3. fejezet
A T A L Á L K O Z Á S ( 1. rész )
X/A
Révháza felett zivatar vonult el ezen az estén. Már nem esett, de még közelről dörgött, villámlott, mintha az égiháború letáborozott volna a kisváros határában. Tíz óra felé járt az idő. Az állomás környéke kihalt volt, az épület ablakai sötéten bámultak az előtte elterülő térre. Csak a forgalmi irodában derengett némi fény. Fiatal vasutas ült az asztalnál egymagában, várta az utolsó vonatot.
Egyemeletes, kis kockaház volt az állomás épülete, nyitott peronnal, bezárt váróteremmel. Kevés utas fordult meg az állomáson. A révháziak inkább autóbusszal jártak be a közeli járási székhelyre, Nagyegribe. Az állomás épületéhez tartozott egy ütött-kopott raktár, s egy félig nyitott illemhely. Sehol sem volt mozgás, nem akadt utas a késői órán.
A vasútállomást tekintélyes park választotta el a kisváros lakóházaitól. Aki Révházára megérkezett, úgy érezte, előbb egy erdőn kell átmennie, s csak aztán jut be a városkába. A parkot kettéosztotta a műút, a városka központjától az állomás épületéig vezetett, s kis térbe torkollt az épület előtt.
A vasúti park fái, bokrai sejtelmesen susogtak a zivatar utáni szélben, amúgy csend ült a tájon, eltekintve a közeli, tompa égzengéstől. Ezt a csendet egyszer csak kettétörte egy közeledő motor hangja. A város felől érkezett, kanyart írt le az állomás előtti téren, majd berobogott a park fái közé. Bőrruhás, magas fiatalember szállt le a motorról. Levette bukósisakját, az ülésre tette, s jólesőn nyújtózott a jármű mellett, mint aki élvezi az eső utáni levegőt, a közeli fák, bokrok nedves illatát.
A késői motorozó nem utazni szándékozott. Hátat fordított az állomás épületének, s elindult komótos léptekkel a park belseje felé. Sétálva ment, ráérősen. Nem ijesztette a néptelen táj, a késői óra, a fák, bokrok sötét árnyéka. Amerre elment, megcsikordult a parkbeli út apró kavicsa fémcsatos csizmája alatt.
A kettéosztott park jobb oldali sarkán állt egy tekintélyes fehér falú épület, kiterjedt almás választotta el az első lakóháztól. Valamikor a park is a házhoz tartozott. Ezt a házat a városkában gazdaház néven emlegették. A háború előtt uradalmi gazdatiszt lakta, innen kapta a nevét. Az államosítás után intézményeket telepítettek bele, volt szociális otthon, óvoda, bölcsőde, végül üresen maradt, mert kiesett a forgalomból.
A gazdaház magányosan állt a sok fa között, mint valami mesebeli kastély az erdő szélén. Előtte a jobb oldali park, mögötte az almás, szemben a bal oldali park fái vigyázták csendjét. Az épület maga két szárnyból állt. Középen tekintélyes fakapu kötötte össze a szárnyakat, a fakapun gyermekkarnyi rézkilincs díszelgett.
A motoros elsétált a kapuig, s lenyomta a kilincset. A kapu zárva volt. Megfordult, s kényelmesen visszasétált a motorjáig. Megtámasztotta hátát az egyik fánál, és várt.
Messziről már hallani lehetett a közeledő vonat hangját. Zsuzsi ezen a vonaton utazott. Amint a vonat közeledett Révházához, megpróbálta levenni nehéz bőröndjét a csomagtartóról, de nem bírta leemelni. Három fiú ugrott egyszerre. A szerencsés azonnal felajánlotta, hogy leszáll vele, s mellészegődik önkéntes hordárnak.
Zsuzsi kedves mosollyal hárított, s maga cipelte a bőröndöt az ajtóig. Aztán nagy üggyel-bajjal lerángatta a vonatról. Igyekeznie kellett, az egyetlen leszálló volt, s az indító fütyült, amint földet ért. Letette a bőröndöt, s tekintetével a peront kutatta. Imre még nem volt kint. Azt gondolta, hogy előbb érkezett be a vonata. Nem akart a sínek között maradni, elindult cipekedve a peron felé. Félúton járt, amikor az indító vasutas kijött a forgalmi irodából, bezárta az ajtót, lekapcsolta a villanyt, s eltűnt a sötétben. Kicsit megszeppent, de aztán a kijárat felé vette az irányt. Az épület sarkán himbálózva világított egy csupasz villanykörte, odáig cipelte a bőröndjét, s a sárga fénykörben letette. Tekintete befutotta a messzeségbe vesző műutat. Biztos volt benne, hogy pillanatokon belül meglátja a Moszkvics közeledő fényeit.
