Asszonysorsok. Megjelent regényeim blog változata

 X/A
           Hatalmas vihar tört ki. Az eső szakadni kezdett, mintha dézsából öntötték volna. Mindenki futott, ahogy a lábai bírták, de így is megáztak mire elérték a pajtát. Szerencsére találtak tűzgyújtásra alkalmas helyet, s kevés, száraz tűzrevalót. Behúzódtak az épület belsejébe, s sebtében szárítgatták magukat. A lányok félig levetkőztek, a fiúkról is lehúzták a vizes ingeket. Átmenetileg védett helyen voltak, bár félelmetesen csapkodtak körülöttük a villámok, s továbbra is szakadt az eső.
Kis idő után Kékesi Laci megszólalt.
- Úgy indultunk neki, mint az eszementek. Okoskodásunk mellett se esernyő, se esőkabát. Még egy nyűves villanylámpát sem hoztunk. Jó apám, rúgj fenéken bennünket nyugodtan!
Péter bosszúsan nevetett.
- Nincs rá szükség, e nélkül is kutyaszorítóban vagyunk. Úgy besötétedett, hogy aligha látjuk meg ma a napot. Csak Isten a tudója, mikor áll el az eső. Könnyen lehet, hogy itt kell éjszakáznunk. Esőben, sötétben nem indulhatunk neki a több órás útnak.
Riadtan fogadták szavait. Nem volt biztató hálóhely a pajta. Mindössze egy rozoga jászol állt benne az egyik falnál, s néhány szerszám hevert szanaszét. Egy-két törött edény is akadt az agyagból rakott tűzhelyen kívül.
Peti mérgelődött.
- Nem fér a fejembe, hogy csaphatott be bennünket a távolság ?!
- Te is hiányoztál, mikor tanították ?! – nevetett Norbi – Tomi is éppen ezen töri a kobakját. A levegő páratartalmával függ össze, ha jól kapiskálom.
- A közelében jársz,… - mondta Füredi Laci – olyasmin alapul, mint a legendás délibáb a Hortobágyon. Hozzánk is a fénytörés hozta közel a messzi dombot. Hinni kellett volna az elnevezésben. A népi bölcsesség mindig nevén nevezi a dolgokat. Ha közelinek látszó dombokra ráragasztották a messzi nevet, akkor messze is vannak!
- Ne emlegesd nekem a Hortobágyot. Akasztott ember házában kötelet! – tréfálkozott Péter nevetve, s az ellobbanni készülő tűz fényében restelkedő volt az arca.
Kékesi Laci átfogta apja vállát.
- Ne szabadkozz, jó apám! Megértettük már, hogy tegnapelőtt este nehéz órákat éltél át. Tegnapi italozás miatt nem fog feketelistára kerülni nálunk az ominózus nóta.
- De eldalolni mégsem fogjuk… - csatlakozott hozzájuk Norbi – Aligha lesz kedvünk hozzá. Baromi éhes vagyok máris. Arra gondolni sem merek, hogy nem lesz vacsora.
- Pedig úgy néz ki! – vigyorogta Tomi grimasszal – Hacsak nem érjük be a jászolban lévő kevéske szénával. Megkóstolod?
- Egy világért sem eszem el előled!
- Halasszátok máskorra a tréfálkozást!– szólt rájuk Péter – Nem csak rólunk van szó, a lányokkal nem maradhatunk itt éjszakára. Valakinek el kell indulni segítségért.
- Ebben az időben?! – képedt el Peti – De hisz szakad, mintha dézsából öntenék. Nem beszélve a tűzijátékról. Ötszáz métert sík terepen átmenni ilyen viharban?!
- Muszáj. Még órákig szakadhat, akár reggelig is. Le kell menni a legközelebbi faluba kerülővel az erdő,  és a hobbik mellett. Keresni kell egy telefont. Kéneskúton az ismerőseink közül csak Rétfalviéknak van telefonjuk. Úket kell megkérni. A fene egye meg, hogy nem tehetünk mást!... Szóval, üzenjük Palinak, hogy szerezzen pilótákat, és jöjjenek értünk az autókkal.
- Mocskosul lehűlt az idő, kész tüdőgyulladás nekiindulni. - vélte Kékesi Laci.
