Asszonysorsok. Megjelent regényeim blog változata

X/A
            Zsuzsi álomba sírta magát ezen az éjszakán, de hajnalban már ébren volt. Kiült a heverő szélére, ott sírdogált, s tördelte az ujjait aggodalmában. Alig várta, hogy kintről zörgést halljon. Szerencsére Annus korán kelt, s elindulhatott keresésére. Beszólt a félig nyitva hagyott konyhaajtón, hogy bemehet-e. Annus flegmán felelt.
- Felőlem!
Illedelmesen köszönt, s azonnal kérdezte, Imre hogy van. Az asszony idegesen, pattogósan válaszolt.
- Hogy lehet az, akinek infarktusa van?!
Nem lett okosabb, de vigasztalta, hogy Annus inkább dühös volt, mintsem szomorú. Imre évek óta bizonygatta, hogy a felesége ragaszkodik hozzá. Most remélte, hogy igaza van. Remélni kezdte azt is, hogy nincs akkora baj, ahogy eleinte hitte, de Imre betegségének ténye mégis keserűséggel töltötte el, s rohant volna hozzá. Nem merte a kívánsággal kezdeni, helyette csendesen kérdezte:
- Itthon lett rosszul, vagy még útközben?
Annus tejet töltött a forralóba, felcsapta a gázra, s szinte kiáltotta.
- Nem mindegy? Tönkretettétek! Belebetegedett annak a jóféle nénédnek a halálába is. Hiába mondtam, hogy nem érdemli meg, mert kutyába se vette. Te meg külön csinálod neki a műsort. Most is, mi a fenének jöttél ide, mikor jól tudod, hogy utálom a képed?!
Zsuzsi nyelt egyet, s gondolta, hogy kibújt a szög a zsákból. Elszorult szívvel felelt.
- Imre az egyetlen rokonom. Szeretem őt, amióta az eszemet tudom.
- Na persze! Ez a maszlag. Ezen az alapon sírtad tele a lelkét évek óta. Vagyont költött már az utazgatásokra, de mi hasznunk belőle... Mocskos egy fajta vagy te is!
Zsuzsit már annyi megaláztatás érte az életben, hogy belső lázadással felelt.
- Ne tessék ilyet mondani, Annus néni! Imre is a fajtám.
- Az uram kivétel, de a kommunista pereputtya egytől egyig szemét, mocsok! - kiáltotta ijesztő indulattal, s kiköpött Zsuzsi lábai elé a kőre.
Zsuzsi megdöbbenve bámulta a fénylő foltot, s azt gondolta magában, hogy ilyen az élő, eleven gyűlölet. Ijedten hallgatott. Annus közben csapkodott össze-vissza a kezében lévő konyharuhával, s tovább dühöngött.
- Mind mocskosok vagytok, népnyúzó szemetek! Ismerlek benneteket. A jóféle nénéd is megérte a pénzét. Volt pofája úrinőt játszani kommunista kurva létére!
Zsuzsi csodálkozott : Rózsi erkölcseit sérelmezi, és nem a politikai tevékenységét ?! Nem nevezte magában sem elveknek. Imre egyszer azt mondta, a Tódor-féléknek nincsenek elveik, csak álarcaik vannak. Ha ezt emlegeti, egyetért vele, de hogy éppen az erkölcseit bírálja ?! Szerinte másféle viselkedésre szokás ilyet mondani. Rózsi általában olyan volt, mint a jégcsap, kivéve élete utolsó heteit. Csendesen mondta. Annus hangja újra felcsattant.
- Csak védd! Biztosan okod van rá. Téged is kitanított a mesterségére, mi? Kitehettétek volna a piros lámpát az elrekvirált villára!
Ezt komolyan zokon vette, de hallgatott a békesség miatt. Annus közben levette a tejet a gázról, löttyintett belőle egy kék pettyes bögrébe, szelt hozzá egy darab kenyeret, s az egészet elé lökte.
- Itt van, egyél! Mással nem szolgálhatok. Nálunk sajnos nincs divatban a lazacos szendvics! - mondta gúnyosan.
Zsuzsi lehajtotta a fejét. Most mondja meg, hogy életében nem evett még lazacot ?! Edinától tudta, hogy volt a villában az összejövetelek alkalmával, de sohasem vett rajtuk részt, maradékból sem kapott. Azt alighanem megette Teri néni, vagy valaki más. Megfogta a bögrét, halkan megköszönte, s megkérdezte, hogy Imre melyik kórházban van. Okkal kérdezte, mert Imrétől  hallotta, a súlyosabb betegeket Nagyegribe viszik. Annus végigmérte lesújtón.
- Na, mit gondolsz, itt hány kórház van? Nagyon okos lány vagy, de ahhoz bezzeg van eszed, hogy mutogasd magad ebben a rövid szoknyában!
- Hoztam hosszabbakat is, átöltözöm... - felelte igyekvőn. Így tudta meg, hogy Imre a révházi kórházban van. Ez megnyugtatta. Helyben könnyebben bejut majd hozzá, de még mindig kevés volt a bátorsága ahhoz, hogy megkérdezze, mikor láthatja.
Annus hangja megint ijesztő volt.
- Ajánlom is, hogy átöltözz, mert nem csúfoskodok veled. Itt tisztelnek bennünket. Nem szoktuk híresztelni a mocskos viselkedésteket.
Ezzel mintha kiadta volna a mérgét. Csendben volt egy ideig, jött-ment a konyhában, zörgött, csörömpölt a mosogatóban, keresett valamit a mosatlan között. Aztán hirtelen belevágott az edények közé, s hisztérikus hangon felkiáltott.
