Asszonysorsok. Megjelent regényeim blog változata

X/A
    A házasságkötő terem negyedórával a kitűzött időpont előtt zsúfolásig megtelt. Minden talpalatnyi hely foglalt volt. Legalább kétszázan jöttek össze az esküvőre. Akinek nem jutott ülőhely, a széksorok mellett állt, vagy hátul a széksorok mögött, s az ajtó környékén. Újonnan érkezők már nem is mentek beljebb.
Ott volt Rózsi hajdani társaságának jó néhány tagja is. Azok jöttek el, akik Zsuzsival szimpatizáltak. Ha a villabeli összejöveteleken találkoztak vele a hallban, vagy a teraszon, volt hozzá néhány jó szavuk, s nyíltan osztották Boda Béla véleményét, miszerint Rózsi szigorúbban bánik a kislánnyal, mint a legszigorúbb nevelőintézetben tennék. Főképpen hölgyek jöttek. Ott ültek elegánsan, kalap s ruhakölteményeikben, megtöltöttek két egész sort. A révházi rokonok riadtan nézték az elegáns divat felvonulását. A hölgyek is csodálkoztak. A termet betöltötte a világhírű parfümök jellegzetes illata, az előttük lévő sorokból áradt, noha csupa csitri izgett - mozgott a székeken.
Meghívott tanárokon, diákokon kívül szép számban voltak érdeklődők is. Főképpen a párhuzamos osztályokból jöttek. Az érdeklődésnek különös oka volt. Egy furcsa előzmény. Zsuzsi körül legenda keringett az iskolában évek óta. Zsuzsi voltaképpen ennek a legendának köszönhette kivételezett helyzetét, diáktársai nyilvánvaló ragaszkodását, noha maga nem tudott róla.
Nem volt a hajdani osztálya különleges, ahogy Zsuzsi hitte, s állította Péternek. A negyedik B éppen olyan osztály volt, mint a többi. Itt is akadt irigység, s rosszindulat, de egyben egységesek voltak, igen jó volt a szociális érzék bennük, különösen a szolidaritás. Zsuzsiról titokban elterjedt, hogy valójában – politikai fogoly. Szülei áldozatul estek a hatalomnak, s magas pozícióban lévő nénje a hatalom kedvében járva bünteti. Ezért bánik vele lelketlenül, tartja rabságban, ilyen alávaló módon bizonyítja hűségét az uralkodó hatalomhoz.
A diákságot felháborította. A tanárok éveken át hiába mondták, hogy badarság, Takács Rozália természetéből fakad a kemény bánásmód. Nem fogadták el a magyarázatot. Zsuzsi körül tapasztalt jelenségek, s vonzó személyisége miatt tartotta magát a hiedelem. Így aztán futótűzként terjedt el Rózsi halálhíre, majd Zsuzsi férjhezmenetele. Aki hallott róla, ott szorongott a teremben.
Két középkorú tanárnő is erről beszélgetett.
- Meglepően sokan vannak. Hiába beszéltünk nekik, amint látom, még mindig elhiszik azt a mendemondát.
A másik ráfelelte :
- Talán azért, mert úgy érzik, hogy van a dolognak valami igazságalapja. Ha jobban belegondol az ember…,
Kolléganője közbevágott elutasítón.
- Már, aki megengedheti magának! Beszéljünk másról.
A diákság ezúttal nem foglalkozott politikával. Jókedvűen zsongott a terem. Itt-ott hangos nevetés csattant, hogy aztán mindenfelől pisszegések próbálják kordában tartani a jókedvet.
Gál Karesz öltönyben, nyakkendőben lótott-futott a teremben. Tekintetével két segítőjét kereste, Ágit és Cilit. Mikor meglátta őket az egyik széksor közepén, bekiabálta a sor széléről.
- Gyertek ki! Szólnunk kell mindenkinek, hogy templomi esküvő is lesz. Innen átvonulunk a templomba. Csak az ottani szertartás után gratulálunk.
Nevetés harsant, többen kiabálták:
- Hallottuk! Maradjatok, lányok.
- Közhírré tétetik!
- Leülhetsz, kisdobos.
- Maradjatok magatoknak… - mérgelődött Karesz, s helyet keresett magának. Néhány lány behúzta maguk közé, s azonnal kérdésekkel ostromolták.
- Mesélj, mit tudsz róluk?!
- Hogy ismerkedtek meg?
- Igaz, hogy a fiú arca – sérült?!
Karesz kapkodta a fejét, aztán azt mondta :
- Révházán találkoztak. Zsuzsit megtámadta egy csavargó, Péter éppen arra járt, s a védelmére kelt. Na ja! Azokkal az izmokkal! Csudára erős. Felkapott fél kézzel, és vitt, mint a pelyhet.
- De az arca…, - szólt közbe az egyik lány sürgetőn.
- Nem vészes. Szóval, sérült, de azzal együtt is jó fej, állatira jó fej!
- Nagyon látszik a sérülés? – kérdezték már sajnálkozón.
- Csak a bal arcán van valami vágás, de az izmai!
- Sportoló? – szóltak közbe újra.
- Ördögöt. Gyermekorvos a révházi kórházban.
A lányok sokatmondón néztek össze. Ismerték Zsuzsi vágyakozását a nagy család után, s gondolták, ha fiú foglalkozása sokat nyomott a latba. Karesz olvasott a tekintetekből, s tiltakozón nevetett.
- Szó sincs róla! Zsuzsinak sokáig fogalma sem volt arról, hogy mivel foglalkozik. Csak egy motoros volt, aki felbukkant, ha valami baj fenyegette, de aztán a fiú átnyergelt a romantikára. Virágot tett az ablakpárkányra, nótákat fütyült az ablak alatt. Állatira bejött neki a dolog, ahogy az ábra mutatja.
