Asszonysorsok. Megjelent regényeim blog változata

X/A
         A család nagyobbik fele hamar betelt a látnivalókkal, s az udvaron gyülekeztek. A gyerekek külön csoportban. Zsuzsu meglátta szüleit fent a bástyán, s bepárásodott a szeme.
- Odanézzetek! – mondta halkan - Összeborulva nézelődnek. Ennyi év után is összeborulnak... Csodálatos!
- Majd nálunk családi hagyomány lesz...- duruzsolta Kékesi Laci. Kapott az alkalmon, maga is átölelte Zsuzsu derekát. A lány belesimult karjaiba, de hangja szomorkás volt.
- Vajon sikerül-e, vagy a többieknek? Attól félek, hogy nem. Nem csak azért, mert mi rosszul fogtunk hozzá. Ehhez a fajta ragaszkodáshoz olyan plusz kell, amiről nekünk csak sejtéseink vannak.
- Azért valamivel több, mint sejtéseink!- vitatta Barbi - Az mellett, hogy élvezői voltunk magunk is a köztük lévő jó kapcsolatnak, naponta láttuk, édes hogy teremt maga körül békét, nyugalmat.
- A gond csak az, pofikám, hogy nem másolhatod le, mert mi már másképpen állunk a dolgokhoz! - jegyezte meg Bea sokatmondón.
Norbi esetlenül vigyorgott, s bocsánatkérőn mondta :
- Igazad van, csillagocskám, de azért édestől átvehettek néhány konkrét dolgot.
- Mondjuk, az odaadására gondolsz ?
- Például.
- Lesheted! Éppen ez az, amiről beszélek. Tudomásul kell vennetek, hogy a mai lányok mások.
Norbi mögött felsorakoztak a fiúk, először Peti szólalt meg. Maga is a nyalábjában tartotta Eszterkét, álltukban játékosan ringatta, s közben azt mondta :
- Tündéri kis csajom van, és nagyon élvezem benne az emlegetett odaadást. Ezek szerint nekem baromi nagy szerencsém van.
Eszterke aranyosan mosolygott, Peti hálás csókot nyomott a nyakára. Bea egy kicsit begurult.
- Ne örülj előre Petruska! Ha megfeledkezel az otthon ezerszer hallott kölcsönösségről, egy idő után majd jól beletenyereltek egymás lelkébe.
Peti jókedvű tiltakozással felelt.
- Nálunk ilyen gubanc nem lehet, mert nem feledkezem meg! Másodszor pedig összenőtt a lelkünk csücske, nem látszik rajtunk ?!
A gyerekek nevettek, aztán Norbi újra próbálkozott.
- Az imént félreértettél, csillagocskám! Szó sincs arról, hogy tökéletes odaadást várok, de azt nektek is el kell ismernetek lányok, hogy valamennyi feltétlenül szükséges. Ha már arról agyalunk, hogy mi tartotta életben szüleink hosszú ragaszkodását. Ezt a nyilvánvaló tényt nem hagyhatjuk ki.
Tomi csatlakozott hozzá.
- Már csak azért sem, mert tényleg ez az egyik legfontosabb momentum a dologban!
- Nem akarod megérteni, hogy mi már mások vagyunk ?! - mérgelődött Bea
Tomi is begurult.
- Mert modernek vagytok ?! Okosak ?! Teszünk rá, ha nem ismeritek a titkát, hogyan kell békét, nyugalmat teremteni magatok körül.
- Csak nekünk ?! Tipikusan önző férfiszemlélet! Kíváncsi vagyok, Anikó osztja-e a véleményed, vagy majd szépen elmagyarázza, hogy csak akkor kapsz odaadást, ha megfelelőn honorálod ?!
Tomi vörös volt, ami csak ritkán fordult elő vele.
- Jelenlétében majd légy szíves, s felejtsd el a tippeket, jó ?! Ami pedig a lényeget illeti: Ha nincs odaadás, akkor mi a nehézséget honoráljon az ember ?! Törődjetek bele, hogy az első lépést nektek kell megtenni. Igazam van, fiúk ?! - kérdezte, s a csendben hallgató Lacira, és Ádámra nézett.