- A szemét banda!... Megnyúzták a népet a beadással, lesöpörték a padlást, vitték a vetőmagot, a tojást tojó tyúkot, aztán követelték a beadást...Megnyúztak bennünket, hogy a kommunista urak dőzsölhessenek! Megverték apámat az udvarunk közepén a családja szeme láttára, mert eldugott egy kis vetőmagot, pár kiló lisztet... Elvitték, internálótáborban halt meg... Megölték a ganék! - kiáltotta már sírva, s Zsuzsi felé csapott a konyharuhával.
Zsuzsi felugrott, s az ajtó közelébe húzódott. Annus folytatta:
-A főtéri üzlet kirakatába csúfságnak kitették a kis lisztünket, vetőmagunkat, gúnyrajzokkal, versikékkel írták körül. Mi lettünk a nép ellensége... Kivezényelték az iskolásokat, jöttek csasztuskázni, zsíros kulák, büdös kulák... A fiamat is megszégyenítették az iskolában, kiállították táblával a nyakában, az udvar közepére állították, ott gúnyolták kórusban, pedig csak hétéves volt, csak hétéves!... - zokogta fuldokolva, s a konyharuhába temette arcát.
Zsuzsi remegett, s keseregve gondolta, hogy rettenetes világ lehetett akkor, ha még az ártatlan kisgyermeknek sem kegyelmeztek. Annus neki sem kegyelmezett. Felsírt újra, s megint felé csapott a konyharuhával.
- Ezt tettétek, te mocsok!
Zsuzsi már rettegett. Látta Annus eszelős tekintetét, látszott rajta, hogy alig van magánál. Újra kitört belőle a keserűség, de már aligha tudta, mit beszél, megfenyegette Zsuzsit az öklével.
- -Megöltétek az első uramat is! Nem bírta már szegény a sok csasztuskázást, mindennapos zaklatásokat. A rendőr kezéből kicsavarta a pisztolyt, és bedobta a kútba... Húszan jöttek rá! Hajtóvadászatot indítottak. Felakasztotta magát a szerencsétlen. Inkább felakasztotta, mint a kezük közé kerüljön. De még ez sem volt elég! Ötvenkettő nyarán, éjjel csóvát dobtatok a házra, hogy   pusztuljon még az írmagja is! - zokogta fulladozva, s a konyhaszekrény ajtajához verte a fejét.
Zsuzsi szeme megtelt könnyel ennyi kín láttán. Hirtelen megszólalt, s védekezőn kiáltotta :
- Csak akkor születtem, Annus néni!
Annus mintha észre tért volna egy kicsit. Elfordult a konyhaszekrénytől, a konyharuhával törölgette könnyben fürdő arcát, aztán fáradtan legyintett.
- Akkor is azokhoz a mocskokhoz tartozol! Apád kommunista volt!
Zsuzsi nem tudta elviselni, hogy apját egy kalap alá vegyék a gyilkosaival. Sírt már maga is, így mondta:
- Az én édesapám becsületes ember volt, ártatlan abban, amivel Annus néni vádolja !
- Nincs ártatlan kommunista! - kiáltotta Annus, s hatalmasat csapott az asztal tetejére.
Zsuzsi tudta, hogy apját ilyen értelemben nem érheti vád. Biztos tudatában most nem rettent meg. Sírt ugyan, de elszántan ragaszkodott a maga igazához.
- De édesapám ártatlan volt ! Imre tudja. A testvére, jól ismerte, és szerette. Nem tudta volna szeretni, ha becstelen.
Annus csak azt hallotta meg belőle, amit akart.
- Azt látod elhiszem, hogy Imre szerette. Mindig is jó bolond volt.
- Édesapám is szerette Imrét. Jó testvérek voltak.
- Jó testvérek?! - csattant fel Annus hangja, s csípőre tette a kezét - Ugyan ne mondd! Hát akkor hol volt a díszes apád, mikor segíteni kellett volna ? Mikor kuláknak kikiáltott származásom miatt Imrét kicsapták tanyára tanítani, éveken át taposta a sarat, havat. Apádnak csak egy szavába került volna, de féltette a dőzst , a borjúhúst, azt féltette!... Amíg mi nyomorogtunk, puliszkán éltünk, ha akadt, addig ott fent borjúhúst zabáltatok. A két szememmel láttam!!!
Zsuzsi kikerekedett szemmel nézett Annusra. Imrétől alig hallott valamit a régi időkről, mégis meglepte, hogy hallgatott előtte arról, hogy évekig tanyán tanított. A borjúhús nem volt újság. Ismerte annak a nevezetes vasárnapi ebédnek a történetét. Imrétől, és Béla bácsitól is hallotta. Imre akkor mutatta be Annust a családnak. A borjúhúst Vagyki Laci vitte a vasárnapi ebédhez. Azért fogadták el, mert amúgy náluk is szegényes lett volna az ünnepi ebéd. Szülei nem tartoztak a kedvezményezettek közé.
Imre arról beszélt, hogy a botrányba fordult ebéd után majdnem megszakadt Annussal a kapcsolata. Elköltözött volna a fiával tőle, ha befogadják valahol, de akkor már a testvérei se merték pártfogásukba venni. Mindenki attól félt, hogy Rózsi bosszút áll. Édesapjától nem kellett tartaniuk. Imre azt mondta, megértő szeretettel állt a dologhoz, nem hűlt ki az ölelése, továbbra is szeretettel fogadták, ha fellátogatott. Vajon Annus tudja-e, hogy az akkori kesergésének is köze volt a szülei halálához?! Béla bácsi szerint, szülei sorsa azon a vasárnapon fordult a tragédia irányába.
