Asszonysorsok. Megjelent regényeim blog változata

 X/A

        Barbiék következtek. Egyik gyereke sem volt kedvesebb a másiknál, de ők most Péter érintését hozták. Egyszerre ölelte magához ültében őket, s szavak nélkül feljajdult. Aztán összeszedte magát, s Barbi gömbölyded pocakjára tette a tenyerét, s könnyekkel mondta:
- Nagypapa simogatását biztosan jobban ismeri a kicsi angyalkánk… Isten hozott haza a szüleiddel együtt!
Barbi a szemét törölgette, Ádám igyekvő jókedvvel mondta:
- Isten hozott téged is, édeském, a hajdani otthonodban! Vedd úgy, hogy hazajöttél ennyi év után..
- Köszönöm! – felelte Zsuzsi feltekintve az arcába, s a keze után nyúlt. Szép megrendüléssel folytatta – Ezt a szándékot is, de legjobban a jóságod, azt a sok áldozatos igyekezetet, amit értünk teszel.
- Én vagyok az adósotok Barbaráért! – mondta Ádám gálánsan, s megcsókolta Zsuzsi kezét.
Zsuzsi aggódón nézett fel a lányára.
- Édes jó apátokról gondoskodik valaki, míg távol vagytok? Hogy van? Mit üzent?- kérdezte szinte jajdulva.
Sietve feleltek.
- Jó kezekben van.– mondta Ádám.
- Legjobb kezekben. – mosolyogta Barbi – Milliószor csókol, és jól van, régen volt ilyen jól.
- Hála istennek! – sóhajtotta Zsuzsi, s hirtelen felszáradtak a könnyei. Tudott már derűs szívvel mosolyogni – Hoztatok tőle levelet?
- Nem csak levelet, mást is kapsz, aminek még jobban örülsz majd.- felelte Barbi tőle szokatlan kuncogással, s a villára mutatott – Ráismersz?! Kellemes meglepetést szereztünk?
Zsuzsi kicsit elkomolyodott.
- Elsősorban azzal, hogy mindketten hazajöttetek. Ádámnak is köszönöm. Drágák vagytok. Valóban szép örömöt szereztetek nekem, ahogy Imre mondaná. A villának is nagyon örülök. Úgy fogadom, mint elégtételt a sorstól. De, hogy tudtátok ilyen tüneményes gyorsasággal nyélbe ütni?!
Barbiék összenevettek, s Ádám felelt.
- Csak szervezés kérdése volt. Az itteni képviseletünkről szemmel tartották a makacs tulajdonost, amint a cége a csőd felé csúszott, megismételtük az ajánlatot. Ezúttal kapott utána. A többi már gyerekjáték volt. A képviselet intézte az adásvételt, felügyelték az átalakítást. Csak a berendezés várt ránk. Barbarával úri kedvünkben kitaláltuk, hogy rekonstruáljuk a belső képet is. Három napom volt rá. Akkor ügyködtem rajta, mikor váratlanul betoppantam hozzád, s szándékom ellenére megijesztettelek. Zilált külsőm is hozzájárult. Kicsit kihajtottam magam. Rohantam le Révházára egy polaroiddal, fényképeket készítettem a régi bútorokról. Aztán felhajtottam a fővárost. Barbara telefonon távirányított Miamiból, hogy melyik szobába mi kerüljön. Minden szavadra emlékezett. Már kislánynak is kitűnő megfigyelő volt.
-Köszönöm, kicsi kedvesem! – mondta Barbi otthonról örökölt módon. Lábujjhegyre állt, hogy csókot nyomhasson Ádám arcára, aztán vidáman folytatta – Papuska szerint majdnem tökéletes, de a te véleményed lesz a mérvadó, kíváncsian várjuk.