Lacinak volt véleménye a dologról, némi gyakorlata is volt benne, de okosabbnak látta, ha senkit sem emlékeztet rá, így továbbra is hallgatott. Ádám megszólalt. Meglepetésükre nem helyeselt Tominak.
- Nincs nálam a bölcsek köve, ezért csak azt mondom, amit én gondolok. Otthon kölcsönösségre intettek benneteket, szerintem ennél kellene maradni. Nem kellene emlegetni a nő odaadását külön, mert olyan látszatot kelt, mintha csakugyan önző módon állnánk a dolgokhoz.
Zsuzsu közbeszólt.
- A kölcsönösség szerintem is helyénvaló fogalom, de nekem mégis gondom van vele. A gyakorlatban ki dönti el, hogy helyes-e az arány, ha mindkét fél érdekelt benne ?
Ádám elmosolyodott.
- Most is csak azt mondhatom, amit én fogok tenni. Tomival ellentétben, nem várok majd az első lépésre. Ha szeretünk, márpedig szeretünk, akkor nem érdekes, hogy ki teszi meg az első lépést. Sőt! Úgy gondolom, igyekezni kell megelőzni a másikat kedvességben, figyelmességben, minden másban is, akkor mindketten odaadók lesznek, s honorálásra is lesz okuk. Persze, az kétségtelen, hogy a nőnek időnként többet kell felvállalnia. Ez helyzetéből adódik, gyermeknevelés, háztartás, de ez sem okozhat gondot, ha a férfiú kompenzálja majd a maga igyekezetével. – mondta, s elhallgatott.
Barbi arca ragyogott. Elégedetten karolt Ádámba. Közben hozzájuk csatlakoztak Bogiék is Brigivel, s a fiatal lelkész megszólalt.
- Sajnálom, hogy nem hallottuk végig a vitát, de így is hozzáfűzhetek valami fontosat. Ha gondban vagytok, gondoljatok mindig arra, hogy úgy kell szeretni, ahogy a másiknak jó, és nem úgy, ahogy nekünk kényelmes.
Bea közbeszólt, hangjában idegesség vibrált.
- Ez így gyönyörű, de nekem elvont! Tetejében elbizonytalanodtam. Talán mégis beszélni kell édessel konkrétan, mert így csak görcsölni fogunk.
- Csillagocskám ez jó ötlet! - igyekezett biztosítani róla Norbi, de nem mondott többet, mert Bea neheztelőn nézett rá.
Pali folytatta :
- Csak első pillanatban elvont. Tulajdonképpen így élnek a szüleitek. Náluk szépen működik a dolog, annak ellenére, hogy természetre mások. Zsuzsika szelíd, alkalmazkodó, Péter bácsi viszont lobbanékony. Bizonyos helyzetekben a nyers erő híve, ( amit magam nem helyeselhetett, még akkor sem, ha csak védelemre használja), de ettől eltekintve mégis megértik egymást. Részben azért, mert mindketten istenhívők. Sok mindent egyformán ítélnek meg a házasságon belül is, a világ dolgaiból is. Ha mégis akad ellentét köztük, azt szépen rendezik. Kölcsönös tisztelettel. A tisztelet a szeretet része, normális emberi kapcsolat alapja. Szüleitek esetében az egyik legszebb megnyilvánulás. A kályha, ahonnan el lehet indulni.
- Én nagyon tisztellek! – duruzsolta Norbi Beának békítőn, s csókot várt érte.
A gyerekek nevettek. Részükről befejeződött volna a komoly eszmecsere, ha Brigi nem szólal meg bánatos hangon.
- Igazad van, Pali! A tisztelet nagyon fontos. Ha a férfi nem tiszteli a nőt, a nő megsemmisül, értéktelennek, feleslegesnek érzi magát a világban.
Ünnepélyes csend fogadta szavait. Brigitől felettébb szokatlan volt az ilyen megnyilatkozás, ebből is látták, hogy nagyot változott a gondolkodása.
Barbi átkarolta vigasztalón, s gyengéden súgta:
- Ne keseregj, csacskám, ha hibás a mérce, rossz eredmény jön ki!
Bogi közelebb hajolt Palihoz.
