Asszonysorsok. Megjelent regényeim blog változata

X/A
        Péntek a csomagolás, s az erőgyűjtés napja volt. Az idősebbeket mentesítették az úti készülődés alól. Erzsiék kiültek reggeli után az árnyas fa alá a nyugágyakba. Béla pipázgatott, majd szundikált egyet. Erzsi olvasott. Talált egy háború előtti regényt a limlom között, végére akart érni hazautazás előtt. Elvira a paplakban volt. A professzor reggel elutazott a fia után. Elvira elhatározta, hogy az utolsó napot Mariskával tölti, ne siránkozzon tovább. Jó testvéreknek mondták magukat, de az élet dolgairól különböző felfogásuk volt, így inkább csak messziről szeretgették egymást. Mariska volt a ragaszkodóbb, mindig hívta, várta Elvirát. Péter vitte le a paplakba, visszafelé vásárolt egy nyaláb újságot, a férfiak között kiosztotta a nyaralóban, hogy tájékozódjanak, mielőtt elkezdik a dolgos hétköznapokat.
Olvasott aztán mindegyikük. Péter, s Füredi Laci a teraszasztal mellett, a fiúk sorra a terasz szélén, vagy a lépcsőn, Béla a nyugágyban. Zsuzsi mosolyogva járt köztük. Úgy beletemetkeztek az újságokba, mintha egyszerre akarták volna behozni az elmúlt hetek mulasztásait. Zsuzsi magára vállalta a főzést ezen a napon. Egyedül volt a konyhában. A lányok a belső szobákban csomagoltak. Köztük volt Füredi Eszter is. Zsuzsi néha benézett rájuk, s ott maradt rövid beszélgetésre.
Fürediné is az udvaron ült egy nyugágyban. Egy ideig csendben volt, majd Erzsihez fordult.
- Romantikus regényt tetszik olvasni?!
Erzsi csak bólintott. Fürediné kötekedőn folytatta.
- Én csak klasszikusokat olvasok. Tőlük lehet tanulni. Magára valamit adó ember tisztában van ezzel, s mást nem vesz a kezébe.
- Ami a klasszikusokat illeti, teljesen egyetértek veled. A baj csak az, hogy ritkán forgathatod őket, lányom! Hiszen a legalapvetőbb dolgokat se tudod. Egy jóérzésű, művelt ember nem rontja el mások örömét...- felelte Erzsi csípősen, s folytatta az olvasást.
Fürediné izgett-mozgott a nyugágyban, aztán félhangosan megjegyezte:
- Nem vitatkozom olyannal, aki ebben a témában nem kompetens!
Senki sem felelt, csak Péter tette le az újságot, s bement Zsuzsihoz a konyhába.
- Hallottad Juditot ?! – mutatott a nyitott ablak felé – Semmi tapintat benne. Mellette cudarul szemellenzős. Anyám lektűrt olvas, s nem bóvlit. Fáradtságos a társasága.
- Kibírjuk kedves, értetek, a gyerekekért.
- Biztosan mondtam már, de ezt nem lehet elég gyakran ismételni: szerencsés ember vagyok! Hálát adok érte a sorsnak.
- Már az is jólesik, hogy mondod… - mosolyodott el Zsuzsi, s csókot dobott felé, miközben hozzátette– Te kedves hízelkedőm!
- Ahhoz csak eztán akartam fogni...- mosolyogta Péter, s megdicsérte a ruhát rajta. Zsuzsi meglepődött. Végignézett magán, s felnevetett.
- Tréfálsz?! Tudod, hogy mennyi idős ez a ruha?! Legalább tízéves.
Péter ránézett csalódott szemekkel.
- Nem esik le a tantusz? Szoktam én így udvarolni? Majdnem azt mondtam, ilyen hülyén… Alszol, Zsuzsikám?
- Lehet! – nevette el magát Zsuzsi – Gondolatban már csomagolok. Mit akartál, kedves?
- Csak a szokásosat. Ilyenkor azt szoktad kérdezni, hogy mi kéne, ha volna.
- Nos, akkor: mi kéne, ha volna?! – kérdezte Zsuzsi, s átölelte a nyakát.