Bánatosan nézte a magáról megfeledkezett asszonyt, s azon töprengett, miképpen tudná megértetni vele, hogy egyformán vádol ártatlant, s vétkest a bűnben. Megpróbálta a lehetetlent. Csendesen mondta :
- Rózsi miatt édesapámat is vádolja, Annus néni, pedig édesapámnak nem volt része abban a politikában, ami a népet nyomorgatta. Ha tetszik hinni, ha nem, nem értett egyet vele. Annyira nem, hogy amit Annus nénitől hallott, Tódor Györgynek a szemére vetette, mikor legközelebb Rózsiéknál összefutottak. Béla bácsi szerint megásta vele a sírjukat. Imre is, Béla bácsi is biztos benne, hogy szüleim nem baleset áldozatai lettek, hanem megölték őket.... Megölték a szüleimet, Annus néni !
Végét felsírva mondta, hiszen fájt a lelke a gondolatára is. Hallgattak aztán egy ideig mindketten. Ezek a percek lehettek volna a mérlegelés percei is. Kevésbé elvakult ember talán rádöbben, hogy eddig tévedésben volt, s megváltoztatja véleményét. Nem így Annus. Ha Zsuzsi tudta volna, hogy Imre hányszor, de hányszor próbálta megértetni ugyanezt a feleségével az elmúlt évek alatt, nem reménykedik. Annus parttalan, meggyökeresedett gyűlöletében nem mérlegelt. Felcsattant kárörvendőn a hangja.
- Megérdemelték a sorsukat!
Zsuzsi lélegzete elakadt. Ennyi gonoszságot még Annusról sem feltételezett. Vádló könnyekkel nézett rá, s az asszony visszanézett gyűlölettel. Örökre megfagyott köztük a levegő. Zsuzsi felsírt, s az ajtónak fordult.
- Elmegyek innen. Nem maradok itt tovább!
Annus rákiáltott.
- Sehova, egy tapodtat se! Itt maradsz. Ha az uram meggyógyult, eltakarodhatsz.
- Ezek után hogy maradjak itt ... - sírta Zsuzsi boldogtalanul.
Annus csepegő gúnnyal válaszolt.
- Majd meghúzod magad, ha annyira szereted Imrét!...- mondta, s aztán újra felcsattant a hangja- De már most mondom, az uramnak panaszkodni ne merj, mert kitaposom a beled! Megértetted?
Zsuzsi motyogott valamit, s kitámolygott a konyhából. Szobájában sírt egy ideig, aztán végiggondolta helyzetét. Rádöbbent, Annusnak igaza van, amíg Imre beteg, nem mehet el, mert súlyosbítaná állapotát az aggodalom. Itt kell maradnia, s úgy kell tennie, mintha minden rendben volna. Még akkor is ezt kell tenni, ha Annus közben őrjöngeni fog. Sejtette, hogy nem ez volt az utolsó ilyen eset. A szerencsétlen félig beleőrült az átélt szenvedésekbe, s ismétli majd gyakran önmagát. Félt tőle, mégis szánta, hiszen rettenetes élete volt.
 X/B
 A révházi kórház a városka harmadik parkjának a közepén állt, körülötte égbe nyúló óriás fenyők sorakoztak. A bekerítetlen parkba kijárhattak a betegek, s jó időben látogatókat is fogadhattak. Valami rend mégis volt ezen a téren, a látogatók először a portán át léptek be a kórház udvarára, s csak aztán mentek ki a parkba.
A kórház maga kétemeletes, hosszú, öreg épület volt, középen tágas lépcsőházzal. Az alagsorban volt a felvételi iroda, az ambulanciával, ott működött a labor, a konyha, a személyzeti ebédlő, s a mosoda.
A magasföldszint egyik szárnyában volt a sebészet, másik részben voltak a műtők, s a két intenzív szoba. Külön intenzív osztály nem volt a kórházban. Az első emelet egyik felén a szülészet osztozkodott  a nőgyógyászattal. Az emelet másik szárnyát a gyermekosztály foglalta el. A második emelet teljes egészében a belgyógyászaté volt. Az irodák, és a büfé a tetőtérbe kényszerült. Kis kórház volt, de ellátta a várost, és környékét. Mivel csendes volt a betegforgalom, családias légkör alakult ki. Nem vették túl szigorúan a látogatás idejét, indokolt esetben bármikor bemehetett a látogató.
Péter a hivatalos látogatási idő alatt szokta meginni kávéját a büfében két barátjával, Füredi Laci sebésszel, s Kékesi Feri belgyógyásszal, a belgyógyászati osztály vezető főorvosával. Előtte telefonon jeleztek egymásnak.
Füredi Laci nőtlen fiatalember volt, magas, vékony, fekete, jóvágású, és nagy szoknyabolond. Kékesi Feri néhány évvel idősebb volt mindkettőjüknél, szintén magas volt, de kissé testes, s már deresedett a halántéka. Kékesi főorvos minden tekintetben komoly fiatalember volt, négy kisgyermek édesapja.
Péter ezen a délelőttön nem telefonált a barátainak, s nem várta meg a telefonhívásukat sem. Biztos volt abban, hogy a lány meglátogatja nagybátyját, s magának akarta az élményt. Más oka is volt az egyedüllétre. Nem akarta, hogy Kékesi Feri észrevegye nyugtalanságát, mert korholná újra. Három esztendeje hajtogatja, hogy őrültség feladni a reményt egy hisztériás lány miatt. Nem neheztel rá, mert kívülről másképpen ítél az ember. Még a legjobb barát sem értheti meg azt a kínt, amit átél nap nap után. Példának ott vannak az ismerős lányok. Kedvesek vele, aranyosak, de zavartan kapják el tekintetüket a bal arcáról, pedig ezek a szemek nemrégiben még ígérgető szemek voltak, noha tudták, hogy vőlegény. A kis virág szemében nem akarja látni a szánakozást. Nem megy a közelébe, csak messziről figyeli majd, mert látni akarja, amíg lehet. Szeretne gyönyörködni benne, aztán megőrizni emlékét, amíg él. A másik ok Füredi Laci volt. Nem akarta, hogy a lány után vesse magát szokása szerint. Nem irigység munkált benne, hanem féltés.
