Asszonysorsok. Megjelent regényeim blog változata

 X/A
            Mikor Péter belépett a szobába, Zsuzsi idegen arccal nézett a semmibe, s nem hallotta meg az ajtó nyikorgását. Péter érezte, hogy messze volt tőle, nagyon messze. Kezdte belátni, hogy igaza volt Kékesi Ferinek, valamit tennie kell, s hirtelen úgy döntött, még ezen a napon szorosra fűzi kapcsolatukat.
Kegyelet intette ugyan, de már nem volt hajlandó moralizálni. Elintézte magában annyival, hogy Takács Imre volna az utolsó ember, aki elvárná tőle, hogy morális okokból húzza-halassza, ha kis madara figyelmét, gondolatait elterelheti vele az emésztő bánatról. Egészen igazolva látta az elhatározását. Máskor maga mondta volna, hogy sántít az indoklás, de annyira várta a beteljesülés boldog óráját, hogy másféle megoldás szóba sem jöhetett.  
Zsuzsi összerezzent, mikor gyengéden átölelte, s nehéz sóhaj után bágyadtan mondta:.
- Nem vettem észre, hogy bejöttél… Beszéltetek rólam Kékesi főorvos úrral?!
- Feri, életem, aztán csak Feri! Csak nem fogod főorvos urazni a barátomat?!
-Rendben, akkor Ferivel. Mondott valamit a betegségnek gondolt viselkedésemről ? Szeretném, ha nem ítélnétek betegségnek. Nem vagyok beteg, csak a bánat megviselt...- mondta védekezőn.
Péter igyekvőn felnevetett.
- Tiltakozunk?! Félünk, hogy nem kelünk el ?!
Zsuzsi elmosolyodott, kis mosoly volt, de mégiscsak mosoly, Péter nem hiába igyekezett.
- Dehogy, kedves, eszembe sem jutott. Ha már szóba hoztad, hogy lesz tovább ?!
Péter elkomolyodott.
- Magam is ezen töprengek. Anyámtól a temetésig kaptunk haladékot. Attól tartok, továbbra is ehhez tartja magát. Ha nem maradhatunk itt az esküvőig, Budán van hova mennünk?
- Tulajdonképpen van, de jó volna megbékíteni mégis. Nem örül nekem, igaz?!
Péter idegesen mozdult.
- Nem tudom, mi van vele. Normálisan nem ilyen. Képtelenség, amit művel.
- Félt, Péter! Ezen ne csodálkozz. Anya.
- Nincs oka rá, hát ne féltsen! Világosan elmagyaráztam a helyzetet, de most valahogy nem akar érteni a szóból. Komolyan megijeszt. Beszélek is vele mindjárt. Döntenie kell. Megmondom, hogy elveszít, ha itthonról mennünk kell.
Zsuzsi a két tenyere közé fogta Péter arcát.
- Figyelj rám, kedves! Megértőbbnek kell lenned. Édesanyád nem tudhatja, hogy mennyire szeretlek. Csak azt látja, jött egy idegen lány, s pár nap múlva beköltözött hozzátok. Ennek egyetlen anya sem örülne, mert ez nem helyes.
- Ó, hogy ti mennyire egyformán gondolkodtok! Biztos vagyok benne, megszeret majd nagyon, ha megnyugszik.
Zsuzsi most szívből elmosolyodott.
- Én is remélem, olyan jó volna édesanyára találni benne.
Péter megcsókolta a haját, s ment az anyjához. Egyenesen megkérdezte, mi a szándéka. Maradhatnak-e az esküvőig. Hétfőn bejelentkeznek a helyi anyakönyvi hivatalban, egy hónap múlva megtarthatják az esküvőt.
Erzsi borsót fejtett, ölében volt a tál, kopogtak a borsószemek, maga szóval nem felelt, csak megrázta a fejét.
Péter keserűen mondta:
- Nagyon reméltem, hogy mostanra meggondolod magad.
- Nincs ezen mit meggondolni, fiam! Ez a lány nem tartozhat hozzád, mert neked már van menyasszonyod.
- Tessék?! Mi van nekem?! - kérdezte Péter meghökkenve.
Erzsi letette a tálat, felállt, megigazította a kötényét, s harciasan felelt.
- Igenis van! Neked Katát szánta az Isten!
Péter a hajába túrt.
- Katát?!
- Igenis, Katát!
- Hú, a hétszázát! Hát itt tartunk?! Ez a te bajod? Kata?!
Erzsi sírva fakadt.
- Még mindig szeret téged. Te is szeretted. Majd megbékél.
- Ne békéljen meg, mert már nem érdekel, hogy mit tesz. Értsd már meg, hogy annak vége! Régen vége. Zsuzsit szeretem, ezredszer is Zsuzsit!…Feleségül veszem egy hónap múlva. Arra felelj, édesanyám, maradhatunk-e erre a hónapra?!
Erzsi keskeny szájjal felelt.
- A lány nem maradhat. Menjen haza. Nincs itt már semmi keresnivalója.
- Jól gondold meg, hogy mit beszélsz, mert megyek vele én is! Elmegyek, és nem látsz többé.
