a franciaágy szélén ült. Zsuzsit nézte, közben kínpadon vergődött a lelke. Ha Berényi leteperte, ha hozzáért, ha a magáévá tette, beleroppan eddigi életük. Első sorban nem maga miatt. Még akkor sem, ha égetné szüntelen. Zsuzsit megöli a tudat, az átélt borzalom. Képtelen lesz lelkileg feldolgozni az idegen férfi érintését.
Már hitte, hogy csak ez történhetett. Iszonytató módon vádolta magát. Eszébe jutott a minapi féltékenysége is. Hogy is feltételezhette Zsuzsiról egyetlen pillanatig is, hogy képes volna mást magához engedni. Hogy tűrhette el a kósza gondolatát, mikor tudnia kellett volna, halál biztosan tudni, hogy Zsuzsi rajta kívül sohasem volna képes mást ölelni. Ahogy azzal is bűnt követett el ellene, hogy nem volt mellette, mikor a legnagyobb szüksége volt rá, mert kiütötte magát egy hülyeség miatt. Cserbenhagyta. Valósággal cserbenhagyta. Sohasem fogja megbocsátani magának, soha !- gondolta gyötrődő lélekkel, s Zsuzsihoz borult.
Zsuzsi megmozdult, s átölelte Péter nyakát.
- Már reggel van, kicsi kedvesem?! – kérdezte a nyugtatótól bódult fejjel.
- Vagy örök éjszaka… - nyögte Péter sötét arccal.
Zsuzsi kinyitotta a szemét, hunyorgott, s vizsgálni kezdte Péter feldúlt arcát, aztán feljajdult.
- Jaj, istenem!… Brigi!… Brigikém!
Péter rábámult. Hosszú percekbe tellett mire Zsuzsi beszélni tudott, s fel-feltörő sírással elmondta, hogy mi történt valójában. Tisztázódott a helyzet. A férjnek, szerető társnak végtelen megnyugvást hozott a boldog felismerés: nem nyúlt Zsuzsihoz a bitang! Az apa lelkét kín járta át.
- Nem vigyáztam rá eléggé… - vállalta fel a megesett bajt– Nem hibáztathatom, hiszen még éretlen, még gyermek valójában. Vannak huszonéves gyermekek is. Áldozatul esett a bitangnak. Miattunk bántotta, miattunk!
Majd bosszúálló férfi lett hirtelen.
- Ezért megfizet Berényi! Megverem, piszkosul megverem. Élete végéig sem fogja elfelejteni.
Aztán megint szerető társ volt.
- Ellened is vétettem. Nagyot vétettem. Magadra hagytalak, egyedül kellett szembe nézned a gazsággal.
Zsuzsi megbocsátón ölelte. Péter karjai körbefonták, fejét Zsuzsihoz hajtotta bűnbánón. Menedék volt most is a másik szeretet, ölelő karja. Péter Kékesi Ferire gondolt. Azt mondta könnyesen, Brigivel nem tud elszámolni az édesapjának. Zsuzsi azzal vigasztalta, hogy megholt barátja pontosan tudná, egy huszonéves lányra nehezebb vigyázni, mint egy zsák bolhára. A hasonlat nem volt lírai ugyan, de sok igazság volt benne. Péter is belátta. Mikor kissé megnyugodtak, megbeszélték, megőrzik Brigi szomorú titkát a család előtt.

X/A
         Ezen az estén későn ültek vacsorához. Zsuzsi kiszólt a hálóból, terítsenek meg, maguk is jönnek mindjárt. Az asztalnál vártak rájuk. A sebész is ébren volt már, szédelgő fejjel ült felesége mellett. Megviselte az italozás, s Zsuzsi rosszullétének híre. Maga is attól tartott, hogy valami szörnyűség történt a hálóban, s talán nyugtalanabbul várta Péteréket, mint a gyerekek. Zsuzsiék egymást átkarolva léptek be, s szinte derűs arccal. Mindenki fellélegzett. Csak Brigi ült kókadtan a lányok között, s nem mert a szüleire nézni. A vacsora elfogadható hangulatban telt, mintha mi sem történt volna. Megbeszélték a másnapi kirándulást a messzi dombra, s más programokat is sorra vettek.
Elvira vacsora után félrevonta Pétert, s beszámolt az altatóról. Péter megfogta a lánya kezét, s magukkal vitték a hálóba. A szobába érve Brigit maga elé állította, s megrendülve kérdezte:
- Szeretsz te minket, kislányom?!
Brigi zokogva borult hozzá. Berényi felől nem faggatták, Brigi magától vallott. Elmondta, hogy őszintén, mélyen beleszeretett a férfiba. Nem kellett elcsábítani, magától lett a kedvese. Bevallotta az éjszakai szökéseit is. Nehéz volt feldolgozni, jó ideig hallgattak utána, aztán Zsuzsi csendesen megkérdezte :
- Legalább védekeztetek valamilyen módon, kislányom?
Brigi a fejét rázta, Péter arca elborult.
- Nagy hiba, Brigikém! Szabad prédának tekintett a bitang. Bármi megeshet. Az első gyanús jelre beviszlek otthon a kórházba. Jól tudjátok, elvből ellenzem az abortuszt, de ebben az esetben aligha tehetnénk mást.
Brigi felemelte arcát, tekintete vad volt, s sírva kiabálni kezdett.
- Nem megyek abortuszra! Nem értitek?! Mikor ölelt, én szerettem...Ha terhes vagyok, nem engedem bántani a gyermekemet!
Ahogy mondani szokás, a baj nem jár egyedül. Ott volt Péter tekintetében, ahogy két kezébe fogta a fejét. Zsuzsi sokasodó könnyeiben, amiről viszont nem lehetett bizonyosan tudni, az aggódás okozza, vagy az a felismerés, hogy gyermeklelkű lánya gondolkodása teljes fordulatot vett. Brigi gyakran mondta, hogy aligha vállal majd gyermeket, nem született ilyen áldozatra. Íme, most védi azt is, aki talán még meg sem fogant. Bármit is gondolt, fájdalommal élte meg a helyzetet. Döbbenten hallgattak. Pedig akkor még nem tudták, hogy mi vár a lányukra.
Brigi kilenc hónap múlva iker fiúknak ad majd életet. Berényi sem olvashatott előre a sors könyvében. Még ezen az estén kiment a tanyájára abbeli félelmében, hogy a szomszédok rajtaütnek, ha a főorvos kijózanodik. Sorsát így sem kerülhette el. A család másnap a reggelinél ült, mikor a fiatal lelkész hozta a hírt.
- Berényit kora reggel ledobta a kedvenc lova. Olyan szerencsétlenül esett, hogy szirénázva vitte el a mentő.
Péter a fiaira nézett, s jelentőségteljesen mondta:
- Megúszta!
A fiúk rábólintottak. Norbi felnyerített jókedvűen.
- Így sem rossz! Merthogy: Isten szeme mindent lát, ne lopd el a léniát!
A fiúk nevettek. Zsuzsi magához fogta Brigit, mozdulatában vigasztalás volt.
Berényi is rászorult volna a vigasztalásra. Az esés következtében elvesztette nemzőképességét, s ezzel szembesülni nem könnyű annak, aki valójában akart gyermeket, de eddig húzta-halasztotta. Tetézte volna keserűségét, ha előre látja, hogy mi történik kilenc hónap múlva. A megcsúfolt lány szép nyugalommal mondja majd a szemébe, hogy semmi köze a fiaihoz, még a nevére sem tart igényt.
Berényi azon a napon megért majd valamit az élet lényéből. Felfogja, hogy hiábavaló a vagyon gyarapítása, ha nincs kinek továbbadni. Sérülése végleges, megmásíthatatlan. Arra ítéltetett, hogy együtt éljen azzal a fájdalmas tudattal, hogy a sors kiszámíthatatlan szeszélyéből, utolsó lehetőségként nemzett két gyermeket. Van két fia, de valójában egy sincs.
Zsuzsi nyomán mindegyik lány többé-kevésbé hitt a misztériumokban, s nagy izgalommal készültek a délutáni kirándulásra. A fiúk inkább csak heccből csatlakoztak hozzájuk. Eredetileg úgy volt, csak az ifjúság indul útnak, a fiatal pap vezetésével.
Zsuzsiéknak kapóra jött Pali kísérete. Nem szándékoztak a gyerekekkel tartani Fürediék miatt. Péter féltette a barátját a hosszú gyaloglástól. Magukban pedig nem szívesen engedték volna el a gyerekeket. Aztán változott a helyzet. Pali kiugrott a nyaralóba, s sajnálkozva mondta, hogy nem tarthat a gyerekekkel, váratlan tennivalója akadt a szomszéd faluban. Igyekezett lebeszélni őket arról, hogy nélküle vágjanak az útnak. A messzi domb messze van, ahogy a neve is mutatja, a terep nehéz, helyismeret nélkül nem szabad útnak indulniuk. Menjenek autókkal a kerülő úton, hosszabb az út, de eljuthatnak járművel a domb lábáig. Nem kell attól tartaniuk, hogy toronyiránt eltévednek az ismeretlen terepen.
A lányok kijelentették, hogy túrázni akarnak, autón menni nem igazi túrázás. A fiúk vitatták, hogy messzebb vannak a romok, mint gondolják. Először Palival szálltak vitába, aztán Péterrel is. Máskor is előfordult, hogy vitatkoztak valamin az apjukkal, de mindig tisztelettel tették. Ezúttal valósággal lehurrogták. Zsuzsi rossz érzésekkel hallgatta. Eszébe jutott, amit Judit mondott saját apjával kapcsolatban. Komolyan kezdte hinni, hogy Péter tekintélyének is ártott az italozás. A fiúkban valami megfordult apjuk iránt, onnan a sértőnek is betudható fölényesség bennük.
Péter is megérezhetett valamit, mert azt mondta:
- Ha nem vettétek volna még észre, kijózanodtam. Pontosan tudom, mit beszélek. Megcsal benneteket a szemetek. A fénytörés miatt sokkal közelebbinek ítélitek meg, mint az a valóságban van. Nem beszélve a nehéz terepről. Toronyiránt bármibe botolhattok. Olyan akadályokba is, ami miatt komoly kerülőket kell tenni. Erre gondolni kell. Pali ismeri a tájat, tessék elfogadni a véleményét!
- Pali nem szokott a túrázásokhoz, minket keményebb fából faragtak! – legyintett Kékesi Laci.
Norbi is fölényes volt.
- Pali bármilyen nehéznek is ítéli a terepet, megeszem a kalapom, ha nem fordulunk meg öt óráig. Bőven rászámítva egy-egy óra oda-vissza az út, ott borzongással egy órát töltünk, uzsonnára itthon vagyunk.
- Képtelenség! – állította a fiatal lelkész.
- Csatlakozom! – mondta Péter is – Ha mindenképpen menni akartok, veletek tartok. Látni akarom, miképpen párolog el a fene nagy magabiztosságtok.
A fiúk nagy hangon nevettek. Zsuzsinak már nem volt kétsége, s szomorúan mondta:
- Veletek megyek én is. Megkérjük Laci bácsiékat, hogy nézzék el nekünk, ha itthon hagyjuk őket, de alighanem jó apátoknak szüksége lesz rám. Valakinek csillapítani kell majd, mikor nyilvánvalóvá válik, hogy igaza van, mint általában.
Füredi Laciék nem akartak a nyaralóban maradni.
- Mi is megyünk, komám! Én is kíváncsi vagyok, a fiatal urak hogy kerülik ki a csávát. Aggódnod pedig nem kell miattam. Nem fog megártani a kis séta. Egyik-másik szívműtét előtt napi hat órás sétát javallnak, ott pedig még nem tartok.
- Na, ugye, Laci bá is kis sétának mondja ?! - csapott le rájuk Norbi hangja.
Füredi Laci maga válaszolt.
- Csak semmi csúsztatás! Nem így értettem. Jó, kis távolság ez. Felajánlom én is a kalapom, ha jó apátoknak, s Palinak nincs igaza. Ismeretlen terepnek nekivágni ebéd után enyhén szólva merészség.
- Húsz évvel ezelőtt is így gondoltad volna, Laci bá?! – kérdezte Peti vigyorogva jövendő apósát.
A fiúk újra nevettek, egy húron pendült mind.
- No persze! Jöttök most az állóképességgel, de arról megfeledkeztek, hogy az emlegetett húsz év nem múlt el tapasztalatok nélkül… - morogta a sebész.
Ilyen vita után indultak neki az ismeretlen terepnek. Elöl mentek a fiúk, utánuk a lányok, aztán Zsuzsi, s Judit, majd Péterék zárták a sort. Teljesen a fiúkra bízták a vezetést. A terep változatos volt. Erdőkkel borított kisebb dombok, legelőt rejtő völgyek állták útjukat. Félórai gyaloglás után a lányoknak kezdett elege lenni a hepehupákból, vakondtúrásokból, zsombékokból, s morogtak a fiúkra, hogy heccből direkt a nehezebb utat keresik.
- Könnyű győzelem lesz! - bosszankodott Péter – Nem örülök neki. Azt reméltem, több eszük van, de most fenemód nyeregben érzik magukat. Nem mondják ki, hogy mást vártak tőlem, teljesen jogosan, hanem ilyen gyerekes módon akarnak elégtételt venni.
- Ebbe viszont beletörik a bicskájuk! – felelte Füredi Laci jókedvűen. Mivel magának nem voltak fiai, barátja oldalán mindig szívesen vett részt az efféle küzdelmekben.
 X/B
 Zsuzsiék is beszélgettek, s ezúttal Fürediné meglepőn barátságos volt, majdhogynem bizalmas. Magáról kezdett beszélni.
- Bevallom neked, egy idő óta magam is hiszek a misztériumokban. – mondta Zsuzsinak – Azelőtt kinevettem az ilyesmibe hívőket, badarságnak tartottam az egészet.
- Az ember csak akkor lesz igazán hívővé, ha maga is tapasztal… - mondta Zsuzsi szomorúan, s így folytatta – Emlékszel ugye Kékesi Feriék halálára ? Ili megálmodta bizonyíthatóan. Még akkor álmodta, mikor nem is találkoztunk, arra a reggelre. Azt álmodta, hogy egy hosszú hajú lány elvette tőle a gyerekeit. Álmában látta, hogy tolja a babakocsit, benne az ikrekkel, s a két fia a babakocsi mellett ballag vidáman. Hiába kiabált, senki sem figyelt rá. Rettenetes álom volt, főleg így utólag. Hiszen azt álmodta meg, ami később történt. Halálukat, s a gyerekek hozzánk kerülését. Ezen az egyetlen módon kerülhettek csak hozzánk. Szegény Ilit sokáig gyötörte az álma, velem alig állt szóba. Csak haláluk előtt tért jobb belátásra, ami szintén a misztikum körébe tartozik. Miért éppen néhány órával a tragédia előtt?! Isteni sugallatra? Csak így történhetett. Sok mondanivalója volt. Emlékszem, órákig mesélt a gyerekekről. Utólag azt mondom, belső késztetésre megismertette velem a gyerekek természetét, szokásait, babakoruk történéseit, ki mit szeret, ki mire érzékeny... Hallgattam, s magamban kicsit csodálkoztam. Persze, akkor ki gondolhatta volna, hogy mindennek oka van?!
-Hallottam Lacitól a történteket… - borzongott meg Judit – de látod, mostanáig eszembe sem jutott, hogy jobban belegondoljak… Engem a szüleim tapasztalása rendített meg hitetlenségemben. Tavaly történt. Anyai nagyszüleim két házzal távolabb laktak anyáméktól. A papa beteg volt, agyvérzéses béna. Anyám, s a húga szaladgált ápolni, mivel a mama is beteges volt. Egyik nap anyám hazajött tőlük, s mondta apámnak, hogy szegény papa nem húzza sokáig, már nyelni sem bír. Lefeküdtek. Apám elaludt, anyám olvasott félig ülve, vagyis biztosan ébren volt. Egyszer csak kinyílt a bezárt lakásban a hálószoba ajtaja, s ott állt nagyapám pizsamában, pedig már hónapok óta nem tudott felkelni az ágyból. Intett anyámnak, mint aki búcsúzik. Anyám halálra rémült. Sivalkodni kezdett, apám felébredt, s még látta lassan becsukódni az ajtót. Még fel sem ocsúdtak, mikor anyám húga megverte az ablakot, hogy menjenek gyorsan, mert a papa haldoklik. Mire odaértek, meghalt szegény. Anyám azóta mélyen vallásos. Apám is változott. Már nem dühöng anyámra, ha templomba megy, s csak részegen vitatja azt, amit látott.
Zsuzsit is megborzongatta Judit története. Örült is egyben, hiszen Fürediné először viselkedett vele elfogadhatón. Közben egy bekerített legelőhöz értek, s hamarosan kiderült, nem vághatnak át, nagy kerülőt kell tenniük. Bikalegelő volt, s néhány jószág rossz néven vette a látogatást, rúgta a földet, noha még kerítésen kívül voltak. Aztán erdő állta útjukat dombnak felfelé, s éppen az ellenkező irányba vezető ösvényen indultak el. Jó időbe telt, mire bebolyongva a fél erdőt, rátaláltak egy gyalogösvényre. Amikor kibukkantak a fák közül, Barbi mérgesen kiabálta:
- Körbejárunk! Semmivel sem vagyunk közelebb, mint mikor elindultunk. Lássátok be, hogy rosszul vezettek bennünket.
- A nehézséget vezetünk rosszul! – tiltakozott Norbi – Arra megyünk, amerre lehet. A fene se gondolta, hogy ilyen bonyolult ez a terep.
- Ha a fene nem is, de Pali,  és édesapa figyelmeztetett bennünket! – mondta Zsuzsu harciasan – Bánom, hogy nem hallgattam rájuk. Jó órája jövünk, és nem fogyott a távolság. Szerintem még messzebb is vagyunk, csak más irányban. Eddig balra előre voltak a romok, most jobbra vannak, ide-oda cikázunk. Én mindjárt leülök, és nem megyek tovább. Már fáj a bokám.
- Nekem is kifordult a bokám… - panaszkodott Bogi, s leült egy kidöntött farönkre – Inkább hazamennék.
- Ha már eddig eljöttünk, ne forduljunk vissza. Szeretnék imát mondani fenn a romoknál azért a szegény asszonyért...- mondta Brigi halk kéréssel. Közben bánatos vágyakozás ült a szemében. Erőt adott a lányoknak.
- Igazad van! Ha már eddig eljöttünk, nem fordulhatunk vissza. – helyeselt Barbi - Édesapáék vegyék át a vezetést. Beszéljetek vele, fiúk!
Kékesi Laci a fejét vakarta.
- Szerintem még korai feladnunk… Elismerem, némileg elszámítottuk magunkat, de ha elindulunk a baloldali erdő szélén, és a következő völgyben nem lesz az útban akadály, célnál leszünk hamarosan.
- Ha tévedsz ? Ezzel a bokával nem tudok már sokáig gyalogolni. – panaszkodott Bogi, s hozzátette látható félelemmel – Mi lesz velem, ha nem tudok menni ?
Tomi megszánta.
- Ne izgulj, majd a hátamra veszlek, rendben?!
Peti bosszankodón nevetett.
- Jó móka lesz! Azt sem tudjuk, mi vár még ránk, de már cipelhetjük a lányokat. Vehetem Esztert én is a nyakamba, hólyagot tört a sarkán a cipő.
Eszterke bicegve ment a farönkig, s leült Bogi mellé. Panaszkodott maga is. Azt mondta, ilyen úthoz túracipő kellett volna. Otthon van, de eszébe sem jutott Bécsbe magukkal vinni. Ha vele van, felvette volna. Bea is leült melléjük. Mondta, a sajátja a nyaralóban van, felvehette volna, de a nagyokosok annyira bizonygatták az igazukat, hogy bedőlt nekik. A szandálja kikezdte az ujjait. Legalább sebtapaszt hoztak volna.
Péter hallotta, s odaszólt, hogy hozott magával tapaszt, akinek kell, menjen érte. Fürediné is csatlakozott a lányokhoz. A társaság fele lerokkant, így indultak tovább. Lassabban haladtak, mint addig, s bosszankodva álltak meg a völgy peremén. Ameddig elláttak, bekerített hobbiföldek voltak, az erdő pedig elkanyarodott az irányuktól. Kockázatos lett volna nekivágni a völgynek, a következő dombra is felkapaszkodtak a bekerített kis kertek.
Péter arca elborult.
- Le kell mennünk a jobbra eső faluba, csak arra kerülhetünk. – mondta Füredi Lacinak – Alighanem Pali által emlegetett kerülőútra térünk majd. Kíváncsi vagyok, hogy döntenek.
- Három óra elmúlt, az út felét sem tettük meg. - nézett a sebész az órájára – A bandának ez alapos lecke lesz, de magunkra is haragszom. Ökörség volt belemenni. Sötétben keressük majd a visszafelé vezető utat. Az lesz csak a jó móka, hogy Petit idézzem.
- Látod, hogy hiába beszél nekik az ember?! Ha valamit a fejükbe vesznek, hagyni kell, hogy maguk kárán okuljanak. Különben az istennek sem látják be, hogy nincs igazuk! – dühöngött már Péter, noha ez valójában nem volt gyakori dolog a gyerekekkel, de most rászolgáltak.
A fiúk rövid tanácskozást tartottak, s maguk is a közeli falu mellett döntöttek. Rátaláltak aztán a kerülőútra, s onnan már jó terepen mentek, jármű is elment volna rajta. Öt óra tájban megérkeztek a messzi domb lábához. Lerogyott az egész társaság. Ki ült, ki hevert, s senki sem mutatott hajlandóságot a domb megmászására, noha ott volt előttük a cél.
Zsuzsi hagyta őket pihenni egy negyedórát, aztán a fiúkhoz sétált. Nézte a fiait, közéjük guggolt, hol egyiket simogatta meg, hol másikat, aztán megszólalt.
- Mostanra nyilvánvaló lett, hogy jó apátoknak ezúttal is igaz volt, de ne higgyétek, hogy örül neki… A makacssággal mit akartatok bizonyítani, hogy ő is tévedhet?! A tegnapi nap miatt nehezteltek rá, mert nem szoktatok hozzá, hogy hibázhat. Pedig ő is hibázhat olykor, mint bárki más. Attól még nem lesz megkérdőjelezhető a valódi énje. Hiszen annyit, de annyit bizonyított már az életünk során. Igazságosnak tartjátok, hogy egyetlen ballépés áthúzhat mindent?!
Kékesi Laci mozdult elsőnek. Kényszeredetten felelt.
- Nem erről van szó, édes! Csupán belül bántja az embert, hogy az apja, akire mindig okkal nézhetett fel, egyszer csak kiüti magát valami hülyeség miatt. Nem könnyű feldolgozni. Ennél nyilvánvalóbb dologban is ellentmondtunk volna ebben a hangulatban.
- Azért ne nyugtalankodj, édes, feldolgozzuk hamar… - mondta Tomi kedves vigasztalón.
- Nem kell feldolgoznotok, ahogy mondjátok, hanem meg kell értenetek, hogy minden embernek van egy érzékeny pont a lelkében. Ha azt ütés éri, még ha tévedésből is fakad, fájdalmat érez. Fájdalmában másképpen reagál, mint szokott rendesen. Tegnap ez történt. Ha szeretettel mérlegeltek, belátjátok majd, hogy teljesen normális volt a reakciója. Ha csak néhány pillanatig, de megérintette a mindent elsöprő kétségbeesés, amit valóban fel kell dolgoznia az embernek. Eltekintve az italozástól, néhány órán belül feldolgozta. Ez is mutatja, hogy az italozás csak véletlen volt, kéznél lévő búfelejtő. Egyszeri eset, fel sem róható. Egy ballépés, amit szeretettel tudomásul vesz az ember.
Peti átkarolta.
- Jó hallani, hogy ezt mondod. Hülye módon az ellenkezőjétől féltünk.....– mondta, s öröm bujkált a hangjában.
Norbi kiegészítette Peti gondolatát.
- Attól féltünk, nem lesz majd erőd megbocsátani jó apánknak, hogy éppen akkor bukott ki, mikor legnagyobb szükséged lett volna rá.
Zsuzsi szeme bepárásodott.
- Ó, ti csacsik! Hogy gondolhattatok ilyet ?! Nem tudjátok, hogy mennyire szeretem?!
Kékesi Laci szemében huncut mosoly villant.
- Rendesen tudjuk, de tegnap betyárul aggódtunk. Úgy látszik, a mi lelkükben ti vagytok az a pont, és ugye az ember másképpen reagál, ahogy mondtad, ha azt az érzékeny pontot éri az ütés.
Zsuzsi felnevetett, s összekócolta Laci haját. Tomi is évődött, s mosolyogva kérdezte:
- Szóval, miért is jöttél ide? Gratulálni akarsz a nagyeszű fiaidnak, vagy azt várod, beismerjük, hogy jól melléfogtunk ezzel az úttal ?!
- Szerintem mást vár édes… - szólt közbe Norbi – Valami olyasmit, hogy mondjuk jó apánknak, megértjük a tegnapi napot, igazam van?!
Zsuzsi elkomolyodott.
- Nem érdemli meg? - kérdezte csendesen.
A fiúk is elkomolyodtak, s Laci felelt.
- De igen, édes, megérdemli! Ezt fogjuk tenni.
Zsuzsi felelni akart, de Péter hangja közbeszólt, hogy ideje felkerekedniük, ha közelebbről is látni akarják a romokat, mert csúnya felhők jönnek. Mindenki talpra ugrott, a mutatott irányba néztek, s Norbi morogva mondta :
- Na, ez úgy hiányzott nekünk, mint drótos tótnak a hanyatt esés!
Sietve felmásztak a romokhoz. Körbejárták a messzire ellátszó töredezett falakat kellő borzongással. Zsuzsu felfedezte azt a mélyedést, amiben a munkások megtalálták a gyermek csontvázát. Valaki virágot tett a falüregbe. Barbit hatalmába kerítette a misztérium. Vacogósan mondta :
- Lehet, hogy tényleg a bánatos asszonyt láttam akkor éjjel ?! Ő tette a virágot a falüregbe. Akit láttam, úgy hajladozott, mintha éppen virágot szedett volna, aztán bement a romok közé. Pár perc múlva kijött, s eltűnt ott, azoknál a bokroknál, mintha a föld nyelte volna el.
Péter mérgelődött.
- Ostobaság! Nem láthattál ide a tetőtérből. Legfeljebb csak messzelátóval, az pedig nincs!
- Valahol itt kell lenni a sírnak is... – mondta Bogi széttekintve – Pali azt mondta, itt temették el a szegény fiatalasszonyt. Később a gyermek megtalált csontvázát is a közelében helyezték örök nyugalomra.
Zsuzsi csendesen mondta :
- Nézzétek meg ott, ahol Barbi látta eltűnni.
Péter indulatosan fordult felé.
- Ugyan, édes életem, ne kezdd már te is!
Brigi volt közelebb a bokros részhez, indult Füredi Laci is. Amikor szétnyitották az ágakat, Brigi felsikított. Ott volt a sír a bokros rész közepén. Mindenki odasereglett, s a közelgő zivatarról is megfeledkeztek néhány percre. Valóban különös dolog volt. Péter hümmögött, és csóválta a fejét, de egyetlen szót sem szólt. Megilletődve nézték a töredezett kőkeresztet, mellette a fából ácsolt újnak tűnő kis keresztet.
Zsuzsi összetette a kezét.
- Imádkozzunk, gyerekek!... Mindenható Istenünk! Adj nekik örök nyugodalmat, és az örök világosság fényeskedjen nekik. Ámen.
- Ámen! – mondták rá kórusban, s végszóra megzendült felettük az ég.
Nem volt idő további elmélkedésre, futottak lefele a dombról. A táj legkiemelkedőbb pontján voltak, sok fekete nyom utalt arra, hogy a villám szívesen csapkodott a töredezett falak körül. Menekültek sietve.
A domb aljában nagy volt a bizonytalanság. Kékesi Laci a közeli erdő felé terelte volna a családot, de Péter már átvette az irányítást, s másképpen rendelkezett. Útközben látott egy pajtát, tűrhető állapotban volt, s a családot vitte fedett helyre.