Kávéscsészével a kezébe odaállt a büfé talpig üveg ablaka elé, s lenézett az udvarra. A portán sorra engedték be a látogatókat. A többség a park felé kanyarodott. Megremegett kezében a kávéscsésze, mikor feltűnt Takácsné. Mögötte jött a lány. Lelkével nézte. Rögzítette minden mozdulatát. Ahogy lépett, ahogy mozdult a karcsú, nyúlánk alak, feje tartását, haja hullámzását. Figyelte arcát, azt a kedves, szelíd arcot, melyen nyoma sem volt a rátartiságnak. Meglátta rajta a riadalmat is, amit Takácsné hátrapillantása okozott, de az örömmel, félelemmel vegyes várakozást is, ahogy felnézett a második emelet ablakaira. Nézte gyönyörködő szemmel, s lelkében örömszimfónia szólt.
X/C
 Füredi Laci barátja vállára tette a kezét, hangja rekedt volt.
-Ugye, csodálatos?! Mikor az imént megláttam, beleszédültem. Addig nem nyugszom, míg nem lesz az enyém.
Péter végigöntötte magán a feketét, s míg csapkodta a fehér köpenyt, hangosan morgott.
- A fene egye meg, most vettem tisztát !
Füredi Laci méltatlankodott.
- A lányhoz nincs szavad?! Ne mondd nekem, hogy egy ilyen csoda hidegen hagy.
- Nem, persze, hogy nem. Valóban nagyon szép lány... Ferinek jeleztél? Feljön?
- Ne térj ki, komám! - mondta a sebész bosszúsan, s úgy szólította, ahogy barátságuk kezdete óta szokta. Péter nevezte így a parkolóban, mikor új kollégaként a motorja helyére állt a kocsijával. Tréfásan megszólította, s tudtára adta, hogy foglalt helyen áll. Akkor még nem ismerték egymást, noha Laci is Révházán élt kisiskolás korában, de később szülei elköltöztek a megyeszékhelyre, s csak kész orvosként tért vissza a városba.
Péter sóhajtott.
- Mit akarsz, mit mondjak?
- Hogy ilyen szép lányt még sohasem láttál!... Egyszerűen észbontó! Részleteiben is. Figyelted a melleit ?! Hú, azok a formák ! Vagy a dereka. Átfoghatnám fél kézzel. A haja is káprázatos. Ez nem festett szőke, hanem eredeti aranyszőke. Értek hozzá. Erre mondják, hogy meseszép! Gyerekkoromban ilyennek képzeltem a tündéreket, de az is, komám ! Ez egy gyönyörű kis tündér.
- Ki a legújabb kiszemelted? - kérdezte egy vidám hang a hátuk mögött, s Kékesi Feri egyszerre tette kezeit mindkettőjük vállára.
Péter kényszeredetten mosolygott.
- Takács Imre unokahúgáról beszél.
A sebész hangja lecsapott rá.
- Hoppá! Honnan a jó csudából tudod, hogy ki az?! Most láttuk először. Mit tudsz, amit én nem?
Péter bosszankodva jött rá, hogy elszólta magát, magyarázkodva mondta:
- Csak tippeltem. Takácsnéval jött, láttad !...
- De ebből még nem következik, hogy Imre bácsi unokahúga lenne, te pedig határozottan állítottad !
Kékesi Feri megpihentette tekintetét Péter arcán, aztán maga felelt.
- Pedig logikus. Takácsné rokonságát ismerjük, révháziak. A múltkori epeműtéte után magad mesélted, hogy az ágya körül ült a rokonság egész idő alatt. A lány nem volt köztük. Akkor nem Takácsné rokona. Azt is tudjuk, Imre bácsinak is vannak testvérei valamerre. Valamelyikük lánya lehet. Úriféle, inkább tanult emberek lánya. Tegnap, mikor behozták Imre bácsit, az asszonyt tájékoztattam arról, hogy Imre bácsi szívével komoly gondok vannak. Talán értesítette a testvéreit, és a lány megjött az első vonattal.
Kékesi Feri a felesége révén ismerte meg Takács Imrét. Ili doktornő felügyelte Imre iskoláját, s összebarátkoztak. Mikor a fiatal orvosházaspár vett egy parasztházat, s renoválni kellett, Imréhez fordultak tanácsért. Kékesiék eredetileg nem voltak révháziak, nem ismerték a mestereket. Takács Imre azt is tudta, hol lehet olcsó homokhoz, sóderhez jutni. Péter, és Laci régebbről ismerte Imrét, mindkettőjüket tanította. Péter később sem szakadt el tőle. Imre mindvégig figyelemmel kísérte hajdani tanítványa sorsát. Ahányszor találkoztak az utcán, megállította, és beszámoltatta még egyetemista korában is. Nem csak ők voltak a tanítványai, a kórházban még számos orvos, s nővér tartozott a diákjai közé. Az idősebbek közül néhánnyal baráti kapcsolatban volt, mint a Gyermekosztály főorvos asszonyával, Zebegényi Elvirával is, aki egyben Péter közvetlen főnöke volt.
Amint Kékesi Feriék is megitták a maguk kávéját, a sebész felugrott.
- Na, szevasztok ! Megyek a belre, megnézem közelebbről is a tündérkét !- mondta vidáman, s elrobogott, mint a gyorsvonat.
Péterék kettesben maradtak, s Kékesi Feri szemében kérdőjelek voltak. Péter kesernyés mosollyal válaszolt.
- Az esti vonattal jött. Beszélt az öreg Vass-sal. Hallottam, hogy Imre bácsi unokahúga Budáról... Nem jöttek ki elébe. Az öreg Vass kísérte el Imre bácsiékhoz.