Péter elkomolyodott.
- Tanács. A jó meglátásaid egyike. Gondban vagyok. Az erdész borából szívesen vinnék hatvan literes kis hordóval, hiszen jönnek az esküvők. A fiúk múltkori viselkedése miatt elbizonytalanodtam. Még megfordul a betyárok fejében, hogy az ivászatból valamiféle rendszert akarok bevezetni.
- Nem hiszem, hogy ennyire konkrétan felvetnék. De őszintén bevallom, engem is megijesztettek.
- Szó, ami szó, magam is meglepődtem. Kartellba tömörültek velem szemben. Először fordult elő.
Zsuzsi lágyan megsimította az arcát.
- Drága vagy, hogy gondoltál rá!- mondta kedves mosollyal - Szeretem benned ezt is. Valóban fogas kérdés. Helyedben októberig elhalasztanám. Akkor se késel el vele. Addig megnyugszanak a fiúk, ha maradt bennük nyugtalanság.
Péter beleegyezőn csókot nyomott az orra hegyére, s visszament a teraszra olvasni. Zsuzsinak eszébe jutottak a lányai. Mikor legutóbb bent járt náluk, arra kérték, szakítson rájuk valamivel több időt, míg együtt vannak, szeretnének valami fontos dologról beszélgetni vele.
Feltette az ebédet, s bement hozzájuk. Dobozokon, bőröndökön ülve pihentek , s Zsuzsu örvendezőn mondta :
- Jókor jöttél! Azt vitatjuk meg éppen, hogy a házasságban mi mit tudunk adni, s mit várnak el tőlünk a fiúk. Szerintünk a kettő nincs összhangban.
- Csak általánosságokban akartok beszélni róla, vagy konkrétan ?
- Így is, úgy is! - felelte Bea - Körüljárjuk a témát, mert nyugtalanítani kezdett bennünket az esküvők előtt.
- Kezdek magam is nyugtalankodni, hiszen sokszor beszéltünk róla. Az nem lehet, hogy elfelejtettétek.
- Úgy tűnik, nem beszéltünk róla eleget, vagy csak lámpalázasak vagyunk.
- Mi aggaszt tulajdonképpen, bogárkám ?
- A kiránduláson beszélgetni kezdtünk arról, hogy miképpen lehet megőrizni a hosszú ragaszkodást. Kiderült, a fiúk legfőképpen arra számítanak, tisztelet a kivételnek, ha ugyan kivételek valóban, hogy az otthoni béke, nyugalom megteremtése elsősorban a mi feladatunk. Kezdetben feltétlenül, aztán majd honorálják, ha lesz mit.
- Sokszor elmondtuk, hogy kölcsönösségnek kell érvényesülni. Melyikük gondolja másképpen ?
Zsuzsu felnevetett.
- Mindannyian! Norbi többször is utalt rá, Peti örvendezett Eszter odaadásán, Tomi nyíltan kimondta, s komolyan vitatkozott. Sajnos, Laci hallgatása sem volt meggyőző. Talán csak okos volt. Egyedül Ádám beszélt másképpen, de végül maga is hozzátette, hogy a nőre mindenképpen több feladat hárul.
Barbi tiltakozott.
- Ádámot hagyd ki, ígéretesen beszélt. Amúgy sem önző típus.
Bea legyintett.
- Ugyan! Családunk fiai sem tartoznak önző kategóriába, mégis ragaszkodnak a maguk elméletéhez. Hogy gondolják? Azért, mert itthon ezt látták, még nem jelenti azt, hogy ez a világ rendje!
Zsuzsi kihallotta lánya hangjából a neheztelést. Csendesen mondta :
- Tévedésben vagy! Édesapátok is igyekezett a maga módján. Remélhetőleg ezt is látták. Ha példája nyomán belőlük is hasonló férj lesz, akkor talán nem is olyan nagy baj, hogy ilyen családban nőttél fel, kislányom ?!
Bea rebbent, s átölelte anyja nyakát.
- Nem így értettem, édes! Csak azon kesergek, hogy egyoldalún látják a dolgot. Csak a te hozzáállásoddal foglalkoznak. Le akarják másoltatni velünk, mint valami ételreceptet.