Zsuzsi gyönyörködve nézte őket, s közben gyönyörűen mosolygott. Az átélt keserűségek nyomait könnyű kézzel törölte le sápadt, meggyötört arcáról a tetten érhető szeretet. Felnevetve kérdezte:
- Csak nem miattam igyekeztetek?
- Elsősorban! – biztosította Barbi - Azt akartuk, hogy úgy kapd vissza, ahogy annak idején itt hagytad. Egy kicsit oka volt az a régi kiűzetésünk is, mikor a volt tulajdonos kutyákkal kergetett ki bennünket, de mindenképpen vettünk volna itt egy házat magunknak. Segíteni szeretnénk az intézeti gyerekeimen is. Az idén hárman érik el a nagykorúságot, lesz hova menniük. Ádám átalakíttatta a villa egy részét nekik, itt találnak majd otthonra, míg megtaláljuk közösen, hogyan legyen tovább.
Zsuzsi már a lánya kezét dajkálta, büszke volt rá, de Ádámot még inkább csodálta. Hogy van ideje, energiája tudottan komoly elfoglaltsága mellett még erre is. Akkor sem becsüli kevésbé, ha tudja, három lakberendező volt a segítségére, és ki tudja hány munkás. Valóban jó szervezés kellett hozzá, s Ádám alig felmérhető anyagi tehetsége. Az embersége még ennél is nyilvánvalóbb volt. Szülei nem tudják, mit vesztettek. Barbit csak egyszer sértették meg, mindjárt az esküvőjük napján. Anyósa megkérdezte a karcsú, ártatlan lánytól népes társaság előtt, hogy hányadik hónapban fogta meg magának a fiukat. Ott volt a nevezetes nagybácsi is, s sógornőjét vörös fejjel utasította rendre. Ádám nem érte be ennyivel. Szüleivel azóta nem tartja a kapcsolatot, megvont tőlük minden támogatást. Barbinak tett ígéretét is betartotta. Bőkezűn patronálják Barbi hajdani intézeti gyerekeit, jövőjükről is gondoskodnak, noha Péter külföldi gyógykezelésére, s a maga szanatóriumi elhelyezésére fordított kiadások miatt akár nemet is mondhatott volna, de nem tette. Most is mosolyogva állt Barbi mellett.
A gyerekek türelmesen várták, hogy befejezzék a beszélgetést. Zsuzsi végezetül megkérdezte, hogy merre vannak az idősebbek. Barbi nevető szemmel felelte, a zöld szalonban várják őket, ha már befejezték az empire szoba csodálatát. Zsuzsit meglepte a válasz, hiszen Révházán még ott volt a maguk empire szobája, ha kissé kopottan is, de Barbi gyors feleletet adott erre. Kedvesen mondta, az új empire kicsit más, mint a régi. Ebben valódi minden bútordarab. Fája rózsafából készült, huzata eredeti selyemhímzés, díszei is valódiak, nemesfémből vannak, nem papírmasszából, s mentes a régi bútor merevségétől, szépen hajlított. Ha jól emlékszik, azt hallotta tőle annak idején, hogy ezt nevezik biedermeier - görbének. Zsuzsi feleletül megsimította lánya okos arcát, s ment volna be a villába, de még nem indulhattak. Ádám a gyerekekhez fordult, s ünnepélyes hangon mondta:
- Szeretném bejelenteni, mielőtt megfeledkezem róla : a villát tekintsétek családi vagyonnak, s használjátok kedvetek szerint, ha a fővárosba kívánkoztok. Akkor is jöhettek, ha külföldön vagyunk. A kulcsokat megkapjátok a házmesteri lakásba költözött pedagógus házaspártól. Nyugdíjas nevelők, távollétünkben tisztük lesz felügyelni, istápolni az intézetből ide kerülő fiatalokat.
A gyerekek megéljenezték, s indulhattak végre. Barbi nyúlt elsőnek a tolókocsi után, de Zsuzsu eltanácsolta:
- Pardon! – mondta kedvesen – Kismamának ennyit sem szabad emelni.