- Csak ennyi volna? - tűnődött a főorvos hangosan. - Nem találkoztatok? Nem beszéltetek?... Ha már olyan közel voltál, hogy meghallottad a beszélgetésüket, mert amúgy kicsit messze esik a peron a parktól.
- Mondjuk úgy, hogy érzékelt. Egy-két szót váltottunk, de nem tudja, ki vagyok. Nincs jelentősége a dolognak.
- Ahá! Azért remeg a kezedben a csésze?
- Remeg? - nevetett Péter rekedten, s tréfával akarta elütni - Kevesebbet kellene innom.
A főorvos jóindulatúan mosolygott,
- Abban biztos vagyok, hogy van jelentősége, és nem is kevés. Nem az a fajta vagy, akinek komoly ok nélkül remeghet a keze. Na, megyek! Ha több mondandód lesz, megtalálsz! - mondta, s barátin hátba ütötte.
Péter bólogatott, s maga is ment az osztályára. Ha több idejük lett volna, vagy nagyobb elhatározás benne, elmondja talán, hogy félti a kislányt, mert hite szerint nem azok közé tartozik, akik között Laci szokta keresni a prédát. Érzi biztosan. Füredi Laci előtt is hallgatott erről. Becsületből, lemondásból, reménytelenségből. Úgy érezte, nincs joga leállítani a barátját, s a kislány helyett sem dönthet.
Beletemetkezett a munkájába, s igyekezett nem gondolni arra, hogy Laci éppen most veti be magát a lánynál a szokásos módon. Nem akart gondolni rá, de a víz szakadt róla. Péter szokatlan viselkedése nem kerülte el Zebegényi Elvira főorvos asszony figyelmét. Már tájékozott volt. Ott volt a büfében, hihetetlen érzékkel sejtette meg a történteket. Rendkívüli teremtés volt a százhúsz kilós, ötven év körüli, szemüveges, tüske hajú asszony. Mindenre, és mindenkire kiterjedt a figyelme. Pétert pedig különösen kedvelte, s mindig szemmel tartotta, ahogy anya a nehézségekkel küzdő gyermekét.
X/D
Füredi Laci a belgyógyászaton ténfergett, szerencséjére kevesen szorultak sebészeti ellátásra ez idő tájt a révházi kórházban. Nyitva volt Takács Imre egyágyas kórterme, s kihallatszott Zsuzsi örvendező hangja.
- Olyan boldog vagyok, hogy sírni tudnék örömömben. Annyira féltem. Te pedig mosolyogva fogadsz bennünket, és azt mondod, már semmi bajod!
- Nincs is! - felelte Imre jókedvűen.
- De oka volt annak, hogy rosszul lettél.
- Hogyne lett volna oka. A kaszás rám nézett ugyan, de kancsal volt, és valahová másfelé ütött. Szerencsémre persze! Na, de ne higgyétek, hogy jól jártam mégis ezzel a kalanddal, mert csak bekerültem, és ide fektettek éppen a nővérkék szeme elé. Ha felülök, máris itt van valamelyik bugyis, és visszanyom a párnámra.
- Van rá okuk biztos, ha ennyire féltenek !
- Hogy féltés-e, azt nem tudom. De van okuk rá biztosan, ha más nem, most verik le rajtam az iskolai sérelmeiket ! - mondta jót nevetve. Aztán hozzátette csendesebben. - Híre ment, hogy behoztak. Jöttek csapatostul. Az este is, vagy hatan ülték körül az ágyam, alig kaptam tőlük levegőt.
Nem lehetett panaszkodásnak venni, mert közben bepárásodott a szeme. Zsuzsi megsimogatta a kezét.
- Szeretnek ők is, fogadj szót szépen!
- Igyekszem, kis madaram! Hanem most már magadról beszélj, hogy utaztál? Sógor nénid hogy fogadott?
Annus komor arccal ült az ágy végében, s felcsattant a hangja.
- Hogy fogadtam volna, megettem?! Nem látod, hogy itt van?
- Jól van, lelkem! - mondta Imre békítőn, s megpaskolta felesége kezét. - Látom, hogy itt van, és örülök nagyon. Jó együtt látni benneteket. Ez az igazi orvosság, és nem a gyógyszereknek nevezett kániszmergák !
Felnevetett, hogy belepirosodott. Zsuzsi aggódott.
- Nem árt a nevetés?
- Tanuld meg, kis madaram, hogy a jókedv mindenkor gyógyír. Hanem, azt mondd, Pali időben kint volt a vonatnál? Megismerkedtetek végre?
Zsuzsi tekintete Annusra rebbent. Az asszony fenyegetően nézett rá, s maga válaszolt sietve.
- Én voltam kint, a fiúnak Nagyegribe kellett menni, riadó volt.
Annus hazugságába Zsuzsi vörösödött bele, s lesütötte a szemét. Imre örvendezett.
- Te mentél ki, Annuskám?! Ezt külön köszönöm! Add ide gyorsan azt a dolgos kis kezed, hadd csókoljam meg !
Annus szemrebbenés nélkül fogadta a kézcsókot. Imre aztán jókedvűen szorongatta felesége kezét, s elmondta Zsuzsinak, hogy amióta nem tudtak Paliról beszélgetni, a fiú katona lett, továbbszolgáló, mert az erdészetnél kevesebb volt a pénz. Építkezni akar, kell a kereset.
- Hogyne kellene! - csattant Annus hangja megint. - Neki nem pottyan majd ölébe a vagyon. Tudjátok már, hogy Rózsi után ki örököl? Zsuzsi, mi?
Zsuzsi tekintete most Imrére rebbent. Nem tudta elképzelni, hogy Annus előbb ne érdeklődött volna. Provokálónak érezte a kérdést. Az is volt. Imre hunyorított, s higgadtan felelt.
