Asszonysorsok. Megjelent regényeim blog változata

 X/A
            Zsuzsi nagyon szerencsétlennek érezte magát, de a kiabálás jót tett neki. Lehiggadt, s csóválta a fejét rosszallón. Nem ismert magára, s gondolta, Péter mit szólna, vagy a gyerekek, ha ilyennek látnák. Tapogatta a homlokát, s eszébe jutott, hogy mikor borult ki legutóbb úgy, hogy nem volt tekintettel se Istenre, se emberre.
Mikor a kómából huszonegy nap után magához tért, néhány óra múltán Pétert követelte. Péter már Pesten volt, nem tudták előadni. Azt hitte, irgalomból elhallgatják előtte, hogy meghalt. Üvöltött órákon át, mint akit gyilkolnak. Zsuzsuék lóhalálában hozták Péter üzenetét – “Élek, kis virágom. Szeretlek.”- Többet nem írhatott, hiszen akkor még a sír szélén állt.
"Ó, magasságos Isten, csak te tudod, hogy hány, s hány végtelennek tűnő éjszakán, s nappalon át reszkettünk egymásért!" - gondolta visszaidézve azokat a hónapokat. Saját fejsérülése is sok veszélyt hordott magában. Kétszer kapott kisebb bevérzést, csak a műtétek, a gyors beavatkozás mentette meg az életét. Milyen közel állt ahhoz, hogy vakon, bénán, elborult tudattal élje eztán nyomorúságos életét. A gondolatba beleremegett, s két tenyerébe temette arcát.
Közben nyílt az ajtó. Zsuzsu, s Kékesi Laci lépett be, nyugtalanul siettek hozzá. Feléjük nyújtotta kezeit, s ölelte ültében mindkettőjüket. Kapaszkodott beléjük, mintha attól félne, hogy elszaladnak.
- Sírtál?! Miért sírtál?! – aggódott Zsuzsu, s leguggolt a tolókocsi elé.
- Már elmúlt. Csak egy percre kibuktam, ahogy a nővérkék mondanák.- felelte, s megpróbált mosolyogni.
Laci hozzáhajolt, megcsókolta a haját, s elégedetten mondta:
- Így már mindjárt jobb. Szívesebben látunk mosolyogni, édesanyám!
- Ma több okom is lesz rá, ha igaz… Mit tudtok a többiekről, ki hozza az otthoniakat. Tomiék kocsijában nem férnek el mindannyian. Beáék most nem érnek rá Révháza felé kanyarodni a malacok miatt.
Zsuzsu guggolt még, s örömmel nézett fel rá.
- Mást találtunk ki. Nem jönnek a többiek, mi megyünk, édesanyám! Ma a meglepetések napja van.
- Hazavisztek?! – ragyogott fel Zsuzsi arca, s gondolatban bocsánatot kért a kis szöszitől.
- Úgyis mondhatjuk, noha nem Révházára megyünk… - felelte Zsuzsu titokzatos mosollyal.
Zsuzsi szemében kialudt a fény, s fahangon kérdezte:
- Egy másik szanatóriumba visztek?! Innen kidobtak?!
A gyerekek elképedve néztek egymásra, Laci neheztelőn mondta:
- Ilyet gondolnod sem szabad! Csak nem feltételezed a gyerekeidről, hogy születésnapi meglepetés helyett, megkérdezésed nélkül átvisznek egy másik szanatóriumba, s kellemes meglepetésnek állítják be?!
Zsuzsi felsírt.
- Ne tudjátok meg soha, hogy mi minden juthat az ember eszébe nyomorúságában.
Zsuzsu az ölébe borult, átölelte két karjával, Laci borús arccal sóhajtotta:
- Elvesztetted a maradék türelmedet is, édesanyám!
- Elismerem. Már nem bírom sokáig. - felelte a szemeit törölgetve.
Zsuzsu kesergett.
- A huszonnegyedik órában vagyunk.
- Akkor igyekezz, szívem és csomagolj! – mondta Laci.
Zsuzsu mozdult volna, de Zsuzsi megfogta a karját.
- Hova visztek? – kérdezte fénytelen tekintettel. Számára az otthont csakis Révháza jelentette. Két esztendő óta vágyakozott haza, két hosszú, keserves év óta.
Laci is leguggolt Zsuzsu mellé, s kezébe vette anyja kezét.
- Meglepetés része lett volna, de megmondjuk. Nem akarjuk tovább feszíteni a húrt… Budára megyünk, édesanyám! Ádámnak sikerült megvenni a villát.
- Hallod, Budára?! A régi otthonodba. – mondta Zsuzsu is örömmel.