Barbi átengedte a helyet. Akkor is ezt teszi, ha megsejti, hogy Zsuzsu ezúttal ragaszkodott kevés előjogához, s édesanyját maga akarta betolni a zöld szalonba. Egyedül nem tudta felvinni a nyolc lépcsőfokon, ugrott Norbi, s Tomi. Hármasban vitték fel, meg sem álltak vele a hallig. Zsuzsi szemébe először a hajdan összetört üvegasztal mása ötlött. Elképzelni sem tudta, a gyerekek honnan koppintották le. Papus segített benne? Csak néhány pillanatig foglalkoztatta az asztal, aztán másfelé vitték a gondolatai. Amint tudatosult benne, hogy újra ott van a hallban, belemart a keserű felismerés : újabb bánatot hozott elé az élet.Tizennyolc esztendős korában, mikor elment innen, gyönyörűnek mondták, s vele volt Péter. Nyomorékon, összetörve jött vissza, s egyedül van, reménytelenül egyedül. Sápadtan ült a tolókocsiban, ölbe ejtett kézzel, s befelé sírt, mert irgalmatlanul nehéz szembenézni az emlékekkel, ha mostohák a tények.Barbi hangja most sürgető volt.
- Nézz körül gyorsan, édes, s mondj valamit! Hasonlít a régi képhez?
Nehezen ocsúdott, aztán mégis megélénkült. Ahogy jobban körülnézett, meglepte a látvány. A szobák ajtajai most is nyitva voltak.Balra a dolgozószobában éppen olyan mahagóni bútor volt, mint ami lekerült Révházára, csak a tekintélyes könyvespolc volt más alakzatú, s modernebb a bőrgarnitúra. Jobbra a hajdani szobájában az ablakok között ott állt a keskeny heverő, szemben a puritán könyvespolc, előtte a kisméretű íróasztal, oldalt a két kis fotel, mint lánykorában. Boszorkányos volt a hasonlóság. Amennyire belátott a zöld szalonba, s az ebédlőbe, ismerős volt a kép. Változást csak a kis szobák, s a konyhai fertályba vezető folyosó üvegfalán át látott. Új ajtók sorakoztak egymás mellett, Barbi védenceinek jövendő szobái.
-Ez szemfényvesztés! – mondta elismerőn, aztán a hallban lévő alacsony szekrények láttán feltámadt benne az ijesztő gyanú, s feljajdult a hangja- Gyerekek, az nagyon rossz vicc volna, ha a hatás kedvéért a szekretereket felköltöztettétek Révházáról.
Nevetés harsant, kihallatszott belőle Norbi hangja.
- Ezt kérdeztem én is, isten az atyám! Aztán észbe kaptam. Onnan jöttünk megállás nélkül, még a misztertől is nagy teljesítmény lett volna megelőzni vele bennünket.
Zsuzsi megnyugodott. Ádám átfogta Barbi vállát, s jókedvűen mondta:
- Hallottad édes hangjában az őszinte ijedelmet?! Ennél nagyobb elismerést nem kaphattunk volna.
Barbi is örült, a gyerekek is élvezték a hallottakat. Zsongott a hall, a levegőben valami megfoghatatlan izgatottság volt, vibrált a hangjuk, egyik-másik szokatlan módon hangosan felnevetett, noha éppen oka sem volt rá.
Zsuzsi már indult volna a zöld szalonba, a nyitott ajtón át látta anyósáékat, s Elvirát. A hosszú bársonykanapén egymás mellett ültek várakozón. Furcsa volt az arcuk, mintha nemrég sírtak volna. Nyugtalan lett, s elindult magában a kerekeket hajtva, de a magas küszöb útját állta. Zsuzsu ugrott, átsegítette, eltolta a szalon közepéig. Leállította a nagy asztal mellett, s fülébe súgta:
-Édesanyám, maradj ezen a helyen, jó?!
