Asszonysorsok. Megjelent regényeim blog változata

 X/A
        Bezárták a nyaralót, felsorakoztak a kocsik mellett. Péter megtartotta a szokásos eligazítást.
- Kellemesnek ígérkezik az idő, nincs nagy meleg. Nem állunk meg minden ötven kilométer után, ha nem muszáj. Legközelebb akkor tartunk pihenőt, mielőtt elérjük Győrnél az Ml-es utat. Ha Isten is úgy akarja, ebédidőben Tatabánya térségében leszünk. Mivel még nem jártatok ott, keveset időzhetünk a városban. Megebédelünk, s kicsit nézelődünk. Többit megbeszéljük később. Megint mondom, hagyjatok elegendő követési távolságot, a lemaradókat bevárjuk az ismert módon. Van kérdés?
Peti jelentkezett.
- Laci bával vitába keveredtünk a vezetés miatt. Átadjam a kormányt?
- Szó sem lehet róla, te vezetsz!
- Na, de komám, kutya bajom!
Péter beállt öklöző alapállásba.
- De lesz, ha vitatkozol!- mondta mosolyogva.
Felnevetett a sebész, nevettek a többiek is. Látták, hogy Péter már megnyugodott, indulhattak. Megállnak majd a paplak előtt. Már elköszöntek, de illett még egy istenhozzádot mondani. Beszállásnál kiderült, hogy Elvira Kékesi Laci kocsijába ül Zsuzsu mellé, Péterék kettesben fognak autózni hazafelé. Péter örült, mert nem sejtette az okát. Elvira megvallotta Zsuzsinak, hogy óvatosságból teszi, nehogy az úton elszólja magát Rétfalviék költözéséről. Tudták mindketten, hogy Pétert nem tanácsos vezetés közben felidegesíteni. Mikor Zsuzsiék kettesben beültek a kocsiba, Zsuzsi vetett egy búcsúpillantást a villára, s Péterhez fordult.
- Köszönöm ezt a szép nyaralást!- mondta kedves, meleg hangon.
Péter megcsókolta a haját.
- Én köszönöm, hogy a világon vagy! – mondta, ki tudja, hogy hányadszor már életük során, s indított.
Nekilódult az öt autó az útnak. Péterék vezették a konvojt szokás szerint, utánuk következett Füredi Laciék kocsija, Kékesi Laci követte őket, Norbiék vitték Erzsiéket, s Tomi zárta a sort a három lánnyal.
Mariskáék a paplak előtt várták őket. Ádám újra telefonált, Pali kedvesen mondta, van szerencséje átadni jövendő sógora kézcsókját, s üzenetét : Barbi fogadja a budai villa hírét, mint virágcsokrot a nyaralás emlékére. Barbi már maradéktalanul boldog volt, valósággal egy helyben táncolt örömében az autó mellett. Jó volt a bizonyosság, nagyon jó volt.
Búcsúzkodni kiszálltak mindannyian, aztán sorra beültek a kocsikba. Bogi nem sietett a beszállással. Palival újra, s újra elköszöntek egymástól. Bogi néha úgy tett, mint aki indul már, de még mindig fogták egymás kezét, aztán Bogi elpityeredett. Pali a karjaiba zárta a a nyílt utcán, s megcsókolta. Alighanem ez volt az első csókjuk, mert aztán még annyira sem tudtak elszakadni egymástól. Mariska hiába sopánkodott a hátuk mögött. Péter végül megszánta Mariskát. Pali karjaiból kiszedte Bogit kedves tréfálkozással, s indultak aztán játékos dudaszóval.
Valóban Tatabánya térségébe érkeztek ebédidőre. A városban kerestek egy szolid éttermet, s letelepedtek illedelmesen. Az élményekkel jóllakott ember nyugalma volt ez, de túlontúl elmélyültek gondolataikban. Péter a leves után megjegyezte :
- Nagyon csendesek vagytok. Mi jár a fejetekben?
Füredi Laci felelt elsőnek.
- Nekem momentán dátumok forognak a fejemben. Nem fixáltuk le az esküvők napját. Pedig addig kellene egyeztetnünk, míg együtt vagyunk. Lestoppolnám az október tizenhetedikei szombatot a gyerekeknek, ha másnak nincs kifogása ellene. Ez két héttel van Bogiék, Barbiék esküvője után.
Judit ingerülten vágott a többiek elé.
- Felesleges dátumokat emlegetni, arra még ráérünk!