Zsuzsu megtoldotta kedves hangon.
- Tudod, hogy nagyon szeretünk mindkettőtöket. Édesapa minden érdemét elismerjük, de magunk között ki kell mondanunk, az odaadást inkább a te részedről tapasztaltuk. Ahogy a béke megteremtését is nagyobb részben neked köszönhetjük. Beával ellentétben én nem tartom itthoni sajátosságnak. Szerintem sok családban van így. A nőre hárul a neheze. Igazságos ez, édesanyám ?
Zsuzsi mélyet sóhajtott.
- Egyszer, régen magam is meditálgattam ezen. Aztán rájöttem, ez a probléma olyasmi, amit nem lehet megoldani. A férfi mindig elváró marad. Évezredes beidegződése. Olyanféle igazságtalan szemlélet, amit a kedveseden személy szerint számon sem kérhetsz.
- Na, de édes, ebbe nem szabad belenyugodni! -tiltakozott Bea - Akkor ezt a szemléletet mi magunk tartjuk életben egyik generációról a másikra, ha tudomásul vesszük, hogy a nő életéhez úgy tartozik hozzá az áldozatvállalás, mint a szülés például.
- Inkább alkalmazkodásnak nevezd, s törődj bele, hogy a házasságban több hárul belőle a nőre. Kívánni lehet egy igazságosabb szemléletet. Érdekében inthetjük kölcsönösségre a férfipalántákat, de látjátok, amint eljön az ideje, mindannyian meg vannak győződve arról, hogy így kell működnie a házasságnak. Nekem is látnom kellett az esküvőnk után mindjárt. Szerencsémre valahogy ráéreztem, hogy értelmetlen dolog a lázadás. Csak a gondot szaporítaná. Vita vitát szülne. Akkor nehezen maradhatna az ember az élet napos oldalán. Márpedig, én ott akartam maradni.
Bea nyugtalanul mozdult.
- De nekem más a természetem. Mellette emancipáltabb vagyok annál, hogy alávessem magam bármennyire is mások akaratának. Abszolút nincs kedvem hozzá. Aki enged, az előre borítékolja magának a boldogtalanságot, pofikám!
Zsuzsi elnyomott egy mosolyt, aztán megpihentette tekintetét a tiltakozó lányán, s szigorúan mondta :
- Ez helytelen álláspont, kislányom! Mi az, hogy „ bármennyire is „ ? Úgy akarsz belemenni egy kapcsolatba, hogy semmit sem akarsz engedni ?! Egy olyan kapcsolatba, amiről éppen azt beszéljük, hogy eleve többet kíván a nőtől ?! Ha komolyan így gondolod, akkor házasság helyett a magad független életét kell élned.
Bea ijedten tiltakozott.
- Azt nem lehet! Szeretem Norbit, hiszen tudod.
- Ha társsal akarsz élni, ha családban akarod felnevelni a gyermekeidet, akkor kötelességed megtenni mindent annak érdekében, hogy békében éljetek, szeretetben nőjenek fel a gyermekeitek. Ez pedig másképpen nem megy, csak úgy, ha hajlandó vagy engedni. Néha többet is, mint amit szeretnél.
Bea kesergésbe fogott.
- Kezdem hinni, hogy nem vagyok alkalmas a házasságra. Pedig Norbival akarok élni. Szeretném, ha örökké szeretne, de nekem nem fog sikerülni, érzem.
- Nem is, ha ragaszkodsz az elképzelésedhez. Most már nem lep meg, hogy gondban vagy. Norbi elvárását, s a magad szemléletét valóban nehéz lesz összhangba hozni...- mondta kis keserűséggel, de aztán azzal vigasztalta magát, hogy Bea nem gondolhatta szó szerint azt, amit mondott. Nem vallhat szélsőséges feminista elveket, annál okosabb, csak most összezavarodott.
 X/B
 Zsuzsinak igaza lett. Bea réveteg hangon szólalt meg.
- Persze, nem úgy gondoltam, hogy semmit, de semmit, sem fogok engedni. Csak túlzó elvárásuk dühít. Tetejében azt sem tudom, hogy fogjak hozzá. Biztos, hogy nem lehet őket átnevelni ?!