 X/A
           Hatalmas vihar tört ki. Az eső szakadni kezdett, mintha dézsából öntötték volna. Mindenki futott, ahogy a lábai bírták, de így is megáztak mire elérték a pajtát. Szerencsére találtak tűzgyújtásra alkalmas helyet, s kevés, száraz tűzrevalót. Behúzódtak az épület belsejébe, s sebtében szárítgatták magukat. A lányok félig levetkőztek, a fiúkról is lehúzták a vizes ingeket. Átmenetileg védett helyen voltak, bár félelmetesen csapkodtak körülöttük a villámok, s továbbra is szakadt az eső.
Kis idő után Kékesi Laci megszólalt.
- Úgy indultunk neki, mint az eszementek. Okoskodásunk mellett se esernyő, se esőkabát. Még egy nyűves villanylámpát sem hoztunk. Jó apám, rúgj fenéken bennünket nyugodtan!
Péter bosszúsan nevetett.
- Nincs rá szükség, e nélkül is kutyaszorítóban vagyunk. Úgy besötétedett, hogy aligha látjuk meg ma a napot. Csak Isten a tudója, mikor áll el az eső. Könnyen lehet, hogy itt kell éjszakáznunk. Esőben, sötétben nem indulhatunk neki a több órás útnak.
Riadtan fogadták szavait. Nem volt biztató hálóhely a pajta. Mindössze egy rozoga jászol állt benne az egyik falnál, s néhány szerszám hevert szanaszét. Egy-két törött edény is akadt az agyagból rakott tűzhelyen kívül.
Peti mérgelődött.
- Nem fér a fejembe, hogy csaphatott be bennünket a távolság ?!
- Te is hiányoztál, mikor tanították ?! – nevetett Norbi – Tomi is éppen ezen töri a kobakját. A levegő páratartalmával függ össze, ha jól kapiskálom.
- A közelében jársz,… - mondta Füredi Laci – olyasmin alapul, mint a legendás délibáb a Hortobágyon. Hozzánk is a fénytörés hozta közel a messzi dombot. Hinni kellett volna az elnevezésben. A népi bölcsesség mindig nevén nevezi a dolgokat. Ha közelinek látszó dombokra ráragasztották a messzi nevet, akkor messze is vannak!
- Ne emlegesd nekem a Hortobágyot. Akasztott ember házában kötelet! – tréfálkozott Péter nevetve, s az ellobbanni készülő tűz fényében restelkedő volt az arca.
Kékesi Laci átfogta apja vállát.
- Ne szabadkozz, jó apám! Megértettük már, hogy tegnapelőtt este nehéz órákat éltél át. Tegnapi italozás miatt nem fog feketelistára kerülni nálunk az ominózus nóta.
- De eldalolni mégsem fogjuk… - csatlakozott hozzájuk Norbi – Aligha lesz kedvünk hozzá. Baromi éhes vagyok máris. Arra gondolni sem merek, hogy nem lesz vacsora.
- Pedig úgy néz ki! – vigyorogta Tomi grimasszal – Hacsak nem érjük be a jászolban lévő kevéske szénával. Megkóstolod?
- Egy világért sem eszem el előled!
- Halasszátok máskorra a tréfálkozást!– szólt rájuk Péter – Nem csak rólunk van szó, a lányokkal nem maradhatunk itt éjszakára. Valakinek el kell indulni segítségért.
- Ebben az időben?! – képedt el Peti – De hisz szakad, mintha dézsából öntenék. Nem beszélve a tűzijátékról. Ötszáz métert sík terepen átmenni ilyen viharban?!
- Muszáj. Még órákig szakadhat, akár reggelig is. Le kell menni a legközelebbi faluba kerülővel az erdő,  és a hobbik mellett. Keresni kell egy telefont. Kéneskúton az ismerőseink közül csak Rétfalviéknak van telefonjuk. Úket kell megkérni. A fene egye meg, hogy nem tehetünk mást!... Szóval, üzenjük Palinak, hogy szerezzen pilótákat, és jöjjenek értünk az autókkal.
- Mocskosul lehűlt az idő, kész tüdőgyulladás nekiindulni. - vélte Kékesi Laci.
- Nem beszélve az istennyiláról. Mehetünk bármerre, mindenfelé ki lesz téve az ember villámcsapásnak. -mondta Norbi.
- Nem életbiztosítás, az biztos! Öt másodpercenként lecsap. - toldotta meg Peti számolgatva a villanásokat, dörgéseket.
Nyilvánvaló volt, hogy a fiúknak semmi kedvük útnak indulni. Péter méregbe jött.
- Ne akarjátok elhitetni velem, hogy csupa anyámasszony katonáját neveltem ?!
A fiúk hallgattak. Tomi bolondozással akarta feloldani a helyzetet. Fejére vette az egyik agyagedényt. Nagy volt az edény, a feje eltűnt alatta.
- Ha valaki menni akar, ezt vigye magával. Ebből nem lát ki, bárhogy csapkod körülötte az istennyila, legfeljebb az kap frászt, akivel szemből találkozik. - mondta, s odaszólt a lányoknak, hogy tegyenek még a tűzre, s nézzék meg az új divatot.
Már nem volt tüzelő, de nem is voltak kíváncsiak rá. Kedvetlen volt mindegyikük, főleg azután, hogy sötétbe borult a pajta, s csak a gyakori felvillanások vakították a szemet.
Kékesi Laci megszólalt kis idő után.
- Vállalom az utat! - mondta csendes komolyan, mint aki nagy elhatározásra szánta el magát.
- Veled megyek… - csatlakozott hozzá Norbi.
Péter felnevetett.
- Mentek a nehézséget! Majd én megyek, de adjatok valami vízállót a hátamra. Akármit.
Zajongni kezdtek körülötte, mindenki mondta a véleményét, a lányok sírva fakadtak.
- Nem engedünk el, beléd vág a villám! – tiltakozott Bea.
- Isten ments, édes-drágám, inkább várunk reggelig is, ha kell! – sietett Zsuzsu is lebeszélni.
- Meghalnánk a félelemtől!- toldotta meg Bogi is – Inkább a jászolban alszunk majd felváltva. Ha a Kisjézusnak jó volt, jó lesz nekünk is.
Brigi sem maradt ki a kérők sorából.
- Maradj, édesapa, többet is kibír az ember, ha muszáj…- mondta bánattal.
Zsuzsi nem tiltakozott, csak csendes határozottan mondta, ha Péter elmegy, vele megy maga is.
- Más se hiányozna! – idegeskedett Péter – Itt maradsz. Nem akarok több tiltakozást hallani. Akinek a sors kötelet szánt, nem fullad vízbe, akinek villámot, az belebújhat a kutya hátsójába, ott is utoléri, megértettétek?! Indulok.
- Bármit mondasz, ha útnak indulsz, utánad megyek! – mondta Zsuzsi. Kétségbeesése nyilvánvaló volt, elszántsága nem kevésbé.
Péter hallgatott egy ideig, csak ideges zihálása hallatszott, aztán megadta magát.
- Gyere a karomba! – mondta halkan, melegen.
Következő felvillanásban látták őket összefonódva, s ettől valahogy jobb kedvre derült mindenki. Füredi Laciék is közelebb léptek. Kiderült, Juditot hisztériás roham kerülgette, Laci alig tudta megnyugtatni. Most magához fogta, félig a vállára terített zakója alatt bújt meg. Ott is reszketett félelmében, miközben Füredi Laci tréfálkozón mesélt valamit Tominak.
Egyik-másik fiú kihasználta a sötétet. Petiék összebújtak az egyik sarokban. Peti mit tett, mit sem, Eszterke felnevetett, mint akit csiklandoznak. Peti csitította. A másik sarokban Beáék voltak. Hallották Norbi fojtott hangját, könyörgött éppen, talán egy csókot akart, vagy valamivel többet, mert Bea nevetve azt mondta:
 - Egy fityiszt, pofikám!
Három lány, Barbi, Bogi, s Brigi az egyetlen pókhálós ablak előtt borzongott. Ráláttak a romokra, emlegették Barbi látomását, a feltalált sírokat, megható kis keresztet, a töredezett kőkereszt tövében. Egyszer csak Brigi felkiáltott:
- Ott!… Nézzétek!… Ott a romoknál egy lidérc!
Valóban fény villogott a romok tövében. A sápadt fény jött-ment, a lányokat közben kilelte a hideg. A többiek is odatódultak, s Péter felnevetett:
- De hisz az egy zseblámpa! Alighanem, Pali keres bennünket… - mondta, s kisietett az eresz alá. Tanulhattak tőle megint a gyerekek, Péternél volt villanylámpa, s  jelzett a romok felé. Megjött rá a válasz hamar. Volt nagy öröm. Mindenki kiabált, Palit alig tudták bevárni a pajtában. Esernyőket, esőkabátokat hozott, s míg megölelte Bogit illedelmesen, mégis kicsivel merészebben a szokottnál, jó híreket mondott. Két autóval vannak, a másik kocsit Elvira vezette. Nem engedte sofőröket keresni, indulni akart azonnal, amint rádöbbentek, hogy ott ragadtak valamerre. Alighanem, cipőkanál kell majd a beszállásokhoz. Nem bánták. Jókedvűen nevettek, már senki sem akart emlékezni a megélt félelmekre.
X/B
Amint magukra öltötték a vízhatlan ruhákat, rohantak a kocsikhoz. Tizenhat embernek valóban nem volt könnyű bezsúfolódni a két autóba, de a szakadó eső biztatta őket. Elvira a kormánynál maradt, ott foglalta el a legkevesebb helyet. Többi ülésen egymás ölében ültek a gyerekek, s így tett Péter is. Magához nyalábolta Zsuzsit. Füredi házaspár is követte példájukat. Zsuzsinak megfordult a fejében néhány pillanatra, hogy Fürediné hálás lehet a sorsnak, ennyi ölelést régen kaphatott. A másik kocsiban is többen préselődtek össze az előírásnál, lábnál is ültek a gyerekek. Mikor becsukták az ajtót, Elvira szörnyülködve kiáltott fel.
- Szentséges isten, de büdösek vagytok! Putriban időztetek?!
Nevettek ezen is, ahogy végig az úton. Mindenki valamelyik testrészét kereste. A vacsorát is végignevették. Megélt félelmüket megszelídítette az otthon meghitt biztonsága. Vacsora után Erzsi dohogva ment be a szobájukba. Béla már ágyban volt, s olvasott. Erzsi méltatlankodva mondta vetkőzés közben:
- Ezeknek a gyerekeknek nincs ki a négy kerekük. Mindenen nevetnek, pedig csak az Isten óvta, hogy nem lett nagyobb bajuk. Még most is mesélnek Elvirának, s Palinak ahelyett, hogy aludni mennének. A párocskák meg, Petiék, Zsuzsuék, Norbiék a teraszon bújtak össze kettesével, mintha nem lettek volna eleget együtt egész nap!
- Fiatalok, Erzsikém! – csitította Béla – Fiatalság, bolondság, szokták volt mondani. Pedig, de szép is fiatalnak lenni, szerelmesnek!… Hallgasd csak, mit mond erről Petőfi: "...Ifjú koromnak ébredése, ah, oly tündéri szép vala, miként a koszorús tavasznak varázst mosolygó hajnala..."
Erzsi hálóingben volt már, s csípőre tette a kezét. Látszott rajta, hogy valami nagyon prózait fog mondani, de aztán meggondolta magát, s csak annyit mondott:
- Ne rontsd a szemed azzal az olvasással!
- Szép ez a vers, nem?!
- Az hát, szép! – mondta zsörtölődő hangon, s bebújt a takaró alá. Kis idő múlva mégis megkérdezte – Na és, mit értett alatta?
Béla szemében huncut mosoly villant.
- Bújj ide, majd elmagyarázom!
Erzsi pár pillanatig értetlenül nézett, aztán felnevetett, s hozzávágta a kispárnát.
A kalandos messzi dombi kirándulás utáni éjszaka Zsuzsi lidérces álmot látott. Saját kiáltására ébredt. Felült, s maga elé nézett rémülten. Péter is felébredt, s visszahúzta a párnára.
- Mi a baj, kis virágom?! –kérdezte álmosan.
- Buta álmom volt. – mondta Zsuzsi még mindig remegve – Álmomban a fészerben voltunk. Pali már megjött, felöltöztünk, mindenki rohant a kocsikhoz, de mi ketten hátramaradtunk egy csókra… Rettenetes volt!
Péter felnevetett.
- Na, köszönöm szépen!
-Butuska vagy! – legyintett rá Zsuzsi – Nem a csókod volt az, természetesen, hanem ami akkor történt. Megcsókoltál, s abban a pillanatban belevágott a fészerbe a villám. Egyenesen belénk.
- Logikus álmot láttál … - mondta Péter közömbös hangon, majdnem oktatón – Nyilván megfordult néhányszor a fejedben, amíg a valóságban ott voltunk, ennyi az egész!
- Akkor is rettenetes volt!- sóhajtotta Zsuzsi – Szinte éreztem az áramütést.
- Remélem, ebből az álomból nem akarsz majd valami jóslást kigondolni, életem! Nagyon nem örülnék neki. Csak néhány napunk van már, ezt töltsük kellemesen, ha lehet. Mit szólsz egy újabb kiránduláshoz reggeli után? Lehűlt az idő, aligha lesz fürdésre alkalmas... Lassan itt az ősz, Zsuzsikám! - mondta nagyot ásítva, s nyújtózkodott is közben jólesőn, mint aki nem bánja a nyár végét, aztán folytatta – Mehetnénk a Fertő-tó környékére. Megnézhetnénk Balfot is, ha már itt vagyunk a közelben, de legfőképpen a látnivalók miatt. Vigasztalásul is a gyerekeknek. Tegnap alapos leckét kaptak. Ahogy papus mondaná – Experientia est optima rerum magistra! Mert való igaz, legjobb tanítómester a tapasztalás. De a jóból is megárt a sok, hát még a kellemetlenből! Vigyenek magukkal kellemesebb élményeket.
Zsuzsi nem bánta a hirtelen ötletet. Megnézte az órát, hajnali öt óra volt. Már nem volt kedve visszaaludni, főképpen azért, mert félt. Péter bármit is mond, az ilyen álmoknak mindig komoly jelentésük van, ha hisz bennük az ember, ha nem. Jobban örülne, ha Péterrel komolyan beszélhetne erről. Most is. Itt van ez a mai kirándulás, hajnal felé álmodta, közeli eseményt jelez. Nyugodtabb volna, ha úgy indulnának útnak, hogy Péter gondol a figyelmeztetésre, s fokozottan vigyáz, de nem hozhatja szóba, mert megharagszik.
- Alszol, Zsuzsikám?! – kérdezte Péter közelebb hajolva.
- Nem, kedves, gondolkodom.
- Azt lehet! – mondta megvidámodva, s közelebb bújt – Remélem, nem a buta álom jár a fejedben. Nem vagyok hajlandó osztozkodni a hiábavaló szomorúságon. Sőt! Most semmilyen szomorúságot sem tűrök a közelünkben, megmondtam. Önző módon mosolyt kérek! Mosolyt akarok látni azokban a nefelejcskék szemekben… Fordulj csak hanyatt!… Így ni!... Nézz a szemembe, nézz a szemembe, életem, mindenem, kicsi boldogságom... Úristen, mennyire szeretlek!
A reggelinél kitörő jókedvvel fogadták a gyerekek az újabb kirándulás hírét, Fürediéknek is tetszett az ötlet. Csak Elvira ült szótlan komoran.
- Mi a baj?! –kérdezte Zsuzsi a füléhez hajolva – Ne tagadd le, látom, hogy valami bánt.
- Jól látod! Iván miatt a vénember nem mer a szemetek elé kerülni. Hiába mondtam a bolondjának, hogy itt már senki sem emlékszik a történtekre. Amúgy sem Iván hibája volt, hanem a tiéd! Ha nem küldöd el ostobaságból, hanem mondod Péternek, hogy jött a szemüvegért, cirkusz sincs. Az egész a te hibád.
Zsuzsi hozzászokott már a szókimondásához, most sem vette zokon.
- Elismerem, de abban a szituációban jobbnak láttam, ha elmegy. Persze magam sem úgy gondoltam, hogy elszalad majd.
- Egészen Pestig szaladt. Azt mondja a vénember, hogy még akkor reggel elutazott. Ez is ostobaság volt.
- Ki utazott el? – kérdezte Péter odafigyelve.
- Rétfalvi Iván… - felelte Zsuzsi halványan elmosolyodva – Elvira fájlalja, hogy a professzor úr a kellemetlenség után tartózkodóvá vált.
- Érthetetlen, mert eszembe sem jutott okolni, vagy észrevettél valamit, kedves hajdani főnökasszonyom?!
- Azt nem mondtam, de nálad előre sohasem tudhatja az ember, amilyen agancsakasztó természeted van!
Péter megrökönyödve mutatott magára, s nevetve kérdezte:
- Nekem?! Agancsakasztó természetem?!
- Nem is a rédei kisbírónak, neked bizony! Csoda, hogy nem kötöttél bele Ivánba eddig, pedig nem vétett az a fiú senkinek sem. Arról sem tehetett, hogy Zsuzsi odaállt hálóingben társalogni vele.
- Ha nem ijeszti meg, nem feledkezik meg Zsuzsi a köntöséről!
- Azt hiányolod, hogy nem tört rá azonnal?! Tapintatos volt, és talán bizonytalan, de az még nem bűn!… Megcsináltátok nekem a bajt. Ki tudja, látom-e még Aurélt ebben az életben. - mondta nyilvánvaló kesergéssel.
Péterék összenéztek. Zsuzsi szemében kérés volt, Péter rábólintott. Hangosan azt mondta :
- Jól van, no! Útközben magam megyek be a professzor úrért. Magunkkal visszük a mai kirándulásra. Így rendben lesz?
- Mára, de a későbbiekben aligha. Ezek után Iván majd nem jön le Révházára.- szólta el magát Elvira, de mivel nem mondott többet, nem robbant a bomba.
Péter legyintőn felelt.
- Az legyen a legnagyobb szomorúságunk, ha nem látjuk többé azt a futóbajnokot!
- Mondod te, de nekem nem mindegy! - mérgelődött Elvira, s most sem mondott többet.
Péter kérdőn nézett Zsuzsira, Elvira vajon mit akart ezzel mondani. Zsuzsi finoman megvonta a vállát. Maga sem tudott többet. Reggeli után készülődtek a kirándulásra. Zsuzsi a konyhában készítette a szendvicseket Beával, s Barbival. Brigi bement, s félrevonta.
- Én tudom, hogy mi a baja Elvirának. Attól tart, a történtek után nem költöznek Révházára Ivánék.
Zsuzsi megrémült.
- Hova ?! Szentséges szűzanyám! Bogárkám honnan veszed, hogy Révházára akarnak költözni ?
- A fürdőben egyik nap azt mesélte a professzor úr, hogy Iván jogtanácsosi állást vállalt Révházán. Már nem emlékszem, hogy hol, talán a Polgármesteri Hivatalban. Tudod, azon a napon volt, mikor Dódi… Berényi kiadta az utamat… - mondta, s megremegett a hangja.
Zsuzsi gyomra is remegett.
- Ebből megint baj lesz. Elvirának nem volt joga elhallgatni előttem. Teljesen megbolondította ez a találkozás, amit megértek ugyan, de nekünk mindenképpen bosszantó. Ha Révházára költöznek, folytatódnak a gondok. Így sem tudom, hogy mondjam meg édesapátoknak. Most is magyarázkodhatok majd. Éppen most mondtam, hogy semmiről sem tudok.
- Fogd rám, édes, nekem már úgyis mindegy!
- Jaj, te csacsi! Nem a te dolgod volt ezt szóba hozni. Köszönöm, hogy mégis megtetted, és ne mondd többé, hogy neked már úgyis mindegy, mert nem igaz, kislányom!
- Dehogynem, édes! Most vagyok csak fekete bárány igazán. Hülye fejjel lefeküdtem egy gazemberrel. Tetejében még ahhoz is béna voltam, hogy rendesen ártsak magamnak, ha meg akarok halni... - felelte Brigi gyötrődve.
- Ilyet senki sem mondhatott, hiszen rettenetes bánatot okoztál volna. Így is sír a lelkem. Ahogy a többiek lelke is reszket érted. Honnan veszed ezt a csacsiságot ?! Bántott valaki ?
– Senki sem bántott. Mégis úgy érzem, magában mindenki így gondolja. Tudom, hogy nagyot hibáztam, szégyellem magam. Főleg azért, mert alakoskodtam, hazudtam nektek miatta. Tudom, nem mentség, de valóban beleszerettem. Úgy éreztem, bármit megtennék érte. Közben gyötört a lelkiismeret, amiért titokban, lopva szerettem. Még te sem értheted meg, hogy milyen az, ha az ember egyszerre boldog, és boldogtalan.
Zsuzsi szeme bepárásodott, s gyengéden nézett a lányára.
- Tévedsz, kislányom, mert ismerem ezt az érzést! Jól tudom, az embert nem mentheti fel a szerelem sem, ha tilosba téved. Mégsem szabad leértékelned magad, mert szeretetből öleltél. Az a bűnös, akit ilyen vagy olyan érdekek motiválnak. Azok az emberek házasságon belül is vétkeznek.
- Valóban így gondolod?! – kérdezte Brigi, s felderült az arca.
- Így gondolom, és gondolok mást is. Azt például, hogy hirtelen megkomolyodtál. A szenvedés jó tanító, Brigikém, megérleli az ember lelkét. Nemcsak én látom rajtad ezt a változást, örül neki a család is. Biztos vagyok benne, hogy senki sem látja benned a fekete bárányt. Annál jobban, sokkal jobban szeretünk téged.
- Jaj, édes, én nem érdemlem… - szepegett Brigi – Igaz volna mégis, lehetséges volna, hogy nem ítéltek el ?!
- Kislányom, a szeretetnek hatalma van. Majd beszélgetünk még róla sokszor, de már most mondom, ha véletlenül úgy hozná a sors, hogy áldott állapotba kerültél, megérzed majd ezt a hatalmat. A család melletted áll. Érezni fogod aggódó, dédelgető szeretetünket. Most pedig szeretnélek végre vidámnak látni, nem szabad gyötörnöd magad tovább!
- Megpróbálom, édes! - ígérte Brigi hálás szemekkel, s úgy bújt közben Zsuzsihoz, ahogy még soha.
A teraszon gyülekeztek indulás előtt. Péter az eget kémlelte, esőre hajlott az idő. Fürediné feje megfájdult közben, s nyűgösködni kezdett.
-Elment a kedvem az egésztől. Tetejében esni fog. Menjünk inkább holnap.
- Megértését kérem, Juditka! Holnapra más terveim vannak... – felelte Péter, s a többiek felé fordult – Palival úgy gondoltuk, holnap este megnézzük közelebbről is azt a csárdát, ahol a lakodalmat tartjuk. Bográcsos marhapörköltet rendeltem vacsorára. Mulatunk hozzá egy nagyot. Annál is inkább, mert közben megünnepeljük együtt a közelgő házassági évfordulónkat. Szombaton leszünk huszonkét éves házasok!
- Éljen! – kiáltotta Béla – És hogyhogy csütörtökön, miért nem pénteken?
- Pénteken csomagolunk, és időben lefekszünk. Szombaton hosszú út áll előttünk. Ezért is hoztam előre az ünneplést. Fáradtan érkezünk majd Révházára, részben szétszéledünk. Mulassunk addig, míg együtt vagyunk, és pihenten megtehetjük. Nos, hogy tetszik az ötlet?
- Nekem nagyon! – helyeselt Béla – Elhúzatom édesanyátok nótáját, az lesz az első dolgom.
- Az én nótámat?! Tudod is, hogy melyik az! – mérgelődött Erzsi
Mosolyszünet volt köztük. Béla mostanában kuglizni járt Erzsi ellenére a fürdőbeli haverokkal.
- Hogyne tudnám! Amit huszonkét évvel ezelőtt húzattam el neked először!
- Mondom, hogy nem tudod! De megmondom én, meg bizony! Néhány napja az a nótám, hogy „Nem tudom az életemet hol rontottam én el…” - mondta nevetve, s körülöttük nevetett mindenki.

 X/A
         Elindultak a kirándulásra. Péter bement az idősebb Rétfalviért, ahogy Elvirának megígérte. Kellemetlen meglepetés érte. Szó sem volt arról, hogy a professzor nem mer a szemük elé kerülni, éppen ellenkezőleg. Látványosan neheztelt rájuk. Péternek szemrehányást tett, amiért fiát kellemetlen inzultus érte, mikor a szemüvegéért elment. Péter kénytelen volt kapacitálni, míg a professzor nagy nehezen hajlandó volt elfogadni a meghívását, s velük tartott a kirándulásra.
Péter füstölögve ült be a maga kocsijába, s Zsuzsinak morogta, hogy Elvira átverte. Azt akarta, kérjen bocsánatot olyasmiért, amit el sem követett. Ha valaki bocsánatkéréssel tartozik, az éppen Iván volna, amiért áthágta a tisztesség határait idétlen, néma rajongásával, lehetetlen távozásával, amivel bajt idézett elő. Ha maga nem várja el a magyarázatot, azt még kevésbé, hogy megkövessék, tőle se kívánja senki, még Elvira sem, hogy oktalan sértődést bocsánatkéréssel engeszteljen.
Zsuzsi megsimította a karját vigasztalón.
- Ez mind igaz, kedves! De gondolj arra, idős ember kedvét kerested vele, aki igen büszke a fiára, s komolyan zokon vette, hogy jogászdoktor fiának futva kellett távoznia tőlünk, mint akit kergetnek.
- Maga volt az oka!
- Már nem vagyok biztos benne. Talán szavaim riasztották meg. Szegénynek azt mondtam, hogy semmiképpen sem találhatod ott. Hiszen kímélni akartalak. Lehet, hogy csak készséges volt…- mondta Zsuzsi, ahhoz tartva magát, amit a beteg emberről addig elmondhatott.
Péter hallgatott kis ideig, aztán Zsuzsira nevetett.
- Akkor rendben van!
- Mi van rendben ? - kérdezte Zsuzsi is nevetve.
- Az öreg engesztelése. Kicsit mindketten benne voltunk abban a kergetésben, járt a bocsánatkérés. De csak az öregnek, az apák tisztelete okán. Kedves fiáról továbbra sincs jó véleményem, ha készséges volt, ha nem, mert amúgy is van a rovásán. Nem tűröm, hogy jelenlétemben bárki is bámulja a feleségem, gusztálja, mint valami reménybeli falatot. Komolyan örülök, hogy elutazott. Nagyon remélem, hogy nem kerül elő egyhamar.
Ezzel befejezték a témát, de Péter arcán látszott, hogy leparkolt a gondolatnál. Zsuzsi magában azért imádkozott, hogy az utat is figyelje közben, nehogy igaza legyen annak a hajnali álomnak, s elüssenek valakit, vagy fának menjenek.
Megálltak a paplak előtt. Pali örömmel csatlakozott, de Mariskát is kapacitálni kellett, noha más okból. Éppen nagymosásba fogott. Végül otthagyta a munkát. Be akart ülni a fia kocsijába, de addigra Pali átvitte magához Bogit, s kedvesen ugyan, de anyját határozottan eltanácsolta. Mariska így Péterékhez ült be, s mindjárt panaszkodásba kezdett.
- A gyerekek már megint kettesben utaznak. Nem tudom, kire ütött ez a fiú, alighanem a nővéremre, mert ránk nem hasonlít. Szegény apját megviselné, ha látná, hogy a fia mennyire szabados. Legújabban már beszélni sem lehet a fejével. Kitér azzal, hogy megváltozott a világ, nekünk is alkalmazkodnunk kell hozzá. Az a gitár is az Istentiszteleten, nehezen tudok beletörődni.
-Márpedig Palinak igaza van, Mariskám! – nevetett Péter a tükörből– Bogit oda sem adtuk volna, ha régimódi vaskalapos, de szerencsére igazi mai fiatalember. Modern lelkész Megértette, hogy a fiatalokat a régi módon nem tudja bevinni az imaházba. Pedig rendkívül fontos, hogy a mai fiatalság is kapcsolatba kerüljön Istennel. Remekül végzi a munkáját. Neked, az édesanyának ezt meg kell látni.
- Nem a gitár a nagyobbik bajom. Előttetek restellem, hogy Boglárkához ennyire ragaszkodik az esküvő előtt. Én nem is találkoztam az urammal addig, míg nem kért meg. Utána sem maradtunk kettesben soha, csak az esküvő után. Szép is lett volna! A lelkésztől példát várnak.
-Azok olyan idők voltak, s nem hiszem, hogy boldogabb idők! - mondta Zsuzsi elgondolkodva – Az ember példát mutathat az életével, de párt senki sem választhat szeretet nélkül. Ismerd be, Mariska, hogy a te életed sem volt könnyű ilyen férjhezmenetel után. Elfogadni valakit, ágyba bújni vele, mikor valójában alig ismeri az ember, nehéz áldozat.
- Ezt szépen mondtad… - törölgette Mariska a szemeit –Bizony évek kellettek, hogy szegény uramat megszokjam. Mellette igen szigorú ember volt. Például a nevetgélést sem tűrte, nem mintha olyan sok kedvem lett volna nevetgélni.
- Látod, hasonló sorstól óvjuk a lányainkat. Ezért örülünk annak, hogy Palit más fából faragták. Bogit nyugodtan bízzuk rá. Abban is biztosak vagyunk, boldogságuk kárpótol majd téged is. Hiszen az anyának öröm, ha gyermekeit boldognak látja.
Mariska már jókedvűen mozdult.
- Ó, hiszen én is várom már a kis menyemet! Mindig szerettem volna egy lányt is, de urammal nem voltunk olyan közvetlen viszonyban, hogy ilyet megbeszélhessek vele. Véletlenül se történhetett meg. Megelégedett a fiunkkal. Gondja volt arra, hogy több gyermek ne szülessen…- mondta, s belepirult.
Péter elnyomott egy mosolyt, Zsuzsi megborzongott. Elképzelni sem tudott ilyen életet. Hogy ő ne mondhasson meg bármit a kedvesének, ne bújhasson hozzá, ha jólesik, ne súghassa fülébe, hogy szereti, az életénél is jobban szereti, s ne vallhassa be, hogy kislányt szeretne. Úgy viselkedjenek az ágyban, mint az idegenek. Szegény Mariska!- gondolta, s Péterhez bújt, megfeledkezve a hátul ülőről.
Péter egyik kezével elengedte a kormányt, s néhány pillanatra magához ölelte. Mariska kinézett az ablakon, s sietve mondta:
- Szép ez a táj, mindjárt beérünk Kópházára. Ott is megállunk, vagy csak Balfon?! Nem muszáj, csak kérdezem.
- Az első úti cél Balf, de ha kedved van, megállhatunk… - válaszolta Péter, s Zsuzsira kacsintott : "Mariskát zavarba hozták."
- Ó, nem! Valamikor sokat jártunk erre szegény urammal, de akkoriban még nem autón, hanem bricskán… - mondta, s mesélni kezdte a régi élményeit.
Tomi kocsijában is panaszkodás folyt éppen. Erzsi a fejébe vette, hogy romlik a hallása, megsüketül idővel, mint a húga Mari, s jajgatott előre.
Béla vitatta, s Erzsi neheztelőn mondta:
- Ha még az ura sem hiszi el az embernek, hogy higgye el más?!
- Urad vagyok én? Hát parancsolok én neked?! – tréfálkozott Béla az ismert mondással.
- Még ő panaszkodik! – háborgott Erzsi – Kuglizni jár, mikor tudja, hogy ellenemre van. Szaladgálnak a vén bolondok, mint a gyerekek. Még meghűti magát, vagy más nyavalyát kap. Aztán majd betegeskedik, én meg ápolhatom!
- Nem betegszem meg olyan könnyen. Keményebb fából faragtak engem, édes lelkem! – kedélyeskedett Béla.
Barbi szíve elszorult. Papus keze már remegett, szemébe most is könny lopakodott. Mellettük ült a hátsó ülésen, s Bélához bújt. Vigasztalón mondta, hogy nagyanyja nem a munkától fél, hanem papust félti, azért mérgeskedik.
Béla nevetett.
- Tudom szerencsére! Aranyos az én Erzsókom, ha éppen belátó.
- Mikor nem voltam én belátó ? - zsörtölődött Erzsi tovább, s neheztelőn folytatta - Nekem több okom lehetne panaszra, mert nem hiszed el, hogy rossz a fülem.
Béla lehalkította a hangját, szinte suttogott.
- Belátás az, hogy nem enged kuglizni, amikor olyan jólesik a többi öregúrral játszani, sörözgetni egy kicsit ?! A kedvéért már lemondtam a fárasztóbb szenvedélyekről.
- Miről mondtál te le?! –háborgott Erzsi – Kit evett hozzám a csuda az este is?!
Béla a gyerekekkel együtt nevetett, s azt mondta:
- Az ifjúság előtt ne áruljon el, édes asszonyom!... Ha már megtette, feleljen arra, miképpen hallotta meg, ha egyszer erre a fülére már nem is hall?
- Ne magázz! – fenyegette már Erzsi tréfás haraggal, s hozzátette neheztelőn – Különben, nem én emlegettem először a hálószoba-titkainkat!
- Dehogynem! Nekem eszembe sem jutott volna. A futballra gondoltam, mivel az a fárasztóbb! – nevetett Béla hahotázva, s Erzsi mérgében megcibálta a karját. Béla cserébe ölelte, s csókolta, ahol érte. Nem volt ebben semmi frivol, a gyerekek hozzászoktak már. Kedves színfoltja volt családi életüknek.
Füredi Laciék kocsijában kevésbé volt jó a hangulat, noha ezúttal Laci maga vezetett, amit igen élvezett a kihagyás után. Péter nagy nehezen beleegyezett, hogy hosszú pihenők mellett kicsit szokja újra a kocsit. Petiék nem voltak velük, mentek inkább a fiatalok közé, ahol összebújhattak Fürediné megjegyzései nélkül. Helyettük Elvira, s a professzor ült be. Amúgy kellemes társaságnak ígérkeztek, de a professzor mindjárt elújságolta Laciéknak, hogy Iván elhatározásából Révházára költöznek. A terven nem változtatott a múltkori kellemetlen epizód sem, Iván elhatározása végleges, s eltökélt. Éppen a költözést intézi. Hamarosan újra találkoznak, de már Révházán. Hozzátette, hogy a fia érte hozta meg az áldozatot.
Füredi Laci elborult arccal hallgatta, s rezignáltan felelt.
- Nagyon remélem, hogy így van, Aurél bátyám! Különben az én komám zokon veszi majd, s abból jó nem származhat.
Elvira morgott.
- Főképpen, ha adod alá te is a lovat! Tudd, hogy mit beszélsz a barátod előtt. Így is becsavarodott már… Jobb volna ezt a költözést is titokban tartani, amíg lehet. Féltékeny. Zsuzsira féltékeny! Abszurd! Téboly olyan asszonyra féltékenykedni, akinek nincs is saját élete, aki minden porcikájával ezt a féltékeny bolondot szolgálja.
- Főorvos asszony úgy beszél most, mintha már nem kedvelné azt a féltékeny bolondot! – vágott vissza a sebész.
- Nem a nehézséget, ilyet ne mondj! Csak mérges vagyok. Péter mostanában elvesztette józan ítélőképességét. Végén még valami bajt okoz. Nem rá haragszom, hanem érte. Szeretem mindkettőjüket, nem akarom megérni, hogy kibillentse a világ kerekét.
A professzor sietve bizonygatta, hogy Ivánnak nincsenek rejtett szándékai. Sohasem fordult elő, hogy férjes asszony után vetette volna magát. Visszautasította hideg udvariassággal a feltételezést.
Fürediné magában igen jól szórakozott. Élvezettel gondolt arra, hogy milyen képet vág majd Kerekes főorvos, ha megtudja, hogy a Rétfalviak ott élnek eztán Révházán. Maga fog gondoskodni arról, hogy mielőbb tudomására jusson. Füredi Laci jól ismerte a feleségét. Igaza volt, mikor azt mondta, kutyából nem lesz szalonna, hiába gömbölyödik. De még váratott magára a beigazolódása.
Balfon fürödtek egy nagyot. Utána a szanatórium közelében lévő szép étteremben ültek le ebédelni, s Füredi Laci odafordult a barátjához.
- Vendégeim vagytok, komám! – mondta kedélyesen.
- Hohó! Álljon meg a menet! – tiltakozott Péter – Erről szó sem volt. Ádámmal évődj, barátom, ne velem!
- Gondolom, Barbi sem bánná, ha most itt volna! Csakhogy nekem veled szemben van tartozásom. Nyakatokon vagyunk már jó ideje, de költeni még nem engedtél.
- Most sem fogsz! Olyan nehezedre esik elfogadni baráti vendégszeretetünket?! Kettőnk barátsága mellett fel sem vetődhet ilyenféle tartozás , Lacikám!
- Egyetlen komám, ha igaz a definíciód, akkor oda-vissza érvényes. Rendben van, ne tekintsük tartozásnak, hanem baráti viszonzásnak. Szóval, hogy is állunk egymással?
Péter feszengett.
- Ne hozz nehéz helyzetbe, sokan vagyunk! Hányan is? Egy… kettő… tizenkettő… tizenhat… húsz!
- Számolni én is tudok, de a válaszod még most sem hallom!
Péter megölelte barátja vállát.
- Köszönjük!
- Na, azért! – fenyegette meg Füredi Laci tréfásan, s az asztal mellett ülőkhöz fordult – Ahogy a mi Ádám barátunk mondaná: Válasszatok kedvetek szerint, a pénztárcámmal ne törődjetek! Érthetőn beszéltem?!
- Éljen! – kiabálta Peti – Belevaló apósom van!
Fürediné ellenséges hangon szólt rá.
- Még nem vetted el Esztert!… - s gondolta magában, ha rajta áll, nem is fogja. Eszter sápadt, szédeleg, talán meg sem marad a terhesség. Nem bánná. Az ismerősök előtt nincs kedve magyarázkodni. Valahogy vissza kellene rendezni a dolgokat. Nem szívesen adja a lányát ehhez a nyurga mitugrászhoz, akármilyen karriert is jósolnak neki. Inkább annak adná, aki nem viszi el messzire tőlük, s nem ülnek egyszerre húszan az asztalnál, ha viszonozniuk kell a vendéglátásukat. Ez a nagyvonalúság is Lacira vall. Egy vagyont fog fizetni. Na, majd a sarkára áll, csak egyszer érjenek haza!
Nem bírt magával, s ingerülten fordult Mariskához. Nagytiszteletű asszony bosszantására dicsérni kezdete Balfot, s leszólta Kéneskutat. Vibráló nevetéssel mondta, hogy Kéneskútnak még fedett medencéje sincs. Mariska nagy lokálpatrióta volt, s megbántottan hallgatott.
X/B
Fürediné a kéneskúti vizet is kikezdte.  Elvira nem hagyta annyiban.
- Eddig úgy tudtam, lányom, hogy tornatanár vagy, de végén még kiderül, egy vegyész bújt el benned. Bőröd alatt meg laboratóriumot rejtegetsz!
Judit sértésnek vette a tornatanározást, s vitatkozásba kezdett.
- Ha Kéneskútnak is ilyen volna a vize, nagyobb híre lenne!
- Ejnye, no! – bosszankodott Elvira – Tegye már valaki helyre ezt a jó lelket, Péter! Ha én teszem, abban nem lesz köszönet.
Az asztal körül zavartan nevettek, Péter elmosolyodva felelt.
- Megtisztelsz, hogy éppen rám gondoltál, de én magam sem vagyok vegyész, így nem tisztem eldönteni, hogy melyik víz a jobb. Azt viszont elmondhatom Juditkának, hogy bennünket a barátság vitt Kéneskútra, s a családi összetartozás fog ott tartani. Ez sokkal többet jelent nekünk, mint a település híre, vagy maga a víz. Ez mellett megkedveltük Kéneskutat, a bagolyvárat. Ha Isten engedi, minden nyáron örömmel térünk majd vissza, hogy megölelhessük a mieinket, s kipihenjük az évi fáradalmakat.
Zsuzsi szeme bepárásodott.
- Ezt szépen mondtad, kicsi kedvesem… - mondta félhangosan. Aztán Mariskához fordult, s megköszönte újra, hogy a nyaralóhoz segítették őket, s hozzátette - Én külön is hálás vagyok. Bohó szívvel azonnal otthon éreztem magam benne. Hiszen belső elrendezésével hajdani otthonomra emlékeztet. Arra az otthonra, ahol Péterrel kettesben eltöltöttük életünk legcsodálatosabb hónapját. Senki se értse félre, nem kell visszasírnunk, de őrzi a lelkünk az emlékét, és jó újra, s újra átélni.
- Ezért most megcsókollak! – mondta Péter ellentmondást nem tűrőn, s a karjaiba zárta.
A gyerekek tapsoltak, éljeneztek, az idősebbek is jó szívvel fogadták. Kivéve azt, aki képtelen volt másokkal együtt örülni. Fürediné a mellette ülő professzorhoz fordult, s halkan megjegyezte :
- Furcsa család, igaz ?! Folyton érzelegnek. Sohasem bírtam az ilyen embereket. Magasabb szellemi szinten ezt nehéz elviselni.
A professzor visszautasítón felelt.
- Szép érzéseink megosztása családi, baráti körben több, mint elfogadható. Viszont hiba érzelgésnek nevezni. Az egy másik fogalom, asszonyom! Ami ezt a kedves családot illeti, melegszívű emberek, s ösztönösen fordulnak így egymás felé. Egyébként, ismerek néhány magasabb szellemi szinten álló embert, és biztosíthatom, nem találnának benne kivetnivalót!
Fürediné belátta, hogy rossz helyre fordult, s csak magában morogta „ Begyöpösödött agyú, vén könyvmoly! Megérdemled Zebegényi Elvirát.”
Hallgatott aztán, mint aki némasági fogadalmat tett.
Balfról egyenesen Fertőrákosra vezetett az útjuk. Felkeresték a híres kőbányát. Megcsodálták az egyiptomi sziklatemplomokra emlékeztető földalatti termeit. Tíz-tizenkét méter magas, mészkő borította falakban több millió éves állat- s növénymaradványokat láttak, a hajdani tenger lerakódott emlékeit. Sétát tettek a községben is. Barbi tudni vélte, hogy a török időkben ott volt a győri püspökök menedékhelye.
Elmentek a hajdani püspöki palotához. Az emeletes, erkélyes épület dísztermében, s a közeli kápolnában Zsuzsi beszélt a barokk faliképről, a szobákat díszítő rokokó stukkókról. Idegenvezető volt a kastélymúzeum termeiben is, ahogy megszokták az évek során. Takács Rozália hajdani szenvedélyének köszönhetőn, szakértelemmel mutatta be a múzeum értékes barokk műtárgyait.
Visszafelé Sopronon át indultak haza. Kerülő volt, de szívesen tették meg a hosszabb utat a városért, látnivalókért, s a múltkor elmaradt fagylaltozás miatt. Főleg Elvira ragaszkodott hozzá, imádta a jó fagylaltot az időjárástól függetlenül. A Tűztorony közelében lévő cukrászdában telepedtek le. Vidám volt a társaság, noha szűkös a hely, de a fagylalt kitűnő volt. Egyszer csak azt vették észre, hogy Zsuzsu, s Laci eltűnt. Péter haragudott. Nem tűrte az ilyen lazaságot az elmúlt évek közös kirándulásain sem. Szükség volt rá, különben aligha tarthatta volna össze a nagy létszámú családot.
Tomi csillapította.
- Jönnek mindjárt, jó apám, csak nosztalgiáznak egyet a Tűztoronyban!
- Éppen a Tűztoronyban!?! – értetlenkedett Péter – Hogyhogy, ezt nem értem?!
Norbi szokása szerint felnyerített jókedvűen.
- Pedig kellene! Ha jól emlékszem, éppen tőled hallottuk, hogy mindenki felállítja valahol magának a maga szerelemoltárát. Nekik alighanem a Tűztoronyban áll!
Nevettek a fiúk, mint a kamaszok. Péter is nevetett, s azt mondta, hogy akkor egy szót sem szólt, megvárják őket türelmesen. Zsuzsi pirosan hajolt közelebb hozzá.
- Mit meséltél te a fiúknak?! – kérdezte lehelet halkan.
Péter a szemébe nézett évődő jókedvvel.
- Az apának fel kell készítenie a fiait az életre. Tanítania kell őket a szerelem fortélyaira is, s honnan vegye a példákat, ha nem saját életéből?!
Zsuzsi arca lángba lobbant.
- Te beszéltél nekik arról, ami annak idején a zöld szalon perzsáján történt velünk?!… Ezt nem tehetted!
- Kérdezzük meg őket! – mondta Péter már hangosan, s a fiúkhoz fordult – Édesanyátoknak mondjátok el, miről is meséltem nektek, hol van az a hely?!
- A vasúti parkban, nem?! – felelte Tomi igyekvőn, mert Zsuzsi arcáról lerítt a megdöbbenés, s hozzátette felnevetve –Ha voltak további oltárok is, szívesen meghallgatjuk a történetüket. Igaz, srácok?
- Azt leshetitek! – felelte Péter – A szentebb oltárok képét magunknak őrizzük, de nosza, lehet saját oltárokat építeni. Ahogy az emlegetett távollevők is teszik, remélhetőleg diszkrét illendőséggel.
Zsuzsi fellélegzett, s rálegyintett Péter combjára kedves dorgálón. Péter elkapta a kezét, s szemébe nézett újra, de most neheztelés ült a tekintetén.
- Képesnek tartottál másra, igen?!
- Nem mindig tudom, mikor beszélsz komolyan. Néha zavarba hozón bolondos vagy. - mondta maga is neheztelőn.
- Bolondos?! Mit nem mondasz?! – tréfálkozott Péter újra, s átfogta a vállát – Inkább bolond, a kis kegyed bolondja, édes asszonyom, mert az oltárok puszta emlegetésére is felforr a vérem.
Zsuzsi kacagott, s gyengéden meglegyintette az arcát.

