Asszonysorsok. Megjelent regényeim blog változata

X/A
        Boldog napokat éltek. A baba megsejtése mindennapos örömükké vált. Sokat foglalkoztak vele, beszéltek hozzá, becézgették, simogatták. Pétertől annyi csókot kapott, hogy Zsuzsi végül tréfás panasszal mondta:
- Ez nem igazság! Magadhoz édesgeted, hiszen én még nem tudom megcsókolni.
Kapott érte Pétertől ezerannyi csókot. Most valóban a mézesheteiket élték, a szerelem töltötte ki idejük javát. Mellette foglalkozniuk kellett a napi teendőkkel is. Zsuzsi szorgalmasan főzött nap mint nap, s egyre jobban haladt a főzés tudományában. Péter rendszeresen megdicsérte. Mondogatta, hogy finomabb az étel, mint édesanyja főztje. Zsuzsi hitte is, nem is, de mindenképpen boldogabb lett tőle.
A kertet is gondozták. Esténként nagy locsolásokat csaptak. Közben játszottak egymással. Aki kezébe kaparintotta a slagot, megkergette vele a másikat, gyerekek módjára vidámkodtak.
Máskor a játéknál fontosabb volt a csók. Péter hirtelen felakasztotta valahova a működő slagot, s karjai közé kapta Zsuzsit. Összefonódva álltak a mesterséges vízesés alatt, s csuromvizesen, de egymáson kívül semmi sem érdekelte őket a világból.
A városba csak Péter járt ki Béla társaságában. Az ügyvéd vitte-hozta, s közben titkon intézték a lakodalmi teendőket. Zsuzsi előtt a szabóra, bevásárlásra hivatkoztak, ha hosszabban elmaradtak. Zsuzsi ilyenkor nem volt egyedül, áthívták Kláriékat. Az idős hölgyek szívesen tették, s egyre jobban összebarátkoztak.
Zsuzsiéknak Bélával is szorosabb lett a kapcsolatuk. A régebbi barátkozást kölcsönös ragaszkodás váltotta fel. Minden este velük vacsorázott, gyakran ott maradt éjszakára is. Nem zavarta meg a boldog idillt, visszavonult a pipázóba vacsora után, de addig órákat töltöttek együtt.
Általában a teraszon beszélgetett a két férfiú, míg vacsorára vártak. S, napról-napra egyre jobban nyitottak egymás felé. Béla gyakran mondta, hogy a közelükben akar lenni, amíg lehet. Őszintén örültek. Ahogy annak is, hogy Béla feltétlen bizalommal volt már Péter iránt. Az is mutatta, hogy hajlandó volt újra politizálni, Péterrel megvitattak múltat, s jelent.
Egyik alkalommal éppen a belpolitikáról folyt a szó. Péter úgy vélte, enyhül a politikai szigor, a zsurnaliszták bátrabbak lettek. Béla tiltakozón nevetett.
- Csak a póráz hosszabb, köszönhetőn az új mechanizmusnak, de ez semmiképpen se a kezdődő sajtószabadság jele. Arra ne számíts egyhamar. Itt nem lesz szólásszabadság, mert „ ezek” jól emlékeznek még a hatvannyolcas prágai eseményekre. Ott szólásszabadsággal, sajtószabadsággal kezdődött, aztán szerveződni kezdtek a politikai csoportosulások. Moszkvában tudják, az ilyenféle mozgás végül törvényszerűen megkondítja a lélekharangot az egypártrendszerre épülő hatalmi diktatúra felett. Ezt nem tűrnék, ahogy Prágának sem tűrték. A mi ötvenhatunk, a lengyelek, németek próbálkozása után Moszkva emberei vasmarokkal fogják már a pórázok végét. Moszkvából pedig drasztikusan beavatkoznának újra, ha úgy látnák, hogy gyenge a pórázt tartó kéz. Tudod barátom-fiam, bármi is a látszat, kutyából nem lesz szalonna!