- Meg se próbáljátok. A férfiak természete más. Isten maga teremtette ilyenre. Tudomásul kell vennünk, el kell fogadnunk. Helyette tanuljatok meg a szívükhöz beszélni.
- A szívükhöz beszélni ?! Hogyan ?
Zsuzsu felelt az anyja helyett, s nevetett közben.
- Odaadással, mit gondoltál, mi mással ?! Ha édes ettől jobbat tudna, maga gyakorlatába is bevezette volna, nem igaz ?!
Zsuzsi kis nehezteléssel nézett a lányára.
- Zsuzsukám, nem ártana, ha te is elgondolkodnál egy picit azon, hogy mit jelent felelősséggel szeretni. Akkor talán nem viccelődnél vele.
- Ne neheztelj, hogy bolondoztam. Beával ellentétben én már beletörődtem abba, hogy ez a sors vár rám is. Csak azt nem tudom, hogy időben ráérzek-e arra, hogy mikor mit kellene tennem ?!
Barbi is nyugtalan volt.
- Ez az én gondom is. Vannak sejtéseim, elképzeléseim, de bevallom őszintén, pontosan nem tudom, mit is jelent odaadónak lenni a mindennapi gyakorlatban.
- Maga a szó annyi mindent takar! - sóhajtotta Zsuzsi - Odaadó szerelmet, tapintatot, elnézést, törődést. Ezt is tanulni kell, mert valóban, az ember nem mindig tudja ösztönösen, hogy mikor mit kell tennie. Én például véletlenül találtam el, hogy édesapátok szívesebben veszi, ha kérem valamire, mintha elváró volnék. Később már tudatosan is ezt tettem. Nálatok se lesz baj, ha ezt megfogadjátok. Ha lesz erőtök mindig megsimítani az arcát, ha fáradt, ha éppen rosszkedvű, s óvjátok őket tapintattal, leleménnyel, bármilyen elfogadható módon, ha lehet.
- Ha nem lehet, akkor is! - mondta Zsuzsu évődő nevetéssel.
A lányok is nevettek. Zsuzsi megkócolta a lánya haját, s nevetett maga is. Bea nyugtalan arccal nézett anyjára.
- Már csak azt mondd meg, honnan volt hozzá elég erőd, önuralmad ?! Baromi sok kellett, bármennyire is szeret édesapa. Hányszor volt türelmetlen, pillanatnyilag igazságtalan, egyszer sem emelted fel a hangodat, sohasem vágtad fejbe. Rengeteg munka, gond idején se hallottunk lázadozni. Belőlünk sem volt eleged soha, pedig időnként alaposan rászolgáltunk. Ahogy nagyika is a maga módján. Hogy bírtad ki mindezt ?!
Zsuzsi palástolta meghatódottságát.
- Hogy bírtam ki ?!- kérdezte felnevetve, aztán elkomolyodva folytatta - Könnyebben, mint hiszed. Társunk türelmetlenségét, pillanatnyi igazságtalanságát könnyű elviselni akkor, ha az ember mellette érzi a szeretetét, becsülését, komoly dolgokban az alkalmazkodását is... Persze, néha én is nehezteltem. Olyan is volt, hogy valami rosszulesett, de nem fogtam fel tragédiának, mert nem szabad. Hogy belőletek se volt elegem ?! Hogy lehetett volna, mikor naponta adok hálát Istennek, hogy vagytok, hogy az enyémek vagytok ... Nagyanyátokat is szeretem. Annyi hálával tartozom az elmúlt évekért, azért a sok munkáért, amit helyettem elvégzett, hogy igen csúnya volna, ha felrónám egy idősödő, beteges asszonynak az időnkénti természetét. Persze, tőle is zokon veszem, ha mérgelődik, vagy igazságtalan, de ennyiben is marad. Nem fogom megbántani miatta. Ami pedig a rengeteg munkát illeti. Értetek végeztem, a családomért. Eszembe sem jutott lázadozni. Legfeljebb azért idegeskedtem, hogy nem jutottam időben mindenhova. Azért sem sokáig. Emlékeztettem magam arra, hogy így is szerencsés vagyok, hiszen itthon lehetek, több időm, s energiám jut édesapátokra, rátok, mint annak az asszonynak, akinek össze kell egyeztetni a munkáját a családdal. Ez nekem mindig vigasz volt, mert nagyon fontosnak tartom, hogy az embernek legyen elegendő ideje a családjára.