- Budára?! Mégis kötélnek állt a tulajdonos ?!– kérdezte Zsuzsi színtelen hangon, minden lelkesedés nélkül.
- Ádám rávette végül. Már berendeztette. Vár bennünket. Megnézzük együtt. - mondta Laci
- Nem is örülsz?! – szomorodott el Zsuzsu – Pedig nagy dolog, a villa újra a családba került.
- Örülök, kislányom, de egy percig azt hittem, hazamegyünk valóban. Lélekben arra is számítottam, hogy ma látlak mindannyitokat.
- Ebben nincs változás!- sietett Zsuzsu megnyugtatni – Révházára is megyünk majd, de most mindenki Budára tart. Bogiék egyenesen odamennek a babákkal. Beáék már tegnap hazamentek Révházára. Részben leadták a malacokat, részben levágták, haza is vittek két fél malacot, tele a mélyhűtő. Hozzák Tomiékkal az otthoniakat. Ne búslakodj tovább. Együtt leszünk, ott lesz Budán mindenki, aki kedves a szívednek.
Zsuzsi tekintete megint elborult ” Hogy mondhatja a lánya, hogy ott lesz mindenki, aki kedves a szívének, hiszen édesapjuk nem lesz velük, vagy a gyerekek már belenyugodtak hiányába, s csak egyedül övé a fájdalom? Barbi sem lesz ott. Róla is megfeledkeztek?”
Szomorúan nézett a lányára.
- Nem lesz ott mindenki, kislányom..,- mondta kibukó könnyekkel.
Zsuzsu magához ölelte, s felnézett Lacira kérőn, könyörgőn. Laci tiltón nemet intett, arcán szigorúság ült. Zsuzsu sóhajtott, s hallgatott engedelmesen. Hozzálátott a csomagoláshoz. Nem tartott sokáig. Zsuzsunak nem volt természete a hosszas bíbelődés. Saját bőröndjébe is úgy dobta be a ruháit, ahogy esett. Közben fiatalsága lendületével elhadarta, hogy anyja kapott egy hónap szabadságot a tanár úrtól. Zsuzsi megnyugodva hallotta, ápolásával sem lesz gond, augusztusban mindig lesz otthon valaki a gyerekek közül, Brigit nem terhelik ezzel is.
- Még Kéneskútra is elugrunk. – ígérte Laci – Pár napot Budán maradtok, aztán magunkat is beleértve, az egész kompánia lemegy Révházára. Egy hét után jöhet Kéneskút.
Zsuzsi hallgatta, s potyogtak a könnyei. Zsuzsu odaszaladt.
- Ne sírj, ez öröm! Ha valami csoda történik közben, vissza sem kell jönnöd.
Zsuzsi átmosolygott a könnyein, de hangja lemondó volt.
- Csoda?! - kérdezte úgy, mintha sohasem hitt volna a csodákban.
A fia megszánta.
- Sok, ami sok! Én tanítsalak meg arra, hogy igenis történhetnek csodák?
- Meglepnél.
- Akkor tessék, itt van mindjárt egy kisebb csoda – Barbi is itthon van!
Zsuzsi felkiáltott, s arcán szétömlött az öröm.
- Barbi?! Nem tréfálsz? Ilyennel ne tréfálj!
- Legkomolyabban. Mi már megöleltük. Bécsben töltötték az éjszakát, kilenckor landoltak itthon. Két hétre jöttek.
Ez volt ám az igazi öröm. A lányát sem látta másfél esztendeje. Sírt-nevetett, s Laci felé nyújtotta a kezét, ölelte ültében, ahogy tudta. Aztán hirtelen elcsendesedett. Laci ráérzett az okára, s kedves dorgálón mondta:
- Kikapsz, ha sírsz! Jó apánk maga mondaná, hogy az alatt a pár nap alatt nem viszi el a cica.
- Tudom! - felelte Zsuzsi igyekvőn, de azért titokban befelé sírt, hiszen Péter egyedül maradt a messzi idegenben.
- Ha valóban tudod, akkor mostantól tessék örülni! – mondta Zsuzsu tréfás parancsolón, s megfogták a bőröndjét, s a tolókocsit.
Az út nem tartott hosszú ideig, s beszélgettek is közben. Zsuzsu mesélte, hogy Ádám újra állást ajánlott Lacinak, de most sem fogadta el. Továbbra is ragaszkodik az erdőkhöz, noha jóval többet kereshetne. Zsuzsi kíváncsi volt a lánya véleményére, s Zsuzsu nevetve felelt.