Az egyik lány sóvárgón ismételte:
- Virágot tett az ablakpárkányra, nótákat fütyült.
- De sérült az arca… - mondta a másik, s hozzátette rezignáltan - Zsuzsinak valahogy nincs szerencséje ebben az életben. Mintha büntetné a sors, hogy olyan szépre sikerült.
- Ne beszélj hülyeségeket! Kell annál nagyobb szerencse, mint egy romantikus fiú?! Az én fiúmnak eszébe sem jutna virágot hozni, amilyen tuskó… - mondta a sóvárgó lány, s hátrapillantott a széksorok mögé. Fiúkat odaszáműzték, hogy a lányok egy kupacban ülhessenek.
Péter arca a teremben másfelé is téma volt. Ez is olyasmi, aminek hamar híre megy. A rokonok mögötti sorból felemelkedett egy lány, bátrabb, mint a többi, s az egyik asszony füléhez hajolt.
- A vőlegény rokona tetszik lenni?
Az asszony hátrafordult, s büszkén mondta:
- A keresztfiam!
- Mi történt az arcával? Azt beszélik, sérült az arca.
Jó helyre fordult. Péter keresztanyja kapott az alkalmon, s mesélni kezdett. Kis idő múlva már a hátsó sorokban is tudták, hogy Péter, gyerekek mentése közben szerezte a sérülését. Gizi néni, Zsuzsi volt osztályfőnöke örömmel mondta a mellette ülő, másik tanárnőnek.
- Hallod, Zsóka ?! A fiú gyermekeket mentett. Gondviselésnek köszönhetőn, szépen összetalálkoztak.
A másik tanárnő kiábrándult arccal legyintett.
- Gondviselés ?! A szükség, Gizus! A fuldokló belekapaszkodik az első deszkába, nem vizsgálja közben, hogy milyen, vagy gondolod, ezúttal másképpen történt ?! Ugyan!
Gizi néni hallgatott. Egyetlen éve volt hátra a nyugdíjig, kolléganője titkon az igazgató barátnője volt, nem akart vitatkozni vele. Még magára haragítaná. Ha már eddig kihúzta, az utolsó évet kihúzza valahogy. Évtizedek óta mást sem tett, csak alkalmazkodott. Hol a hatalomhoz, hol a szeretőkhöz, hol a szánalmas törtetőkhöz, de aki egyedül él, s kényszerítő szüksége van arra a kevés keresetre is, nagyon megtanul alkalmazkodni. Gyötrődőn gondolta, a Gondviselést nem kellett volna emlegetnie, még majd fejére olvassák. Csendben ült aztán, s kényszeredetten mosolygott, mikor kolléganője a titkos szeretők féltékenységével, epésen megjegyezte:
- Igazgatónk ide is magával cipelte a trampli feleségét, hát nem felháborító, Gizus?!
X/B
Kékesi Feriék az utolsó percekben érkeztek, s megálltak hátul az ajtónál.
- Alighanem rossz helyre jöttünk, itt nagyon sokan vannak. Nincs valahol egy másik terem? – aggodalmaskodott a főorvos.
Füredi Laci fáradt arccal felelt.
- Nem azt mondtad, hogy száz felett leszünk ?!
- Itt sokkal többen vannak...Nézzünk körül máshol, mindjárt négy óra...Hoppá ! Mégis helyben vagyunk, látok egy ismerőst.
Péter keresztapja felemelkedett a rokonok soraiból, s hátrament. Néma kézfogással üdvözölte az orvosokat, csak aztán mondta :
- Tessék előre jönni, fenntartottuk a helyet. Péter a lelkünkre kötötte. Tessék, csak tessék!
A főorvos örült a kellemes fordulatnak, s elfoglalták helyüket a rokonság között. Füredi Laci olyan bágyadtan ült le, mint akinek már minden mindegy. Feltűnő sápadtságával, szomorú, mégis kellemes férfiarcával magára vonta néhány lány figyelmét.
Felhangzott Mendelssohn nászindulója, s a kitárt ajtóban megjelent az anyakönyvvezető. Zsuzsiék karonfogva követték. A terem felmorajlott. Csodálatosan szép pár voltak együtt. Péter sérülése éppen nem látszott, s Zsuzsi gyönyörű volt, légies jelenség a hosszú fehér ruhájában. Igézően szép a félig kontyba font-tekert hajával, s a hajában virító piros szegfűkoszorúval. Péter délceg alakja, amúgy jóképű férfiarca illett a tündöklően szép menyasszonyhoz.
A sebész felnyögött, s feje a mellére kókadt. Kékesi Feri hozzáhajolt.
- Lacikám szedd össze magad! Péternek ne okozz csalódást.
- Mondani könnyű…- motyogta a sebész, de aztán megemberelte magát, csak a semmibe révedő tekintete árulkodott.
Zsuzsiék után a násznagyok jöttek, Béla és Géza. Mögöttük besorakozott néhány fiatal, a hivatal részéről műsorra készülődtek. Nászinduló hangjai után felhangzott üde leányhangon:
- „Kezem kezedbe téve, rád bízom az életem…”
A kórus folytatta:
” Amennyit elfogadsz, annyit kell adnod érte,
adj teljes életet, teljes szívért cserébe.”
Megható pillanatok voltak. Néhányan törölgették a szemüket. Zsuzsi két barátnője is elérzékenyült néhány pillanatra, de aztán furcsán összemosolyogtak. Talán csak kósza irigység volt, mert szívesen lettek volna Zsuzsi helyében.