Erzsi felsírt újra.
- Megver az Isten, ha megteszed!
- Megteszem, ha rákényszerítesz. Megmondtam, Zsuzsit az életemnél is jobban szeretem. Mindenképpen mellette maradok. Rajtad áll, hogy itthon vagy máshol. Ha rosszul döntesz, magadra maradsz, mert nem hozom vissza a feleségemet, ha édesanyám képtelen volt elfogadni akkor, mikor szükségünk volt rá.
Erzsi a kötényébe temette arcát.
- Sohasem fogom elfogadni, soha! – zokogta.
Péter belesápadt. Néhány pillanatig némán állt, keserű arccal, vádló tekintettel nézte az anyját, aztán kifordult a konyhából, s kirohant a házból. Végigrohanta az udvart, a kertet, ütött-vágott maga körül, mintha a fák, bokrok tehettek volna arról, hogy boldogtalan.
Mikor bement Zsuzsihoz, még arcára volt írva a gondja. Zsuzsi átölelte a nyakát, s bepárásodott szemekkel nézett a szemébe.
- Szomorú vagy miattam, kicsi kedvesem! Nem akarom, hogy bánatos légy, inkább elmegyek egyedül. – mondta ráérezve Erzsi szavaira.
Péter indulatosan magához ölelte, majdnem összeroppantotta. Hangja is erős indulatról árulkodott.
- Ne merészeld még egyszer mondani, ha nem akarsz megölni vele! Az életem vagy, a mindenem. Lelkem üdvét is odaadom érted, ha rákényszerítenek.
- De édesanyádat nem hagyhatod el miattam..., – sírta Zsuzsi a karjaiban.
- Az Istent is, ha ellenünk fordul! – felelte Péter belső zokogással.
Zsuzsi megértette, hogy végleg hozzá tartozik. Csókra nyújtotta ajkát olyan odaadón, hogy Péter beleszédült, s ráborult vele a kanapéra. Zsuzsi arca riadt lett. Péter boldog-boldogtalan nevetéssel borult hozzá.
- Megijedtél, kis virágom ?!
- Bízom benned, csacsiság volt – mondta Zsuzsi pici zavarral.
Péter a szemébe nézett, s fojtott lett a hangja.
- Ne bízz bennem, életem! Már nem tudok sokáig várni. Minden éjjel az ölemben alszol el, ez már egy szentnek is sok volna.
- De tudod, hogy várnod kell… - mondta Zsuzsi csendesen, s elpirulva folytatta – Jó az öledben, kedves, biztonságot nyújt. Nem gondoltam, hogy zavar.
Péter felnevetett.
- Dehogy zavar! Csak éppen a gyönyörűségtől majd az eszem vesztem minden éjszaka. Most még nem érted, de nemsokára érteni fogod! – mondta, megcsókolta Zsuzsi haját, s elment Elvirához.
X/B
Zebegényi Elvirának a kórház volt az igazi otthona, haza csak aludni járt. Péter ezen a szombat délutánon is bent találta. Mikor betoppant a főorvos asszony szobájába, Elvira papírmunkával volt elfoglalva, s üdvözlés helyett rámordult Péterre:
- Hétfőn munkába állsz! - mondta, mint aki sejti, hogy mi járatban van, s hallani sem akar róla.
Péter nyelt egyet, s összeszedte a bátorságát. Elmondta gondját az anyjával. Elvira felnézett a munkájából azzal a tekintettel, amit nemigen szerettek. Úgy tudott nézni, olyan áthatón, hogy a legbátrabbak is elbizonytalanodtak. Hangja sem ígért sok jót. Rákiabált Péterre.
- Édesanyádból elégtelenre vizsgáztál! Erzsike nem Takácsné. Rosszul fogtál hozzá, tedd rendbe!
- Nem lehet vele beszélni.
- Lári-fári! Ismerem. Nekem ne mondd! Valamit elszúrtál. Gondolkozz! Magatok miatt is, mert hogy lesz aztán?! A probléma elodázása ostobaság, most kell megoldani. Az osztály miatt is. Kivel helyettesítselek? Én álljak a helyedre megint, maradjak bent éjjel-nappal egy hónapig?! Bandit rendeljem vissza családostul Lengyelországból, vagy Sanyi járjon be törött lábbal ?!  Szervezzem át az egész ügyeleti rendszert, borítsam fel mindenki időbeosztását?! Na, isten áldjon! – mondta.
- De főorvos asszony! – tiltakozott Péter az eljárás ellen. Máskor nem vitatkozott, becsülte annyira, hogy ne szálljon szembe vele, de ezúttal nem engedhetett. Elvira úgy kapta le a szemüvegét, mintha ennél sokkal többet mondott volna, s félreérhetetlenül az ajtóra mutatott.
- Befejeztük! Kívül tágasabb!
Péter nem mozdult, csak maga elé motyogta.
- Annyira bíztam a főorvos asszony megértésében.
Elvira indulatosan az asztalra csapott.