Nem tudta mire vélni a kérést, de mivel Zsuzsu nyomatékkal mondta, nem gördült az idősekhez, csak a szoba közepéről köszönt.
- Csókolom, anyuka!… Papuskám!… Puszikállak, Elvirám! - mondta régi, szép szokása szerint. Aztán zavartan nézett rájuk, mert egyetlen szót sem szóltak, csak változatlanul néztek rá azzal a furcsa arccal, kis mosollyal, amit magában könnyes mosolynak nevezett.Közben a gyerekek is betódultak mögöttük, de nem széledtek szét a szalonban, hanem várakozón megálltak egy csoportban az ajtó közelében. Értetlenül nézett körül, aztán észbe kapott. Alighanem mindenki arra vár, hogy véleményt mondjon a szalonról is.Bánatosan felnevetett.
- Mondjak véleményt?! Akkor egy kicsit körülnézek előbb… - mondta, s szemügyre vette a szoba berendezését. Tulajdonképpen a régi szalon volt. Jó volt újra látni. Révházán már nem volt meg ez a garnitúra, időközben tönkrement a gyerekek mellett. Néhány éve kicserélték. Ennek a garnitúrának a zöld bársony huzata világosabb árnyalatú volt, mint a régi. De formára, darabra teljesen megegyezett. Ugyanaz a hosszú, kecses kanapé, előtte a hosszúkás dohányzóasztal, körben a kisebb fotelek, puffok, középen a nagy kerek asztal a garnitúra nehéz székeivel. A szalon távolabbi részében ott álltak a tekintélyes, mély fotelok is egy kisebb dohányzóasztal körül, oldalt egy-egy, szemben, s háttal kettő-kettő. Éppen, ahogy Rózsi idejében. A szép szekrények üvegajtaja mögött csak néhány porcelán árválkodott, de ez semmit sem vont le a szalon régi-új képéből. Elismerőn mondta:
- Gratulálok, gyerekek! Szép munka. Szinte megtévesztésig hasonlít.
Senki sem felelt. Zavarba jött. Mi ez a csend? Kevesellnék, amit mondott? Örvendezést vártak? Senkinek se jut eszébe, hogy fájdalommal is megélheti a villa viszontlátását, vagy más oka van ennek a furcsa várakozásnak? Csak nem azt várják, hogy fogja magát, s feláll? Ha a tanár a családdal is közölte a véleményét, akár az első perctől ezt várják. Mégis, hogy képzelik?! Ő nem Lázár, s nincs itt az Isten Fia, hogy hatalmánál fogva ráparancsoljon: „ - Kelj fel és járj! – gondolta lázongó lélekkel, s bánatosan lehajtotta fejét.
S, akkor, abban a várakozó, pisszenéstelen csendben felcsendült egy kedves, jól ismert hang az egyik terjedelmes, háttal álló fotel felől
.- Életem!… Kis virágom!
Zsuzsi felkapta fejét, arcából kiszaladt a vér. A fotel felé fordította arcát, s gyenge, elhaló hangon felelt.
- Kedves !...
Péter felemelkedett a fotelből. Közelebb ment Zsuzsihoz merev testtartással, s megállt előtte. Nézték egymást. A tekintetekben olykor benne van az ember egész lénye, öröme, fájdalma, vágya, sikolya. Így nézték egymást. Olyan hihetetlen vágyakozással, mint akiket áthidalhatatlan akadály választ el egymástól, s azon ölik magukat, miképpen törhetnék át az áttörhetetlent.
Péter megszólalt, hangja remegett.
- Állj fel, Zsuzsikám! Állj fel, kicsi boldogságom, mert nem tudok lehajolni hozzád. Merevítő van a zakóm alatt.
Zsuzsi mintha nem hallotta volna. Péter felé nyújtotta mindkét kezét, s szinte önkívületben sírta:
- Gyere, kedves, gyere!