- Szegényt összetörte az alávaló! - súgta részvéttel.
- Vagy megmentette tudtán, s akaratán kívül… - felelte Pali a többet tudók szelíd mosolyával.
Szerencsésen hazaértek a kirándulásról, de még nem volt vége a napnak. Hirtelen lehűlt az este, s kedvük támadt tábortüzet rakni. Volt még némi hulladék, szétszedett ládák, szétvert székek, hamar fellobbant a láng. Körülülte a fiatalság, előkerült Pali gitárja a csomagtartóból, énekeltek, beszélgettek, vagy csak nézték a vidáman pattogó szikrákat, táncoló lángnyelveket, s eltűnődve hallgatták közben a többieket.
Így tettek Barbiék is. Eljött a búcsú estéje, még egy-két óra, s válniuk kell. Nehéz volt a válás gondolata, noha már megbeszélték, hogy két hét múlva Ádám is ott lesz Révházán Bogiék eljegyzésén. Egyben tiszteletét teszi az ősi fészekben, ahogy Péter nevezte tréfásan az otthonukat. Barbiék időnként egymásra néztek, Ádám szemeiben vágy lobogott, Barbi tekintete ködös volt, ott zakatolt lelkében a nyugtalanító kérdés: Ott lesz-e valóban, vagy legyőzi a család, s a nagybácsi ellenkezése. S, csak a gyűrű, és egy édes-bús emlék marad utána mindössze.
X/B
Az idősebbek behúzódtak a kellemesebb ebédlőbe. Ott volt Rétfalvi Iván is, apjáért jött, aztán ott ragadtak mindketten. Az asszonyok különbeszélgetésbe fogtak. Mariska a papi esküvő velejáróit emlegette. Zsuzsi hangosan számba vette a meghívandókat. Majd motelben foglalnak szobát azoknak a vendégeknek, akiket nem tudnak elhelyezni a nyaralóban.
A férfiak iszogattak, s politizáltak. A professzor visszatért a rendszerváltás körüli helyzet elemezéséhez.
– Első kormánynak lenni mindig háládatlan feladat. Nem volt elegendő idő a felkészülésre. Gondoljuk meg alaposan! A rendőrség nyolcvannyolcban még szétverte a tüntetést. Pártfőtitkár fehérterrort emlegetett. Valójában nyolcvankilenc tavaszán köszöntött be a fordulat a sarkalatos törvényekkel, a többpártrendszer emlegetésével.
Péter mélyet sóhajtott.
- Örülök a fordulatnak, de valahol a lelkem mélyén csalódott vagyok. Vártam egy humánusabb, igazságosabb világot. Helyette jött egy kemény, tőke-orientált világ, melyről már az elején látja az ember, hogy nehéz lesz benne élni, boldogulni. Tudom, gazdaságilag nem függetleníthetjük magunkat. Ez a realitás. Önellátóként nem élhet az ország. Mégis úgy érzem, valami nincs rendjén.
- Nem vagy vele egyedül. A lényeg mégis az, hogy beköszöntött a változás. Alig mertünk hinni benne, mégis megtörtént. Jó volna tudni, hogy abban az időben mi játszódott le odafent a fejekben... - mondta Füredi Laci, s Péter elé tartotta a poharát.
Béla felelt rá.
- Nem nehéz kitalálni, ha az ember ismeri az elmúlt rendszer természetét. Folyt a taktikázás minden bizonnyal. Beleegyeztek ugyan a többpártrendszerbe, mert nem tehettek mást, de igyekeztek menteni a menthetőt. Elsősorban gazdasági téren.
A professzor rábólintott.
- Ilyen taktikai elképzelés volt, hogy csak a gazdaságban történjék meg a reform, a társadalomban később, majd egyszer, valamikor… Szerény véleményem szerint éppen fordítva kellett volna okoskodni.
Meglepődve néztek rá.
- Hogy érted? A régi rendszer keretein belül nagyobb demokráciára gondolsz ? - kérdezte a sebész.
- Pontosan! Először a lelkeket kellett volna felszabadítani. Csak aztán foglalkozni a változások további menetével. Az valóban reform lett volna.
