Asszonysorsok. Megjelent regényeim blog változata

 X/A
     Reggeli után takarításba fogtak. Péter porszívózott, Zsuzsi törölgetett. Szobáról szobára haladtak, s megpihentek kicsit a dolgozószobában. Péter hanyagul elvetette magát az egyik bőrfotelben, s ölébe vonta Zsuzsit. Gyönyörködve nézte menyecskésen hátrakötött hajával, s azt mondta :
- Legszívesebben visszavinnélek a franciaágyra. Betyár hosszú volt ez a három nap!
- Tudom, kedves, de Vicus miatt még mindig fáj a szívem. Lehetetlen elfelejteni, ami vele történt. Irgalmatlanul kegyetlen volt hozzá ez az ember. Hazavitte volna azok után, ahogy elhozta. Hazavitte volna a két kisgyerekkel azokhoz a szülőkhöz, akik évek óta haraggal gondoltak a lányukra, mert ezt az alávaló embert választotta. Képes lett volna letenni őket a faluban, mint egy felesleges csomagot. Nem csoda, hogy Vicus lábai alól kiszaladt a föld. Aljas módon becsapta az, akit bálványozva imádott.
Péter nyugtalanul mozdult. Nem akarta, hogy Zsuzsi elölről kezdje a kesergést. Sietve másfelé terelte a szót.
- Még most sem tudom elhinni, hogy enyém lesz ez a dolgozószoba. Majd Mari néni tanyájára kerül egyelőre. Száraz épület, kihúzza ott, míg lesz helye. Ha Mari néni a kedvemért hajlandó volna beköltözni anyám mellé, a tanyán még sok minden elférne. Helyet kell keresnünk a többi bútornak is.
Zsuzsi nagy szemekkel nézett rá.
- A kedvedért ?
- Én vagyok a kedvenc unokaöccse. Amúgy is sokat van nálunk. Anyámhoz is ragaszkodik. Mindig nálunk telel ki, pedig mehetne a többi testvéréhez is, kapnának a segítsége után.
- Sok rokonod van? - kérdezte Zsuzsi sóvárgón, hiszen neki már nem volt ismert élő rokona. Anyja távoli rokonságát nem ismerte, ahogy apja rokonságát sem. Imre maga sem tartotta velük a kapcsolatot. Mindig azt mondta:" Ha a nehéz években nem voltak rokonok, könnyebb időkben se jusson eszükbe a rokonság." Csak néhány másod, harmad unokatestvérről volt szó.
Péter jókedvűen felelt.
- Most viszont népes famíliába kerültél, Zsuzsikám! Apámnak ugyan csak egy testvére van, Géza bácsi, de anyámék sokan vannak. Egyszerű emberek. Ki szakmájában dolgozik, ki szőlőjében. Van köztük géplakatos, szobafestő, postás. Géza bácsi férfifodrász. Kicsit más, mint anyám testvérei, modernebb felfogású, de éppen olyan kedélyes ember, mint keresztapám, anyám bátyjai közül a legidősebb. Anyámnak van két lánytestvére is, Mari nénit már említettem, van egy Ica testvére is. Míg Mari néni egyedül él, az urát már régen eltemette, Ica családos. Van ura is, gyerekei is vannak. Jó volna az egész famíliát itt látni az esküvőnkön.
- Ahhoz Révházán kellene összeházasodnunk... - vélte Zsuzsi - Ott tarthattunk volna igazi lakodalmat.
- Talán így is, ha anyám magával hozza őket. Jövendő anyósodtól kitelik. Mit szólnál, ha harmincan-negyvenen ülnénk az asztalhoz .. - kérdezte Péter tréfás hangon.
- Isten ments! - rémüldözött Zsuzsi.
- Pedig úgy kell készülnünk, hogy ne jöjjünk zavarba.
- Hogy úgy ?! - nyugtalankodott Zsuzsi
- Bőséges ebédre gondoltam. Rózsi hűtőjében rengeteg hús van. Feltesszük majd a legnagyobb fazekakat. Nem ördöngös, csak számolni kell. Ha kettőnknek-hármunknak ennyi kellett, tízszer annyi kell húsz-harminc embernek, és így tovább. Csak matematika az egész!
- Teljesen kétségbe akarsz ejteni ?!- neheztelt Zsuzsi, s nem tudta eldönteni, komolyan beszél, vagy csak bolondozik vele. Amúgy sem látott tisztán. Péter hol ennyi vendéget mondott, hol annyit, megpróbálta maga összegezni a dolgokat - Kedves, beszéljünk komolyan! Jön édesanyád harmadmagával, itt lesznek Klári néniék, és Béla bácsi. Talán a barátaid is. Pillanatnyi helyzet szerint tízen leszünk. Őszintén felelj, komolyan számítasz még valakire ?
- Kiderül, ha telefonált anyám, de telefonál-e?! - mondta Péter nehezet sóhajtva, s gyorsan témát váltott. Az intarziás íróasztalra mutatott. - Átnéztétek már a tartalmát?
- Kétszer is. Béla bácsi szegény pénzt keresett Rózsi halála után. Én a szüleim hagyatékát, leveleket, édesanyám naplóját, a diplomáikat. Bármit, ami az övék volt, de semmit sem találtam.