- Bíztál a nehézséget! Akkor tudnád, hogy megoldom, ha valóban szükséged van rá. De nem lehet megfutamodni a problémák elől. Édesanyádat haraggal akarod magára hagyni, azt az asszonyt, aki csak érted élt ?! Két keze munkájával, egyedül teremtette elő tanulásod költségeit, robotolt nyomorúságos kis szőlőjében, napszámba járt, hogy a fiából orvos lehessen. Szégyelld magad!
Péter lehajtott fejjel hallgatta. Kínos csend ült köztük néhány percig, aztán Elvira megszánta.
- Ha semmiképpen sem megy, gyere holnap délben a lakásomra. Pestre délután is van vonat. Zsuzsit is látni akarom.
Péter szívéről mázsás kő esett le, s legszívesebben átugrotta volna az íróasztalt, és megöleli. Zsuzsinak otthon elmesélte a beszélgetésüket, végén örvendezve hozzátette:
- Nekem van a legrendesebb főnököm a világon!
- Elhiszem. Nem véletlenül szerette Imre. Igaza van, beszélned kell újra édesanyáddal. Próbálj vele szót érteni, kicsi kedvesem! Ott kell lennie az esküvőnkön is.
Péter homlokán felhő sötétedett.
- Nagyon makacs, de igazatok van. Megpróbálom még egyszer. Ha nem békül, elutazunk. De a várakozás hónapját meghagyom gondolkodási időnek. Hátha addig megenyhül, és feljön... – mondta, s ment az anyjához.
Erzsinek két utcai szobája volt. Egyikben lakott, másikban az elhaltak hátramaradt tárgyait őrizte. Valamikor a három fia szobája volt. Pétert kiköltöztette, minden más úgy maradt, ahogy volt nagyobb fiai életében. A megholt fiúk heverőin ott álltak a hajdani kedves játékok, a polcon az iskolatáskáik, kis íróasztalaikon füzeteik, könyveik. A szoba közepén asztal állt, rajta az ura, s a két fiú fényképe szép keretben. Középen kereszt, és gyertya. Az asztal előtt térdeplő. Olyan volt a szoba, mint egy szentély.
Péter magában így is nevezte. Évek óta könyörgött anyjának, hogy ne tartsa elevenen a bánatot, a holtakat végleg el kell temetni. Amúgy szelíd asszony ebben is makacs volt. Naponta bejárt a szentélybe, kezébe vette az ura fényképét, s sírva mondogatta „ Apánk, de magunkra hagytál bennünket! „ Aztán a fiai után sírdogált –” Sanyikám, Lacikám, jaj, de nagyon hiányoztok! „
Az ember könnyen ítél. Ha másnál furcsa dolgokat lát, hamar kimondja rá, hogy nem normális viselkedés. Nem gondol arra, milyen szerencsés, hogy maga nem ismeri az ilyenféle fájdalmat.
Erzsi most is a szentélyben volt. Imádkozott. Péter letérdelt mellé, s kis idő után felsegítette. Leültek együtt Lacika heverőjére. Ebben a szívfájdító környezetben ritkán szoktak beszélgetni, s akkor is csak halkan, akár a templomban.
Péter most is így kezdte. Először bocsánatot kért, ahogy Elvira intette, majd kért, és könyörgött. Erzsi imára kulcsolt kézzel hallgatta, aztán felsírt.
- Nézz körül! Itt vannak ők is, akik örökre hozzánk tartoznak. Édesapád, a két bátyád. Itt van a lelkük. Látnak, hallanak bennünket. Ne okozz fájdalmat nekik... Itt ígérd meg, hogy nem hagysz magamra. Ha szeretted őket, ha szeretsz engem is, megígéred!
Péter magához ölelte.
- Tudod jól, hogy szeretlek! Éppen úgy szeretlek, mint eddig. Sohasem akartalak elhagyni, édesanyám! Most sem megyek el, ha rajtam áll. Szeretném, ha megértenéd végre, hogy már Zsuzsi is hozzám tartozik. Fogadd el a döntésem, édesanyám... Az nem lehet, hogy éppen most, életem legszebb fordulóján ne értsük meg egymást.
- De az a lány elfordított tőlem! - sírta Erzsi
Péter boldogtalanul nevetett.
- Dehogy fordított! Ha ismernéd, egy könnyet se sírnál. Éppen, hogy téged véd, pártodra állt. Jó menyed lesz, gyermeked is akár.
- Csak a te gyermeki szíved maradjon meg nekem.
- Megmarad. Abban biztos lehetsz. Drága nekem az én édesanyám. Sohasem tudnék lemondani rólad. Úgy élünk majd eztán is, ahogy eddig éltünk, békében, szeretetben.
Szép ígéret volt ez, s Erzsi a fiához borult sírva.
- Akkor küldd el a lányt, küldd el, édes kisfiam!
Péter felugrott, s megfeledkezett arról, hogy hol van. Kiabálni kezdett :
- Elmegyek, és Isten úgy segéljen, ha nem leszel velem az esküvőmön, nem látsz többé!
