Asszonysorsok. Megjelent regényeim blog változata

 X/A
         Elindultak a kirándulásra. Péter bement az idősebb Rétfalviért, ahogy Elvirának megígérte. Kellemetlen meglepetés érte. Szó sem volt arról, hogy a professzor nem mer a szemük elé kerülni, éppen ellenkezőleg. Látványosan neheztelt rájuk. Péternek szemrehányást tett, amiért fiát kellemetlen inzultus érte, mikor a szemüvegéért elment. Péter kénytelen volt kapacitálni, míg a professzor nagy nehezen hajlandó volt elfogadni a meghívását, s velük tartott a kirándulásra.
Péter füstölögve ült be a maga kocsijába, s Zsuzsinak morogta, hogy Elvira átverte. Azt akarta, kérjen bocsánatot olyasmiért, amit el sem követett. Ha valaki bocsánatkéréssel tartozik, az éppen Iván volna, amiért áthágta a tisztesség határait idétlen, néma rajongásával, lehetetlen távozásával, amivel bajt idézett elő. Ha maga nem várja el a magyarázatot, azt még kevésbé, hogy megkövessék, tőle se kívánja senki, még Elvira sem, hogy oktalan sértődést bocsánatkéréssel engeszteljen.
Zsuzsi megsimította a karját vigasztalón.
- Ez mind igaz, kedves! De gondolj arra, idős ember kedvét kerested vele, aki igen büszke a fiára, s komolyan zokon vette, hogy jogászdoktor fiának futva kellett távoznia tőlünk, mint akit kergetnek.
- Maga volt az oka!
- Már nem vagyok biztos benne. Talán szavaim riasztották meg. Szegénynek azt mondtam, hogy semmiképpen sem találhatod ott. Hiszen kímélni akartalak. Lehet, hogy csak készséges volt…- mondta Zsuzsi, ahhoz tartva magát, amit a beteg emberről addig elmondhatott.
Péter hallgatott kis ideig, aztán Zsuzsira nevetett.
- Akkor rendben van!
- Mi van rendben ? - kérdezte Zsuzsi is nevetve.
- Az öreg engesztelése. Kicsit mindketten benne voltunk abban a kergetésben, járt a bocsánatkérés. De csak az öregnek, az apák tisztelete okán. Kedves fiáról továbbra sincs jó véleményem, ha készséges volt, ha nem, mert amúgy is van a rovásán. Nem tűröm, hogy jelenlétemben bárki is bámulja a feleségem, gusztálja, mint valami reménybeli falatot. Komolyan örülök, hogy elutazott. Nagyon remélem, hogy nem kerül elő egyhamar.
Ezzel befejezték a témát, de Péter arcán látszott, hogy leparkolt a gondolatnál. Zsuzsi magában azért imádkozott, hogy az utat is figyelje közben, nehogy igaza legyen annak a hajnali álomnak, s elüssenek valakit, vagy fának menjenek.
Megálltak a paplak előtt. Pali örömmel csatlakozott, de Mariskát is kapacitálni kellett, noha más okból. Éppen nagymosásba fogott. Végül otthagyta a munkát. Be akart ülni a fia kocsijába, de addigra Pali átvitte magához Bogit, s kedvesen ugyan, de anyját határozottan eltanácsolta. Mariska így Péterékhez ült be, s mindjárt panaszkodásba kezdett.
- A gyerekek már megint kettesben utaznak. Nem tudom, kire ütött ez a fiú, alighanem a nővéremre, mert ránk nem hasonlít. Szegény apját megviselné, ha látná, hogy a fia mennyire szabados. Legújabban már beszélni sem lehet a fejével. Kitér azzal, hogy megváltozott a világ, nekünk is alkalmazkodnunk kell hozzá. Az a gitár is az Istentiszteleten, nehezen tudok beletörődni.
-Márpedig Palinak igaza van, Mariskám! – nevetett Péter a tükörből– Bogit oda sem adtuk volna, ha régimódi vaskalapos, de szerencsére igazi mai fiatalember. Modern lelkész Megértette, hogy a fiatalokat a régi módon nem tudja bevinni az imaházba. Pedig rendkívül fontos, hogy a mai fiatalság is kapcsolatba kerüljön Istennel. Remekül végzi a munkáját. Neked, az édesanyának ezt meg kell látni.
- Nem a gitár a nagyobbik bajom. Előttetek restellem, hogy Boglárkához ennyire ragaszkodik az esküvő előtt. Én nem is találkoztam az urammal addig, míg nem kért meg. Utána sem maradtunk kettesben soha, csak az esküvő után. Szép is lett volna! A lelkésztől példát várnak.