- Nem beszélve az istennyiláról. Mehetünk bármerre, mindenfelé ki lesz téve az ember villámcsapásnak. -mondta Norbi.
- Nem életbiztosítás, az biztos! Öt másodpercenként lecsap. - toldotta meg Peti számolgatva a villanásokat, dörgéseket.
Nyilvánvaló volt, hogy a fiúknak semmi kedvük útnak indulni. Péter méregbe jött.
- Ne akarjátok elhitetni velem, hogy csupa anyámasszony katonáját neveltem ?!
A fiúk hallgattak. Tomi bolondozással akarta feloldani a helyzetet. Fejére vette az egyik agyagedényt. Nagy volt az edény, a feje eltűnt alatta.
- Ha valaki menni akar, ezt vigye magával. Ebből nem lát ki, bárhogy csapkod körülötte az istennyila, legfeljebb az kap frászt, akivel szemből találkozik. - mondta, s odaszólt a lányoknak, hogy tegyenek még a tűzre, s nézzék meg az új divatot.
Már nem volt tüzelő, de nem is voltak kíváncsiak rá. Kedvetlen volt mindegyikük, főleg azután, hogy sötétbe borult a pajta, s csak a gyakori felvillanások vakították a szemet.
Kékesi Laci megszólalt kis idő után.
- Vállalom az utat! - mondta csendes komolyan, mint aki nagy elhatározásra szánta el magát.
- Veled megyek… - csatlakozott hozzá Norbi.
Péter felnevetett.
- Mentek a nehézséget! Majd én megyek, de adjatok valami vízállót a hátamra. Akármit.
Zajongni kezdtek körülötte, mindenki mondta a véleményét, a lányok sírva fakadtak.
- Nem engedünk el, beléd vág a villám! – tiltakozott Bea.
- Isten ments, édes-drágám, inkább várunk reggelig is, ha kell! – sietett Zsuzsu is lebeszélni.
- Meghalnánk a félelemtől!- toldotta meg Bogi is – Inkább a jászolban alszunk majd felváltva. Ha a Kisjézusnak jó volt, jó lesz nekünk is.
Brigi sem maradt ki a kérők sorából.
- Maradj, édesapa, többet is kibír az ember, ha muszáj…- mondta bánattal.
Zsuzsi nem tiltakozott, csak csendes határozottan mondta, ha Péter elmegy, vele megy maga is.
- Más se hiányozna! – idegeskedett Péter – Itt maradsz. Nem akarok több tiltakozást hallani. Akinek a sors kötelet szánt, nem fullad vízbe, akinek villámot, az belebújhat a kutya hátsójába, ott is utoléri, megértettétek?! Indulok.
- Bármit mondasz, ha útnak indulsz, utánad megyek! – mondta Zsuzsi. Kétségbeesése nyilvánvaló volt, elszántsága nem kevésbé.
Péter hallgatott egy ideig, csak ideges zihálása hallatszott, aztán megadta magát.
- Gyere a karomba! – mondta halkan, melegen.
Következő felvillanásban látták őket összefonódva, s ettől valahogy jobb kedvre derült mindenki. Füredi Laciék is közelebb léptek. Kiderült, Juditot hisztériás roham kerülgette, Laci alig tudta megnyugtatni. Most magához fogta, félig a vállára terített zakója alatt bújt meg. Ott is reszketett félelmében, miközben Füredi Laci tréfálkozón mesélt valamit Tominak.
Egyik-másik fiú kihasználta a sötétet. Petiék összebújtak az egyik sarokban. Peti mit tett, mit sem, Eszterke felnevetett, mint akit csiklandoznak. Peti csitította. A másik sarokban Beáék voltak. Hallották Norbi fojtott hangját, könyörgött éppen, talán egy csókot akart, vagy valamivel többet, mert Bea nevetve azt mondta:
 - Egy fityiszt, pofikám!
Három lány, Barbi, Bogi, s Brigi az egyetlen pókhálós ablak előtt borzongott. Ráláttak a romokra, emlegették Barbi látomását, a feltalált sírokat, megható kis keresztet, a töredezett kőkereszt tövében. Egyszer csak Brigi felkiáltott:
- Ott!… Nézzétek!… Ott a romoknál egy lidérc!