 X/A
       Már csak két nap volt hátra a vakációból, vagy ahogy maguk között mondogatták, a nyár örömeiből. Csütörtök viszont még az övék volt, lehetett kicsit lustálkodni is. Zsuzsit az ablakon beragyogó napfény ébresztette. Az arcába sütött. Álmában tűrte egy ideig, aztán hasra fordult, s átölelte a kispárnáját. Péter már ébren volt, megleste. Aztán felkönyökölt, s belecsókolt a nyakába, hangja mosolyogott.
- Hogy aludtál?
Zsuzsi hanyatt fordult újra, csókot adott nedves szájjal, s Péter szemébe mosolyogta:
- Hagytál?
Péter halkan, boldogan nevetett. Csodálatos éjszakájuk volt, még mindig ünnepelt a lelkük. Nézték egymást néhány pillanatig, aztán Zsuzsi megkérdezte:
- Mivel töltjük az időt estig ?
Péter is hanyatt dőlt, nyújtózkodott lustán, csak aztán felelt.
-Kicsit feljavult az idő, ahogy sejtem. Délelőtt fürdünk még egy nagyot. Délután sziesztázunk, hogy estére mindenki fitt legyen. Hatra megyünk a Nefelejcsbe, hétkor tálalják a bográcsost.
- Sikerült a szakáccsal beszélned?
- Palival tegnap átugrottunk a paplakból. A tulaj előzékeny volt, készségesen vállalta a bográcsos étel főzését. Alighanem botcsinálta kocsmáros, új vállalkozó lehet, igyekszik megvetni a lábát a vendéglátásban. Nem értett a bográcsos elkészítéséhez. Gázt emlegetett. Tőlem hallotta, hogy nem mindegy, mivel gyújtanak a bogrács alá. Rábeszéltem a száraz akácra. Megfogadta a tanácsot. Eztán így főzik majd az ételt, vagy csak mondta. Az is hozzátartozik az üzlethez. Volt más élményem is. A rövid úton megtapasztaltam, hogy Palit szépen respektálják a községben, vagy hatszor kezelt. A katolikus pap is megállt kis csevegésre. Fiatal a jövendő vejünk, de már van tekintélye. A lányunk jó helyre kerül.
Zsuzsi szemén látszott, hogy elkalandozott pár pillanatra, aztán emlékező hangon mondta :
- Istenem, ha ezt Éva megérhette volna, vagy Barbi sorsát! … Ha meggondolom, ezek a kislányok csak a mi gyermekeinkként juthattak el a párjukhoz. Mintha az élet eleve beiktatta volna sorsukba szüleik tragédiáját... Milyen erők, milyen misztikus történések befolyásolják az életünket?!
Csak költői kérdésnek szánta. Nem remélhette, hogy Pétert bevonhatja a témába. Ellenállt házasságuk két évtizede alatt, ahogy az álomfejtés sem érdekelte. Néha bosszantotta, máskor ártalmatlan hóbortnak tartotta, most mégis meglepő módon reagált a misztikus felvetésekre.
- Ilyenkor mindig eszembe jut egy Goethe vers néhány sora - mondta, s idézni kezdte a verset - " Mondd, a végzet mit akar mivélünk ? Mondd, hogy köthetett meg ily nagyon ? Mi már egyszer, tűnt időkben, éltünk, a nővérem voltál, vagy asszonyom..."
Zsuzsi szíve felpörgött, s átölelte a nyakát.
- Még mindig tudsz újat adni, gyönyörű szépet! - mondta boldogan.
- Goethével könnyű, kis virágom! - felelte Péter nevetve.
- Azzal is megleptél, hogy megláttad benne a misztikumot..."...mi már egyszer, tűnt időkben, éltünk..." Ó, istenem, de szép gondolat!
Péter úgy tett, mint aki mindenben osztja a véleményét, csak a szeme nevetett.
- Bizony, kis virágom! Az életünk tele van rejtelemmel. Te is tudnád sorolni, igaz?!
Zsuzsi beugrott.
- Nagyon is, kedves!...Ott van mindjárt nyolcvanhárom. Ha nem megyek Pestre, nem húz valami a belvárosba, nem futok össze Kozma Tivadarral .. Ha nem futok össze, nem kerül hozzánk a többmilliós gyűjtemény... Ha nem kerül hozzánk, másképpen alakul az életünk. Akkor aligha volnánk itt most.
Péter felnevetett, hirtelen Zsuzsi fölé lendült, s bolondozva felelt.
- Ha nem, ha igen, ha Borcsa néninek kerekei lettek volna, autóbusznak hívják!
Zsuzsi sikított, s megfogta Péter izmos nyakát.
- Átvágtál, ezért megbüntetlek! Reszkess, cudar!
Péter hahotázott.
- Mindjárt elkezdem, csak előbb adj egy csókot!
- Eszemben sincs. Csalót nem csókolgatok. Ismerd el a bűnöd!
- Csaló, én?! Ne lássam többé a hátam közepét! – hahotázta, s maga csókolta már Zsuzsit, ahol érte. Aztán nézték egymást felpörgő szívvel. Péter tekintete megint mély volt és sötétlő, biztos jele a feltámadt vágynak.
Zsuzsi súgta:
- Mire készülsz?!
- Mit gondolsz?
- Ez után a gyönyörű éjszaka után nem is tudom.
- Tudod te azt, nagyon is jól tudod!… Felkorbácsoltad a vérem, nem menekülsz!… Szeress úgy, mint talán még soha…Életem, mindenem, kicsi boldogságom, szeress!– követelte mámoros szédülettel, s olyan erővel ölelte magához Zsuzsit, csoda volt, hogy nem roppantotta össze. Messze volt még a kapuzárástól, s talán éppen ezért féltette azt a boldogságot, mely ezekben a percekben is az övék volt a sors kegyelméből.
Ölelkezés után beszélgettek egy keveset. Zsuzsi feje Péter karján pihent, s prózai módon Norbi fürdőszobája volt a téma. Bea kérte, az esküvő előtt tegyék rendbe. A szolgálati lakásban romos volt a fontos helyiség, lehullt a csempe, lyukas volt a bojler, s Norbi hiába kérvényezte a felújítást.
Péter berzenkedett. Állami lakásra nem költ. A fiatalok sem nyúlhatnak a betéthez ezen a címen. Idővel építkezni akarnak, addig kibírják. Zsuzsi nem hagyta annyiban. Beának így is nehezére esik majd a beilleszkedés, s végül meggyőzte Pétert. Aztán jött az újabb kívánság, Peti műteremlakását vette sorra. Aggódva mondta:
- Gyerekkel semmiképpen sem lesz elég. Valamit tennünk kellene. Van alatta most egy szép, háromszobás lakás eladó. Ha Laciékkal összefognánk… Beszélj a barátoddal, kedves!
- Nem beszélek. Ez a gyerekek dolga. Eszterke beszélhet az apjával, de mi nem. Peti megkapta a részét, érje be vele. Mit gondolsz, édes életem, feneketlen a zsebünk?!
- Nem gondolom, kedves! De ez nagyon fontos. Petinek valóban kellett az a műterem. Pontosabban a hely, ahol a munkáját végezheti. Meséltem, legutóbb rajzfilmet készítettek egy másik fiatalemberrel. Láttam, hogy a rövid rajzfilmhez hány és hány rajzot kellett készíteniük, minden mozdulatot külön-külön rajzoltak meg. Sorba tették az elkészült rajzokat, rengeteg hely kellett hozzá.
- Ezt a gondot majd megoldja egy jó számítógép.
- Lehet, de attól még nem lesz nagyobb a lakás. Vegyük meg Laciékkal közösen azt a háromszobást. Évtizedekre megoldhatnánk a gondjukat.
- Nem! Másra kell. Hagyjál valami célt a fiadnak is, Zsuzsikám! Oldja meg a maga gondját, mert sohasem lesz belőle ember, ha mankó leszünk a hóna alatt… Egyébként, lejárt az interpellálásra adott idő, édes asszonyom! Még sorra veszi nekem mind a kilenc gyerekét, végén koldusbotra való sem marad a zsebemben… - mondta nevetve, s kiugrott az ágyból.
Zsuzsi utánavágta a kispárnáját.
 X/B
 Fürediék már túl voltak a reggelin, mikor Zsuzsiék kimentek a teraszra. Ezen a reggelen Erzsi látta el a háziasszonyi teendőket, korán kelt, sütéshez készülődött.
- Szép jó reggelt! – köszönt Péter vidáman, s barátjának odanyújtotta a kezét.
- Látom, neked az van! – mondta a sebész. Megszorította a felé nyújtott kezet, másik kezével játékosan mellbe ütötte Pétert.
- Az, hála istennek! – felelte Péter, s maga is leült az asztalhoz – Jól vagytok?
- Fogjuk rá. Kimegyünk a fürdőbe? Jó volna még egyet lubickolni.
- De csak módjával! Hanem estére kirúghatunk a hámból. Persze, azt is csak óvatosan. Az a fontos, hogy tartsd be mindenben az arany középutat, Lacikám! Legjobb barátodnak se engedd meg többet, hogy túlzásokba vigyen.
- Ellenezted, ne legyen bűntudatod.
- De csak addig, míg magamnál voltam. Ma este mérsékelten iszunk, már előre mondom...- felelte, közben fogadta a tetőtérből lesereglő gyerekek köszöntését. A lányok sorra járultak hozzá egy-egy puszira, s leültek aztán maguk is az asztal köré. Peti is megjelent Eszterkével. Egyetlen szabad hely volt csupán, megint az ölébe vonta a lányt. Péter összemosolygott Lacival, Judit ingerülten mondta:
- Direkt teszik, hogy engem bosszantsanak!
- Ugyan, fiam, eszükben sincs!
- Nekem mondod?! Megkértem őket, és tessék!
Zsuzsi tálcán hozta a reggeli-utánpótlást, zsemlét, felvágott szalámit, zöldpaprikát, paradicsomot, s Petinek halkan mondta :
- Hozzatok fel székeket a nagy fa alól. Jobb a békesség, kisfiam!
Megjelent Norbi is, s ketten lementek néhány székért. Aztán hozzáfogtak a falatozáshoz. Eszterke Petit etette, Bea Norbit, ez sem tetszett Füredinének.
- Eszter, viselkedj rendesen! – szólt rá a lányára – Peti nagyfiú, tud egyedül is enni.
- Ugyan, édes fiam! – méltatlankodott a sebész - Ez lesz a műsorod egész nap? Muszáj?!
- Ha tudni akarod, muszáj! Ne vezessenek be ilyen nevetségesen bosszantó szokásokat. Most csak eteti, holnap már a cipőjét is ő fogja tisztítani. Cselédnek nevelted a lányodat ?
Péter rábámult, aztán felnevetett.
- Juditka nem mondja komolyan, hogy ebből ilyen következtetést lehet levonni ?!
Füredi Laci hangos bosszankodással vágott közbe.
- Dehogynem, komám! Nagyon is komolyan mondja. Tudnád, ha ismernéd a logikáját… Logikáját ?! Már félrebeszélek, a természetét! Azt az aranyos, páratlan, kötözködő természetét.
- Mert féltem a lányomat, mert nem akarom, hogy kihasználják?! Dolgozó nő, megkeresi a maga kenyerét, nem fogja az anyja, nagyanyja sorsát élni. Emberibb életre szántam, nem az ura szolgájának.
Elvira bosszankodva súgta a mellette ülő Zsuzsunak :
- Ez az az eset, mikor jó ügyet hiteltelen képvisel. Többet árt vele, mint használ.
Füredi Lacit nem is hatotta meg a felesége, támadón mondta :
- Te, fiam, a kezed-lábad törted, hogy szolgálj, mi?!
- Kihasználtál volna, ha hagyom magam! Így is megtetted valójában.
- Azzal, hogy nyugalmat akartam ?! Ezen kívül mást nemigen.
- De tiszta inget, rendes lakást, jó vacsorákat elvártad! Egyszer sem jutott eszedbe, hogy megfogd a porszívót, vagy zöldséget tisztíts, mosogass!
- Biztosan megteszem, ha jó a közeledben lenni, csakhogy elmartál magad mellől, fiam!
- Jó kifogás!
- Gyerekek!… Gyerekek!… - szólt közbe Péter békítőn - Ne rontsátok el ezt a szépnek induló napot. Nyugodj meg te is, barátom! Juditka kicsit rosszul közelít még a gyerekek kedves ragaszkodásához, de idővel majd alakul. Ha látja, hogy nekik ez öröm, hozzátartozik mindennapi boldog életükhöz, előbb-utóbb maga is belátja, hogy így szebb az élet. Egy napon talán köztetek is jobbra fordul a helyzet. Majd itt köztünk, ha gyakran leszünk együtt.
Fürediné elhúzta a száját, a sebész lemondón legyintett.
- Azt leshetjük, komám!
- A reményt sohasem szabad feladni! Igaz, életem?! – kérdezte Zsuzsit, s maga is az ölébe húzta – Valamikor mi is etettük egymást, jobban esett a falat.
- Fiatal párokkal gyakran megesik, de az ilyen öreg házasok is szívesen nosztalgiáznak néha… - mondta Zsuzsi, s Péter szájába tette a következő falatot. Csókot lehelt aztán az arcára, s felugrott nevetve az öléből-  Megyek a konyhába, mielőtt megbotránkoztatunk valakit!
Fürediné magára vette.
- Felőlem ugyan! Engem más élete nem érdekel, de a gyerekemet nem hagyom.
Peti nyaka vörösödni kezdett.
- Ebben egyetértünk, Judit néni! Én sem hagyom a magam gyerekét. Nyugalomban fog felnőni, az hét szentség! -mondta éllel.
Péter rászólt. Később megvitatták kettesben a dolgot. Péter ugyanúgy indokolt, mint Zsuzsi. Fürediné a vendégük, vendéggel pedig tisztességesen bánik a becsületes ember. Aztán kérőn tette hozzá :
- Ne lépj Laci bácsi nyomdokaiba, fiam! Judit néni szavait ne vedd fel. Bírd ki vívás nélkül azt a rövid időt, amit időnként a közelében töltesz.
- De ez egy kibírhatatlan fúria! – kesergett Peti.
- Senki sem gondolta, hogy könnyű dolgod lesz. Magad sem hihetted.
- Ráillik majd az összes anyósvicc, és ez nem jó vicc! Valamit tennünk kell ellene. Most már hárman vagyunk. Eszternél is betelt a pohár, nem félénk kislány többé. Ami pedig Laci bát illeti…
Péter közbevágott.
- Őt is intettem a minap! Túlélésre intettem, mert az örökös békétlenség megöli.
- Épp ez az! Ragaszkodom az apósomhoz, a családi békéhez. Sarkunkra kell állni. Majd én rendet teszek ebben a családban!
- Vak vezet majd világtalant! – morogta Péter
Peti kihúzta magát.
- Nem egészen. Nem ismersz, jó apám!… Van bennem bátorság. Nem is kevés, ha úgy akarom. Nyugodj meg, attól én nem fogok infarktust kapni, ha odaütök az asztalra. Márpedig odaütök, ahogy te tennéd. Odaütök, mert a túléléshez kevés a jóindulat.
- Mit nem mondasz… - motyogta Péter megértve az utalást Takács Imrére. Jó érzés járta át, mégiscsak átörökített valamit a fiába. A maga lelke, maga bátorsága, s szegény Imre természete ?! Nem lehet két lélek egy emberben. Peti keresi a maga útját. Néha még Imre kicsit, de egyre jobban bontakozik ki benne a bátorság, gondolta örömmel, s már biztatta - Akkor rajta, Petikém! Számolj az én segítségemmel is. Mindenben támogatlak. Messzemenőn támogatlak.
- Eredetileg is így gondoltam! – vallotta be Peti – A jövőben rendszeresen egyeztessünk. Már most mondom, ne türelemre intsd Laci bát, hanem azt értesd meg vele, hogy nincs Judit nénihez nőve. Ha az öreglány nem fejezi be a piszkálódást, mehet a francba! Laci bá kaphat helyette százszor jobbat, ha összeszedi magát.
Péter a fejét vakarta.
- Van ebben egy kis bökkenő, fiam! Az a régi dolog édesanyátokkal kapcsolatosan még munkál a mélybe. Laci bá aligha szánná rá magát a párkeresésre. Asszony pedig kell mellé, ez nem járható út!
- De mumusnak jó lehet, nem?! Judit nénit mi más vehetné rá a megszeppenésre. A többit rám bízhatjátok.
- Éspedig?! – kérdezte Péter, s elnyomott egy mosolyt.
- Majd otthon folytatom a tréninget. Amint elveszem Esztert, világosan Judit néni tudtára adom, hogy nem tűröm a piszkálódását. Magában gondoljon, amit akar, de tartsa titokban, a fene se kíváncsi a véleményére!
Péter más esetben figyelmeztette volna, most halkan nevetett.
- Gondolod, hogy működik majd a dolog?
- Ha látni akarja Esztert, és az unokát?!
- Beszélj erről még Laci bácsival, de az alapelképzelés nem rossz, egyáltalán nem rossz! – mondta vidáman, noha az élet ismeretében nem nagyon mert hinni abban, hogy Füredinét ilyen módon bárki is leállíthatja, de Peti határozottságát nagyon élvezte.
Ezalatt Zsuzsi szokatlan módon kettesben volt Füredi Lacival a konyhában. A sebész megéhezett, Zsuzsi invitálta, kapjon be néhány falatot. Az alkalmat kihasználva, finoman helyére akarta tenni a gondolkodását is. Bántotta az a kínosan kellemetlen dolog, amit Judittól megtudott. Hogy jön ahhoz bárki, hogy szerelmi mámorában a maga asszonya helyett gondolatban őt ölelje. Akkor sem tehet ilyet, ha lelke mélyén még őrzi annak a régi fellángolásnak az emlékét. Méltóságában sértette. Míg Laci előtt megterítette a konyhaasztalt, a maga kedves módján mondta:
- Máskor szóljon bátran, ha megéhezik. Itthon van. Azt sem bánom, ha Péterrel bejönnek kóstolni ebéd előtt. De jöjjön magában is, ha éhes. Hiszen maga olyan nekem, mintha a bátyám volna.
Füredi Laci rávillantotta ferde vágású szemeit.
- A bátyja?! Ez a lehetőség eddig eszembe sem jutott! – mondta vidám évődéssel – Eddig csak a barátjának reméltem magam… Előléptetett, Zsuzsi?! Minek köszönhetem ?
- Csak mosolyogjon ki, de közben nem bánnám, ha komolyan venné az előléptetést… - mondta kedves zsörtölődőn, s elébe tette a friss pecsenyét, puha kenyeret, s tálka salátát. Füredi Laci hozzáfogott a falatozáshoz. Szemmel láthatóan jóízűen evett, nem zavarta a téma.
- Aszondja?! – kérdezte tréfásan két falat között, s szeme betyárosan nevetett – Nem véletlenül, igaz?! Ahogy én magát ismerem, nyomós oka van rá… Tippelhetek?!
Zsuzsi elpirult.
- Inkább egyen… - mondta csendesen, aztán hozzátette mégis - Ha valóban sejti, ne viccelje el, mert engem bánt a dolog.
Füredi Laci abbahagyta az evést, Zsuzsira függesztette tekintetét, s csendesen kérdezte:
- Miről van szó ?
- Azt mondta, sejti.
- Eddig valami tréfás dologra gondoltam, de látom már, valami egészen másról van szó. Miről, Zsuzsi ?
-Judit mondott valami nagyon kellemetlent a maguk ágyba bújásával kapcsolatosan, ami engem is érint. Inkább úgy fogalmazok, bánt. Nagyon bánt. Sért, még a gondolata is.
Füredi Laci összevonta a szemöldökét.
- Vagy úgy!... Judit beszélt magának arról, hogy ölelkezés közben egyszer nem a nevén neveztem, hanem más nevet említettem?!
- Inkább csak elsírta… Hogy tehetett ilyet, Laci?
Füredi Laci arca újra változott. Megint vidám lett, s évődött újra.
- Vele, vagy magával ?
- Mindkettőnkkel! - felelte Zsuzsi, s elfordult megbántottan.
Füredi Laci felugrott. Zsuzsi mögé lépett merészen, s kedves erőszakosan maga felé fordította. Hangja fojtott volt.
- Magával sohasem tennék ilyet!
 - Megtette!
- Nem! Annál jobban tisztelem. Csak azért nem mondom, hogy szeretem, mert most nincs helye emlékeztetnem rá. Alávaló dolgot fogok bevallani. Évek óta van egy barátnőm. Véletlenül Zsuzsanna. Ismétlem, véletlenül. Magát sohasem kerestem másban. A szívemben van, Zsuzsi, nincs szükségem hasonmásokra. Zsuzsával a sors hozott össze. Senki sem tud róla. Férjes asszony, felnőtt gyerekei vannak. Jóval idősebb nálam. Ez nem szerelem, Zsuzsi, hanem csak vigasz. Magamfajta már beéri ennyivel, ahogy neki is vigasztalás a nagy tekintélyű, de régen impotens ura mellett. Így eshetett meg, hogy Judit előtt kicsúszott a számon a neve. Zsuzsát mondtam, s nem Zsuzsit, csak Judit rosszul hallotta. Persze, betyár dühös voltam magamra. Tetejében Juditnak nem is magyarázhattam el a tévedése lényegét.
Zsuzsi meglepve hallgatta, s azon gondolkodott, elhiggye vagy sem, hiszen lehet kibúvó is. Füredi Laci megsejtette a gondolatait.
- Most is dühös vagyok magamra! Gondolnom kellett volna rá, hogy Judit a maga fejére olvassa majd, vagy inkább odavágja kéjjel, mert a könnyeinek én már nem adok hitelt. Rossz napokat szereztünk magának. Ha időben gondolok rá, ezzel a vallomással megelőzhettem volna. Amúgy őrzöm a titkot a lányom miatt. Őrzöm a másik család miatt is. Nem akarom tönkretenni az életüket. Amúgy elfogadható kapcsolatban élnek, szeretetben, szép barátságban. Háromszoros nagyszülők már.
Zsuzsi csendesen ingatta a fejét.
- Miért bonyolítja ennyire a maga, s mások életét?!
-Azért, mert szükségem van meleg asszonyi simogatásra. Maga mellett biztosan nem fanyalodnék rá, de ezt hagyjuk!… Amúgy pedig senkinek sem ártunk vele, csak magától kell bocsánatot kérnem.
- Ugyan, ne tréfáljon!...  Péter tudja?
- Agyoncsapna, hiszen az ember majdnem barátja!
Zsuzsi ebben a pillanatban rájött, hogy Bálint Feriékről, belgyógyász kollégájukról van szó, s nagyot jajdult. A sebész elmosolyodott, s kérőn, figyelmeztetőn szája elé tette az ujját.

16. fejezet

 X/A
         A Nefelejcs csárdába hat órára mentek. Amint besereglettek az ajtón, az üzletvezető eléjük sietett, középkorú, deresedő ember volt, s a férfiakkal sorra lekezelt. Mindenkit biztosított arról, hogy figyelmes kiszolgálásban lesz részük. Már főtt a bográcsos az udvaron, Pétert invitálta, kóstolja meg, maga rendelte, mondjon véleményt. Többiek leültek az előre megterített, hosszú asztal mellé a terem egyik felében. A többi részben négyszemélyes asztalok voltak, ültek mellettük szép számmal, sok vendég volt ezen az estén a csárdában. A fiatalok reklamálni kezdtek a zene miatt.
Norbi bosszankodva mondta:
- Jó apánk csőbe húzott bennünket, itt cigányzenekar van.
- Tetejében hagyományos zenét játszanak, se dob, se szintetizátor, se szaxofon… - morogta Kékesi Laci is.
- Ők játszanak majd a lakodalomban is? – tudakolta Zsuzsu egyetértve a fiúkkal.
Pali mentegetőzött.
- Ádám kívánsága volt, de kétségtelen, hogy Péter bácsival összetalálkoztak ebben is.
- Na, akkor csárdásozhatunk majd kifulladásig. Nagy öröm lesz!– mondta Bea ironikusan.
- Egyszer kibírjátok! – förmedt rájuk Elvira, s örült, hogy nem kell modern zenét hallgatniuk.
- Csárdában vagyunk, gyerekek! Mulatni jöttünk...– emlékeztette őket Füredi Laci
- Mi egészen jól viselnénk a diszkózenét is! –felelte Tomi, s a gyerekek egyetértőn nevettek.
Péter leült a helyére, csettintve mondta, hogy a bográcsos kitűnő, s bekapcsolódott a beszélgetésbe.
- Örülnék, ha a cigányzenét ezúttal jó szívvel fogadnátok, mert higgyétek el, minél rohanóbb az életünk, annál inkább szükségünk van szívhez szóló szép muzsikára.
- Ez csak a ti korosztályotok kívánsága, jó apám! – mondott ellent Peti.
- Tévedésben vagytok. Ez a lélek kívánsága. Sokat veszítetek, ha nem ismeritek. Egyre kevesebb esélyetek van rá. hogy megismerjétek. Pedig, ha végképp eltűnik, elvész vele valami szép, valami pótolhatatlan az életünkből!
- A magyar nóta, például… - mondta Füredi Laci.
- Bizony. A léleknek szüksége van rá. Öröm, s bánat kifejezője. Imádság, gyerekeim… Hogy is mondja a nóta, Zsuzsikám?!
Zsuzsi elmosolyodott, s halkan dalolt néhány taktust.
- "A jó Isten letekint az énekszóra, megérti, hogy a magyarnak imádság a magyar nóta..."
Péter magához fogta, s így folytatta:
- Hányszor, de hányszor beszélt helyettünk! Ha jobban ismernétek, élnétek vele. A kislány szeme akkor ragyog a legszebben, ha a cigány neki húzza, ha a fiú neki, egyedül csak neki dalolja, hogy : " Csak egy kislány van a világon…"
Félig eldalolta a nótát, nevetett aztán a többiekkel, majd elkomolyodva folytatta:
- Néha több is, mint szerelmi vallomás. Imre nagybátyátok azt mondta, az öröm szebb lesz tőle, a bánat pedig halványabb. Véleményem szerint még ennél is több. Ádámot megöleltem, mikor bevallotta, hogy messzi idegenben könnyet csal szemébe, ha meghallja. Melyik más zenéről mondhatjuk el ugyanezt, kivéve persze a Himnuszt, és a Szózatot. Ez is imádság, így is imádság, nemzeti imádság.
Bea beletörődőn sóhajtott.
- Rendben. Akkor ma nótázni fogunk.
- Magam is így gondoltam…, - mondta Péter, s máris csalta közelebb a prímást. Mikor már ott volt az asztalnál, Péter felemelte a kezét, mint aki figyelmet kér, s vidáman rázendített, "Cinege, cinege, cinegemadár, boldogan él a párjával az ágon. Engem is a babám karjaiba vár…..."- végigdalolta a nótát.
A professzor is így kért figyelmet, s belefogott a maga nótájába: "Szórja a nap arany sugarát, újra lombot bontanak a fák…" Ez a nóta meghatóan kedves vallomás volt, a hajdanvolt férj nyílt beismerése. Elvira ezúttal nem mondta, hogy hallgass el vénember, hátára sem csapott, csak maga elé nézett bánatos mosollyal.
Füredi Laci sem akart kimaradni a nótázásból, s a prímás közelebb ment hozzá. A sebész a kezében tartott pohárnak dalolt búsan, csendesen: " Dalolgatok úgy, mint régen, mintha boldog lennék, pedig az én boldogságom csak egy fájó emlék…"
Ez bizony az édes-bús Akácos út megkerülése volt. Péterék végighallgatták mégis türelmesen. Mi mást tehettek volna, hiszen bő két évtized alatt megtapasztalták, hogy Füredi Laci szívében még mindig él a régi vonzalom, melytől nem tud, s talán nem is akar megszabadulni.
Zsuzsinak kellemetlen volt Judit miatt, noha Fürediné úgy tett, mintha semmi sem történt volna. Leghalványabb jelét sem adta annak, hogy bármi bántaná. Zsuzsi fejébe nem fért a gondolat, miféle érzés az, amit így irányíthat az ember. Ha Judit helyében volna, s őszintén, mélyen szeretné Lacit, legnagyobb önuralma ellenére is árulkodna tekintetében a bánat. Akkor talán Laci is meggondolná, hogy mit tesz, de Fürediné tekintete nem árulkodott. Pedig az asszonynak most is fájt a lelke, de bánat helyett alantas bosszút forralt az ura ellen, Zsuzsi ellen, az egész Kerekes család ellen. Ebben élte ki keserűségét. Vannak ilyen boldogtalan lelkek.
X/B
A többiek vidámak voltak. Béla eldalolta Erzsinek a megígért nótát. Az öregúr egyenes derékkal ült a székén, s fiatalos kedvvel fogott a hajdani nótához. Bizony, annak is huszonkét esztendeje már, hogy először dalolta. Akkor már őszült a haja, keveset remélt az élettől, mégis sokat kapott. Huszonkét boldog esztendőt Erzsi zsörtölődése ellenére is, hiszen amúgy szeretetben éltek. Remegő, meg-megcsukló hangja megszorította mindenki szívét.
S, hogy, hogy nem, Norbi is dalra fakadt. Beának dalolta nagy átéléssel: " Piros pettyes ruhácskádban láttalak meg téged..."
Nem jutott tovább. A fiúk nagy nevetésbe törtek ki, a lányok is mosolyogtak. Bea komoly maradt. Bepárásodó szemekkel nézett Norbira, ettől hirtelen abbamaradt a nevetés, s a vidámkodók zavarba jöttek. Kékesi Laci igyekezett palástolni zavarát, kedvesen fordult Beához.
- Akár igaz is lehetne, mert ha jól emlékszem, volt piros pettyes ruhátok, habos kötényetek.
Egyszeriben a többieknek is eszébe jutott. Egymás szavába vágva bizonygatták, hogy valóban volt, emlékeznek rá maguk is. Bea bosszúsan csóválta a fejét.
- Ne törjétek magatokat! Mindannyian tudjuk, hogy volt, nem ebben van a lényeg. - mondta, mindenki előtt átölelte Norbi nyakát, s repeső örömmel folytatta - Ne törődj ezekkel a hólyagokkal, pofikám! Nekem szép örömöt szereztél a szándékkal, s ez a fontos.
Norbi vörös volt, s azt motyogta, hogy legszívesebben szétütne köztük. Peti bűnbánón kérdezte:
- Lehiggadsz, ha mi is dalolunk egyet ?!
- Úgy van, daloljunk! - kiabálta Tomi - Jó apám, hogy van az a nóta, melyikben csődöt jelent a tag, de azért rá se ránt a világra ?!
Péter csodálkozón felvonta a szemöldökét, aztán nagyot nevetett.
- Ja, vagy úgy ?! Na, akkor: " Már énnékem beborult az ég..."- kezdte, de Peti közbekiabált.
- Ácsi!... Ácsi! Az én ötletem volt, én választok először. Nekem is kell a segítséged, mert csak részben tudom. Úgy kezdődik, hogy: " Galambszívet örököltem az édesanyámtól..."
Péter elmosolyodott, s felállt. Fia háta mögé lépett, vállára tette a kezét, s belefogtak együtt a nótába. Szívet melengető percek voltak. Amikor befejezték, Péter játékosan összekapaszkodott a fiával néhány pillanatra. Ez amolyan takargatása volt az elérzékenyülésüknek, mert bárki bármit is mond, az emberben nem múlnak el nyomtalanul az ilyen pillanatok.
Ahogy Zsuzsi, s Eszterke is szépen élték meg a közösen kapott nótát. Hiszen a lány is benne volt, galambszívvel maga tanította csókra a dalolót. Eszterke szemében éppen úgy megcsillantak a könnyek, mint Zsuzsiéban, s egymásra mosolyogtak. Zsuzsinak más oka is volt rá. Biztos volt abban, hogy jövendő kis menyében még sok öröme lesz. Füredi Eszter az édesapja lelkét örökölte, s hűségének azt a felét, amely időtálló volt, s ragaszkodó.
Zsuzsu arcán látszott, hogy szívesen venne maga is egy nótát. Ez is olyasmi, amit megkívánhat az ember, de Kékesi Lacinak nem volt kedve hozzá, helyette Zsuzsu fülébe duruzsolta :
- Prózában is el tudom mondani, hogy imádlak...Imádlak, kicsi szívem, édes kicsi boldogságom, imádlak mindörökké!
Zsuzsu megvigasztalódva felkacagott, s kedvesen meglegyintette Laci arcát. A többiek még mindig daloltak. Akkor éppen Tomi kiválasztott nótáját a beborult égről, melynek a lényege az volt, hogy bármennyi csapás is érte a boldogtalant, nem élhetett muzsikaszó nélkül. Félig elnevették a nótát, ahogy az már a jókedvű ifjúságnál lenni szokott.
Mivel nemcsak mulatni jöttek, hanem ünnepelni is, a nóta után Péter felállt, s honnan, honnan nem, egy virágkosarat varázsolt Zsuzsi elé. Huszonkét szál piros szegfű volt benne művészien elrendezve. Mielőtt Péter megszólalhatott volna, Erzsi hangos örvendezésbe fogott.
- Ej, de szépek azok a virágok! Régóta keresek ilyen hatalmas szegfűt. Hol vetted, fiam ?! Magot nem árulnak ?
Rosszkor szólt. Ünnepet rontott. Látszott Péter szemén, bosszankodó mosolyán, Zsuzsi várakozó tekintetén. Péter felelt.
- Ezt talán később is megbeszélhetnénk, édesanyám, nem ?!
- Jól van, fiam, jól van, értem én! Csak éppen eszembe jutott, hogy megkérdezzem. Egyszer régen már sikerült pár magot szereznem. Nevelgettem, pátyolgattam öt árva kis palántát. A végén mindössze egy szál virág maradt belőlük. Óvtam még a széltől is, hogy magot gyűjthessek. Aztán valami anyaszomorító ellopta egy reggelre. Azóta hiába keresek ilyen fajtát.
Péter, s Zsuzsi egymásra néztek, s kitört belőlük a nevetés. Úgy nevettek, hogy még a könnyük is kicsordult. Árulkodott a jókedvűk, a többiek is nevetni kezdtek. Erzsi megsértődött.
- Illik kinevetni az idősebbet ? - kérdezte panaszosan.
Péter odament hozzá, átölelte ültében, s nevetve mondta :
- Dehogy téged nevetünk! Magunkat, édesanyám... Az anyaszomorító én voltam. Igaz a mondás, hogy minden bűn elnyeri egyszer méltó büntetését. Még huszonkét év után is!
Átadta aztán Zsuzsinak a kosárkát, csók is járt a szép virágokhoz, a család ünneplése is. Felköszöntötték őket annak rendje, s módja szerint. Mikor véget ért a köszöntő, Péter újra dalolni akart, átfogta Zsuzsi vállát megint, s belefogott: " Talán egy napon elmondom tenéked, szeretlek, szeretlek, halálosan téged..."
A nóta végeztével Zsuzsi válaszolt: " Nem tudom, hogy szeretem-e, csak valamit érzek, valamit a szívem körül, ha szemébe nézek..."
Péter ismerte a nótát, s nem engedte tovább dalolni. Magához ölelte Zsuzsit, s a szemébe nevette, hogy ne célozgasson, mert ráfizet. Nagyon ráfizet. Hiszen a nótában benne volt, ha mást szeretne, abba belehalna a daloló. Hosszú pillanatokig nézték egymást bepárásodott szemekkel. Beszédesek az ilyen pillanatok. Talán még azt is elmondják, hogy hatalma van a dalnak, a virágnak, s a könnyeknek.
 X/C
 A prímás friss csárdásra zendített, s Péter vitte Zsuzsit középre. Követték mások is, táncoltak önfeledten. Néhány perc múlva már majdnem mindenki csatlakozott. Még az öregurak is kedvet kaptak hozzá. Erzsi, s Elvira ugyan szabódott egy keveset, de aztán mégis indultak. Később Béla felkérte Mariskát, de kosarat kapott. Mariska kedvesen eltanácsolta. Csak a szemén látszott, hogy maga is sajnálja.
Pali, s Bogi sem vett részt a táncban. Ott maradtak az asztalnál, a táncolók felé fordultak, s Pali áttette karját Bogi vállán. Velük más volt a helyzet. A fiatal lelkész ezúttal nem az anyai szigornak akart eleget tenni, önként tartózkodott. Péteréknek lassan tudomásul kellett venni, hogy modern pap ide vagy oda, bizonyos dolgokhoz másképpen áll. Bogival megbeszélte. Még a vendéglő előtt mondta halk bizalmasan:
- Hivatásommal bizonyos helyzetekben együtt jár a lemondás, egy másféle szemlélet, az önként vagy kötelezőként vállalt korlátok. Társam leszel benne?
Bogi a szemébe nézve felelte:" Boldogan!" Most együtt nézték mosolyogva a táncolókat. Eleinte nem mindenkinek volt párja. Zsuzsi leült, hogy Péter megtáncoltathassa Barbit, s Brigit, Tomival felváltva táncoltatták a lányokat. Füredi Laci is leültette a feleségét, s Petitől lekérte Eszterkét. Peti, mint aki jól végezte dolgát, leült az asztalhoz, de szusszanni sem volt ideje. Péter szigorúan jelezte a tekintetével, hogy tessék táncolni, közben félreérthetetlenül Fürediné felé intett. Peti nem tudta rászánni magát, hogy felkérje jövendő anyósát. Feszengett, kereste a kibúvókat. Végül levette egyik félcipőjét, s szorgosan keresgélt benne valamit. Amikor Tomi visszavitte Barbit az asztalhoz, Peti panaszos arccal nézett rá, s súgva mondta:
- Jó apánk ötletei! Kérjem fel Judit nénit, de valami piszkosul szúr a cipőmben.
Tomi nevetett, s Fürediné előtt maga hajolt meg. Jó testvérek voltak valóban. Később akadtak idegen táncosok is. Nem csak a lányokat, Zsuzsit is felkérték. Péter nem győzte visszakéretni. Egyik-másik táncosra rámorgott lekérés közben, így hamar megértették, hogy nem szívesen osztozik.
Zsuzsi csóválta a fejét.
- Ne morogj, te morgó mackó! Sok a magányos férfi az asztaloknál. Csak egy kicsit szórakozni szeretnének.
- Szórakozzanak mással! – mondta Péter ellentmondást nem tűrőn, s vitte Zsuzsit messzebb, ha feltűnt egy próbálkozó a közelükben.
Az idősebbek hamar elfáradtak, s beszélgetésbe fogtak a hosszú asztal mellett. Mariska azt mondta Erzsinek:
- Ahogy tiltakoztak a gyerekek, most mégis táncol mind. Kékesi Lacika hátán vizes az ing. Zsuzsu nagyon érti a dolgát, a fiú tűzbe menne érte. Szép pár lesznek!… Péter is megfiatalodik Zsuzsi mellett, pedig van köztük jó pár esztendő.
Erzsi legyintett.
- Sohasem okozott nekik gondot! Táncolni amúgy is szerettek mindig. Emlékszem, házasságuk első éveiben, mikor az a bolondos tánc járta, alighanem twist volt a neve, Péter megjött délután a kórházból, bevitte a kisrádiót a gyerekszobába. Szólt belőle a zene, ők meg ropták a maguk örömére, a gyerekek szórakoztatására. A hajam égnek állt sokszor, mert valóságos akrobatamutatványokat csináltak.
Béla nevetett.
- Nem twist volt az akkor, Erzsikém, hanem rock and roll!
- Tudja a nehézség, bolondos tánc volt, de élvezték. A gyerekeknek is tetszett. Némelyik még csak tipegett, de a zenére már rakta a kis lábait. Majd megettük őket, olyan aranyosak voltak.
- Vidáman éltetek… - mondta Mariska sóvárgón.
- Pedig valójában nehéz esztendők voltak azok, de valahogy mindig találtunk valamiben örömöt. Legfőképpen a gyerekekben. - mondta Erzsi kis elérzékenyüléssel. Már régen elfelejtette, hogy mennyire ellenezte a gyerekek befogadását. Komolyan megbántódik, ha valaki emlékezteti rá.
Elviráék is beszélgettek, a professzor megjegyezte:
- Zsuzsi még mindig szemrevaló asszonyka. Megértem a fiamat!
Az idősebb Rétfalvi elszólta magát. Elvira arca megváltozott.
- A fiad mégis töri magát Zsuzsi után?! Te! Én agyonütlek, ha kiderül, hogy csak a fiad vonzódása miatt ragaszkodsz hozzám.
- Hova gondolsz?! – tiltakozott a professzor, aztán közelebb hajolt, s lehalkította a hangját - Csak a szép nő érdekli, mint művészet, a természet művészete. Azt mondja, a haja magában remekmű.
- Ez úgy marhaság, ahogy van! – mérgelődött Elvira –Fiadnak hiányzik egy kereke, ha egy szép nő láttán ilyen marhaságokon jár az esze, és nem azon, hogy megszerezze. De Zsuzsit mindenképpen hagyja békén, mert kirázom a gatyájából!
- Biztosíthatlak! – mondta a professzor, de szíve mélyén megneheztelt a kíméletlen szavakért. Bálványozta a fiát, még Elvirától sem vette jó néven a kritikát. Elvira megérezte az átmeneti elhidegülést. Éles ésszel előre megsejtette a későbbi gondokat, s kedvetlen lett. Sokáig hallgatagon ültek egymás mellett. A többiek vidámak voltak. Már tálalták a vacsorát, mindenki leült.
Béla jókedvűen mondta:
- Ennek a bográcsosnak éppen olyan az íze, illata, mintha az öreg Suba főzte volna. Megadtad a receptjét, mi ?!
Péter mosolygott. Mariska is dicsérte az ételt, s érdeklődött a receptje felől. Péter készségesen válaszolt.
-Szokásos fűszerek mellett fontos a fehér bors, és a csöves paprika bőséggel. Mondom a vesszőparipámat is. Nagyon fontos az elkészítés módja. Manapság sokan gázzal pörkölnek a bogrács alá, a lényegén rontanak. Csak fával szabad főzni. Száraz, jó minőségű fával. Ez adja meg az igazi zamatát. Annak idején az öreg Suba a lelkemre kötötte. Ahogy elárulta a fűszerezést is. Sikerült rábeszélnem a szakácsot.
Fürediné Zsuzsihoz fordult.
- Péter mindig ilyen ínyenc volt?!
- Inkább csak szeret odafigyelni a dolgokra. Azt valljuk, hogy jót jól, ha lehet.
- Ó, az nem lep meg, hogy védelmedbe veszed! Már rájöttem, hogy nálatok férfikultusz van. Jól járnánk Petivel, elkényeztetted a fiaidat is.
Zsuzsi nem értette a feltételes módot, hiszen a gyerekek házassága már eldöntött dolog volt, de természeténél fogva nyugtatta.
- Szó sincs férfikultuszról, kölcsönösséget tanultak otthon. Ne nyugtalankodj, ez nem okozhat bajt a házasságukban.
- Ne éld bele magad ennyire, hol van még az esküvő?! Addig még sok víz folyik le a Dunán!
Zsuzsi szíve összeszorult: " Csak nem tervez valamit a gyerekek ellen?", gondolta boldogtalanul. Sokáig ült töprengőn. Közben elvonult a zenekar. Előkerült egy harmonikás, magában játszott a kitartó vendégeknek.
Péter az órájára nézett.
- Elmúlt éjfél, ideje indulnunk! Előtte ürítsük poharainkat erre a szép estére, az elmúlt hetekre. Összességében szép napokat éltünk át együtt.
- Ahogy mondod, komám! – helyeselt Füredi Laci s összecsendültek a poharak, aztán hozzátette – Én még dalolnék egyet!
- Benne vagyunk, Laci bá, ha mi választhatunk ?! – mondta sietve Kékesi Laci, alighanem attól tartott, magyar nótát választ majd megint, s folytatta - Mondjuk: "Egy kiskocsmában gyakran összejöttünk…" Mehet?!
- De még mennyire! – felelte a sebész vidáman, s belefogtak mindjárt. Szólt a dal, énekelte, aki tudta, játszotta a harmonikás, verték tapssal az ütemet, dobolták lábbal, s zengett a késő órán: " Azok a szép napok,
csak arra gondolok! A tánc, az ének, véget sose ért. Az élet oly nehéz, de győzni kel és kész. Az ifjúság, a jövőtől nem fél!.." Sokadik refrén után Péter jókedvűen mondta:
-Ez valóban remek befejezés volt! Még csak annyit kedves mindannyian: Veletek hamarosan ugyanitt!
Mindenki helyeselt. Péter, s Füredi Laci elégedetten összeütötték tenyerüket.