Erzsi az első sorban ült két lánytestvérével. Gyűrögette a kezében tartott zsebkendőt, miközben könnyei némán hullottak a sötétkék zsorzsettruhájára, eláztatták a fehér csipkegallért.
Kerekes Sándorné, született Jónás Erzsébet az elveszett reményét siratta. Azt a lányt, akit a menyének akart, s aki megmondta, pontban négykor otthon az oltár elé térdel, hogy Istenen számon kérje elrontott életét. Erzsi lelki szemei előtt ott lebegett Kata könnyáztatta arca, s nem tudott szabadulni a fájdalmas látomástól. Bánatában alig tudta, mi történik körülötte. Nem látta a tündérszép menyasszonyt, délceg, boldog fiát, nem hallotta a fiatalok szavalatait, az anyakönyvvezető ünnepi beszédét. Pedig szépen beszélt. Emlegette a megtartó szeretetet, az összetartozás erejét, a mindenkori megbocsátást, s a családot, mely az állam alapja.
A szertartás végére maradt a házastársi csók pillanata. Péter a szokástól eltérőn, karjaiba zárta Zsuzsit, s közben a terem felé fordult bal arcával. Mélységes mély csend lett. A csók utáni pillanatokban hallani lehetett, hogy Zsuzsi boldogan súgja :
- Az életemnél is jobban szeretlek!
Péter szép megrendüléssel felelt rá.
- Szeretni foglak érte még a másvilágon is!
A terem fellélegzett valamiféle közös sóhajtással. A műsort adó fiatalok egymásra néztek, s halk, izgatott tanácskozás után felhangzott Petőfi megzenésített verse, a Szeptember végén című Huszka dal.
" Még nyílnak a völgyben a kerti virágok…"
A választás rímelt Péter szavaira, de Zsuzsinak bánatot okozott. Hiszen halálra gondolni tizennyolc évesen, életidegen. Még inkább az, boldog menyasszonynak a boldogító igen perceiben. Péter másképpen élte meg. Zsuzsi könnyei láttán jó melegség fogta körül a szívét, s néhány pillanatra titkon megfogta Zsuzsi kezét. Nyilvánvaló mozdulat volt ez is. Aki látta, s megértette, könnyesen mosolygott.
Véget ért a polgári szertartás. Zsuzsiék egymásba karolva vonultak ki a teremből, s indultak a közeli templom felé. Ahogy az utcára értek, Zsuzsi izgatottan mondta:
- Itt a fél iskola, az osztályom, a tanáraim! Azt hittem, elájulok, mikor kinéztem a teremre. Honnan tudták, hogy ma van az esküvőm ?!
Péter titokzatosan mosolygott. Zsuzsi felkacagott.
- Tőled?! Ó, istenem! Mindjárt sejtenem kellett volna.
- Csak az ötlet az enyém, a kivitelezésben többen segítettek. Béla, Karesz, és két lány is. Csak a keresztnevüket tudom, Ági és Cili.
- A barátnőim! Kareszre magam is gondoltam. Barátnőim külön meglepetés. Ilyenkor még valamelyik tengerparton nyaralnak... Köszönöm, kedves!... Ezerszer is köszönöm!... Olyan szép ez az egész, hogy sírni tudnék. Nagyon szép örömöt szereztél nekem, ahogy Imre szokta mondani.
- Ez volt a célom!– felelte Péter, s egyetlen szóval sem mondta, hogy nem csak az esküvőre szólt a meghívás. Pedig sejtette Zsuzsi szavaiból, hogy még mindig tájékozatlan. Hagyta, hogy magától ébredjen rá.
A templomajtóban megálltak. András atya kívánsága szerint Péter az édesanyjába karolt, Zsuzsinak Béla nyújtotta a karját. Zengett-bongott az orgona, amint a hosszú, bordó szőnyegre léptek, s megálltak a virágdíszbe öltöztetett oltár előtt. A fiatal káplán végezte az esketést. Zsuzsiékat középre állította. Erzsi Bélával, s Géza a feleségével kétoldalt az oltár előterében. Volt ott egy kopott térdeplő is. András atya imába mélyedve térdelt rajta. A káplán az oltár elé lépett, maga is imádkozott. A kóruson megszólalt az énekkar, mintha angyalok énekeltek volna.
" Jézus szíve szeretlek én...Segíts át az élet tengerén... Ha vihar kél fejem felett...Legyen oltalmam szelíd szíved."
Most Zsuzsi fogta meg Péter kezét. Közben szívébe zárta ezt a kis éneket. Megmarad majd mindennapi imádságnak, hiszen alig ismer más imát. A káplán befejezte a maga imáját, s feléjük fordult:
- Dicsőség a magasságban Istennek / és béke a földön a jóakaratú embereknek / Ámen! – mondta, s belekezdett a beszédébe. Szép útravalóul a szeretetet emlegette. Ahogy mondta, legfontosabbat ezen a földön. Főképpen arról a szeretetről beszélt, mellyel Isten fordul a világ felé, amely az egyetlen, soha el nem múló szeretet. Görög szóval agapé szeretetnek nevezte. Az agapé különleges szeretet. Méltatlan emberek iránti, ellenünk vétők iránti, megbocsátó, elnéző szeretet, ahogy Jézus megbocsátott Júdásnak. Tegyük képessé magunkat erre a szeretetre. Ha valaki megbánt bennünket, ne vágjunk vissza, ne feleljünk rosszra rosszal. Forduljunk jó szívvel a másik ember felé, minél inkább keserű, minél inkább igazságtalan, annál nagyobb szüksége van rá. Legyünk könyörületesek, legyünk irgalmasok, ahogy Isten is az velünk, méltatlanokkal.
