Asszonysorsok. Megjelent regényeim blog változata

X/A
Péter a vendégekhez fordult.
- Most pedig irány a taxik, megyünk Budára, terített asztal vár bennünket!
Béla hozzájuk lépett, hangja vibrált.
- Édesanyádnak bemutatnál?
Péter udvariasan mozdult. Erzsi meglepődött kicsit, de nyújtotta kezét az elegáns pesti úrnak. Szokványos bemutatkozásnak indult, de  doktor Boda  Béla nem érte be kézfogással. Hódolattal szájához emelte özvegy Kerekes Sándorné, született Jónás Erzsébet kezét.
Erzsi elvörösödött. Életében először illették kézcsókkal. Péter még sohasem látta anyját ilyen zavarban. Belekarolt rejtegetve mosolygását, s vitte Zsuzsival együtt a parkolóba. Béla velük tartott, s útközben mondta:
-Ti üljetek be a kocsimba, Ákosnál van a slusszkulcs. A fiúkkal taxiba ültetjük a vendégeket, aztán óvakodón megyünk. Előttetek, utánatok a fiúk. A taxik majd besorolnak. Kell az óvatosság. Ki tudja, Kozmáék előre mi mindent terveztek még.
Mikor már mindenkinek volt helye, Béla is beült az Opelbe Ákos mellé, indulhattak. Nyolc taxi sorolt be a három autó után. Míg Buda felé robogtak, Béla hátrafordult, s részletesebben is beavatta Pétert Kozmánál tett látogatásukba.
- Ahogy már említettem, reggelre meggondolta magát. Sejtettem előre. Még az este felkerestem egyik újságíró barátomat. Megbeszéltük a blöfföt. Ha szükségem lesz a segítségére, felhívom és Kozma kezébe adom a telefont. Megerősíti a glossza megjelenését. De nem került rá sor, mert a gyalázatos kerek perec megtagadta, hogy bármennyit is fizessen. Azt mondta, érjétek be a bútorokkal. Tetejében azzal fenyegetőzött, hogy elhallgattatják a tanúkat, megvannak hozzá az eszközeik. A fiúk akkor gurultak be, a többit tudjátok... - mondta, s Erzsire mosolygott. - A gyerekek nem mennek üres kézzel Révházára, Erzsike! Ha szabad így szólítanom  ?!
Péter az anyjához fordult.
- Zsuzsi elveszettnek hitt örökségéből, Béla szép összeget szerzett vissza.
-Az úr talán rokona Zsuzsinak?– kérdezte Erzsi feszengve.
- Csak Béla, kezét csókolom, ha szabad kérnem… - sietett az ügyvéd a közbeszólással.
Péter felelt anyja kérdésére:
- Béla ügyvéd, Zsuzsi keresztapja, gyámja is félig-meddig. Mellette segítő jó barátunk,  édesanyám! Megtisztelt engem is a barátságával.
Béla igyekezett hárítani a dicséretet.
- Legalább annyira megtiszteltél te is engem, barátom-fiam! Zsuzsit pedig valóban a lányomnak tekintem, hiszen édesapja a legjobb barátom volt, nyugodjon békében!
Zsuzsi hálásan nézett Bélára, amiért édesapját megemlítette ezen a napon. Béla félreértette a pillantását, s vigasztalón mondta :
- Kis menyasszonyunk, fel a fejjel! Lassan véget érnek a megpróbáltatások. A gazdaház is közelebb jött, ahogy mondottam volt.
Erzsi csodálkozott a gazdaház említésén, de fahangon csak annyit kérdezett:
- Sokáig megyünk még?
- Megérkeztünk, édesanyám… - felelte Péter. Éppen a kis tér bejáratánál voltak -  A szemben lévő villa Zsuzsi nagynénjének tulajdona volt. Az emlegetett Kozma csellel azt is megszerezte. Most még használhatjuk Bélának köszönhetően, de hétfőtől át kellene adnunk.
Erzsi tekintete Zsuzsira rebbent, aztán a villára, s még keményebbek lettek a vonásai. Péter látta, s befele sóhajtott:"Nem békül az anyja, nem békül!"
Kiszálltak a kocsiból, megvárták a rokonokat a járdán. Péter néhány szóval tájékoztatta őket is, csak aztán indultak be a kitárt kapun. Klári és Szilárda a lépcső tetején fogadta őket. A volt apáca szerény öltözetben, sötét szoknyában, fehér blúzban volt, Klári viszont meghökkentette az érkezőket. Hetven évéhez közeledő, platinaszőke hölgy hajdan olyan kedves, s divatos ünneplőt viselt, piros-fehér-zöld magyar ruhát, pártával, csizmával.
A kamaszok, tinik illetlenül nevetgéltek, az egyszerűbbhöz szokott asszonyok egymásra néztek ítélkezőn. Talán nem teszik, ha tudják, évtizedeken át külföldön élő asszony szívében megőrizte a ruhához tartozó nemes érzéseket, s tiszteletükre öltötte fel az ünnepi magyart.