Fordult az ajtónak. Magára hagyta a felzokogó anyját fájdalmas emlékei között, noha közben úgy érezte, beleroppan a lelke. Megint az udvarnak vette az irányt. Sötét volt már, eltaposott mindent, ami az útjába került, legázolt virágot, veteményt egyformán. Közben fogcsikorgatva káromkodott, s jaj lett volna annak, aki most elé kerül, ha vétkes volt abban, hogy anyja így megmakacsolta magát.
Kata a kerítés túloldalán reszketve hallgatta az iszonyú indulatot. Jóérzésű ember erre azt mondaná, annak a szegény, boldogtalan, lelki beteg lánynak is megvolt a maga keserves keresztje.
Péter amilyen lobbanékony volt, olyan hamar higgadt le. Mikor visszament Zsuzsihoz, már alig látszott rajta a megélt kín. Zsuzsit magához ölelte hosszan, csendesen, aztán rekedten mondta:
- Készüljünk a lefekvéshez, kis virágom! Ha zuhanyozni akarsz, siess, mert a karjaimba akarlak ölelni mihamarabb.
Szavai, hangja árulkodott. Olyan elszánt akarat volt az arcán, hogy Zsuzsi nem mert megszólalni, csak a szeme lábadt könnybe. Péter nem akarta meglátni a könnyeket. Zsuzsi kezébe vette hálóingét, s lassan indult az ajtó felé, aztán összeszedte maradék bátorságát, s visszafordult.
- Hogy nyugodtabban pihenhess, én eztán beérem az összetolt fotelokkal is... - mondta gyenge, elhaló hangon, s azzal a naiv reménnyel, hogy Pétert még lebeszélheti a nyilvánvaló elhatározásáról.
Tévedett. Péter indulatosan kiáltott rá.
- Nem! Az ölemben a helyed. Az ölemben, amíg csak élünk! Menj, édes kicsi boldogságom, és siess! Vártam már éppen eleget.
Zsuzsi remegve engedelmeskedett. Miközben zuhanyozott, halkan szepegett. Utána Péter is kiment, de nem időzött hosszan, néhány perc múlva újra a szobában volt. Nem beszélgettek. Megágyaztak együtt, s mikor elkészültek, megálltak egymással szemben a vetett ágy mellett. Nézték egymást. Zsuzsi megszólalt, hangjában sírás bujkált.
- Kedves, én még nem akarom! Még nem. Várj még, nagyon szépen kérlek!
Péter lehelete forró volt, hangja fojtott.
- Nagyon szeretlek. Képtelen vagyok tovább várni.
- Csak egy hónap, csak egyetlen hónap…- esdekelt Zsuzsi.
- Egy percig sem! – kiáltott fel Péter fojtott hangon, s lebukott elé. Átölelte a lábait, s ott könyörögte – Szeress jobban, kicsi angyalkám, mert elemészt a tűz. Belehalok, ha nem szeretsz igazán!
Zsuzsiból feltört a kétségbeesés.
- De hiszen szeretlek, az életemnél is jobban szeretlek!
Péter mintha erre várt volna. Talpra ugrott, karjaiba ölelte, s leborult vele az ágyra, miközben felelt.
- Imádni foglak érte még a másvilágon is… - suttogta lázasan, csókolta, ahol érte, s elindult a keze Zsuzsi combjai felé. Ölelte aztán égő vággyal, végtelen szerelemmel, s tomboló örömmel hajnalig.
 X/C
Vasárnapi misére harangoztak, mikor Zsuzsi felébredt. Péter karjában volt. Amint kinyitotta szemét, találkozott a tekintetük. Péter szemében boldog diadal volt. Zsuzsi arca bíborba lobbant, s bújt volna a paplan alá. Péter nem engedte. Lerántotta róla a paplant, s fölébe borult.
- Már késő! Az enyém vagy, visszavonhatatlanul az enyém! A mindenem vagy! Életem, boldogságom! Úristen, mennyire szeretlek! - mondta örvendező hangon, vágytól remegve. S, előröl kezdődött a boldog nász.
Erzsi megjött a miséről, s ijedten látta, hogy nem vitték be a tálcára készített reggelit. Hirtelenében azt gondolta, hogy elmentek, míg a misén volt. Felsírt bánatában, de aztán hangokat hallott Péter szobája felől, s lábujjhegyen odalopakodott. Elvörösödött attól, amit hallott. Ünneplőben rohant a konyhába, s attól kezdve összevissza kapkodott. Lerántotta a sótartót az asztalterítővel, feltette a húslevest, de azonnal kifuttatta, a megtisztított zöldséget a leves helyett a paprikásba dobta. Míg halászta, vádlón motyogott.
- Ezeknek a vasárnap se szent!
Péter déltájban jött ki a szobából, a fürdőszobába tartott. Megállt a konyhaajtóban. Törülköző volt csavarva a dereka köré, izmos felsőtestén csillogott az izzadság, arcán öröm táncolt.
- Finom illatokat érzek! – szólt be békülékenyen a konyhába.
- Nem reggeliztetek.
- Csak ebédelünk majd. Egyre megyünk Elvirához, a vonatunk háromkor indul… Kaphatunk előtte enni?