Valóban fény villogott a romok tövében. A sápadt fény jött-ment, a lányokat közben kilelte a hideg. A többiek is odatódultak, s Péter felnevetett:
- De hisz az egy zseblámpa! Alighanem, Pali keres bennünket… - mondta, s kisietett az eresz alá. Tanulhattak tőle megint a gyerekek, Péternél volt villanylámpa, s  jelzett a romok felé. Megjött rá a válasz hamar. Volt nagy öröm. Mindenki kiabált, Palit alig tudták bevárni a pajtában. Esernyőket, esőkabátokat hozott, s míg megölelte Bogit illedelmesen, mégis kicsivel merészebben a szokottnál, jó híreket mondott. Két autóval vannak, a másik kocsit Elvira vezette. Nem engedte sofőröket keresni, indulni akart azonnal, amint rádöbbentek, hogy ott ragadtak valamerre. Alighanem, cipőkanál kell majd a beszállásokhoz. Nem bánták. Jókedvűen nevettek, már senki sem akart emlékezni a megélt félelmekre.
X/B
Amint magukra öltötték a vízhatlan ruhákat, rohantak a kocsikhoz. Tizenhat embernek valóban nem volt könnyű bezsúfolódni a két autóba, de a szakadó eső biztatta őket. Elvira a kormánynál maradt, ott foglalta el a legkevesebb helyet. Többi ülésen egymás ölében ültek a gyerekek, s így tett Péter is. Magához nyalábolta Zsuzsit. Füredi házaspár is követte példájukat. Zsuzsinak megfordult a fejében néhány pillanatra, hogy Fürediné hálás lehet a sorsnak, ennyi ölelést régen kaphatott. A másik kocsiban is többen préselődtek össze az előírásnál, lábnál is ültek a gyerekek. Mikor becsukták az ajtót, Elvira szörnyülködve kiáltott fel.
- Szentséges isten, de büdösek vagytok! Putriban időztetek?!
Nevettek ezen is, ahogy végig az úton. Mindenki valamelyik testrészét kereste. A vacsorát is végignevették. Megélt félelmüket megszelídítette az otthon meghitt biztonsága. Vacsora után Erzsi dohogva ment be a szobájukba. Béla már ágyban volt, s olvasott. Erzsi méltatlankodva mondta vetkőzés közben:
- Ezeknek a gyerekeknek nincs ki a négy kerekük. Mindenen nevetnek, pedig csak az Isten óvta, hogy nem lett nagyobb bajuk. Még most is mesélnek Elvirának, s Palinak ahelyett, hogy aludni mennének. A párocskák meg, Petiék, Zsuzsuék, Norbiék a teraszon bújtak össze kettesével, mintha nem lettek volna eleget együtt egész nap!
- Fiatalok, Erzsikém! – csitította Béla – Fiatalság, bolondság, szokták volt mondani. Pedig, de szép is fiatalnak lenni, szerelmesnek!… Hallgasd csak, mit mond erről Petőfi: "...Ifjú koromnak ébredése, ah, oly tündéri szép vala, miként a koszorús tavasznak varázst mosolygó hajnala..."
Erzsi hálóingben volt már, s csípőre tette a kezét. Látszott rajta, hogy valami nagyon prózait fog mondani, de aztán meggondolta magát, s csak annyit mondott:
- Ne rontsd a szemed azzal az olvasással!
- Szép ez a vers, nem?!
- Az hát, szép! – mondta zsörtölődő hangon, s bebújt a takaró alá. Kis idő múlva mégis megkérdezte – Na és, mit értett alatta?
Béla szemében huncut mosoly villant.
- Bújj ide, majd elmagyarázom!
Erzsi pár pillanatig értetlenül nézett, aztán felnevetett, s hozzávágta a kispárnát.
A kalandos messzi dombi kirándulás utáni éjszaka Zsuzsi lidérces álmot látott. Saját kiáltására ébredt. Felült, s maga elé nézett rémülten. Péter is felébredt, s visszahúzta a párnára.
- Mi a baj, kis virágom?! –kérdezte álmosan.