Péter az idős hölgy mellé lépett.
- Bemutatom kedves szomszédasszonyunkat, Klári nénit! Szeretetből vállalta tisztét, fogadják ugyanúgy szeretettel!
Mari néni keveset hallott belőle, s azt kiabálta:
- Nézzétek, Erzsink, az öreg nagysága éppen olyan ruhát visel, mint az iparoskörben annak idején a jobb módú jányok! Ej, de fájin divat volt ez, én is szerettem volna magamnak ilyet.
- Ne kiabálj, mi nem vagyunk süketek! – mérgelődött Erzsi. Kedvetlenségében megvolt az a rossz szokása, hogy Mari nénin töltötte ki bosszúságát.
Klári nem vette zokon az "öreg nagyságát", azt is tűrte, hogy Mari néni megtapogassa. A többi érkezőnek kedvesen mondta:
- Tessék, csak, tessék! Asztalhoz lehet ülni mindjárt. Kedves segítőink mutatják az utat.
Zsuzsi nagyot nézett. Két idegen asszony állt az ajtóban, fehér kötény volt rajtuk, s vezették beljebb a vendégeket, ahogy érkeztek. Maga szaladt a konyhába, s közben lázasan kavarogtak a gondolatai. Hányan is jöttek, hány merőkanál is volt a leves, talán jut majd mindenkinek valamennyi.
Péter bement utána Szilárdával, s igen határozott volt.
- Zsuzsikám bízzuk Klári néniékre a többit. Nekünk a vendégekkel kell foglalkoznunk. - mondta Szilárdával egyetértésben.
- Mindjárt, kedves, mindjárt…, - felelte Zsuzsi, s izgatottan nyitotta a sütőt. Megnézte, melegen tartotta-e a húst, tésztát, krumplit ; Aztán sietve gyújtott a leves alá, s könyörgőn folytatta - Menj előre. Ezt nekem kell megtüzesíteni, nem szeretném, ha felforralnák. Mi van a marhapörkölttel, megnéznéd?!
Péter nevetett.
- Már a téren kint volt az illata. Ne nyugtalankodj ennyire, kis virágom! Gyere szépen! - mondta, s ellentmondást nem tűrve vitte magával.
Az ebédlőben hangos jókedv fogadta őket. Az asztal végén ott ült a bográcsos asszony a fiatalabb Subával, s onnan kiabált előre Péter anyjának.
- Hogyhogy itt vagy, Erzsi?! Azt beszélték, hogy eszedbe sincs, oszt mégis itt vagy?!
Erzsi "nem hallotta meg" a kérdést, amúgy is elnyomta a nevetés, a hangos beszéd. Sanyi bátyja éppen nagy hangon tréfálkozott.
- Azt mondjátok, a jövendő menyecske főzött?! No, erről eszembe jut egy vicc. Azt mondja első nap a ifiasszony az urának az asztalnál: Az igaz, hogy csak bablevest tudok meg palacsintát, de azt fájin! Erre az ember: No, és ez most melyik?
Nevettek végig az asztal mellett. Zsuzsi pirosan ült a helyén, s jobban drukkolt, mint addig. A fehér kötényes asszonyok behozták a leveses tálakat. Majd külön a leveshúst, külön a zöldséget, s hozzáfogott a vendégsereg.
Az első kanál után Mari néni kiabálta:
- Ej, de jól főznek Pesten!
Ica nővére visszakiabált.
- Zsuzsi főzte – állítólag!
- Mindjárt gondoltam. Jó a vendéglői koszt, csak drága!
Péternek fontos volt Mari néni véleménye, odament hozzá, s a fülébe mondta:
- Zsuzsi főzte!
Az asszony arca felderült, rámosolyogott Zsuzsira, s Erzsinek kiabálta:
- Hallod, Erzsink?! A fiad azt mondja, a mi jányunk főzte. Mit szólsz?
- Egyél! Ne kiabálj folyton. Muszáj neked állandóan beszélni?! – mérgelődött Erzsi újra, s egyetlen szót sem szólt a tányérjában gőzölgő, aranyló húslevesre, pedig körülötte akkor már kórusban dicsérték.
Zsuzsi köszönte a dicséreteket. Kedvesen, szerényen mosolygott, de nem örült igazán, hiszen az hallgatott, akitől legjobban várta az elismerést. A bográcsos asszony megszólalt megint az asztal végén kiabálva.
- Emlékszel, Erzsi – ott az eljegyzéskor csigatészta volt a húslevesbe?!
Mari néni véletlenül meghallotta, s méltatlankodva mondta:
- Ejnye már, mit kiabál ez a Kocsis Bözsi?! Ugyan szólj már rá, Erzsink!