Péter feje a mellére bukott, felhördült fájdalmasan, aztán felemelte fejét, szeméből sütött a könyörgés.
- Állj fel, életem! Állj fel, mert itt halok meg rögtön, ha nem ölelhetlek meg!
Zsuzsi végre szembesült a ténnyel. Rádöbbent, nincs mire várnia. Rajta múlik, egyedül csak rajta, hogy a következő pillanatban teljesül-e mindkettőjük tomboló vágyakozása a másik ölelése után, vagy valami rettenetes történik velük.
Megmozdult. S, amit igazán remélni sem mertek, megmozdította a lábait is. Visszafojtott lélegzettel figyelték hihetetlen erőfeszítését, ahogy egyenként csúsztatta le lábait a szőnyegre, majd két karjára támaszkodva felemelkedett annyira, hogy elkaphassa az egyik nehéz szék támláját, s ránehezedjen. Aztán feltornázta magát egyenesbe. Míg egyik karjával görcsösen kapaszkodott a nehéz székbe, másikat Péter felé nyújtotta. Péter arcán egyszerre volt csodálat, s öröm. Ugrott. Karjaiba ölelte, de olyan hévvel, olyan erővel, mintha a mélység felett állót mentené a lezuhanástól. Álltak egymást ölelve, összeborulva hangtalan, könnyek nélkül. Csak egymás érintésére figyeltek, érezhető heves szívdobogására, érintő testük melegére, simulására. Csak egymásra, csakis egymásra.
Körülöttük mindenki halkan sírt, visszafogottan, amilyen a múlófélben lévő bánat. Péter szorító ölelése engedett. Zsuzsi lábai láthatón remegtek, de ez sem tartotta vissza attól, hogy Péter karjaiban maradjon. Érezte újra az erejét. Tudta, karjaira nehezedhet, s elindult a keze Péter arca felé. Simogatta lágyan, néma könnyekkel. Péter csókolta az ujjait, s közben egyetlen szót sem szóltak. Eljött a régen várt csók ideje is, s egymásra találtak újra. Nehéz volt abbahagyni a csókot, s még nehezebb volt megszólalni a fájdalmasan szép percek után.
Zsuzsi könnyekkel kérdezte :
- Velem maradsz?
- Veled, kicsi életem, mindörökké! – felelte Péter elmosolyodva.
Ez volt a pont a mondat végén. A jel, hogy szabad örülni, ujjongani, megosztani az örömöt. Jöttek a gyerekek, felálltak Erzsiék is, simogatták, ölelgették őket. Zsuzsi lábait megfogta a görcs, le kellett ültetni. Péter rugalmasan fél térdre ereszkedett, mintha sohasem tört volna el a gerince, s masszírozta Zsuzsi lábát. Zsuzsi éppen rácsodálkozott volna, mikor vendégek léptek a szalonba. Elképedve ismerte fel Füredi Laci társaságában szanatóriumi orvosát. Ebben a pillanatban tudatosult benne, hogy felállt saját meggyőződése ellenére.Rádöbbent arra is, hogy igaza volt a hónapok óta fáradhatatlanul küzdő, idős tanárnak. Hányszor, de hányszor bánthatta meg makacs ellenkezésével ezt a nagy tudású embert. Péternek lángba borult arccal súgta:
- Jaj, nekem, de szégyellem magam!
Péter rámosolygott vigasztalón, s felállt. Ölelésre tárta karjait az ősz tanár felé. Meghatott jókedvűen ölelkeztek össze, mint akik egyszerre mondanak köszönetet, s gratulálnak egymásnak. Aztán a tanár Zsuzsihoz fordult.
- Nos, drága asszonyom, akar nekem mondani valamit ? – kérdezte mosolyogva.
Ó, dehogy akart! Ránézni is alig mert, csak pirosan, s igen halkan mondta:
- Köszönöm!