- Buta álmom volt. – mondta Zsuzsi még mindig remegve – Álmomban a fészerben voltunk. Pali már megjött, felöltöztünk, mindenki rohant a kocsikhoz, de mi ketten hátramaradtunk egy csókra… Rettenetes volt!
Péter felnevetett.
- Na, köszönöm szépen!
-Butuska vagy! – legyintett rá Zsuzsi – Nem a csókod volt az, természetesen, hanem ami akkor történt. Megcsókoltál, s abban a pillanatban belevágott a fészerbe a villám. Egyenesen belénk.
- Logikus álmot láttál … - mondta Péter közömbös hangon, majdnem oktatón – Nyilván megfordult néhányszor a fejedben, amíg a valóságban ott voltunk, ennyi az egész!
- Akkor is rettenetes volt!- sóhajtotta Zsuzsi – Szinte éreztem az áramütést.
- Remélem, ebből az álomból nem akarsz majd valami jóslást kigondolni, életem! Nagyon nem örülnék neki. Csak néhány napunk van már, ezt töltsük kellemesen, ha lehet. Mit szólsz egy újabb kiránduláshoz reggeli után? Lehűlt az idő, aligha lesz fürdésre alkalmas... Lassan itt az ősz, Zsuzsikám! - mondta nagyot ásítva, s nyújtózkodott is közben jólesőn, mint aki nem bánja a nyár végét, aztán folytatta – Mehetnénk a Fertő-tó környékére. Megnézhetnénk Balfot is, ha már itt vagyunk a közelben, de legfőképpen a látnivalók miatt. Vigasztalásul is a gyerekeknek. Tegnap alapos leckét kaptak. Ahogy papus mondaná – Experientia est optima rerum magistra! Mert való igaz, legjobb tanítómester a tapasztalás. De a jóból is megárt a sok, hát még a kellemetlenből! Vigyenek magukkal kellemesebb élményeket.
Zsuzsi nem bánta a hirtelen ötletet. Megnézte az órát, hajnali öt óra volt. Már nem volt kedve visszaaludni, főképpen azért, mert félt. Péter bármit is mond, az ilyen álmoknak mindig komoly jelentésük van, ha hisz bennük az ember, ha nem. Jobban örülne, ha Péterrel komolyan beszélhetne erről. Most is. Itt van ez a mai kirándulás, hajnal felé álmodta, közeli eseményt jelez. Nyugodtabb volna, ha úgy indulnának útnak, hogy Péter gondol a figyelmeztetésre, s fokozottan vigyáz, de nem hozhatja szóba, mert megharagszik.
- Alszol, Zsuzsikám?! – kérdezte Péter közelebb hajolva.
- Nem, kedves, gondolkodom.
- Azt lehet! – mondta megvidámodva, s közelebb bújt – Remélem, nem a buta álom jár a fejedben. Nem vagyok hajlandó osztozkodni a hiábavaló szomorúságon. Sőt! Most semmilyen szomorúságot sem tűrök a közelünkben, megmondtam. Önző módon mosolyt kérek! Mosolyt akarok látni azokban a nefelejcskék szemekben… Fordulj csak hanyatt!… Így ni!... Nézz a szemembe, nézz a szemembe, életem, mindenem, kicsi boldogságom... Úristen, mennyire szeretlek!
A reggelinél kitörő jókedvvel fogadták a gyerekek az újabb kirándulás hírét, Fürediéknek is tetszett az ötlet. Csak Elvira ült szótlan komoran.
- Mi a baj?! –kérdezte Zsuzsi a füléhez hajolva – Ne tagadd le, látom, hogy valami bánt.
- Jól látod! Iván miatt a vénember nem mer a szemetek elé kerülni. Hiába mondtam a bolondjának, hogy itt már senki sem emlékszik a történtekre. Amúgy sem Iván hibája volt, hanem a tiéd! Ha nem küldöd el ostobaságból, hanem mondod Péternek, hogy jött a szemüvegért, cirkusz sincs. Az egész a te hibád.
Zsuzsi hozzászokott már a szókimondásához, most sem vette zokon.
- Elismerem, de abban a szituációban jobbnak láttam, ha elmegy. Persze magam sem úgy gondoltam, hogy elszalad majd.