- Az volt, kézi csiga! – nézett rá Erzsi mérgesen, de a bográcsos asszonyhoz most sem szólt. Gépiesen evett tovább.
Boda Béla ült Erzsi másik oldalán, s most odafordult.
- Felénk nagy divat volt régen is. Szegény édesanyám is gyakran készítette. Emlékszem, babramunka volt, de kétségkívül ünnepi… Magam is révházi születésű vagyok, Erzsike! Csak a háború után jöttem fel a fővárosba.
Erzsi erre már ránézett.
- Révházi volna az úr?!
- Csak Béla, ha szabad kérnem… Talán ismerte is a családomat. Nagybátyám Boda esperes volt. Édesanyám vezette a háztartását a plébánián. Ott nőttünk fel szegény Tamás öcsémmel.
Erzsi letette a kanalat meglepetésében.
- Mariska néni fia volna az úr?! Már megbocsásson, csak így neveztük a szegény megboldogultat. Lánykoromban gyakran megfordultam a plébánián. Jól ismertem. Áldott jó asszony volt. Hamar elvitte a szíve. Azt beszélték, a másik fia miatt. A Tamás fiatalúr elesett a fronton, ugye ?!
-Az öcsémről téves hírt kaptunk. Csak fogságba került, majd lágerbe évekre. Onnan szökött valahogy nyugatra. Ott is maradt haláláig. Hosszú betegség után mostanában temettük el Innsbruckban.
- Nahát, hogy az úr a Mariska néni fia! Nem gondoltam volna, olyan más lett. Emlékszem, hogy milyen volt. Mind a ketten vékonyak voltak, nagyon hasonlítottak. Akkoriban diákok voltak. Mindig a kertben olvastak, és megnéztek bennünket, lányokat. Segítettünk a mamának. Az esperes úr berendelt bennünket oltárt díszíteni, oltárneműt mosni, vasalni… Jól emlékszem az iker fiatalurakra, de meg nem ismertem volna az urat!
- Negyedszázad telt el azóta, Erzsike! De ne bántson meg ezzel a folytonos urazással. Engedné, hogy Péter uraztassa magát a barátai édesanyjával?
- Adnék is neki!
- Na tetszik látni! Akkor remélhetem végre, hogy a keresztnevemen szólít ?!
Erzsi zavarban volt, s megkerülte a feleletet.
-Több ideje is annak, mint negyedszázada. Az még a harmincas évek elején volt, hogy láttam a fiatalurakat… Akkoriban mentem férjhez. Utána már nem jártam be a plébániára.  Mentek a fiatalabb lányok. Az asszonyoknak otthon is akadt dolga, főleg a gyerekekkel. Három év alatt három gyerekem született. Három fiú. Kettőt elvett az Isten. Talán hallotta is Pétertől az úr… a Béla?!
- Hallottam, Erzsike! Péter sokszor emlegette az édesanyját. A gyerekek gyakran meghívtak vacsorára. Míg a kis gazdaasszonyka a konyhában serénykedett, Péterrel beszélgettünk. Régebben is megfordultam itt naponta. Hosszú éveken át szoros szálak fűztek Zsuzsi nagynénjéhez.
- Akkor most dupla gyásza van... – mondta Erzsi, de nem volt igazi részvét a hangjában. Hozzáfogott a marhapörkölthöz, s hallgatott. Béla is csendben volt egy ideig, aztán megszólalt újra.
- Az igazsághoz tartozik, hogy Rózsika szakított velem nem sokkal a halála előtt. Az emlegetett gazfickó volt az oka, megbolondította. Kellett neki a vagyon. Zsuzsi segítségére tértem vissza a villába.
Erzsi nem felelt. Talán gondolta, eleget beszélgettek már, s rendületlenül evett. Mari néni méregette Bélát egy ideig, aztán megbökte Erzsi háta mögött.
- Az úr tényleg ügyvéd?!
- Az vagyok, Mari néni.
- Na, akkor segíthetne nekem, ha mán rokon… A szövetkezet nem akarja kiadni a háztáji járandóságomat.
Erzsi paprikapiros lett.
- Ne beszélj ostobaságokat! Nem terheljük ilyesmivel az urat. Majd Péter elrendezi.
- Nem teher, Erzsike, szívesen segítek. Látogatom majd a gyerekeket. Elmegyek Mari nénivel a szövetkezetbe. Utánanézek a dolognak.
- Szó se lehet róla! Jól néznénk ki, ha ügyvéddel szaladgálnánk. Ránk sütnék, hogy felvitte Isten a dolgunk. Majd elintézzük magunk, ahogy eddig.
- De egy ügyvéd azért mégis más, no! – motyogta Mari néni, mint aki jól hallotta nővére szavait, vagy csak kitalálta, s ránézett Bélára kérőn. Az ügyvéd rákacsintott. Mari néni megvidámodott, s jókedvében védelmébe vette a nővérét.