- A titkos fiókot megtaláltad?
Zsuzsi nagy szemeket nyitott.
- Titkos fiókot?!
- Van benne biztos, ahogy a filmeken látjuk. Ebben ne lenne?!
Zsuzsi most sem tudta eldönteni, hogy tréfál, vagy komolyan gondolja. - Akkor keresd meg! - felelte elmosolyodva.
Péter hozzálátott. Zsuzsi eleinte csak álldogált az asztal előtt, aztán izgatott lett, mivel Péter aprólékosan fogott a kereséshez, s már maga is hitte, hogy van titkos fiók. Takács Rozália hajdani íróasztala valóban műremek volt. Súlyra is tekintélyes, formára is, de legszebb rajta az intarziás berakás volt. Végig az elején, s két oldalán sorminta futott, négyzetben kör, benne hatszirmú virág.
Péter nem találta a titkos fiókot, s bosszús nevetett.
- Még majd csalódnom kell a jövendő íróasztalomban. Biztos voltam benne, logikus egy ilyen tekintélyes bútordarabnál. Nézzük meg még alaposabban. Keress valami szokatlant, valami eltérést, akármit.
Zsuzsi elgondolkodva nézte a sormintát.
- Itt az oldalán látok valamit. Az egyik minta tapintásra kijjebb van. Ez vagy hiba, vagy a titkos fiók... - mondta, de maga nem hitt benne. Péter annál inkább. Elővette zsebkését, óvatosan a négyzet alsó sarka alá nyúlt, s megemelte. A minta a helyére ugrott. Fémes kattanást hallottak közben. Most más csak azt kellett kitalálni, hogy miképpen mozdíthatnák meg újra. Nyomkodták a négyzet sarkait, a kör közepét, a virágszirmokat, de nem mozdult. Péter lassan végigcsúsztatta ujját az oldallap alsó szélén, aztán felnevetett. Talált egy a parányi gombot. Megnyomta, s kiugrott a minta újra, csak egy centire, de kihúzni már gyerekjáték volt.
Feltárult előttük a titkos fiók tartalma. Legfelül egy naplóforma könyv feküdt, alatta szalaggal összekötött levelek, lejjebb más papírok, borítékok, ki tudja, milyen tartalommal. Zsuzsi ugyanúgy reagált, mint a zongora esetében. Két kézzel nyúlt a fiókban lévő tárgyak után, amit bírt, kiemelt, magához ölelte, és sírva kiabálta.
- Megtaláltuk!... Jaj, istenem, megtaláltuk!
- Akkor nézzük is meg, mit találtunk... - mondta Péter higgadtan. Remélte, hogy Zsuzsin segít a nyugodt hang. Most is aggódott érte. Zsuzsi a szokásosnál is rosszabbul viselte a helyzetet. Péter kivette kezéből a tárgyakat, nyugodt mozdulatokkal szétrakta az asztalon. Kipakolta a fiók maradék tartalmát is. Zsuzsi megnyugodott kicsit, s számba vették a talált tárgyakat. Ott volt Széplaki Melinda naplója, melynek létezéséről Zsuzsi hajdan Imrétől hallott. Szülei egykori levelezése egymás között, már jegyes korukból. Megtalálták sorra a diplomáikat, s egyéb bizonyítványaikat. Volt néhány fénykép is Zsuzsi kisbaba korából. Sebtében megnézték, s kutattak tovább. A borítékokat vették sorra. Az egyik borítékból kihullott a két karikagyűrű. Zsuzsi újra sírt. Tenyerébe fogta, hol egyiket csókolta meg, hol másikat. Még nézni is fájdalmas volt.
Egy másik borítékból elszakadt aranylánc került elő, Mária - medállal. Zsuzsi a kezébe vette, nézte, nézte. A lánc szemei között sötétlett valami, s egyszer csak felsírt szinte sikoltva :
- Vér!... Édesanyám vére!
Összecsuklik, ha Péter nem kap időben hozzá. Nem volt könnyű ezek után kivédeni a furcsa sokkot. Péter beleizzadt. Vizes ruhával törölgette Zsuzsi arcát, ráparancsolt, hogy mély lélegzeteket vegyen, s közben dajkálta, szeretgette. Mikor látta, hogy egyre nagyobb a baj, már könyörgött. Mondta, hogy a babára végzetes lehet, ha nem szedi össze magát. Csodálatos az anyaság tudata. Zsuzsi a szíve alatt sarjadó élet védelmében úrrá tudott lenni a fenyegető rosszulléten.
Hosszan zokogott még, de aztán lassan elcsendesedett, s újra kezébe vette a láncot. Egyikükben sem volt kétség, az elsötétedett láncszemek az egykori tragédiáról tanúskodtak. Zsuzsi ezt a láncot sohasem fogja viselni, de amíg él, megőrzi majd fájó kegyelettel.
X/B
Eljött az ideje annak is, hogy belenézzen édesanyja naplójába, s a szépen összekötött levelekbe. Kérőn mondta, hogy először egyedül szeretné elolvasni a leírt sorokat.