A szentbeszéd után következett az esketés. Zsuzsiék már ismerték az eskü szövegét. András atya a látogatásukon felolvasta, s arra kérte őket, hogy szép hangosan feleljenek majd, ha sor kerül rá.
Zsuzsi mégis lámpalázzal készült a pillanatra. Torkában dobogott a szíve, mikor meg kellett szólalni. Nem volt semmi baj. Szép hangosan mondták mindketten, a hátsó padokban is hallották Zsuzsi megilletődött hangját, s Péter határozott, szép baritonját.
Míg zajlott a szertartás, halkan szólt az orgona. Az áldás után újra megszólalt az énekkar a kóruson. A szertartás menetét András atya szervezte, s a sokat szenvedett öreg pap ezúttal olyan éneket választott, mely rokonértelmű volt a menyasszony lelki örökségével. A hazáért könyörgött az ének.
" Isten hazánkért térdelünk Elődbe.., Rút bűneinket jóságoddal född be.., Szent magyaroknak tiszta lelkét nézzed, érdemét idézzed.., István királynak szíve gazdagságát.., Szent Imre herceg kemény tisztaságát.., László királynak vitéz lovagságát.., Ó, ha csak ezt látnád! Szent Erzsébetből hős szeretet árad.., Margit imái vezekelve szállnak.., Minket hiába, Uram ne sirasson, áldott Boldogasszony.., Ránk, bűnösökre minden verés ránk fér, de könyörögnek Ők tépett hazánkért.., Hadd legyünk mi is tiszták, hősök, szentek.., Hazánkat így mentsd meg!"
Nem volt tiltott ének, legfeljebb a magas politika azt vette volna jó néven, ha tépett helyett édes hazánkat mond; ahogy más egyházi énekeknél is előírták, hogy a hazáról szóló énekekből törölni kell azt a szót, mely a hivatalos megítéléssel ellentétes. Ez a könyörgés mégis megrendítette a hallgatóságot. Kit így, kit úgy. A hazáért Istenhez könyörögni kisebb lázadással ért fel. Némelyek maguk elé néztek könnyes tekintettel, míg mások egymásra méltatlankodón.
A diákság megilletődött csendben hallgatott, s figyelt. A felnőttek arca, viselkedése árulkodott. Falábú tanár úr nem véletlenül mondogatta, mikor kollégái „temették” az ifjúságot, hogy alaptalan a feltételezésük. A mai ifjúság nem csak okos, szíve is a helyén van. Valóban így volt. Megértették a lényeget most is, s mikor befejezésül felhangzott a Himnusz, olyan erővel zengett, hogy beleremegtek a szentképes ablakok.
 X/C
 Zsuzsiék a templom előtt fogadták a gratulációkat. Elsőnek Rózsi társasága vette körül őket. Mara néni, egy nagy ember elvált felesége, felcsattanó nevetéssel mondta:
- Vérlázítóan szép ez a lány! Sok boldogságot, szívecském!
Egy másik hölgy, államtitkár felesége a széles karimájú kalapja alól mosolyogta:
- Ugye, cicám, minden rosszban van valami jó?! Gratulálok!
Így tovább. Zsuzsi tudta, ezekben a jókívánságokban nincs semmi rossz, a stílus volt ilyen. Hallótávolságra zajlott tőle éveken át a társasági élet, ismerte filozófiájukat. A jó szándékot leginkább jelenlétük bizonyította, hálás volt érte. Kedves mosollyal fogadta a gratulációkat, Péter gálánsan kézcsókkal. Tanárait melegebben üdvözölte. Gizi néni, volt osztályfőnöke örömmel mondta:
- Révbe értél, kislányom! Őszintén örülök.
Zsuzsi, Falábú tanár urat megkülönböztetett szeretettel fogadta. A különös emberről köztudott volt, hogy ritkán ment el rendezvényekre, most gyásza is volt, mégis ott volt az esküvőn.
Zsuzsi könnyekkel nézett rá.
- Mindig hálás szeretettel fogok emlékezni a tanár úrra! – mondta, s halkan hozzátette, hogy így osztózik bánatában is.
- Köszönöm, kislányom !- felelte csendesen a zárkózott ember, s engedte, hogy Zsuzsi jobbról-balról megcsókolja.
Aztán elrohant, mintha ott sem lett volna. Botladozva járt. A háborúban vesztette el egyik lábát, innen kapta a nevét. Az ifjúság gyakran ahhoz a legkegyetlenebb, akit valójában a legjobban szeret.
A rokonság is megölelgette őket, s csak aztán kezdődött az igazi ünneplés. Száznál több diák szabadult rájuk. Kettesével-hármasával ölelgették őket szertelen örömmel, hangos ünnepléssel.
Zsuzsi a két barátnőjét egyszerre ölelte magához.
- Köszönöm a segítséget, tündérek vagytok! – mondta meghatottan, s hozzátette - Már azt hittem, elfelejtettetek.
- Mert nem telefonáltunk Rózsi halála után?! – kérdezte Ági bűntudattal, s védekezett is – Nem tudtuk, nyaraltunk. Ne haragudj, Zsu!
Cili félrenyomta.
- Ezt majd megbeszélitek. Inkább azt mondd, boldog vagy, isten bizony?!
- Boldog, nagyon boldog! - felelte Zsuzsi bepárásodott szemekkel, s összeborultak hármasban újra.