- Mondtam már Annuskám, hogy majd a hagyatéki tárgyalás után többet tudunk.
- Mondtad, mondtad! De te vagy a testvér, nem?
- Rózsinak volt végrendelete, nem ismerjük a tartalmát.
- Kihagyott! A lánynak adott mindent.
Imre arca pirosodni kezdett, Zsuzsi sietve közbeszólt.
- Ha én bármit örököltem, a felét Imrének adom.
- Ccc! Neked semmi sem jár, téged felnevelt!
Imre rekedten mondta:
- Ejnye, lelkem, ez meg miféle megközelítés? Ilyen alapon egyetlen gyerek sem örökölhetne a szülője után.
- Az más. A szülő a saját gyerekének adja. Zsuzsit még csak örökbe se fogadta Rózsi, csak a gyámja volt. Amúgy is, tejbe-vajba fürösztötte, még mit akar?!
Imre újra piros lett, s nyugtalanul mozdult a párnáján.
- Ugyan. lelkem! Nem szívesen hallottál a budai dolgokról, azért annyit mégis tudsz, hogy szó sem volt dajkálásról. Szegény nővérem kíméletlenül bánt ezzel a gyerekkel, sokszor mondtam. Valóságos börtönben élt. Szobáján, és a kerten kívül sehova se léphetett be. Ha megéhezett, még egy szelet kenyérért sem a konyhába. Szép ruhái se tévesszenek meg. Rózsi csak maga miatt költött rá, magas pozíciójában a világ szemét kötötte be vele, amúgy alighanem rongyokban járhatott volna. Hidd már el végre! Megsirattad az Árvácskát, hát ennek a kislánynak is hasonló volt a sorsa. Nem csak a tenyérbe tett parázs éget, lelkem!... Sohasem fogom megbocsátani magamnak, hogy nem tudtam segíteni rajta.
Annus grimaszt vágott, Zsuzsi a nagybátyja keze után nyúlt.
- Ne mondj ilyet! Legtöbbet tetted értem, szerettél!
Imre elmosolyodott.
- Jól van, kis madaram. Gyógyítgasd csak a fáradt szívemet. De ezt a témát fejezzük be egyelőre. Arról mesélj, hogy mit csinálsz majd a két látogatás között? Elterveztétek már?
- Majd kiszolgálja magát. Nálunk nincsenek cselédek, akik körülugrálják! - utálatoskodott Annus.
Zsuzsiban lassan kialakult az a meggyőződés, hogy Annusból hiányzik az emlegetett ragaszkodás. Egyhuzamban ingerkedett, Imre betegségére nem volt tekintettel. Kezdett miatta nyugtalankodni. Imrét szemre nem zökkentette ki Annus a nyugalmából.
- Cselédek már sehol sincsenek, lelkem!- mondta szinte derűsen - Legfeljebb háztartási alkalmazottak vannak, de én nem is így értettem. Azt mondom, bár Budán se lettek volna, akkor ez a kislány többet tudna. Maholnap férjhez megy, és alig tud valamit a háztartásról... Vedd pártfogásodba, Annuskám, amíg itt van, tanítsd egy kicsit! Nálad jobb tanítója úgysem akadna. Megteszed a kedvemért, lelkem?
Annus válasz helyett sietve hozzáfogott az éjjeliszekrény rendezéséhez, de mivel Imre várta a választ, kis idő után kelletlenül felelt.
- Csak aztán ne mondja, hogy vendégségbe dolgoztattuk!
- Nem mondja, dehogy mondja ! Ugye, Zsuzsukám ?! - sietett Imre a felelettel, s várta Zsuzsitól is a megerősítést.
Zsuzsi zavarban volt. Hitte is, nem is, hogy Annus valamiképpen hajlandó foglalkozni vele, de Imre megnyugtatására készségesen felelt.
- Nem panaszolom. Szívesen segítek abban, amiben tudok. Budán néha kertészkedhettem, gyomláltam, locsoltam a kertet, de bármit szívesen elvégzek.
Annus nem felelt rá, de Imre elégedett volt.
- Ezt akkor megbeszéltük, lelkeim! Ej, de rosszkor jött ez a betegség! Most mehetnénk hármasban erre-arra. Bepótolnánk azt a sok elvesztegetett évet.
- Van is nekem arra időm! - mérgelődött Annus. - Még hogy menni, mikor azt sem tudom, hol áll a fejem. Most is, otthon ezer dolgom, Sárink meg horolni hív. Sánta Mariék is várják, hogy segítek valamit a lakodalom előtt. Imruskám, ne várj délutánonként bennünket. A délelőtt is kettévágja a napom. Hallod, hogy nem a hasam süttetem otthon.
Zsuzsi szeme nagyot rebbent. Azt hitte, délután is látja majd Imrét. Nem mert megszólalni, mert Annus olyan pillantást küldött felé, ami belefojtotta a kívánságot. Imre megértően felelt, miközben Annus egy üveg madártejet nyomott Zsuzsi kezébe.
- Na, akkor kezdheted a tanulást. Vidd ki a hűtőbe! Mielőtt beteszed, írd rá nagybátyád nevét, az a szokás! A hűtőn van ceruza.
Zsuzsi felpattant. Ebben a pillanatban elhitte, hogy Annus teljesíteni fogja Imre kérését, s nagyon örült neki. Hiszen elgondolni sem tudta, hogy mivel tölti az idejét két látogatás között. Ment örömmel, vitte kezében az üveg madártejet. Imre mosolygó szemmel nézett utána. Zsuzsi igen csinos volt. Hosszú, homokszínű rojtos, szőttes szoknyát viselt. Alját akkori divat szerint piros-kék sorminta díszítette a rojtok fölött, hozzá mély kivágású, testhez tapadó póló tartozott. Pólója, s a magas sarkú szandálja piros volt, a szoknya öve harmonizált azzal a táskával ami Imre ágyán feküdt. Rózsi Párizsból hozta a szoknyát övvel, táskával, ott már figyeltek az összhangra is. Aki ránézett Zsuzsira, s értett valamit a divathoz, azonnal tudta, hogy külföldről, vagy szalonból öltözködik, bár Zsuzsi karcsú, formás alakján bármilyen ruha csinosan mutatott volna.