-Azok olyan idők voltak, s nem hiszem, hogy boldogabb idők! - mondta Zsuzsi elgondolkodva – Az ember példát mutathat az életével, de párt senki sem választhat szeretet nélkül. Ismerd be, Mariska, hogy a te életed sem volt könnyű ilyen férjhezmenetel után. Elfogadni valakit, ágyba bújni vele, mikor valójában alig ismeri az ember, nehéz áldozat.
- Ezt szépen mondtad… - törölgette Mariska a szemeit –Bizony évek kellettek, hogy szegény uramat megszokjam. Mellette igen szigorú ember volt. Például a nevetgélést sem tűrte, nem mintha olyan sok kedvem lett volna nevetgélni.
- Látod, hasonló sorstól óvjuk a lányainkat. Ezért örülünk annak, hogy Palit más fából faragták. Bogit nyugodtan bízzuk rá. Abban is biztosak vagyunk, boldogságuk kárpótol majd téged is. Hiszen az anyának öröm, ha gyermekeit boldognak látja.
Mariska már jókedvűen mozdult.
- Ó, hiszen én is várom már a kis menyemet! Mindig szerettem volna egy lányt is, de urammal nem voltunk olyan közvetlen viszonyban, hogy ilyet megbeszélhessek vele. Véletlenül se történhetett meg. Megelégedett a fiunkkal. Gondja volt arra, hogy több gyermek ne szülessen…- mondta, s belepirult.
Péter elnyomott egy mosolyt, Zsuzsi megborzongott. Elképzelni sem tudott ilyen életet. Hogy ő ne mondhasson meg bármit a kedvesének, ne bújhasson hozzá, ha jólesik, ne súghassa fülébe, hogy szereti, az életénél is jobban szereti, s ne vallhassa be, hogy kislányt szeretne. Úgy viselkedjenek az ágyban, mint az idegenek. Szegény Mariska!- gondolta, s Péterhez bújt, megfeledkezve a hátul ülőről.
Péter egyik kezével elengedte a kormányt, s néhány pillanatra magához ölelte. Mariska kinézett az ablakon, s sietve mondta:
- Szép ez a táj, mindjárt beérünk Kópházára. Ott is megállunk, vagy csak Balfon?! Nem muszáj, csak kérdezem.
- Az első úti cél Balf, de ha kedved van, megállhatunk… - válaszolta Péter, s Zsuzsira kacsintott : "Mariskát zavarba hozták."
- Ó, nem! Valamikor sokat jártunk erre szegény urammal, de akkoriban még nem autón, hanem bricskán… - mondta, s mesélni kezdte a régi élményeit.
Tomi kocsijában is panaszkodás folyt éppen. Erzsi a fejébe vette, hogy romlik a hallása, megsüketül idővel, mint a húga Mari, s jajgatott előre.
Béla vitatta, s Erzsi neheztelőn mondta:
- Ha még az ura sem hiszi el az embernek, hogy higgye el más?!
- Urad vagyok én? Hát parancsolok én neked?! – tréfálkozott Béla az ismert mondással.
- Még ő panaszkodik! – háborgott Erzsi – Kuglizni jár, mikor tudja, hogy ellenemre van. Szaladgálnak a vén bolondok, mint a gyerekek. Még meghűti magát, vagy más nyavalyát kap. Aztán majd betegeskedik, én meg ápolhatom!
- Nem betegszem meg olyan könnyen. Keményebb fából faragtak engem, édes lelkem! – kedélyeskedett Béla.
Barbi szíve elszorult. Papus keze már remegett, szemébe most is könny lopakodott. Mellettük ült a hátsó ülésen, s Bélához bújt. Vigasztalón mondta, hogy nagyanyja nem a munkától fél, hanem papust félti, azért mérgeskedik.
Béla nevetett.
- Tudom szerencsére! Aranyos az én Erzsókom, ha éppen belátó.
- Mikor nem voltam én belátó ? - zsörtölődött Erzsi tovább, s neheztelőn folytatta - Nekem több okom lehetne panaszra, mert nem hiszed el, hogy rossz a fülem.
Béla lehalkította a hangját, szinte suttogott.
- Belátás az, hogy nem enged kuglizni, amikor olyan jólesik a többi öregúrral játszani, sörözgetni egy kicsit ?! A kedvéért már lemondtam a fárasztóbb szenvedélyekről.
- Miről mondtál te le?! –háborgott Erzsi – Kit evett hozzám a csuda az este is?!