Eltartott még egy ideig az ünneplés. Aki túl volt a gratuláción, csoportba verődve várakozott, kivéve Rózsi társaságának tagjait. Ők beültek a rájuk várakozó elegáns autókba, s feltűnő gyorsasággal elhagyták a templom környékét. Közben megjöttek a megrendelt taxik. Béla intézkedett. Péterrel előre megbeszélték, hogy a diákságnak is rendelnek taxikat, s magukra vállalják költségeit.
Béla két óriás fiatalember segítségével tájékoztatta az ifjúságot, s a pedagógusokat. Csak néhány tanárnő maradt a várakozók között, a többiek meggondolták magukat, talán a sietve távozók  példáját követték. A rokonokat is beültették a taxikba, s amint végeztek, az ügyvéd Erzsihez, s Mari nénihez csatlakozott. Az egyik taxi mellett várakoztak. Béla megkérdezte :
- Elégedett az ünnepséggel, édes Erzsikém?!
Erzsi fahangon felelt.
- A templomi szertartás szép volt,– mondta, s elhallgatta, hogy a polgári esküvőből keveset látott. Hozzátette, hátha kevesli a pesti úr – különösen az oltár tetszett. A fehér rózsák szépen díszítették.
- Szereti a rózsát? – kérdezte Béla mosolygó szemmel.
Erzsi nem nézett az arcába, s gyanútlanul válaszolt.
- Nagyon. Főleg az illatukat.
Volt a közelben egy virágárus. Béla pazarló kedvvel megvette az összes rózsáját. Rózsinak sohasem vitt virágot. Nem is érzett rá indíttatást. Most kamaszos hévvel rohant Erzsihez a hatalmas csokorral.
- Az örömanyának! – hadarta, s Erzsi kezébe nyomta a csokrot.
Erzsi teljesen elképedt, még tiltakozni is elfelejtett. Aztán körülnézett segélykérőn, hogy hova rejthetné, mielőtt a rokonság meglátja, mert aztán magyarázkodhat. Hiába bizonygatná, hogy ártatlan benne, a pesti úr nyilván meghibbant. Csakis így történhetett, ha éppen őt, az egyszerű vidéki asszonyt tünteti ki figyelmével, ami púp a hátán, mert nincs rá szüksége a maga nagy bánatában. Amúgy is, mit akarhat ez az ember a maguk korában, hiszen már deresedik a haja. Maga is elmúlt ötven esztendős. Megszokta az özvegységet. Álmában sem gondolta volna, hogy egyszer még rózsát kap egy férfitől.
Hirtelen elhatározással Mari néni felé nyújtotta a csokrot.
- Fogd meg! – mondta parancsolón.
Húga összekulcsolta kezét a hasán, s kajánkodón vigyorgott.
- Fogja az, aki kapta! – felelte, s nem mozdult.
Erzsi riadtan látta, hogy ezúttal Marira sem számíthat, s panaszosan fordult az ügyvédhez.
- Kellemetlen helyzetbe hozott, Béla… Ha otthonról jött, tudhatná, milyen az emberek nyelve. Legalább kisebb csokrot vett volna.
Béla felrántotta a taxi ajtaját.
- Beülünk, és semmi gond! Jöjjön, gyönyörű asszonyom!
Erzsi sietve mozdult. Mari néni hallása átmenetileg megjavulhatott, mert rájött, hogy nincs rá szükség, s beült a rokonokhoz az előző kocsiba. Erzsiék kettesben voltak, leszámítva az unatkozó sofőrt, s Béla merészen átölelte Erzsi vállát.
- Szédülten boldog vagyok, hogy itt van velem! - mondta ki nyíltan azt, amit gondolt.
- Zavarba hoz ezzel a nagy kedveskedéssel… - szólt rá Erzsi pirosan, s határozottan megszabadult a karjától. Béla ezt sem vette zokon, elkapta a hessentő kezét, megcsókolta, s betyáros jókedvvel folytatta.
- Legszívesebben eldalolnám, mit érzek, mert szóval nem lehet elmondani.
- Nem kellene inkább a gyerekeknek segíteni, lassan befejeződik az ünneplés?!- mondta Erzsi, s távolabb húzódott.
- Nincs szükségük rám. Beülnek majd a kocsimba, barátaim kísérik őket, ahogy eddig. Én nem mozdulok maga mellől, gyönyörű asszonyom! Élvezni akarom a társaságát, amíg lehet.
- Nem vagyok én ehhez hozzászokva, ha nem haragszik. - mondta Erzsi már neheztelőn.
- Erzsikére?! Egy világért sem! Mióta láttam a fényképét, folyton az eszemben van. Istenem, ha előbb találkoztunk volna Péterrel, ha előbb hallok az édesanyjáról! Deres már a fejem, Erzsike. Mit remélhet a magamfajta az élettől. Főleg, ha bátortalan.
Erzsi gondolta magában, sok minden eszébe juthatna róla, de az véletlenül sem, hogy bátortalan volna. Béla folytatta :
- Bár, azt mondják, amíg él az ember, addig nem szabad feladni a reményt. Azt is mondják, a szívnek nincs kora. Mostanában gyakran eszembe jut ez is. Talán tartogat még az élet néhány boldog évet. Csak lenne az emberben több bátorság.
Erzsi elbizonytalanodott. Ha ennyit emlegeti, talán mégiscsak úgy van. Na, arra várhat, hogy ő fogja bátorítani! Béla bánatosan sóhajtott.
- Van egy nóta, régi nóta. Valahogy úgy szól : “...Nóta szárnyán üzenem, hogy te vagy az én mindenem..." Ha volna elég bátorság bennem, ma este elhúzatnám Erzsikének, boldog szívvel elhúzatnám, de nem tudom, lesz-e elég bátorságom hozzá.