- Tévedsz, fiam! Éppen most fejtettem ki, hogy meg kell beszélnünk. A telefon drága, mellette körülményes rajta az egyeztetés.
- De én nem akarom! – mondta Fürediné dacos hangon, visszautasító arccal.
- Magánügyed, édes fiam! A gyerekek házassága befejezett ügy! – vágta oda az ura keményen. Péter elégedetten pillantott rá, Peti széles vigyorral húzta magához közelebb Eszterkét.
- Jó ez a két hét, a következő lehetne a miénk! – kapott az alkalmon Norbi, s Beára nézett beleegyezésért. Zsuzsu közbeszólt.
- Várjál csak! Azt a dátumot magunkban már lefoglaltuk, de van egy javaslatom. Mi is tartsuk együtt az esküvőt!
Bea lelkesedett.
- Benne vagyunk, ha édesapáéknak nincs kifogása.
Péter összemosolygott Zsuzsival. Örültek a tervnek, hogyne örültek volna. Szinte egyszerre mondták :
- Dupla esküvő, dupla öröm!
- Akkor Révházán is lesz közös esküvő, pofikáim! - örvendezett Bea, s Norbival számolgatni kezdték a dátumot. Zsuzsu is odahajolt, miközben Kékesi Laci azt mondta :
- Nem baj, hogy nem tervezünk nagy dínomdánom lakodalmat?! Csak egy estebédet szeretnénk a gazdaházban, kis murival. Aztán azonnal elutazunk.
Norbi felujjongott.
- Híhíjjj! Ez is remek ötlet. Fej vagy, öreg! Én is viszem majd az asszonykámat, mint a meszes, nem kell a buli!
Az asztal körül nevettek, Péter megjegyezte mosolyogva.
- Erről jut eszembe. Mikor Imrétől megkértem édesanyátokat, megemlítve, hogy mihamarabb szeretném az esküvőt, megkérdezte: "Sürgős lett, te betyár?!"
Norbi magára vette.
- Csak annyira, mint neked volt, jó apám! – mondta, aztán panaszos arccal folytatta – Mivel ugye, hiába koldul az ember egy kis előleget, már sürgős se legyen?!
Nevettek újra. Bea megráncigálta Norbi rövid üstökét, s jó hangulatban fejezték be az ebédet. Utána rövid sétára indultak. Ott volt közelben a Turul-hegy, messziről nézték az emlékművet. Barbi tudta, hogy 1896-ban avatták fel az ezredéves ünnepségek alkalmából, a honfoglalás kori bánhidai győzelem emlékére.
Hamar véget ért a séta, s mielőtt beültek a kocsikba. Péter azt mondta:
- Érezhetően erősödik a forgalom. Ne felejtsétek el, ez végig így lesz. Igyekszik haza a jó nép a vakációkról. Főleg a főváros környékén vezessetek óvatosan. Legközelebb Vecsésen állunk meg, beülhetünk valahova egy kávéra.
- Muszáj kávézni, jó apám?! – idegeskedett Tomi – Városnézést rendezünk, kávézgatunk, én meg nem érek haza időben.
- Tanuld meg, fiam, hogy mindennek meg kell adni a módját. Azon a pár percen semmi sem múlik. – mondta. Nem gondolta volna, hogy ezúttal nagyot tévedett. Nagyon nagyot.
Tomi tovább nyugtalankodott.
- De hatkor Anikóéknál kell lennem. Hol akarsz még megállni?
- Csak Szolnokon az idősebbek miatt, de utána mehetünk, ha senki sem jelez. Nyugalom, fiam, otthon leszünk időben! Csak az útra figyelj, s ne az órádra. Rendben?!
- Rendben! – sóhajtotta Tomi, s beültek a gépkocsikba.
X/B
Szerencsésen eljutottak Vecsésig. Gyorsan ittak egy-egy kávét, aztán már csak Szolnokon álltak meg, de ott tovább időztek a tervezettnél. Erzsiék sok időt töltöttek egy mosdóban. Ebben a korban már nehéz szabályozni a szükségleteket. A család kénytelen volt várakozni. Elvira addig elvitte a lányokat fagylaltozni. Tomi a fogait csikorgatta. Péter nyugtatón tette vállára a kezét, s mikor elindulhattak újra, nagyobb iramot diktált. Nyomta a gázt, röpült a konvoj. Úgy tűnt,  behozzák a terven felüli késést. Már csak fél órára voltak Révházától, mikor Peti jelzett, s meg kellett állniuk.