- Egészen Pestig szaladt. Azt mondja a vénember, hogy még akkor reggel elutazott. Ez is ostobaság volt.
- Ki utazott el? – kérdezte Péter odafigyelve.
- Rétfalvi Iván… - felelte Zsuzsi halványan elmosolyodva – Elvira fájlalja, hogy a professzor úr a kellemetlenség után tartózkodóvá vált.
- Érthetetlen, mert eszembe sem jutott okolni, vagy észrevettél valamit, kedves hajdani főnökasszonyom?!
- Azt nem mondtam, de nálad előre sohasem tudhatja az ember, amilyen agancsakasztó természeted van!
Péter megrökönyödve mutatott magára, s nevetve kérdezte:
- Nekem?! Agancsakasztó természetem?!
- Nem is a rédei kisbírónak, neked bizony! Csoda, hogy nem kötöttél bele Ivánba eddig, pedig nem vétett az a fiú senkinek sem. Arról sem tehetett, hogy Zsuzsi odaállt hálóingben társalogni vele.
- Ha nem ijeszti meg, nem feledkezik meg Zsuzsi a köntöséről!
- Azt hiányolod, hogy nem tört rá azonnal?! Tapintatos volt, és talán bizonytalan, de az még nem bűn!… Megcsináltátok nekem a bajt. Ki tudja, látom-e még Aurélt ebben az életben. - mondta nyilvánvaló kesergéssel.
Péterék összenéztek. Zsuzsi szemében kérés volt, Péter rábólintott. Hangosan azt mondta :
- Jól van, no! Útközben magam megyek be a professzor úrért. Magunkkal visszük a mai kirándulásra. Így rendben lesz?
- Mára, de a későbbiekben aligha. Ezek után Iván majd nem jön le Révházára.- szólta el magát Elvira, de mivel nem mondott többet, nem robbant a bomba.
Péter legyintőn felelt.
- Az legyen a legnagyobb szomorúságunk, ha nem látjuk többé azt a futóbajnokot!
- Mondod te, de nekem nem mindegy! - mérgelődött Elvira, s most sem mondott többet.
Péter kérdőn nézett Zsuzsira, Elvira vajon mit akart ezzel mondani. Zsuzsi finoman megvonta a vállát. Maga sem tudott többet. Reggeli után készülődtek a kirándulásra. Zsuzsi a konyhában készítette a szendvicseket Beával, s Barbival. Brigi bement, s félrevonta.
- Én tudom, hogy mi a baja Elvirának. Attól tart, a történtek után nem költöznek Révházára Ivánék.
Zsuzsi megrémült.
- Hova ?! Szentséges szűzanyám! Bogárkám honnan veszed, hogy Révházára akarnak költözni ?
- A fürdőben egyik nap azt mesélte a professzor úr, hogy Iván jogtanácsosi állást vállalt Révházán. Már nem emlékszem, hogy hol, talán a Polgármesteri Hivatalban. Tudod, azon a napon volt, mikor Dódi… Berényi kiadta az utamat… - mondta, s megremegett a hangja.
Zsuzsi gyomra is remegett.
- Ebből megint baj lesz. Elvirának nem volt joga elhallgatni előttem. Teljesen megbolondította ez a találkozás, amit megértek ugyan, de nekünk mindenképpen bosszantó. Ha Révházára költöznek, folytatódnak a gondok. Így sem tudom, hogy mondjam meg édesapátoknak. Most is magyarázkodhatok majd. Éppen most mondtam, hogy semmiről sem tudok.
- Fogd rám, édes, nekem már úgyis mindegy!
- Jaj, te csacsi! Nem a te dolgod volt ezt szóba hozni. Köszönöm, hogy mégis megtetted, és ne mondd többé, hogy neked már úgyis mindegy, mert nem igaz, kislányom!
- Dehogynem, édes! Most vagyok csak fekete bárány igazán. Hülye fejjel lefeküdtem egy gazemberrel. Tetejében még ahhoz is béna voltam, hogy rendesen ártsak magamnak, ha meg akarok halni... - felelte Brigi gyötrődve.