Ezekben a percekben még nem volt nyugtalan, noha a kihalt tájat kissé félelmetesnek találta. Aztán elmosolyodott, mert meglátta a fehér falú házat. Kicsit kijjebb volt, mint a fák, fehér fala messziről világított. Imre elbeszéléseiből ismerte Révházát, az állomás környékét is. Hallott a gazdaházról is. Egyszer álmodott is vele. Édes-bolondos álom volt. Azt álmodta, hogy abban a házban élt a kedvesével, s a gyermekeivel. Boldog volt. Boldog!
Messziről megsimogatta tekintetével a park sarkán álló házat, aztán az órájára nézett, s nyugtalanul mozdult. Imrének már mindenképpen ott kellett volna lennie. Akkor is, ha nem tudta meggyőzni Annust. Valami más történt, mert Imre sohasem hagyná cserben. Vigasztalta magát, hogy talán elromlott a Moszkvics. Öreg autó, hosszú úton járt, s nem indult, mikor Imre elérkezettnek látta az időt. Ha így van, akkor várhat még eleget, mert Imréék messze laktak az állomáshoz. Ha gyalog indult elé, legalább fél óra. Idegességében végigtáncolta a hátralévő időt a sárga fénykörben, nyugtalanul izgett-mozgott, nem tudott egy helyben maradni. Aztán eltelt a fél óra is. Majd még egy negyed, s lassan erőt vett rajta a pánik. Egyre inkább hitte, hogy Imrééket valami baj érte útközben, s nem értek haza. Ha itthon volna baj, s Imre akadályoztatva van, kiküldi Palit, a nevelt fiát.
Palival még nem találkozott személyesen, de tudta Imrétől, hogy derék fiatalember, amúgy erdész. Sokszor Imre pártján van az anyjával szemben, ha a Rét utcában róla esik szó. Tudta Imre címét, hiszen évek óta leveleztek, de fogalma sem volt, hogy miképpen találna el hozzájuk. Imre maga mondta, hogy eltévedne, nem könnyű eljutni a régi kertvárosba. Ott is nehéz tájékozódni, sok a keresztutca. Ezen a késői órán talán járókelőre sem akadna, aki eligazítaná.
X/B
A műutat nézte, s egyre erősebben hitte, hogy nagy a baj. Talán Imre már útközben szóba hozta, s Annus haragjában nekihajtott az első fának. Valóban keveset nézhetett televíziót a hallban, de így is látott elég balesetet. Most az ismert képsorok ugráltak a szeme előtt, összetört autók, sebesültek, vér, tragédia. A falhoz dőlt sírva. A motoros megmozdult a fánál. Pár lépéssel előbbre ment, egy letört ág megreccsent csizmája alatt, s megtorpant hirtelen. Zsuzsi kesergés közben nem hallotta meg az ág roppanását. Helyette nagy nehezen összeszedte magát, s szemeit törölgetve nézte újra a műutat. Egyszer csak meglátott egy gyalog közeledő emberi alakot. Nagyot dobbant a szíve. Kétsége sem volt afelől, hogy Imre jön. Hirtelen elhatározással otthagyta nehéz bőröndjét, s elindult a közeledő elé. Ment lendülettel, szinte repült, táncolt mentében az út közepén, mint a vidám szellőcske, s álmában sem gondolta volna, hogy közben követője akadt.
A motoros is elindult a park fái között. Követte Zsuzsit fától fáig, bokortól bokorig, vigyázva arra, hogy a műútról észre ne vegyék. Zsuzsi nem nézett be a fák közé, csak a messziről közeledőt figyelte, s minél közelebb jutottak egymáshoz, annál inkább elbizonytalanodott. Imre mozgása más volt, mint a szemből jövő járása. Megállt, majd újra elindult, de már fogyó lendülettel. Azzal vigasztalta magát, hogy Pali jön elébe. Lassan közeledett az érkező, Imre szerint a fiatal erdésznek mackós járása volt, ráillett a közeledőre. Aztán megtorpant hirtelen, mert észrevette az erős imbolygását. Nem lehet Pali sem, gondolta rémülten, és lehúzódott a jobb oldali park szélébe, ott várta be. A hold hol elbújt, hol kibukkant a felhők közül, a műút éppen ott volt a legsötétebb. Amikor egy vonalba ért vele a nagydarab, erős férfi, elbújt a hold is a felhők között. Ekkor megtörtént a baj. Az imbolygó alak hirtelen fordulattal elkapta, megragadta, s az arcába röhögte:
- Rám vártál, cicuskám?!