- A mi Erzsink nem ilyen haragos ám, csak mostanában perel a világgal. Amúgy csak velem szokott.
Béla elmosolyodott.
– Pétertől hallottam elégszer, hogy melegszívű, áldott jó édesanyja van. Mosolya is megfogott, akár szegény anyámat látnám.
Erzsi meghökkent. Éppen egy uborkát készült kivenni a tálkából, ott felejtette, s tiltakozón mozdult.
- Olyan sokszor nem láthatott mosolyogni az úr, a Béla…, Van is kedvem nekem mostanában hozzá!
- Láttam a fényképét, amit Péter őriz. Nagyon hasonlít szegény édesanyámra, ha még tetszik emlékezni rá. A hasonlóság örömmel töltött el. Ami pedig a perelést illeti. Erzsike még nem tudja, hogy semmi oka rá. Aranyos kis menye lesz, becsületszavamra!
Erzsit nem érdekelte az idegen úr becsületszava. Marira förmedt.
- Egyél! Kihűl a bográcsos, aztán majd jajgatsz az epédre. Amúgy sem kell mindenbe beleszólnod. Beszélsz itt nekem összevissza.
Mari néni az ügyvédre mosolygott, s a tányérja fölé hajolt sietős igyekezettel.
 X/B
 Az ebéd végén Péter megállt anyja széke mögött, kezét gyengéden anyja vállaira helyezte, mint akinek mondandója van. Erzsi nem akart tudomást venni a fiáról, másik lánytestvéréhez beszélt az asztal fölött. Sírós hangon valami ismerős temetését mesélte, s nem akart véget érni a történet. Péter várt egy ideig, aztán sóhajtott, mint akinek bánata van, s Mari néni füléhez hajolt.
- Zsuzsi öltözne. Tetszik segíteni?
Mari néni meghallotta, felpattant, s körülnézett büszkén.
- Engem hívsz, édes gyerekem, hát persze, hogy segítek! – mondta a maga hangos módján, s ment Péterrel egyenes derékkal.
Erzsi sértődötten mondta a másik lánytestvérének.
- Ez a Marink akkor hall, mikor akar!
- Hogyhogy nem téged hívtak?! —csodálkozott Ica
- Engem ne is hívjanak! - felelte Erzsi elutasító hangon, s kerülte az ügyvéd tekintetét.
Péter be akart menni Mari nénivel a hálóba, de Klári útját állta.
- Nem lehet, öltözik a menyasszony!
- Klári néni babonás?! - kérdezte Péter elvigyorodva.
- Ez nem babona, hanem rend! – mondta, s csak Marit engedte be az ajtón – A vőlegénynek kívül tágasabb, ha a menyasszonyt öltöztetik!
- De a ruhám! - hökkent meg Péter – Nekem is öltöznöm kell.
- Az empire szobában van minden. Ott tessék öltözni!- mondta szigorúan, aztán tegezve folytatta - Hívd be édesanyád, Péter! Nem szabad megbántanod. Hívd be, fiam!
Péter feje lekókadt.
- Nem ismerek rá, mintha nem is ő volna. Megkötötte magát. Most is, úgy viselkedik, mintha toron volna. Visszautasít majd, kár próbálkozni.
- Zsuzsit talán, de a fiát?!
Péter sóhajtott, s ment az anyjához. Nem szólt, nem kérte, csak megfogta a kezét, s vitte magával az empire szobába. Klári már kikészítette az új öltönyt, inget, cipőt. Mikor Erzsi meglátta, nagyot jajdult.
- Szűzanyám! Miből vetted? Költségbe, adósságba verted magad?! Miért nem jöttél haza az öltönyödért ?! Ha tudom, hogy rendes esküvő lesz, felhozom magam.
- Rendes esküvő ?! Ha a szíveddel gondoltál volna rám, tudnod kellett volna, hogy csak rendes esküvő lehet… - mondta, s hozzáfogott vetkőzni.
Erzsi az öltönyt nézegette, s nem akarta meghallani fia neheztelését.
- Csináltatott. Angol szövet. Egy vagyont adhattál érte. Sokba kerül nekünk ez a lány. Nem elég a bánat, még költség is!
- Vásárba jöttél? - kérdezte Péter fojtott hangon. – Ha már itt tartunk, Zsuzsi egész vagyont hoz a házasságba. Nekem mi van?! A diplomám, és a két kezem. Nézz körül! Visszük a bútort, olyan gazdag éléskamrát, amilyet még nem láttál, és a házra valót!… Megvesszük a gazdaházat, ha eladják nekünk.
- A gazdaházat?! – csattant fel Erzsi hangja – Miért nem mindjárt a tanácsházát?! Hát ilyen lány kell neked, aki ilyen nagyravágyó, nagyzoló?!
Péter a velencei tükör előtt állt, elegáns volt az új öltönyében, úgy állt rajta, mintha ráöntötték volna, de arcáról ordított a keserűség.