Béla a gyerekekkel együtt nevetett, s azt mondta:
- Az ifjúság előtt ne áruljon el, édes asszonyom!... Ha már megtette, feleljen arra, miképpen hallotta meg, ha egyszer erre a fülére már nem is hall?
- Ne magázz! – fenyegette már Erzsi tréfás haraggal, s hozzátette neheztelőn – Különben, nem én emlegettem először a hálószoba-titkainkat!
- Dehogynem! Nekem eszembe sem jutott volna. A futballra gondoltam, mivel az a fárasztóbb! – nevetett Béla hahotázva, s Erzsi mérgében megcibálta a karját. Béla cserébe ölelte, s csókolta, ahol érte. Nem volt ebben semmi frivol, a gyerekek hozzászoktak már. Kedves színfoltja volt családi életüknek.
Füredi Laciék kocsijában kevésbé volt jó a hangulat, noha ezúttal Laci maga vezetett, amit igen élvezett a kihagyás után. Péter nagy nehezen beleegyezett, hogy hosszú pihenők mellett kicsit szokja újra a kocsit. Petiék nem voltak velük, mentek inkább a fiatalok közé, ahol összebújhattak Fürediné megjegyzései nélkül. Helyettük Elvira, s a professzor ült be. Amúgy kellemes társaságnak ígérkeztek, de a professzor mindjárt elújságolta Laciéknak, hogy Iván elhatározásából Révházára költöznek. A terven nem változtatott a múltkori kellemetlen epizód sem, Iván elhatározása végleges, s eltökélt. Éppen a költözést intézi. Hamarosan újra találkoznak, de már Révházán. Hozzátette, hogy a fia érte hozta meg az áldozatot.
Füredi Laci elborult arccal hallgatta, s rezignáltan felelt.
- Nagyon remélem, hogy így van, Aurél bátyám! Különben az én komám zokon veszi majd, s abból jó nem származhat.
Elvira morgott.
- Főképpen, ha adod alá te is a lovat! Tudd, hogy mit beszélsz a barátod előtt. Így is becsavarodott már… Jobb volna ezt a költözést is titokban tartani, amíg lehet. Féltékeny. Zsuzsira féltékeny! Abszurd! Téboly olyan asszonyra féltékenykedni, akinek nincs is saját élete, aki minden porcikájával ezt a féltékeny bolondot szolgálja.
- Főorvos asszony úgy beszél most, mintha már nem kedvelné azt a féltékeny bolondot! – vágott vissza a sebész.
- Nem a nehézséget, ilyet ne mondj! Csak mérges vagyok. Péter mostanában elvesztette józan ítélőképességét. Végén még valami bajt okoz. Nem rá haragszom, hanem érte. Szeretem mindkettőjüket, nem akarom megérni, hogy kibillentse a világ kerekét.
A professzor sietve bizonygatta, hogy Ivánnak nincsenek rejtett szándékai. Sohasem fordult elő, hogy férjes asszony után vetette volna magát. Visszautasította hideg udvariassággal a feltételezést.
Fürediné magában igen jól szórakozott. Élvezettel gondolt arra, hogy milyen képet vág majd Kerekes főorvos, ha megtudja, hogy a Rétfalviak ott élnek eztán Révházán. Maga fog gondoskodni arról, hogy mielőbb tudomására jusson. Füredi Laci jól ismerte a feleségét. Igaza volt, mikor azt mondta, kutyából nem lesz szalonna, hiába gömbölyödik. De még váratott magára a beigazolódása.
Balfon fürödtek egy nagyot. Utána a szanatórium közelében lévő szép étteremben ültek le ebédelni, s Füredi Laci odafordult a barátjához.
- Vendégeim vagytok, komám! – mondta kedélyesen.
- Hohó! Álljon meg a menet! – tiltakozott Péter – Erről szó sem volt. Ádámmal évődj, barátom, ne velem!
- Gondolom, Barbi sem bánná, ha most itt volna! Csakhogy nekem veled szemben van tartozásom. Nyakatokon vagyunk már jó ideje, de költeni még nem engedtél.
- Most sem fogsz! Olyan nehezedre esik elfogadni baráti vendégszeretetünket?! Kettőnk barátsága mellett fel sem vetődhet ilyenféle tartozás , Lacikám!
- Egyetlen komám, ha igaz a definíciód, akkor oda-vissza érvényes. Rendben van, ne tekintsük tartozásnak, hanem baráti viszonzásnak. Szóval, hogy is állunk egymással?
Péter feszengett.
- Ne hozz nehéz helyzetbe, sokan vagyunk! Hányan is? Egy… kettő… tizenkettő… tizenhat… húsz!
