Asszonysorsok. Megjelent regényeim blog változata

16. fejezet

 X/A
         A Nefelejcs csárdába hat órára mentek. Amint besereglettek az ajtón, az üzletvezető eléjük sietett, középkorú, deresedő ember volt, s a férfiakkal sorra lekezelt. Mindenkit biztosított arról, hogy figyelmes kiszolgálásban lesz részük. Már főtt a bográcsos az udvaron, Pétert invitálta, kóstolja meg, maga rendelte, mondjon véleményt. Többiek leültek az előre megterített, hosszú asztal mellé a terem egyik felében. A többi részben négyszemélyes asztalok voltak, ültek mellettük szép számmal, sok vendég volt ezen az estén a csárdában. A fiatalok reklamálni kezdtek a zene miatt.
Norbi bosszankodva mondta:
- Jó apánk csőbe húzott bennünket, itt cigányzenekar van.
- Tetejében hagyományos zenét játszanak, se dob, se szintetizátor, se szaxofon… - morogta Kékesi Laci is.
- Ők játszanak majd a lakodalomban is? – tudakolta Zsuzsu egyetértve a fiúkkal.
Pali mentegetőzött.
- Ádám kívánsága volt, de kétségtelen, hogy Péter bácsival összetalálkoztak ebben is.
- Na, akkor csárdásozhatunk majd kifulladásig. Nagy öröm lesz!– mondta Bea ironikusan.
- Egyszer kibírjátok! – förmedt rájuk Elvira, s örült, hogy nem kell modern zenét hallgatniuk.
- Csárdában vagyunk, gyerekek! Mulatni jöttünk...– emlékeztette őket Füredi Laci
- Mi egészen jól viselnénk a diszkózenét is! –felelte Tomi, s a gyerekek egyetértőn nevettek.
Péter leült a helyére, csettintve mondta, hogy a bográcsos kitűnő, s bekapcsolódott a beszélgetésbe.
- Örülnék, ha a cigányzenét ezúttal jó szívvel fogadnátok, mert higgyétek el, minél rohanóbb az életünk, annál inkább szükségünk van szívhez szóló szép muzsikára.
- Ez csak a ti korosztályotok kívánsága, jó apám! – mondott ellent Peti.
- Tévedésben vagytok. Ez a lélek kívánsága. Sokat veszítetek, ha nem ismeritek. Egyre kevesebb esélyetek van rá. hogy megismerjétek. Pedig, ha végképp eltűnik, elvész vele valami szép, valami pótolhatatlan az életünkből!
- A magyar nóta, például… - mondta Füredi Laci.
- Bizony. A léleknek szüksége van rá. Öröm, s bánat kifejezője. Imádság, gyerekeim… Hogy is mondja a nóta, Zsuzsikám?!
Zsuzsi elmosolyodott, s halkan dalolt néhány taktust.
- "A jó Isten letekint az énekszóra, megérti, hogy a magyarnak imádság a magyar nóta..."
Péter magához fogta, s így folytatta:
- Hányszor, de hányszor beszélt helyettünk! Ha jobban ismernétek, élnétek vele. A kislány szeme akkor ragyog a legszebben, ha a cigány neki húzza, ha a fiú neki, egyedül csak neki dalolja, hogy : " Csak egy kislány van a világon…"
Félig eldalolta a nótát, nevetett aztán a többiekkel, majd elkomolyodva folytatta:
- Néha több is, mint szerelmi vallomás. Imre nagybátyátok azt mondta, az öröm szebb lesz tőle, a bánat pedig halványabb. Véleményem szerint még ennél is több. Ádámot megöleltem, mikor bevallotta, hogy messzi idegenben könnyet csal szemébe, ha meghallja. Melyik más zenéről mondhatjuk el ugyanezt, kivéve persze a Himnuszt, és a Szózatot. Ez is imádság, így is imádság, nemzeti imádság.
Bea beletörődőn sóhajtott.
- Rendben. Akkor ma nótázni fogunk.
- Magam is így gondoltam…, - mondta Péter, s máris csalta közelebb a prímást. Mikor már ott volt az asztalnál, Péter felemelte a kezét, mint aki figyelmet kér, s vidáman rázendített, "Cinege, cinege, cinegemadár, boldogan él a párjával az ágon. Engem is a babám karjaiba vár…..."- végigdalolta a nótát.
A professzor is így kért figyelmet, s belefogott a maga nótájába: "Szórja a nap arany sugarát, újra lombot bontanak a fák…" Ez a nóta meghatóan kedves vallomás volt, a hajdanvolt férj nyílt beismerése. Elvira ezúttal nem mondta, hogy hallgass el vénember, hátára sem csapott, csak maga elé nézett bánatos mosollyal.