- Kimeríthetetlen a tarsolyod! Bárhogy alakul, azonnal megvádolod. Most éppen azzal, hogy nagyzoló, nagyravágyó… Dehogy az, dehogyis! Csak nagy családot szeretne, sok kisgyereket. Szegénykém úgy gondolja, a gazdaház éppen megfelelő lenne. Édesanyám, mi van veled, mintha nem is te volnál ?!
Erzsi sírva fakadt.
- Te sem vagy a régi, az én jó, engedelmes fiam! Megbolondított ez a lány, kiforgatott önmagadból. Én sem ismerek rád.
- A szíveddel nézz rám, és rám ismersz! – mondta Péter, s kirohant a szobából, mint aki levegő után kap.
Erzsi leroskadt a selyemhímzésű kanapéra, s két tenyerébe temette arcát. Boda Béla lépett a szobába. Néhány pillanatig némán nézte az asszonyt, aztán megszólalt:
- Jó barátként jöttem ide, Erzsike… Olyan ember szól most, aki gondolatban fejet hajtott maga előtt, miközben esténként hallgatta a fiát. Péter ragaszkodó szeretettel beszélt az édesanyjáról. Tudom, Erzsikének is a fia a mindene. Ez bátorít arra, hogy kérve kérjem: Vigyázzon, édes drága asszonyom, mert ha most rosszul dönt, Pétert örökre elveszítheti!
Erzsi felemelte a fejét. Arcán élő, eleven volt a bánat.
- Nem értheti, Béla! Senki sem értheti az én nagy bánatom.
- Talán mégis… Többé-kevésbé ismerem a helyzetet. De azt biztosan tudom, hogy ez a két fiatal mélységesen szereti egymást. Zsuzsi tiszta emberke. Péter előtt még pajtása sem volt. Szegény Rózsika valóságos rabságban tartotta. Zsuzsinak ez a szerelem megváltás, egész lényével viszonozza. Péter pedig az életénél is jobban ragaszkodik hozzá. Bizonyította. Hetek óta a poklot járja ezért a kislányért. Kozmáék megfenyegették, megtámadták, verekedett érte. Mikor azt látták, hogy tántoríthatatlan, az életére törtek… Tegnap délután kutyával akarták széttépetni itt a téren. Ma a vonatnál is bajba kerül, ha nem érkezünk idejében. Mondjak még többet?
- Életveszélyben volt?! – rebegte Erzsi elhalványodva.
- Sajnos, igen! Tegnap délután hazafelé tartott. Két autóval követték. Az egyikben ott volt a véreb. Ha Erzsike nem telefonál éppen akkor, ha Zsuzsi nem szalad ki Péter elé, hogy siessen, mert a telefonnál várja az édesanyja, akkor nem látja meg, hogy mi készül Péter ellen. Fia a szökőkúthoz menekült, nadrágszíjjal a kezében várta a véreb támadását kevés eséllyel. Zsuzsi odarohant, testével eltakarta, és úgy sikított rémületében, hogy összeszaladt a környék.
Erzsi már zokogott. Béla gyengéden a vállára tette a kezét.
- Nyugodjon meg, édes drága asszonyom. Él a fia, hála istennek! A történtek ellenére is boldogan készül az esküvőjére. Csak édesanyja hozzáállását fájlalja. Ne engedje el anyai áldás nélkül. Hallgasson rám, Erzsikém!
Erzsi mozdult. Mozdulatában kénytelen-kényszerű megadás volt, de hiányzott a belenyugvás. Tanúskodtak róla záporozó könnyei. Törölgette volna a szemét, de nem volt mivel. Béla a díszzsebkendőjét nyújtotta.
- Boldoggá tesz, ha elfogadja…- mondta fojtott hangon, s csak a vak nem látta, hogy miféle érzés van a szavak mögött. Erzsi nem látta meg. Nem is érdekelte volna. Letörölte könnyeit, s sóhajtva mondta :
- Szép magától, hogy ennyire szívén viseli a sorsunkat!
- Megvallom, nem csak a gyerekek miatt… - nyilatkozta az ügyvéd, de látta aztán, hogy korai még folytatni. Karját nyújtotta Erzsinek - Jöjjön, édes asszonyom! Ölelje meg őket, mielőtt elindulnak.
Erzsi elfogadta a felajánlott segítséget, belekarolt Bélába, így mentek ki a hallba. Péterék a hall közepén álltak, körülöttük volt a rokonság. Zsuzsi meseszép volt, kedvesen mosolygott a kör közepén, Péter szédült örömmel állt mellette. Mindenfelől dicsérték az ifjú párt.
- Szépek vagytok!…Hú, de szívesen lennék a helyedbe, fiú!… Gyönyörű a menyasszony!… A vőlegény se kutya! … Különleges a piros szegfűkoszorú Zsuzsi hajában, és igen jól mutat!…Szépek vagytok gyerekek, Isten éltessen benneteket sokáig!