- Már csak a nótázás hiányozna nekem! - szaladt ki Erzsi száján, s boldogtalanul pislogott a templom felé. Magában erősen fohászkodott, a gyerekek induljanak már, siessenek jobban, mert a végén ez az ember bátortalanságában még megcsókolja.
Jól fohászkodott. Zsuzsiék beültek az Opelbe az óriások kísérete mellett, s elindult az autókaraván. Péter is fohászkodott. Végre kettesben voltak a sofőrnek szegődött óriást nem számítva, s karjaiba ölelhette Zsuzsit.
Egymásba feledkeztek egy időre. Zsuzsi csak percek múlva pillanthatott hátra, s nagyon meglepődött. Hangja is csodálkozó volt.
- Mi ez? Nem értem. Utánunk jön ez a rengeteg taxi ?!
Péter élvezettel mondta:
- A família mellett jön az osztályod, és a tanári kar egy része...Jönnek a lakodalomba!
Zsuzsi felsikított, s Péter nyakába vetette magát, csókolta, ölelte. Péter nevetve tiltakozott.
- Kegyelem! Ne fojts meg, még ne, előbb mulatni akarok!
Zsuzsi nem csillapodott, szinte kiabált.
- Ez fantasztikus! Hogy csináltad?! Hinni sem merem!
- Igazi lakodalmat szerettél volna, most az lesz!
- Hova ültetjük le ezt a rengeteg embert? – kapott észbe Zsuzsi.
Péter adta a neheztelőt.
- Hú, csak ennyire taksálja a férjecskéjét, asszonyom?!
- Férjecskéjét?! - kacagta Zsuzsi, a felelet már megnyugtatta.
- De még mennyire, vagy nem emlékszel?!
Zsuzsi nevetve hozzáborult.
- Nagyon is jól emlékszem, édes uram!
Ezen már Ákos is nevetett a kormánynál, s hátraszólt.
- Jó hallgatni benneteket. A végén még én is kedvet kapok a nősülésre.
- Legyen hasonló szerencséd! – felelte Péter, s csókot kapott érte Zsuzsitól. Aztán sietve mesélni kezdett az előkészületekről. Mire a kis tér bejáratához értek, Zsuzsi már tudta, hogy bőséges étel-ital várja a vendégeket. Péter azzal folytatta a felsorolást, hogy sütemény is lesz elegendő, tortából például húszat rendeltek.
- Nem hármat?! – kacagta Zsuzsi, s játékosan megcibálta Péter haját.
Péter elkapta a kezét, tenyerébe csókolt, aztán bevallotta:
- Legnehezebb része a titoktartás volt. Persze, jól szórakoztunk közben Bélával magunkon is. Néha már azt sem tudtuk, mikor mit mondtunk előtted. Főleg a létszámmal gyűlt meg a bajom. Darabig írtam, végül nem tudtam követni, hogy mit mondtam legutóbb.
Ezen is muszáj volt nevetni. Aztán Zsuzsi elkomolyodott.
- Miből teremtetted elő a pénzt, te kedves titkolózó? – kérdezte aggódva.
Péter legyintett.
- Ne legyen rá gondod. Kölcsönből, de majd elrendezem.
- Nincs már enyém, tiéd, kedves! Csak miénk van. A tartozás is közös. – mondta Zsuzsi szelíd mosollyal. Péter válaszul a karjaiba ölelte.
 X/D
 A villa előtt vidám muzsikaszó fogadta őket. A fogadott zenekar kitelepedett a járdára, s húzták a talpalávalót. Zsuzsiék kiszálltak az Opelből, a kocsi továbbment, s jöttek sorra a taxik, megtelt a tér.
Péter kézen fogva vezette Zsuzsit a villa felé. Az óriások tisztes távolságból követték őket. Egyre több vendég csatlakozott hozzájuk. Géza, és Péter keresztapja beszaladt a villába, borosüvegekkel tértek vissza. Péteréket megállították a zenekar előtt, s mulatozásba fogtak. Zsuzsi arra eszmélt, hogy egy kör közepén áll, férfiak veszik körül, kézről-kézre járnak a borosüvegek, s a mulatozók egymás vállát fogva körbetáncolják. Lábukkal verték az ütemet, a járda kövét, s teli torokból dalolták, hogy " Hírős város Bátaszék, csókra termettek a szép lányok..." A nótában szereplő Zsuzsika adta az aktualitását.
Zsuzsinak tetszett a nóta, a jókedvű tánc is, s élvezte volna még, de a fejek felett meglátott egy sápadt, szomorú arcot. Füredi Laci volt. A villa kőkerítésénél állt magában. Arcára volt írva a keserűsége. Zsuzsi elkomolyodott, s Péter felé nyújtotta a kezét. Péter kivált a táncolók közül, magához ölelte nevetve a kör közepén. Zsuzsi súgta:
- Laci!...
Péternek nem kellett többet mondania. Zsuzsival játékosan menekült a kör közepéből, átbújtak az egymás vállát ölelő karok alatt, s egyenesen Füredi Lacihoz tartottak.
- Lacikám! – kiáltotta Péter meghatottan, s kitárta karjait barátja felé.
A templomi szertartás után már találkoztak. A sebész becsületére legyen mondva, szolid mosollyal gratulált. Péterrel összeölelkeztek, s ahhoz is volt lelkiereje, hogy Zsuzsinak megjegyezze- „Gyönyörűbb, mint valaha!”
Péterrel most újra megölelték egymást, némán, sokatmondón. Zsuzsi feszélyezetten érezte magát mellettük. Örült, mikor mások is csatlakoztak hozzájuk, s megindultak befelé a villába. Péter egyik karjával Zsuzsit ölelte át, másikkal Füredi Lacit, így vágtak neki hármasban a nyolc lépcsőfoknak.