Zsuzsit néhány pillanatra megbénította a félelem, aztán a szabad kezével hirtelen belecsapott a támadó arcába, egyenesen a szemei közé. A férfi felordított, s elengedte. Zsuzsi futásnak eredt, rémületében az álombeli otthona felé vette az útját, a gazdaházat akarta elérni, hogy segítséghez jusson. A férfi utána vetette magát. Ott trappolt a nyomában, lihegve szitkozódott közben. Zsuzsi érezte, hogy nem éri el a fehér falú házat, s rémületében befutott a park fái közé. Éppen ott, ahol a motoros meghúzódott egy bokor árnyékában. Meglátta a másik alakot, és retteneteset sikított. A motoros félreugrott, Zsuzsi tovább rohant. A motoros kilépett a fényre, s elállta az üldöző útját.
Zsuzsi ebből semmit sem látott, csak az iszonyú csattanásra kapta vissza a fejét. Látta a fekete bőrruhás fiút szétvetett lábakkal, felemelt karral, s látta a másikat visszarepülni a műútra, mint a rongybabát. A következő pillanatban maga is elzuhant, átbukfencezett az útjába került padon, s elterült a fűben. Arra eszmélt, hogy ébresztgetik. Gyengéden paskolta valaki az arcát, s egy kellemes bariton szólítgatta:
- Ébredjen, kislány! Ébredjen!
Kinyitotta a szemét. A bőrruhás fiú volt mellette, fél térdre ereszkedett, a hold éppen beragyogta a parkot. Jólesőn nézett a fölébe hajoló arcba. Eszébe sem jutott félni. A fiú rámosolygott, ő visszamosolygott rá.
- Fel tud ülni? - kérdezte a fiú, s nyújtotta a kezét.
Zsuzsi mozdult, de közben észrevette, hogy a szoknyája a nyakába lebbent, ijedten kapott hozzá. Míg igazgatta, a fiú mosolyogva elfordította az arcát. Aztán felsegítette ültéig. Zsuzsi a fejét tapogatta, mint aki azon tépelődik, hogy lábra álljon-e, s megkérdezte:
- Elment?
- Remélem, a saját érdekében - válaszolta a fiú kis mosollyal.
Zsuzsi újra viszonozta a mosolyt, s már maga nyújtotta a kezét, hogy segítse talpra. Ahogy kinyújtotta a kezét, a holdvilág fényében meglátta, hogy véres a tenyere. Vérzett a beütött feje, noha alig sajgott. Nem bírta a vér látványát.
- Ó, istenem! - rebegte, s visszahanyatlott a fűbe.
A motoros csóválta a fejét. Megfogta Zsuzsi pulzusát gyakorlott mozdulattal, s halkan mondta:
- Érzékeny vagy, kis virág!
Az arca felé nyúlt újra, de hirtelen megállt a keze a levegőben. A város felől kerékpáros közeledett, messziről nyikorgott a járműve. A motoros talpra ugrott, s kisietett a műút szélére. Megnézte a közeledőt, aztán Zsuzsi felé fordult, sajnálkozón nézte néhány pillanatig, majd eltűnt a mellette lévő terjedelmes bokorban. A kerékpáros halk jajgatásra figyelt fel. Meglátta a pad előtt heverő lányt a fák, bokrok között. Megállt, letámasztotta járművét, levette a pumpát, s óvatosan elindult a pad felé.
Zsuzsi újra arra eszmélt, hogy ébresztgetik.
- Hé, kislány, mi van magával? - kérdezte egy reszelős, öreg hang, miközben rángatta a karját. Kinyitotta a szemét, s belecsodálkozott a ráncos arcba. Öreg vasutas guggolt mellette.
- Hova lett? - dadogta a fiúra gondolva, s hirtelen összezavarodott. - Vagy csak álmodtam?
Az öreg azt hitte, hogy arról a léhűtőről beszél, akivel az imént találkozott.
- Nem álmodta, a gazdaház előtt majdnem a biciklim elé futott a bitang. Bántotta? Mert attól kitelik, amilyen részeges.
Zsuzsi rájött, hogy a támadójáról beszél. Feltápászkodott, miközben felelt.
- Nem bántott, csak megkergetett. A padban botlottam el. Bevertem a fejem, de már jól vagyok.
Leült a padra, próbált visszaemlékezni, az öreg közben örvendezett.
- Na, akkor szerencsénk van, mert errefelé nincs orvos. A kórház vagy két kilométerre van, ahhoz át kellene mennünk a városon. Hogy került ide ilyenkor? Maga nem révházi, vonat se járt mostanában. Csak nem az estivel jött?
Zsuzsi megmondta, hogy kihez jött, és azt is, hogy nem várták, noha ígérték.