X/A
        Péntek a csomagolás, s az erőgyűjtés napja volt. Az idősebbeket mentesítették az úti készülődés alól. Erzsiék kiültek reggeli után az árnyas fa alá a nyugágyakba. Béla pipázgatott, majd szundikált egyet. Erzsi olvasott. Talált egy háború előtti regényt a limlom között, végére akart érni hazautazás előtt. Elvira a paplakban volt. A professzor reggel elutazott a fia után. Elvira elhatározta, hogy az utolsó napot Mariskával tölti, ne siránkozzon tovább. Jó testvéreknek mondták magukat, de az élet dolgairól különböző felfogásuk volt, így inkább csak messziről szeretgették egymást. Mariska volt a ragaszkodóbb, mindig hívta, várta Elvirát. Péter vitte le a paplakba, visszafelé vásárolt egy nyaláb újságot, a férfiak között kiosztotta a nyaralóban, hogy tájékozódjanak, mielőtt elkezdik a dolgos hétköznapokat.
Olvasott aztán mindegyikük. Péter, s Füredi Laci a teraszasztal mellett, a fiúk sorra a terasz szélén, vagy a lépcsőn, Béla a nyugágyban. Zsuzsi mosolyogva járt köztük. Úgy beletemetkeztek az újságokba, mintha egyszerre akarták volna behozni az elmúlt hetek mulasztásait. Zsuzsi magára vállalta a főzést ezen a napon. Egyedül volt a konyhában. A lányok a belső szobákban csomagoltak. Köztük volt Füredi Eszter is. Zsuzsi néha benézett rájuk, s ott maradt rövid beszélgetésre.
Fürediné is az udvaron ült egy nyugágyban. Egy ideig csendben volt, majd Erzsihez fordult.
- Romantikus regényt tetszik olvasni?!
Erzsi csak bólintott. Fürediné kötekedőn folytatta.
- Én csak klasszikusokat olvasok. Tőlük lehet tanulni. Magára valamit adó ember tisztában van ezzel, s mást nem vesz a kezébe.
- Ami a klasszikusokat illeti, teljesen egyetértek veled. A baj csak az, hogy ritkán forgathatod őket, lányom! Hiszen a legalapvetőbb dolgokat se tudod. Egy jóérzésű, művelt ember nem rontja el mások örömét...- felelte Erzsi csípősen, s folytatta az olvasást.
Fürediné izgett-mozgott a nyugágyban, aztán félhangosan megjegyezte:
- Nem vitatkozom olyannal, aki ebben a témában nem kompetens!
Senki sem felelt, csak Péter tette le az újságot, s bement Zsuzsihoz a konyhába.
- Hallottad Juditot ?! – mutatott a nyitott ablak felé – Semmi tapintat benne. Mellette cudarul szemellenzős. Anyám lektűrt olvas, s nem bóvlit. Fáradtságos a társasága.
- Kibírjuk kedves, értetek, a gyerekekért.
- Biztosan mondtam már, de ezt nem lehet elég gyakran ismételni: szerencsés ember vagyok! Hálát adok érte a sorsnak.
- Már az is jólesik, hogy mondod… - mosolyodott el Zsuzsi, s csókot dobott felé, miközben hozzátette– Te kedves hízelkedőm!
- Ahhoz csak eztán akartam fogni...- mosolyogta Péter, s megdicsérte a ruhát rajta. Zsuzsi meglepődött. Végignézett magán, s felnevetett.
- Tréfálsz?! Tudod, hogy mennyi idős ez a ruha?! Legalább tízéves.
Péter ránézett csalódott szemekkel.
- Nem esik le a tantusz? Szoktam én így udvarolni? Majdnem azt mondtam, ilyen hülyén… Alszol, Zsuzsikám?
- Lehet! – nevette el magát Zsuzsi – Gondolatban már csomagolok. Mit akartál, kedves?
- Csak a szokásosat. Ilyenkor azt szoktad kérdezni, hogy mi kéne, ha volna.
- Nos, akkor: mi kéne, ha volna?! – kérdezte Zsuzsi, s átölelte a nyakát.
Péter elkomolyodott.
- Tanács. A jó meglátásaid egyike. Gondban vagyok. Az erdész borából szívesen vinnék hatvan literes kis hordóval, hiszen jönnek az esküvők. A fiúk múltkori viselkedése miatt elbizonytalanodtam. Még megfordul a betyárok fejében, hogy az ivászatból valamiféle rendszert akarok bevezetni.
- Nem hiszem, hogy ennyire konkrétan felvetnék. De őszintén bevallom, engem is megijesztettek.
- Szó, ami szó, magam is meglepődtem. Kartellba tömörültek velem szemben. Először fordult elő.
Zsuzsi lágyan megsimította az arcát.
- Drága vagy, hogy gondoltál rá!- mondta kedves mosollyal - Szeretem benned ezt is. Valóban fogas kérdés. Helyedben októberig elhalasztanám. Akkor se késel el vele. Addig megnyugszanak a fiúk, ha maradt bennük nyugtalanság.
Péter beleegyezőn csókot nyomott az orra hegyére, s visszament a teraszra olvasni. Zsuzsinak eszébe jutottak a lányai. Mikor legutóbb bent járt náluk, arra kérték, szakítson rájuk valamivel több időt, míg együtt vannak, szeretnének valami fontos dologról beszélgetni vele.
Feltette az ebédet, s bement hozzájuk. Dobozokon, bőröndökön ülve pihentek , s Zsuzsu örvendezőn mondta :
- Jókor jöttél! Azt vitatjuk meg éppen, hogy a házasságban mi mit tudunk adni, s mit várnak el tőlünk a fiúk. Szerintünk a kettő nincs összhangban.
- Csak általánosságokban akartok beszélni róla, vagy konkrétan ?
- Így is, úgy is! - felelte Bea - Körüljárjuk a témát, mert nyugtalanítani kezdett bennünket az esküvők előtt.
- Kezdek magam is nyugtalankodni, hiszen sokszor beszéltünk róla. Az nem lehet, hogy elfelejtettétek.
- Úgy tűnik, nem beszéltünk róla eleget, vagy csak lámpalázasak vagyunk.
- Mi aggaszt tulajdonképpen, bogárkám ?
- A kiránduláson beszélgetni kezdtünk arról, hogy miképpen lehet megőrizni a hosszú ragaszkodást. Kiderült, a fiúk legfőképpen arra számítanak, tisztelet a kivételnek, ha ugyan kivételek valóban, hogy az otthoni béke, nyugalom megteremtése elsősorban a mi feladatunk. Kezdetben feltétlenül, aztán majd honorálják, ha lesz mit.
- Sokszor elmondtuk, hogy kölcsönösségnek kell érvényesülni. Melyikük gondolja másképpen ?
Zsuzsu felnevetett.
- Mindannyian! Norbi többször is utalt rá, Peti örvendezett Eszter odaadásán, Tomi nyíltan kimondta, s komolyan vitatkozott. Sajnos, Laci hallgatása sem volt meggyőző. Talán csak okos volt. Egyedül Ádám beszélt másképpen, de végül maga is hozzátette, hogy a nőre mindenképpen több feladat hárul.
Barbi tiltakozott.
- Ádámot hagyd ki, ígéretesen beszélt. Amúgy sem önző típus.
Bea legyintett.
- Ugyan! Családunk fiai sem tartoznak önző kategóriába, mégis ragaszkodnak a maguk elméletéhez. Hogy gondolják? Azért, mert itthon ezt látták, még nem jelenti azt, hogy ez a világ rendje!
Zsuzsi kihallotta lánya hangjából a neheztelést. Csendesen mondta :
- Tévedésben vagy! Édesapátok is igyekezett a maga módján. Remélhetőleg ezt is látták. Ha példája nyomán belőlük is hasonló férj lesz, akkor talán nem is olyan nagy baj, hogy ilyen családban nőttél fel, kislányom ?!
Bea rebbent, s átölelte anyja nyakát.
- Nem így értettem, édes! Csak azon kesergek, hogy egyoldalún látják a dolgot. Csak a te hozzáállásoddal foglalkoznak. Le akarják másoltatni velünk, mint valami ételreceptet.
Zsuzsu megtoldotta kedves hangon.
- Tudod, hogy nagyon szeretünk mindkettőtöket. Édesapa minden érdemét elismerjük, de magunk között ki kell mondanunk, az odaadást inkább a te részedről tapasztaltuk. Ahogy a béke megteremtését is nagyobb részben neked köszönhetjük. Beával ellentétben én nem tartom itthoni sajátosságnak. Szerintem sok családban van így. A nőre hárul a neheze. Igazságos ez, édesanyám ?
Zsuzsi mélyet sóhajtott.
- Egyszer, régen magam is meditálgattam ezen. Aztán rájöttem, ez a probléma olyasmi, amit nem lehet megoldani. A férfi mindig elváró marad. Évezredes beidegződése. Olyanféle igazságtalan szemlélet, amit a kedveseden személy szerint számon sem kérhetsz.
- Na, de édes, ebbe nem szabad belenyugodni! -tiltakozott Bea - Akkor ezt a szemléletet mi magunk tartjuk életben egyik generációról a másikra, ha tudomásul vesszük, hogy a nő életéhez úgy tartozik hozzá az áldozatvállalás, mint a szülés például.
- Inkább alkalmazkodásnak nevezd, s törődj bele, hogy a házasságban több hárul belőle a nőre. Kívánni lehet egy igazságosabb szemléletet. Érdekében inthetjük kölcsönösségre a férfipalántákat, de látjátok, amint eljön az ideje, mindannyian meg vannak győződve arról, hogy így kell működnie a házasságnak. Nekem is látnom kellett az esküvőnk után mindjárt. Szerencsémre valahogy ráéreztem, hogy értelmetlen dolog a lázadás. Csak a gondot szaporítaná. Vita vitát szülne. Akkor nehezen maradhatna az ember az élet napos oldalán. Márpedig, én ott akartam maradni.
Bea nyugtalanul mozdult.
- De nekem más a természetem. Mellette emancipáltabb vagyok annál, hogy alávessem magam bármennyire is mások akaratának. Abszolút nincs kedvem hozzá. Aki enged, az előre borítékolja magának a boldogtalanságot, pofikám!
Zsuzsi elnyomott egy mosolyt, aztán megpihentette tekintetét a tiltakozó lányán, s szigorúan mondta :
- Ez helytelen álláspont, kislányom! Mi az, hogy „ bármennyire is „ ? Úgy akarsz belemenni egy kapcsolatba, hogy semmit sem akarsz engedni ?! Egy olyan kapcsolatba, amiről éppen azt beszéljük, hogy eleve többet kíván a nőtől ?! Ha komolyan így gondolod, akkor házasság helyett a magad független életét kell élned.
Bea ijedten tiltakozott.
- Azt nem lehet! Szeretem Norbit, hiszen tudod.
- Ha társsal akarsz élni, ha családban akarod felnevelni a gyermekeidet, akkor kötelességed megtenni mindent annak érdekében, hogy békében éljetek, szeretetben nőjenek fel a gyermekeitek. Ez pedig másképpen nem megy, csak úgy, ha hajlandó vagy engedni. Néha többet is, mint amit szeretnél.
Bea kesergésbe fogott.
- Kezdem hinni, hogy nem vagyok alkalmas a házasságra. Pedig Norbival akarok élni. Szeretném, ha örökké szeretne, de nekem nem fog sikerülni, érzem.
- Nem is, ha ragaszkodsz az elképzelésedhez. Most már nem lep meg, hogy gondban vagy. Norbi elvárását, s a magad szemléletét valóban nehéz lesz összhangba hozni...- mondta kis keserűséggel, de aztán azzal vigasztalta magát, hogy Bea nem gondolhatta szó szerint azt, amit mondott. Nem vallhat szélsőséges feminista elveket, annál okosabb, csak most összezavarodott.
 X/B
 Zsuzsinak igaza lett. Bea réveteg hangon szólalt meg.
- Persze, nem úgy gondoltam, hogy semmit, de semmit, sem fogok engedni. Csak túlzó elvárásuk dühít. Tetejében azt sem tudom, hogy fogjak hozzá. Biztos, hogy nem lehet őket átnevelni ?!
- Meg se próbáljátok. A férfiak természete más. Isten maga teremtette ilyenre. Tudomásul kell vennünk, el kell fogadnunk. Helyette tanuljatok meg a szívükhöz beszélni.
- A szívükhöz beszélni ?! Hogyan ?
Zsuzsu felelt az anyja helyett, s nevetett közben.
- Odaadással, mit gondoltál, mi mással ?! Ha édes ettől jobbat tudna, maga gyakorlatába is bevezette volna, nem igaz ?!
Zsuzsi kis nehezteléssel nézett a lányára.
- Zsuzsukám, nem ártana, ha te is elgondolkodnál egy picit azon, hogy mit jelent felelősséggel szeretni. Akkor talán nem viccelődnél vele.
- Ne neheztelj, hogy bolondoztam. Beával ellentétben én már beletörődtem abba, hogy ez a sors vár rám is. Csak azt nem tudom, hogy időben ráérzek-e arra, hogy mikor mit kellene tennem ?!
Barbi is nyugtalan volt.
- Ez az én gondom is. Vannak sejtéseim, elképzeléseim, de bevallom őszintén, pontosan nem tudom, mit is jelent odaadónak lenni a mindennapi gyakorlatban.
- Maga a szó annyi mindent takar! - sóhajtotta Zsuzsi - Odaadó szerelmet, tapintatot, elnézést, törődést. Ezt is tanulni kell, mert valóban, az ember nem mindig tudja ösztönösen, hogy mikor mit kell tennie. Én például véletlenül találtam el, hogy édesapátok szívesebben veszi, ha kérem valamire, mintha elváró volnék. Később már tudatosan is ezt tettem. Nálatok se lesz baj, ha ezt megfogadjátok. Ha lesz erőtök mindig megsimítani az arcát, ha fáradt, ha éppen rosszkedvű, s óvjátok őket tapintattal, leleménnyel, bármilyen elfogadható módon, ha lehet.
- Ha nem lehet, akkor is! - mondta Zsuzsu évődő nevetéssel.
A lányok is nevettek. Zsuzsi megkócolta a lánya haját, s nevetett maga is. Bea nyugtalan arccal nézett anyjára.
- Már csak azt mondd meg, honnan volt hozzá elég erőd, önuralmad ?! Baromi sok kellett, bármennyire is szeret édesapa. Hányszor volt türelmetlen, pillanatnyilag igazságtalan, egyszer sem emelted fel a hangodat, sohasem vágtad fejbe. Rengeteg munka, gond idején se hallottunk lázadozni. Belőlünk sem volt eleged soha, pedig időnként alaposan rászolgáltunk. Ahogy nagyika is a maga módján. Hogy bírtad ki mindezt ?!
Zsuzsi palástolta meghatódottságát.
- Hogy bírtam ki ?!- kérdezte felnevetve, aztán elkomolyodva folytatta - Könnyebben, mint hiszed. Társunk türelmetlenségét, pillanatnyi igazságtalanságát könnyű elviselni akkor, ha az ember mellette érzi a szeretetét, becsülését, komoly dolgokban az alkalmazkodását is... Persze, néha én is nehezteltem. Olyan is volt, hogy valami rosszulesett, de nem fogtam fel tragédiának, mert nem szabad. Hogy belőletek se volt elegem ?! Hogy lehetett volna, mikor naponta adok hálát Istennek, hogy vagytok, hogy az enyémek vagytok ... Nagyanyátokat is szeretem. Annyi hálával tartozom az elmúlt évekért, azért a sok munkáért, amit helyettem elvégzett, hogy igen csúnya volna, ha felrónám egy idősödő, beteges asszonynak az időnkénti természetét. Persze, tőle is zokon veszem, ha mérgelődik, vagy igazságtalan, de ennyiben is marad. Nem fogom megbántani miatta. Ami pedig a rengeteg munkát illeti. Értetek végeztem, a családomért. Eszembe sem jutott lázadozni. Legfeljebb azért idegeskedtem, hogy nem jutottam időben mindenhova. Azért sem sokáig. Emlékeztettem magam arra, hogy így is szerencsés vagyok, hiszen itthon lehetek, több időm, s energiám jut édesapátokra, rátok, mint annak az asszonynak, akinek össze kell egyeztetni a munkáját a családdal. Ez nekem mindig vigasz volt, mert nagyon fontosnak tartom, hogy az embernek legyen elegendő ideje a családjára.
Zsuzsu rábólintott.
- Tényleg az volna jó, ha a nőnek maradna elég ideje, ereje a családra. Kevesebb válás volna. Nem szaladgálna annyi boldogtalan, magányos ember a világban.
- Ez úgy hangzott, mintha a nő legfőbb hivatásának te is a családot tekintenéd !- mondta Bea
- Így is gondolom.
- De azért orvos akarsz lenni ?!
- Minden erőmmel. Ahogy te is ragaszkodtál választott hivatásodhoz. Ez nem jelenti azt, hogy nem ez az igazság. Valahol legbelül érzem, hogy valóban az volna a feladatom, hogy a családomnak biztos hátteret teremtsek. Tudom, sajnos aligha leszek rá képes a hivatásom, s az otthoni hajtás mellett. Ha édes példájára gondolok, örök bűntudattal élem majd az életem.
Zsuzsi feljajdult.
- Isten ments! Ne én legyek a példád. Éppen most mondtam, az én helyzetem merőben más, mint amilyen a tiéd lesz. Az én választott hivatásom egyedül a családom lett. Neked a családod mellett az áldásos orvoslás is. Ha legjobb igyekezettel osztod meg magad a család, s az orvoslás között, nincs helye bűntudatnak.
Zsuzsu lemondón nézett anyjára.
- Pedig lesz, édesanyám! Nem tudom függetleníteni magam az itthoni életünket. Ha akarom, ha nem, mindig mérce lesz. Mi mázlisták voltunk neked, nektek köszönhetőn, de én legjobb igyekezet mellett is mit tudok majd adni a gyerekemnek ?! Ideges rohanást, cédulát az üzenő füzetből, lakáskulcsot a nyakába... Laciról már nem is beszélve. Előre hallom a példabeszédeit, hogy itthon így volt, meg úgy volt. Lesz-e elég energiám arra, hogy aranyos pofit vágjak hozzá, vagy csak arra futja majd holt fáradt erőmből, hogy jól fejbe verjem ?!
Mindannyian nevettek. Barbi elkomolyodva folytatta a témát.
- Úgy kellene berendezni a házasságot, vele együtt a társadalmat, hogy a nőnek legyen lehetősége kiteljesíteni a személyiségét, gyakorolhassa hivatását, ugyanakkor rendben menjenek otthon is a dolgok. Ehhez az kell, hogy valaki vegye le válláról a háztartás gondját. Konkrétan, legyen módjában a családoknak segítséget felfogadni. Akkor a nő otthon töltött ideje nagyobb része a szeretteire jut, hogy valamennyi idő magára is jusson.
Zsuzsu helyeselt.
- Egyetértek! Valóban ez jelentené a megoldást. Azokban az országokban, ahol jóval magasabbak a jövedelmek, már működik a dolog. A rendszerváltással nálunk is megvalósulhat, ha hamarosan tisztességesen megfizetnek bennünket.
- Álmodik a nyomor! - mondta Bea rosszkedvűen - Tudod, mikor jön el az az idő, pofikám ?! Legoptimistább számítások is azt mondják, kell hozzá tíz-tizenöt esztendő. Legfeljebb a lányaink életét könnyítheti meg.
Brigi eddig csendben volt, most megszólalt. Hangja réveteg volt, mintha valahol máshol járna gondolatban.
- Legalább a gyerekeinknek jusson valami jó... Mi már úgysem várhatunk sokat az élettől.
Szavait csend követte. Nem tudták, Brigi kezdte sejteni, hogy másállapotban van, s ettől valamiféle boldog-boldogtalan hangulatba esett. Csak azt látták, valami mást tett megint, mint amit régen. Nem ellenkezett, nem vitatkozott, még lemondó is másképpen volt, mint amit megszoktak tőle. Szinte megható volt ez a fajta viselkedés.