Zsuzsu rábólintott.
- Tényleg az volna jó, ha a nőnek maradna elég ideje, ereje a családra. Kevesebb válás volna. Nem szaladgálna annyi boldogtalan, magányos ember a világban.
- Ez úgy hangzott, mintha a nő legfőbb hivatásának te is a családot tekintenéd !- mondta Bea
- Így is gondolom.
- De azért orvos akarsz lenni ?!
- Minden erőmmel. Ahogy te is ragaszkodtál választott hivatásodhoz. Ez nem jelenti azt, hogy nem ez az igazság. Valahol legbelül érzem, hogy valóban az volna a feladatom, hogy a családomnak biztos hátteret teremtsek. Tudom, sajnos aligha leszek rá képes a hivatásom, s az otthoni hajtás mellett. Ha édes példájára gondolok, örök bűntudattal élem majd az életem.
Zsuzsi feljajdult.
- Isten ments! Ne én legyek a példád. Éppen most mondtam, az én helyzetem merőben más, mint amilyen a tiéd lesz. Az én választott hivatásom egyedül a családom lett. Neked a családod mellett az áldásos orvoslás is. Ha legjobb igyekezettel osztod meg magad a család, s az orvoslás között, nincs helye bűntudatnak.
Zsuzsu lemondón nézett anyjára.
- Pedig lesz, édesanyám! Nem tudom függetleníteni magam az itthoni életünket. Ha akarom, ha nem, mindig mérce lesz. Mi mázlisták voltunk neked, nektek köszönhetőn, de én legjobb igyekezet mellett is mit tudok majd adni a gyerekemnek ?! Ideges rohanást, cédulát az üzenő füzetből, lakáskulcsot a nyakába... Laciról már nem is beszélve. Előre hallom a példabeszédeit, hogy itthon így volt, meg úgy volt. Lesz-e elég energiám arra, hogy aranyos pofit vágjak hozzá, vagy csak arra futja majd holt fáradt erőmből, hogy jól fejbe verjem ?!
Mindannyian nevettek. Barbi elkomolyodva folytatta a témát.
- Úgy kellene berendezni a házasságot, vele együtt a társadalmat, hogy a nőnek legyen lehetősége kiteljesíteni a személyiségét, gyakorolhassa hivatását, ugyanakkor rendben menjenek otthon is a dolgok. Ehhez az kell, hogy valaki vegye le válláról a háztartás gondját. Konkrétan, legyen módjában a családoknak segítséget felfogadni. Akkor a nő otthon töltött ideje nagyobb része a szeretteire jut, hogy valamennyi idő magára is jusson.
Zsuzsu helyeselt.
- Egyetértek! Valóban ez jelentené a megoldást. Azokban az országokban, ahol jóval magasabbak a jövedelmek, már működik a dolog. A rendszerváltással nálunk is megvalósulhat, ha hamarosan tisztességesen megfizetnek bennünket.
- Álmodik a nyomor! - mondta Bea rosszkedvűen - Tudod, mikor jön el az az idő, pofikám ?! Legoptimistább számítások is azt mondják, kell hozzá tíz-tizenöt esztendő. Legfeljebb a lányaink életét könnyítheti meg.
Brigi eddig csendben volt, most megszólalt. Hangja réveteg volt, mintha valahol máshol járna gondolatban.
- Legalább a gyerekeinknek jusson valami jó... Mi már úgysem várhatunk sokat az élettől.
Szavait csend követte. Nem tudták, Brigi kezdte sejteni, hogy másállapotban van, s ettől valamiféle boldog-boldogtalan hangulatba esett. Csak azt látták, valami mást tett megint, mint amit régen. Nem ellenkezett, nem vitatkozott, még lemondó is másképpen volt, mint amit megszoktak tőle. Szinte megható volt ez a fajta viselkedés.