- Akkor csakis valami tévedés lehet, mert jól ismerem a tanító urat, ha az valamit megígér, megtartja. Rokona talán?
- Az unokahúga vagyok, Budáról. - mosolyodott el Zsuzsi a kedves szavakra. - Nem kísérne el hozzájuk, aranyos bácsi?
Az öreg vasutas feljebb tolta a sapkáját, vakarta a fejét, mint aki erősen töpreng, aztán azt mondta:
- Lehet szó róla, de előbb dolgom van a vasúti raktárban. Ha megvárja, mehetünk. A tanító úrék jó messze laknak, onnan már bajos volna visszajönni.
- Jó lesz nekem így is ! - sietett Zsuzsi a válasszal. - Még segítek is, hogy hamarabb végezzen.
Az öregnek tetszett a válasz, dörmögősen nevetett, s megindultak kifelé a parkból. Kérdezte Zsuzsit a csomagja felől. Válaszolt rá, éppen a bokornál jártak. Az öreg előre ment, Zsuzsi utána. A bokor előtt megállt egy pillanatra. Határozottan érezte, hogy a bokor megmozdult, de nem mert benézni az ágak közé.
Mikor már messziről hallatszott a lépteik zaja, a kerékpár nyikorgása, a motoros kilépett az ágak közül, és halkan felnevetett :
- A mindenét, ez forró volt!
Leült a padra, nézte a füvet. Először mosolyogva, aztán hirtelen elborult az arca, s feje a mellére bukott. Szívet-lelket gyötrő oka volt a hirtelen támadt keserűségnek. Sokáig ült így, aztán felpattant, rohant a motorhoz. Felvette a bukót, a járművel szaladt a fák között. Csak a gazdaház előtt ment ki vele a műútra, felpattant rá, s ijesztő sebességgel elszáguldott a város felé. Ment, mint aki menekül.
X/C
Zsuzsiék a vasúti raktárban bő órát töltöttek. Az öreg szállítóleveleket böngészett, csomagokat rakott ide-oda, s közben mesélt. Elmondta, hogy nagy zivatar volt, a fiánál segített az építkezésen, aztán elbóbiskolt a vacsoránál. Zsuzsira mosolyogva mondta, hogy ez a szerencséje, mert máskor előbb szokott jönni.
Zsuzsi megemlítette a forgalmistát, a sötétbe borult peront. Az öreg döcögősen nevetett.
- Új házas. Sietett fel az asszonykához az emeletre. Hajnalig nem jön vonat, a telefon ott is szól, pihenhetnek.
Aztán írogatott szorgalmasan, s nem beszélt. Zsuzsi is hallgatott. Álldogált az ajtó közelében, noha az öreg hellyel kínálta a ládák tetején. Nem ült le, mert minden poros volt. Félhomály vette körül, csak az öreg előtt égett egy kis villany. Minden mozdulatára megmozdult a hajópadló, valami pince felett lehettek. Úgy érezte, álmodja ezt a mai estét, úgy ahogy van, a parkbeli kalandját a vasúti raktárral, az öreggel együtt. Kicsit sajgott még az ütés helye, szerette volna látni a sebét. Volt egy félig vak tükör a falon, odaesett a fény éppen. Elment odáig a lába alatt mozgó padlón, s belenézett a tükörbe. Elborzadt magától. Véres volt a homloka, talán maga maszatolta el. A látvány felkavarta, s megszédült. Belekapaszkodott a rozsdás mosdóba. Szerette volna megmosni az arcát, mert érezte, hogy elájul megint, s végigvágódik az ijesztő porban, de a lavórban fekete volt a víz. Tehetetlenségében felsírt. Az öreg abbahagyta az írást, s vigasztalón mondta.
- Nocsak, nyugodjon meg, aranyoskám! Vass bácsinak nagy unokái vannak, lánygyerekek is. Tudja, hogy mi a becsület. Minden baj nélkül elviszem Takácsékhoz.
Összeszedte magát, és kért egy kis vizet. Az öreg a kannafedőből kínálta. Nem ivott, csak az arcát mosta meg. Jobban lett kicsit, s hamarosan indulhattak.
Éjjel fél egy tájban járt az idő. Az öreg feltette a bőröndöt a kerékpárra, Zsuzsi mellette lépkedett. Beszédes volt az öreg vasutas. Elsorolta a gyerekeit, unokáit, s büszkén említette a két dédunokát.
Zsuzsi megkérdezte:
- Dédunokák vannak, és még nem nyugdíjas a bácsi?
- Tíz éve, de muszáj dolgozni. Építenek a gyerekek, kell a segítség. Már a harmadik gyerek épít, addig nem lehet pihenni. Majd megpihenünk később. Ha előbb nem, majd a sárga földben, ott úgyis pihenhet az ember eleget.