 X/A
           A tekintetek üzentek egymásnak. Brigi viselkedése régebben folytonos gondot okozott, így reménykedőn fogadták az új  megnyilvánulásait. Zsuzsu a szokottnál is kedvesebben mondta:
- Igazad van, Brigikém! Jó remélni, hogy nekik már könnyebb lesz az életük. Azért mi se adjuk fel. Biztos vagyok benne, hogy rád is, rám is, a többiekre is vár még jó az életben.
Füredi Eszter is megszólalt. Jó szociális érzékről árulkodtak szavai, vagy Brigi szomorúsága láttán a témán akart fordítani a maga igyekvő módján.
- Ha jól értelek benneteket, mindig marad olyan társadalmi réteg, melyben a nő helyzete keveset változik.
Bea felelt rá nyugodt hangon. Úgy tűnt, hogy rendben van újra.
- Csak részben lesz így, pofikám! Ha közelebbről nézzük, két csoportra oszthatjuk a hátrányos helyzetű nőtársadalmat. Egyik része ilyen-olyan okokból nem tud tanulni, pedig szeretne. Míg van egy jelentős réteg, aki alapból nem akar tanulni.
Barbi hozzátette :
- Ez a társadalmi réteg is pénzt akar keresni. Számukra megoldást jelenthet a háztartási alkalmazás. Amely már ma sem azonos fogalmú a régi cselédeskedéssel. Ádám szerint nyugaton már az sem ritka, ha a háztartási alkalmazottnak jobb kocsija van, mint azoknak, ahova bejár.
Bogi is hallgatott eddig, most megszólalt.
- Tudok valakit, akinek nem kell tíz-tizenöt évet várni ahhoz, hogy letegye a háztartása gondját. Persze, csak akkor, ha végig kitart az elhatározása mellett. - mondta annyi féltő szeretettel, amennyivel csak tudta, s nem véletlenül.
Ádám elutazása előtt négyesben készülődtek az Önkormányzathoz, hogy elintézzék a kéneskúti házasságkötéssel kapcsolatos teendőket. Barbi titokban sírt a tetőtérben, s majdnem egy órát vártak rá, mire elkészült. Nem tudták az okát.
Barbi értette, s szomorkásan mosolygott.
- Nincs szándékomban meggondolni magam, csak nagy bennem a feszültség. Miközben készülődünk az esküvőre, s megpróbálom magam halál komolyan beleélni a helyzetbe, folyton arra kell gondolnom, hogy kétségbeejtőn nevetséges dolog hinni a gazdag nagybácsi humánus gondolkodásában.
- Ádám komoly fiú, kislányom. Ha azt mondta, hogy nagybátyja rábízta a döntést, akkor az úgy is van. - mondta Zsuzsi figyelmeztetőn, s magában gondolta, az a fiú biztosan tudja, hogy mit beszél, aki egy vagyont költ a kísérőgyűrűre.
Beára megint rátört a nyugtalanság, zavart nevetéssel mondta :
- Ó, mi mindannyian komoly fiúkat szeretünk, mégis okozhatnak meglepetést... Az jutott eszembe, mi van akkor, ha egy idő után nem hallgatnak majd a szívükre, s esze ment módon kitör belőlük az ősi ösztön, és akkor sem lesznek elégedettek, ha megfeszülünk ?!
- Ne fesd az ördögöt a falra! - figyelmeztette Zsuzsu kedvetlenül.
-Pedig nagyon is elképzelhető, ha ennyire ragaszkodnak a tradíciókhoz.
Füredi Eszter megszólalt újra.
- Kivédjük valahogy. Én betartom Zsuzsika néni tanácsát. Működnie kell, hiszen náluk is működik. Az embernek sok mindent meg kell tenni, ha maga is a napos oldalon szeretne maradni.
Zsuzsi megsimogatta Eszterkét a tekintetével. Bízott abban, hogy komolyan gondolja mindazt, amit mond, s beteljesíti családja javára.
Bea miatt komolyan aggódott. Függetlenséghez szokott lány nehezen élte meg a tudatát annak, hogy valamennyit fel kell adni önmagából. Fájt a szíve érte, de akkor sem adhatott volna más tanácsot, ha nem a fiairól van szó. Az édesanyának őszintén kell beszélnie a várható nehézségekről. Nem mondhatja, mint a kibic, akinek semmi sem drága, hogy csapj az asztalra gyerekem. Mutasd meg, hogy te is éppen olyan ember vagy, ha nem különb éppen. Nem adhat ilyen tanácsot. Hiszen csak ideig-óráig tartana az ilyen győzelem, abban sem lenne sok köszönet.
Ha az ember reszket a gyermekei boldogságáért, ha azt szeretné, hogy ne veszekedések között teljen az életük, csak békességre intheti őket. Persze, tudja jól, hogy nincs biztos módszer. Fiaik is megfeledkeznek majd magukról gyakran, bármennyire is intette őket. Csak reméli, hogy látták apjuk szép ragaszkodását, s nem csak férfiúi elvárásait tették magukévá. Most úgy tűnik, hogy ehhez ragaszkodnak, s mind a család feje akar lenni. Ezzel nem is volna baj, ha mellette ők is megadják majd mindazt, ami a másiknak jár. Vajon megadják-e önként, vagy majd a lányoknak kell szépen rávezetni őket. Addig rengeteg türelemre, lemondásra lesz szükségük. Ezt még néhányszor el kell mondania a fiainak, lányainak is. Menet közben is segíteniük kell, ahogy most elnézi őket.
A kívülálló joggal gondolhatja, hogy elavult szemléletet képvisel. Felületesen nézve valóban így tűnhet. Tény, hogy  ez a generáció legtöbb dologhoz másképpen áll hozzá, csakhogy elvárásaikban ugyanaz az igényük, mint az előttük lévő összes nemzedéknek. Szeretetre vágynak, s boldogok akar lenni. Ahogy a maguk gyermekein is látja. Bea már érzi, hogy nehéz lesz a régi hozzáállásokat, s a mai elképzeléseket összeegyeztetni, de menni fog nekik is, ha komolyan akarják.
Szorongva figyelte aztán a máskor okos, magabiztos lányát. Bea egyre nyugtalanabb lett, s Eszterkére szinte rákiabált.
- Ahogy azt Móricka elképzeli! Nem tarthatod be, éppen erről beszéltünk, mert dolgozol majd. Ahogy én is. Felére sem leszünk képesek, mint az, aki otthon van. Kedvesünk pedig egy idő után megelégeli, hogy néha mosogatnia kell, vagy gyereket istápolni, s kitör a gyalázat. Akár szemétkedhet is.
Eszterke szeme elnyílt, s ijedten mondta :
- Peti ?! Ilyet ne mondj!
Beán teljesen úrrá lett a kétségbeesés, már sírva kiabált.
- Bármelyik! Érted, bármelyik ?!
Zsuzsi ugrott, lányát magához ölelte, s sietve nyugtatta.
- Beuskám, semmi baj! Megijedtél, kislányom, mindjárt elmúlik.
Bea kissé megnyugodott, s csendes sírdogálással mondta :
-Tényleg megijedtem. Legtöbb ember nem foglalkozik azzal, hogy mi lesz, hogy lesz a házasságkötés után. Hogy hozzák szinkronba a mindennapi elvárásaikat. Bevallom, pár napja még nekem se fordult meg a fejemben ilyen gondolat. Csak szavaid nyomán gondoltam bele mélyebben,  s rám tört az aggodalom. Ebből egyenesen következik a lehetséges kudarc gondolata is. Mi lesz velem, ha megadom magam, s Norbinak egy idő után mégsem leszek elég jó, és tényleg szemétkedni fog. Tudom, rettenetes gondolat. Nincs is itt az ideje, nem is számítok rá igazán, de megtörténhet velünk is, hogy minden reménytelenné, elviselhetetlenné válik. Tűrjek, s meddig? Életem végéig ? Tudnom kell, hogy ilyen helyzetben mit tegyek,  édesanyám ?!
A lányok riadtan néztek rájuk. Tapintani lehetett az aggodalmat. Hiszen tetszik, nem tetszik, bármelyikükkel megtörténhet. Hallani akarták anyjuk álláspontját annak ellenére, hogy pontosan tudták, elkötelezetten vallja, a gyermeknek egyformán szüksége van anyja,s apja közelségére. Ahogy azt is hallották tőle elégszer, hogy akinek gyermeke van, annak mindenekelőtt a gyermeke érdekeire kell gondolni, s csak aztán foglalkozhat saját életével.
Zsuzsi szíve összeszorult. Bea feltette a legnehezebb kérdést. Őszintén kellett felelnie, s nagyon nehéz volt pártatlannak lenni. Hiszen mindegyik gyerekéért reszketett. Féltette őket a kudarcoktól, legjobban a családon belül házasodókat. Csendesen, nagyon csendesen felelt.
- Ne adja isten!- mondta, s beleremegett a hangja - Ha mégis megtörténne a legrosszabb, gondoljatok arra, hogy mindannyiunknak csak ez az egy élete van.
Kimondta, amit addig elképzelhetetlennek tartottak. Elismerte a válás létjogosultságát gyerekei esetében is. A családon belül házasulandók is megnyugodhattak. A lányok Beával együtt fellélegeztek, s elfogódottan hallgattak sokáig.
Zsuzsi is hallgatott. Sóhajtott néha, mint aki tudja, mit gondolnak, mit éreznek most a körülötte lévők. Aztán összeszedte magát, s közömbös hangon rákérdezett a csomagolásra. Kapva kaptak a téma után. Barbi panaszosan mondta, hogy sok szennyest visznek haza. Otthon betáplálja az automatába azonnal, mert vasárnap utaznia kell. Kiderült, Zsuzsu is vasárnap utazik, Laci vele tart, állást keres majd Pesten.
Zsuzsi szeme nagyot rebbent, Zsuzsu nevetve tette hozzá:
- Ne ijedj meg! Ez nem jelenti azt, hogy bebújik az ágyamba is. Elveim vannak.
Beán már nem látszott az átélt kétségbeesés. Helyette hálás volt, abból is látta, ahogy szólította.
 -Nálunk is ez lesz a helyzet, édesanyám! Ha előbb kapom meg az áthelyezésem, mint összeházasodunk, Norbi mellé beköltözöm a másik szobába. De nehogy sírj titokban, mert nekem is vannak elveim!
Zsuzsi befele sóhajtott. Elvei neki is voltak, mégis másképpen alakult. Ha lányai kettesben lesznek a fiúkkal, Laci letérdel, vagy Norbi könyörögni kezd, aligha tudnak majd nemet mondani. Természetes gondolkodásával, lányait szerette volna megóvni a maga keserves tapasztalásától, szégyenkezésnek, s bűntudatnak furcsa keverékétől, attól a rossz érzéstől, melyet csak ideig-óráig tudott feledtetni az összetartozás boldog tudata. Még mindig fájlalta házasságkötésük előtti kapcsolatukat. Azt az órát sem tudta elfelejteni, mikor felnőtt lányainak tanulságul bizalmasan beszélt róla. Az is könnyekkel járt, s még mindig szégyenkezéssel. Lányai együtt érzőn fogadták, s aranyosan vigasztalták. Vajon tanultak-e belőle, vagy ezek a mai, modern lányok ezt is másképpen élnék meg?! Nézte őket simogató tekintettel, s arra gondolt, amíg kicsik voltak, őrizte őket. Most már maguknak kell dönteniük sorsuk felől.
X/B
Nyomasztó gondolatokkal ment vissza a konyhába. Modern mama akart lenni, de alig sikerült. Lelke tele volt aggodalommal. Régen megért benne a felismerés, bármennyit változik a világ morális értékrendje, magát tisztességesnek tartó ember számára vannak örök érvényű értékek, melyeket szorító helyzetben sem szabad feladni, mert valamiképpen szenvedést okoz. Végtelen nyugalmat adna, ha biztos lehetne abban, hogy lányaival mindezt sikerült maradéktalanul megértetnie.
Dél körül járt az idő, mikor Tomi berobogott az ajtón. Göndör haja csurom vizes volt, pólója elejéből is csavarni lehetett volna a vizet, mint akit lelocsoltak. Kiderült hamar az oka. A postáról jött, beugrott telefonálni Anikónak.
- Nagy hírem van. édesanyám! – mondta izgatottan. – Galántaiék holnap hatkor várnak!
Zsuzsi örült.
- Gratulálok, kisfiam! Ezek szerint Anikónak sikerült elfogadtatni!
- Nem ment könnyen. Még emlékeztek rá, hogy miképpen léptem le. Eleinte meg sem akarták hallani az adagolást. Anikó az este nyíltan eléjük állt. Volt cirkusz, de végén beletörődtek.
- Tudnak a babáról is?
- Az tenné be az ajtót! Galántai aligha érné be egy behúzással, mint jó apám. Bár, ami azt illeti, alaposan telibe talált.
- Előbb-utóbb csak megtudják.
- Szeretném, ha az esküvőig nem derülne ki. Van rá esélyem, mert Anikó nem Eszterke. Nem olyan gyáva nyuszika!
Zsuzsi felnevetett.
- Csak el ne kiabáld! Anikó is érző lelkű teremtés, szereti a szüleit, s könnyen megeshet vele is, ha édesapja a szemébe néz.
- Ne fessük az ördögöt a falra! – idegeskedett Tomi. Galántai nagydarab, vérmes ember volt. Tomi a hajába túrva folytatta – Így is idegeskedem a holnapi bemutatkozás miatt, jó volna megnyerni őket mindjárt.
- Ahogy ismerlek, kisfiam, nem lesz gond. Csak magad add, maradj természetes. Beszélj róla jó apáddal is.
- Már megtörtént. Menet közben is okított bennünket, a jövővel nincs is gondom. Csak a holnapi tárgyalást megússzam… Tárgyalást ?!Már félrebeszélek.
Zsuzsi nevetve ölelte magához. Tomi olyan volt most, mint a riadt kisfiú. Látta már határozottnak, magabiztosnak is. Péterrel egyszer beültek egy tárgyalásra, ahol Tomi képviselte az ügyfelet principálisa távollétében, volt okuk gyönyörködni benne.
- Anikót megkéred holnap? – kérdezte belső izgalommal.
- Inkább csak bejelentenélek benneteket. Mondjuk, jövő vasárnapra, ha megfelel.
- Jó apád örül majd az elhatározásodnak. Becsüli Galántait.
- Kölcsönös a dolog! – mondta Tomi – Ez volt a marha nagy szerencsém. Anikónak azt mondták, köszönjem meg nektek, hogy szóba állnak velem. Jó volna időben hazaérni.
- Egyeztessetek, Tomikám… - mondta Zsuzsi, aztán rebbent a szeme, s csendesebben folytatta – Anikóval beszéltetek már arról, hol élnétek szívesebben?
Tomi gyengéden nézett rá.
- Szeretnéd, ugye, ha a gazdaházban élnénk?! Nem lehet, édesanyám! Galántaiéknál kell majd laknunk. Ez az egyik feltételük. Azt mondták, azért építettek akkora házat, hogy a lányuk mellettük maradjon... Ugye megérted?
Mit felelhet erre az ember? Zsuzsi rábólintott bánatos szívvel. Tomi aztán arról beszélt, hogy amúgy szerencse, hogy nem kell építkezniük. Az autó miatt úgyis kevés volna a maradék pénze, majd megoldja belőle az ügyvédi irodáját.
Amikor kiment, Zsuzsi megmosta az arcát. Annyira remélte, hogy Tomiék majd beköltöznek a gazdaházba, ott lesz a közelében Tomi gyermeke, már dédelgette szívében a gondolatot. Aztán azzal vigasztalta magát, hogy végtére is örülnie kell, hogy a gyerekek nem szorulnak a gazdaházra, ahogy azt az ínséges években gondolta. A gazdaház így is megszolgálta a küzdelmet. Otthona lett a nagy családnak, menedéke maradt az idősebbeknek. Hazavárják majd a gyerekeket, unokákat, bár hétköznapokban valóban nagy lesz, hacsak később nem népesül be mégis.
Megeshet, hogy Norbiék hazajönnek Gömböcfalváról, vagy Brigi végleg velük marad. Nagyobb szüksége van a szeretetükre, mint eddig bármikor. Talán idővel eltalál Mezei Lacihoz is. Bár, azt mondta a minap, most már semmiképpen, az a fiú jobbat érdemel. Briginek az önértékelése sérült, sóhajtotta az iménti gondolatai nyomán. Aztán azzal vigasztalta magát, hogy Brigit a bánat jó irányba fordította. Mezei Laci a történtek ellenére is többet nyerne vele, mint vesztett.
Elvira miatt is nyugtalankodott. Az este szomorúságot látott a szemén. Talán megneheztelt valamiért a professzorra, vagy csak miattuk bizonytalanodott el. Könnyen meglehet, ha arra gondolt, hogy a professzorral nyugtalanság költözne a házba. Péter még nem tudja, hogy a Rétfalviék mire készülnek. Beszélt Elvirával, arra kérte, hogy hallgasson, ha időben nem beszélt. Majd maga mondja el Péternek, de csak otthon Révházán. Nem fogja elrontani vele az utolsó napokat. Otthon is majd csak óvatosan, lassan adagolja, nehogy felindulásában  a falnak menjen.
Nyitva voltak az ajtók, ablakok. Hallotta, hogy a teraszon politizálásba fogtak a férfiak. Arról szólt a vita éppen, hogy jogos vagy jogtalan kijelentés volt tizenötmillió magyar miniszterelnökének lenni. Aztán a határon túli magyarság helyzetéről beszélgettek. Sóhajtva gondolt arra, hogy mennyiféle fájdalom van a világon, mert az is bánat, ha a hazájából kirekesztődik az ember, vagy kényszerűségből világnak kell mennie.
Hirtelen azon kapta magát, hogy honvágya támadt a gazdaház után. Vajon mi van otthon? Mari néni győzte-e a kertet? Van-e virág Imre sírján? Annus már nem élt, ők gondozták a sírt.
Annussal az évek során néhányszor összefutottak Imre sírjánál. Mindig furcsán nézett rájuk, mintha csodálkozna. Annust egyszer megszólította, a halála előtt nem sokkal, akkor már nagyon beteg volt. Bottal járt, megőszült, lesoványodott, nagyon összetörte az élet. Annus riadt tekintettel nézett rá, s megtagadta. Azt mondta, nem tudja, ki az a Takács Zsuzsi, nem ismerte a jó ura rokonait.
Ó, kegyelem teljes feledékenység! Talán így könnyebben viselte el a ránehezedő terhet, mégis elvitte idő előtt. Engesztelő halála volt, gondolta bepárásodott szemekkel, hiszen Annus a közös életük alatt nem tudta úgy szeretni Imrét, hogy erőt vegyen érte a keservein, mégis majdnem húsz éven át halódott az elvesztése miatt. Most Annus is ott nyugszik Imre sírjában, s leginkább csak tőlük kap virágot, mert Paliékat messze vitte a sorsuk.
-Jaj, édes-drágám! - sóhajtotta, mint annyiszor az emlékezés perceiben. Jó hónapja járt Imre sírjánál, sok beszámolni valója lesz. Bárcsak otthon lehetnének már. Jó volt itt. Jövőre is szívesen eljön, de most már ideje hazamenni. Ha minden jól megy, holnap este már otthon hajthatja fejét a párnára, megszokott, kedves helyén, gondolta örömmel.
Dum spiro, spero! - mondja a latin. Ameddig élek, remélek.
X/C
Augusztus huszonkilencedike volt, szombat. Zsuzsiék az óra csörgésére öt órakor ébredtek a házasságkötésük huszonkettedik évfordulóján. Egymás felé fordultak simogató tekintettel. Péter szólalt meg először.
- Köszönöm az újabb esztendőt! – mondta azzal a mosolyával, amit Zsuzsi annyira szeretett. Felpörgött a szíve most is, s csókot kínálva felelt.
- Én is köszönöm, kicsi kedvesem.
Péter a karjaiba zárta néhány percre, de nem volt több idejük az ünneplésre. Rengeteg dolguk volt még indulás előtt. Felkeltek. Péter kisietett. Zsuzsi felrázta az ágyneműt, hogy kihűljön, mielőtt a lányok nejlonzsákokba gyömöszölik, s rohant maga is.
Reggelit kellett adni mindenkinek, kávét főzni, mosogatni, nem hagyhattak mosatlant. Barbi volt a segítségére, a többieket elfoglalta a készülődés. Már túl voltak a reggeliztetésen, mikor berobogott Pali, s Barbit félrevonta. Elmondta, hogy Ádám Londonból telefonált, áthívatta a szomszédos postahivatalba, s a budai villa pontos címét kéri. Hozzátette, hogy rohannia kell, mert félóra múlva visszahívja.
Barbi szeme könnybe lábadt örömében. Ha Ádámnak ilyen tervei vannak, akkor az elmúlt napokban semmi rossz sem történt, márpedig ilyen körökben azonnal cselekszenek, ha valamit nem akarnak. Talán mégis humánus ember az a nagybácsi, gondolta új reményre kapva. Szaladt Zsuzsihoz, boldogan újságolta a hírt.
Zsuzsi is örült. De a fiú kívánsága meglepte. Mit akar a budai villával. Csak nem akarja megvenni? Éppen a budai villát?! Gondolta, hogy megint valami csoda esik meg vele. Palinak odaadták a címet, a fiatal lelkész mégsem száguldott el. Bogi lekísérte a teraszról, álltak egymással szemben, fogták egymás kezét. Nem beszéltek, nem mozdultak, csak nézték egymást. Pali aztán lassan hátrálni kezdett, de ujjaik még összekapaszkodtak. Zsuzsi a konyhaablakon át nézte őket, s szívét körülölelték az emlékek. Éppen ezt tették ők is az első együtt töltött estéjük után, mert nagyon nehéz volt elválni. Valójában azon az estén szerettek egymásba.
Elfordult az ablaktól, s annál a régi ablaknál maradt gondolatban. Az évek során néha szükségét érezte, hogy elmenjenek a Rét utcába, lássa Imre hajdani házát. Az ablakot, ahol elkezdődött a történetük. Péter ilyenkor lassan ment el a ház előtt. Nem álltak meg. Megmaradt a szomszédok jó szokása, hárman-négyen is könyököltek az alacsony kerítéseken.
Azokban az években még nem tudta, hogy Imre házát részben megörökölte. Pali félrevezette őket. Anyja védelmében tette, de akkor sem volt becsületes dolog. Péternek azt állította, hogy Imre még a házasságuk elején Annusra íratta a maga részét.
Tudott volt a családban, hogy Imre megkapta a szülői hagyatékot az ápolás fejében. Ezért sohasem foglalkoztak a dologgal, nem is beszéltek róla, még a nehéz években sem emlegették. Csak Annus halála után derült ki, hogy van egy háromnegyed háza a Rét utcában. Annust csak egyharmada illette meg. Nagyszülei portáján, s az öreg házon is csak a haszonélvezete volt. Pali, anyja halála után szűkszavú levélben értesítette őket a valós helyzetről. Közölte, az örökösödési illetéket annak idején maguk rendezték, a ház adóját is befizették évről-évre, s kiüríti a házat hamarosan. Amint a nevére megy anyja egyharmad része, hajlandó eladni, keressenek vevőt a házra.
Amikor kiürítette a házat, visszahagyott néhány bútort, s használati tárgyat. Nagyszülei után egy szép, festett, öreg ládát, kis szekrénykét, székeket. Imre személyes hagyatékának Zsuzsi könnyekkel örült. Pali a hajdani szerény dolgozószobában hagyta Imre kiszolgált íróasztalát, a kopott, öreg fotelt, amiben olvasgatott, könyveit, még megmaradt személyes tárgyait. Hálás volt érte, de nem tudta megköszönni. Pali kerülte őket, amíg Révházán tartózkodott. Később is csak ügyvéden keresztül érintkezett velük. Sajnálta, hogy így történt, mert valójában nem haragudtak rá. Ha idejében megtudják az igazat, Annussal akkor sem lehetett volna egyezkedni, csak úgy lett volna becsületes. Pali is jobban járt volna, nem kellene feszengve felkeresnie anyja sírját, ha halottak napján hazalátogatnak.
Annus halála után maga csak egyetlenegyszer járt a Rét utcai házban. Szomorú látogatás volt. Míg bejárta az üres szobákat, rázta a sírás, nem kívánkozott többet oda. Eladták később, Pali is megkapta a maga részét. Nemrégiben hallotta, hogy az új tulajdonos teljesen átépítette a házat. Lebontotta nagyszülei házát az udvarban, Imréék házáról ledobták a tetőt, betonkoszorút kapott a ház, s tetőteret. Modernebbre cserélték a lenti ajtókat, ablakokat is. Aligha ismerne így a házra, ezért nem is kíváncsi rá. Sóhajtott, aztán tette a dolgát.
A nyaralóban hamar elterjedt a londoni telefonhívás híre. A fiúk nevetve burzsujt emlegettek, a lányok körülfogták Barbit, s együtt találgatták Ádám szándékát. Péter is örült, de csak visszafogottan. Már erőt vett rajta az utazás előtti idegesség, s pörölt a fiúkkal, sürgette a pakolást.
Füredinének sem volt jókedve, az urának epésen jegyezte meg:
- A mi lányunk sem ér kevesebbet!
- Nem is kell beérnie kevesebbel. Pénze bárkinek lehet. No, de olyan tehetsége, mint Petinek van?! – felelte a sebész.
Judit fintort vágott, s duzzogva otthagyta. Sok gonddal járt a pakolás. Több csomagjuk volt, mint Kéneskútra jövet. Úgy döntöttek, hazaviszik a televíziót, s a mozdítható értékeket. Mindkét Laci kocsiján volt csomagtartó, de még így sem fértek el. Péter dühöngött, zengett a ház, Zsuzsinak is jutott a haragjából. Péter valamiért beszaladt a konyhába, Zsuzsi éppen akkor fogott az úti szendvicsek készítéséhez. Péter rákiáltott.
- Erre már nincs idő! Csináltad volna meg eddig!
Zsuzsi nem felelt, de mikor kiment, hozzáfogott szélsebesen, hiszen még nem fejezték be a pakolást, útnak sem indulhattak annyi jó étvágyú fiatallal elemózsia nélkül. Míg dolgozott, egyik szeme a teraszon volt. Ha Péter a konyha felé vette az irányt, letakarta az asztalt, ha elmúlt a veszély, dolgozott tovább.
Nem volt könnyű reggele. Anyósa is neheztelőn jött-ment körülötte. Sérelmezte, hogy hideg a tea, aztán a cukrot kereste, s szemrehányón mondta, hogy vele senki sem törődik, akár fel is fordulhatna. Ennyire csak okkal borult ki.  Zsuzsi nyugtatta volna a maga módján, de Erzsi hangja felcsattant.
- Inkább a teára figyeltél volna, hogy ne hűljön ki! De neked csak a szendvicseken jár az eszed. Mit kényezteted a gyerekeket, nem óvodások már?!
Zsuzsi az anyósa mellett megtanulta, hogy neheztelésre nem szabad nehezteléssel felelni, de magában hála istent mondott, amikor magára maradt. Hiszen minden türelemnek van határa. Szerencsésen elkészült az elemózsiás kosárral, arra is maradt ideje, hogy körbeszaladja a nyaralót. Benézett Elvirához, aztán a lányoknak segített. Mind keresett valamit. Végül anyósáékhoz is bekukkantott.
Erzsi az ablakhoz fordulva sírt, Béla restelkedőn mondta:
- Én vagyok az oka. Vigyázatlanul kiszaladt a számon, hogy talán többet már nem jövök ide, mert ki tudja, hol leszek jövő ilyenkor. Azóta nem tud megnyugodni.
Zsuzsi örült, hogy a konyhában türelmes volt. Odament Erzsihez gyengéd vigasztalással. Anyósa hozzáborulva sírta:
- Ilyet mond, mikor amúgy is szúr a szívem. Az éjjel sem tudtam aludni. Félek az úttól is, hogy fogja kibírni ?!
- Nem lesz semmi baj, anyuka. - mondta Zsuzsi vigasztalón - Meleg front van, mondta az este a televízió, azért tetszik nyugtalan lenni.
- Ó, dehogy! Ne fogjatok mindent az időjárásra. Borzasztó rossz előérzetem van. - mondta tiltakozón, de azért megnyugodott valamennyire.
Fürediékkel is gondja akadt. A teraszon veszekedtek. Judit sérelmezte, hogy Péterék az ő csomagtartójukba is pakoltak, ezért két kisebb dobozt be kellett tenniük a kocsijuk utasterébe, láb alá. Füredi Laci értetlennek, s rosszindulatúnak nevezte a feleségét. Juditot nem tudta megnyugtatni, ridegen viselkedett, mint aki a maga módján köszöni a vendéglátást. Laci megbékélt, amint kérőn ránézett. Csak Péteren nem segíthetett. Akkor éppen az autók kerekeit rugdosta szokása szerint. Kifogásolta a nyomást, mint rendesen, pedig előző este most is ott volt az ellenőrzéskor. Ez is része volt az úti idegességének. Ha most odamegy hozzá, könnyen megkaphatja megint, hogy menjen a dolgára, finoman szólva. Számolhat újra, mint a nyaralás elején.

 X/A
        Bezárták a nyaralót, felsorakoztak a kocsik mellett. Péter megtartotta a szokásos eligazítást.
- Kellemesnek ígérkezik az idő, nincs nagy meleg. Nem állunk meg minden ötven kilométer után, ha nem muszáj. Legközelebb akkor tartunk pihenőt, mielőtt elérjük Győrnél az Ml-es utat. Ha Isten is úgy akarja, ebédidőben Tatabánya térségében leszünk. Mivel még nem jártatok ott, keveset időzhetünk a városban. Megebédelünk, s kicsit nézelődünk. Többit megbeszéljük később. Megint mondom, hagyjatok elegendő követési távolságot, a lemaradókat bevárjuk az ismert módon. Van kérdés?
Peti jelentkezett.
- Laci bával vitába keveredtünk a vezetés miatt. Átadjam a kormányt?
- Szó sem lehet róla, te vezetsz!
- Na, de komám, kutya bajom!
Péter beállt öklöző alapállásba.
- De lesz, ha vitatkozol!- mondta mosolyogva.
Felnevetett a sebész, nevettek a többiek is. Látták, hogy Péter már megnyugodott, indulhattak. Megállnak majd a paplak előtt. Már elköszöntek, de illett még egy istenhozzádot mondani. Beszállásnál kiderült, hogy Elvira Kékesi Laci kocsijába ül Zsuzsu mellé, Péterék kettesben fognak autózni hazafelé. Péter örült, mert nem sejtette az okát. Elvira megvallotta Zsuzsinak, hogy óvatosságból teszi, nehogy az úton elszólja magát Rétfalviék költözéséről. Tudták mindketten, hogy Pétert nem tanácsos vezetés közben felidegesíteni. Mikor Zsuzsiék kettesben beültek a kocsiba, Zsuzsi vetett egy búcsúpillantást a villára, s Péterhez fordult.
- Köszönöm ezt a szép nyaralást!- mondta kedves, meleg hangon.
Péter megcsókolta a haját.
- Én köszönöm, hogy a világon vagy! – mondta, ki tudja, hogy hányadszor már életük során, s indított.
Nekilódult az öt autó az útnak. Péterék vezették a konvojt szokás szerint, utánuk következett Füredi Laciék kocsija, Kékesi Laci követte őket, Norbiék vitték Erzsiéket, s Tomi zárta a sort a három lánnyal.
Mariskáék a paplak előtt várták őket. Ádám újra telefonált, Pali kedvesen mondta, van szerencséje átadni jövendő sógora kézcsókját, s üzenetét : Barbi fogadja a budai villa hírét, mint virágcsokrot a nyaralás emlékére. Barbi már maradéktalanul boldog volt, valósággal egy helyben táncolt örömében az autó mellett. Jó volt a bizonyosság, nagyon jó volt.
Búcsúzkodni kiszálltak mindannyian, aztán sorra beültek a kocsikba. Bogi nem sietett a beszállással. Palival újra, s újra elköszöntek egymástól. Bogi néha úgy tett, mint aki indul már, de még mindig fogták egymás kezét, aztán Bogi elpityeredett. Pali a karjaiba zárta a a nyílt utcán, s megcsókolta. Alighanem ez volt az első csókjuk, mert aztán még annyira sem tudtak elszakadni egymástól. Mariska hiába sopánkodott a hátuk mögött. Péter végül megszánta Mariskát. Pali karjaiból kiszedte Bogit kedves tréfálkozással, s indultak aztán játékos dudaszóval.
Valóban Tatabánya térségébe érkeztek ebédidőre. A városban kerestek egy szolid éttermet, s letelepedtek illedelmesen. Az élményekkel jóllakott ember nyugalma volt ez, de túlontúl elmélyültek gondolataikban. Péter a leves után megjegyezte :
- Nagyon csendesek vagytok. Mi jár a fejetekben?
Füredi Laci felelt elsőnek.
- Nekem momentán dátumok forognak a fejemben. Nem fixáltuk le az esküvők napját. Pedig addig kellene egyeztetnünk, míg együtt vagyunk. Lestoppolnám az október tizenhetedikei szombatot a gyerekeknek, ha másnak nincs kifogása ellene. Ez két héttel van Bogiék, Barbiék esküvője után.
Judit ingerülten vágott a többiek elé.
- Felesleges dátumokat emlegetni, arra még ráérünk!
- Tévedsz, fiam! Éppen most fejtettem ki, hogy meg kell beszélnünk. A telefon drága, mellette körülményes rajta az egyeztetés.
- De én nem akarom! – mondta Fürediné dacos hangon, visszautasító arccal.
- Magánügyed, édes fiam! A gyerekek házassága befejezett ügy! – vágta oda az ura keményen. Péter elégedetten pillantott rá, Peti széles vigyorral húzta magához közelebb Eszterkét.
- Jó ez a két hét, a következő lehetne a miénk! – kapott az alkalmon Norbi, s Beára nézett beleegyezésért. Zsuzsu közbeszólt.
- Várjál csak! Azt a dátumot magunkban már lefoglaltuk, de van egy javaslatom. Mi is tartsuk együtt az esküvőt!
Bea lelkesedett.
- Benne vagyunk, ha édesapáéknak nincs kifogása.
Péter összemosolygott Zsuzsival. Örültek a tervnek, hogyne örültek volna. Szinte egyszerre mondták :
- Dupla esküvő, dupla öröm!
- Akkor Révházán is lesz közös esküvő, pofikáim! - örvendezett Bea, s Norbival számolgatni kezdték a dátumot. Zsuzsu is odahajolt, miközben Kékesi Laci azt mondta :
- Nem baj, hogy nem tervezünk nagy dínomdánom lakodalmat?! Csak egy estebédet szeretnénk a gazdaházban, kis murival. Aztán azonnal elutazunk.
Norbi felujjongott.
- Híhíjjj! Ez is remek ötlet. Fej vagy, öreg! Én is viszem majd az asszonykámat, mint a meszes, nem kell a buli!
Az asztal körül nevettek, Péter megjegyezte mosolyogva.
- Erről jut eszembe. Mikor Imrétől megkértem édesanyátokat, megemlítve, hogy mihamarabb szeretném az esküvőt, megkérdezte: "Sürgős lett, te betyár?!"
Norbi magára vette.
- Csak annyira, mint neked volt, jó apám! – mondta, aztán panaszos arccal folytatta – Mivel ugye, hiába koldul az ember egy kis előleget, már sürgős se legyen?!
Nevettek újra. Bea megráncigálta Norbi rövid üstökét, s jó hangulatban fejezték be az ebédet. Utána rövid sétára indultak. Ott volt közelben a Turul-hegy, messziről nézték az emlékművet. Barbi tudta, hogy 1896-ban avatták fel az ezredéves ünnepségek alkalmából, a honfoglalás kori bánhidai győzelem emlékére.
Hamar véget ért a séta, s mielőtt beültek a kocsikba. Péter azt mondta:
- Érezhetően erősödik a forgalom. Ne felejtsétek el, ez végig így lesz. Igyekszik haza a jó nép a vakációkról. Főleg a főváros környékén vezessetek óvatosan. Legközelebb Vecsésen állunk meg, beülhetünk valahova egy kávéra.
- Muszáj kávézni, jó apám?! – idegeskedett Tomi – Városnézést rendezünk, kávézgatunk, én meg nem érek haza időben.
- Tanuld meg, fiam, hogy mindennek meg kell adni a módját. Azon a pár percen semmi sem múlik. – mondta. Nem gondolta volna, hogy ezúttal nagyot tévedett. Nagyon nagyot.
Tomi tovább nyugtalankodott.
- De hatkor Anikóéknál kell lennem. Hol akarsz még megállni?
- Csak Szolnokon az idősebbek miatt, de utána mehetünk, ha senki sem jelez. Nyugalom, fiam, otthon leszünk időben! Csak az útra figyelj, s ne az órádra. Rendben?!
- Rendben! – sóhajtotta Tomi, s beültek a gépkocsikba.
X/B
Szerencsésen eljutottak Vecsésig. Gyorsan ittak egy-egy kávét, aztán már csak Szolnokon álltak meg, de ott tovább időztek a tervezettnél. Erzsiék sok időt töltöttek egy mosdóban. Ebben a korban már nehéz szabályozni a szükségleteket. A család kénytelen volt várakozni. Elvira addig elvitte a lányokat fagylaltozni. Tomi a fogait csikorgatta. Péter nyugtatón tette vállára a kezét, s mikor elindulhattak újra, nagyobb iramot diktált. Nyomta a gázt, röpült a konvoj. Úgy tűnt,  behozzák a terven felüli késést. Már csak fél órára voltak Révházától, mikor Peti jelzett, s meg kellett állniuk.
Péter bosszúsan mondta :
- Gondoltam, hogy hosszú az út Szolnoktól. Valamelyik mögöttünk lévő városban meg kellett volna állnunk. Itt a prérin kényelmetlen lesz lekuporodni.
Kiszálltak mindketten. Kiderült, hogy Eszterke rosszul lett. Felkavarodott a gyomra, apja támogatta a legközelebbi bokorig. Peti aggódon velük tartott.
Tomi idegesen rohant előre.
- Most már biztosan elkések! – kiabálta kiborulva.
- Nem késel el, ha indultok azonnal. A lányokat vidd haza. Te szállj ki a központban, még virágot is vehetsz. Barbi hazaviszi a kocsit. Vigyázzatok magatokra, fiam!
- Oké! – kiáltotta Tomi, s rohant.
Hamarosan elrobogtak. Zsuzsi elsétált Kékesi Laci kocsijához. Zsuzsuval, s Elvirával beszélgetett. Kékesi Laci közben Péterhez csatlakozott, ők is beszélgettek. Csak Fürediné állt magában az út szélén. Nem ment a lányáék után. Fél füllel hallgatta, hogy Zsuzsiék a fagylaltot okolják. Eszterke mohón ette, s talán a baba tiltakozott a hideg ellen.
Váratlanul Péterhez fordult.
- Néhány perccel ezelőtt megelőzött bennünket egy ismerős kocsi, felismerték?! Rétfalvi Iván Passatja volt.
Péter felhördült.
- Mi a nehézséget keresne ezen a tájon?!
Fürediné élvezettel nevetett.
- Ó, hát nem tudja?! Révházára tart minden bizonnyal. Nem titok, hogy odaköltöznek. Iván jogtanácsos lesz az Önkormányzatnál. Már lakást is vett a Balajti cukrászda felett.
Zsuzsi elhalványodott. Elvira szánni valón ijedt volt, bocsánatkérőn motyogta:
- Az én hibám. Auréllal beszéltünk róla előttük. Lelkükre kötöttem, hogy hallgassanak. De ennek az átoknak beszélhettem. Bocsáss meg, kismacska!
Zsuzsu is aggódott.
- Átülök hozzátok. Segítek megnyugtatni édesapát, jó ?!
Zsuzsi megsimogatta a lánya karját.
- Drága vagy, de inkább maradj itt. Ezt nekem kell elrendeznem vele. Ne nyugtalankodjatok, nem lesz semmi baj! - mondta, de látszott rajta, ebben maga sem biztos.
Visszaindult a kocsihoz. Közben Petiék beültették Eszterkét a helyére. Füredi Laci hallotta a felesége szavait, s vállánál fogva lökte be a kocsiba. Arcára volt írva, legszívesebben megölné. Aztán elment Péter után. Péter akkor már a közeli szántásban járt. Leszegett fejjel rohant előre, mint aki azt vizsgálja, elvégezték-e a munkát.
Zsuzsi beült a maguk kocsijába, s várt. Gyomra finoman remegett, izzadt a tenyere. Egyszerűen nem jutott eszébe elfogadható védekezés. Ilyen közlés után nem tehet úgy, mintha az egész csak egy jelentéktelen epizód volna. Érezte, hogy sírva fakad, s megpróbált másra figyelni.
A rádióból halk zene szólt, majd egy női hang bekonferálta : " Kacsóh Pongrác: Rákóczi megtérése.” Felcsendült újra a zene, tilinkó szólt, s kellemes férfihang énekelt: "... Hazámba vágyom, Duna-Tisza partja vár..." Zsuzsi a két tenyerébe temette arcát. Messzebb érezte most magát az otthonuktól, mint mikor elindultak. Aztán újra Pétert figyelte. Már kijöttek a szántásból, Füredi Laci kísérte, kérlelt, magyarázott. Péter mogorván hallgatott. Hosszú percekbe telt mire Péter a kocsihoz indult. Beszállt, s rámordult Zsuzsira.
- Csatold be magad!
Zsuzsinak nem volt ereje mozdulni. Várta, hogy számon kérje, kiabáljon inkább, csak ne hallgasson.Péter egy árva szót sem szólt, csak indított nagy sebességgel. Zsuzsi egy idő után nem bírta tovább, s feljajdult:
- Így bízol te bennem?!
- Hallgattál, megint hallgattál!
- Rontottam volna el az utolsó napok jó hangulatát?!
- Megmondtam, hogy ez nem mérlegelés kérdése.
- Sajnálom, kedves, de tőlem ne várd, hogy tudatosan keseríteni foglak. Annál jobban szeretlek, tudnod kellene.
- Inkább tudjam meg mástól, s ilyen körülmények között?! Judit rosszul titkolt célozgatással igyekezett a tudtomra adni. Nem előzött meg bennünket semmiféle Passat, azt láttam volna. Tőrnek szánta, s ez a te hibád!
Zsuzsi szíve könnyebb lett. Péter nem féltékeny, szó sincs arról, hogy nem bízik benne, csak haragos, s nehezen dolgozza fel a hírt.
- Otthon elmondtam volna, nyugodtabb körülmények között.
- Hogy az apja kedvéért költözött le?!
- Nem, kedves, azt magam sem hiszem. Csak magát a tényt mondtam volna el.
Péter hallgatott kis ideig, aztán felnevetett elkínzottan.
- Még mindig meg tudsz lepni! Attól tartottam, féltésből majd bizonygatod te is, mint Laci… Köszönöm, hogy nem tetted! Az élet ismeretében nehéz volna elhinni, hogy akad ilyen önzetlen fiú… Szóval, erre ragadtatta a néma rajongása?!
- Nem, kedves, szerintem másról van szó. Valami régi, rögeszmés megszállottságról, aminek aligha van köze ahhoz a fajta rajongáshoz, amire te most gondolsz.
- Régi?! Nocsak! Mi az, amit még nem tudok, Zsuzsikám?!
Ránézett Zsuzsira, tekintete egyszerre volt szomorú, s követelő. Már tudta, hogy megint elhallgatott előtte valamit. Most már tudni akart mindent. Zsuzsi nem felelt azonnal. Töprengve nézte az elsuhanó tájat, s az járt a fejében, hogy Péter rosszkor kívánja tőle az őszinte feleletet, így is ideges, kevés is elég ahhoz, hogy elveszítse maradék nyugalmát is, miközben százzal nyomja a gázt.
Péter sürgetőn mondta:
- Halljam, életem, essünk túl rajta!
Zsuzsi tudta, hogy felelnie kell.
- Jól van, kedves, de nem fogsz örülni… - mondta beletörődőn, s elmesélte annak az éjszakai látogatásnak igaz történetét.
Péter valóban indulatosabb lett, rávágott a kormányra, s dühösen mondta:
- A betyár hétszázát! Ha előbb beszélsz, Ivánhoz másképpen állok. Azt hittem, ravasz hódítóval van dolgom, pedig sokkal veszélyesebb alak. Rétfalvi Iván beteg, s te a közelében komoly veszélyben vagy. Csak Isten a tudója, mi történik akkor, ha azon az éjszakán bejut az ablakon!... Most majd töprenghetek azon, hogy védjelek meg egy ilyen embertől.
Zsuzsi békítette volna a maga módján. Gyengéden a vállához hajtotta fejét. Néma, hálás, bocsánatkérő mozdulat volt, de Péter nem békült meg, morgással felelt.
- Engem véd, mikor rá leselkedik veszély.
Zsuzsi befele sóhajtott. Éppen ezt rója fel Péter, mikor megtette már ezerszer is közös életük során. Ki tudja, hogy hol lenne már, ha nem védené.
X/C
Csendben autóztak egy ideig. Már egészen közel jártak Révházához, feltűnt a Vízmű városon kívüli telepe, s Zsuzsi békítette Pétert újra. Régi, bevált szokásuk volt másról beszélni a vita elmúltával. Általában kaptak rajta mindketten, visszasegítette őket a régi kerékvágásba. Most is ezt tette. Örömmel mondta :
- Mindjárt otthon vagyunk, kicsi kedvesem!
Péter nem felelt. Az arcán látszott,hogy máshol járnak a gondolatai, s csak rutinból vezet. Zsuzsi bánatosan gondolt arra, hogy jobb lett volna kitérni az őszinte felelet elől, mert hiába erős az ember, ha a lélek nem tud megbirkózni minden gonddal. Óvatosan megpaskolta Péter kezét, erre felocsúdott.
- Mit mondtál, életem?!… Nem hallottam. Nem megy ki a fejemből Iván. Az a szerencsétlen ember elmebeteg. Nem létezik, hogy nem tud róla a családja. A professzor úgy tesz apai elvakultságában, mintha minden a legnagyobb rendben volna a fia körül. Nem engedem többé a közeledbe.
Zsuzsi sejtette, hogy erre az elhatározásra jut. Tudomásul vette, s megismételte az előző mondatot bánatos mosollyal.
Péter rábólintott.
- Valóban, Zsuzsikám!... Otthon vagyunk mindjárt!... Előttünk a nagy kereszteződés… - mondta, s berobogott a kereszteződésbe.
Mindig óvatosan közelítette meg a baleseteiről elhíresült kereszteződést. Mindig, csak most nem. A következő pillanatban az Öreg-tó felől beléjük rohant egy őrülten száguldó autó. Az utánfutó leszakadt, ők a kocsival kirepültek a kereszteződésből, egyenesen az út menti tekintélyes fának.
Az iszonyú csattanást fékek ijesztő csikorgása követte. Aki a rémülettől mozdulni tudott, kiugrott a kocsikból, s rohant ordítva, jajveszékelve az összetört autó felé. Zsuzsu ért oda elsőnek. Mikor megpillantotta szüleit, az autóhoz dőlt hangos zokogással. Futva érkezett Peti, s Füredi Laci is, aztán megtorpantak. Néhány pillanatra megbénította őket a rettenetes látvány.
A kocsi belsejében véres volt minden. Péter eszméletlenségében széttárt karokkal a műszerfalra borult. Az ülése a hátára csavarodott, feje körül spriccelt a vér a mozaikosan összetört üvegre.
Zsuzsi is eszméletlenül hevert az ülésről félig lecsúszva, mint az odahajított rongybaba. Haja alól csordogált a vér a vállára. Egyikük sem volt bekötve.
Füredi Laciék mire mozdulni tudtak, odaért Erzsi is. Eszelős szemekkel nézett be a kocsiba, aztán sivalkodni kezdett a haját tépve. Kétségbeesett sikoltozását elnyomta a vétkes autó robbanása. Közel ott, ahol egykor Kékesi Feriék kocsija kigyulladt, a fára csavarodott, s felrobbant a benzintankja, lángtenger borította el az autóban rekedt, eszméletlen vezetőt.
Óh, Isten, csak te tudod, egyedül csak te, hogy mi miért történik a földön!
Révházán ezen az estén megdöbbent emberek hallgatták a városi televízió esti híradását, s a városban futótűzként terjedt el a szerencsétlenség híre. A kórház intenzív szobájának üvegfala előtt szorongott a család teljes létszámban. Mindannyian az üvegfalon túlra meredtek. Bent a szobában orvosok vették körül a két betegágyat. Elvira fogta az eszméletlen Zsuzsi kezét, s befele zokogott. Füredi Laci a barátja ágyánál állt, nézte Péter csukott szemét, sápadt arcát, s folyt róla a víz. Köves nem volt a városban, Nagyegriből rántottak oda egy nagy tekintélyű sebész főorvost, homlokát törölgetve mondta:
- Mély kómában vannak mindketten. Megtettünk mindent, amit emberileg tehettünk. Mi nem tudunk többet tenni. Egyelőre nincsenek szállítható állapotban, de ezekkel a súlyos sérülésekkel Nagyegriben sem tudnánk megbirkózni… Barátaim! Nézzünk szembe a kérlelhetetlen tényekkel, itt már csak a csoda segíthet!
Bálint főorvos, aki Péter baráti kollégája volt, s egyben a kórház legjobb belgyógyásza, fojtott hangon mondta:
- Mindannyian Isten kezében vagyunk.
Elvira felsírt vádlón:
- Most hol volt az Isten?
A család minden szót hallott a nyitott ajtón át. A lányok összeborultak zokogva, a fiúk mereven álltak, arcukról ordított a fájdalom. Béla feje reszketett, s görcsösen kapaszkodott a görbebotjába. Erzsi a kezét tördelte, s mániákusan ismételgette:
- Isten nem hagy magunkra a bajban…- aztán felsírt, mint aki segítségért kiált - Imádkozzunk!
Imára kulcsolódtak a kezek kint a folyosón, s bent a szobában. S, szólt Erzsi imája:
" Jóságos Mennyei Atyánk, ne vedd el őket!… Tégy csodát, hiszen kegyelmed végtelen!… Add, hogy életben maradhassanak, s velünk együtt dicsérhessék szent neved!… Ámen."
Úgy legyen.