Személyes dolgok is szóba kerültek. Béla az öccséről beszélt, Péter az édesanyját említette. Örömmel, s bánattal beszélt anyjáról. Küzdelmes, tragédiákkal terhes életéről, ragaszkodó szeretetéről, s a bánatról, a makacs tiltakozásáról. Beszélt Zombori Katáról, minden baj gyökeréről.
Béla a kezére tette kezét.
- Édesanyádhoz légy türelmes, majd lassan beletörődik abba, hogy más lesz a menye. Elbeszélésed alapján melegszívű asszonynak vélem. Kizárt dolog, hogy idővel ne szeresse meg Zsuzsit.
- Valóban az, melegszívű asszony – mondta Péter elérzékenyülve.
- Van róla fényképed?
- Egy régebbi képét tartom a tárcámban – mondta, s Béla elé tette a képet.
Erzsi negyvenévesen mosolygott a lencsébe. Kedves, vidéki asszonyka benyomását keltette. Amolyan édes-kedves édesanyáét, akit minden jóérzésű gyermek örömmel vállal fel.
- Akárcsak édesanyámat látnám, - mondta Béla ködös tekintettel –mosolya is éppen olyan! Valóban melegszívű teremtés lehet. Mosolyában szív van, szív és lélek.
Péter eltette a képet, s a barátairól kezdett beszélni. Főleg Füredi Lacit emlegette. Nem hallgatta el vonzódását Zsuzsi iránt, s gonddal mondta:
- Feri barátom szerint a fiú belebetegedett. Nem fut már szoknyák után, ami az ő esetében aggasztó tünet. Itt lesznek mindketten, bár Laci erősen ódzkodott, ki akart bújni, de nem engedtem. Szerencsére erős kötelék a barátságunk.
- Őrizzétek is, fiam!– mondta Béla feltámadt bánattal - Hiszen a szerelemmel egy fajsúlyú kötelék, ha mély, és őszinte barátságról van szó. Mostanában, talán azért, mert öregszem, kezembe veszem néha a Bibliát. Minap olvastam benne az állításom igazolását. Dávid elvesztette legjobb barátját, Jonatánt, aki ellenségének, Saulnak volt a fia. Gyászénekében azt mondja :
" a te baráti szereteted az csodálatraméltóbb volt az asszonyok szerelménél..."
- Hála istennek, valami hasonló köt össze engem is a barátaimmal. Eleinte ugyan haverságnak indult, de aztán mélyebb tartalmat nyert. - mondta Péter
- Csak kevés igazi barátság van, és mindig a nehéz időkben válik el, hogy haverság volt, vagy valódi barátság. Elmondok neked egy ilyen próbatételt... Barátaimmal egy században voltunk a fronton. Szerencsére eleinte nem a tűzvonalban, de aztán egyre közelebb jött a front, egy napon arra ébredtünk, hogy baj van. Igyekeztünk egymás közelében maradni. Egy falu mögött beásta magát a század, és vártuk a támadást. Hamarosan kaptunk is a nyakunk közé rendesen. Hátráltunk, ahogy tudtunk. Leginkább lövészároktól lövészárokig, hasalva, futva, ki hogyan. Nekem futás közben beszorult valahova az egyik lábam. Pár lépésre volt az árok, mindenki beugrott, aki élve eljutott odáig. Kivéve Takács Sándort. Meglátta, hogy bajban vagyok. Nem futott tovább. Velem maradt a golyózáporban, segített kiszabadítani a lábamat.
Elhallgatott, levette szemüvegét, s komótosan, lassan tisztogatta. Péter is hallgatott, s közben mindkét férfiú még inkább felmagasodott előtte.
Béla feloldotta a megilletődött hangulatot. Maga emlegette Füredi Lacit. Azt mondta, majd magától belátja, barátságuk többet ér annál, hogy bármivel is veszélyeztesse, s nem okoz több gondot.