Mindezt kedélyesen mondta, szinte vidáman. Aztán tovább mesélt. Elsorolta, hogy melyik gyereke mivel foglalkozik, név szerint emlegette őket. Közben beértek a városka központjába. Egyetlen lélekkel sem találkoztak a hosszú úton. Zsuzsi szemügyre vette a város központját. Tekintélyes templom állt a téren, akár egy kisebb bazilika. Tornya beleveszett az éjszaka sötétjébe, csak a toronyóra világított árván a magasban. Telihold volt ezen az estén, s Zsuzsinak a sötét magasban világító toronyóra, és a telihold láttán az a képzete támadt, hogy dupla hold van az égen. Két világító tányér, az egyik a másiknak tükörképe. Ez is álomszerű volt. A dupla hold megragadta képzeletét, mintha tényleg mesevilágban járna. Aztán eszébe jutott Imre újra, s visszahozta a valóságba. Ha nem baleset érte őket, akkor mi történhetett. Hiszen Imre eddig maga volt a biztos bizodalom. Szava, ígérete szentség. Ha most nem állta a szavát, annak súlyos oka van. Összeszorította szívét újra az aggodalom. Megjelent előtte Imre kedves arca, s felsírt magában.
Az öreg közben fáradhatatlanul mondta a magáét. Már a városról beszélt, a templomparkot emlegette, híresen szép virágait, és a papot, aki nem restelli megfogni a kapa nyelét, s maga gondozza a templom mellett elterülő park ágyásait. Mentek, csak mentek. Már zegzugos kis utcákon jártak, hol erre kanyarodtak, hol arra. Zsuzsi úgy érezte, hogy órák óta mennek. Aligha talált volna el Imréékhez egymagában.
Az öreg, Takács tanító urat kezdte emlegetni. Zsuzsi felkapta a fejét. Jólesőn hallgatta, hogy miképpen dicséri Imrét. Mondta az öreg, hogy tanította a gyerekeit, némelyik unokáját is. Hozzátette, hogy ritka rendes ember. Köszönésbe sem lehet megelőzni, pedig maga csak egy egyszerű vasutas, akinek a tanítók nem szoktak előre köszöngetni, de a tanító úr nem restelli. Rákanyarodtak egy sötét, hosszú utcára. Zsuzsi újra a gondolataiba merült. Próbálta rendezni az emlékeit, mi volt az álom, s a valóság, mert álmodott is a pad előtt. Azt álmodta, hogy elérte a gazdaházat. Abban biztos volt, hogy nem történt meg. A fiúban nem volt biztos. Olyan kellemes emléke volt, hogy csak álmodhatta. Pedig tisztán látta maga előtt most is az arcát, kedves mosolyát, sötét szemeit. Hangja is a fülében volt még, az a kellemes, bársonyos bariton hang.
A hosszú utca két oldalán sötét utcák nyíltak erre-arra, amikor elmentek az egyik mellett, a hátuk mögött bent a mellékutcában felbőgött egy motor hangja. Néhány pillanat múlva kikanyarodott, megelőzte őket, s elhúzott mellettük. A motoroson bőrruha volt, megcsillant rajta a fény, mikor a villanyoszlop alatt ment el.
Zsuzsi szíve nagyot dobbant, megismerte bukóban is. Mégsem álmodta, gondolta örömmel, s izgalmában megkérdezte:
- Messze vagyunk még?
- Már nem. A tanító úrék éppen ott laknak, ahol ez a motoros megfordult. De mit keres ez erre ebben az órában?! Na, csak húzódjunk beljebb, még elviszi a táska sarkát.
A motoros visszafelé jött, s felemelt kézzel köszöntötte az öreget. Az öreg fogadta, sapkájához érintette az ujját, s azt mondta:
- Szevasz, fiam!
A fiú révházi, ismeri az öreg, örvendezett magában Zsuzsi, s gondolt mást is. A fiú neki üzent. Tudja, hogy kihez igyekszik. Nagyon jó érzés volt végiggondolni. Belülről csiklandozta az öröm, az aggodalmáról is megfeledkezett néhány pillanatra.
Mikor megálltak a ház előtt, már újra nyugtalanul vert a szíve. Csengő nem volt, az öreg megkopogtatta a közelebbi ablakot. Fény gyúlt a szobában, s megjelent Annus kócos feje az üveg mögött. Zsuzsi szívéről mázsás kő esett le. Itthon vannak, megjöttek mégis, örvendezett magában, s eszébe sem jutott neheztelni. Helyette gondolta, hogy elaludták a vonatot. Nehéz nap volt mögöttük, nem húztak órát, vagy nem hallották meg a csörgését.