Közepe táján megállították őket a fényképészek ; egy nő, s egy férfi villogtatott körülöttük szorgalmasan. Péter hátrakiáltott a másik barátjának. Csatlakozott hozzájuk Kékesi Feri, Lacival közrevették az ifjú párt, s elkészült a közös fénykép.
Néhány esztendő múlva egy szőke kisfiú a kezébe veszi majd a képet, s Kékesi Ferire mutatva megkérdezi, hogy ki ez a bácsi édesapáék, és Füredi Laci bácsi mellett. Azt a választ kapja majd, hogy az a bácsi volt édesapa egyik legjobb barátja. Aztán Péter és Zsuzsi összehajtja a fejét néma bánattal, s hallgatnak arról, hogy a kisfiú pár évvel előbb még tudta volna, hogy az a bácsi az ő édesapja. Nem emlékeztethetik rá, még nem, mert nem akarják megzavarni a gyermek nyugodt, boldog lelkét.
Mikor a lencsébe néztek ott a lépcső közepén, mindebből még semmit sem sejthettek, hiszen a sors könyvéből csak utólag olvashat az ember.
Zsuzsi a teraszon összetalálkozott Szilárdával, s hálásan ölelte meg a hajdani apácát. Valóban terített asztalok várták őket. Távollétük alatt elrendeztek mindent a szorgos kezek. A hatalmas kétszárnyas ajtók egybenyitották a teret.
A menyasszonyi asztaltól végigláttak az egymás végébe tett asztalok mellett. A hallban a zenészek telepedtek le, s volt hely bőven a tánchoz is. Zsuzsiék leültek a főhelyre. Előre nem tervezték el az ülésrendet, de Erzsi és Béla mellett az asztalukhoz várták a két papot, Gézáékat és Mari nénit. Péter a két barátjára is gondolt, de Zsuzsi lebeszélte. Előre sejtette, hogy Füredi Laci nehezen viseli majd a helyzetet. Péter megbeszélte Ferivel is, így a barátai messzebb ültek le. Mindenki megtalálta a maga helyét, s vidám hangzavar töltötte be a szobákat.
A vacsora még váratott magára. Tálalásig aprósüteményt, s italokat kapott a vendégsereg. Péter a papok miatt rendelkezett így. Várták András atyát a káplánnal, nélkülük nem akarták elkezdeni a vacsorát. Így is kitűnő volt a hangulat. Péter keresztapja felcsapott önkéntes vőfélynek, tréfás rigmusokat kiabált bele a zene tarkította beszédbe, nevetésbe.
- Isten éltesse az ifjú párt – az aranylakodalmukon is!
- Úgy legyen! – kiabálták mindenfelől, s koccintásra összecsendültek a poharak.
- Isten éltesse a szép menyasszonyt – öregasszony korában is!
- Hol van az még! – kiabálták, s nevettek hozzá.
- Adja isten, hogy csendes menyecske legyen, háza tája mindig rendbe legyen. Férjurának engedelmes felesége legyen!
- Csakis!
- Ha nem így lesz, ördög kösse meg a saruját!
- Nono! Inkább szeretve, mint verve!
- Egyetértek! – csatlakozott Péter a rigmusozókhoz, s nevetve magához ölelte Zsuzsit. Elmagyarázta közben, hogy mit értenek az ördög megkötött saruján.
- Verést kíván nekem a keresztapád ?! - kérdezte Zsuzsi nevetve-neheztelve- Ennél jobbat nem tud kívánni ?!
Géza meghallotta, s felugrott.
- Gyerekek, éjfélkor hányat üt az óra?
- Tizenkettőt! – kiáltották kórusban.
- No, akkor annyi kis Kerekest hozzon majd a gólya!
Zsuzsi elpirosodott, Péter túláradó jókedvvel mondta :
- A magam részéről örömmel benne vagyok!
- Arra várnod kell még pár órát!- kiabálták nevetve, s koccintottak rá vidáman.
Így folyt a mulatozás. Másfelé is hasonló módon dúlt a jókedv, a felcsattanó nevetések erről árulkodtak.
Boda Béla eredetileg Zsuzsi mellé ült. Péter oldalán édesanyja foglalt helyet. Utána Mari néni következett. Béla nem bírt magával. Mari nénit rábeszélte, hogy üljön egy székkel tovább, s maga ült le Erzsi mellé. Zsuzsi oldalán üres maradt a szék. A lélek csodálatos. Zsuzsi nézte az üres széket, s felsírt benne a gondolat :" Imre helye ! " Megtelt a szeme könnyel.
- Mi a baj, életem ? - kérdezte Péter nyugtalanul.
Zsuzsi hang nélkül az üres székre mutatott. Péter értette, magához fogta vigasztalón, s befele sóhajtott maga is.
Zsuzsi az elmúlt hetekben alig emlegette Imrét, ha mégis megtette, úgy beszélt róla, mintha még most is élne, de Péter éjszakánként sokszor hallotta sírni álmában. S, azt is, hogy ilyenkor azt motyogja:
" Édes-drágám...” Mélyen hallgatott róla. Most is csak annyit mondott:
- Lélekben mindig velünk van.
X/E
Péterhez vendégek jöttek. Először két nagybátyja,  s keresztapja, aztán csatlakoztak a barátai is pohárral a kezükben. Péter felállt, koccintottak, s rázendítettek sorra a szebbnél szebb nótákra. Külön mulatság alakult ki hirtelenében.