Péter felnevetett.
- Később így lesz minden bizonnyal, ha sikerül átvészelnünk ezt az időt, de most még nem mutat rá valódi hajlandóságot. Feri azt mondja, a fiú esténként a Kiskakasban húzatja az Akácos utat, már híre van a városban. Alighanem, nekem kell majd leállítanom.
Zsuzsinak is voltak beszélgetőpartnerei. Kláriék egyre többször látogatták őket, nem csak akkor, ha Zsuzsit kellett őrizni. Zsuzsiék már nyugodtan nézhettek a szemükbe. Béla valóban elintézte, hogy a polgári esküvő után megtarthassák az egyházi esküvőt is. Elvitte őket András atyához. Az idős pap már nem tudta vállalni az esketésüket, rábízta fiatalabb paptársára, de Zsuzsiékkal maga foglalkozott.
Zsuzsi óvatos volt, nem botránkoztatta meg. Gond mégis adódott. Kiderült, hogy nincs megkeresztelve. Az atya rugalmasan állt hozzá. Megkeresztelte Zsuzsit, Béla vállalta a keresztapaságot. Béla aztán meghatottan mondogatta, most már van hivatalos alapja is az apa - gyermek kapcsolatuknak. Az idős pap valamit megsejthetett a hajdan elmaradt keresztelőből, s nem úszták meg az újbóli berendelést. Zsuzsit a hit berkeibe akarta bevezetni a házasság szentsége előtt. Több alkalomra visszarendelte őket amolyan kedves, közvetlen hittanórákra.
 X/B
 Vicuska is látogatta őket a két kisfiúval. Bár néhány napig neheztelt, amiért Zsuzsiék nem fogadták el a festő születésnapjára szóló meghívását. Részben Kozma miatt, hiszen ki tudja, ki bukkan fel egy ilyen összejövetelen, másrészt Péter volt az oka. Erős fenntartása volt a festővel szemben. Előtte az ilyen jellemű ember keveset ért, de az is oka volt, hogy a festő egyszer sem fogadta el a köszönését. Péter vidéki fiú volt, ahol gondoltak egymásról az emberek amit gondoltak, de tartoztak betartani az illendőséget. Vicuska megérezte, hogy Péter más szemmel néz imádott urára, s neheztelt miatta. Zsuzsi nem győzte vigasztalni, s beavatta valamennyire a Kozma ügybe is. Így aztán Vicus megbékélt, s újra a régi volt köztük a barátság.
A festőné nem csak beszélgetni járt át, segített is Zsuzsinak. Tanította a konyhában, főleg sütemények elkészítéséhez adta a bevált tanácsokat. Zsuzsi első piskótája szemre szép lett, de olyan keményre sikerült, hogy Péter tréfásan megkopogtatta vele az asztalt. Vicuska megtanította Zsuzsit jó piskótát sütni. Néha a takarításban is segített, megfogta a portörlőt, végigtakarították Zsuzsival a szobákat, ami nem volt kis dolog. Péter addig játszott a kisfiúkkal. Kivitte őket focizni, szívesen tette, hiszen szerette a gyermekeket, s érdeke is volt, hogy Zsuzsi minél többet tanuljon Vicuskától.
Bármilyen közel is kerültek a két szomszédhoz, a babáról senkinek sem beszéltek. Még Béla előtt is hallgattak róla. Lelkük féltékenyen őrizte a a közös, gyönyörű titkukat. Csak az övék volt még, egyedül az övék, még nem engedtek másnak részt belőle. Halogatták, majd később, talán elutazás előtt, Bélának feltétlenül.
A lakodalmi készülődés is folyt közben. Gál Karesz szavának állt, Béla naponta kapta az új telefonokat, már nyolcvan fővel számolhattak. Péter kimondhatatlanul örült, mert örömöt szerezni nagyszerű érzés. Bélával valóságos haditervet eszeltek ki. Beavatták Kláriékat is. Megbeszélték, majd egybenyitják az ebédlőt a többi szobával. A hallban helyezik el a zenekart, Kláriék hoznak segítő asszonyokat, s megterítenek, míg a fényképésznél lesz az ifjú pár.