Péter megértő volt. Hiszen ez valóban személyes dolog. Átkísérte Zsuzsit a hálóba, s magára hagyta. Mielőtt betette az ajtót, még látta, hogy Zsuzsi letérdelt a franciaágy mellett, s imára kulcsolta kezeit. Nem látott benne semmi túlzást. Ahogy kezdte megismerni, sejtette, hogy kevesebbért is hálát adna az égnek
Zsuzsi közben forrón imádkozott. Végtelen hálát érzett Isten iránt. Tizennégy esztendő után a kezeibe vehette szülei hagyatékát, hogyne köszönte volna. Tett mást is. A lelketlen asszonynak végérvényesen megbocsátott. Hiszen nem dobta a kazánba, ahogy mondta. Megőrizte, s egy nap odaadta volna minden bizonnyal. Most már hitte, hogy a zongorát is ezért őrizte meg.
Az ember ok nélkül is hajlamos az önvigasztalásra. Zsuzsinak szüksége volt rá, mert lélekben sohasem tudta elfogadni, hogy apja testvére kegyetlen volt hozzá. Hiszen édes testvérek volt, vér a vérből.
Hosszú időt töltött a hálóban. Mikor megjelent újra, nyugodt volt az arca, de szemei árulkodtak. Sírt az ígérete ellenére. Péter nem neheztelt, hiszen a múltidéző sorokat aligha állhatta meg könnyek nélkül. Maga a teraszon ült, újságot olvasott. Zsuzsi átölelte hátulról a nyakát, s puszi közben mondta :
- Drága vagy, köszönöm!
Péter megcsókolta az ölelő kezeket, s nem faggatta. Tudta, beszél majd, ha elég erős lesz hozzá. Befejezték a takarítást, aztán összeütötték az ebédet. Húst sütöttek krumplival, nem volt kedvük hosszan főzni. Amúgy is elmúlt már dél. Leültek ebédelni az árnyas, szellős teraszon, egy darabig hallgatagon ettek, aztán Zsuzsi megszólalt.
- Átolvastam mindent. Édesanyám naplóját éppúgy, mint az egymáshoz írt leveleiket. Olyan érzésem támadt, mintha fény gyúlt volna a múltamban hirtelen. Mint, mikor az ember szeméről leesik a hályog, és látja azt is, amit addig csak tapogatott. Most már tudom, hogy milyen emberek voltak. Büszke vagyok rájuk!... Sok mindent megtudtam édesanyám családjáról is. Nagymamámat hívták Zsuzsannának. Utána kaptam a nevem. Édesanyámnak volt egy öccse, Kálmán. Tizenkét éves volt, mikor eltemette a bomba. Édesanyám egy vidéki zárdában vészelte át a bombázásokat, így maradhatott életben. Nagyapám a későbbi, hivatalos beállítással ellentétben, nem volt kommunista, de nagyon szerette a hazáját, s magasrangú katonatisztként szembefordult a német megszállókkal. Édesanyámék valakitől megtudták, hogy parancsmegtagadásért lőtték le, halálát balesetnek álcázták... Nem volt véletlen, hogy édesanyám hasonló gondolkodású férfiba szeretett bele. Ha nagyapám életben marad, édesapámmal jól megértik egymást. Elszorul a szívem, ha arra gondolok, hogy családom sorsát közvetlenül befolyásolta a történelem, s mindig a hazám volt a tét... - mondta, s felsírt hirtelen.
Péter most is a karjaiba ölelte.
- Ne sírj, kicsi virágom, mert felemelő dolog ez! - mondta vigasztalón - Amúgy sem szabad sírnod, tudod ?! Most már mindig a babára kell gondolnod. Mi jó neki, vagy mi az, ami megárthat. Kis bőgőmasina lesz, ha sírdogálsz. Komolyan kell készülnünk a nevelésére, hogy akkor se legyen gond, ha három-négy lurkó szaladgál majd körülöttünk.
- A múltkor még többet mondtál... - mosolygott át Zsuzsi a könnyein. - Azt mondtad, hogy amennyit az Isten ad... Emlékezz csak!
Péter szeme huncutul nevetett.
- Ezt mondtam volna?! Úgy látszik, rossz a memóriám mostanában. Fel kellene idéznünk azt a helyzetet, akkor biztosan az eszembe jutna.
Zsuzsi már kacagott.
- Tudod te anélkül is! Egyébként szíves-örömest tenném, de sajnos nem érünk rá. Készülődnünk kell, András atya vár bennünket. Béla bácsi mindjárt itt van értünk.
Péter a fejéhez kapott.
- Hoppá ! Elfelejtettem mondani, hogy telefonált. Ma nem ér rá. Taxin kell mennünk.
- Taxin?! - ijedt meg Zsuzsi.
- Háztól-házig nem lehet baj. Amúgy sem hiszem. Két hete csend van. Úgy gondolom, már nincs mitől tartanunk. Persze, azért nem árt az óvatosság. - mondta könnyed hangon, de belül nem volt ennyire nyugodt.