Két lányka is Zsuzsi szegfűkoszorújáról beszélt.
- Nekem is ilyen koszorúm lesz! – mondta Feriék Andija.
- Csak az aranyszőkéknek áll jól, láthatod! Majd az én fejemen nézd meg! – felelte Ica Mónikája, s megigazgatta seszínű fürtjeit.
Mari néni túlkiabálta a többieket.
- Istenem, hogy milyen szép ez a jány! Haja, az arca, a termete, no meg a ruhája. Az Isten megsegítette a fiunkat, valósággal megsegítette!
Erzsinek utat nyitottak.
 - Szeretnélek megcsókolni benneteket… - motyogta halkan, kibukó könnyekkel.
Péter felujjongott. Csak a reményvesztett ember tud így örülni.
- Édesanyám! Drága édesanyám, hamar azt a csókot! – kiáltotta, s Zsuzsit tolta maga elé.
Erzsi a jövendő menye arcához hajolt. Alig érintette, Zsuzsi mégis belepirult az örömbe. Péter nem érte be egyetlen csókkal, magához szorította anyját, aztán Bélát kereste boldog, hálás tekintettel.
 X/C
 Péterék elmentek a fényképészhez, az öt óriás kísérte őket. Onnan egyenesen az esküvőre mennek. Béla tiszte lesz a rokonságot taxikba ültetni újra, s elkalauzolni a házasságkötő terembe.
Klári figyelmet kért. Bejelentette, hogy meglepetés készül a menyasszonynak, még nyolcvan vendéget várnak. Elmondta, titokban folytak az előkészületek, csak most láthatnak hozzá a nagyobb terítéshez, hogy minden készen álljon, mire az esküvő után megérkezik az ifjú pár. Segítséget kért, főképpen a fiatalokra gondolt. A szomszédból át kell hozni az asztalokat, székeket, de a terítésnél is szívesen fogadják a segítséget. Hozzátette még, aki nem vesz részt a készülődésben, helyezze magát kényelembe az indulásig. Minden szoba nyitva áll a rokonság előtt, fogyasszák bátran a süteményeket, italokat. Érezzék magukat otthon.
Amint befejezte, Erzsi az asszonyokhoz fordult.
- Icánk, Juci, Zsuzska, gyertek segíteni! –mondta vezényelve, s indult befelé.
- Engem nem hívsz? – kérdezte Mari néni.
- Nem. Veled sok a baj.
- Mi van a hajammal?!
- Na, ez is! Ebben a kendőben akarsz jönni az esküvőre? Vedd le! Majd fésülök valami rendes frizurát, mert így nem jössz velem. Vedd le a pamutharisnyát is, nem fogunk szégyenkezni a pesti vendégek előtt.
Mari néni valamiképpen megértette a pattogó beszédét, s jajgatni kezdett.
- Jaj, nekem! Megfázok harisnya nélkül, Erzsink!
- Harmincfokos melegben ?! Majd rád adom a tartalék harisnyámat, hogy meg ne fagyj.
Ica magához fogta a lányait.
- Bemehetünk a fürdőszobába? - kérdezte Erzsitől, mintha nála volnának - Ha már ilyen nagy vendégség lesz, kicsit rendbe hoznánk magunkat.
- Majd terítés után! – felelte Erzsi.
Így történt. Később elfoglalták a fürdőszobát, alig fértek el egymástól. Mindenki igyekezett, kézről kézre járt a hajsütő. A lánykák felfedezték Rózsi festékeit, drága parfümjeit. Bőven locsolták magukra a világhírű márkákat, melyeknek grammja az arany árával vetekedett, s egyetlen cseppet volt szokás fül mögé tenni belőlük. Klári a hallban érezte a finom illatokat, benyitott a fürdőszobába, s figyelmeztette a lánykákat. Aztán ámult. Erzsi éppen akkor fejezte be Mari néni frizuráját. Feltornyozta a haját a feje tetejére, fésűkkel, csatokkal valóságos nagyasszonyt kreált a húgából.
Mari néni kétségbeesetten hajtogatta:
- Jaj, Erzsink, jaj nekem, hogy nézek ki ?! Dámát fésültél belőlem?!
- Egyszer lehetsz te is dáma!- mérgelődött ismét Erzsi, de elégedetten szemlélte művét. Géza felesége a tükörből nézte őket, s megkérdezte :
- Magad haján nem változtatsz? Nagyon puritán ez a sima konty. Máskor nem szoktad ennyire leszorítani. Jobban állna a régi frizurád.
- Nincs kedvem hozzá. Nem akarok tetszeni senkinek sem.
- Lárifári! – mondta Kati, s lenyomta a székre. – Majd én megfésüllek! Vétek ezeket a szép hullámokat leszorítani...  Így ni! Mindjárt jobban áll. Egy kis púdert is az arcodra. Fáradt az arcod, kell egy ki smink rá. Egy kis rúzs is.