Péter a fejébe vette, hogy valóságos falusi lakodalmat rendez. Kékesi Ferivel gyakran beszélt telefonon, s barátján keresztül felhívta Révházáról a bográcsos embert. Az öreg Suba lakodalmakban főzött, maga vitte a húst, az összes hozzávalót, csak választani kellett, birkát, marhát vagy halat kérnek, s tudatni vele a létszámot. Péter mindent elrendezett, de Zsuzsinak továbbra sem volt róla tudomása. Abban a hitben volt, hogy csak néhány vendégük lesz, s gyanútlanul egyezett bele, hogy Kláriék átmosogassák az ebédlő tálalóiban sorakozó étkészleteket, poharakat. Álmában sem gondolta, hogy Szilárda közben mindent megszámol, s jelenti majd Péternek a pontos készletet. Zsuzsit így is meghatotta a két idős hölgy igyekezete. Hálásan köszönte a segítségüket, de Szilárda elhárította.
- Nem kell megköszönnöd, Zsuzsikám! Boldogok vagyunk, ha bármiben a segítségetekre lehetünk. Mi magunk is azért imádkoztunk, hogy boldogabb legyen az életed.
Elhallgatta közben, hogy ennek érdekében még egy kis konspirálásra is kapható volt. Úgy gondolta, ez nem számíthat bűnnek, ha jó cél érdekében történik.
Egy hét volt hátra az esküvőig. Ezen a reggelen Péter bement a városba, ezúttal azt mondta Zsuzsinak, hogy Bélának segít, átrendezik az irodáját. Helyette kölcsönzőkbe szaladgáltak, asztalokra, székekre volt szükség, a villában mindössze a szükséges felét számolták össze, beleértve a szuterénbe száműzött öreg székeket, asztalokat is. Zsuzsi mosni akart ezen a napon, s megszegte Péter utasítását, nem hívta át Kláriékat. Nem akarta folyton zavarni őket, s munkájában is akadályozták volna.
Kis lelkiismeret-furdalással készülődött a mosáshoz, s magában kereste a megfelelő magyarázatot. Bízott benne, Pétert leszerelheti majd idejében, s nem neheztel újra azért, mert engedetlen volt. Nem félt a villában. Bezárta a hall ajtaját, nyugodtan látott munkájához, s nagy gonddal. Az egyszerűnek látszó mosás is komoly feladat annak, aki még csak segítséggel látott hozzá, s nem volt benne gyakorlata. Péter már megtanította a gépek kezelésére, csak a centrifuga okozott fejtörést, ha elindult, s betáncolta a mosókonyhát. Legnagyobb gondot mégis a mosnivaló ruhák okozták. Ki kellett találnia, hogy milyen ruhákat moshat együtt, mert tapasztalatlanságára már ráfizetett. Tarkák közé betett egy fehér inget, aztán sírva fakadt, mikor meglátta.
A szuterénben volt a mosókonyha, a hátsó folyosóról volt a lejárás. Oda nem hallatszott le a kapucsengő, sem a telefon. Valamiért éppen felszaladt, s így hallotta meg a telefon csengetését. Vicuska volt a szomszédból. Nagy hála istent mondott, mikor Zsuzsi felvette, aztán sírásba görbült hangon folytatta.
- Már azt hittem, nem tudok elköszönni tőled, Zsuzsikám! Bocsássatok meg, de nem tudunk ott lenni az esküvőtökön. Váratlan utazás jött közbe. Képzeld, az én drága jó uram azzal lepett meg ma reggel, hogy megyünk haza a falumba. Ott fog festeni megint, magával visz bennünket is. Ismerősöknél szállunk meg, s azt is remélem, a szüleimmel is kapcsolatba kerülünk. Tudod, hogy hány éve könyörgök ezért az útért, most végre rászánta magát. Mikor megtudtam, rohantam át a kicsikkel, de hiába csengettünk, azóta telefonon próbálkozom. Nem tudok elmenni úgy, hogy ne mondjak búcsút neked. Mire visszajövünk, ti már messze jártok.