- Ne köszönje, Zsuzsika, nem az enyém az érdem. Saját akaratából állt fel. Örülök, hogy végre eljutott idáig. Talán most már azt is elhiszi, hogy egy napon Péter karján megteheti az első lépéseket is. Ha így lesz, értesítsen róla. Akkor is, ha maradt magában neheztelés.
Zsuzsi tiltakozón rázta a fejét, nem maradt, dehogy maradt. A tanár jókedvűen nevetett.
- Elvitte a cica a nyelvét ?! Bezzeg, bezzeg, de felejtsük el! Tudom, bevallani sem könnyű, ha ráébred az ember, hogy tévedésben volt. Most már csak azt sajnálom, hogy Zebegényi főorvos asszonnyal nem fogadtam, mert tegnap a telefonban igen kishitűnek mutatkozott.
- Tisztességes ember biztosra nem fogad! – csattant fel Elvira hangja a régi módon.
Mindenki nevetett, a tanár mókázva behúzta a nyakát. Péter jókedvűen fordult Elvirához.
- Mondod hévvel, drága, egykori főnök asszonyom, mert nem tudod, Gézával mi sem lehettünk biztosak benne, hogy Zsuzsit sikerül mozdulatra bírni. Csak erősen reménykedtünk.
A tanár bólintott, s folytatni akarta, de Zsuzsi bátorsága visszatért, s szokatlan eréllyel szólt közbe:
- Na, várjunk csak! Ti ezt valamikor megbeszéltétek ?!… Mikor, s hol ?
-Hú, lebuktunk!-nevetett Péter, mint aki belátta, magyarázkodásra kényszerül.
A tanár megelőzte.
- Volt rá alkalmunk, Zsuzsika! Péterrel az első napoktól kapcsolatban voltunk. Rendszeresen leveleztünk. Mindent tudni akart magáról. Mellette javasolt, s vitatkozott. Közben jó barátok lettünk, de csak egy órája találkozhattunk személyesen. Magam sem tudtam hazatéréséről. Ádám barátunk akkor árulta el, mikor meghívott a villába. Az ötlet közös töprengés eredménye volt.
Zsuzsi nem érte be a tanár magyarázatával. Péterre nézett, s fátyolos hangon kérdezte:
- Ha mégsem tudok felállni, lehajolsz hozzám?
- Mindenképpen, életem! Tudom, hogy fájdalmas gyógymódot választottunk. Magam is szenvedtem, de csak így remélhettük, hogy elegendő impulzust kapsz, s megmozdítod végre a lábaid.
- Kedves, én akartam, de nem tudtam! - mondta Zsuzsi védekező könnyekkel.
- Tudom, életem! Átéreztem a kínod. Jöttem volna hozzád, mint az őrült, de nem lehetett. Lassabban gyógyult a gerincem, mint reméltük. Ki kellett feküdnöm az idejét. Így csak abban reménykedhettem, hogy a család, s Gézáék vigyáznak rád, míg újra a karjaimba ölelhetlek.
Zsuzsi hosszú pillanatokig nézte, aztán a keze után nyúlt. Péter kezét két tenyere közé fogta, dajkálta kis ideig, majd nem törődve a körülöttük állókkal, megcsókolta a kezében tartott kezet. Nem hódolat volt ez, vagy valamiféle áhítat. Ez a szerelmes asszony köszönete volt. Szavai is erről tanúskodtak.
- Még a világ másik végéről is őriztél, kicsi kedvesem ?!… Köszönöm! – mondta csendes, de látható örömmel.
- Én köszönöm, hogy a világon vagy! – felelte Péter kissé rekedten, s lenézett rá azzal a mély, sötétlő tekintettel, melyet Zsuzsi oly jól ismert, de már nagyon régen látott, s nyomorúsága idején remélni sem merte, hogy látja még valaha. Halványan elmosolyodott, s könnyű pír futotta el az arcát.
V É G E.