A  C S O D A  ( 1. rész )

X/A
Nyár volt újra, immáron a második nyár a szomorú emlékezetű baleset óta. A naptár július 31-ét, vasárnapot mutatott. A hegyi falu felett terpeszkedő magánszanatórium első emeleti ablakán rézsút sütött be a reggeli nap, játékosan megcsillant az ágy végében álló tolókocsi fényes keretén. Zsuzsi megmozdult az ágyon. Oldalra fordult, begyakorolt mozdulattal segített a kezeivel, míg lábait esetlenül vonta maga után.
Az ablakon át az alant megbúvó falura látott. A völgy felett könnyű pára lebegett, ködfátylán át pirosló háztetők, s a szemben lévő hegy lábánál álló, kicsi fehér templom látványa köszöntötte. Korán volt még, kevéssel napkelte után. Mindig korán ébredt. Amint eszmélt, körülfogta jeges kezével a valóság. Keserűséggel, reménytelenséggel telt meg a lelke.
Hónapok óta élt ebben a szobában. Legutóbbi műtéte után hosszú rehabilitáció következett, kevés eredménnyel, így további gyógykezelésre utalták. Most lélekgyógyászok foglalkoznak vele. Mellette megkapja a gyógytornát, masszírozást is, de hiába az igyekezet, nem érez javulást, kezelőorvosa, a jó nevű  orvostanár bárhogy állítja az ellenkezőjét. Maga úgy érzi, ebből az állapotból nincs kiút, béna marad örökre. Nehéz beletörődni ebbe a tudatba.
Fénytelen szemekkel nézte, miként szakad darabokra lent a kékesfehér pára, s úszik a végtelen felé. Azt gondolta gyötrődő lélekkel, bárcsak a maga rongyos kis élete is így kelhetne útra. Mélyet sóhajtott, s továbbszőtte gondolatait: Most nem volna szabad keseregnie, mert ez a nap szépnek ígérkezik. A gyerekek egy nappal előbbre hozták születésnapját a vasárnap miatt. Jönnek mindannyian, akik az országban vannak, elhozzák Révházáról az otthoniakat is.
Feljajdult fájdalmasan:” Csak az nem jön, aki legjobban hiányzik!” Péterrel nem látták egymást a baleset pillanata óta. Ennek már huszonhárom hónapja, éppen hétszáz napja. Felsírt halkan : „ Hétszáz napja, jóságos isten ! ”
Párnájába temette arcát, s hangtalan sírt. Aztán összeszedte magát valamennyire. Nagy nehezen felült, elvette Péter füzetnagyságú, bekeretezett fényképét az éjjeliszekrényről, s a szívéhez vonta. A valóságban sok ezer kilométerre volt tőle. A világ által irigyelt Floridába vitte a kényszerűség, egy ottani szanatóriumba. Péter gerince eltört olyan szerencsétlen módon, hogy megbénulhatott volna nyaktól lefelé bármelyik pillanatban. Maga még kómában feküdt, mikor Pétert helikopterrel felvitték a fővárosba. Mire rá is sor kerülhetett, szállítható állapotba került, Pétert továbbvitette Ádám Bécsbe. Majd más európai városok jöttek, de sehol sem ígértek végleges gyógyulást. Míg végül Miamiba került egy csodatevő hírében álló orvoscsoporthoz. Ennek már egy esztendeje. Három hónap után megműtötték, beépítettek valamit a gerince mellé, de vagy nem sikerült a műtét, vagy szemfényvesztés az egész, mert kilencedik hónapja nyomja a gipszágyat, egy pillanatra sem szabad felkelnie.
Reménytelenül fogva tartja a napfény országa. Csak levelei jönnek hetente. Igyekszik derűs bizakodással írni, de a sorok között fel-felbukkan a keserűség, s levelei végén rendre ott van a kétségbeesett üzenet: “Az tartja bennem a lelket, hogy élsz, s hazavársz !”
Sírt megint. Könnyek között gondolta: "Ó, ha Péter tudná, mennyire sóvárog utána! Számolja még a perceket is a végtelennek tűnő időben, morzsolja az órákat, napokat. Pedig már alig meri remélni, hogy eljön végre az a nap is, mikor a karjaiba zárja újra. Eljön-e, s mikor ? Teremtő Isten, mikor?!
Nem perli Istent. Hiszen végtelen kegyelmének köszönhetik, hogy túlélték azt a szörnyű balesetet, de magában sokszor lázong tehetetlen helyzete miatt, mert gyenge az ember, s esendő. Hogy is lehetne belenyugodni az ilyen életbe? Érzi, egyre jobban fogy a türelme."
Amúgy csendesen telnek napjai. Csak ritkán kapcsolja be a televíziót, a rádiót is csak a hírek idejére. Képtelen hosszan figyelni a komoly szövegekre, a zenétől pedig fél, az érzelmesebb számok felzaklatják. A tanár úr neheztel rá emiatt is. Számon kéri rajta a reménytelenséget. Gondolta megint : "Hogyne lenne reménytelen, mikor nyilvánvaló előtte a helyzete. Jól tudja, az orvosok csak irgalomból hitegetik. Legutóbbi műtéte után azt mondták, eztán csak rajta áll a gyógyulás. Járni fog újra, ha önnön akaratából megmozdítja lábait. Biztos benne, hogy ez egyszerűen nem igaz. Nyíltan megmondta a tanárnak is, hogy kegyes malasztnak tartja, amolyan irgalmas hazugságnak, amivel akkor jönnek az orvosok, ha kínos beismerni, hogy tehetetlen az orvostudomány."
A tanár becsületszavát adta, hogy téved. Azóta is változatlan igyekezettel próbálja meggyőzni róla. Becsülik egymást, de sokat vitatkoznak. Tanár úr a minap a fejére olvasta, hogy feladta. Nem tud, s nem is akar a férje nélkül élni. Ezzel az állítással nem vitatkozott, mert közel járt az igazsághoz.
Könnyes sóhaj után szőtte tovább a gondolatait: "Péter nélkül nagyon nehéz élni. A napok elvesztették fényüket, dolgok a jelentőségüket. "
Következetesen vitatta, hogy rajta állna a mozdulat, s mindig könnyekkel, ahogy most is önmagának: " Hiszen érzi, biztosan érzi, hogy nem tudja mozdítani a lábait. Bár tudná! Egy percig sem maradna itt tovább. Menne, rohanna haza. Repülne ahhoz, aki annyira várja a messzi idegenben!"
A tanár a szemébe mosolyogta, hogy védekezésül becsapja önmagát. Halogatja a mozdulatot, mert lélekben pontosan tudja, akkor eljönne a nehéz döntés pillanata: Péter, vagy a gyerekek, s az unokák.
Félhangosan sírta: "Ó Istenem, hogy lehet valaki ennyire kegyetlen ?! „
X/B
Szőtte, szőtte a gondolatait, közben dajkálta Péter fényképét, megcsókolta fényképarcát az üvegen át, s mondogatta :" Kedves, kicsi kedvesem! "
Aztán a gyerekekhez menekült gondolatban. Veronkának gyakran mesél róluk, az egyik éjszakás nővérnek. Nappal fiatalabbak vannak, kevésbé megértők. Különösen egy kis szöszi nővérrel elégedetlen. Amolyan hebrencs, egészen más, mint a lányai. Tetejében úgy kezeli, mintha fejlődésben szellemileg visszamaradott gyerek volna.
Péter levelei, s a gyerekek látogatásai tartják benne a lelket. Nem jöhetnek gyakran, hiszen legtöbben ide is messze laknak. Szerencsére Petiék, s Zsuzsuék közelebb vannak. A főváros közelében van a hegyek között megbúvó kicsi falu, így hetente látogathatják, de ünnepeken jönnek a többiek is.
Húsvétkor nála voltak mindannyian. Hozták a hat unokát is. Jöttek anyósáék is Elvirával. Elvira egyedül is látogatja. Havonta egyszer eljön, akkor két-három napig marad. Veronka szerzett szobát számára a faluban. Amúgy mindig egyedül van az emlékeivel, keserűségével. Itt inkább csak unatkozó újgazdag feleségek vannak, akik nem tudják feldolgozni sikeres férjeik kicsapongó életmódját, vagy nem találnak célt megváltozott életkörülményeik között. Rossz hallgatni őket, szívesebben marad a szobájában.
Amúgy sem jutna le a társalgóba. Az épületet nem a magafajta nyomorékoknak rendezték be. Lift nincs, telefonhoz sem jut, noha hónapok óta ígérik, hogy bővítik a belső hálózatot. Így csak a telefonüzenetek jutnak el hozzá. Talán majd megoldást hoz a vezeték nélküli telefon, amiről Ádám beszélt legutóbb. Addig be kell érnie ennyivel. A nap nagyobb részét ágyban tölti, de olykor kiültetik a kocsiba. Az ablakhoz gördül, nézi a tájat, s közben emlékezik. Ahogy megszokta hajdan, mikor lánykorában nagyon magányos volt. Az emlékezés megint kapaszkodó volt, s menekülés. Mikor az ember inkább elmélyed a múlt emlékeiben, mint folyton-folyvást szembesüljön szomorú, reménytelen helyzetével.
Sóhajtott, s visszaidézte a karambol előtti perceket. Péter szavait, mozdulatait. Élesen rögzült benne minden, mintha a lelke valóban előtte járt volna, s tudta, hogy örökre fontosak maradnak azok a pillanatok. Ahogy a szemük sarkából meglátták a feléjük száguldó autót, abban a pillanatban tudták, nincs kiút. Péter tekintetét sohasem fogja elfelejteni. Péter ránézett, s tekintetével magához ölelte. Szólni, kiáltani már nem volt idejük. Következő pillanatban őrületes ütést érzett, s a világ megszűnt létezni.
Öntudatlan hetek következtek. A család számára hamar kiderült, hogy hosszú betegség elé néznek. Nem volt értelme az esküvők halogatásának. A gyerekek sorra összeházasodtak az előre megbeszélt időpontokban. Megvolt Barbiék, s Bogiék esküvője is a kéneskúti kis templomban azon az októberi napon. Ahogy Mariska mondta, mikor később meglátogatta, nem volt dínomdánom a Nefelejcsben. Csak a paplakban tartottak állófogadást kevés vendégnek. Aztán imaórára jöttek össze a súlyos betegeikért.
Ádám nem vitte magával Barbit azonnal, csak néhány napot töltöttek együtt a Löverekben, mert a családnak szüksége volt a nagylányukra. Eleinte Barbi vette kezébe a dolgok intézését, mert az idősebbek összeroppantak. Anyósa ágynak esett, azóta is alig él szegény. Nem tudja vállalni a háztartást, a főzést. Elvira is elvesztette a talajt a lába alól, teljesen magába roskadt egy időre.
Barbi gyámolította az idősebbeket, tanította Brigit a napi teendőkre, szaladgált a két kórházi ágy között száz kilométereket, mivel Péter akkor már a fővárosban volt. Aztán intézte a gazdaházban a többiek esküvői vacsoráit. Fürediné bánatára Petiék vacsorája is a gazdaházban volt. Az ura, s a gyerekek tiltakoztak a zenés mulatság ellen, be kellett érnie ennyivel. Sokkal csendesebb összejövetelek voltak, mint amit fiaik elképzeltek maguknak, de azzal is sok teendő akadt.
Mikor Pétert külföldre vitték, Barbi vele tartott. Ott volt mellette Bécsben, Bernben, Londonban, s követte a tengerentúlra is. Most Miamiban él. Édesapját naponta látogatja. Ádám ingázik a kontinensek között. Mikor Barbi elment, Brigi nyakába szakadt a ház. Addigra kiderült, hogy valóban másállapotban van. Elképzelni sem tudták, hogy áll majd helyt, de a bánat okozta változás ehhez is hozzásegítette. Átvette Barbi munkáját, pedig nem volt könnyű dolga.
Szerencsére Elvira összeszedte magát, s támasza lett Briginek, de inkább csak lelkiekben. Elvirának a háztartás sohasem volt erőssége. Anyósa is kórházba került, még tanácsaival sem segíthetett. Brigi egyedül Mari nénire számíthatott ebben az időben. Mari néni akkor is Brigi mellett volt hűségesen, mikor eljött a szülés ideje.  Elvira segítségével ápolta aztán a gyermekágyban, s együtt gondoskodtak az iker fiúcskákról is. Elvira szerint meglepőn ügyes volt, mintha Erzsi kritikus tekintete nélkül megtáltosodott volna. Az a kis öregasszony azóta is hihetetlenül sokat bír. Magára vállalta az almást, s a kertet. Pedig az ellen tiltakoztak, mivel egyik szomszéd elvállalta volna felesben, de Mari néni azt mondta, a családnak szüksége van arra, ami a kertben megterem. Egyszerűségében is átlátta a család egyre nehezebb, anyagi helyzetét. Sokat jelent a segítsége. Brigire így is nagy teher hárul. Az idősek lelkiismeretes gondozása, s a háztartás ellátása mellett neveli a két kisfiát is.
Kifürkészhetetlen a sors akarata. Brigi nemcsak odaadó gyermekük lett, hanem igazi édesanya is. Az ikrek szépen fejlődnek. Egyik kisfiút Dávidnak, másikat Gergőnek keresztelték, hozzá a Kékesi vezetéknevet kapták. Lehetett volna másképpen is. Berényi önként vállalta a gyermekeket, de ahogy várható volt, Brigi elzárkózott. Elvira megpróbálta Brigit jobb belátásra bírni a gyerekek anyagi biztonsága érdekében, de hiába kérlelte, nem járt sikerrel.
Berényi is megpróbált mindent. Mikor valahonnan tudomására jutott, hogy Brigi gyermeket vár, felkereste a gazdaházban még a szülés előtt. Brigi ajtót mutatott neki. Berényi nem nyugodott bele, írt s folyton telefonált. Az ikrek születése után a kórházba is bement. Virágot vitt, mellé drága ékszert, s Brigit nyilvánosan megkövette. Hiába.
Tomit is kérlelte, hogy beszélje rá a húgát, bocsásson meg neki, s ismerje el az apaságát. Tomi hajlott rá, úgy is mint testvér, úgy is, mint ügyvéd. Szép gyermektartást szerezhetett volna. Brigi kerek-perec megmondta, nem bocsát meg. Nincs az a pénz, amiért közösséget vállal ilyen emberrel. S, végleg elküldte olyan hidegen, ridegen, ahogy vele tette annak idején.
Berényi néhány hónap után cselhez folyamodott. Kapcsolatot keresett a révházi újsággal, s Brigiékre fotóriportert küldött.  Akinek pénze van, sok mindent megtehet. A kisfiúkat lencsevégre kapták azzal a mesével, hogy riportot készítenek a helybéli ikrekről. A család döbbenetére terjedelmes, fényképes riport jelent meg a helyi újságban, egy egész oldalon. Benne volt a kéneskúti szomszédos nyaralók fényképe, Berényi tanyája a lovaival, a két kisfiú is ott mosolygott az újság hasábján Berényi kis kori fényképe mellett. A férfi lírai módon előadott egy mesét az üldözött szerelmesekről, s a zord atyáról, aki arisztokratikus gőggel tiltotta el, s fordította ellene az addig ragaszkodó lányt.
A Teremtő tudta , hogy mi az igazság, s a rajtavesztett ember pórul járt újra. Révházán is ráakasztották a megbízhatatlan nevet. Elvirától tudja, a városban napokig téma volt. Péter szerénysége, tisztességes emberi tartása köztudott volt, s a mesét senki sem hitte el. Berényinek üzleti tervei voltak a városban, amiből aztán semmi sem lett. Az újságban megjelent nyilatkozattal többet ártott magának, mint használt.
Elvira elhozta az újságot, s maga is olvashatta a cikket, nem tudta, hogy sírjon, vagy nevessen. Ilyen módon aligha ismertek még el gyermekeket. Tomi most perli az újságot. Azt mondja, tekintélyes kártérítést fognak fizetni. Berényi is perel. Be akarja bizonyítani, hogy Brigi jogtalanul fosztotta meg a fiaitól. Tomi azt mondta, véleményét papus is megerősítette, ha megfeszül sem tehet ellene, míg Brigi állítja, hogy semmi köze a gyermekekhez. Ha eszébe jutna az antropológiai vizsgálat, azzal sem érne el semmit. Papusék szerint kivédhetik azt is.
Az ikreknek szerencsére nem ártott meg a bonyodalom. Szépen fejlődnek, valóságos kis vasgyúrók, ( akárcsak apjuk a kis kori fényképén ) már tipegnek, s sok örömöt szereznek az otthoniaknak.
X/C
Elővette Brigiék fényképét. Könnyekkel nézte. Lánya szemében látta a szomorúságot, noha a képen mosolyogva guggolt a két vidáman nevető kisfia között. Sóhajtott, s eltette a képet. Aztán a többiekre gondolt. Gyerekek többségére nem számíthatnak a mindennapokban. Zsuzsu tanul, a fővároshoz köti az egyetem, ahogy Lacit is a munkája Félig ez a helyzet Petiékkel is. Eszterkétől nem kívánhatják, hogy Pestről szaladgáljon Révházára, noha olykor Peti leviszi pár napra, de ennyivel be kell érniük.
Beáék a tanítás miatt még hétvégeken sem tudnak hazamenni, amint megérkeznek, fordulhatnának vissza. Gömböcfalván kertészkednek, Norbi kedvéért malacokat tartanak, nyáron is nehéz kimozdulniuk hosszabb időre. Ha jönnek mégis, a szomszédok látják el addig a jószágot.
Boginak Kéneskútról még nehezebb volna hazajárni. Tomi ugyan otthon van Révházán, segít is Briginek olykor ebben-abban, elvégzi a férfimunkát a háznál, de inkább asszonyi segítségre volna szükség. Anikó lehetne az, de nem vállal részt a tennivalókban. Azt mondja, fáradt, megviselte a terhesség, a szülés, s a gyerek leköti minden idejét. Imre erre azt mondaná: " nem akarásnak, nyögés a vége!"
Való igaz, hogy Anikót megviselte a terhesség. Aggódtak érte mindannyian. Hónapokig volt kórházban visszatartáson, a baba kétszer elindult idő előtt. Szülei ijedelmükben elfelejtettek Tomira neheztelni, megúszta az apósa haragját. A baba is megszületett szerencsésen. Kislányuk lett, a kedves Lilla nevet kapta. Anikó is megerősödött azóta. Felszedett jó pár kilót, s a munkában sincs egyedül. Tomi otthon is segít, s Galántainé is ott van a lánya mellett. Tomi szerint mindenben kiszolgálja. Anikónak még sincs ideje arra, hogy Brigit néha  kisegítse, vagy legalább az idősekre gondolna olykor. Tudomásul kell venniük, hogy erre a kis menyükre nem számíthatnak. A kis unoka viszont csuda édes. Lilikétől hallotta először, hogy " mama" Könnyeket okozott, noha sejtette, hogy Galántai nagyanyja mellett tanulta a szót.
Nagy örömükre Petiéknél is megszületett a baba.  Van már ifjabb Kerekes Péter is a családban. Petykónak becézik, aranyos kis legény. Füredi nagyapjára hasonlít, éppen azok a ferde vágású szemek. Laci feszít, csuda büszke az unokájára. Most már azt mondja, legjobbkor született, vigasz lett a maga keserves életében. Ahogy elégedett lehet a lányáékkal is. Eszterke boldog, Peti szépen halad a maga útján. Befogadta egy stúdió, már a televízió is bemutatta egyik munkájukat.
Bea nehezen tudja megszokni a messzi Gömböcfalvát. Norbi még mindig bizonygat. Mellette gyermeket szeretne. Házat is építene, ha biztos volna benne, hogy végleg maradhatnak, de Bea halogatja mindkét dolgot. Szerencsére Norbihoz ragaszkodik. Úgy tűnik, házasságuk mentes a komoly gondoktól. Bea a kezdeti tiltakozások után szépen rátalált a helyes irányra, ehhez persze Norbi igyekezete is kellett.
Bogi élete is szép mederben folyik. Nagy meglepetésükre ő is ikreknek adott életet. Senki sem számított rá, hiszen náluk nem volt genetikai előzménye, s gyenge lányka volt. Mégis baj nélkül születtek a babák, egy kisfiú, s egy kislány. Palkó és Katinka. Őket látja legritkábban, de nem zúgolódik. Hiszen Péter még egyik unokáját sem láthatta. Nem foghatta a kezébe őket, nem ültethette a térdeire. Be kell érnie a fényképekkel, amiből szerencsére kap bőven.
Pétert a család egy része tavaly meglátogatta. Ádám költségére ment az édesanya a beteg fiához, Elvira patronálta a repülőúton. Ott volt Peti, Tomi, Zsuzsuék, Bea és Norbi, Bogi és Pali ; Bogi várandósan ült a repülőre, de mindenképpen látni akarta az édesapját. Tíz napot töltöttek kint. Péter később könnyes boldogan írt a találkozásról. Nem csak a betegágynál voltak. Ádámék az ifjúságot, s Elvirát elvitték néhány kirándulásra. Peti kedvéért megnézték Petersburgban Salvador Dali múzeumát, Peti szerint ott van kedvenc festője legnagyobb gyűjteménye. Voltak a világhírű Ringling cirkuszban, jártak a csodálatos Ocean World akváriumban, ahol üvegfalon át elevenedett meg előttük a tenger mélye. Ottlétük alatt Miami Beach régi negyedében laktak, a század elején épült szállodák utcájában, ahol rózsaszínűre, s világoskékre festették a gipsz díszítésű falakat. Beillettek volna bármelyik westernfilmbe.
Az édesanya nem mozdult el fia betegágya mellől. Ahogy Elvira később mesélte, szívszorító volt a ragaszkodásuk. Maga végigsírta itthon azokat a napokat, ahogy nehezen viselte azokat a heteket is, amit a család nélkülük töltött Kéneskúton tavaly nyáron.
Amúgy sem érzi jól magát a szanatóriumban, de az orvosok azt állítják, szüksége van a kezelésekre. Ádám is ragaszkodik hozzá. Fizeti a szanatóriumot. Azt mondta, ha hazamehetne, szívesen fogadna mellé otthonra is ápolónőt, de otthon csak vegetálna. Itt is csak vegetál, mert ez így nem élet. Már nem teheti meg, hogy saját költségén változtasson a sorsán. Ami megmaradt a nyaralóvétel után, azt kis híján elvitték a baleset utáni hónapok. Eleinte maguk állták a költségeket. Révházán senki sem fogadott el honoráriumot a családtól, de mikor elkerültek onnan, szaladt a pénz. Hiszen két esztendeje kórházakban él. Egyetlen napig sem volt otthon. Egyik kórházból vitték a másikba, némelyikben fél esztendőt is eltöltött. Nem lehetett kitérni a költségek elől. Szerencsére Barbi észbe kapott, s attól kezdve magukra vállaltak minden kiadást.
Péternek sejtése sincs arról, hogy elfogyott a pénzük. Ahogy Barbiék előtt is elhallgatták, hogy az otthoniak nyugdíjból, s gyesből élnek, vagy inkább küszködnek, mert a kevés tartalékhoz nem hajlandók nyúlni. Ádámra sem akarnak támaszkodni. Így is többet vállalt az elfogadhatónál. Nem mehetnek hozzá napi megélhetési gondokkal, tisztesség is van a világon.
Ádám fizeti Péter gyógykezelését. Nem sajnálja a pénzt. Az égi Gondviselés mellett talán ennek köszönhetik, hogy Péterrel megkülönböztetett módon bántak mindenfelé, s nem következett be a fenyegető bénulás a sok szállítás közben. Elképzelni sem tudja, mennyit költhetett már. A külföldi kórházak, majd Miami, turistaúton is komoly vagyonba kerülne, hát még a gyógykezelések, s a különleges műtét.
Megfogalmazni sem tudja, Ádám iránt milyen hálát érez. Nemcsak az anyagi terhet vállalta, hanem megértő férj, s vő is. Vállalta a kényelmetlen távolságot, gyakori repülőutakat, az ingázást. Gondja van rá is. Ha Budapesten jár üzleti úton, kiugrik hozzá. Kedves, bizalmas vele.
A múltkor elpanaszolta az őt érintő bosszúságát is, hogy eddig még nem sikerült megszereznie a budai villát. A tulajdonos megkötötte magát, noha magasan felette ajánlott a villa értékének. Ádám azt mondta, nem adja fel, előbb-utóbb sikerrel jár, mert csak a bolond mond nemet az ilyen ajánlatra.
Ha jön, mindig telefonüzenetet küld előtte. Legutóbb megfeledkezett róla, s váratlanul látogatta meg. Akkor éppen hajszolt volt, fáradt arcú, s megijesztette. Mikor meglátta, az az őrült félelme támadt, hogy Péterrel történt valami baj. Nem tehet róla, a lelkében van. Sokáig zokogott. Ádám boldogtalan volt, azt sem tudta, miképpen vigasztalja.
Szégyellte magát utána, hogy éppen azzal az önzetlen, kedves jó fiúval szemben viselkedett így. Mikor elment, akkor jutott eszébe, hogy a tolókocsit sem köszönte meg. Külföldön vette, könnyű szerkezet, mégis mozgékony. Nagy segítség, nélküle a fürdőszobába sem juthatna ki. Utólag abban reménykedik, hogy Ádám magától is tudja, hogy hálás, s szereti a törődéséért is. Megérti a félelmeit. Ádámnak elmondta, hogy nála senki sem tudhatja jobban, hogy Péter mit élhet át az ágyhoz láncolva. Érzi biztosan, hogy szenved teste-lelke, hiszen maga is elvesztette már a türelmét a hosszú betegség alatt. Péternek akkor mennyi időre futotta az amúgy is kevés türelméből. A belső gyötrődés pedig nem kíméli a zaklatott szívet. Ádám aranyosan vigasztalta. Azt felelte, legyen nyugodt, Péter karakánul viseli sorsát, mert haza akar jönni hozzá, s tudja, a szigorú fekvés, s a türelem az ára a gyógyulásának.
Bár így lenne! Abban biztos, hogy Péter igyekszik eltitkolni előtte, amit lehet. Maga sem írja meg minden kínját. Vigyáznak egymásra. Leveleikben inkább beszélgetnek. Péter gondosan leírta a környezetét, ismeri már a szobáját. Tudja, hogy egyedül fekszik egy tengerre néző szobában. Pavilonféle az épület maga. Középen van a gipszágy, előtte a falon televízió van, alatta az ablak, hogy kilásson az ágyából. Jobbra, s balra egy-egy asztalka, fényképekkel, könyvekkel, újságokkal Reggelente mellére teszik a speciális asztalkáját.
Feltört belőle egy újabb jajdulás, s magához ölelte a kezében tartott képet. Hangtalanul sírt, vállai beleremegtek. Gyötrő volt arra gondolni, hogy Péter milyen áldatlan helyzetben van.  Alul a gipszágy nyomja, felül az asztalka, így tölteni heteket, hónapokat! Küszködik a felfekvésekkel, amiről éppen csak beszámol, neki mégis fáj, iszonyúan fáj, ahogy a szenteknek Krisztus sebei.