A gazemberek ritkán szokták feladni, ha valamiből búsás hasznot remélnek. Kozma úgy gondolkodhatott, ha Zsuzsit sikerül erővel megszereznie, s korbáccsal engedelmességre kényszeríteni, nem csak a vágyait elégítheti ki, az a pénze is megmarad, amit így kénytelen lesz kifizetni, ha el akarja kerülni a beígért perek sorát.
X/C
Öt órára mentek a plébániára. Fiatal káplán fogadta őket. Eddig nem találkoztak, mégis kedves volt, előzékeny, érezték a megkülönböztetett bánásmódot. Sejtették, hogy részben Bélának köszönhetik. András atya még melegebben köszöntötte őket. Jó órát beszélgettek Istenről, szeretetről, erkölcsről, családról. Az idős pap több minden között azt mondta :" Beszéljünk pár szót a házastársi szeretetről... Biblia is említi. A görögök éroszból származtatták át az európai nyelvekbe azt a szót, mely az érzéki, a testi szeretetet jelöli, melynek helye van férfi és nő között. A Biblia szerint ennek a kapcsolatnak a házasságban kell kiteljesednie. Azt mondja a Szentírás, hogy az érósz is elfogyhat az évek során, de hozzáteszi, hogy ennek nem kell feltétlenül megtörténnie. Erről beszélnek az apostolok is. Arra buzdítanak, hogy őrizzük meg ezt a szeretetet, és tanácsokat adnak hozzá. Pál apostol például azt mondja a Kolossébelieknek " Ti, asszonyok, engedelmeskedjetek a ti férjeteknek, amiképpen illik az Úrban. Ti, férfiak, szeressétek a ti feleségeteket, és ne legyetek irántok keserű kedvűek..." A házastársi szeretet akkor szokott kihűlni, ha a házastársak elégedetlenkednek egymással. Ha sértik, bántják társukat. Ha meggondoljuk, nem kell mást tenni a házastársi szeretet megőrzésére, csak meg kell adni egymásnak azt a fajta megbecsülést, ami mentes ezektől a  negatív megnyilvánulásoktól."
Így folytatták, míg letelt az óra. Jó érzésekkel léptek ki az utcára, s összekapaszkodva mentek a taxik felé. Útközben volt egy cukrászda, utcai teraszán sokan üldögéltek. Zsuzsi hirtelenében kedvet kapott egy fagylaltra. Péter engedett. Hosszú volt az elmúlt hetek bezártsága, kellett egy kis kikapcsolódás.
Leültek a bejárat közelében lévő egyik szabad asztalhoz, s megrendelték a fagylaltot. Míg várakoztak, körülnéztek. Sok volt a külföldi, mindenféle náció, magyarok is akadtak szép számban. Mellettük lévő asztalnál is ült egy népes társaság, lányok, fiúk vegyesen. Vidámak voltak, egyetemistáknak nézték őket.
Egyszer csak róluk kezdtek beszélgetni. Illetlenül hangosan emlegették Péter arcát, s közben nagyokat nevettek. Váratlanul, s igen durván érte őket. Zsuzsi szemében könyörgés volt: "Ne hallgass oda!" Péter igyekezett a kedvéért másfelé figyelni, de nem volt könnyű. Kihozták a megrendelt fagylaltot, Péter fizetett, s hozzáfogtak, de már nem volt igazán kedvük, csendesen ettek. Zsuzsi közben arra gondolt, hogy némelyik ember milyen kegyetlen. Találkozik egy sérült embertársával, s nem éri be a szánalommal, ami szintén bántó, hanem olykor arra vetemedik, hogy szóval is megbántsa, pedig senkit sem biztosít be a sorsa. A szomszéd asztalnál tovább mulattak a rovásukra. Az egyik fiatalember nevetve mondta, hogy inkább felkötné magát, mintsem ilyen képpel éljen. Egy másik ugyanúgy nevetett, s biztatott egy harmadikat.
- Gyulai, halljuk a sztorit a ragyás képű horgászról!
- Várj, Bánáti! Előbb Halasi mondja el, hogy mit szokott mondani a pocsék pofájú főnöke azokról a nőkről, akik utána vetik magukat, egyértelműn dörzsölődnek. Mi kell az ilyen lotyónak?!
A megszólított röhögve felelt.
- Pénz, paripa, fegyver!
Mulattak rajta bántón. Péter megelégelte, s lecsapta a kiskanalat.
- Ebből elég, gyerünk! - mondta maga is hangosan, fenyegetés volt a hangjában.
Zsuzsi sietve felállt, nem akart botrányt. Otthagyták a kelyheket, s indultak a kijárat felé. Hátuk mögött újabb nevetés csattant, s egy hang azt mondta:
- Nocsak, bicsak! A doktor úr nem bírja a gyűrődést!
Megdöbbenve néztek egymásra. Arról szó sem lehetett, hogy követték őket. A társaság már a teraszon ült, mikor hirtelen elhatározással a fagylaltozás mellett döntöttek. Mégis tudták, kit sértegetnek. Bélával megbeszélték a vacsoránál, de nem tudták megfejteni a rejtélyt. Csak abban voltak biztosak, hogy Kozma keze valahogy benne volt a dologban.