Annus dühös fintort vágott, amikor megismerte, de intett a kezével, hogy menjenek vissza a kiskapuhoz. Maga jött ajtót nyitni. Valami pongyolaféle volt rajta, megköszönte az öregnek a segítséget, de Zsuzsit nem üdvözölte. Ahogy bezárta a kiskaput, otthagyta az udvaron. Zsuzsi sietett utána a bőröndjével, ahogy tudott. Mire becipelte az előszobába, Annus már sehol sem volt. Vízcsobogást hallott az egyik ajtó mögül, így szétnézhetett egy kicsit. A hálóban nyitva volt a nagy rekamié, de csak egy ágynemű volt rajta, abból bújhatott ki Annus. A másik utcai szoba ajtaja is nyitva volt, az utcáról beszűrődő fényben látta a bútorok körvonalait. Gondolta, Imre valamilyen okból ott pihent le. Közelebb lopakodott az ajtóhoz, s beszólt halkan. Úgy szólította nagybátyját, ahogy gyakran szokta.
- Megjöttem, édes-drágám!
Nem kapott választ. Annus kijött a fürdőszobából, s felkapcsolta a villanyt a sötét utcai szobában. Senki sem volt bent. Annus nem ment be, csak az ajtóban állt.
- Találsz a fiókban ágyneműt, ágyazz meg magadnak, mert nálunk nincsenek cselédek!- mondta bántón, visszautasító arccal, s indult a háló felé.
- Imre hol van? - kérdezte Zsuzsi nyugtalan lélekkel.
Annus már fogta a kilincset, s hirtelen indulattal felelt.
- Hol volna? Kórházban! Infarktust kapott, hála a rokonai igyekezetének!
Ezzel bement a szobába, s becsapta maga mögött az ajtót. Zsuzsi úgy nézett a becsapott ajtóra, mint akit arcul ütöttek. Aztán az ajtófélfához borult, s zokogott, hogy a szíve majdnem beleszakadt.
X/D
A motoros ezekben a percekben már az új kertvárosban robogott, s megállt egy kétablakos kockaház előtt. A kiskapuban középkorú asszony fogadta panaszosan.
- Péter, hol voltál ennyi ideig, a jó isten áldjon meg?!
- Itt vagyok, édesanyám! Nem szabad rémeket látni mindjárt...- mondta nyugtatón, s betolta járművét az udvarra.
Anyja szaladt utána.
- Na, de fiam! Mit gondoljon az ember, amikor elmentél kilenckor egy fél órára, most meg éjjel egy is elmúlt?!
A fiatalember átfogta a vállát kedvesen, együtt mentek be a házba, s közben felelt.
- Például azt, édesanyám, hogy felnőtt fiad van, akinek akadhat valami elfoglaltsága anélkül is, hogy előre bejelentené.
- Milyen elfoglaltság ilyenkor? Azt mondtad, megnézed Kékesi Feriéket, hogy baj nélkül hazaértek-e az Öreg-tóról a zivatar előtt a gyerekekkel, és jössz mindjárt. Vagy kimentél mégis a vasúti parkba? Máskor onnan is megjössz egy fél óra alatt.
Bementek az előszobába, a fiatalember levetette bőrruháját, s miközben felakasztotta a fogasra, türelmesen válaszolt.
- Így volt. Feriéknél voltam egy darabig, megjöttek baj nélkül. Játszottam kicsit a gyerekekkel, aztán hazafelé jövet mégis elkanyarodtam a vasúti park felé. Hiányzott a megszokott levegőzés, most különösen jó kint a levegő.
- Na, de ennyi ideig?! Máskor sohase szoktál ennyi ideig elmaradni...- méltatlankodott még mindig az anyja.
Péter felnevetett.
- Ma különleges világnap van, édesanyám! Valami felkeltette az érdeklődésemet, elszaladt az idő.
Anyja hirtelen elpityeredett.
- Könnyedén beszélsz, rám meg nem gondoltál. Órák óta imádkozok félelmemben. Azt hittem, hogy valami baleset ért.
Péter elkomorodott. Miközben megszabadult csatos csizmájától, bocsánatkérőn felelt.
- Ne haragudj a szédült fiadra, valóban megfeledkeztem az időről...- mondta nehéz sóhajjal, s korholta magát belül, mert ezen az estén anyjáról is megfeledkezett. Pedig máskor vigyázni szokott rá, nem hagyja bizonytalanságban, hiszen már szenvedett éppen eleget.