 X/A
         Péter derűs tekintete megvigasztalta, s nyugodtabb mederbe terelte gondolatait. Péter az emlegetett asztalkán dolgozik. Komoly levelezéseket folytat. A család mellett kollégákkal is levelezget, tudományos folyóiratokkal is. A hozzá írt gyakori, hosszú leveleiben beszámol a munkájáról, kedvteléseiről. Mostanában Florida történelmét tanulmányozza. Legutóbbi levelében megemlítette, hogy az állam virágvasárnapról kapta a spanyol nevét, 1512.-ben azon a napon szállt partra a spanyol hódító, bizonyos Ponce de Leó.
Ír könnyedebb témákról is, hogy ott akkor van a nyári főszezon, mikor nálunk tombol a tél. Az ottaniak szilveszterkor tömegesen ünnepelnek a tengerparton nyakig merülve a langyos vízben, s pezsgővel köszöntik az újesztendőt.
Barbi is szokta tudósítani az ottani életről. Főleg Miamiról, s környékéről ír, a Gold Coastról, az Aranypartról, Miami Beach-ről, a szórakozó negyed látnivalóiról. Beszámol a delfin- s vízi show-ról, a csodálatos parkokról. Hosszan mesél az arborétumokról, ahol őserdei körülmények között élő állatokat, oroszlánokat, kedves kis mosómackókat, óriáskígyókat látni. Emlegeti a papagájparkban ezer, s ezer számban élő, repülő vagy nézelődő szebbnél szebb madarakat. Beszámolt Cape Canaverről is, az űrközpontról, vagy Orlandóról, s Walt Disney-ről.
Rengeteg fényképet küld. Minden kirándulásukról ötöt-hatot, hogy maga is lássa, ne csak olvassa a leírtakat. Legutóbbi levelében Walt Disney-ben készült képeket küldte el. Valamikori álmaiban szerette volna elvinni ilyen helyre a gyermekeit. Barbi eljutott. Látta Csipkerózsika mesekastélyát, találkozott Hófehérkével, s a hét törpével. Szembejöttek vele a meseváros utcáján. Az egyik képen körülveszik Barbit a törpék, s Hófehérke mosolyogva áll mellette. Ez nem csak egyszerű jelmez. Ezeknek az embereknek ez a foglalkozása. Valóságosan a mesében élnek, törpe termetük miatt aligha találnának maguknak ennél jobb foglalkozást. Barbi szerint állandó otthonuk a mesebeli kis házikó.
Beszámol prózaibb dolgokról is, amiről mindenki tud Floridával kapcsolatban. Az óriás szállodákról, gyönyörű lányokról, az utakon száguldó meseautókról, s a parkokban napozó rengeteg nyugdíjasról, akik a kedvező éghajlat miatt telepedtek le nagy számban a napfény országában.
Barbiék olykor nagy kirándulásokat tesznek. Péter is biztatja rá, aztán aprólékosan beszámoltatja. Legutóbb messze mentek Miamitól, valami bozótszigeten jártak. Ádám kedveli az érintetlen területeket. Barbi lelkesen írt erről a kirándulásról is. A parton vízi ciprusok álltak a vízben, gyökereik között vízi csikók pörögtek. Látott a szigeten húsz - harminc méteres pálmákat, páfrányokat. A fényképek szerint csodálatos orchideás zugokra találtak az égig érő fák között, s ahogy Barbi írta, messziről hallotta az aligátorok rekedt ugatását. Kölcsönjachttal járták be a hosszú partvidéket. Fedélzetről piros flamingórajokban gyönyörködhettek magányos korallzátonyokon. Szép élményekben van részük. Örül, hogy legalább Barbinak megadatott. Kivételezett körülmények között élnek. Ádám egyik barátjának a szüleinél laknak egy Miamihoz tartozó szigeten, Biscaynon. Ez a sziget arról nevezetes, hogy a leggazdagabbak lakják. Például Nixon is ott vett villát elnöksége idején.
A barát szülei nagyvonalúak. Szenátor volt az apa, luxusvillájukhoz úszómedence, s hatalmas kert tartozik. A kertben király, s kókuszpálmák állnak, a díszsziklákat beborítja a spanyol moha, a virágágyásokban orchideák pompáznak mindenféle színben.
Elővette Barbiék fényképeit. Nézte a lányát, s sírt újra. Ezek a könnyek az öröm kifejezői voltak. Barbi gyermeket vár. Ádámmal madarat lehetne fogatni. Barbi meghatón írt a közös örömükről. Nézte a fényképen ahogy barnára sülve, kissé domborodó pocakkal sétál a szép kertben egyedül, egy másik képen Ádám öleli át, harmadikon a szenátorék társaságában vannak. Olyan hihetetlennek tűnik az egész. A lányuk ott él, ahol a világ leggazdagabb emberei, élvezi ugyanazt a luxust. Szegény Éva legszebb álmaiban sem remélhette, hogy kis unokája ilyen helyen, ilyen körülmények között fogan.
Barbi is ír az időjárásról. Gyakran emlegeti, hogy az áldott klíma nagyban segíti a gyógyulást, energiával töltődik fel a fáradt test, s erőre kap a lélek. Ádám is kipiheni hamar az európai fáradalmakat. Mindig örömmel olvassa a sorait, de neki többet mondanak helyszíni tudósításoknál.
Sírva fakadt újra: " Vajon Péter, az erős, energikus ember, hogy éli meg az örökös mozdulatlanságot ebben a napsütéses, cselekvésre késztető környezetben. Úristen, hogyan?!"
Általában titokban sírt. Ha észrevették a nővérek, a tanár másnap beült hozzá kimerítő beszélgetésre. A gyerekeket sem keseríthette. Így is megszenvedték már a tragédiájukat. Igyekeznek derűsnek látszani, de szemükből hiányzik az öröm csillogása. Árulkodnak a fényképek is, vagy az esküvői videók. Megadták a módját az esküvőknek, ünnepélyesen folytak a szertartások, sok barátjuk, jó ismerősük volt jelen.
A gyerekek szépek voltak. Lányaik, menyeik hosszú fehérben, a fiúk sötét öltönyökben álltak oltár elé. Kivéve Ádámot, fehér szmokingba öltözött. Pozíciójában szigorú követelmény az ilyenféle megjelenés. Ádámékról fényképes tudósítást írt két bécsi újság. Onnan jöttek a fotósok, videósok is.
Révházán nem volt ilyen felhajtás az esküvők körül. Helybeli fotósok dolgoztak, videókat a család készítette. A gazdaházban zártkörű vacsorákat tartottak, csak a közeli rokonság volt jelen mindegyik családból. Az asztalok körül vidám arcokat mutatnak a fényképek, vagy a videó, csak a közeli felvételeken látszik, hogy ott a bánat a szemekben. Akkor még közvetlen életveszélyben voltak, s ez rányomta mindenre a bélyegét. Zsuzsu éppen a múltkori látogatásakor mondta „ Sírtunk még evés közben is, csak igyekeztünk, hogy minél kevesebben lássák…”
Nyolc gyermekük mondta ki a boldogító igent, s nem lehettek ott. Áldásukat nem adhatták rájuk. Ahogy az unokák születésének sem örülhettek frissiben. Nem foghatták Brigi, vagy Bogi kezét, nem nyugtathatták Tomit, s Petit, nem láthatták aztán friss örömüket.
Péterrel nem szoktak erről beszélgetni a levelekben. Nem lehet arról írni, aminek a gondolata is fájdalmat okoz. Ha az ember üvölteni tudna a kíntól, ritkán beszél róla. Ahogy most is. Szájára tapasztotta tenyerét, hogy magába fojtsa a zokogást. Néhány fájdalmas hangot hallatott csupán, aztán mély levegőket vett, s jobban lett kicsit. Eltette Barbiék képeit, Péter fényképét is visszatette az asztalkára, s könnyekkel mondta : " Semmi baj, kedves, mindjárt összeszedem magam!"
Nem ment könnyen az ilyesmi, mostanában egyre tovább tartott. Most is forgatta pecsétgyűrűjét az ujján. Nézte a kék mezőben összefonódó rózsaág betűket, s eszébe jutott az a régen belezárt szívdobbanás. Két tenyerébe temette arcát, s fojtott zokogással sírta : " Isten, mit vétettünk ?!” Hányszor, de hányszor kérdezte már, s nem lelte meg a választ.
Ivott egy korty vizet, hátradőlt a párnán, s becsukott szemmel próbált megnyugodni. Arcán a keserű vonások lassan kisimultak, csak néhány könnycsepp árulkodott még az átélt kínokról. Aztán mozdult újra, mint aki képtelen sokáig nyugodtan maradni. Felült, s elvett egy könyvet az asztalkáról, s kinyitotta a képeslap jelzőnél. Füredi Lacitól kapta a lapot a tavalyi karácsony után. Laci meglátogatta Pétert Floridában, s aláírták mindketten.
Sóhajtva gondolt arra, hogy Füredi Laciék élete is megváltozott a balesetük következtében. Hozzájárult Judit alávaló cselekedete. Laci szerint az volt az utolsó csepp a pohárban. A gyerekek esküvője után elváltak. Judit kiforgatta az urát mindenből, megszerezte magának a közösen felépített házukat. Elérte, hogy Laci tulajdonrészét alacsony részletekben válthassa meg. Laci nem harcolt. Már mindenképpen szabadulni akart tőle. Úgy elmérgesedett köztük a helyzet, hogy köszönőviszonyba sem maradtak. Judit a lányára is megharagudott, mert Eszterke az apja pártjára állt. Velük sem tartja a kapcsolatot, kicsi unokáját sem látta még. Peti egyelőre megszabadult az anyósától.
Füredi Laci a legutóbbi látogatásakor azt mondta, Juditnak sok alávaló dolgot megbocsátott már, a maga vétkei miatt is. De azt a fajta aljasságot, mikor valaki alantas élvezetből szántszándékkal igyekszik tönkretenni mások életét, képtelen megbocsátani.
Laci azóta a gazdaházban lakik. Talán évekbe telik, míg eljut oda, hogy újra lakása legyen. Ha csak Peti ötlete nem segít a helyzeten. Azt fontolgatja, hogy megvesznek közösen egy eladó lakást a házban. Ez is háromszobás, ahogy az alattuk lévő volt, s apósát idővel felcsalják magukhoz. Talán Laci valóban felköltözik a gyerekekhez egy nap. Egyelőre ragaszkodik Révházához, de a támogatást megígérte a gyerekeknek. Azt mondta, beszáll a lakásba, ha Tomi, s papus segítségével sikerül Judittól nagyobb összeget szereznie. Amit eddig kapott, azt már elköltötte. Pétert saját költségén látogatta meg Floridában. Ádám ugyan Lacinak is felajánlotta a repülőjegyeket, de Laci önérzetesen elhárította. Azt mondta, a Riviérára meghívhatja arra a bizonyos pohár seritalra, de barátja betegágyához nem.
X/B
Sokszor töprengett azon, ki volt valójában a tragédiájuk okozója. Rádöbbent, hogy nem írhatja egyetlen személy számlájára. Rétfalvi Iván megjelenése az életükben baljós momentum volt. Akkor is az lett volna, ha akkor nem karamboloznak. Iván betegsége egyre inkább elhatalmasodott. Az ütközésük után elborult teljesen, azóta is zárt intézetben van. A temető halottasházából vitték el, ott várt rá. Nem mer arra gondolni, mi minden történt volna, ha Ivánék ott laknak Révházán. Baleset nélkül is nehéz idők vártak volna rájuk. Péter örök küzdelme, hogy távol tartsa  tőle, örökös éberség, hogy valahogy be ne jusson a gazdaházba.
Kénytelen volt belátni, hogy szerencsétlenségük is jó volt valamire. Szegény professzor ezt nem mondhatta el. Fia kudarcával nem tudott megbirkózni, összeroppant maga is. Elment a lányához meghalni. Elvira másodszor is elvesztette. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy Elvira nehezen talált magára.
Judit is vétkes volt a tragédiájukban, noha csak köztük akart bajt okozni. Ahogy Elvira mondta, Judit nyilvánvaló rosszindulata kellett ahhoz, hogy Rétfalvi Iván útközben napirendre kerüljön. Igazat adott Elvirának, de magát sem tudja felmenteni a tragédia létrejöttében. Megszegte a szabályt. Péternek beszélt Ivánról, noha tartott attól, hogy foglalkoztatja majd gondolatban. Péter is hibázott. Az életveszélyes kereszteződésbe figyelmetlenül hajtott be. Ahogy vétett az a szerencsétlen autós is, aki ittasan száz kilométeres tempóban akart átszáguldozni a magasabb rendű útvonalon, s az életével fizetett. Mennyi, mennyi minden kellett ahhoz, hogy az a karambol megtörténjen, gondolta merengőn. Megnézte Füredi Laci képeslapját újra, elolvasta a néhány sort, s Péter aláírását megsimogatta az ujjaival.
Felsírt benne a gondolat ” Ó, az a karácsony!” Addig nem ismert bánattal élte meg. Részben maga volt az oka. Boldogtalan helyzetében könnyíteni akart a családon. Két esztendő óta minden ünnepet látogatással töltik, fél napokat utaznak, hogy néhány órán át együtt lehessenek. Elhatározta, hogy mentesíti őket, töltsék mindannyian otthon a szentestét. Kegyes csaláshoz folyamodott. Beáék is készültek hozzá szenteste délutánján. Elvira, s Brigi is velük tartott volna az ikrekkel. Veronka mindannyiuknak szerzett szobát a faluban, s maradni akartak mindkét ünnepen. Megírta Beáéknak, hogy ráérnek első nap jönni, mivel Elviráék vele lesznek. Elviráéknak pedig azt írta, Beáékkal tölti a szentestét, maradjanak az anyósáékkal, ők se legyenek egyedül.
Így maradt maga. Az előző karácsonyt műtét utáni kómás állapotban töltötte. Azt sem tudta, hogy karácsony van. Akkor nem viselte meg. Nem sejtette, hogy sok erő, s bátorság kell a magányos ünnep elviseléséhez a boldog családi szentesték után. Nem mérte fel jelenlegi állapotát sem, s majdnem belehalt. Kilenc óra tájban eszébe jutott, hogy Péter is egyedül van. Füredi Lacit csak első napra várhatta. Barbiék nem lehettek vele, kötelező partira mentek. Amint belegondolt, hogy Péter egyedül, elhagyatottan fekszik a kórházi ágyán, szeretteitől távol, talán reménytelenül, kétségbeesetten, kiszaladt alóla a föld, párnája sarkát a szájába tömve zokogott hosszú órákon át.
A gyerekeknek is elrontotta az ünnepét. Beáék úgy döntöttek, mégis elindulnak szenteste délutánján, s a gazdaházban töltik az estét a nagyszülőkkel. Elviráék fogadták őket. Kiderült, hogy félrevezetett mindenkit. Mindannyian megijedtek, hogy sötét gondolatokkal maradt magára. Riasztották a szanatóriumot, s egymást. Veronka ott ült a szobájában reggelig, s őrizte neheztelőn. A gyerekek, kivétel nélkül mindannyian másnap autóba ültek. Jöttek azok is, akik csak a két ünnep között akarták meglátogatni, vagy újév napján. Könnyes szemrehányással állták körül az ágyát. Nagyon bántotta, s csak gyenge védekezése volt, hogy jót akart, kímélni akarta őket.
Alaposan elbánt velük az élet. Beleroppantak. Sokáig azt hitte, ezt nem álmodta meg. Kezdte hinni, hogy régi teóriája belemagyarázás volt az álmokba. Ha az álmok valóban képesek előre jelezni  eseményeket, ezt meg kellett volna álmodnia. Aztán egy nap eszébe jutott a pajtabeli álma, az álombeli villámcsapás.
Megrázó felismerés volt, s hinni kezdett az álmokban újra. Már biztos volt abban is, hogy balesetüket vetítette előre a hetekkel előbb jelentkező félelme is, amiről restellt beszélni még Péternek is. S, anyósa kesergése az út előtt. Azt mondta, szúr a szíve, valami rossz előérzet gyötri. Mind azt jelezte, hogy valami rossz történik velük. Rettenetes volt belegondolni, tudomásul venni. Azóta is gyötrődik miatta. Eleinte még segített vigasztalódni régi hite Isten világáról. Hitte, hogy a sátán műve volt, s Isten kegyelme balesetük túlélése. Egy ideje elbizonytalanodott a feltevésében.
Bejár a szanatóriumba a közeli templom papja. Olyankor szobáról szobára jár, vigaszt nyújt, gyóntat, áldoztat igény szerint. Sokszor időzik nála is. Sok mindenről beszélgettek már, szóba került a balesetük is, s őszintén elmondta a maga elképzelését Isten világáról, a sátán művéről, Isten kegyelméről. Az atya türelmesen hallgatta. Miközben beszélt, számított arra, hogy az atya helyteleníti majd az elgondolását, mint a hajdani apáca, kedves emlékű Szilárda, vagy reális módon azt feleli, hiba volt Péternek beszélni Ivánról, s ezzel elvonni figyelmét a vezetésről. Más történt. Azt mondta, nem lehet ilyen módon megmagyarázni az élet dolgait. Inkább azon gondolkodjon el, mit tett rosszul eddigi élete során.
Meglepődött a szavain, s boldogtalan szívvel mentegette magát. Mondta, hogy szeretet van benne mások iránt, s ebből adódóan igyekszik megbocsátó lenni azzal is, aki naponta próbára teszi türelmét. Az atya azt felelte, Isten előtt ez kedves, de nem érheti be ennyivel. Gyermekeitől elvárja, hogy többet tegyenek ennél. Belső szégyenkezéssel gondol rá, hogy védekezésül mondta Évát, s Kékesi Feriéket, az árván maradt hét kisgyermeket. Az atya válasza az volt, hogy rosszul ítéli meg Isten elvárásait. A révészt senki sem fizetheti ki előre néhány jó cselekedettel, aztán a maga örömére él a világban, elfoglalják a mindennapi teendői, Istenre csak hálaadón gondol, s így várja utolsó óráját. Amíg baj, s bánat van a világon, addig mindenkinek van feladata. Isten talán erre akarta figyelmeztetni, vagy valami másra, amiről megfeledkezik, de Isten számon tartja. Végül hozzátette, hogy tekintse vezeklésnek a történteket, s mihamarabb nyugodjon bele Isten akaratába.
Az atya minden bizonnyal jót akart, mert a belenyugvás is egyféle vigasz, s csak azt tette, amit a maga hite diktált, de benne elültette a bűntudatot. Zaklatott óráiban keresi, kutatja a büntetés okát. Tudnia kell. Meg kell értenie. Gyötrődött most is, mint elítélt börtöne mélyén, súlyos láncaiban, hogy legalább értse, tudja, miért kell elszenvedniük mindezt a nyomorúságot.
X/C
Egyre inkább hatalmába kerítette a keserűség. Ki tudja, hányadszor sírta már bele szobája csendjébe : " Úristen, mit vétettünk, mit ?! „ Mire mindezt végiggondolta, kicsúszott alóla a föld. Elvetette magát az ágyán, s zokogott hangosan, nem törődve azzal, ki hallja, ki sem. Meghallotta a reggeli váltás, s a szöszi nővér berontott a szobába hangos méltatlankodással.
- Mi ez a nagy sírás-rívás?! Talán bizony elfelejtettük megnyomni a csengőt időben. Csak nem vesz fel ilyen szokásokat? – kérdezte, s minden teketória nélkül felrántotta hátul a hálóingét, aztán elégedetten folytatta – Na, ezt megúsztuk! Hozom az ágytálat.
Zsuzsi úgy-ahogy magához tért, kínnal visszafordult fekhelyén, s szemeit törölgetve tiltakozott.
- Nem kell az ágytál! Ott még nem tartok, hogy megfeledkezzem magamról. Majd csengetek.
A kis nővér visszadugta az ágytálat a helyére, s csípőre tette a kezét.
- Akkor meg mi a baj?! Illik így ébredni ezen a szép napon? Ma van a szülinapja, gyönyörűségem! Jönnek a gyerekek, viszik diszkózni!
Zsuzsit mostanában gyakran kihozta sodrából az összevissza beszéd, most sem tudott mit kezdeni a szöszi szavaival. Még ahhoz sem volt ereje, hogy elmagyarázza, csak másnap lesz a születésnapja, s előbbre hozták a gyerekek praktikus okokból. Fahangon felelt.
- Szeretnék megmosdani.
A kis nővér közelebb húzta a tolókocsit, s élvezettel mondta:
- Akkor nosza! Rakja ki szépen a lábait.
- Nem tudom… - felelte csendesen. Egy idő óta rendre eljátszották vele ezt a megalázó játékot. Még Veronka is arról igyekezett meggyőzni, hogy csak tőle függ a mozdulat. A kis nővér is elemében volt.
- Hiszi a piszi! Csak akarnia kell. Sári lelkem is megmondta. Tudja, mert nagyon okos. Nem csak gyógytormász, doktor is!
Így mondta – gyógytormász! Zsuzsi nem találta viccesnek, hallgatott faarccal, a kis nővér parancsolón folytatta.
- Pattanjon ki, egy-kettő! Ne várja meg, hogy leráncigáljam. Viselkedjen felnőtt módjára, mert a tanár úrnak bepanaszolom.
Zsuzsi a szeme elé kapta a karját, s felsírt panaszosan.
- Ne tegye ezt velem, Magduska!
- Ne tegyem!… Ne tegyem! – dohogott a kis nővér, s mint aki újra feladta, Zsuzsi lábait kihúzta az ágy szélére, s folytatta – Jót akarunk mind, de magának hiába beszélünk. Ragaszkodik az ágyhoz, mint Janó bátyó a nagykabátjához.
Átemelte a tolókocsiba hangos nyögéssel, félig ráesett, s míg pihegett, szokott modorában folytatta.
- Legalább rám lenne tekintettel, gyönyörűségem! Maga miatt már harmadszor vették ki a vakbelem.
Zsuzsi normális helyzetben legalább elmosolyodik, de most inkább sírni, sikítani, futni volt kedve, de nem futhatott el, hiszen nem tudott a lábaira állni. Mint aki belátta, hogy nincs menekülés, hirtelen apátiába esett. Ült a kocsiban ölbe ejtett kézzel, némán. Beszélhetett a kis nővér már, amit akart. Tűrte, hogy kivigye a fürdőszobába, megmosdassa, felöltöztesse.
Más napokon mindezt maga végezte, a rokkant ember ragaszkodik ahhoz a kevéshez, amit maga is elvégezhet, most ez sem érdekelte. Rosszabbra fordult az állapota, talán önmagát is meglepi, ha foglalkozik vele. Így csak továbbra is fásultan ült a kocsiban. A kis nővér a kezébe vette a hajkefét.
- Ahogy sejtem, ma fésülködni sem fog… Na, ezt véletlenül nem bánom. Szívesen babrálok a hajában.- mondta, hozzáfogott, s folytatta gondtalan – Különlegesen szép haja van magának, gyönyörűségem, tudja-e?! Olyan, mint a selyem, isten bizony! Az enyém meg, mint a kenderkóc. De kár, hogy levágatta!
Zsuzsi hirtelen kiesett az apátiából, dühösen mozdult, s rávert a keretre az öklével. Mintha nem is Zsuzsi lett volna, a mindig szelíd, kedves teremtés. A kiszolgáltatott lázadása volt ez. Egészséges embernek is vannak rossz napjai, betegre gyakrabban jár rá a rúd. Főképpen, ha fájó pontját érintik. Zsuzsinak ilyen érzékeny pontja volt a haja. Míg kómában feküdt hetekig, Elvira felelősségére levágták. Azóta modern, rövid frizurát viselt, ami igen jól állt neki, de maga nem szerette, tükörbe sem nézett szívesen.
A kis nővér zokon vette a dühös mozdulatot, lecsapta a hajkefét az asztalra, s megemelt hangon mérgelődött.
- Magának ma semmi se jó! Mégis, mi baja van?
Zsuzsi magából kifordulva kiabálni kezdett.
- Mit gondol, mi baja lehet annak, akit huszonhárom hónapja ágyhoz köt a nyomorúsága?! Maguk meg viccelgetnek velem. Maga is, hogy diszkózni fogok… Annak mondja, akinek reménye sem lehet, hogy egyhamar hazamehet a családjához ?! Pattanjak ki az ágyból, hagyjam abba a dilit, viselkedjek felnőtt módjára. Gondolja, nem tenném meg, ha tudnám?! Boldogan megtenném, mert ez így nem élet. Ha ez magának nem elég, hozzátehetem legnagyobb fájdalmamat. Innen sok ezer kilométerre egy kórházi ágyon fekszik a kedvesem, az életem párja törött gerinccel. Talán már sohasem látom, s ebbe mindketten belepusztulunk. Ezek után meri még kérdezni, hogy mi bajom?
A kis nővér arca piros volt, hebegve kért bocsánatot, s kiszaladt a szobából.

 X/A
            Zsuzsi nagyon szerencsétlennek érezte magát, de a kiabálás jót tett neki. Lehiggadt, s csóválta a fejét rosszallón. Nem ismert magára, s gondolta, Péter mit szólna, vagy a gyerekek, ha ilyennek látnák. Tapogatta a homlokát, s eszébe jutott, hogy mikor borult ki legutóbb úgy, hogy nem volt tekintettel se Istenre, se emberre.
Mikor a kómából huszonegy nap után magához tért, néhány óra múltán Pétert követelte. Péter már Pesten volt, nem tudták előadni. Azt hitte, irgalomból elhallgatják előtte, hogy meghalt. Üvöltött órákon át, mint akit gyilkolnak. Zsuzsuék lóhalálában hozták Péter üzenetét – “Élek, kis virágom. Szeretlek.”- Többet nem írhatott, hiszen akkor még a sír szélén állt.
"Ó, magasságos Isten, csak te tudod, hogy hány, s hány végtelennek tűnő éjszakán, s nappalon át reszkettünk egymásért!" - gondolta visszaidézve azokat a hónapokat. Saját fejsérülése is sok veszélyt hordott magában. Kétszer kapott kisebb bevérzést, csak a műtétek, a gyors beavatkozás mentette meg az életét. Milyen közel állt ahhoz, hogy vakon, bénán, elborult tudattal élje eztán nyomorúságos életét. A gondolatba beleremegett, s két tenyerébe temette arcát.
Közben nyílt az ajtó. Zsuzsu, s Kékesi Laci lépett be, nyugtalanul siettek hozzá. Feléjük nyújtotta kezeit, s ölelte ültében mindkettőjüket. Kapaszkodott beléjük, mintha attól félne, hogy elszaladnak.
- Sírtál?! Miért sírtál?! – aggódott Zsuzsu, s leguggolt a tolókocsi elé.
- Már elmúlt. Csak egy percre kibuktam, ahogy a nővérkék mondanák.- felelte, s megpróbált mosolyogni.
Laci hozzáhajolt, megcsókolta a haját, s elégedetten mondta:
- Így már mindjárt jobb. Szívesebben látunk mosolyogni, édesanyám!
- Ma több okom is lesz rá, ha igaz… Mit tudtok a többiekről, ki hozza az otthoniakat. Tomiék kocsijában nem férnek el mindannyian. Beáék most nem érnek rá Révháza felé kanyarodni a malacok miatt.
Zsuzsu guggolt még, s örömmel nézett fel rá.
- Mást találtunk ki. Nem jönnek a többiek, mi megyünk, édesanyám! Ma a meglepetések napja van.
- Hazavisztek?! – ragyogott fel Zsuzsi arca, s gondolatban bocsánatot kért a kis szöszitől.
- Úgyis mondhatjuk, noha nem Révházára megyünk… - felelte Zsuzsu titokzatos mosollyal.
Zsuzsi szemében kialudt a fény, s fahangon kérdezte:
- Egy másik szanatóriumba visztek?! Innen kidobtak?!
A gyerekek elképedve néztek egymásra, Laci neheztelőn mondta:
- Ilyet gondolnod sem szabad! Csak nem feltételezed a gyerekeidről, hogy születésnapi meglepetés helyett, megkérdezésed nélkül átvisznek egy másik szanatóriumba, s kellemes meglepetésnek állítják be?!
Zsuzsi felsírt.
- Ne tudjátok meg soha, hogy mi minden juthat az ember eszébe nyomorúságában.
Zsuzsu az ölébe borult, átölelte két karjával, Laci borús arccal sóhajtotta:
- Elvesztetted a maradék türelmedet is, édesanyám!
- Elismerem. Már nem bírom sokáig. - felelte a szemeit törölgetve.
Zsuzsu kesergett.
- A huszonnegyedik órában vagyunk.
- Akkor igyekezz, szívem és csomagolj! – mondta Laci.
Zsuzsu mozdult volna, de Zsuzsi megfogta a karját.
- Hova visztek? – kérdezte fénytelen tekintettel. Számára az otthont csakis Révháza jelentette. Két esztendő óta vágyakozott haza, két hosszú, keserves év óta.
Laci is leguggolt Zsuzsu mellé, s kezébe vette anyja kezét.
- Meglepetés része lett volna, de megmondjuk. Nem akarjuk tovább feszíteni a húrt… Budára megyünk, édesanyám! Ádámnak sikerült megvenni a villát.
- Hallod, Budára?! A régi otthonodba. – mondta Zsuzsu is örömmel.
- Budára?! Mégis kötélnek állt a tulajdonos ?!– kérdezte Zsuzsi színtelen hangon, minden lelkesedés nélkül.
- Ádám rávette végül. Már berendeztette. Vár bennünket. Megnézzük együtt. - mondta Laci
- Nem is örülsz?! – szomorodott el Zsuzsu – Pedig nagy dolog, a villa újra a családba került.
- Örülök, kislányom, de egy percig azt hittem, hazamegyünk valóban. Lélekben arra is számítottam, hogy ma látlak mindannyitokat.
- Ebben nincs változás!- sietett Zsuzsu megnyugtatni – Révházára is megyünk majd, de most mindenki Budára tart. Bogiék egyenesen odamennek a babákkal. Beáék már tegnap hazamentek Révházára. Részben leadták a malacokat, részben levágták, haza is vittek két fél malacot, tele a mélyhűtő. Hozzák Tomiékkal az otthoniakat. Ne búslakodj tovább. Együtt leszünk, ott lesz Budán mindenki, aki kedves a szívednek.
Zsuzsi tekintete megint elborult ” Hogy mondhatja a lánya, hogy ott lesz mindenki, aki kedves a szívének, hiszen édesapjuk nem lesz velük, vagy a gyerekek már belenyugodtak hiányába, s csak egyedül övé a fájdalom? Barbi sem lesz ott. Róla is megfeledkeztek?”
Szomorúan nézett a lányára.
- Nem lesz ott mindenki, kislányom..,- mondta kibukó könnyekkel.
Zsuzsu magához ölelte, s felnézett Lacira kérőn, könyörgőn. Laci tiltón nemet intett, arcán szigorúság ült. Zsuzsu sóhajtott, s hallgatott engedelmesen. Hozzálátott a csomagoláshoz. Nem tartott sokáig. Zsuzsunak nem volt természete a hosszas bíbelődés. Saját bőröndjébe is úgy dobta be a ruháit, ahogy esett. Közben fiatalsága lendületével elhadarta, hogy anyja kapott egy hónap szabadságot a tanár úrtól. Zsuzsi megnyugodva hallotta, ápolásával sem lesz gond, augusztusban mindig lesz otthon valaki a gyerekek közül, Brigit nem terhelik ezzel is.
- Még Kéneskútra is elugrunk. – ígérte Laci – Pár napot Budán maradtok, aztán magunkat is beleértve, az egész kompánia lemegy Révházára. Egy hét után jöhet Kéneskút.
Zsuzsi hallgatta, s potyogtak a könnyei. Zsuzsu odaszaladt.
- Ne sírj, ez öröm! Ha valami csoda történik közben, vissza sem kell jönnöd.
Zsuzsi átmosolygott a könnyein, de hangja lemondó volt.
- Csoda?! - kérdezte úgy, mintha sohasem hitt volna a csodákban.
A fia megszánta.
- Sok, ami sok! Én tanítsalak meg arra, hogy igenis történhetnek csodák?
- Meglepnél.
- Akkor tessék, itt van mindjárt egy kisebb csoda – Barbi is itthon van!
Zsuzsi felkiáltott, s arcán szétömlött az öröm.
- Barbi?! Nem tréfálsz? Ilyennel ne tréfálj!
- Legkomolyabban. Mi már megöleltük. Bécsben töltötték az éjszakát, kilenckor landoltak itthon. Két hétre jöttek.
Ez volt ám az igazi öröm. A lányát sem látta másfél esztendeje. Sírt-nevetett, s Laci felé nyújtotta a kezét, ölelte ültében, ahogy tudta. Aztán hirtelen elcsendesedett. Laci ráérzett az okára, s kedves dorgálón mondta:
- Kikapsz, ha sírsz! Jó apánk maga mondaná, hogy az alatt a pár nap alatt nem viszi el a cica.
- Tudom! - felelte Zsuzsi igyekvőn, de azért titokban befelé sírt, hiszen Péter egyedül maradt a messzi idegenben.
- Ha valóban tudod, akkor mostantól tessék örülni! – mondta Zsuzsu tréfás parancsolón, s megfogták a bőröndjét, s a tolókocsit.
Az út nem tartott hosszú ideig, s beszélgettek is közben. Zsuzsu mesélte, hogy Ádám újra állást ajánlott Lacinak, de most sem fogadta el. Továbbra is ragaszkodik az erdőkhöz, noha jóval többet kereshetne. Zsuzsi kíváncsi volt a lánya véleményére, s Zsuzsu nevetve felelt.
– Mondtam Lacinak, mikor megkérdezett, hogy éljenek a megszállottak!
- Merje valaki azt állítani, hogy elkóborolt almáitok vagyunk! – tette hozzá Laci is nevetve.
Zsuzsi is nevetett. Az idejét sem tudta, mikor nevetett legutóbb. Aztán Mari nénit emlegették. Balesetük óta nem volt hajlandó kocsiba ülni, de mindig sírdogált miattuk, s százszor csókoltatta. Beszélgettek még másról is. Zsuzsu újságolta, hogy Petiéknek sikerül megvenni a lakást. Meglévő pénzükhöz kölcsönt kellett volna felvenniük kedvezőtlen kamatokkal. Eszterke elpanaszolta Barbinak telefonon. Csak véletlenül szólta el magát, de Barbinak ennyi is elég volt. Megmosta Peti fejét, s maguk pótolták a hiányzó összeget.
X/B
Zsuzsi befele sóhajtott. Hiába beszélt a gyerekekkel egyenként, mikor már annyira jobban volt, hogy beszélhettek ilyesmiről, s Ádám vagyoni helyzetéről a gyerekek is tájékozottabbak voltak. Arra kérte őket édesapjuk nevében is, anyagi gondjaikkal ne terheljék Ádámot. Óriási segítség a családnak, hogy egymaga állja gyógyításuk költségeit. Akkor egyetértettek vele, Petiék mégis másképpen cselekedtek. Nem hiszi el, hogy Eszterke véletlenül szólta el magát. Kis menye nagyon szeretné a nagyobb lakást, mivel a gyerekkel igen szűkösen vannak a műteremlakásban Valójában kilenc négyzetméteres szobában élnek, a főzőfülke, s a zuhanyozó ebben az esetben nem számít. A műterembe sem engedheti ki Petykót. Peti hiába érvelt ezzel valamikor. Most hallani sem akar arról, hogy a gyerek ott lábatlankodjon, s tönkretegye a munkáját. Kilenc négyzetméteren nem lehet gyereket nevelni, mozdulni is alig, még szekrényágyak mellett sem. Megérti a kis menyét, de nekik akkor is kínos. Ahogy azt is restelli, hogy Ádámot ilyen mértékben terhelik.
Míg töprengett, Zsuzsu a kis Petykót emlegette. Petiéktől néha ellopják, nagyon élvezik a hancúrozását, de pillanatok alatt felfordít náluk mindent. Nevetett hozzá, mint aki nem bánja. Maga akkor ocsúdott, mikor bekanyarodtak a kis térre. Elérzékenyülésre nem volt idő. Feltárult a kapu, s éljenzés közben begördültek az udvarra. Ott volt újra huszonnégy év után, de nem a villát nézte, hanem az autót körülvevő gyermekeit, karjukon ülő, vagy lábaiknál izgő-mozgó unokáit.
Norbi felrántotta az ajtót, kikapta a tolókocsit, s szétnyitotta. Tomi ölébe vette Zsuzsit, dajkálta, míg puszit kapott. Amint beleültette a kocsiba, felsorakoztak a többiek. Bogi borult rá elsőnek. Kicsit megerősödött a szoptatás alatt. Hosszú barna haját most szép csavart kontyban viselte. Hajdani légies, kislányos lénye átalakult, Pali karjaiban viruló fiatalasszony vált belőle. Nem beszéltek, csak sírtak. Aztán Pali is hozzáhajolt, karjaiban volt a két baba. Beültette őket nagymama ölébe. Az ikrek mindössze nyolc hónaposak voltak, Katinka vékonyka, mint Bogi volt pici korában. Palkó inkább apja fia, sötétebb bőrű, s hurkás combocskái voltak. Magához ölelte néhány pillanatra a két parányt, s megpuszilta pelyhes fejecskéjüket.
Brigi következett a két vasgyúróval. Mindig összeszorult a szíve, ha karjaiba ölelhette őket. Míg Bogi maga volt a viruló élet, Brigi a csendes szomorúság. Nagyon megszenvedte a kisfiúk világra jöttét is. Nem volt elég az a bánat, amit Berényi okozott, Mezei Laci is alávalón viselkedett vele, amint kitudódott várandóssága. Nem várták, hogy örülni fog, de azt sem gondolták, hogy bosszút áll majd. Gyalázatos főnöke volt, míg dolgozni kényszerült. Végig gúnyos megvetéssel kezelte az amúgy is lelki beteg lányt. Csoda volt, hogy kibírta, hiszen ugyanakkor ott voltak az otthoni gondok is.
- Bírod még, kicsi bogárkám? – kérdezte végtelen gyengédséggel, s két tenyerébe fogta Brigi kedves arcát, úgy csókolta meg jobbról-balról, a szemében ott volt a mélységes aggodalom.
- Bírom, édesanyám! Ne nyugtalankodj. –felelte Brigi elmosolyodva.
Laci mellettük állt, s kedvesen mondta :
- Teher alatt nő a pálma, igaz-e, húgicám?!
Brigi szeretettel nézett fel a bátyjára. Laci segített a nagymama térdeire ültetni az ikreket. Dávidka volt a csendesebb, nyugodtan ült az ölében. Gergő keze-lába járt, mint a motolla, berregett, autókázni akart a tolókocsival. Zsuzsi egy kicsit megdögönyözte őket, aztán engedte, hogy Laci felnyalábolja az öléből a két vasgyúrót. Laci imádta Brigi fiait is. Ha munkája megengedte, gyakran ugrott le Révházára. Zsuzsu nem bánta, mert ezek a kirándulások egy időre csillapították Laci gyermek utáni sóvárgását. Amíg tanult, nagymama közelsége, segítsége nélkül nem vállalhattak gyermeket.
Bea következett, megölelték egymást, s Bea a fülébe súgta :
- Édes készülj rá, hogy Norbi megint közbenjárásért gyötör majd. Ez egy szédült hólyag, nem birok vele, nagyon akarja a gyereket. Éjjel-nappal könyörög. Vészesen közel állok ahhoz, hogy igent mondjak.
- Az a fontos, hogy nagyon szeret! – felelte Zsuzsi, s nem lepődött meg, hogy ezzel köszöntötte a lánya. Beának egy ideje nem volt más gondja. Ahányszor találkoztak, mindig szóba hozta. Eddig hallani sem akart róla, de most mást mondott. Norbi közéjük dugta a fejét pusziért, hallotta anyja szavait, s megerősítette :
- Nemcsak szeretem, megőrülök érte! Ahogy ezekért a kis lurkókért is. Beszéld rá, édes, nagyon szeretném!
- Akkor hamarosan teljesülhet a kívánságod! – árulta el Zsuzsi a lányát. Bea nem neheztelt, nevetve összehajtották fejüket. Norbi valósággal felnyerített, s Beát magához húzta.
Helyet adtak Petinek. Nyakában ült a kisfia, leguggolt vele, hogy nagymama hozzáférjen Petykóhoz is.
- Kicsi bogárkám! – örvendezett Zsuzsi, s egyenként csókolta meg a kis legény kezecskéit – Ilyen nagy fiú vagy már, ilyen bátor?!… Jaj, Petikém, vigyázz, hátra ne ess vele!
- Hallod, fiam, hogy milyen féltős nagyanyád van?! Mondd szépen nagymamának, szoktunk mi ennél merészebb dolgokat is művelni, mert egy Kerekes nem lehet anyámasszony katonája, de nem ám! Mi nem olyan családból származunk.
Zsuzsi nevetett, s összekócolta a fia haját. Aztán Eszterke bújt hozzá, s nevetve mondta, hogy van ám birkózás, meg birkózás, nem győz aggódni. Zsuzsi megsimította kis menye arcát, s aggódón mondta, hogy sápadtnak találja.
Eszterke a fülébe súgta:
- Nem véletlen, anyuka! Jön a kistestvér.
- Ó, istenem! – rebegte Zsuzsi, s magához ölelte újra. Most már teljes mértékben megértette, hogy Barbinak elmondta a gondjukat akarva vagy akaratlanul. Nem tehetett mást. Két gyerekkel semmiképpen sem férnének el abban a miniatűr lakásban.
Tomival már köszöntötték egymást, Anikó jött Eszterke után. Kedvesen, de tartózkodón hajolt hozzá. Nem értette ezt a kis menyét. Mindig szeretettel fordult felé, mégis szinte idegen maradt. Az édesanyja is furcsán viselkedett. Csak egyszer látogatta meg az otthoni kórházban, akkor is tartózkodó volt. Mintha Anikóval együtt neheztelnének rá valamiért. Csak a nász volt maradéktalanul kedves, s barátságos, többször is meglátogatta. Szerencsére Tomi ragaszkodó maradt. Most is igyekezett. Kivette az alvó Lilikét a babakocsiból, s odatette nagymama ölébe. A kislány felébredt, s elnyílt a szeme. Megismerte, látta az édes kis arcán.
- Mama!… Mama! – gügyögött a kicsi elmosolyodva. Zsuzsi karjai összezáródtak körülötte.