A sebész Péter elé tartotta a poharát, közben azt mondta :
- A sorrendet vigye a kánya, a végeredmény a fontos! Még akkor is, ha az elmúlt évtizedekben volt jó is, ez tagadhatatlan. Égette a lelkünket a hazug politika. A külföld előtt szégyenkeztünk. Gulyásszocializmussal megalkuvóknak bélyegeztek bennünket, de adott helyzetben nem tehettünk mást. Fontos volt a létbiztonság. Természetesen tudtuk, hogy jóval rosszabbul élünk, mint tőlünk nyugatra, de vigasztalt bennünket, hogy mindenkinek volt munkája, biztos fedél a feje felett, ingyenes orvosi ellátás, s sorolhatnám.
- Éppen most beszéltem a lelkek felszabadításáról ...- vitatkozott a professzor a sebész szavaival.
- Ne érts félre, pontosan értettelek!
- Ha valóban értettél volna, nem emlegeted pozitívumnak a taktikai mézesmadzagot!- mondta a professzor élesen.
Béla igyekezett békésebb vizekre.
- Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy az elmúlt évtizedekben voltunk fiatalok. Szebb színben láttuk a világot akkor is, ha éppen semmi sem indokolta. Abban egyetértünk, hogy mindannyian örülünk a fordulatnak. Pesszimizmusunkkal ellentétben a lelkünk mélyén reméljük, teljesül majd néhány elvárásunk is... Ilyen példának okáért az esélyegyenlőség megteremtése, mert nélküle sokan a padlóra kerülnek.
A professzor hozzászokott a katedrához, magához ragadta a szót.
- A nehezebb körülmények, a mostani változás természetéből adódnak. Szocializmusnak nevezett rendszerből átlépni egyik napról a másikra egy tőke-orientált társadalomba szinte lehetetlen anélkül, hogy ne sérüljön a többség érdeke. Ezért mondom, lassúbb átmenet kellett volna, megfontoltabb. Szívesen emlegetem az akkori reformerek felelősségét.
Péter töprengőn nézett maga elé, s hallgatott. Gondolatai az imént kibontakozott vitánál időztek.
Közben a többiek folytatták a beszélgetést. Füredi Laci újra biztosította a professzort arról, hogy mindössze az igazság kedvéért mondta, amit mondott. Szó sincs arról, hogy bármit is visszasírna, vagy nem volna tisztában azzal, hogy mindenféle létbiztonságnál többet ér az, ha szabadnak érezheti magát az ember. Béla a döntéshozók felelősségéről beszélt. Főleg rendkívüli időkben, amikor az ország tényleges sorsa van a kezükben. Azt mondta, csak kevesen tudnak felnőni a történelmi feladathoz. A jövő pedig azon múlik, hogy lesznek-e ilyen politikusok, vagy csak eztán születnek majd.
- Reménykedjünk abban, hogy nem kell addig várnunk, míg egy új, szabad lelkülettel felnőtt generáció helyére teszi a dolgokat! - felelte Péter kizökkenve a gondolataiból.
Füredi Laci koccintást javasolt. Összecsendültek a poharak. Laci újra Péter elé tartotta az üres poharát, Péter már kényszeredetten töltött, s épphogy. Füredi Laci felhorkant.
- Nagyítót is adsz mellé?!
- Nézegetni akarod, vagy kortyolgatni?
- Ne ess túlzásba, komám, ez alig egy korty! Sajnálod, vagy mi fene?!
- Csak óvatos vagyok. Ma már ittál eleget, gondolj a szívedre! – mondta, de azért töltött még valamennyit.
Amikor a vendégek elmentek, a sebész neheztelőn hozta szóba, Péter átölelte a vállát.
- Vigyázni szeretnék rád! – mondta békítőn – Idegesnek láttalak.
- Az is voltam, és vagyok. Vak vagy te, komám?! Iván leltározza Zsuzsit. Ma este például többször is végignézte tetőtől talpig, aztán a haját bámulta idegesítőn.
Péter arca elborult. Ezen az estén, mikor Zsuzsival ágyba bújtak, Péter szokatlanul szótlan volt. Így hajolt Zsuzsihoz jó éjt puszira is. Aztán egy darabig hallgatott a sötétben, majd váratlanul megszólalt.