A Kerekes család élete tragédiáktól volt terhes. Özvegy Kerekes Sándorné, vagy ahogy az egyszerű környezetében emlegették gyakran, Jónás Erzsi, először az urát, és két kamasz fiát vesztette el. Sok éve történt, de azóta is gyászolja őket. A család azon a nyáron kiment az Öreg-tóhoz. Az apa csónakba ült a két nagyobb fiával, s a tó közepén felborult a csónak. Erzsi a partról nézte végig a legkisebb fiával. Őrjöngve küldte a segítséget, de későn ért oda az alkalmi mentőcsónak. Csak másnap találták meg a három Kerekest. Azóta a megmaradt fiának élt. Péter volt a szeme fénye. Keményen dolgozott, hogy tanulhasson, s meghitt, szép kapcsolat volt köztük.
A tragédiával még nem ért véget Jónás Erzsi keresztjárása. Három esztendővel ezelőtt majdnem elvesztette a harmadik fiát is. Péter közelében felrobbant egy gránát, s súlyosan megsérült. Maradandó sérülést szenvedett.
Kerekes Péternek, a helyi kórház közkedvelt gyermekorvosának sérült volt az arca. Szemből, s jobbról nem látszott a sérülés, a szemlélődő kellemes férfiarcot látott, de aki megpillantotta a bal arcán, a füle előtt a mély vágás helyét, szánakozó tekintettel nézett rá. Péter nehezen viselte el a szánakozó tekinteteket, s a balesete óta nem mutatkozott nyilvánosan hajadonfőtt, mindenhova motorral járt, csak a kórházban láthatták bukósisak nélkül. Beteg emberek között kevésbé zavarta a maga sérülése.
A baleset óta az élete teljesen megváltozott. A harmincnégy éves orvos a balesetig jeles fiatalember volt, diákkorától tevékeny, a társaságok lelke-motorja. Volt néptáncos, amatőr színjátszó, derűs kedélye miatt kedvelte mindenki. Kis betegei gyógyulás után is megismerték az utcán, s odaszaladtak hozzá egy puszira.
Nem csak orvosnak volt kiváló, embernek is az volt. Balesete után nem volt önmaga többé. Erzsi attól félt, hogy fia nem tudja majd elfogadni ezt az életet, de Péter megnyugtatta. Azt mondta, amíg köti édesanyja szeretete, s a munkája, nincs oka nyugtalanságra.
Mikor a gránát felrobbant, Péter vőlegény volt. Az akkor maradéktalanul jóképű, fekete hajú, sötét szemű, arányos testalkatú, magasra nőtt fiatalember, aki egyben doktori diplomával rendelkezett, válogathatott volna a szebbnél szebb lányokban, de Péter ragaszkodott az egyik szomszédjuk lányához. Zombori Katának hívták a lányt, idővel tanítónői oklevelet szerzett. Péterrel egyidősek voltak. Kiskorukban mindennapos játszótársak, együtt jártak óvodába, iskolába. Gimnazista korukban alakult ki a szerelem. Hosszú jegyesség volt az övék. Péter évekig tanult, Kata háza épült, aztán Péter egy jó hírű klinikán szerezte gyakorlatát. Kata türelmesen várt rá.
Végül beteljesülés előtt állt a hosszú ragaszkodásuk, esküvőre készültek. Már csak néhány nap választotta el őket a lakodalomtól, mikor felrobbant a gránát. Péter azon a délutánon locsolni akart a kertjükben, slagjuk a harmadik szomszédnál volt, átment érte. Mivel senkit sem talált elöl a házban, hátrament a kamrához, s elképedve látta, hogy négy gyerek, köztük egy kislány, éppen egy gránátforma tárgyat próbál szétfűrészelni. Már javában mozgott a fűrész. Nem volt sok ideje a meditálásra. Elkapta a hozzá legközelebb álló két gyereket, lerántotta a földre, s testével betakarta őket. Abban a pillanatban megtörtént a tragédia, felrobbant a gránát. A másik két gyereket megölte, az egyik a kislány volt, másik a háziak kisebbik fia, aki a gránátot fűrészelte.
Pétert is életveszélyesen megsebesítette. Erős szervezete legyűrte a súlyos sérülést, de Kata reakciója megsebezte a lelkét. A lány nem tudta elfogadni a sérült arcával, s lélektipró módon szakított vele. Ez okozta az igazi törést. Péter azóta abban a szilárd meggyőződésben élt, hogy senkinek sem kell ilyen arccal. Vigyázott magára. Ha bukóban találkozott olyan lánnyal, aki nem ismerte, és rámosolygott, nem látta meg.