Vacsora után kettesben maradtak újra, s Zsuzsi elővette a megtalált kincseit. Közösen olvasgatták a napló bejegyzéseit, s Zsuzsi ábrándos hangon mondta:
- Szerelmesek voltak!... Ó, édes istenem, de szép ajándékot adtál! Tudhatom, bizonyos lehetek benne, hogy mélyen, őszintén szerették egymást. Ezeket az árulkodó sorokat én is írhattam volna. Nézz ide, azt írja édesanyám: " Az én kicsi kedvesem..." Előbb mondtam neked, mint olvastam, mint tudhattam volna róla!
Péter hozzábújt, s duruzsolta:
- A szívedben volt, a pici szívecskédben. Hallottad tőlük kicsi korodban, és megőrizted nekem.
- Más helyen azt olvastam, hogy kicsinek olykor vad voltam és szertelen, máskor szelíd. Ez is hozzásegít az önismerethez. Többek közt magyarázatot ad arra, miképpen tudtam eltűrni aránylag fegyelmezetten Rózsi lelketlen viselkedését, miközben végig lázadt a lelkem.
Péter a karját csókolta, fel a válláig, s vissza. Közben élvezettel motyogta :
- Ez a tréning a szerencsém, most van egy szelíd kis virágom, akitől remélhetem, nem lesz velem keserű kedvű. Nem kritizál majd lépten-nyomon, nem bírálgat, nem bánt.
Zsuzsi felnevetett, csiklandozta Péter szája, aztán elkomolyodva felelt.
- Nekem is az jár a fejemben, amit András atyától hallottunk. Ha igazán elfogadjuk egymás természetét, szokásait, gondolkodását, ahogy mondta, az elfogadó szeretet segítségével, akkor a hevesebb természetű is képes lesz a türelemre, nem csak a szelíd.
- Vettem az üzenetet, édes asszonyom! - mondta Péter jókedvűen, s befúrta arcát Zsuzsi blúzába. Zsuzsi engedte, megcsókolta a haját, s folytatta:
- Igaza van András atyának, sokféle szeretet létezik. Itt van a gyerekek iránti szeretet például. Nem mindenki szereti a gyerekeket. Legtöbb ember csak a sajátját képes igazán szeretni. Kevesen vannak, akik válogatás nélkül minden gyermeket szeretnek. Úgy érzem, én ilyen szerencsés vagyok. Mindig is bennem volt ez az érzés. Édesanyám naplójából tudom, hogy már kicsinek is ilyen voltam. Leírt egy mókás esetet. Háromévesen loptam magamnak egy kisbabát.
Péter nevetett a blúz alatt.
- Mit tettél?!
- Loptam egy pólyást. Mikor nem figyeltek rám, a házmesterék babáját kiloptam a kocsijából, észrevétlen felvittem hozzánk az emeletre. Azt írja szegény édesanyám, hogy majdnem szívbajt kapott, mikor egyszer csak csecsemősírást hallott a zongora alól. Ott rendeztem be magamnak a babaszobát. Talán a génjeimben volt mindig is.
- Aha! Értem a célzást! Igyekszem teljesíteni kiskegyed kívánságát, mert bennem is munkálnak a gének, de még mennyire!... Hú, de mennyire! - mondta, miközben gombolgatta lejjebb is Zsuzsi blúzát.
Zsuzsi halk nevetéssel borult hozzá. Sejtette, hogy ezen az estén aligha fog tovább mesélni megtalált gyermekkoráról.
X/D
Péntek volt, az esküvő előtt az utolsó nap. Zsuzsi felébredt, de még nem nyitotta ki a szemét. Ahogy tréfásan mondani szokta, lelke még aludt, de gondolatai már ébren voltak. Valamiféle mérleget készített az elmúlt hetekről. Gondolta, hogy gyorsan elszaladt ez a hónap. Örömmel, gonddal, bánattal telt, leginkább mégis örömmel, hiszen együtt voltak. Sóhajtva gondolt arra, hogy egyszer majd emlékké édesedik ez is. Elfelejtik a bajokat. Úgy gondolnak majd erre az augusztusra, mint életük legszebb hónapjára. Ide gondolnak majd Budára, a villára, a kertre, a kedves kispadjára. Meleg kis fészkükre. Ha nem is az övék, mégis fontos lett az elmúlt hónap alatt.
Hirtelen elfogta a kósza szomorúság. Nem járhat majd többé ezek között a falak között, nem barangolhat a kertben, nem ülhet le kedves kispadjára, s nem hallgathatja többé az öreg hársak jól ismert susogását. Még néhány fontos nap, s hétfőn délután elutaznak. Hiányozni fog a villa. Pedig börtön volt, mégis, mégis. Akárhogy volt, az otthona volt.
Sohasem gondolta volna, hogy egyszer még szomorúan gondol az elválásra. Lám, lám, milyen különös is az emberi lélek! Ragaszkodik a megélt bánathoz is. Talán azért, mert így egész a létezés. Vajon Péter szokott-e meditálgatni az élet rejtelmein. Mély érzésű, azt már tudja. Az este is bebizonyította. Addig nem nyugodott, míg nem vihette ki a kedves kispadjához, mert szerinte az a bánat padja volt.