- Számolni én is tudok, de a válaszod még most sem hallom!
Péter megölelte barátja vállát.
- Köszönjük!
- Na, azért! – fenyegette meg Füredi Laci tréfásan, s az asztal mellett ülőkhöz fordult – Ahogy a mi Ádám barátunk mondaná: Válasszatok kedvetek szerint, a pénztárcámmal ne törődjetek! Érthetőn beszéltem?!
- Éljen! – kiabálta Peti – Belevaló apósom van!
Fürediné ellenséges hangon szólt rá.
- Még nem vetted el Esztert!… - s gondolta magában, ha rajta áll, nem is fogja. Eszter sápadt, szédeleg, talán meg sem marad a terhesség. Nem bánná. Az ismerősök előtt nincs kedve magyarázkodni. Valahogy vissza kellene rendezni a dolgokat. Nem szívesen adja a lányát ehhez a nyurga mitugrászhoz, akármilyen karriert is jósolnak neki. Inkább annak adná, aki nem viszi el messzire tőlük, s nem ülnek egyszerre húszan az asztalnál, ha viszonozniuk kell a vendéglátásukat. Ez a nagyvonalúság is Lacira vall. Egy vagyont fog fizetni. Na, majd a sarkára áll, csak egyszer érjenek haza!
Nem bírt magával, s ingerülten fordult Mariskához. Nagytiszteletű asszony bosszantására dicsérni kezdete Balfot, s leszólta Kéneskutat. Vibráló nevetéssel mondta, hogy Kéneskútnak még fedett medencéje sincs. Mariska nagy lokálpatrióta volt, s megbántottan hallgatott.
X/B
Fürediné a kéneskúti vizet is kikezdte.  Elvira nem hagyta annyiban.
- Eddig úgy tudtam, lányom, hogy tornatanár vagy, de végén még kiderül, egy vegyész bújt el benned. Bőröd alatt meg laboratóriumot rejtegetsz!
Judit sértésnek vette a tornatanározást, s vitatkozásba kezdett.
- Ha Kéneskútnak is ilyen volna a vize, nagyobb híre lenne!
- Ejnye, no! – bosszankodott Elvira – Tegye már valaki helyre ezt a jó lelket, Péter! Ha én teszem, abban nem lesz köszönet.
Az asztal körül zavartan nevettek, Péter elmosolyodva felelt.
- Megtisztelsz, hogy éppen rám gondoltál, de én magam sem vagyok vegyész, így nem tisztem eldönteni, hogy melyik víz a jobb. Azt viszont elmondhatom Juditkának, hogy bennünket a barátság vitt Kéneskútra, s a családi összetartozás fog ott tartani. Ez sokkal többet jelent nekünk, mint a település híre, vagy maga a víz. Ez mellett megkedveltük Kéneskutat, a bagolyvárat. Ha Isten engedi, minden nyáron örömmel térünk majd vissza, hogy megölelhessük a mieinket, s kipihenjük az évi fáradalmakat.
Zsuzsi szeme bepárásodott.
- Ezt szépen mondtad, kicsi kedvesem… - mondta félhangosan. Aztán Mariskához fordult, s megköszönte újra, hogy a nyaralóhoz segítették őket, s hozzátette - Én külön is hálás vagyok. Bohó szívvel azonnal otthon éreztem magam benne. Hiszen belső elrendezésével hajdani otthonomra emlékeztet. Arra az otthonra, ahol Péterrel kettesben eltöltöttük életünk legcsodálatosabb hónapját. Senki se értse félre, nem kell visszasírnunk, de őrzi a lelkünk az emlékét, és jó újra, s újra átélni.
- Ezért most megcsókollak! – mondta Péter ellentmondást nem tűrőn, s a karjaiba zárta.
A gyerekek tapsoltak, éljeneztek, az idősebbek is jó szívvel fogadták. Kivéve azt, aki képtelen volt másokkal együtt örülni. Fürediné a mellette ülő professzorhoz fordult, s halkan megjegyezte :
- Furcsa család, igaz ?! Folyton érzelegnek. Sohasem bírtam az ilyen embereket. Magasabb szellemi szinten ezt nehéz elviselni.
A professzor visszautasítón felelt.
- Szép érzéseink megosztása családi, baráti körben több, mint elfogadható. Viszont hiba érzelgésnek nevezni. Az egy másik fogalom, asszonyom! Ami ezt a kedves családot illeti, melegszívű emberek, s ösztönösen fordulnak így egymás felé. Egyébként, ismerek néhány magasabb szellemi szinten álló embert, és biztosíthatom, nem találnának benne kivetnivalót!