Füredi Laci sem akart kimaradni a nótázásból, s a prímás közelebb ment hozzá. A sebész a kezében tartott pohárnak dalolt búsan, csendesen: " Dalolgatok úgy, mint régen, mintha boldog lennék, pedig az én boldogságom csak egy fájó emlék…"
Ez bizony az édes-bús Akácos út megkerülése volt. Péterék végighallgatták mégis türelmesen. Mi mást tehettek volna, hiszen bő két évtized alatt megtapasztalták, hogy Füredi Laci szívében még mindig él a régi vonzalom, melytől nem tud, s talán nem is akar megszabadulni.
Zsuzsinak kellemetlen volt Judit miatt, noha Fürediné úgy tett, mintha semmi sem történt volna. Leghalványabb jelét sem adta annak, hogy bármi bántaná. Zsuzsi fejébe nem fért a gondolat, miféle érzés az, amit így irányíthat az ember. Ha Judit helyében volna, s őszintén, mélyen szeretné Lacit, legnagyobb önuralma ellenére is árulkodna tekintetében a bánat. Akkor talán Laci is meggondolná, hogy mit tesz, de Fürediné tekintete nem árulkodott. Pedig az asszonynak most is fájt a lelke, de bánat helyett alantas bosszút forralt az ura ellen, Zsuzsi ellen, az egész Kerekes család ellen. Ebben élte ki keserűségét. Vannak ilyen boldogtalan lelkek.
X/B
A többiek vidámak voltak. Béla eldalolta Erzsinek a megígért nótát. Az öregúr egyenes derékkal ült a székén, s fiatalos kedvvel fogott a hajdani nótához. Bizony, annak is huszonkét esztendeje már, hogy először dalolta. Akkor már őszült a haja, keveset remélt az élettől, mégis sokat kapott. Huszonkét boldog esztendőt Erzsi zsörtölődése ellenére is, hiszen amúgy szeretetben éltek. Remegő, meg-megcsukló hangja megszorította mindenki szívét.
S, hogy, hogy nem, Norbi is dalra fakadt. Beának dalolta nagy átéléssel: " Piros pettyes ruhácskádban láttalak meg téged..."
Nem jutott tovább. A fiúk nagy nevetésbe törtek ki, a lányok is mosolyogtak. Bea komoly maradt. Bepárásodó szemekkel nézett Norbira, ettől hirtelen abbamaradt a nevetés, s a vidámkodók zavarba jöttek. Kékesi Laci igyekezett palástolni zavarát, kedvesen fordult Beához.
- Akár igaz is lehetne, mert ha jól emlékszem, volt piros pettyes ruhátok, habos kötényetek.
Egyszeriben a többieknek is eszébe jutott. Egymás szavába vágva bizonygatták, hogy valóban volt, emlékeznek rá maguk is. Bea bosszúsan csóválta a fejét.
- Ne törjétek magatokat! Mindannyian tudjuk, hogy volt, nem ebben van a lényeg. - mondta, mindenki előtt átölelte Norbi nyakát, s repeső örömmel folytatta - Ne törődj ezekkel a hólyagokkal, pofikám! Nekem szép örömöt szereztél a szándékkal, s ez a fontos.
Norbi vörös volt, s azt motyogta, hogy legszívesebben szétütne köztük. Peti bűnbánón kérdezte:
- Lehiggadsz, ha mi is dalolunk egyet ?!
- Úgy van, daloljunk! - kiabálta Tomi - Jó apám, hogy van az a nóta, melyikben csődöt jelent a tag, de azért rá se ránt a világra ?!
Péter csodálkozón felvonta a szemöldökét, aztán nagyot nevetett.
- Ja, vagy úgy ?! Na, akkor: " Már énnékem beborult az ég..."- kezdte, de Peti közbekiabált.
- Ácsi!... Ácsi! Az én ötletem volt, én választok először. Nekem is kell a segítséged, mert csak részben tudom. Úgy kezdődik, hogy: " Galambszívet örököltem az édesanyámtól..."
Péter elmosolyodott, s felállt. Fia háta mögé lépett, vállára tette a kezét, s belefogtak együtt a nótába. Szívet melengető percek voltak. Amikor befejezték, Péter játékosan összekapaszkodott a fiával néhány pillanatra. Ez amolyan takargatása volt az elérzékenyülésüknek, mert bárki bármit is mond, az emberben nem múlnak el nyomtalanul az ilyen pillanatok.