- Nem kell! Engem ne kenceficélj ki !- tiltakozott Erzsi
- Dehogyisnem! Te vagy az örömanya, vezeted majd a fiadat, meg aztán az ügyvéd úr is.  Láttuk ám, hogy le nem veszi rólad a szemét!
Erzsi méregbe gurult.
- Ne beszélj bolondokat!
Ica közbeszólt nevetve :
- Ne tiltakozz, Erzsink, igaza van Katinak! Tetszel a pesti úrnak, ordít róla.
- No és?! Nem érdekel.
- Nem? Akkor miért karoltad?! Hol bujkáltál vele?!
- Megbolondultatok?!
Kórusban nevettek körülötte, Juci a védelmére kelt.
- Hagyjátok szegényt. Tudja is, hogy mit tegyen, ha egy ilyen finom úr teszi a szépet, mert azt meg kell hagyni, hogy fájin ember! Igaz, Erzsink?!
Erzsi felugrott, s mérgesen indult kifelé.
- Isten bizony, nem vagytok eszeteknél! – kiáltotta, s becsapta maga után az ajtót.
Béla otthon volt átöltözni, éppen akkor ért vissza. Addig is elegáns volt, de fekete öltönyében, fehér ingében, szép csokornyakkendőjével még inkább az. Erzsi összetalálkozott vele a teraszon, s zavarában visszafordult. Béla elkapta a karját.
- Ne menjen el, édes Erzsikém, éppen magát keresem! Van még egy kevéske időnk az indulásig, sétáljon le velem a kertbe, ha szabad kérnem.
Erzsi pirosan felelt.
- Nem volna illendő!
- Akárcsak Zsuzsit hallanám! Sok hasonlóság van kettőjükben, igaza van Péternek. Szegény kislány a fehér menyasszonyi ruha ellen is tiltakozott, szinte erővel vettük rá… - mondta Béla, s ügyesen a kert felé irányította lépteiket. Hamarosan be kellett látnia, Péter anyját nem viheti le a kertbe akarata ellenére. Erzsi megállt a kert szélén.
- Nézze, kedves ügyvéd úr! Szívesen beszélgetek magával, de csak ahogy az hozzánk illik. Nem való már nekem a kerti séta senkivel sem. Most nincs is hozzá kedvem. Beláttam, hogy nem okozhatok több bánatot a fiamnak. De a magam szíve sok sebből vérzik. Meglehet, hogy ez a lány valóban rendes, de szemébe mondom, én azt a másik lányt szeretem. Szeretem pólyáskorától. Mindig is a menyemnek akartam. Az való az én fiamhoz, és nem ez az úri kisasszony.
Béla a hajába túrt.
- Ne keserítsen el, Erzsike! Semmit sem tud erről a kislányról, vagy alig valamit. Azt is tévesen. Használjuk fel ezt a fél órát arra, hogy általam jobban megismerje.
- Ha így is volna, mit változtatna a lényegen ?
- Hitem szerint sokat. Más szemmel néz majd rá. Fontos az is, hiszen órákon belül a menye lesz. Jöjjön, és hallgasson meg, kérem!
Erzsi sóhajtott, aztán elindult Béla mellett lassan a keskeny kerti úton, de már önszántából, bánatos arccal.
A bográcsos asszony csípőre tette kezét a garázs mögött.
- Nézzenek mán oda! Erzsi a kertben flangál az ügyvéddel. Otthon még azt mondogatta, hogy fel se jön, oszt tessék! Talán bizony doktorné akar lenni ez a Jónás Erzsi ?
- A kezed járjon, ne a szád! – förmedt rá az öreg Suba.
- Bizony csak megmondhatja az ember a véleményét ?!
- Meg benne is maradhat, ha rossz vér szülte!
A fiatal Suba a közelben lógatta a lábát.
- Én csak a Mercédeszt irigylem, de azt piszkosul!- mondta hangosan, mintha valaki kérdezte volna.
- Mit nem irigyelsz te?! - támadt rá az apja – Dolgozni meg büdös. Hol az a fa? Kérvényt nyújtsak be?
Jani nehezen mozdult. A teherautóról vesszőkosárba rakta a hasított fát, nyögve cipelte a bográcsig, közben morgott.
- Csak fuvarról volt szó, kulimunkáról nem!
- De a markod majd tartod duplán, ahogy szoktad! – mérgelődött az öreg. – Irigyel, de dolgozni büdös. Házad se volna, ha apád nem épít!
- Meddig veti még a szememre?
- Halálom napjáig!
- Ezt látja, elhiszem magának. Miért baj, ha bosszantja az embert, hogy egyeseknek milyen piszok szerencséjük van ?!
- Ne a szerencsére várj, hanem dolgozz, majd akkor neked is ad az Isten!… Ezeket a népeket meg ne szapuljátok még egyszer előttem, mert szétütök köztetek! – mondta, s megemelte a tekintélyes fakanalat.