Füredi Laci leugrott a nővérpultról, s Zsuzsi előtt termett.
- Segíthetek, tündérke? - kérdezte legszebb mosolyával.
- Csak a hűtőt keresem... - felelte Zsuzsi meglepetten, s szeme sarkából megnézte az ajánlkozót. Jóképű férfi volt, ferde vágású szemekkel. Köpenye, s nyakában lógó sztetoszkóp elárulta, hogy orvos.
- A hűtőt, igenis! - vágta rá a sebész, s körülnézett tanácstalanul. Egyikük sem látta. Laci a pult mögött ülő nővérkéhez fordult. - Elizke, hol tartják a hűtőt?
A csinos nővér kajánkodón mondta:
- Ahol a sebészeten. Keresse csak!
- Elizke, igazán!
- Azt lesheti, hogy pont én segítek. Keresse!
Zsuzsi közben meglátta egy mélyedésben, tolókocsi volt előtte, s elindult a hűtő felé. Füredi Laci néhány lépés után megelőzte, nagy igyekezetében majdnem átesett a tolókocsin, s kitárta Zsuzsi előtt a hűtő ajtaját.
- Tessék parancsolni! Be lehet tenni a csip-csup tejecskét.
Zsuzsi felnevetett. Fogta a hűtőn levő ceruzát, s ráírta Imre nevét. Közben a sebész egészen közel hajolt, nézte az írást, s felujjongott.
- Takács Imre ?! Nem mondja komolyan ?! Éppen a legkedvesebb tanító bácsimnak hozta ezt a finomságot? Imre bácsi ma is közel áll hozzám. Ha megengedi, bemutatkozom: Füredi László, csókolom a kezét !
Zsuzsi nem térhetett ki, maga is bemutatkozott, s együtt indultak vissza a hűtőtől. Hogy mondjon valamit, megkérdezte:
- Mit keres egy sebész a belgyógyászaton?
- Tündérnézőbe jöttem !- kapott rajta a gyakorlott hódító. - Tíz óra egy perckor kinéztem a sebészet ablakán, először káprázott a szemem, aztán fejbe kólintott a gyönyörű látvány. Azóta itt lesem, hátha felbukkan egy pillanatra. Zsuzsi, maga meseszép! Végtelenül boldog vagyok, hogy megismerhetem. Szeretném újra látni. Mikor láthatom? Bejön délután is, ugye feltétlenül bejön?! Itt lesem majd újra... - hadarta, s ragyogott közben az arca.
Zsuzsit zavarba hozta, s őszintén válaszolt.
- Szeretnék, de sajnos nem jöhetek. A néninek dolga van. Magamtól még nem találnék ide.
Füredi Laci megállt, s régimódin összecsapta a bokáját.
- Rendelkezzen velem! Hány órára mehetek magáért, és hova ?
Zsuzsi belepirult, s örömmel nézett a sebészre. Semmit sem szeretett volna jobban, mint Imrével kettesben lenni, nyugodtan beszélgetni Annus rosszindulatú jelenléte nélkül. Kötelező tartózkodásról is megfeledkezett.
- Ráérne valóban? - kérdezte, s még jobban elpirult.
A nővérpulttól odaszólt a nővér.
- Ilyesmire mindig. Ugye, doktor úr?
Füredi Laci elengedte a füle mellett a megjegyzést, s ragyogó arccal felelt Zsuzsinak.
- Feltétlenül. Hova mehetek magáért ?
- Nagybátyámék vendége vagyok.
- Van egy ócska járgányom, négy előtt öt perccel ott vagyok. De nem csak ma, amíg itt van, délutánonként boldogan hoznám-vinném. Négyig dolgozom, de megoldható. Imre bácsiék messze laknak, gyalog amúgy is fárasztó volna. Kisdiák koromban gyakran megfordultam náluk. Imre bácsi jó néven vette, ha a nebulók érdeklődtek a híres bogárgyűjteménye iránt. Akkor délután találkozunk, gyönyörű tündérkém?
Zsuzsit zavarta a tündérezés, de csábította az ajánlat, s bólintott. Már a kórterem ajtajában állt.
- Viszlát! - mondta mosolyogva, s belibbent az ajtón.
Füredi Laci még inkább megszédült, jókedvében megpördült a tengelye körül, s csókot dobott Elizkének. A csinos nővér válaszul hozzávágta a kezében tartott dossziét. A sebész szerencséjére akkor éppen rajtuk kívül senki sem volt a folyosón. Lehajolt, s összeszedte a kórlapokat vidáman, s megcsókolta az érte nyúló kezet. Aztán fütyörészve kiment az osztályról.
Füredi Laci ilyen kedves csibész volt. A kórházban minden csinos lányt megkörnyékezett már, s nem titkolta.  Ahogy ezúttal sem. Elizke nála töltötte az elmúlt éjszakát, megtette máskor is, s a sebészt cseppet sem zavarta, hogy a csinos nővér előtt ügyeskedte ki Zsuzsitól az első randevút.
X/E
A látogatás után a kórház parkolójában Annus rátámadt Zsuzsira.
- Tanítson téged a radai rosseb! - kiabálta. - Mit képzelsz, jókedvemben játszom ezt a kutyakomédiát? Imre ötleteihez ne helyeselj többé, mert szálanként tépem ki a hajad!