Zsuzsi barátnői kihasználták az alkalmat. Leültek Zsuzsival szembe a menyasszonyi asztalhoz, s ahogy a hangzavar engedte, gyors beszélgetésbe fogtak. Zsuzsinak el kellett mesélni találkozásuk történetét. Mire befejezte, Péterék abbahagyták a nótázást, áttértek a csendesebb beszélgetésre. Péter aztán visszaült Zsuzsi mellé, s félfüllel hallgatta a lányokat. Zsuzsi szívében még ott volt a bánat, éppen Imrét emlegette, azzal fejezte be :
- Nem tudom, hogy élem túl az elvesztését, ha Péter nincs mellettem. De ne csak rólam beszéljünk. Mondjátok gyorsan, veletek mi van ?! Hogy telt a nyár?
- Dögunalomban! – felelte Cili kiábrándult hangon – Pár nap és kezdődik az egyetem. Vége a nyárnak, szerelem meg sehol! Volt ugyan egy-két érzéki kapcsolatom a nyáron, futó kaland, de semmi komoly.
- Mert mindig szaval a fiúknak ,– vette át a szót Ági – villogtatja az eszét még csókolózás közben is. Így aztán nem lehet azon csodálkozni, ha a fiú lelép néhány nap múlva. Melyik van oda az okos nőért?!
- Te csak hallgass, fiacskám! Te sem tudsz bánni a férfiakkal! – vágott vissza Cili, s Zsuzsinak újságolta – Volt egy fiúja, egy édes pofa, de ez a lüke azzal kezdte, hogy vegye el. Képzelheted, elhúzott, mint a villám!
Ági bosszúsan magyarázkodott.
- Meg kellett próbálnom. Tudod, Zsu, hogy nehezen jövök ki a szüleimmel. A fiú révén kiléphettem volna a családból. Diplomata, jogász, most éppen Genfben van. Mehettem volna Svájcba, de a hülye beijedt.
Péter magában erősen csodálkozott. Zsuzsihoz sehogyan sem illettek a barátnői. Nem fért a fejébe, miképpen barátkozhatott velük. Nem értette, mert még nem rögződött lelkében Zsuzsi hajdani élete. Még nem tudta felfogni teljes mértékben, hogy milyen kényszerítő ereje van a magánynak. Főleg annak az árva létnek, melyben Zsuzsi élt. Belekapaszkodott mindenbe, ami kicsit is elfogadható volt számára. Barátait sem válogathatta meg, hiszen arra kevés volt az óraközi szünet. Padszomszédai mellette voltak, velük beszélgethetett legtöbbet, s ha nem is alakulhatott ki mélyebb barátság köztük, mégiscsak összekötötte őket valamiféle lelki kapcsolat. Jó volt egymásra mosolyogni az órák alatt, s az óraközi szünetekben együtt érezni  egymással, ha szóba került az iskolán kívüli élet.
Az évek során mindent megtudtak egymásról. Zsuzsi gyakran hallotta Ágitól, hogy szülei csak a karrierjüknek élnek. Tizennégy esztendős koráig a nagyszülei nevelték lent vidéken, alig látta a szüleit közben. Mikor egy "malőr kapcsán", ahogy a szülei mondták, megszületett az öccse, azt is átpasszolták néhány hónapos korában a nagyszülőknek. Ági akkor már a szüleivel élt, s panaszosan mondta, hogy alig ismeri a testvérét. Csak nyáron találkozhat vele, ahogy a nagyszüleivel is, akiket őszintén szeretett. A szüleit nem szerette különösebben. Anyja gőgös természetét nehezen viselte. Míg Zsuzsi hallgatta, álmában sem gondolta volna, hogy sok év múlva a kislánya boldogságát fogja veszélyeztetni ez a gőg, ez az arisztokratikus szemlélet.
Cili sem volt elégedett a szüleivel. Zsuzsit nem lepte meg. Barátkozott a két mama, nagyon egyformák lehettek. Mellette egy házban laktak, innen volt a lányok szorosabb kapcsolata. Amúgy sikeresek voltak. Mindkettőjüket felvették az egyetemre, családi hátterük révén maguk is ígéretes karrier előtt álltak.
Most burkolt szánakozással emlegették, hogy Zsuzsi nem mehetett az óvónőképzőbe, s hozzátették mindketten, hogy ne keseredjen el, hiszen komoly szinten beszél nyelveket, biztosan talál majd kielégítő munkát.
Zsuzsi örömmel újságolta.
- Már van munkám, s nem kell lemondanom a gyermekekről sem. Péter kórházában, a gyermekosztályon segédápolónői állást kaptam. A jövő héten már kezdek is. Délelőtt dolgozom, bármit, ami jön. Délutánonként mesét mondok a beteg gyermekeknek. Ez egy új gyógymód, Péterék most vezetik be.
Péter a szeme sarkából figyelte a lányokat, s úgy látta, volt némi lekicsinylés a tekintetükben, de Zsuzsi nem vette észre.
- Ó, de nagyszerű! - mondta Cili minden lelkesedés nélkül.
- Tényleg az, téged biztosan kielégít…, - toldotta meg Ági, s elakadt.
Cili felnevetett.
- Persze, hogy kielégíti, hiszen tudjuk, mennyire imádja a kölköket!
„A kölköket !” Már így mondta, noha hányszor, de hányszor fájlalták Ágival, hogy otthon ez volt a mindennapi titulusuk. Zsuzsi elgondolkodva hallgatott. A lányok közben a közös nyaralásukat emlegették, a tengerpartot, ahol összeszedték a néhány érzéki kapcsolatot. Zsuzsi tudta, ez valójában futó viszonyokat jelent. Nem értette, miképpen lehet erről ilyen gondtalanul, szinte könnyedén beszélni. Rosszul érezte magát a mesélők helyett.