- Átjöttök újra? – kérdezte Zsuzsi, s bujkált hangjában a sírás. Lélekben már készült a búcsúra, de ez váratlanul érte, még nem számított rá.
Vicuska hangja bánatosan csendült.
- Nem lehet. Késésben vagyunk, az uram már így is neheztelt. Mennem kell, a modell pakol a kocsiba helyettem, a drága jó uramat nem akarom megharagítani. Indulni akar máris. De legalább így, telefonon elbúcsúzhatunk. Adja a jó Isten, hogy boldog asszony váljon belőled. Doktor úrnak is sok boldogságot kívánok. Gondolj néha rám!
- Te is, Vicuska ! Köszönöm, hogy annyi éven át kedves voltál hozzám, vigasztaltál.
- Nekem is van köszönni valóm. Te voltál az egyetlen barátnőm, akinek bizalommal elmondhattam mindent. Nem kellett attól tartanom, hogy egyszerűségem miatt kinevetsz a hátam mögött.
- Hogy is tehettem volna, hiszen megszerettelek. Puszit küldök most is. A kisfiúkat is csókold meg helyettem … - felelte Zsuzsi elérzékenyülve.
Vicuska is így felelt.
- Ők is csókoltatnak. Nem mertem megmondani nekik, hogy nem találkozunk többet... Zsuzsi, isten veled!
- Vigyázz magadra, és a kicsikre! – felelte Zsuzsi, de többet nem mondhatott, mert a festő Vicus sarkában kiabált, idegesen sürgette az indulásra.
Letették a telefont. Zsuzsi leült néhány percre a hallban. Az élet megint búcsúra kényszerítette. Tudta, hogy bekövetkezik, ahogy majd Kláritól és Szilárdától is búcsúznia kell, mégis rosszul érintette.
 X/C
Zsuzsi amint kissé összeszedte magát, visszament a szuterénbe. Csak akkor ment fel újra, mikor Pétert várta. Délre ígérte, s közeledett az ideje. Volt ebéd előző estéről, hozzáfogott megmelegíteni. Alig ütötte el az óra a delet, Péter berobogott. Zsuzsi azonnal bocsánatkérőn bújt hozzá, s úgy hízelkedett, mint egy kiscica. Péter csóválta a fejét, de nem neheztelt igazán. Ezekben a hetekben már nem tartottak úgy Kozmáéktól, mint az első napokban. Zsuzsi megfeledkezett Vicusék elutazásáról, s jó hangulatban ebédeltek. Péter kedvence volt a maradék, jól sikerült töltött paprika. Péter megint elismerőn dicsérte. Zsuzsi szeme ragyogott, s Péter több csókot is kapott a kedves szavakért.
Ebéd után mentek a dolgukra. Péter a garázsba, oda vitte fel a szuterénből az öreg székeket javítani, titokban foglalatoskodott velük. Zsuzsi úgy tudta, a költözéshez ládákat szögel a befőtteknek, ami részben igaz volt.
Megtervezték a leköltözés menetét. A szombati esküvő után vasárnap becsomagolják az éléskamra tartalmát, hétfőn jön a tehertaxi, leviszi a franciaágyat, a zongorát, s a hűtőládát úgy, ahogy van, s az éléskamra tartalmát. Ők majd az esti vonattal mennek, kedden reggel Péternek már munkába kell állni.
A többi bútort majd csak akkor viszik le, ha sikerült helyet szerezni Péter rokonságában. Kozmának tetszik, nem tetszik, várnia kell a villa átadására akkor is, ha fizet az esküvő előtt. De fizet-e és mennyit, erről beszélgettek pár szót, mivel Béla éppen Kozmával találkozott ebben az órában.