- Ebből gond lesz!
- Mi a baj, kedves ?! - kérdezte Zsuzsi, s jobban elhelyezkedett az ölében, hátha ez a gond.
- Rétfalvi Iván! Valamit tennem kell vele. Legújabban alattomosan bámul. Leltároz. A hajadat, mindenedet.… Kikérem magamnak!
Zsuzsi álmos volt, amúgy sem volt kedve újabb időt áldozni a néma rajongóra. Igyekezett álomba merülni, s álmos hangon felelt.
- Ugyan, kedves, felejtsd el!… Kinek árt vele?… Az egész szóra sem érdemes… Veszélytelen!
- Gondolod?! – morogta Péter, de nem szólt többet, csak a levegőt vette furcsán.
Zsuzsi szeméből kiverte az álmot. Csendben figyelte. Péter levegővétele csak nehezen rendeződött, valóban sérthette a felfedezés, aztán lassan megnyugodott mégis, s elaludt, horkolt csendesen.
Csacsi!, gondolta Zsuzsi befelé mosolyogva. Aztán eszébe jutott, hogy elfelejtette bevenni a fogamzásgátló tablettáját. Újra sóhajtott. Ezt sem szedheti már sokáig negyven felett, gondolta búsan, s kikecmergett az ágyból.
A nyaralóban a konyhában tartották a gyógyszereket egy kis faliszekrényben, kiment csendesen. A ház már elpihent, a tetőtérben sem zajongtak a gyerekek. Csak a konyhában gyújtott villanyt, aztán megint sóhajtania kellett. Szaladt a konyha. Lánykái elfeledkeztek az esti mosogatásról. Ritkán fordult elő. Ha mégis, másnap hallgathatta anyósától, hogy rosszul nevelte őket.
Hozzáfogott mosogatni. Alig kezdett bele, összerezzent. A kapu felől határozott lépteket hallott, egyenesen a teraszra tartottak. Valaki az ablak közelébe lépett. Még nem volt szúnyogháló a nyitott ablakon, torkában dobogó szívvel szólt ki, hogy ki van odakint, s meglepte a válasz.
- Rétfalvi Iván… - mondta egy hang, s megjelent Iván arca az ablak előtt – Bocsánatot kérek a késői zavarásért. Apám itt hagyta az olvasószemüvegét, érte küldött. Már majdnem elmentem, mikor megláttam a fényt. A kiskapu nyitva volt.
- Semmi baj! Megnézem az ebédlőben, talán ott lesz… - felelte Zsuzsi, s magában megállapította, hogy Iván arcát szürkére festette a rávetődő fény.
Halkan ment az ebédlőig, megtalálta a kandalló párkányán a szemüveget, s kiadta az ablakon.
- Parancsoljon! Egyúttal megkérem, zárja rá a kiskaput, a kulcsot dobja be a levélszekrénybe. Barbikám kikísérte Ádámot, búcsúztak ma este, megfeledkezett a kapuról. Nem jó, ha nyitva van.
- Még egyszer elnézést kérek, hogy bátorkodtam! - mondta a férfi udvariasan, de valami furcsa vibrálással a hangjában.
- Nem erre az esetre értettem… - felelte Zsuzsi abban a hitben, hogy Iván magára vette.
- Ez végtelenül kedves magától, Zsuzsi! Akkor megyek is, apám várja a szemüveget. Rossz alvó, hiányolta… - mondta, de nem mozdult.
Zsuzsiban nőtt a türelmetlenség, de azért szokásához híven kedvesen felelt.
- Akkor siessen, ne hiányolja tovább!  Jó éjt, Iván! A kaput ne felejtse el.
- Nem, biztos lehet benne… Jó éjt, Zsuzsi! Csókolom a kezét! - mondta kicsit vontatottan, mint aki tépelődik valamin, aztán mozdult végre.