- Majd megterítek mindjárt. Gyertek ki. Úgy illik, hogy a vendéget asztalhoz ültessük, mielőtt elmegy.
Péter szíve nagyot dobbant, s indult az anyjához.
- Ha meggondoltad magad, ha mégis maradhatunk…- mondta félúton, feltámadt reménnyel.
Erzsi ránézett, arca szomorú volt.
- A lány nem maradhat, fiam… Ha elvisz, ha itt hagysz, Istennel kell elszámolnod.
Péter megtorpant. Búsan nézett az anyjára, aztán mély sóhajjal mondta :
- Nem enyhülsz. Rendben van, édesanyám, elmegyünk! De csak egy hónapra. Ez alatt belátásra kell térned, vagy sohasem szerettél...- mondta elcsukló hangon, s kiment a fürdőszobába.
Az ebéd szertartásosan zajlott. Leültek hármasban a szépen megterített asztalhoz, s Erzsi illendőn kínálta a vendéget. Azon kívül egyetlen szót sem szólt. Péterék is hallgattak. Erzsi alig evett, Péterék is keveset fogyasztottak, pedig éhesek voltak, de Zsuzsi bátortalan volt, Péter neheztelt. Otthagyták az asztalt félig éhesen, noha köszönték illendőn. Indultak öltözni. Hamarosan motorra ültek, s elrobogtak.
Zebegényi Elvira másfél szobás tanácsi lakásban lakott, a bérház első emeletén. Pongyolában nyitott ajtót, s tréfásan fogadta Péteréket.
- Hozott isten benneteket, de ebédre ne számítsatok! Most keltem fel, egész éjjel dolgoztam...- mondta, aztán Zsuzsira mosolygott - Nem kell bemutatkoznod, tudok rólad pólyás korod óta.
Megindult előttük, kitöltötte a keskeny folyosót, s a szobába érve folytatta - Nagybátyád jó barátom volt. Szerettem és becsültem. Üljetek le!
- Imre is szerette Elvira nénit! – mondta Zsuzsi, miközben leereszkedett az egyik fotelba.
Elvira váratlanul rákiáltott.
- Néni az öreganyád! Egyszerűen csak Elvira.
Zsuzsi félreértette.
- Bocsánat!… Akkor tegezhetlek?!
Péter elvörösödött. Elviránál a tegezést is ki kellett érdemelni.
- Zsuzsikám, nem így értette a főorvos asszony – mondta gyorsan.
Elvira leintette mosolyogva.
- Hagyjad csak, hadd mondja! – s nézte Zsuzsit kedvtelve, tőle szokatlan szelídséggel, szinte gyönyörködőn, így is folytatta – Te valóban kedves kis jószág vagy, igaza volt Imrének. És, a pertu puszi hol marad?
Zsuzsi röpült. Átölelte Elvirát, megcsókolta jobbról-balról, s örömtől repesőn mondta:
- Tudtam, hogy szeretni foglak! Már akkor megéreztem, mikor először hallottam rólad.
- Aztán mi volt az, amit először hallottál rólam? – kérdezte Elvira tovább mosolyogva.
- Hogy minden grammod aranyat ér! – felelte Zsuzsi ragyogó szemekkel, s nem hagyott kétséget afelől, hogy kitől származott a mondás - Imre azt is mondta, bemutat majd neked. Mindenképpen találkoztunk volna.
Imre említése könnyekkel járt. Elvira szeme is elborult.
- Gyászolom magam is – mondta szemeit törölgetve - A legjobb barátom volt, szellemi társam. Ezen az alapon összetartoztunk.
Zsuzsiék egymásra néztek, szemükben bizonyosság volt. Annus mellett Elvira volt a másik asszony Imre életében, kitöltötte az űrt. Amit a szellem barátja nem talált meg hites felesége mellett, megtalálta jó barátként szeretett asszonyban.
- Gyakran találkoztatok ? – kockáztatta meg Zsuzsi a kérdést.
- Gyakrabban, mint hinnéd. Napi vendégem volt. Az volt a fotelja, amelyikben ülsz. Ott ült mindig. Néha órákig, máskor néhány percre. De inkább rólatok beszéljünk. Ha itt vagytok, utazni akartok… Rendben van, Péter, átveszem a helyed. Majd Kövessel elintézem a szabadságodat. Mehetsz egy hónapra, nem többre. Esküvő után hazajöttök azonnal. Másnap munkába állsz. Ebben az évben ne számíts több szabadságra. Használjátok ki az időt, mert aztán alig fogod látni, kismacska!
Elnevezte Zsuzsit. Zsuzsi nem örült volna, ha más nevezi így, de Elvirától elfogadta. A főorvos asszony maga elé nézett néhány pillanatig, aztán Zsuzsinak folytatta.
- Mivel töltöd majd az időt az esküvő után? Mert, ha nincs jobb dolgod, bejárhatnál Péterrel az osztályra. Van egy segédápolónői státuszom. Délelőtt a nővérek utasításait követed, délután mesét mondasz az ágyban fekvő gyerekeknek.