Fürediné belátta, hogy rossz helyre fordult, s csak magában morogta „ Begyöpösödött agyú, vén könyvmoly! Megérdemled Zebegényi Elvirát.”
Hallgatott aztán, mint aki némasági fogadalmat tett.
Balfról egyenesen Fertőrákosra vezetett az útjuk. Felkeresték a híres kőbányát. Megcsodálták az egyiptomi sziklatemplomokra emlékeztető földalatti termeit. Tíz-tizenkét méter magas, mészkő borította falakban több millió éves állat- s növénymaradványokat láttak, a hajdani tenger lerakódott emlékeit. Sétát tettek a községben is. Barbi tudni vélte, hogy a török időkben ott volt a győri püspökök menedékhelye.
Elmentek a hajdani püspöki palotához. Az emeletes, erkélyes épület dísztermében, s a közeli kápolnában Zsuzsi beszélt a barokk faliképről, a szobákat díszítő rokokó stukkókról. Idegenvezető volt a kastélymúzeum termeiben is, ahogy megszokták az évek során. Takács Rozália hajdani szenvedélyének köszönhetőn, szakértelemmel mutatta be a múzeum értékes barokk műtárgyait.
Visszafelé Sopronon át indultak haza. Kerülő volt, de szívesen tették meg a hosszabb utat a városért, látnivalókért, s a múltkor elmaradt fagylaltozás miatt. Főleg Elvira ragaszkodott hozzá, imádta a jó fagylaltot az időjárástól függetlenül. A Tűztorony közelében lévő cukrászdában telepedtek le. Vidám volt a társaság, noha szűkös a hely, de a fagylalt kitűnő volt. Egyszer csak azt vették észre, hogy Zsuzsu, s Laci eltűnt. Péter haragudott. Nem tűrte az ilyen lazaságot az elmúlt évek közös kirándulásain sem. Szükség volt rá, különben aligha tarthatta volna össze a nagy létszámú családot.
Tomi csillapította.
- Jönnek mindjárt, jó apám, csak nosztalgiáznak egyet a Tűztoronyban!
- Éppen a Tűztoronyban!?! – értetlenkedett Péter – Hogyhogy, ezt nem értem?!
Norbi szokása szerint felnyerített jókedvűen.
- Pedig kellene! Ha jól emlékszem, éppen tőled hallottuk, hogy mindenki felállítja valahol magának a maga szerelemoltárát. Nekik alighanem a Tűztoronyban áll!
Nevettek a fiúk, mint a kamaszok. Péter is nevetett, s azt mondta, hogy akkor egy szót sem szólt, megvárják őket türelmesen. Zsuzsi pirosan hajolt közelebb hozzá.
- Mit meséltél te a fiúknak?! – kérdezte lehelet halkan.
Péter a szemébe nézett évődő jókedvvel.
- Az apának fel kell készítenie a fiait az életre. Tanítania kell őket a szerelem fortélyaira is, s honnan vegye a példákat, ha nem saját életéből?!
Zsuzsi arca lángba lobbant.
- Te beszéltél nekik arról, ami annak idején a zöld szalon perzsáján történt velünk?!… Ezt nem tehetted!
- Kérdezzük meg őket! – mondta Péter már hangosan, s a fiúkhoz fordult – Édesanyátoknak mondjátok el, miről is meséltem nektek, hol van az a hely?!
- A vasúti parkban, nem?! – felelte Tomi igyekvőn, mert Zsuzsi arcáról lerítt a megdöbbenés, s hozzátette felnevetve –Ha voltak további oltárok is, szívesen meghallgatjuk a történetüket. Igaz, srácok?
- Azt leshetitek! – felelte Péter – A szentebb oltárok képét magunknak őrizzük, de nosza, lehet saját oltárokat építeni. Ahogy az emlegetett távollevők is teszik, remélhetőleg diszkrét illendőséggel.
Zsuzsi fellélegzett, s rálegyintett Péter combjára kedves dorgálón. Péter elkapta a kezét, s szemébe nézett újra, de most neheztelés ült a tekintetén.
- Képesnek tartottál másra, igen?!
- Nem mindig tudom, mikor beszélsz komolyan. Néha zavarba hozón bolondos vagy. - mondta maga is neheztelőn.
- Bolondos?! Mit nem mondasz?! – tréfálkozott Péter újra, s átfogta a vállát – Inkább bolond, a kis kegyed bolondja, édes asszonyom, mert az oltárok puszta emlegetésére is felforr a vérem.
Zsuzsi kacagott, s gyengéden meglegyintette az arcát.