Zsuzsi lehajtotta a fejét, s hallgatott. Nagyon haragudott magára, hogy egy percig is elhitte Annus színjátékát. Aztán csodálkozott, hogy épségben megérkeztek a Rét utcába, mert Annus úgy vezetett hazáig, mint egy kamikaze. Megállt a házuk előtt, s Zsuzsi ölébe dobta a kapukulcsot. Barátságtalan, pattogó hangján mondta :
- A belső ajtó nyitva van. Pali ma hazajön a laktanyából. Üzenem neki, a sánta Mariékhoz mentem baromfit pucolni. Mire estére megjövök, takarodj a szobádba! Na, tűnés, és ne felejtsd el, hogy mit mondtam. Ma már nem akarlak látni, elegem van belőled !
Dél volt, de ebédről egy szót sem szólt. Zsuzsi bement a házba, s mivel eddig nem volt módja rá, körülnézett egy kicsit. Imrétől tudta, hogy a nagyapai ház elé építették a maguk téglából készült, kocka alakú családi házát, amit már nagyjából ismert. Inkább az öreg házra volt kíváncsi.
Annus bezárta a maguk szobáját. Nyugtalanul nyitotta meg az öreg ház felé vezető ajtót. Imréék előszobájából nyílt a zárt folyosó, mellyel összekötötték a két épületet. Szerencsére az ajtó nyitva volt. Kedves élményre számított. Tudta, az öreg ház két szobából, s közepén lévő konyhából áll, melynek valaha szabad kéménye volt. Belépőtől félkör alakú, nyitott falrész választja el a belső alkóvot, az volt nagyszülei konyhája. A hajdani nagyszoba régen műhelyként működött, most Pali szobája volt. A kisebbik szobát Imre dolgozószobának nevezte ki. Oda húzódott füzeteket javítani, ott készült fel a másnapi tanításra. Ott voltak a könyvei is, és a híres-nevezetes lepke, és bogárgyűjteménye a falakon.
Csalódás érte. Annus bezárta az alkóvos konyha ajtaját, csak onnan közelíthette volna meg a többi helyiséget. A zárt folyosó szerencsére világos volt, apró ablakszemekből álló udvari falán beözönlött a fény. Folyosóra nyíló, kisméretű ablakokon keresztül szemügyre vehette nagyszülei hajdani lakását. Ahol valaha a koporsók készültek, most modern bútor állt, szép szekrénysor televízióval, kényelmes fotelokkal, heverővel. Gitárt dobott valaki hanyagul a heverő díszpárnái közé, de egyetlen könyvet sem látott a szobában. Ez meglepte. Pali nem olvasott, pedig Imre nevelése volt, ahogy Imre gyakran emlegette. Persze, Imre könyveiből is válogathatott, ha mégis igénye volt az olvasásra, de nehezen tudta elképzelni, hogy valakinek ne legyenek saját könyvei. A kedvencei legalább.
Az alkóvos helyiség valóságos népművészeti mini múzeum volt. A falon festett tányérok tucatjai díszelegtek, a sarokban százéves rokka állt. Mozsarak, cserépedények sorakoztak a kevés bútoron, melyek faragásai, festett virágai magukon viselték Takács nagyapja keze nyomát.
Bepárásodott szemekkel nézte. Aztán sóvárgón bámulta Imre szobaablakán át a polcokon sorakozó könyvek garmadáját. Ott voltak pár méterre, de nem juthatott hozzá. Tekintetével megsimogatta a kopott íróasztalt, Imre fogason lógó iskolaköpenyét. Míg a szobát nézegette az ablakon át, meditálgatott azon, hogy Imrének milyen élete lehet ebben a házban. Arról már volt sejtése, hogy miképpen telnek napjai. Ebben a kisszobában minden bizonnyal. Ha nem foglalkozik az iskolai dolgokkal, akkor olvas, azért áll az ablak közelében a bordó bársonyhuzatú öreg fotel, vagy barkácsol. Erről árulkodik a sarokban meghúzódó kis gyalupad, fölötte sorakozó szerszámok, s hallgatja közben a világvevő rádióját, mely az első szerzeménye volt fiatal tanító korában.
Legjobban azt szerette volna tudni, hogy él, mint férj, mint szeretetre, gyengédségre vágyó társ. Annus viselkedése után megrendült a bizalma abban, hogy Imre életéhez hozzátartozik a mindennapos öröm. Annus ingerkedései, felfogása kizárta. Mégis reménykedett, hogy valami módon rátalál néha az örömre, s gondolta bizakodón, hogy talán Annusnak is vannak nyugodt napjai.
Visszament a kockaházba, s benézett Annusék szobájába a csipkefüggönyös ajtón át. Kínos rend volt benne. Csipketerítők a fotelok hátán, s minden elképzelhető helyen. Meglepte a rekamié felett a nagy Jézus-kép. Imre lélekben hívő volt, de nem hivalkodott vele. Csendes hálaadó volt inkább, mint jómaga, s igyekezett Isten tetszése szerint élni.
Annusról tudta, hogy gyakran emlegeti vallásosságát. Nem tudta kikerülni a gondolatot: " Hogy fér meg a hite a gyűlölettel?"
Kiment a kertbe, s ott folytatta az elmélkedését. Ért az eper éppen, lehajolt időnként, s élvezettel kóstolgatta. Alacsony kerítések voltak mindenfelé, s egyszer csak hallja, hogy két szomszédasszony róla beszél. Az egyik átkiabált a másiknak az alacsony kerítés felett.
- Látod, Terus?
- Látom, gyomlál, vagy mifene.
- Van eszibe. Zabálja az epret! Az ilyennek büdös a munka.
Megkeseredett szájában a gyümölcs. Bement a kertből a szobájába, leült az ágya szélére, s mint akinek hirtelen elege lett minden gyűlölködőből, sírva fakadt.