Zsuzsi röpült újra. Elvira be sem tudta fejezni a mondatát, már a nyakát ölelte, s hálás puszikkal borította arcát. Úgy örvendezett, mint a boldog gyermek. Péter gyönyörködve nézte, mosolygott csendesen. Zsuzsi felé fordult örömtől kipirult arccal, s megdöbbenésére azt mondta:
- Gyere, kedves, csókold meg te is Elvirát!
Péter arcáról lehervadt a mosoly, s vörös lett, mint a rák. Mozdult, de csak Elvira keze után nyúlt. A főorvos asszony barátságtalanul rákiáltott.
- Megbolondultál?! Csak nem akarsz kezet csókolni nekem ?! Itt a képem, te hólyag!
Péter az arcához hajolt. S, magában hálát adott az égnek, hogy Zsuzsin kívül nem volt más tanúja a jelenetnek, mert kollégái élcelődve kiszekíroznák a világból.
Elvira megkérdezte, hogy mikor megy a vonatuk, utána azt mondta:
- Akkor van még időm arra, hogy valami ajándékot keressek ennek a kislánynak. Ha jól emlékszem, mostanában van a születésnapja.
Péter meglepődve fordult Zsuzsihoz.
- Mostanában lesz a tizenkilencedik születésnapod ?!
Elvira nagyot nevetett, s Zsuzsi helyett maga felelt.
- A fenét tizenkilenc, csak tizennyolc! Imre annak idején említette, hogy augusztusban éppen csak betöltötte a hatodik évét, szeptemberben máris első osztályos lett, nagy hatalmú nagynénje szeszélyes akaratának köszönhetőn. Kiskorúval kezdtél ki, barátocskám… Te liliomtipró!
Mindezt kedélyesnek tűnő hangon mondta, de mintha bujkált volna hangjában némi neheztelés is, miközben hozzáfogott az egyik szekrény kipakolásához. Egy csomó kacatot tett Zsuzsiék ölébe. Szavai után Péter újra vörös volt, Zsuzsi vigasztalón súgta:
- Nem vagy liliomtipró, éppen tegnap volt a szülinapom!
Péter szíve szerint a karjaiba kapta volna, de mozdulni sem tudott a kacatoktól, pedig Elvira is biztatta a maga módján.
- Lehet ünnepelni, ha már eddig nem jutott eszedbe. De ahogy sejtem, más eszedbe jutott, igaz?!... Férfinépség! Saját öröme igen, azért akár tűzbe is megy, ha kell. Nem néz se istent, se embert, csak elérje, amit akar. Még akkor is, ha a másiknak bánata van. Muszáj volt nekiesni a temetés napján ?! Kergetett a tatár?
Péter arca még inkább lángolt, mindenhogy érezte magát, csak kellemesen nem, de esze ágában sem volt megvitatni Elvirával szerelmi életüket, s hallgatott. Közben Elvira megtalálta, amit keresett. Egy fényképet tartott a kezében, nézte sokáig, mint aki megfeledkezett arról, hogy mit akart vele, aztán letette. Elvette Zsuzsi öléből az ócska szalmakalapokat, karácsonyfadíszekkel teli dobozokat, s csak aztán nyújtotta a fényképet. Előrelátó volt. Amint Zsuzsi kezébe vette a képet, meglepetten felugrott, s örvendezve kiabálta :
- Hiszen ez Imre!… Ó, istenem, itt van édesapám is!
Zsuzsi elvarázsolva nézte a képet, aztán törölgette a szemeit. Elvira megkérdezte :
- Más ismerőst nem fedeztél fel ?
- De igen! Ha jól tippelek, itt van Béla bácsi, és Vagyki Laci bácsi is.
Elvira bólintott. A kép valóban a felsoroltakat örökítette meg középiskolás korukban. Csoda volt, hogy Zsuzsi rájuk ismert, de volt benne valamiféle képesség erre. Péter már előbb is tapasztalta. Mutatott pár kiskorában készült képet, a testvéreivel, s más gyerekekkel  volt rajta, s Zsuzsi sorra felismerte köztük. Ezen a képen is voltak mások, nem csak a felsoroltak. A fiúk lábai előtt lányok guggoltak, köztük egy duci, s Zsuzsi újra ujjongott, Elvirára ismert a duci lányban. Közben Péter megszabadult a kacatoktól, s együtt nézték aztán a fényképet.
Zsuzsi örvendezett.
-Nincs fényképem róluk ebből az időből, de most itt vannak együtt. Láthatom őket diáknak, fiatalnak. Ez olyan szép, hogy alig merem elhinni! - mondta, s Elvirához fordult – Gyönyörű ajándék. Nekem adod tényleg?...Neked is emlék, megválsz tőle mégis?!
A főorvos asszony mosolygott.
- Őriztem évtizedeken át, őrizd eztán te! Hanem, azon nem is csodálkozol, hogy én is ott vagyok?!
- Imre mondta, hogy jó barátja voltál édesapámnak is… - felelte Zsuzsi kicsit bizonytalanul, mert a képen édesapja két keze Elvira vállain pihent.