Zsuzsi magában hála istent mondott, s behajtotta az ablakszárnyakat. Bevette a gyógyszert, aztán hozzáfogott megint a mosogatáshoz. Ledobta köntösét, aggatott a bő ujja. Vékony, átlátszó hálóingben mosogatott tovább. Egyszer zörgést hallott a hall felől, valaki a fürdőszobába tartott. Mivel vendégek is voltak a házban, gyorsan ráfordította a kulcsot, nehogy illetéktelen nyisson rá. Már majdnem végzett a mosogatással, amikor újra zörgött valami, ezúttal megint a terasz felől. Most komolyabban megijedt. Az ablakhoz ment, útközben lekapta a húsklopfolót a polcról, s kiszólt határozottan.
- Ki van kint?
- Én vagyok… - felelt egy csendes férfihang, s Rétfalvi Iván újra az ablakhoz lépett. Zsuzsi meglepődött. Ez egy másik arc volt. Sápadt, merev, ijesztő arc, furcsa, zavaros szemekkel. Alig ismert rá.
- Az isten áldja meg, ne ijesztgessen! - mondta idegesen, s ezúttal nehezére esett udvariaskodni – Mit akar?
A férfi nem felelt azonnal, nézte zavaros tekintettel, de hangja meglepően nyugodt volt, szinte vészjóslón nyugodt, vontatottan beszélt, nem volt természetes.
- Kérdeznem kell magától valamit… Életbe vágó számomra… Válaszoljon rá őszintén, Zsuzsi!
- Igyekszem, de miről van szó ?
- Emlékszik egy fiúra az egyik belvárosi szalonból, akivel annak idején barkohbát játszott?! Akkor maga tizenhat éves volt.
Zsuzsi rábámult. Egy szalonban találkoztak volna?! Most mit feleljen, mert nem emlékszik. Iván nem várt tovább a válaszra, feljajdult.
- Nem emlékszik! Pedig bemutatkoztam, legalább a nevemre emlékeznie kellene, hiszen tréfás versikébe foglalta.
Zsuzsi gondolatban a fejéhez kapott : "Azért volt hát ismerős a Rétfalvi név, mikor Elvirától újra hallotta!" Ahogy kutatni kezdett a múlt emlékei között, furcsa, kellemetlen érzés fogta el. Az a fiú nagyon különös volt, a hajából akart egy tincset. Nem tréfából, vagy évődésből. Úgy érezte, komolyan gondolta. A fiú eltűnt az emlékeiből, már nem tudja, hogy nézett ki, de a rossz érzés megmaradt.
- Maga volna az ?! - kérdezte színtelen hangon.
- Mégis emlékszik?!
- Talán. Ha jól gondolom, édesanyját kísérte el. Míg várakoztunk, megszólított. A nevem kérdezte, a címem. Mondtam, hogy találja ki, akkor kezdtünk el barkochbázni.
- A versikére is emlékszik ?
Zsuzsinak kezdett elege lenni belőle.
- Őszintén szólva nem, de maga biztosan emlékszik.
- Minden betűjére!...- mondta, s bele akart kezdeni a versbe, de Zsuzsi közbevágott.
- Majd elmondja máskor. Késő van Iván, menjen!
- Nem lehet! Beszélnünk kell egymással. Nem bírom tovább!...Ó, Zsuzsi, ha tudná, hogy azóta kerestem égen, s földön! Sohasem tudtam tényként elfogadni, hogy nem láthatom viszont. Gondolhatja, hogy mit éreztem, mikor itt megpillantottam, mert azonnal magára ismertem. A hajára, erre a gyönyörű hajára, Zsuzsi, ami befonta a lelkem, mint egy mesebeli aranykötél. Gúzsba kötött. Isten a tanúm rá, hogy így van! Addig nem lesz nyugalmam az életben, míg nem tudhatom a magaménak. Engedje, hogy megérintsem, hajoljon közelebb!
Zsuzsi elképedve hallgatta, s idegesen felnevetett.
- Ne tréfáljon, Iván! Ez rossz vicc, vagy kicsivel többet ivott ma este ?
- Nem ittam. Teljesen józan vagyok, és halálosan komolyan beszélek! – felelte Iván valamiféle önkívületben, s félig bebújt az ablakon – Engedje megérintenem a haját, könyörgöm! Engedje, Zsuzsi, engedje!
Nyújtotta felé a kezét, ujjai remegtek, maga az ember is reszketett. Zsuzsi hátrább lépett, s megmarkolta erősebben a klopfoló nyelét.