Ahogy Zsuzsi, s Eszterke is szépen élték meg a közösen kapott nótát. Hiszen a lány is benne volt, galambszívvel maga tanította csókra a dalolót. Eszterke szemében éppen úgy megcsillantak a könnyek, mint Zsuzsiéban, s egymásra mosolyogtak. Zsuzsinak más oka is volt rá. Biztos volt abban, hogy jövendő kis menyében még sok öröme lesz. Füredi Eszter az édesapja lelkét örökölte, s hűségének azt a felét, amely időtálló volt, s ragaszkodó.
Zsuzsu arcán látszott, hogy szívesen venne maga is egy nótát. Ez is olyasmi, amit megkívánhat az ember, de Kékesi Lacinak nem volt kedve hozzá, helyette Zsuzsu fülébe duruzsolta :
- Prózában is el tudom mondani, hogy imádlak...Imádlak, kicsi szívem, édes kicsi boldogságom, imádlak mindörökké!
Zsuzsu megvigasztalódva felkacagott, s kedvesen meglegyintette Laci arcát. A többiek még mindig daloltak. Akkor éppen Tomi kiválasztott nótáját a beborult égről, melynek a lényege az volt, hogy bármennyi csapás is érte a boldogtalant, nem élhetett muzsikaszó nélkül. Félig elnevették a nótát, ahogy az már a jókedvű ifjúságnál lenni szokott.
Mivel nemcsak mulatni jöttek, hanem ünnepelni is, a nóta után Péter felállt, s honnan, honnan nem, egy virágkosarat varázsolt Zsuzsi elé. Huszonkét szál piros szegfű volt benne művészien elrendezve. Mielőtt Péter megszólalhatott volna, Erzsi hangos örvendezésbe fogott.
- Ej, de szépek azok a virágok! Régóta keresek ilyen hatalmas szegfűt. Hol vetted, fiam ?! Magot nem árulnak ?
Rosszkor szólt. Ünnepet rontott. Látszott Péter szemén, bosszankodó mosolyán, Zsuzsi várakozó tekintetén. Péter felelt.
- Ezt talán később is megbeszélhetnénk, édesanyám, nem ?!
- Jól van, fiam, jól van, értem én! Csak éppen eszembe jutott, hogy megkérdezzem. Egyszer régen már sikerült pár magot szereznem. Nevelgettem, pátyolgattam öt árva kis palántát. A végén mindössze egy szál virág maradt belőlük. Óvtam még a széltől is, hogy magot gyűjthessek. Aztán valami anyaszomorító ellopta egy reggelre. Azóta hiába keresek ilyen fajtát.
Péter, s Zsuzsi egymásra néztek, s kitört belőlük a nevetés. Úgy nevettek, hogy még a könnyük is kicsordult. Árulkodott a jókedvűk, a többiek is nevetni kezdtek. Erzsi megsértődött.
- Illik kinevetni az idősebbet ? - kérdezte panaszosan.
Péter odament hozzá, átölelte ültében, s nevetve mondta :
- Dehogy téged nevetünk! Magunkat, édesanyám... Az anyaszomorító én voltam. Igaz a mondás, hogy minden bűn elnyeri egyszer méltó büntetését. Még huszonkét év után is!
Átadta aztán Zsuzsinak a kosárkát, csók is járt a szép virágokhoz, a család ünneplése is. Felköszöntötték őket annak rendje, s módja szerint. Mikor véget ért a köszöntő, Péter újra dalolni akart, átfogta Zsuzsi vállát megint, s belefogott: " Talán egy napon elmondom tenéked, szeretlek, szeretlek, halálosan téged..."
A nóta végeztével Zsuzsi válaszolt: " Nem tudom, hogy szeretem-e, csak valamit érzek, valamit a szívem körül, ha szemébe nézek..."
Péter ismerte a nótát, s nem engedte tovább dalolni. Magához ölelte Zsuzsit, s a szemébe nevette, hogy ne célozgasson, mert ráfizet. Nagyon ráfizet. Hiszen a nótában benne volt, ha mást szeretne, abba belehalna a daloló. Hosszú pillanatokig nézték egymást bepárásodott szemekkel. Beszédesek az ilyen pillanatok. Talán még azt is elmondják, hogy hatalma van a dalnak, a virágnak, s a könnyeknek.
 X/C
 A prímás friss csárdásra zendített, s Péter vitte Zsuzsit középre. Követték mások is, táncoltak önfeledten. Néhány perc múlva már majdnem mindenki csatlakozott. Még az öregurak is kedvet kaptak hozzá. Erzsi, s Elvira ugyan szabódott egy keveset, de aztán mégis indultak. Később Béla felkérte Mariskát, de kosarat kapott. Mariska kedvesen eltanácsolta. Csak a szemén látszott, hogy maga is sajnálja.