 X/A

        Barbiék következtek. Egyik gyereke sem volt kedvesebb a másiknál, de ők most Péter érintését hozták. Egyszerre ölelte magához ültében őket, s szavak nélkül feljajdult. Aztán összeszedte magát, s Barbi gömbölyded pocakjára tette a tenyerét, s könnyekkel mondta:
- Nagypapa simogatását biztosan jobban ismeri a kicsi angyalkánk… Isten hozott haza a szüleiddel együtt!
Barbi a szemét törölgette, Ádám igyekvő jókedvvel mondta:
- Isten hozott téged is, édeském, a hajdani otthonodban! Vedd úgy, hogy hazajöttél ennyi év után..
- Köszönöm! – felelte Zsuzsi feltekintve az arcába, s a keze után nyúlt. Szép megrendüléssel folytatta – Ezt a szándékot is, de legjobban a jóságod, azt a sok áldozatos igyekezetet, amit értünk teszel.
- Én vagyok az adósotok Barbaráért! – mondta Ádám gálánsan, s megcsókolta Zsuzsi kezét.
Zsuzsi aggódón nézett fel a lányára.
- Édes jó apátokról gondoskodik valaki, míg távol vagytok? Hogy van? Mit üzent?- kérdezte szinte jajdulva.
Sietve feleltek.
- Jó kezekben van.– mondta Ádám.
- Legjobb kezekben. – mosolyogta Barbi – Milliószor csókol, és jól van, régen volt ilyen jól.
- Hála istennek! – sóhajtotta Zsuzsi, s hirtelen felszáradtak a könnyei. Tudott már derűs szívvel mosolyogni – Hoztatok tőle levelet?
- Nem csak levelet, mást is kapsz, aminek még jobban örülsz majd.- felelte Barbi tőle szokatlan kuncogással, s a villára mutatott – Ráismersz?! Kellemes meglepetést szereztünk?
Zsuzsi kicsit elkomolyodott.
- Elsősorban azzal, hogy mindketten hazajöttetek. Ádámnak is köszönöm. Drágák vagytok. Valóban szép örömöt szereztetek nekem, ahogy Imre mondaná. A villának is nagyon örülök. Úgy fogadom, mint elégtételt a sorstól. De, hogy tudtátok ilyen tüneményes gyorsasággal nyélbe ütni?!
Barbiék összenevettek, s Ádám felelt.
- Csak szervezés kérdése volt. Az itteni képviseletünkről szemmel tartották a makacs tulajdonost, amint a cége a csőd felé csúszott, megismételtük az ajánlatot. Ezúttal kapott utána. A többi már gyerekjáték volt. A képviselet intézte az adásvételt, felügyelték az átalakítást. Csak a berendezés várt ránk. Barbarával úri kedvünkben kitaláltuk, hogy rekonstruáljuk a belső képet is. Három napom volt rá. Akkor ügyködtem rajta, mikor váratlanul betoppantam hozzád, s szándékom ellenére megijesztettelek. Zilált külsőm is hozzájárult. Kicsit kihajtottam magam. Rohantam le Révházára egy polaroiddal, fényképeket készítettem a régi bútorokról. Aztán felhajtottam a fővárost. Barbara telefonon távirányított Miamiból, hogy melyik szobába mi kerüljön. Minden szavadra emlékezett. Már kislánynak is kitűnő megfigyelő volt.
-Köszönöm, kicsi kedvesem! – mondta Barbi otthonról örökölt módon. Lábujjhegyre állt, hogy csókot nyomhasson Ádám arcára, aztán vidáman folytatta – Papuska szerint majdnem tökéletes, de a te véleményed lesz a mérvadó, kíváncsian várjuk.
Zsuzsi gyönyörködve nézte őket, s közben gyönyörűen mosolygott. Az átélt keserűségek nyomait könnyű kézzel törölte le sápadt, meggyötört arcáról a tetten érhető szeretet. Felnevetve kérdezte:
- Csak nem miattam igyekeztetek?
- Elsősorban! – biztosította Barbi - Azt akartuk, hogy úgy kapd vissza, ahogy annak idején itt hagytad. Egy kicsit oka volt az a régi kiűzetésünk is, mikor a volt tulajdonos kutyákkal kergetett ki bennünket, de mindenképpen vettünk volna itt egy házat magunknak. Segíteni szeretnénk az intézeti gyerekeimen is. Az idén hárman érik el a nagykorúságot, lesz hova menniük. Ádám átalakíttatta a villa egy részét nekik, itt találnak majd otthonra, míg megtaláljuk közösen, hogyan legyen tovább.
Zsuzsi már a lánya kezét dajkálta, büszke volt rá, de Ádámot még inkább csodálta. Hogy van ideje, energiája tudottan komoly elfoglaltsága mellett még erre is. Akkor sem becsüli kevésbé, ha tudja, három lakberendező volt a segítségére, és ki tudja hány munkás. Valóban jó szervezés kellett hozzá, s Ádám alig felmérhető anyagi tehetsége. Az embersége még ennél is nyilvánvalóbb volt. Szülei nem tudják, mit vesztettek. Barbit csak egyszer sértették meg, mindjárt az esküvőjük napján. Anyósa megkérdezte a karcsú, ártatlan lánytól népes társaság előtt, hogy hányadik hónapban fogta meg magának a fiukat. Ott volt a nevezetes nagybácsi is, s sógornőjét vörös fejjel utasította rendre. Ádám nem érte be ennyivel. Szüleivel azóta nem tartja a kapcsolatot, megvont tőlük minden támogatást. Barbinak tett ígéretét is betartotta. Bőkezűn patronálják Barbi hajdani intézeti gyerekeit, jövőjükről is gondoskodnak, noha Péter külföldi gyógykezelésére, s a maga szanatóriumi elhelyezésére fordított kiadások miatt akár nemet is mondhatott volna, de nem tette. Most is mosolyogva állt Barbi mellett.
A gyerekek türelmesen várták, hogy befejezzék a beszélgetést. Zsuzsi végezetül megkérdezte, hogy merre vannak az idősebbek. Barbi nevető szemmel felelte, a zöld szalonban várják őket, ha már befejezték az empire szoba csodálatát. Zsuzsit meglepte a válasz, hiszen Révházán még ott volt a maguk empire szobája, ha kissé kopottan is, de Barbi gyors feleletet adott erre. Kedvesen mondta, az új empire kicsit más, mint a régi. Ebben valódi minden bútordarab. Fája rózsafából készült, huzata eredeti selyemhímzés, díszei is valódiak, nemesfémből vannak, nem papírmasszából, s mentes a régi bútor merevségétől, szépen hajlított. Ha jól emlékszik, azt hallotta tőle annak idején, hogy ezt nevezik biedermeier - görbének. Zsuzsi feleletül megsimította lánya okos arcát, s ment volna be a villába, de még nem indulhattak. Ádám a gyerekekhez fordult, s ünnepélyes hangon mondta:
- Szeretném bejelenteni, mielőtt megfeledkezem róla : a villát tekintsétek családi vagyonnak, s használjátok kedvetek szerint, ha a fővárosba kívánkoztok. Akkor is jöhettek, ha külföldön vagyunk. A kulcsokat megkapjátok a házmesteri lakásba költözött pedagógus házaspártól. Nyugdíjas nevelők, távollétünkben tisztük lesz felügyelni, istápolni az intézetből ide kerülő fiatalokat.
A gyerekek megéljenezték, s indulhattak végre. Barbi nyúlt elsőnek a tolókocsi után, de Zsuzsu eltanácsolta:
- Pardon! – mondta kedvesen – Kismamának ennyit sem szabad emelni.
Barbi átengedte a helyet. Akkor is ezt teszi, ha megsejti, hogy Zsuzsu ezúttal ragaszkodott kevés előjogához, s édesanyját maga akarta betolni a zöld szalonba. Egyedül nem tudta felvinni a nyolc lépcsőfokon, ugrott Norbi, s Tomi. Hármasban vitték fel, meg sem álltak vele a hallig. Zsuzsi szemébe először a hajdan összetört üvegasztal mása ötlött. Elképzelni sem tudta, a gyerekek honnan koppintották le. Papus segített benne? Csak néhány pillanatig foglalkoztatta az asztal, aztán másfelé vitték a gondolatai. Amint tudatosult benne, hogy újra ott van a hallban, belemart a keserű felismerés : újabb bánatot hozott elé az élet.Tizennyolc esztendős korában, mikor elment innen, gyönyörűnek mondták, s vele volt Péter. Nyomorékon, összetörve jött vissza, s egyedül van, reménytelenül egyedül. Sápadtan ült a tolókocsiban, ölbe ejtett kézzel, s befelé sírt, mert irgalmatlanul nehéz szembenézni az emlékekkel, ha mostohák a tények.Barbi hangja most sürgető volt.
- Nézz körül gyorsan, édes, s mondj valamit! Hasonlít a régi képhez?
Nehezen ocsúdott, aztán mégis megélénkült. Ahogy jobban körülnézett, meglepte a látvány. A szobák ajtajai most is nyitva voltak.Balra a dolgozószobában éppen olyan mahagóni bútor volt, mint ami lekerült Révházára, csak a tekintélyes könyvespolc volt más alakzatú, s modernebb a bőrgarnitúra. Jobbra a hajdani szobájában az ablakok között ott állt a keskeny heverő, szemben a puritán könyvespolc, előtte a kisméretű íróasztal, oldalt a két kis fotel, mint lánykorában. Boszorkányos volt a hasonlóság. Amennyire belátott a zöld szalonba, s az ebédlőbe, ismerős volt a kép. Változást csak a kis szobák, s a konyhai fertályba vezető folyosó üvegfalán át látott. Új ajtók sorakoztak egymás mellett, Barbi védenceinek jövendő szobái.
-Ez szemfényvesztés! – mondta elismerőn, aztán a hallban lévő alacsony szekrények láttán feltámadt benne az ijesztő gyanú, s feljajdult a hangja- Gyerekek, az nagyon rossz vicc volna, ha a hatás kedvéért a szekretereket felköltöztettétek Révházáról.
Nevetés harsant, kihallatszott belőle Norbi hangja.
- Ezt kérdeztem én is, isten az atyám! Aztán észbe kaptam. Onnan jöttünk megállás nélkül, még a misztertől is nagy teljesítmény lett volna megelőzni vele bennünket.
Zsuzsi megnyugodott. Ádám átfogta Barbi vállát, s jókedvűen mondta:
- Hallottad édes hangjában az őszinte ijedelmet?! Ennél nagyobb elismerést nem kaphattunk volna.
Barbi is örült, a gyerekek is élvezték a hallottakat. Zsongott a hall, a levegőben valami megfoghatatlan izgatottság volt, vibrált a hangjuk, egyik-másik szokatlan módon hangosan felnevetett, noha éppen oka sem volt rá.
Zsuzsi már indult volna a zöld szalonba, a nyitott ajtón át látta anyósáékat, s Elvirát. A hosszú bársonykanapén egymás mellett ültek várakozón. Furcsa volt az arcuk, mintha nemrég sírtak volna. Nyugtalan lett, s elindult magában a kerekeket hajtva, de a magas küszöb útját állta. Zsuzsu ugrott, átsegítette, eltolta a szalon közepéig. Leállította a nagy asztal mellett, s fülébe súgta:
-Édesanyám, maradj ezen a helyen, jó?!
Nem tudta mire vélni a kérést, de mivel Zsuzsu nyomatékkal mondta, nem gördült az idősekhez, csak a szoba közepéről köszönt.
- Csókolom, anyuka!… Papuskám!… Puszikállak, Elvirám! - mondta régi, szép szokása szerint. Aztán zavartan nézett rájuk, mert egyetlen szót sem szóltak, csak változatlanul néztek rá azzal a furcsa arccal, kis mosollyal, amit magában könnyes mosolynak nevezett.Közben a gyerekek is betódultak mögöttük, de nem széledtek szét a szalonban, hanem várakozón megálltak egy csoportban az ajtó közelében. Értetlenül nézett körül, aztán észbe kapott. Alighanem mindenki arra vár, hogy véleményt mondjon a szalonról is.Bánatosan felnevetett.
- Mondjak véleményt?! Akkor egy kicsit körülnézek előbb… - mondta, s szemügyre vette a szoba berendezését. Tulajdonképpen a régi szalon volt. Jó volt újra látni. Révházán már nem volt meg ez a garnitúra, időközben tönkrement a gyerekek mellett. Néhány éve kicserélték. Ennek a garnitúrának a zöld bársony huzata világosabb árnyalatú volt, mint a régi. De formára, darabra teljesen megegyezett. Ugyanaz a hosszú, kecses kanapé, előtte a hosszúkás dohányzóasztal, körben a kisebb fotelek, puffok, középen a nagy kerek asztal a garnitúra nehéz székeivel. A szalon távolabbi részében ott álltak a tekintélyes, mély fotelok is egy kisebb dohányzóasztal körül, oldalt egy-egy, szemben, s háttal kettő-kettő. Éppen, ahogy Rózsi idejében. A szép szekrények üvegajtaja mögött csak néhány porcelán árválkodott, de ez semmit sem vont le a szalon régi-új képéből. Elismerőn mondta:
- Gratulálok, gyerekek! Szép munka. Szinte megtévesztésig hasonlít.
Senki sem felelt. Zavarba jött. Mi ez a csend? Kevesellnék, amit mondott? Örvendezést vártak? Senkinek se jut eszébe, hogy fájdalommal is megélheti a villa viszontlátását, vagy más oka van ennek a furcsa várakozásnak? Csak nem azt várják, hogy fogja magát, s feláll? Ha a tanár a családdal is közölte a véleményét, akár az első perctől ezt várják. Mégis, hogy képzelik?! Ő nem Lázár, s nincs itt az Isten Fia, hogy hatalmánál fogva ráparancsoljon: „ - Kelj fel és járj! – gondolta lázongó lélekkel, s bánatosan lehajtotta fejét.
S, akkor, abban a várakozó, pisszenéstelen csendben felcsendült egy kedves, jól ismert hang az egyik terjedelmes, háttal álló fotel felől
.- Életem!… Kis virágom!
Zsuzsi felkapta fejét, arcából kiszaladt a vér. A fotel felé fordította arcát, s gyenge, elhaló hangon felelt.
- Kedves !...
Péter felemelkedett a fotelből. Közelebb ment Zsuzsihoz merev testtartással, s megállt előtte. Nézték egymást. A tekintetekben olykor benne van az ember egész lénye, öröme, fájdalma, vágya, sikolya. Így nézték egymást. Olyan hihetetlen vágyakozással, mint akiket áthidalhatatlan akadály választ el egymástól, s azon ölik magukat, miképpen törhetnék át az áttörhetetlent.
Péter megszólalt, hangja remegett.
- Állj fel, Zsuzsikám! Állj fel, kicsi boldogságom, mert nem tudok lehajolni hozzád. Merevítő van a zakóm alatt.
Zsuzsi mintha nem hallotta volna. Péter felé nyújtotta mindkét kezét, s szinte önkívületben sírta:
- Gyere, kedves, gyere!
Péter feje a mellére bukott, felhördült fájdalmasan, aztán felemelte fejét, szeméből sütött a könyörgés.
- Állj fel, életem! Állj fel, mert itt halok meg rögtön, ha nem ölelhetlek meg!
Zsuzsi végre szembesült a ténnyel. Rádöbbent, nincs mire várnia. Rajta múlik, egyedül csak rajta, hogy a következő pillanatban teljesül-e mindkettőjük tomboló vágyakozása a másik ölelése után, vagy valami rettenetes történik velük.
Megmozdult. S, amit igazán remélni sem mertek, megmozdította a lábait is. Visszafojtott lélegzettel figyelték hihetetlen erőfeszítését, ahogy egyenként csúsztatta le lábait a szőnyegre, majd két karjára támaszkodva felemelkedett annyira, hogy elkaphassa az egyik nehéz szék támláját, s ránehezedjen. Aztán feltornázta magát egyenesbe. Míg egyik karjával görcsösen kapaszkodott a nehéz székbe, másikat Péter felé nyújtotta. Péter arcán egyszerre volt csodálat, s öröm. Ugrott. Karjaiba ölelte, de olyan hévvel, olyan erővel, mintha a mélység felett állót mentené a lezuhanástól. Álltak egymást ölelve, összeborulva hangtalan, könnyek nélkül. Csak egymás érintésére figyeltek, érezhető heves szívdobogására, érintő testük melegére, simulására. Csak egymásra, csakis egymásra.
Körülöttük mindenki halkan sírt, visszafogottan, amilyen a múlófélben lévő bánat. Péter szorító ölelése engedett. Zsuzsi lábai láthatón remegtek, de ez sem tartotta vissza attól, hogy Péter karjaiban maradjon. Érezte újra az erejét. Tudta, karjaira nehezedhet, s elindult a keze Péter arca felé. Simogatta lágyan, néma könnyekkel. Péter csókolta az ujjait, s közben egyetlen szót sem szóltak. Eljött a régen várt csók ideje is, s egymásra találtak újra. Nehéz volt abbahagyni a csókot, s még nehezebb volt megszólalni a fájdalmasan szép percek után.
Zsuzsi könnyekkel kérdezte :
- Velem maradsz?
- Veled, kicsi életem, mindörökké! – felelte Péter elmosolyodva.
Ez volt a pont a mondat végén. A jel, hogy szabad örülni, ujjongani, megosztani az örömöt. Jöttek a gyerekek, felálltak Erzsiék is, simogatták, ölelgették őket. Zsuzsi lábait megfogta a görcs, le kellett ültetni. Péter rugalmasan fél térdre ereszkedett, mintha sohasem tört volna el a gerince, s masszírozta Zsuzsi lábát. Zsuzsi éppen rácsodálkozott volna, mikor vendégek léptek a szalonba. Elképedve ismerte fel Füredi Laci társaságában szanatóriumi orvosát. Ebben a pillanatban tudatosult benne, hogy felállt saját meggyőződése ellenére.Rádöbbent arra is, hogy igaza volt a hónapok óta fáradhatatlanul küzdő, idős tanárnak. Hányszor, de hányszor bánthatta meg makacs ellenkezésével ezt a nagy tudású embert. Péternek lángba borult arccal súgta:
- Jaj, nekem, de szégyellem magam!
Péter rámosolygott vigasztalón, s felállt. Ölelésre tárta karjait az ősz tanár felé. Meghatott jókedvűen ölelkeztek össze, mint akik egyszerre mondanak köszönetet, s gratulálnak egymásnak. Aztán a tanár Zsuzsihoz fordult.
- Nos, drága asszonyom, akar nekem mondani valamit ? – kérdezte mosolyogva.
Ó, dehogy akart! Ránézni is alig mert, csak pirosan, s igen halkan mondta:
- Köszönöm!
- Ne köszönje, Zsuzsika, nem az enyém az érdem. Saját akaratából állt fel. Örülök, hogy végre eljutott idáig. Talán most már azt is elhiszi, hogy egy napon Péter karján megteheti az első lépéseket is. Ha így lesz, értesítsen róla. Akkor is, ha maradt magában neheztelés.
Zsuzsi tiltakozón rázta a fejét, nem maradt, dehogy maradt. A tanár jókedvűen nevetett.
- Elvitte a cica a nyelvét ?! Bezzeg, bezzeg, de felejtsük el! Tudom, bevallani sem könnyű, ha ráébred az ember, hogy tévedésben volt. Most már csak azt sajnálom, hogy Zebegényi főorvos asszonnyal nem fogadtam, mert tegnap a telefonban igen kishitűnek mutatkozott.
- Tisztességes ember biztosra nem fogad! – csattant fel Elvira hangja a régi módon.
Mindenki nevetett, a tanár mókázva behúzta a nyakát. Péter jókedvűen fordult Elvirához.
- Mondod hévvel, drága, egykori főnök asszonyom, mert nem tudod, Gézával mi sem lehettünk biztosak benne, hogy Zsuzsit sikerül mozdulatra bírni. Csak erősen reménykedtünk.
A tanár bólintott, s folytatni akarta, de Zsuzsi bátorsága visszatért, s szokatlan eréllyel szólt közbe:
- Na, várjunk csak! Ti ezt valamikor megbeszéltétek ?!… Mikor, s hol ?
-Hú, lebuktunk!-nevetett Péter, mint aki belátta, magyarázkodásra kényszerül.
A tanár megelőzte.
- Volt rá alkalmunk, Zsuzsika! Péterrel az első napoktól kapcsolatban voltunk. Rendszeresen leveleztünk. Mindent tudni akart magáról. Mellette javasolt, s vitatkozott. Közben jó barátok lettünk, de csak egy órája találkozhattunk személyesen. Magam sem tudtam hazatéréséről. Ádám barátunk akkor árulta el, mikor meghívott a villába. Az ötlet közös töprengés eredménye volt.
Zsuzsi nem érte be a tanár magyarázatával. Péterre nézett, s fátyolos hangon kérdezte:
- Ha mégsem tudok felállni, lehajolsz hozzám?
- Mindenképpen, életem! Tudom, hogy fájdalmas gyógymódot választottunk. Magam is szenvedtem, de csak így remélhettük, hogy elegendő impulzust kapsz, s megmozdítod végre a lábaid.
- Kedves, én akartam, de nem tudtam! - mondta Zsuzsi védekező könnyekkel.
- Tudom, életem! Átéreztem a kínod. Jöttem volna hozzád, mint az őrült, de nem lehetett. Lassabban gyógyult a gerincem, mint reméltük. Ki kellett feküdnöm az idejét. Így csak abban reménykedhettem, hogy a család, s Gézáék vigyáznak rád, míg újra a karjaimba ölelhetlek.
Zsuzsi hosszú pillanatokig nézte, aztán a keze után nyúlt. Péter kezét két tenyere közé fogta, dajkálta kis ideig, majd nem törődve a körülöttük állókkal, megcsókolta a kezében tartott kezet. Nem hódolat volt ez, vagy valamiféle áhítat. Ez a szerelmes asszony köszönete volt. Szavai is erről tanúskodtak.
- Még a világ másik végéről is őriztél, kicsi kedvesem ?!… Köszönöm! – mondta csendes, de látható örömmel.
- Én köszönöm, hogy a világon vagy! – felelte Péter kissé rekedten, s lenézett rá azzal a mély, sötétlő tekintettel, melyet Zsuzsi oly jól ismert, de már nagyon régen látott, s nyomorúsága idején remélni sem merte, hogy látja még valaha. Halványan elmosolyodott, s könnyű pír futotta el az arcát.
V É G E.

U T Ó S Z Ó,

a v a g y

s z a b á l y t a l a n  ö n é l e t r a j z

     Régebbi évtizedekben is szívesebben írtam volna olyan önéletrajzot, mely száraz adatok helyett valóban az életemről szól. Emlékszem az első önéletrajzom szövegére. Az ötvenes évek második felében a M. Postánál telefonközpontosnak jelentkeztem. Mindössze annyit kérdeztek, hol születtem, s mikor, apám, anyám neve, foglalkozása, hányan vagyunk testvérek. Előéletem felől nem érdeklődtek, mivel gyermekként abban az évben fejeztem be az általános iskola nyolcadik osztályát.
Pedig lett volna mondanivalóm. Annyi feltétlenül, hogy nehezen élünk, s középiskolában azért nem  tanulhattam tovább, gyermekként azért kell munkába állnom, mert az államosításkor elvették a kis fűszerüzletünket, s vele mindazt, ami segíthette volna későbbi életünket. Édesapám évekig építkezéseken „ vezekelt”, s noha ebben az időben már kereskedelmi alkalmazott volt, kevés keresetéből egyedül tartotta el a hattagú családot. Egyik testvérem betegségben megrokkant, s édesanyánk ápolására szorult. Ma már tudom, azokban a keserves években aligha díjazzák, ha mindezt leírom.
Életemnek ilyetén alakulását szerencsére nem éltem meg keserűen, noha, mint minden fiatal, én is tervezgettem a jövőm. Akkor éppen csillagász akartam lenni, amihez egy öreg messzelátó gyakori használata adta az ötletet, de az utam másfelé vitt. Mégsem bánkódtam igazán, talán annak a jó tudatnak köszönhettem, hogy keresetemmel valamennyit én is segíthettem a család mindennapi, szorító gondjain.
Másrészt, az új dolgok iránt érdeklődő csitrilánynak abban az időben, kisvárosi telefonközpontosnak lenni igazi kaland volt. Kitárult előtte a világ, hangban nap, mint nap bejárta az országot, néha külföldet is. Évekre szóló ismeretségeket, barátságokat kötött más települések telefonközpomtosaival. A kisvárosban szinte mindenkivel, akinek telefonja volt, közvetlen kapcsolatba került. Az idő teltével, némelyekkel olyanféle bizalmi helyzetbe, ami csak jó barátok között alakul ki.
Postai telefonközpontost szigorú titoktartás köti élete végéig. Ha mellette jóindulatát is tapasztalták, alkalomadtán beavatták személyes gondjaikba, olykor bánatukba, örömükbe. Erre az időre visszagondolva, eszembe jut róla a _________" lélektől-lélekig " szép ideája.
Telefonközpontosságom tíz esztendeje alatt megannyi életet ismertem meg, s az emberi jellem színes skáláját. Magamfajta számára hasznos iskola volt, tenger élménnyel.
Valóságos iskoláim száma, tekintélye is bővült az esztendők alatt. Munka mellett Kiskőrösön érettségiztem, Kecskeméten, majd Szegeden szereztem postaforgalmi, távközlési, igazgatási, jogi, s pénzügyi ismereteket, melyek aztán bekerültek a következő életrajzokba.
Idővel elmaradtak a szülőkre, testvérekre vonatkozó adatok, helyette beírtam, hogy férjezett vagyok, s gyermekem van. Isten segítségével három gyermeket neveltünk fel.
Közben megváltam postai munkámtól, s két munkahely után, bankosként, pénzügyi vonalon dolgoztam 1993.-ig. Abban az esztendőben az ízületeimmel megbetegedtem. Hosszú kórházi kezelés során kiderült, komolyabb a baj, s véglegesen leszázalékoltak.  
Most az következne, hogy akkor kezdtem el írni, de ez csak féligazság volna. Babszem korom óta mondom a történeteimet. Akkoriban gyakran vontam magamra környezetem neheztelését. Főképpen az utcabeli gyerekekét, mert nehéz elhinni, hogy aki velük együtt cseperedik, s naponta találkoznak vele, bejárta már a nagyvilágot, megfordult Tündérországban is, s egy óriás rózsa kelyhében lakott manókkal, törpékkel, tündérekkel.
Aztán hozzászoktak, s türelmesen hallgattak. Látom magunkat a nyáresti szürkületben, egy kupacban az út menti kevés pázsiton, s én mesélek, mesélek, mesélek.
16 évesen írtam meg első novellámat. Elküldtem egy országosan meghirdetett irodalmi pályázatra. Megnyertem vele a pályázatot. Tekintélyes kis-könyvtárat kaptam, háromszáz kötet könyvet, s a pályázatot meghirdető Képes újságban megjelenhetett néhány írásom.
Hatvanas években, huszonévesen, kalandregény írásába fogtam. A történet a második világháború alatt, s utána játszódott. Sebesült angol pilóta, s egy magyar család kapcsolatát beszélte el, mely a háború után néhány évvel kémtörténetbe fordult. Szerelmi szála családi legendáriumból származott, tárgyi emléke egy különleges pecsétgyűrű volt. Alaposan megmozgatta a fantáziámat, s nagy lendülettel kezdtem az íráshoz. A tervbe vett regénynek - A kétarcú élet címet adtam.
Hivatali munkám mellett egyedül voltam a gyerekekkel, férjemet évekre szanatóriumba vitte a  gyermekkorban szerzett, s újra fellángolt tüdőbetegség. Nappal a munkahely, este a gyerekek, s a háztartás.  Az éjszaka maradt írásra.
Akkoriban valóban két végénél égettem a gyertyát. Bő esztendőn át gyakran kakasszóig hajtott a nehezen megfogalmazható belső késztetés, de ezúttal hiábavaló volt a munkám. A kéziratot elküldtem az akkori Magvető kiadónak. A kiadó igazgatója telefonon megkeresett, érdeklődött kilétem, családi helyzetem felől. Közvetlen hangú beszélgetésünk reménnyel töltött el. Annál nagyobb volt csalódásom, mikor beszélgetésünk után néhány nappal, szűkszavú, rövid levélben eltanácsolta a kéziratot.
Csalódottságom mellett be kellett látnom, az írást nem folytathatom addig, míg nem teremtődnek meg hozzá a feltételek. Akkor nem gondoltam volna, hogy három évtizedet kell majd várnom.
Végül leszázalékolásom éve hozta meg a lehetőséget. Novellákkal kezdtem ismét. 1994 februárjában a Szabad Földben megjelent - A telihold alatt c. novellám. Állandó rovatban még tizenöt írásom követte. Közölni kezdett az Őszidő c. magazin, alapító-főszerkesztője Cserhalmi Imre író, újságíró volt.
Más országos lapok is lehetőséget adtak, köztük tekintélyes irodalmi újság. Mellette városom lapja, mely egyben három város lapja volt, közel egy éven át szinte minden számában hozta az írásaimat.
Közben újra elindultam az irodalmi pályázatokon. Az első sikeres próbálkozás után még hat eredményes pályázat következett.
Rangsorolás, s időbeni sorrend nélkül:  
A Littera Nova kiadó tehetségkutató pályázatán a Pálforduló, s a Pongrác c. novellák nyertek. A zsűri : Bodor Ádám, Gion Nándor, Marton László, valamint Balázs Tibor. Említett írásaim megjelentek a Magánbirodalom c. antológiában, Csíki László szerkesztésében. Megtisztelő dedikálási lehetőséget kaptam az akkori könyvhéten, a fővárosi Vörösmarty téren.
A Szociális, és Családügyi Minisztérium támogatásával, Nagyatád Város Önkormányzata által kiírt irodalmi pályázat nyertes írása a Falióra c. novella volt, megjelent az Amennyi megmarad c. antológiában, Fejér Zoltán szerkesztésében.
A Magyar Írószövetség, s a Magyar Honvédség közös pályázatán a Szózat első két sora c. novella ért el eredményt. Az irodalmi zsűri javaslatára, elismerő díjazásként megkapta a Honvéd Vezérkar írásos köszönetnyilvánítását. A zsűri elnöke Pomogáts Béla irodalomtörténész volt.
Délvidék c. újság pályázatán az Utód c. novella nyert, oklevél, s pénzjutalom járt vele. A zsűri elnöke Kovács Zoltán, az Élet és Irodalom főszerkesztője volt.
Polisz ( Politika-Líra-Széppróza ) c. irodalmi újság pályázatán a Maszatos őrangyalok c. novella nyerte el a zsűri tetszését. A novella megjelent az irodalmi lapban.
Munkaügyi Minisztérium, s az Egyenlő Esélyek Titkársága által meghirdetett Sikeres nő c. pályázat alkalmával benyújtott napló-tanulmányért, ünnepélyes pályázati értékelésre, parlamenti fogadásra kaptam meghívást.
Naplómban arról írtam, hogy milyen nehézségek árán jut el egy tollforgató az ismeretlenségből, családanyaként, betegséggel küzdve oda, hogy közel 60 novellája jelenhessen meg az országos sajtóban.
Mindig foglalkoztatott a nő szerepe a társadalomban, helye a párkapcsolatban, helyzete a családban. Betöltheti-e teljes egészében egyszerre mindhármat. Magam tapasztalatából tudom, a családos, dolgozó nő annyi terhet cipel, hogy maradéktalanul nem tud eleget tenni az összes követelménynek. Valamelyikről le kell mondania részben, vagy egészében. Gyakori eset, hogy a család az, melynek be kell érnie kevesebbel. Éppen a család, ahol ideális helyzetben nemessé formálódhat a jellem, megszületnek az érzelmi kötődések, értelmet nyernek a kapcsolatok.
Ha a nőnek már nincs elég ideje, energiája társra, gyermekre, vagy ahogy nagyanyáink, dédanyáink idejében mondták, az otthon melegét nem tudja megőrizni, előbb-utóbb kihűl a szépnek indult kapcsolat is, és semmi sem tartja össze a családot.  
Mit lehet ellene tenni ? Aligha van olyan ember, aki tudja rá az egyedül üdvözítő választ. A magamfajta tollforgató sem kivétel. Mindössze példákat sorakoztathat fel megélt sorsokból a teremtő fantázia segítségével. Olyan kiválasztott sorsokra nyithat ablakot, melyek különböző megoldást kínálnak, s meghívja az olvasót közös töprengésre.
Az Áldva és verve c. regénysorozatot ennek jegyében határoztam el, melynek első kötetét 2001./ 2002.-ben Zsuzsi alcímmel megjelentette a Tertia kiadó, Cserhalmi Imre író, újságíró kísérő soraival. A kötetet Falvay Károly író, néprajztudós, a női szerepkör hivatott kutatója mutatta be.
Mikor Takács Zsuzsi történetével találkoztam, nem mindennapi gondolkodása fogott meg. Nyilvánvaló tehetsége tudatában, önként mondott le a karrier lehetőségéről, s elhivatottan készült a családi életre. Elégedett társ mellett akart élni, boldog gyermekektől körülvéve. Olyan családi életre vágyott, melyben kizáróan a szeretet dominál, s készen volt érte áldozatot hozni.
Egy pillanatig sem állítom, hogy Takács Zsuzsi volna az etalon, a hiteles mérték, s hozzá kellene igazodni mindenkinek, hogy jobb legyen a világ. Nem mondom, mert ez nem csak elhatározás kérdése. Ilyen életszemlélettel vagy születik az ember, vagy lelki szinten eljut azokba a szellemi magaslatokba, ahol az anyagi érték jelentőségét veszti, s fontossá válik a szeretet törvényére épülő életvitel, mert az áll legközelebb az ember földi küldetésének betöltéséhez.
Második regényem asszonyalakjának is fontos a család, de Marosi Cili a család mellett, hivatásában is szeretné teljesíteni a maga küldetését. Nem csak történetükben, szerencséjükben is eltérnek egymástól. Míg Zsuzsinak hamar adatott szerető társ, Cilit az Isten ebben nem pártfogolta. Pedig nem született magányra. Boldogságra vágyik, mint minden egészséges gondolkodású ember. Így egyaránt meg kell küzdenie a magánéletben, s választott hivatásban is a boldogulásáért.
Zsuzsi regényének második kiadásával egy időben megjelent Cili regénye, a novelláskötettel együtt. A regénysorozat harmadik története is kötetbe került, s azóta ez a regényem is megjelent,  Eszter regénye címmel.
Nógrádi Eszter faluja iskolájában tanít, szívén viseli tanítványai sorsát. Felelősségteljes gondolkodás mellett fiatal és csinos, kedves és vidám, magánélete mégsem alakul megnyugtató módon. A sors által kijelölt, helyes útra kell találnia ahhoz, hogy számára is megadassék mindaz, amit az élettől remélt.
-----------------
Ha mostani elvárások szerint kellene önéletrajzot írnom, minden bizonnyal leírnám, hogy immáron öt unoka, három leány, s két fiú nagymamája vagyok.

A lányok között a legidősebb, az orvosi pályát választotta, summa cum laude doktorált, s orvos férjével együtt gyakorolják hivatásukat. Korban következő leányunokám, szintén az orvosi pályát választotta, s megkezdte tanulmányait. Idősebbik fiúunokám végzős építészhallgató. Fiatalabb unokáim középiskolában készülnek választott, s remélt pályájukra.
Kilép az életbe a következő nemzedék, s hogy milyen útravalót visz magával, az mindig az elődök felelőssége.
 
2010./2013.
                                                                                                 A szerző