- Térjen magához! Mit művel ?! - kiáltott rá, s már biztos volt benne, hogy eszelőssel beszél. Semmit sem ért a tiltakozása. Rémülten látta, hogy be fog lépni az ablakon. Az ablakban volt egy kis kosár barack. Anyósa érni tett ki a napos ablakba. Iván kivette a kosarat az ablakból, s feltette egyik térdét. Zsuzsi éppen sikítani akart, mikor valaki megnyitotta a bezárt konyhaajtót, s felcsendült Péter türelmetlen hangja:
- Zsuzsikám, itt vagy?! Miért zártad magadra az ajtót?!
Ettől még inkább megrémült. Ha Péter ott találja Ivánt, odalesz a maradék nyugalma is. A férfira rányomta az ablak két szárnyát, s suttogva küldte:
- Menjen, rohanjon, Péter nem találhatja itt!
Maga is rohant az ajtóhoz, s ideges, elfúló hangon kiabálta közben, hogy jön már, s kinyitotta az ajtót. Ott állt Péter előtt átlátszó csipkehálóingben, s ordított róla az átélt idegesség. Péter megállt a küszöbön, tekintete befutotta a konyhát. Megakadt pillantása a félig behajtott ablakszárnyakon, mintha mozogtak volna. Fojtott hangon kérdezte:
- Mit keresel ilyenkor a konyhában, életem?!
Zsuzsi hadarva beszélt. Mondta a gyógyszert, a mosogatnivalót, de végig sem tudta mondani, mikor a teraszon Iván feldöntött egy széket, s mindketten hallották a kapu felé tartó futó lépteket. Péter felordított, s rohanni akart maga is.
Zsuzsi elkapta a karját.
- Várj, kedves, várj! Mindent megmagyarázok!- kiáltotta könyörgőn.
Ezt nem kellett volna mondania. A klasszikusnak számító védekezés megerősítette Péterben a szörnyű gyanút, s felhördült újra.
- Zsuzsikám, mit tettél?!
- Nem az történt, amit hiszel! Mindent megmagyarázok. Ez csak a látszat, kedves, a hülye helyzet félrevisz… - mondta esdekelve, de Péter a szavába vágott.
- Egy szót se többet! Hozzánk nem méltó a hazudozás… - mondta élő, eleven fájdalommal, megfordult, s elindult a terasz felé.
Zsuzsi megsemmisülve nézett utána. Mozdulni sem tudott, annyira szíven ütötte a nyilvánvaló vád. Felzokogott, s kezébe temette arcát. Nem sírt sokáig. Valami isteni csoda folytán gyorsan megértette, hogy Pétert ebben a helyzetben félrevihették a történtek. Letörölte könnyeit, s elment Péter után. A ház sarkánál talált rá. A földön ült, hátát a falhoz támasztotta, szeme csukva volt. Elébe térdelt, s kérőn mondta :
- Kedves, hallgass meg!
- Megöltél!… - suttogta Péter.
Zsuzsi felsírt, hiszen ezt nem lehetett bánat nélkül hallani. Aztán újra összeszedte magát, s beszélni kezdett.
- Csak azért érzed így, mert őrültségre gondolsz! Neked tudnod kellene, biztosan tudnod, hogy én nem lehetek hűtlen hozzád, hiszen az egész eddigi életem arról szól, hogy mennyire szeretlek… Most pedig végighallgatsz! – mondta, s elbeszélte a történteket. Arról a régi találkozásról hallgatott, ahogy Iván egzaltált viselkedéséről is a hajával kapcsolatban. Csak a szemüveget említette, a kiskaput, azt a pár szót, amit a professzorról beszéltek, s hozzátette – Bánjad meg szépen, hogy butaságra gondoltál!
Péter egyáltalán nem mutatott hajlandóságot a megbánásra. Ránézett mély, sötétlő tekintettel, mint legszebb pillanataikban, s rekedten mondta:
- Felakasztom magam, ha elveszítelek!
Zsuzsi bánatosan nevetett.
- Még most sem érted, hogy csak egy buta félreértés volt?