Közben Erzsiék eljutottak Zsuzsi kedves kispadjáig. Béla a padra mutatott.
- Itt üldögélt tavasztól-őszig, vagy a szobájában kucorgott magányában. Csak az iskola volt a menedéke. De oda se mehetett úgy, mint a többi. Vitték-hozták. Egyedül nem léphetett az utcára. Itt a házban sem járkálhatott szabadon. Nem volt bejárása a szobákba, nem tehette be lábát a konyhába, mint más gyerek, ha megéhezik. Cudar árvaság az ilyen. Takács Imre hosszan sorolhatná, hogy mi mindenen ment keresztül ez a kislány.
Erzsi nézegette a kőpadot, mint aki megpróbálja elképzelni a lányt, s addig nem hallott részvét volt a hangjában, mikor megszólalt.
- Az bizony, cudar! Nem lehetett volna jobb belátásra bírni azt az asszonyt?! A tanító úr okos ember volt, maga pedig másképpen állt közel hozzá ...,- mondta, s zavarba jött egy kicsit.
- Nem lehetett. Kőkemény akarata volt. Senkinek sem engedett beleszólást a dolgaiba. A mi kapcsolatunkat se úgy képzelje el, Erzsikém, ahogy az ilyen dolgok klasszikusan történni szoktak. Valamikor, sok-sok évvel ezelőtt, a kezdetek kezdetén még szoros kapcsolatnak indult, de aztán megváltozott köztünk minden. Rózsika lazított a régi kapcsolaton, hogy mégis megálltam mellette, azért volt, mert szerettem. Azt szerettem benne, aki valaha volt. Ő maga csak megtűrt, mert szüksége volt rám, de hogy hallgatott volna rám? Arról szó sem lehetett! – mondta, s megindultak visszafelé a keskeny kerti úton.
Erzsi csendesen lépegetett, s egyszer csak megkérdezte:
- Ha így volt, ahogy mondta, ha még a konyha közelébe se mehetett ez a lány, mikor tanult meg főzni?
Béla felnevetett.
- Ez alatt a hónap alatt, de ne áruljon el, Erzsikém! Napjában kétszer is főzött az utóbbi hetekben. Péterrel voltunk a kísérleti nyulak. Eleinte bizony!... Na, de az igyekezete volt a fontos. Mostanában már kitűnően főzött. Ma a vendégsereg is tapasztalhatta. Remélhetem, hogy jobban megismerte, és talán jobb szívvel lesz eztán iránta?
Erzsi sóhajtott.
- Másképpen látom, Béla! De mégis idegen marad, mert azért a másikért sír a lelkem. Mindig is siratni fogom.
Boda Béla homlokára felhő telepedett. Mire felértek a teraszra, megjöttek a rendelt taxik. Klári is átöltözött közben, s éppen akkor jelent meg elegáns selyemruhában, széles karimájú kalapban, magas sarkú cipőben. Kerekesné, született Jónás Erzsébet életében először szegényesnek, restellnivalónak érezte a maga öltözetét, s Bélához menekült zavarában.
- Úgy érzem, nem öltöztem megfelelően… - mondta halkan, pirosan, riadt arccal.
Boda Béla tekintete gyönyörködőn állt meg rajta.
- Több, mint megfelelő! Csinos, Erzsikém! Nem hiányzik a széles karimájú kalap arról, akinek ilyen gyönyörű gesztenyebarna haja van. Istenadta, természetes! Klári odaadná érte a kalapját boldogan, higgye el!
Megvigasztalta, s Erzsi elmosolyodott. Először hosszú hetek óta. Béla elment aztán intézkedni. Sorra beültetett mindenkit a taxikba. Legutolsót maguknak tartotta fenn, mivel az Opeljét elvitték a fiatalok. Beültek Erzsivel, s Klárival. Szilárda lemondott az esküvőről. Valakinek a villában kellett maradnia, hogy felügyeljen a biztonságra, irányítsa a segítő asszonyokat, kiszolgálja a bográcsosokat, fogadja a vendéglői ételt, közeli cukrászdából a süteményeket.
Erről folyt a szó a taxiban is. Klári kissé nyugtalan volt, Béla nyugtatta.
- A bográcsosokkal hatan maradnak a villában, valóságos kis hadsereg. Nem lesz semmi baj. Beszéltem pár szót az öreg Subával, megmutatta a főzőkanalát.
Erzsi szeme riadtan rebbent, s Bélához fordult.
- Attól az embertől még mindig tartani kell?
-Amíg meleg, Erzsikém! Az a fajta, aki nem felejt, csak az alkalomra vár. Még az is lehet, hogy majd éveket, aztán csap le! - mondta, s maga sem sejtette, hogy a jós beszélt belőle, s az idő igazolja jóslatát.