– Mondtam Lacinak, mikor megkérdezett, hogy éljenek a megszállottak!
- Merje valaki azt állítani, hogy elkóborolt almáitok vagyunk! – tette hozzá Laci is nevetve.
Zsuzsi is nevetett. Az idejét sem tudta, mikor nevetett legutóbb. Aztán Mari nénit emlegették. Balesetük óta nem volt hajlandó kocsiba ülni, de mindig sírdogált miattuk, s százszor csókoltatta. Beszélgettek még másról is. Zsuzsu újságolta, hogy Petiéknek sikerül megvenni a lakást. Meglévő pénzükhöz kölcsönt kellett volna felvenniük kedvezőtlen kamatokkal. Eszterke elpanaszolta Barbinak telefonon. Csak véletlenül szólta el magát, de Barbinak ennyi is elég volt. Megmosta Peti fejét, s maguk pótolták a hiányzó összeget.
X/B
Zsuzsi befele sóhajtott. Hiába beszélt a gyerekekkel egyenként, mikor már annyira jobban volt, hogy beszélhettek ilyesmiről, s Ádám vagyoni helyzetéről a gyerekek is tájékozottabbak voltak. Arra kérte őket édesapjuk nevében is, anyagi gondjaikkal ne terheljék Ádámot. Óriási segítség a családnak, hogy egymaga állja gyógyításuk költségeit. Akkor egyetértettek vele, Petiék mégis másképpen cselekedtek. Nem hiszi el, hogy Eszterke véletlenül szólta el magát. Kis menye nagyon szeretné a nagyobb lakást, mivel a gyerekkel igen szűkösen vannak a műteremlakásban Valójában kilenc négyzetméteres szobában élnek, a főzőfülke, s a zuhanyozó ebben az esetben nem számít. A műterembe sem engedheti ki Petykót. Peti hiába érvelt ezzel valamikor. Most hallani sem akar arról, hogy a gyerek ott lábatlankodjon, s tönkretegye a munkáját. Kilenc négyzetméteren nem lehet gyereket nevelni, mozdulni is alig, még szekrényágyak mellett sem. Megérti a kis menyét, de nekik akkor is kínos. Ahogy azt is restelli, hogy Ádámot ilyen mértékben terhelik.
Míg töprengett, Zsuzsu a kis Petykót emlegette. Petiéktől néha ellopják, nagyon élvezik a hancúrozását, de pillanatok alatt felfordít náluk mindent. Nevetett hozzá, mint aki nem bánja. Maga akkor ocsúdott, mikor bekanyarodtak a kis térre. Elérzékenyülésre nem volt idő. Feltárult a kapu, s éljenzés közben begördültek az udvarra. Ott volt újra huszonnégy év után, de nem a villát nézte, hanem az autót körülvevő gyermekeit, karjukon ülő, vagy lábaiknál izgő-mozgó unokáit.
Norbi felrántotta az ajtót, kikapta a tolókocsit, s szétnyitotta. Tomi ölébe vette Zsuzsit, dajkálta, míg puszit kapott. Amint beleültette a kocsiba, felsorakoztak a többiek. Bogi borult rá elsőnek. Kicsit megerősödött a szoptatás alatt. Hosszú barna haját most szép csavart kontyban viselte. Hajdani légies, kislányos lénye átalakult, Pali karjaiban viruló fiatalasszony vált belőle. Nem beszéltek, csak sírtak. Aztán Pali is hozzáhajolt, karjaiban volt a két baba. Beültette őket nagymama ölébe. Az ikrek mindössze nyolc hónaposak voltak, Katinka vékonyka, mint Bogi volt pici korában. Palkó inkább apja fia, sötétebb bőrű, s hurkás combocskái voltak. Magához ölelte néhány pillanatra a két parányt, s megpuszilta pelyhes fejecskéjüket.
Brigi következett a két vasgyúróval. Mindig összeszorult a szíve, ha karjaiba ölelhette őket. Míg Bogi maga volt a viruló élet, Brigi a csendes szomorúság. Nagyon megszenvedte a kisfiúk világra jöttét is. Nem volt elég az a bánat, amit Berényi okozott, Mezei Laci is alávalón viselkedett vele, amint kitudódott várandóssága. Nem várták, hogy örülni fog, de azt sem gondolták, hogy bosszút áll majd. Gyalázatos főnöke volt, míg dolgozni kényszerült. Végig gúnyos megvetéssel kezelte az amúgy is lelki beteg lányt. Csoda volt, hogy kibírta, hiszen ugyanakkor ott voltak az otthoni gondok is.