Pali, s Bogi sem vett részt a táncban. Ott maradtak az asztalnál, a táncolók felé fordultak, s Pali áttette karját Bogi vállán. Velük más volt a helyzet. A fiatal lelkész ezúttal nem az anyai szigornak akart eleget tenni, önként tartózkodott. Péteréknek lassan tudomásul kellett venni, hogy modern pap ide vagy oda, bizonyos dolgokhoz másképpen áll. Bogival megbeszélte. Még a vendéglő előtt mondta halk bizalmasan:
- Hivatásommal bizonyos helyzetekben együtt jár a lemondás, egy másféle szemlélet, az önként vagy kötelezőként vállalt korlátok. Társam leszel benne?
Bogi a szemébe nézve felelte:" Boldogan!" Most együtt nézték mosolyogva a táncolókat. Eleinte nem mindenkinek volt párja. Zsuzsi leült, hogy Péter megtáncoltathassa Barbit, s Brigit, Tomival felváltva táncoltatták a lányokat. Füredi Laci is leültette a feleségét, s Petitől lekérte Eszterkét. Peti, mint aki jól végezte dolgát, leült az asztalhoz, de szusszanni sem volt ideje. Péter szigorúan jelezte a tekintetével, hogy tessék táncolni, közben félreérthetetlenül Fürediné felé intett. Peti nem tudta rászánni magát, hogy felkérje jövendő anyósát. Feszengett, kereste a kibúvókat. Végül levette egyik félcipőjét, s szorgosan keresgélt benne valamit. Amikor Tomi visszavitte Barbit az asztalhoz, Peti panaszos arccal nézett rá, s súgva mondta:
- Jó apánk ötletei! Kérjem fel Judit nénit, de valami piszkosul szúr a cipőmben.
Tomi nevetett, s Fürediné előtt maga hajolt meg. Jó testvérek voltak valóban. Később akadtak idegen táncosok is. Nem csak a lányokat, Zsuzsit is felkérték. Péter nem győzte visszakéretni. Egyik-másik táncosra rámorgott lekérés közben, így hamar megértették, hogy nem szívesen osztozik.
Zsuzsi csóválta a fejét.
- Ne morogj, te morgó mackó! Sok a magányos férfi az asztaloknál. Csak egy kicsit szórakozni szeretnének.
- Szórakozzanak mással! – mondta Péter ellentmondást nem tűrőn, s vitte Zsuzsit messzebb, ha feltűnt egy próbálkozó a közelükben.
Az idősebbek hamar elfáradtak, s beszélgetésbe fogtak a hosszú asztal mellett. Mariska azt mondta Erzsinek:
- Ahogy tiltakoztak a gyerekek, most mégis táncol mind. Kékesi Lacika hátán vizes az ing. Zsuzsu nagyon érti a dolgát, a fiú tűzbe menne érte. Szép pár lesznek!… Péter is megfiatalodik Zsuzsi mellett, pedig van köztük jó pár esztendő.
Erzsi legyintett.
- Sohasem okozott nekik gondot! Táncolni amúgy is szerettek mindig. Emlékszem, házasságuk első éveiben, mikor az a bolondos tánc járta, alighanem twist volt a neve, Péter megjött délután a kórházból, bevitte a kisrádiót a gyerekszobába. Szólt belőle a zene, ők meg ropták a maguk örömére, a gyerekek szórakoztatására. A hajam égnek állt sokszor, mert valóságos akrobatamutatványokat csináltak.
Béla nevetett.
- Nem twist volt az akkor, Erzsikém, hanem rock and roll!
- Tudja a nehézség, bolondos tánc volt, de élvezték. A gyerekeknek is tetszett. Némelyik még csak tipegett, de a zenére már rakta a kis lábait. Majd megettük őket, olyan aranyosak voltak.
- Vidáman éltetek… - mondta Mariska sóvárgón.
- Pedig valójában nehéz esztendők voltak azok, de valahogy mindig találtunk valamiben örömöt. Legfőképpen a gyerekekben. - mondta Erzsi kis elérzékenyüléssel. Már régen elfelejtette, hogy mennyire ellenezte a gyerekek befogadását. Komolyan megbántódik, ha valaki emlékezteti rá.
Elviráék is beszélgettek, a professzor megjegyezte:
- Zsuzsi még mindig szemrevaló asszonyka. Megértem a fiamat!