- Csak azt tudom, hogy nem élnék túl még egy ilyen megrázkódtatást. Te vagy az életem, vigyázz rám jobban… - mondta, mint a süket, aki csak a maga belső hangjára figyel.
- Rám ki vigyáz? – kérdezte Zsuzsi halkan, megbántottan – Csak a magad fájdalmára gondolsz. Arra nem, én hogy éltem meg a gyanúsításodat. Nagyon bántott, kedves... Nagyon!
- Magad idézted elő! - mondta Péter keményen – Hibáztál! Szólnod kellett volna, hogy Iván itt van. Nem a te dolgod az éjszakai látogató fogadása.
- Bután jött volna ki, ha felébresztelek, hogy add oda a szemüveget.
- Itt az elvről van szó! Éjszakai látogató volt, ez tény! Tényekkel pedig nem lehet vitatkozni.
- Megint túlzásba viszed a dolgot, kicsi kedvesem… - mondta Zsuzsi bánatosan – Különbséget kellene tenned látogató, és látogató között. Egy idegent nyilván nem fogadok magamban.
- Nem is küldöd el úgy, mint akinek rossz a lelkiismerete!
- Rendben van! Elismerem, hogy elkapkodtam. De éppen te voltál az oka. Mostanában sokat nyugtalankodsz, nem akartam újabb alkalmat adni rá. Ez csak nem bűn?
Péter feltápászkodott, miközben azt morogta:
- Minden butaság bűn!
Zsuzsi is felállt, s csendesen megjegyezte:
- Vigyázni arra, akit szeretünk, semmiképpen sem lehet butaság, még kevésbé bűn.
Péter begurult.
- De az, a betyárját, ha így teszed! – ordította, hangját egyszerre verte vissza a messzi domb, a Sári – völgye, a nagy erdővel.
- Ne kiabálj, légy szíves, hallja egész Kéneskút!
- Hallja, nem érdekel! Igenis, butaság volt, amit tettél. Olyan helyzetbe hoztál, hogy majdnem beleroppantam. Szerencse, hogy fejbe vágott a kétségbeesés. Másképpen utánamegyek, és megölöm!
- Csillapodj le, kedves! – mondta Zsuzsi most már parancsolón – Tőled higgadtabb, megfontoltabb szavakat várok. Józanabb viselkedést!
- Én is azt vártam tőled! Azt semmiképpen például, hogy átlátszó csipkehálóingben mutogatod magad az éjszakai betolakodónak! – kiáltotta, s faképnél hagyta.
Berontott a házba. Amerre ment, döngött a padló, s bevágta maga után az ajtókat. Az éjszakai csendben, mintha az ég szakadt volna a házra. Zsuzsi nem csodálkozott, hogy ijedt arcok fogadták a hallban. Lejött néhány gyerek, Elvira, s anyósa is kint volt. Erzsi indulatosan kérdezte:
- Mi az isten csudáját műveltek?
Zsuzsi elmondta néhány szóval. Elvira is mérgelődött.
- Már az agyára ment a féltékenység. Mostanában úgy viselkedik, mint akinek isten tudja, milyen oka van rá. Ha ezek után te állsz oda békíteni, agyonütlek! – mondta, s visszament a szobájába.
A gyerekek nevetgélve vonultak vissza, Erzsi mérgesen mutatott Elvira szobája felé.
- Ez mondja, hogy feleség volt?! Fogalma sincs arról, mit kell kibírni egy jó asszonynak. Nem csoda, hogy kidobta a professzor!
Zsuzsi bánatos volt, s Elvira hajdani házasságát nem volt kedve megvitatni, csak anyósára mosolygott bágyadtan, s bement a hálóba. Ott újabb kellemetlen meglepetés érte. Péter elvitte az ágyneműjét. Ennél világosabban nem adhatta tudtára, hogy komolyan neheztel. Máskor elment volna utána, s kérleli. Most nem volt ereje hozzá. Bármennyire logikusnak tartotta Péter viselkedését, valahol a lelke mélyén mégis fájlalta. Úgy érezte, Péternek a látszat ellenére is bíznia kellett volna benne. Lefeküdt egyedül, s csendesen álomba sírta magát.