- Bírod még, kicsi bogárkám? – kérdezte végtelen gyengédséggel, s két tenyerébe fogta Brigi kedves arcát, úgy csókolta meg jobbról-balról, a szemében ott volt a mélységes aggodalom.
- Bírom, édesanyám! Ne nyugtalankodj. –felelte Brigi elmosolyodva.
Laci mellettük állt, s kedvesen mondta :
- Teher alatt nő a pálma, igaz-e, húgicám?!
Brigi szeretettel nézett fel a bátyjára. Laci segített a nagymama térdeire ültetni az ikreket. Dávidka volt a csendesebb, nyugodtan ült az ölében. Gergő keze-lába járt, mint a motolla, berregett, autókázni akart a tolókocsival. Zsuzsi egy kicsit megdögönyözte őket, aztán engedte, hogy Laci felnyalábolja az öléből a két vasgyúrót. Laci imádta Brigi fiait is. Ha munkája megengedte, gyakran ugrott le Révházára. Zsuzsu nem bánta, mert ezek a kirándulások egy időre csillapították Laci gyermek utáni sóvárgását. Amíg tanult, nagymama közelsége, segítsége nélkül nem vállalhattak gyermeket.
Bea következett, megölelték egymást, s Bea a fülébe súgta :
- Édes készülj rá, hogy Norbi megint közbenjárásért gyötör majd. Ez egy szédült hólyag, nem birok vele, nagyon akarja a gyereket. Éjjel-nappal könyörög. Vészesen közel állok ahhoz, hogy igent mondjak.
- Az a fontos, hogy nagyon szeret! – felelte Zsuzsi, s nem lepődött meg, hogy ezzel köszöntötte a lánya. Beának egy ideje nem volt más gondja. Ahányszor találkoztak, mindig szóba hozta. Eddig hallani sem akart róla, de most mást mondott. Norbi közéjük dugta a fejét pusziért, hallotta anyja szavait, s megerősítette :
- Nemcsak szeretem, megőrülök érte! Ahogy ezekért a kis lurkókért is. Beszéld rá, édes, nagyon szeretném!
- Akkor hamarosan teljesülhet a kívánságod! – árulta el Zsuzsi a lányát. Bea nem neheztelt, nevetve összehajtották fejüket. Norbi valósággal felnyerített, s Beát magához húzta.
Helyet adtak Petinek. Nyakában ült a kisfia, leguggolt vele, hogy nagymama hozzáférjen Petykóhoz is.
- Kicsi bogárkám! – örvendezett Zsuzsi, s egyenként csókolta meg a kis legény kezecskéit – Ilyen nagy fiú vagy már, ilyen bátor?!… Jaj, Petikém, vigyázz, hátra ne ess vele!
- Hallod, fiam, hogy milyen féltős nagyanyád van?! Mondd szépen nagymamának, szoktunk mi ennél merészebb dolgokat is művelni, mert egy Kerekes nem lehet anyámasszony katonája, de nem ám! Mi nem olyan családból származunk.
Zsuzsi nevetett, s összekócolta a fia haját. Aztán Eszterke bújt hozzá, s nevetve mondta, hogy van ám birkózás, meg birkózás, nem győz aggódni. Zsuzsi megsimította kis menye arcát, s aggódón mondta, hogy sápadtnak találja.
Eszterke a fülébe súgta:
- Nem véletlen, anyuka! Jön a kistestvér.
- Ó, istenem! – rebegte Zsuzsi, s magához ölelte újra. Most már teljes mértékben megértette, hogy Barbinak elmondta a gondjukat akarva vagy akaratlanul. Nem tehetett mást. Két gyerekkel semmiképpen sem férnének el abban a miniatűr lakásban.
Tomival már köszöntötték egymást, Anikó jött Eszterke után. Kedvesen, de tartózkodón hajolt hozzá. Nem értette ezt a kis menyét. Mindig szeretettel fordult felé, mégis szinte idegen maradt. Az édesanyja is furcsán viselkedett. Csak egyszer látogatta meg az otthoni kórházban, akkor is tartózkodó volt. Mintha Anikóval együtt neheztelnének rá valamiért. Csak a nász volt maradéktalanul kedves, s barátságos, többször is meglátogatta. Szerencsére Tomi ragaszkodó maradt. Most is igyekezett. Kivette az alvó Lilikét a babakocsiból, s odatette nagymama ölébe. A kislány felébredt, s elnyílt a szeme. Megismerte, látta az édes kis arcán.
- Mama!… Mama! – gügyögött a kicsi elmosolyodva. Zsuzsi karjai összezáródtak körülötte.