Péter bosszúsan mondta :
- Gondoltam, hogy hosszú az út Szolnoktól. Valamelyik mögöttünk lévő városban meg kellett volna állnunk. Itt a prérin kényelmetlen lesz lekuporodni.
Kiszálltak mindketten. Kiderült, hogy Eszterke rosszul lett. Felkavarodott a gyomra, apja támogatta a legközelebbi bokorig. Peti aggódon velük tartott.
Tomi idegesen rohant előre.
- Most már biztosan elkések! – kiabálta kiborulva.
- Nem késel el, ha indultok azonnal. A lányokat vidd haza. Te szállj ki a központban, még virágot is vehetsz. Barbi hazaviszi a kocsit. Vigyázzatok magatokra, fiam!
- Oké! – kiáltotta Tomi, s rohant.
Hamarosan elrobogtak. Zsuzsi elsétált Kékesi Laci kocsijához. Zsuzsuval, s Elvirával beszélgetett. Kékesi Laci közben Péterhez csatlakozott, ők is beszélgettek. Csak Fürediné állt magában az út szélén. Nem ment a lányáék után. Fél füllel hallgatta, hogy Zsuzsiék a fagylaltot okolják. Eszterke mohón ette, s talán a baba tiltakozott a hideg ellen.
Váratlanul Péterhez fordult.
- Néhány perccel ezelőtt megelőzött bennünket egy ismerős kocsi, felismerték?! Rétfalvi Iván Passatja volt.
Péter felhördült.
- Mi a nehézséget keresne ezen a tájon?!
Fürediné élvezettel nevetett.
- Ó, hát nem tudja?! Révházára tart minden bizonnyal. Nem titok, hogy odaköltöznek. Iván jogtanácsos lesz az Önkormányzatnál. Már lakást is vett a Balajti cukrászda felett.
Zsuzsi elhalványodott. Elvira szánni valón ijedt volt, bocsánatkérőn motyogta:
- Az én hibám. Auréllal beszéltünk róla előttük. Lelkükre kötöttem, hogy hallgassanak. De ennek az átoknak beszélhettem. Bocsáss meg, kismacska!
Zsuzsu is aggódott.
- Átülök hozzátok. Segítek megnyugtatni édesapát, jó ?!
Zsuzsi megsimogatta a lánya karját.
- Drága vagy, de inkább maradj itt. Ezt nekem kell elrendeznem vele. Ne nyugtalankodjatok, nem lesz semmi baj! - mondta, de látszott rajta, ebben maga sem biztos.
Visszaindult a kocsihoz. Közben Petiék beültették Eszterkét a helyére. Füredi Laci hallotta a felesége szavait, s vállánál fogva lökte be a kocsiba. Arcára volt írva, legszívesebben megölné. Aztán elment Péter után. Péter akkor már a közeli szántásban járt. Leszegett fejjel rohant előre, mint aki azt vizsgálja, elvégezték-e a munkát.
Zsuzsi beült a maguk kocsijába, s várt. Gyomra finoman remegett, izzadt a tenyere. Egyszerűen nem jutott eszébe elfogadható védekezés. Ilyen közlés után nem tehet úgy, mintha az egész csak egy jelentéktelen epizód volna. Érezte, hogy sírva fakad, s megpróbált másra figyelni.
A rádióból halk zene szólt, majd egy női hang bekonferálta : " Kacsóh Pongrác: Rákóczi megtérése.” Felcsendült újra a zene, tilinkó szólt, s kellemes férfihang énekelt: "... Hazámba vágyom, Duna-Tisza partja vár..." Zsuzsi a két tenyerébe temette arcát. Messzebb érezte most magát az otthonuktól, mint mikor elindultak. Aztán újra Pétert figyelte. Már kijöttek a szántásból, Füredi Laci kísérte, kérlelt, magyarázott. Péter mogorván hallgatott. Hosszú percekbe telt mire Péter a kocsihoz indult. Beszállt, s rámordult Zsuzsira.
- Csatold be magad!
Zsuzsinak nem volt ereje mozdulni. Várta, hogy számon kérje, kiabáljon inkább, csak ne hallgasson.Péter egy árva szót sem szólt, csak indított nagy sebességgel. Zsuzsi egy idő után nem bírta tovább, s feljajdult:
- Így bízol te bennem?!
- Hallgattál, megint hallgattál!