Az idősebb Rétfalvi elszólta magát. Elvira arca megváltozott.
- A fiad mégis töri magát Zsuzsi után?! Te! Én agyonütlek, ha kiderül, hogy csak a fiad vonzódása miatt ragaszkodsz hozzám.
- Hova gondolsz?! – tiltakozott a professzor, aztán közelebb hajolt, s lehalkította a hangját - Csak a szép nő érdekli, mint művészet, a természet művészete. Azt mondja, a haja magában remekmű.
- Ez úgy marhaság, ahogy van! – mérgelődött Elvira –Fiadnak hiányzik egy kereke, ha egy szép nő láttán ilyen marhaságokon jár az esze, és nem azon, hogy megszerezze. De Zsuzsit mindenképpen hagyja békén, mert kirázom a gatyájából!
- Biztosíthatlak! – mondta a professzor, de szíve mélyén megneheztelt a kíméletlen szavakért. Bálványozta a fiát, még Elvirától sem vette jó néven a kritikát. Elvira megérezte az átmeneti elhidegülést. Éles ésszel előre megsejtette a későbbi gondokat, s kedvetlen lett. Sokáig hallgatagon ültek egymás mellett. A többiek vidámak voltak. Már tálalták a vacsorát, mindenki leült.
Béla jókedvűen mondta:
- Ennek a bográcsosnak éppen olyan az íze, illata, mintha az öreg Suba főzte volna. Megadtad a receptjét, mi ?!
Péter mosolygott. Mariska is dicsérte az ételt, s érdeklődött a receptje felől. Péter készségesen válaszolt.
-Szokásos fűszerek mellett fontos a fehér bors, és a csöves paprika bőséggel. Mondom a vesszőparipámat is. Nagyon fontos az elkészítés módja. Manapság sokan gázzal pörkölnek a bogrács alá, a lényegén rontanak. Csak fával szabad főzni. Száraz, jó minőségű fával. Ez adja meg az igazi zamatát. Annak idején az öreg Suba a lelkemre kötötte. Ahogy elárulta a fűszerezést is. Sikerült rábeszélnem a szakácsot.
Fürediné Zsuzsihoz fordult.
- Péter mindig ilyen ínyenc volt?!
- Inkább csak szeret odafigyelni a dolgokra. Azt valljuk, hogy jót jól, ha lehet.
- Ó, az nem lep meg, hogy védelmedbe veszed! Már rájöttem, hogy nálatok férfikultusz van. Jól járnánk Petivel, elkényeztetted a fiaidat is.
Zsuzsi nem értette a feltételes módot, hiszen a gyerekek házassága már eldöntött dolog volt, de természeténél fogva nyugtatta.
- Szó sincs férfikultuszról, kölcsönösséget tanultak otthon. Ne nyugtalankodj, ez nem okozhat bajt a házasságukban.
- Ne éld bele magad ennyire, hol van még az esküvő?! Addig még sok víz folyik le a Dunán!
Zsuzsi szíve összeszorult: " Csak nem tervez valamit a gyerekek ellen?", gondolta boldogtalanul. Sokáig ült töprengőn. Közben elvonult a zenekar. Előkerült egy harmonikás, magában játszott a kitartó vendégeknek.
Péter az órájára nézett.
- Elmúlt éjfél, ideje indulnunk! Előtte ürítsük poharainkat erre a szép estére, az elmúlt hetekre. Összességében szép napokat éltünk át együtt.
- Ahogy mondod, komám! – helyeselt Füredi Laci s összecsendültek a poharak, aztán hozzátette – Én még dalolnék egyet!
- Benne vagyunk, Laci bá, ha mi választhatunk ?! – mondta sietve Kékesi Laci, alighanem attól tartott, magyar nótát választ majd megint, s folytatta - Mondjuk: "Egy kiskocsmában gyakran összejöttünk…" Mehet?!
- De még mennyire! – felelte a sebész vidáman, s belefogtak mindjárt. Szólt a dal, énekelte, aki tudta, játszotta a harmonikás, verték tapssal az ütemet, dobolták lábbal, s zengett a késő órán: " Azok a szép napok,
csak arra gondolok! A tánc, az ének, véget sose ért. Az élet oly nehéz, de győzni kel és kész. Az ifjúság, a jövőtől nem fél!.." Sokadik refrén után Péter jókedvűen mondta:
-Ez valóban remek befejezés volt! Még csak annyit kedves mindannyian: Veletek hamarosan ugyanitt!
Mindenki helyeselt. Péter, s Füredi Laci elégedetten összeütötték tenyerüket.