- Ilyet senki sem mondhatott, hiszen rettenetes bánatot okoztál volna. Így is sír a lelkem. Ahogy a többiek lelke is reszket érted. Honnan veszed ezt a csacsiságot ?! Bántott valaki ?
– Senki sem bántott. Mégis úgy érzem, magában mindenki így gondolja. Tudom, hogy nagyot hibáztam, szégyellem magam. Főleg azért, mert alakoskodtam, hazudtam nektek miatta. Tudom, nem mentség, de valóban beleszerettem. Úgy éreztem, bármit megtennék érte. Közben gyötört a lelkiismeret, amiért titokban, lopva szerettem. Még te sem értheted meg, hogy milyen az, ha az ember egyszerre boldog, és boldogtalan.
Zsuzsi szeme bepárásodott, s gyengéden nézett a lányára.
- Tévedsz, kislányom, mert ismerem ezt az érzést! Jól tudom, az embert nem mentheti fel a szerelem sem, ha tilosba téved. Mégsem szabad leértékelned magad, mert szeretetből öleltél. Az a bűnös, akit ilyen vagy olyan érdekek motiválnak. Azok az emberek házasságon belül is vétkeznek.
- Valóban így gondolod?! – kérdezte Brigi, s felderült az arca.
- Így gondolom, és gondolok mást is. Azt például, hogy hirtelen megkomolyodtál. A szenvedés jó tanító, Brigikém, megérleli az ember lelkét. Nemcsak én látom rajtad ezt a változást, örül neki a család is. Biztos vagyok benne, hogy senki sem látja benned a fekete bárányt. Annál jobban, sokkal jobban szeretünk téged.
- Jaj, édes, én nem érdemlem… - szepegett Brigi – Igaz volna mégis, lehetséges volna, hogy nem ítéltek el ?!
- Kislányom, a szeretetnek hatalma van. Majd beszélgetünk még róla sokszor, de már most mondom, ha véletlenül úgy hozná a sors, hogy áldott állapotba kerültél, megérzed majd ezt a hatalmat. A család melletted áll. Érezni fogod aggódó, dédelgető szeretetünket. Most pedig szeretnélek végre vidámnak látni, nem szabad gyötörnöd magad tovább!
- Megpróbálom, édes! - ígérte Brigi hálás szemekkel, s úgy bújt közben Zsuzsihoz, ahogy még soha.
A teraszon gyülekeztek indulás előtt. Péter az eget kémlelte, esőre hajlott az idő. Fürediné feje megfájdult közben, s nyűgösködni kezdett.
-Elment a kedvem az egésztől. Tetejében esni fog. Menjünk inkább holnap.
- Megértését kérem, Juditka! Holnapra más terveim vannak... – felelte Péter, s a többiek felé fordult – Palival úgy gondoltuk, holnap este megnézzük közelebbről is azt a csárdát, ahol a lakodalmat tartjuk. Bográcsos marhapörköltet rendeltem vacsorára. Mulatunk hozzá egy nagyot. Annál is inkább, mert közben megünnepeljük együtt a közelgő házassági évfordulónkat. Szombaton leszünk huszonkét éves házasok!
- Éljen! – kiáltotta Béla – És hogyhogy csütörtökön, miért nem pénteken?
- Pénteken csomagolunk, és időben lefekszünk. Szombaton hosszú út áll előttünk. Ezért is hoztam előre az ünneplést. Fáradtan érkezünk majd Révházára, részben szétszéledünk. Mulassunk addig, míg együtt vagyunk, és pihenten megtehetjük. Nos, hogy tetszik az ötlet?
- Nekem nagyon! – helyeselt Béla – Elhúzatom édesanyátok nótáját, az lesz az első dolgom.
- Az én nótámat?! Tudod is, hogy melyik az! – mérgelődött Erzsi
Mosolyszünet volt köztük. Béla mostanában kuglizni járt Erzsi ellenére a fürdőbeli haverokkal.
- Hogyne tudnám! Amit huszonkét évvel ezelőtt húzattam el neked először!
- Mondom, hogy nem tudod! De megmondom én, meg bizony! Néhány napja az a nótám, hogy „Nem tudom az életemet hol rontottam én el…” - mondta nevetve, s körülöttük nevetett mindenki.