- Rontottam volna el az utolsó napok jó hangulatát?!
- Megmondtam, hogy ez nem mérlegelés kérdése.
- Sajnálom, kedves, de tőlem ne várd, hogy tudatosan keseríteni foglak. Annál jobban szeretlek, tudnod kellene.
- Inkább tudjam meg mástól, s ilyen körülmények között?! Judit rosszul titkolt célozgatással igyekezett a tudtomra adni. Nem előzött meg bennünket semmiféle Passat, azt láttam volna. Tőrnek szánta, s ez a te hibád!
Zsuzsi szíve könnyebb lett. Péter nem féltékeny, szó sincs arról, hogy nem bízik benne, csak haragos, s nehezen dolgozza fel a hírt.
- Otthon elmondtam volna, nyugodtabb körülmények között.
- Hogy az apja kedvéért költözött le?!
- Nem, kedves, azt magam sem hiszem. Csak magát a tényt mondtam volna el.
Péter hallgatott kis ideig, aztán felnevetett elkínzottan.
- Még mindig meg tudsz lepni! Attól tartottam, féltésből majd bizonygatod te is, mint Laci… Köszönöm, hogy nem tetted! Az élet ismeretében nehéz volna elhinni, hogy akad ilyen önzetlen fiú… Szóval, erre ragadtatta a néma rajongása?!
- Nem, kedves, szerintem másról van szó. Valami régi, rögeszmés megszállottságról, aminek aligha van köze ahhoz a fajta rajongáshoz, amire te most gondolsz.
- Régi?! Nocsak! Mi az, amit még nem tudok, Zsuzsikám?!
Ránézett Zsuzsira, tekintete egyszerre volt szomorú, s követelő. Már tudta, hogy megint elhallgatott előtte valamit. Most már tudni akart mindent. Zsuzsi nem felelt azonnal. Töprengve nézte az elsuhanó tájat, s az járt a fejében, hogy Péter rosszkor kívánja tőle az őszinte feleletet, így is ideges, kevés is elég ahhoz, hogy elveszítse maradék nyugalmát is, miközben százzal nyomja a gázt.
Péter sürgetőn mondta:
- Halljam, életem, essünk túl rajta!
Zsuzsi tudta, hogy felelnie kell.
- Jól van, kedves, de nem fogsz örülni… - mondta beletörődőn, s elmesélte annak az éjszakai látogatásnak igaz történetét.
Péter valóban indulatosabb lett, rávágott a kormányra, s dühösen mondta:
- A betyár hétszázát! Ha előbb beszélsz, Ivánhoz másképpen állok. Azt hittem, ravasz hódítóval van dolgom, pedig sokkal veszélyesebb alak. Rétfalvi Iván beteg, s te a közelében komoly veszélyben vagy. Csak Isten a tudója, mi történik akkor, ha azon az éjszakán bejut az ablakon!... Most majd töprenghetek azon, hogy védjelek meg egy ilyen embertől.
Zsuzsi békítette volna a maga módján. Gyengéden a vállához hajtotta fejét. Néma, hálás, bocsánatkérő mozdulat volt, de Péter nem békült meg, morgással felelt.
- Engem véd, mikor rá leselkedik veszély.
Zsuzsi befele sóhajtott. Éppen ezt rója fel Péter, mikor megtette már ezerszer is közös életük során. Ki tudja, hogy hol lenne már, ha nem védené.
X/C
Csendben autóztak egy ideig. Már egészen közel jártak Révházához, feltűnt a Vízmű városon kívüli telepe, s Zsuzsi békítette Pétert újra. Régi, bevált szokásuk volt másról beszélni a vita elmúltával. Általában kaptak rajta mindketten, visszasegítette őket a régi kerékvágásba. Most is ezt tette. Örömmel mondta :
- Mindjárt otthon vagyunk, kicsi kedvesem!
Péter nem felelt. Az arcán látszott,hogy máshol járnak a gondolatai, s csak rutinból vezet. Zsuzsi bánatosan gondolt arra, hogy jobb lett volna kitérni az őszinte felelet elől, mert hiába erős az ember, ha a lélek nem tud megbirkózni minden gonddal. Óvatosan megpaskolta Péter kezét, erre felocsúdott.
- Mit mondtál, életem?!… Nem hallottam. Nem megy ki a fejemből Iván. Az a szerencsétlen ember elmebeteg. Nem létezik, hogy nem tud róla a családja. A professzor úgy tesz apai elvakultságában, mintha minden a legnagyobb rendben volna a fia körül. Nem engedem többé a közeledbe.