Péter téved. Menedék volt. Akkor is az volt, mikor keseregve üldögélt rajta. Péter azt akarta, hogy eztán úgy gondoljon rá, mint az öröm padjára. Meseszép perceket éltek át együtt a csillagfényes égbolt alatt. Belepirult az emlékbe. Szép volt, gyönyörű szép, ahogy minden ölelkezésük. Mégis fáj a szíve. Nem tud szabadulni attól a tudattól, hogy Péterrel bűnben élnek.
Most mondta ki magában először, s megijedt a gondolattól. Honnan veszi ezt a furcsa megítélést. Ki plántálta belé a szorongást, az erkölcsnek ezt a szigorúságát, az édesanyja, vagy Imre? Édesanyja aligha. Kinek jutna eszébe egy három-négyéves gyermeknek ilyenféle erkölcsről beszélni. Vagy mégis? Talán hallotta otthon, mikor maguk között beszélgettek, hiszen édesanyját apácák nevelték. Ha valaki, akkor egy hajdani zárdanövendék komolyan veszi az erkölcsi követelményeket. Nem otthonról hozta. Nagyon kicsi volt, bármit is hallott, ilyen mély nyomokat nem hagyhatott benne. Imrére kellene gondolnia inkább. Sokszor óvta, intette. Nevelte illendőségre, méltóságra, beszélt a lelki, testi tisztaságról, legfőképpen arról, amire egy lánynak vigyáznia kell, ha meg akarja őrizni magát annak, akit megszeret majd egy életre. Így csepegtette bele az erkölcsi szigorúságot önmagával, s másokkal szemben, hogy akkor se tudja feloldozni magát, ha azt öleli, akit igazán szeret. Imre volt, igen, Imre volt. Ez az ő szigorúsága. A maga erkölcsi normái. Átplántálta bele, mert szerette. Óvni akarta a ballépésektől, későbbi keservektől.
Végig sem meri gondolni, hogy milyen harc dúlhatott a lelkében, mikor Kozmától való félelmében arra kérte Pétert, hogy akkor is tartsa maga mellett, ha esküvő előtt volnának. Ahogy Imrét ismeri, számolnia kellett azzal is, hogy Péter nem tudja majd megtartóztatni magát, bármilyen derék is. Mégis rábízta, hogy megmentse a nagyobb bajtól. Kimentse egy gyalázatos ember markából, hiszen egymagában aligha menekülhetett volna. Imre áldásának nyugalmat kellene hozni, de nem hoz. Talán azért, mert lélekben tovább építkezett. Imre lerakta az alapokat, maga kialakította a saját belső törvényeit.
Nem kell keresgélnie, hogy honnan gyarapodott. Tanították olvasmányai is. Ott van például, Zola, és Jókai. A francia író naturalista módon intette. Aki elolvasta a Nanát, az már tudja, hogy miképpen vergődik a lélek, ha mélypontra kényszerül. Jókai arra tanította meg, ami szép, és nemes az emberi kapcsolatokban. A szerelmet, a barátságot, s a hazaszeretetet oltárra emelte. A kőszívű ember fiai ; Egy magyar nábob; Kárpáthy Zoltán; és a többi gyönyörű regény. Mennyi, mennyi érzelem! Mennyi kedves, szép emberi tulajdonság. S, mennyi fogyatékosság, alávalóság egy-egy történeten belül. Alighanem, magányában különösen fogékony volt rá a lelke, így történhetett.
Most számon kéri rajta a cselekedeteit. Hiába küzd ellene, sokszor a legszebb pillanataikban is eszébe jut, s elrontja az örömét. Nyugalmat csak az esküvőjük hoz. Várja, nagyon várja. Szeretne végre zavartalanul boldog lenni. Legbelül mégis fél a holnapi naptól. Péter kívánságára menyasszonyi fehérben áll majd az oltár elé, miközben pontosan tudja, már nem illeti meg a szép szimbólum. Nem mások ítéletétől tart, inkább a maga szigorúságától. Elronthatja a kedvesnek ígérkező napot. Valamiféle egyezséget kellene kötnie magával, beletörődni végre a helyzetébe, hogy szégyen, s bűntudat nélkül vállalhassa majd önmagát ország-világ előtt, de leginkább saját maga előtt.
Úrrá kell lennie a szorongásain. Csak arra szabad gondolnia, hogy szeretik egymást, s mindennél fontosabb kettőjük öröme. Péter szeretete majd segít. Eddig is átsegítette a kesergő pillanatokon. Akkor is, ha kicsi kedvese nem sejtette, hogy kényszerű megadása miatt éppen boldogtalan.
Vajon Péter mit szólna, ha tudná, hogy milyen gondolatok járnak a fejében, megértené-e. Reméli, nagyon reméli. Most még csak ismerkednek egymással, de ez is jó, ez is szívet melengető. Akár nagyobb jelentőségű dologról van szó, akár apróságról, mint tegnap is. Péter azt mondta, szeretne vele táncolni az esküvőjük napján, megtanítja néhány alaplépésre. Kacagva engedelmeskedett, s előre élvezte az elképedését. Tud táncolni. Edinával ez volt a titkolt, gyakori, kedvenc szórakozásuk. Szívesen beszélgettek is, de elmélyült, komoly beszélgetéseket nem folytattak. Edina keveset olvasott. Rövid, bár igen találó népi bölcsességekkel intézte el mindig a felvetett témát, de a táncot imádta. Kihasználtak minden alkalmat. A közös tánc derűs órákat hozott mindkettőjük egyhangúan szürke életében. Most rossz volt visszagondolni arra az időre. Ahogy minduntalan eszébe jutott Vicus is. Talán sohasem fogja megérteni, hogy tudta itt hagyni a két kisfiát, mikor annyira, oly nagyon szerette őket.