Amint Péter lement a garázsba, Zsuzsi folytatta a mosást a szuterénben. Egyszer csak Péter lement hozzá a lépcsőn gondterhelt arccal.
- Életem, ezek a festő gyerekek mindig ennyit sírnak?! – kérdezte nemszeretem arccal– Hallgatom már jó ideje, de egyre nyugtalanítóbban sírnak.
Zsuzsi megrökönyödött, s tiltakozón mondta :
- Az nem lehet, hiszen reggel elutaztak vidékre, csak elfelejtettem mondani. Biztos, hogy arról hallod a sírást?
- Biztos. Nem utaztak el, itthon vannak. Tisztán hallom, hogy a kerítésen túlról jön a hang, de valami ajtó mögül. Itthon hagyták volna a gyerekeket?
- Az kizárt! – felelte Zsuzsi nyugtalanul, törölgette gyorsan a kezét, s közben hadarta - Vicus szülőfalujába ment az egész család...A gyerekeket semmiképpen sem hagyhatták itthon, akkor nem mentek el...De miért ? Gyerünk gyorsan!
Sietve mentek fel a teraszra. Ott már Zsuzsi is hallotta a sírást, s szaladt a garázs mögé. Pillanatok alatt fent volt a kerítésen, s onnan kiáltotta:
- Valami baj van! A gyerekek a műteremben vannak, nem tudnak kijönni, az ajtóban kívülről van a kulcs!
Nem tépelődtek, átmásztak mindketten. Zsuzsi rohant a kisfiúkhoz, kiengedte őket, s magához ölelte mindkettőt. A két gyerek teljesen kimerült a zokogástól, kapaszkodtak bele.
- Ki zárt be benneteket?! – kérdezte idegesen, s a villa felé nézett. Nyitva volt a teraszon a bejárati ajtó. Agyába ötlött egy pillanatra, hogy talán a szülők magukra akartak maradni, a modellre bízták a gyerekeket, az pedig elment. A gondolat gyenge vigasz volt, mert akkor már érezte, hogy valami nagyon nagy baj történt. A kisfiúk megerősítették benne. Azt zokogták, hogy anyjuk zárta rájuk az ajtót. Elment telefonálni a messzi mamáéknak.
- Úristen, Vicus! – kiáltotta Zsuzsi, s Péterrel rohantak fel a villába.
Végigrohanták a szobákat Vicus nevét kiabálva, nyomukban szaladt a két kisfiú is, s végül a bezárt fürdőszobaajtónál kötöttek ki. Hiába dörömböltek, a kisfiúk hiába kiabáltak, hogy anyuka, anyuka, nem jött válasz az ajtó mögül.
- Vidd ki a gyerekeket, Zsuzsikám! – mondta Péter, s nekifeszült a bezárt ajtónak.
Zsuzsi a teraszon várt a gyerekekkel. Remegett minden ízében. Péter néhány perc múlva sápadtan jött ki, s rekedten mondta:
- Elkéstünk. Hol a telefon?
Zsuzsi nem tudott felelni, ráborult a két kisfiúra zokogva. Vicus akkor már órák óta halott volt. Véget vetett az életének, s árvaságra hagyta imádott gyermekeit. Mire megjött a rendőrség, előkerült a festő is. Szemmel láthatón lesújtotta a hír, a gyerekeibe kapaszkodott, sírva ölelgette őket.
Zsuzsiék hazamentek. Zsuzsi fehér volt, mint a fal. Kláriék is meghallották a hírt, átfutottak, s ott voltak egész délután. Találgatták, hogy mi történhetett. Estére többet tudtak. Egy nyomozó kereste fel Zsuzsiékat, aláíratta a jegyzőkönyvet, s bizalmasan elmondta a tragédia okát.