Zsuzsi sejtette, hogy erre az elhatározásra jut. Tudomásul vette, s megismételte az előző mondatot bánatos mosollyal.
Péter rábólintott.
- Valóban, Zsuzsikám!... Otthon vagyunk mindjárt!... Előttünk a nagy kereszteződés… - mondta, s berobogott a kereszteződésbe.
Mindig óvatosan közelítette meg a baleseteiről elhíresült kereszteződést. Mindig, csak most nem. A következő pillanatban az Öreg-tó felől beléjük rohant egy őrülten száguldó autó. Az utánfutó leszakadt, ők a kocsival kirepültek a kereszteződésből, egyenesen az út menti tekintélyes fának.
Az iszonyú csattanást fékek ijesztő csikorgása követte. Aki a rémülettől mozdulni tudott, kiugrott a kocsikból, s rohant ordítva, jajveszékelve az összetört autó felé. Zsuzsu ért oda elsőnek. Mikor megpillantotta szüleit, az autóhoz dőlt hangos zokogással. Futva érkezett Peti, s Füredi Laci is, aztán megtorpantak. Néhány pillanatra megbénította őket a rettenetes látvány.
A kocsi belsejében véres volt minden. Péter eszméletlenségében széttárt karokkal a műszerfalra borult. Az ülése a hátára csavarodott, feje körül spriccelt a vér a mozaikosan összetört üvegre.
Zsuzsi is eszméletlenül hevert az ülésről félig lecsúszva, mint az odahajított rongybaba. Haja alól csordogált a vér a vállára. Egyikük sem volt bekötve.
Füredi Laciék mire mozdulni tudtak, odaért Erzsi is. Eszelős szemekkel nézett be a kocsiba, aztán sivalkodni kezdett a haját tépve. Kétségbeesett sikoltozását elnyomta a vétkes autó robbanása. Közel ott, ahol egykor Kékesi Feriék kocsija kigyulladt, a fára csavarodott, s felrobbant a benzintankja, lángtenger borította el az autóban rekedt, eszméletlen vezetőt.
Óh, Isten, csak te tudod, egyedül csak te, hogy mi miért történik a földön!
Révházán ezen az estén megdöbbent emberek hallgatták a városi televízió esti híradását, s a városban futótűzként terjedt el a szerencsétlenség híre. A kórház intenzív szobájának üvegfala előtt szorongott a család teljes létszámban. Mindannyian az üvegfalon túlra meredtek. Bent a szobában orvosok vették körül a két betegágyat. Elvira fogta az eszméletlen Zsuzsi kezét, s befele zokogott. Füredi Laci a barátja ágyánál állt, nézte Péter csukott szemét, sápadt arcát, s folyt róla a víz. Köves nem volt a városban, Nagyegriből rántottak oda egy nagy tekintélyű sebész főorvost, homlokát törölgetve mondta:
- Mély kómában vannak mindketten. Megtettünk mindent, amit emberileg tehettünk. Mi nem tudunk többet tenni. Egyelőre nincsenek szállítható állapotban, de ezekkel a súlyos sérülésekkel Nagyegriben sem tudnánk megbirkózni… Barátaim! Nézzünk szembe a kérlelhetetlen tényekkel, itt már csak a csoda segíthet!
Bálint főorvos, aki Péter baráti kollégája volt, s egyben a kórház legjobb belgyógyásza, fojtott hangon mondta:
- Mindannyian Isten kezében vagyunk.
Elvira felsírt vádlón:
- Most hol volt az Isten?
A család minden szót hallott a nyitott ajtón át. A lányok összeborultak zokogva, a fiúk mereven álltak, arcukról ordított a fájdalom. Béla feje reszketett, s görcsösen kapaszkodott a görbebotjába. Erzsi a kezét tördelte, s mániákusan ismételgette:
- Isten nem hagy magunkra a bajban…- aztán felsírt, mint aki segítségért kiált - Imádkozzunk!
Imára kulcsolódtak a kezek kint a folyosón, s bent a szobában. S, szólt Erzsi imája:
" Jóságos Mennyei Atyánk, ne vedd el őket!… Tégy csodát, hiszen kegyelmed végtelen!… Add, hogy életben maradhassanak, s velünk együtt dicsérhessék szent neved!… Ámen."
Úgy legyen.