Nehezen lendült át a bánat küszöbén, de éppen időben. Péter ébredezett. Maga nem akarta elárulni, hogy ébren van. Becsukott szemmel is öröm átélni a simogatást. Péter mindig bátrabb, beszédesebb, ha azt hiszi, hogy nem hallja. Csak bele ne piruljon, mint tegnap! Péter meglátta, s lerohanta. Kis zsiványnak nevezte, és megbüntette, ahogy mondta. Felejthetetlen büntetés volt! Jólesőn nyújtózott az emlékére. Péter közben felébredt. Maga tovább játszotta az alvót. Péter megmozdult, óvatosan felhúzta a hálóingét, s szabaddá vált hasára fektette gyengéden az arcát. A babához kezdett beszélni.
- Jó reggelt, kicsi angyalkám! Hagytad pihenni édesanyádat az éjszaka? Legyél hozzá kíméletes, pici szentem, hiszen törékeny kis virág... Tudod-e, hogy neked van a legszebb mamád a világon?! Büszke leszel rá, ahogy jó apád is fenemód büszke! Büszke és boldog. Minden vele töltött perc gyönyörűség. Most is, alszik még, mégis felforralta a vérem... Jaj, nem bírom tovább!...  Zsuzsikám, életem, kicsi boldogságom, ébredj!
Csókolta egyre lejjebb követelőn. Zsuzsi befele kacagott, s elhatározta hogy meglepi újra. Pajkos játékba fogott. Lassan mozdult fektében, aztán egyre gyorsabban ringatta csípőjét, mint a hastáncosnők. Péter mozdulatlanságba merevedett. Csukott szemmel is érezte a meglepődését. Eleinte még a lélegzetét is visszatartotta, aztán egyre gyorsabban vette a levegőt, míg végül felkiáltott:
- Hú, a betyár mindenedet!
S, ráborult olyan vággyal, olyan szenvedéllyel, hogy újra azt gondolta, most tényleg belehal az ölelésébe. Sokáig maradtak egymáshoz simulva.
Péter később azt mondta :
- Vérperzselőn, csodálatosan őrjítő voltál. Azt hittem, végleg elvesztem a józan eszem. Fel nem foghatom, hol tanulja az ilyesmit a magadfajta kislány?!
-A szívéből !- kacagta Zsuzsi, most nem pirult, pajkos volt inkább, s játékosan megharapta Péter fülét. Később, mikor Péter borotválkozott, nevetve mondta, hogy még mindig látszik a foga nyoma.
Zsuzsi ebbe pirosodott bele. Úgy érezte, elsüllyedne szégyenében, ha valaki látná. Bélát csak a délutáni órákban várták, előtte szégyellte volna legjobban. Remélte, hogy addigra elmúlik. Nem jól reménykedett. Az ügyvéd megjelent váratlanul, éppen a reggeli mellett ültek a teraszon. Sietősen mondta:
- Beszélnem kell veletek, gyerekek! Győrbe megyek egy tárgyalásra, visszajövet Kozmával találkoznom. Megtette az utolsó ajánlatát a gazfickó, felelnem kell rá... Háromszázezernél nem hajlandó többet adni. Mitévők legyünk, elfogadjuk?
Zsuzsiék egymásra néztek. Kimondva nagy pénz volt, de vajon házat vehetnek-e rajta, s Zsuzsi gondolta mindjárt, hogy a – gazdaházat… Kérdezte is. Az ügyvéd türelmetlenül mozdult.
- Az volt a cél, hogy a ház árát kipréseljük belőle. Vidéken ezért a pénzért kaphattok házat. A bútorok mellett ennyire hajlandó. Ezt is apránként értem el. Alkudoztunk, mint kupecek a lóvásáron. Döntsetek!
Péter a maga részéről elégedett volt. A hetvenes évek elején ez nagyon nagy pénz volt. Valóban kaphattak volna érte egy átlagos családi házat. Péternek a gazdaházhoz amúgy sem volt nagy kedve, de hallgatott. Most Zsuzsi örökségéről volt szó, Zsuzsinak kellett döntenie.
- Nem hiszem, hogy ennyiért megkaphatjuk a gazdaházat. - felelt Zsuzsi valami ismeretlen makacssággal, szokatlan volt tőle.
Béla az arcát törölgette a  zsebkendőjével.
- Megértem az aggodalmad, kislányom! De te is értsd meg, hogy ez a plafon... Isten a tanúm, hogy megtettem, amit lehetett! Hivatkoztam mindenre, amit elhatároztunk. Fenyegettem perekkel. Be is perelem, ha ezt akarod. De most mondom, aligha tudnánk többet elérni, és ki tudja, hogy behajtható-e egy-két esztendő múlva Kozma költekező életmódja mellett. Ez itt a lényeg. Nos?