A festő szabadult volna a feleségétől, s a gyerekektől. Ezért akarta visszavinni őket a faluba. Az asszonyka véletlenül meghallotta, mikor a modellel beszéltek róla. Összevesztek. A festő elment a modellel valahova, szegény asszony pedig elkeseredésében véget vetett az életének.
A nyomozó elment, később Kláriék is hazamentek. Péter nyugtalanul járt Zsuzsi nyomában. Zsuzsi már nem sírt, de még mindig fehér volt, s szemében ijesztő bánat ült. Péter régebben haragudott, ha sírni látta. Sokszor mondta, hogy vége már a könnyes időknek, most mégis arra kérte, hogy sírjon, akkor megkönnyebbül kicsit.
Zsuzsi a fejét rázta.
- Nem tudok sírni, nem tudok. Annyira fáj, hogy éppen ma nem voltam mindig telefon közelben, mert hívott újra, biztosan hívott. Talán át is jött, de biztosan telefonált, és én nem tudtam neki segíteni.
- Ez csak teória, kicsi életem! Annak a szegény nőnek alighanem elborult a tudata, aligha jutottál eszébe, ha imádott gyerekeiről is megfeledkezett. - mondta vigasztalón, s magában átkozta a sorsot, hogy miért kell ilyesminek történnie. Mindketten megértették Vicus emberi tragédiáját. A festő alantas szándékát mélyen elítélték, de az öngyilkosságot, mint kiutat, nem tudták elfogadni.
A következő napokban Zsuzsi változatlanul bánattal jött-ment, tette a dolgát, hangját is alig hallották. Ha Péter átölelte, esdeklőn mondta, hogy most ne, talán majd holnap. Másnap is, harmadnap is ezt mondta. Péter egyre türelmetlenebb lett, s kesergett Bélának.
- Szó sincs arról, hogy érzéketlen volnék, vagy egoista. De végtére is ez a nászutunk. Közeledik az esküvőnk napja is. Komoly erőfeszítéseket tettem azért, hogy az esküvőnk napján Zsuzsit boldognak lássam. Berzenkedik a lelkem az ellen is, hogy önmagát okolja Vicus haláláért.
- Akkor tereld el a gondolatát arról a szegény asszonyról. Adj neki valami feladatot, találj ki valamit! – tanácsolta Béla.
Péter töprengett, aztán a homlokára ütött.
- Megvan! A következő három napban lefoglalja majd a gond… Eddig úgy gondoltam, az esküvőnk napján a bográcsosokkal főzetem az ebédet is. Jó marhapörköltet rendeltem burgonyával az öreg Subánál. Jönnek majd időben, hogy délre elkészüljenek vele. Ez maradhat ugyan, de főzzön Zsuzsi is. Legyen több fogás. Számításaim szerint délben úgyis többen leszünk, mint eddig gondoltuk. Főképpen, ha anyám is hoz vendégeket Gézán és Mari nénémen kívül. Nála megeshet. Zsuzsi semmit sem tud a bográcsosokról. Egyelőre ne is tudjon róla. Higgye azt, hogy egyedül kell elkészítenie az ebédet.
Péter számított Béla segítségére, s együtt álltak Zsuzsi elé. Péter határozottan mondta :
-Életem, meggondoltam, szombaton nem hozunk ebédet a vendéglőből, csak vacsorát. Délre főznöd kell. Anyámék zokon veszik, ha nem házi koszttal várjuk őket. Már ügyes vagy. Főzz meg, Zsuzsikám !
- Én?! - kérdezte Zsuzsi elvékonyodott hangon, s kezével tiltakozón integetett - Én még nem tudok vendégeknek főzni. Isten ments!
- Dehogynem! - felelték Bélával egyszerre - Tudsz! Már nagyon jól főzöl!
Zsuzsi egyre ijedtebb lett.