Ezen az estén rövid időre megfeledkezett magáról. Míg várt a mellékutcában, végiggondolta a történteket. Hirtelen jött ötlettel maradt tovább a parkban, máskor sohasem várta meg az esti gyorsot. Most valami ott tartotta. Aztán meglátta a lányt, s azonnal elbűvölte. Ahogy ott mozgott a sárga fénykörben, olyan volt, mint egy tüneményes látomás. Bámulta karcsú alakját, gyönyörű haját, messziről is kedvesnek tűnő arcát. Mikor a falhoz dőlt sírva, majdnem odament, de akkor még észbe kapott. Amint a lány elindult a műúton, már nem volt ura akaratának. Ment utána, mint aki megszédült. Végül jött az a bitang. Olyan gyorsan követték egymást az események, hogy az arca eszébe sem jutott. Elintézte a részeges alakot, s rohant a pad előtt fekvő lányhoz.
Alig mert hozzáérni. A lány aléltságában feltárulkozott, olyan meseszép volt, amire csak heves szívdobogással tud visszagondolni. Aztán a mosolya. Uramisten, milyen mosoly volt az! Ilyen tündöklően kedves mosolyt még sohasem látott. Élete végéig sem fogja elfelejteni. Boldogan maradt volna mellette, de jött az öreg Vass, nem találhatta az alélt lány mellett. A magafajtájának vigyázni kell a látszatra is. Ismerte jól az öreget, bízott abban, hogy a lányt pártfogásba veszi. Szerencse, hogy jött. Ha a varázs továbbra is ott tartja a lány mellett, az a szegény kislány frászt kapott volna, ha az elhagyott parkban éjnek évadján felfedezi a sérülését. Gondolataiból anyja hangja zökkentette ki.
- Meddig akarsz a fogas előtt állni?... Valami bajod van, fiam ?
- Semmi, édesanyám! Az égvilágon semmi, csak eszembe jutott valami...- felelte sietve, s elmosolyodott. - Mehetünk aludni. Jó pihenést!
Anyját elkísérte a szobájáig, aztán maga is bement saját szobájába. Anyjának nem beszélhetett a lányról, mert féltette az idegen lányoktól, s hamar észrevenné, hogy annál a lánynál ottmaradt a nyugalma. Szegény anyja még mindig reméli, hogy Katával összejönnek majd egyszer. Hallotta, mikor egyik lánytestvérének azt mondta, hogy Katán kívül csak olyan lány fogadná el, aki mindenképpen doktorné akar lenni. Az olyantól pedig óvja meg őket az Isten.
Nem kapcsolta fel a villanyt, odaállt az ablaka elé, s nézte a csillagokat. Még sohasem érezte ennyire reménytelennek az életét. Megfogta az a gyönyörű mosoly, de semmi esélye sem lehet. Hirtelen fellázadt a lelke. Tehetetlen keserűségében iszonyút vágott a falra. Elfordult az ablaktól, s forró homlokát a falhoz hajtotta. Férfi volt, erős, egészséges, az apró fehérneműjében feltárulkozó lány olyan erős vágyat ébresztett benne, aminek a létezéséről eddig tudomása sem volt.
Katához is kötötték szép élmények, de ez a vágy más volt, ez valami elemésztő szomjúhozás volt, puszta emléke is kínnal, és gyönyörűséggel járt. Úgy érezte, rajtavesztett, ha nem tudja elfelejteni. Végén még felkötheti magát.
Állt a sötét szobában, s ütemesen ütötte öklével a falat. Nagy nehezen összeszedte magát, leült a kanapéjára, s tenyerébe hajtotta fejét. Mitévő legyen? Megpróbálta józanul mérlegelni az esélyeit, de alig sikerült. Abban biztos volt : ha Kata nem tudta elfogadni az arcával, pedig szerette, biztosan tudja, hogy szerette, akkor ez a gyönyörű lány nem szerethet bele. Megpróbált menekülni újra, s eldöntötte, addig nem megy Takácsék felé, amíg a lány Révházán van.
Fekvőhelye szemben volt a csipkefüggönyös ablakkal, szokása szerint félrehúzta a függönyt. Lefeküdt, s újra a csillagokat bámulta. A lányra gondolt. Nem hideg szépség, állapította meg jólesően. Mosolyában lélek van, benne van a személyisége bájos varázsa. Ez a kislány nem lehet gőgös, nem lehet beképzelt, mint a szépnek született lányok többsége, pedig legszebb mind között.
Hiába volt az erős fogadalom, nem tudott szabadulni a lány emlékétől. Gondolatban átélte a találkozás minden pillanatát. Az őrületes vágy fellobbant benne újra, zakatolt a szíve, folyt róla a víz. Már képtelen volt bármi elhatározásra. Alig várta, hogy másnap legyen, s láthassa megint. A csillagok is bűnösek voltak benne, biztatták - hátha, hátha! Mikor végre álomba szenderült, félálomban még motyogta:
- Kis virág!... Gyönyörű, kicsi virágom!