- Több voltam, mint jó barátja, kismacska ! Sokáig tartó diákszerelem volt… - felelte Elvira tőle szokatlan meghatódottsággal, s hozzátette – Remélem, nem bánt ?
Zsuzsi szépen felelt.
- Még jobban szeretlek, ha úgy volt.
Összeölelkeztek gyengéden. Péter alig ismert főnökasszonyára, de ráismert nemsokára, mikor újra szóba került Zsuzsi jövendő munkája.
Elvira szigorúan mondta:
- Kismacska, csak azt ne hidd, hogy örömmámor lesz nálunk az egész napod. Keményen kell majd dolgoznod, és előre mondom, bármit!
Mikor befejezték a látogatást, Elvira és Zsuzsi összeölelkezett újra. Elvira hosszan tartotta karjaiban Zsuzsit, mint anya a lányát. Zsuzsi arcán öröm volt. Talán mindketten megérezték, hogy kezdetét vette sírig tartó, szép barátságuk.
X/D
A vonat indulásáig egy órájuk volt. Hazafelé menet megálltak az egyik szomszéd előtt, Péter fuvart szerzett. Nehezek voltak a bőröndök, messze volt az állomás, s motorral nem mehettek.
Erzsi a szentélyben volt, magára zárta az ajtót. Péter komolyan megijedt, hogy nem tud elköszönni anyjától. Zsuzsi megismerhette Péter új oldalát. Nem restellt könyörögni a bezárt ajtó előtt, mert nem tudott elmenni istenhozzád nélkül. Maga meghúzódott a háttérben. Hallgatta, ahogy szólítgatta, s megértett közben valami fontosat: Péterrel csak akkor lehet igazán boldog, ha nem áll közéjük anyja neheztelése.
A szomszéd fiú odaállt a ház elé az autójával. Erzsi kijött a szentélyből. Arca dagadt volt a sírástól, s Péterhez borult hangtalan. Péter gyengéden magához ölelte, s vigasztalta.
- Ne sírj, nem megyünk el örökre! Várunk az esküvőre, feltétlenül várunk. Majd megírom a pontos napját, óráját. Addig is itt van a fővárosi telefonszám, ezen elérhetsz bármikor… Vigyázz magadra, édesanyám! Füredi Laci néha rád néz majd, de Ferihez is mehetsz, ha valami gond van… Ne sírj, no! Szeretlek, tudod! Zsuzsi is jobb szívvel van irántad, mint gondolod… Békülj ki a helyzettel, édesanyám !
Most sem győzte meg anyját. Erzsi nem fogadta el Zsuzsi köszönését. Átnézett rajta akkor is, mikor kikísérte őket a kapuig. Péteren látszott a keserűség. Ingerülten ült be a kocsiba, s alig indultak el, rákiabált a szomszéd fiúra, mivel többet nézett hátra, mint az útra. Ez megint új volt, s Zsuzsi megszeppent kicsit. Mikor kiszálltak az autóból, s a fiú elment, megjegyezte Péternek, hogy szigorú volt.
Péter ingerülten felelt.
- Vártam volna meg, míg nekimegyünk egy fának?! Téged bámult az út helyett. Mindig ilyen felelőtlen volt. Már akkor is, mikor hazavitte azt az átkozott gránátot, és a kisöccse előtt hagyta.
Zsuzsi elgondolkodva hallgatott. Az járt a fejében, hogy valójában alig ismerik egymást. Könnyen lehet, hogy Péter jó szíve mellett türelmetlen természetű, vagy haragos. Nem örülne, ha így volna. Hessegette a gondolatot, de nyugtalan maradt.
Péter mintha megérezte volna a gondolatait, magához fogta, s míg sorba álltak a jegypénztár előtt, halkan mondta :
- Bocsáss meg, kicsi életem, ha ingerült voltam, de hamar felbőszít a felelőtlenség. Sajnos, ez természetem. De nem jelenti azt, hogy nem küzdök ellene. Főképpen veled kapcsolatban. Szólj rám nyugodtan, ha elszaladna velem a csikó.
Zsuzsi már felhőtlen örömmel mosolygott, s azt felelte, hogy semmi baj, hiszen igaza volt. Ezzel a jókedvvel szálltak fel a vonatra. Kerestek egy üres fülkét. Péter behúzta a függönyöket, s azt mondta, hogy ezzel maguk mögött hagytak minden rosszat. Nem hajlandó tovább keseregni élete legszebb napján.
Ölébe vette Zsuzsit, csókokkal köszöntötte nagykorúságát elhozó születésnapja alkalmából, s még ezer okot talált rá. Közben beszélgettek is. Meséltek eddigi életükről, hiszen valóban keveset tudtak egymásról, de inkább csak csapongtak az emlékek között, mert szívesebben töltötték az időt egymás szeretgetésével.
Ha közbeeső állomásokon valaki fülkéjüket nézte ki magának, Péter hangosan eltanácsolta azzal, hogy „Nászutas fülke! Foglalt!” Egy idős asszony bocsánatkérőn motyogta, hogy nincs kiírva, s kis topogás után máshol keresett helyet magának.