- Nem tudok annyi emberre főzni, ne kívánjátok! Nem sikerülne. Édesanyád előtt elsüllyednék. Vendéglőből kell hoznunk az ételt, vagy vigyük el őket ebédelni...- mondta könyörgőn.
Péterék tiltakoztak.
- Azt hinnék anyámék, hogy nem tudsz főzni! - mondta Péter.
- Az volna csak a szégyen! - toldotta meg Béla.
- Híre menne az egész rokonságban !
- Vidéken nem elég, ha szép a lány vagy gazdag, háziasnak is kell lennie!
- Legfőképpen. Muszáj főznöd, életem!
Zsuzsi teljesen kétségbeesett, ijedtében úgy összehúzta magát, ahogy csak tudta.
- Jaj istenem, mi lesz velem?! - motyogta, s már biztosak voltak abban, hogy a következő napokban csak a szombati főzésre fog gondolni.
Péter még nem ismerte a párját igazán. Zsuzsi bánatos maradt, de bánatát megtetézte most már a gond is. Éjjel felriadt, felült hirtelen, s kábán motyogta, hogy mi kell a grízgaluskához, hogy ne legyen kemény. Péter nevetve húzta vissza az ölébe, s reggel így kérdezte, hogy sikerült-e a grízgaluska.
Zsuzsi nagy szemeket nyitott.
- Beszéltem álmomban?!
Péter karjai összefonódtak körülötte.
- Beszéltél, mert nagyon izgulsz. Már szánom-bánom, hogy ennyire megijesztettelek. Ne félj, nem lesz semmi baj. Segítek majd mindenben, elkészülünk időre, és délben mehetünk anyámék elé a vonathoz.
- Ha főzök, nem tudok kimenni... - tiltakozott Zsuzsi. - Levest is kell főznöm, aztán valami finom másodikat. Nekem még lassan megy. Jó lesz, ha elkészülök mire megjöttök.
- Úgy illik, hogy mindketten kint legyünk. Anyám érzékeny a történtek után, még megbántódna. Persze csak akkor, ha valóban feljön... Ha ma vagy holnap nem telefonál, nem lesz itt az esküvőmön. Gondolni sem merek rá. Amíg élek, mindig fájna... - mondta, s elakadt a hangja.
Zsuzsi a kívánságra nemet mondott, de Péter bánatára felfigyelt, s átölelte gyorsan a nyakát.
- Ne haragudj rám, hogy nyafogok a főzés miatt, mikor neked bánatod van!
Péter huncut szemekkel nézett rá.
- Úgy bizony, rám férne egy kis vigasztalás. Nem is tudom, mi esne legjobban azután, hogy három napja hozzád sem érhetek. Nincs valami ötleted? - kérdezte, s becsúszott a keze a paplan alá.
Zsuzsi tiltakozott újra.
- Ne!... Ne!... Fel kell kelnünk. Rengeteg a dolgom. Délután András atyához is mennünk kell.
- Ott leszünk, életem, ott leszünk! - duruzsolta Péter, s tovább kutatott a keze az öröm forrása után.
- Takarítanom is kell. Végig kell takarítanom a szobákat, hogy édesanyád szép rendet találjon.
- Majd segítek, Zsuzsikám, csak ne menekülj! Cudar hosszú volt ez a három nap. Hiányzol életem, kicsi boldogságom… Fogadj szót szépen!
Zsuzsinak enyhe hányingere támadt, talán a babával együtt járt, s panaszosan mondta, hátha Péter mégis kiengedi a karjai közül, de Péterrel már nem lehetett józanul beszélni. Vágytól elgyötörten, szédült nemtörődömséggel felelte :
- Hányj le nyugodtan, kicsi életem, úgyis meghalok a karjaid között mindjárt. Csókot, de gyorsan!
Zsuzsi már gyöngyözőn nevetett. Elmúlt a hányingere, hozzábújt engedelmesen, s átadta magát az ölelésnek, csóknak testestől-lelkestől.