- Mindenképpen szeretném a gazdaházat. Péter azt mondta, ahhoz legalább két családi házra való kellene...- mondta Zsuzsi már könnyekkel.
Péter megbánta, hogy mondta, de akkor még nem sejtette, hogy ennyire ragaszkodik ahhoz az álombeli képhez. Nem örült neki. Bármilyen szép idea is, mégiscsak kislányos álmodozás, s nem volna jó, ha légvárakra kellene alapozniuk a jövőjüket.
Az ügyvéd idegesen topogott.
- Most nincs értelme azon meditálni, hogy mibe kerülhet a gazdaház. Azt kell eldöntenetek, hogy elfogadjuk-e ezt az ajánlatot. Ha elfogadjuk, kifizeti még az esküvő előtt. A többiről majd később beszélgethetünk. Most rohannom kell, elkésem a tárgyalást... Nos?!
Zsuzsi szorgalmasan törölgette a szemeit, s hallgatott. Péter kezdte restellni a dolgot, s bocsánatkérőn mondta:
- Részemről a maximális köszönet, de látod a könnyeket.
Zsuzsi megszólalt.
- Nehéz beletörődni, mert nem tudok lemondani a gazdaházról.
Péter elvesztette a türelmét.
- Ha egyszer ez a nagy büdös helyzet! Zsuzsikám, értsd meg, ennyi van, és nincs több! Enyhén szólva, hálátlanság tőlünk az a reakció...- mondta a felét magára vállalva. Látta Bélán az idegességet, valóban kényelmetlenül érezte magát.
- Nem vagyok hálátlan! - tiltakozott Zsuzsi még mindig könnyekkel - Csak jól tudom, hogy több pénz kell a gazdaházhoz. Legalább annyi, hogy reményünk lehessen.
Az ügyvéd a szavába vágott.
- Remény így is marad, hiszen öreg épület. Ha adják, nem kérhetnek két ház árát érte. Ne ess kétségbe, megszerezzük!
- Ezt csak vigasztalásból tetszik mondani... - szepegett   Zsuzsi.
- Ejnye, a mindenét! Mikor beszéltem én a levegőbe? Ha kevés a pénz, majd kitalálunk valamit. Az is lehet, hogy részletre is adnák. Ha mégsem, akkor majd kipótoljuk. Jövőre nyugdíjba megyek, leadom a garzont, a lelépést meg hozzácsapjuk ehhez a pénzhez... Vagy olyan pocsék munkát végeztem, hogy már nem áll a szép ajánlatod, Zsuzsikám?!
Béla hangja remegett, s Zsuzsi röpült. Átölelte a nyakát, s kislányos szelességgel tiltakozott.
- Ne tessék ilyet mondani! Akkor sem vonnám vissza, ha Kozma egy fillért se adna! Béla bácsi hozzánk tartozik. Mindenképpen levisszük.
Péter mosolygott, Béla meghatódott, Zsuzsi engedékenyebb lett. Belátta, hogy nem gyötörheti tovább ezt a kedves, jó embert, bármennyire is fáj a szíve a gazdaház után. Abban maradtak, hogy elfogadják az összeget, fizessen Kozma mihamarabb.
Béla elment azzal, hogy vacsorára megjön időben. Péter is készülődött a városba. Mielőtt elment, azt mondta:
- Három óra előtt ne várj vissza, kis virágom! Rengeteg elintéznivalóm van. Taxival nem mehetek mindenhova, drága mulatság volna.
- Hova kell eljutnod?
- Sorra veszem. Mindenekelőtt kimegyek Erzsébetre a kertészetbe, a menyasszonyi csokorért, szegfűkoszorúért.
Zsuzsi a szája elé kapta a kezét.
- Erzsébetre?! Innen, Budáról ?! Hogy kerültél oda, kedves, mikor az iszonyú messze van ?!
- Béla vitt ki. Jó embere a kertész, védte valami pörben. Nem potyát akartunk, csak segítséget. A kis koszorúhoz nem találtunk vállalkozót a közelben. A kertész nem csak elvállalta, szép munkát is ígért. Onnan a szabóhoz megyek az öltönyért, visszafelé a cukrászdába, vendéglőbe. Megemelem a rendelést pár adaggal. Ne jöjjünk zavarba, ha anyám több vendéget hoz, mint gondolom. Üzletbe is megyek. Ahogy terveztük, ma este eljegyezlek. Kis ünnepséget akarok. Jó volna hozzá pár üveg sör, Bélával emlegettük. Hozzak valamit a boltból ?
Zsuzsi nem felelt mindjárt. Gondolatai másfelé kalandoztak. A gazdaház miatt kedvetlen volt, nem dobta fel az eljegyzés emlegetése sem. Tetejében valamiféle rossz előérzete támadt, de restellt beszélni róla.
- Köszönöm, nem kell semmi, csak magadra vigyázz !-mondta csendesen.
Péter még megkérdezte, hogy telefonált-e Klári néniéknek, a megnyugtató válasz után magához ölelte, s elment.