Zsuzsi máskor szégyellte volna a dolgot, de most egyetértett, hiszen valóban nászutasok voltak. Meseszép útjuk volt. Péter így is nehezen várta, hogy megérkezzenek. Többször is elmondta, tombol benne a vágy, lassúnak találja a vonatot. Zsuzsi ilyenkor Péter ruhájába rejtette arcát, mert az ilyenféle boldogságot is szokni kell. Péter nem engedte elbújni, felemelte az állát, s úgy adta, kérte a csókot.
Már feltűntek a külváros házai, mikor ocsúdtak. Péter kiengedte Zsuzsit az öléből, s fésülködés közben megkérdezte:
- Hova is viszel, Zsuzsikám?
- Imrével beszéltetek róla, nem?!
- Csak Kozmáról. A körülményekről semmit. De valójában csak az érdekel, hogy emeletes házba megyünk, vagy vidékiesebb környékre, családi házba ?!... Mi a baj életem ?- kérdezte aztán felnevetve, mert Zsuzsi arcáról leolvasta a riadalmat.
Zsuzsi valóban megijedt. Rádöbbent, hogy Pétert váratlanul éri majd az, ami Budán vár rá. Beszélnie kellett volna a villáról. Legalább annyit, hogy nem ő az örökös.
Csendesen mondta :
- Nincs semmi baj, kedves, csak hirtelen nehéz felelni.
- Miért volna az ? Emeletes, vagy földszintes.
- Mondjuk úgy, családi házba megyünk.
- Na, látod ! Nem szabad gondot fabrikálnod belőle. Már megmondtam, egyedül csak te számítasz. A lakás olyan amilyen. Nem vártam rózsadombi villát. Beérem jóval kevesebbel is.
Zsuzsi úgy érezte, ez az utolsó pillanat, gyorsan el kell mondania, hogy hova viszi, s játékosan felelt.
- Én pedig boldogan vinnélek egy szép villába, még akkor is, ha nem az enyém !
- Még tréfából sem! Nekünk nincs mit keresnünk ott. Az egy másik világ, másféle emberek élnek ott, más érzésekkel, más szemlélettel. - mondta Péter meggyőződéssel a hangjában.
Zsuzsi még nyugtalanabb lett.
- Bizonyos esetekben az a másik világ lehet relatív is, nem gondolod?! Ha mondjuk, én nőttem volna fel egy ilyen helyen, akkor is az volnék, aki vagyok, nem ?!
Péter mintha ráérzett volna valamire, ingerülten felelt.
- Ne menjünk bele, Zsuzsikám! Csak annyit mondok, nem vagyok gazdag ellenes, de az olyan miliőben felnőtt lánnyal semmiképpen se kezdenék!
Zsuzsi most ijedt csak meg igazán.
- Ne mondj ilyet, kedves! Ha szeretnéd, biztosan nem így gondolnád.
Péter legyintett.
- Dehogynem! Ezek áthidalhatatlan akadályok.
- De mégis, ha az a lány másképpen gondolkodik, ha éppen úgy, ahogy te ?!- mondta már összekoccanó fogakkal.
- Elméletileg persze akadhat olyan lány, aki érzelmi okokból megpróbálja elfogadni a nagyságrendekkel szerényebb életet, de előbb-utóbb elege lenne belőle. Ez biztos, kis virágom! Az ilyen házasságnak nem jósolok hosszú időt, kár az ilyenbe belefogni! – mondta Péter, s leemelte a bőröndöket.
Zsuzsi most már határozottan ideges lett. Botladozott saját lábaiban, alig tudott leszállni a vonatról. Péter vitte a két bőröndöt. Zsuzsi a nyomában lépkedett, lázasan járt az agya, mit tegyen, hogy időt nyerjen. Valahogy el kell mondania Péternek a lényeget, hogy vissza ne forduljon a villa kapujából. Kétségbeejtő helyzetben volt, semmi sem jutott az eszébe. Nem volt gyakorlata a fifikában, pedig most csak az segíthetett volna, ha kitalál valamit hirtelen, hogy minél később érjenek ki a villához, s közben beszélhessen. Szerencsétlenségére Péter a taxik felé vette az irányt.
- Betyár nehéz a bőröndöd!– mondta, mikor letette néhány pillanatra – Ólmot tettél bele?
Zsuzsi gyomra összerándult. Péter nagyon jól tudta, hogy mi van a bőröndjében, ha ezt kérdezi, ideges. Talán sejt valamit. Beültek egy taxiba. Zsuzsi bemondta a címet, a taxis hátrafordult, s megnézte őket.
Péter tényleg ideges volt, dobolt a térdén az ujjaival. Zsuzsi haloványsága sokat mondott számára. Kis idő elteltével Zsuzsi megszólalt.
- Kedves, folytatnunk kellene a vonaton megkezdett beszélgetést. Azt mondtad, csak én számítok, bárhova vihetlek. Olyan helyre viszlek, ami meglep, de arra kérlek, ne ijedj meg! Nekem semmi közöm az egészhez. Megérted majd, ha elmagyarázom.
Péter szeme összeszűkült, s nem felelt.