Asszonysorsok. Megjelent regényeim blog változata

X/A

      Cukorka néninél tett látogatás után, Zsuzsuék felmentek a Tűztoronyba. A nyitott, körbefutó erkélyen összekapaszkodva nézték a várost, s a környező tájat. Zsuzsu kibontott haját erősen fújta a szél, arcán öröm volt, még elragadóbbá tette vonásait. Laci nem bírt magával. Hozzá akart érni, hozzá kellett érnie. Először csak a szél fútta haját simította ki Zsuzsu arcából, aztán hirtelen átölelte, s az ajkára borult.
Ha van könnyes tekintetbe költöző vergődő lélek, akkor Laci a Tűztorony huzatos erkélyén találkozhatott vele. Sokáig reménytelenül szerető lány elfogadta a csókot, dehogy halódott benne az érzés, erősebb volt talán, mint addig bármikor, de kínpadra vonta. Átérezte újra a rengeteg fájdalmat, az átsírt éjszakákat, boldogtalan nappalokat, aztán megbocsátott. Laci megérezte. Csókolta tébolyult örömmel, s mikor a csók után a szívére vonta, Zsuzsu hangosan sírt.
Milyen a véletlen. Brigi, s a két fiú ezekben a percekben ért fel a Tűztoronyba. Meglepődve nézték az árulkodó jelenetet, s az erkélyen kíváncsian csoportosuló turistákat. Laci segélykérőn intett feléjük. Mindhárman odasiettek, s összekapaszkodtak, mintha egy csoportban csodálnák a városképet. Laci közben apró csókokkal vigasztalta Zsuzsut, míg megnyugodott végre, s már mosolygott is.
Peti is megvidámodott.
- Stop! Lefoglaltam az első keresztapaságot! - kiáltotta jókedvűen, s összeborulva nevettek aztán mind az öten.
Megbeszélt időben találkozott a család a szálloda halljában. Laci öröme ordított, maga vallotta meg Zsuzsinak, s Péternek az örömteli fordulatot. Zsuzsu csak hozzájuk bújt, s magukhoz ölelték boldogan.
Szépen ünnepelt a lelkük. Péter átkarolta Zsuzsit, s sebtében megcsókolta mindenki előtt. Ünnep volt ez valóban, nem is tudtak napirendre térni felette azonnal. Mindenki hallani akarta a fordulat történetét, de vannak dolgok, melyekről nem tud beszélni az ember akkor sem, ha akar. Be kellett érniük az eredménnyel. Aztán a vásárlásra terelődött a szó, s Péter azt mondta:
- Ne kövezzetek meg bennünket, de az a helyzet, hogy ebéd után azonnal indulnunk kell Kéneskútra. Három órára ott a teherautó a bútorral, s egyéb hóbelevanccal.
- Teherautó?! – szörnyülködött Erzsi – Mit vettetek?
- Kerti bútort, ebédlőgarnitúrát, a hallba televíziót, asztalt, fotelokat.- sorolta Zsuzsi.
Anyósa közbevágott.
- Flancot, erre futja, de egy rendes hűtőre nem?! Folyik! Megmondtam, hogy kicsi is, és kiolvad… - zsörtölődött Erzsi, benne volt még mindig a takarékosság, s ezúttal Zsuzsira neheztelt. Rosszkedvében megtette máskor is, de gonoszkodás nélkül, így megbocsátón tudomásul lehetett venni. Most sem volt jókedve, hozzátette még – Te sem tudod, lányom, hogy jó dolgodban mit találj ki!
Zsuzsi elmosolyodott.
- Majd kerül hűtő is, anyuka! Péter körbezavart volna az áruházban, ha most előhozom. A bútor is kellett. Ha jönnek Fürediék, szépek legyünk.
- Mondom, hogy már neked is csak a flancon jár az eszed!
- Akkor szidj össze engem is, édesanyám, mert a kedvemért vettünk egy kényelmes franciaágyat is.
- Franciaágyat?! Otthon nincs? Vagy urizálás nélkül már te sem tudsz aludni ?
Péter gyermeke volt anyjának, s mentegetőzött.
- A meglévő heverőkön összetolva sem lehet rendesen pihenni. Olyan a közepük, mint a rosszul kiásott lövészárok.
Erzsi válaszát elnyomta a fiúk bruhaházó nevetése. Péter játékosan behúzott egyet-egyet a közelében állóknak, s maga is nevetve mondta:
- Elég a jóból! Ideje ebédelni. A mosdó rendes, mossatok kezet, és ki-ki fantáziát!
Újabb nevetés harsant, aztán együtt átmentek a szálloda éttermébe. Míg a család megjárta a mosdót, s elhelyezkedtek a négyszemélyes asztalok mellett, Barbi leült Zsuzsi mellé. Kettesben voltak, Péter elment lemondani a megrendelt szobákat. Barbi is megsúgta a maga örömteli fordulatát. Összeölelkeztek csendes meghatottan. Beérték ennyivel, nem ünnepelhettek látványosan, hiszen Ádám még nem állt eléjük hivatalosan. Barbinak volt más mondandója is, mielőtt átült Ádámék asztalához.
- Édes, emlékszel Kovács Ágira, s Cili nevű barátnőjére?!- kérdezte komoly tekintettel.
Zsuzsi arca felragyogott.
- Ágira ?!...Cilire ?!...Ó, istenem! Csak nem Ági a nővére ?! Ádám volna az a hajdani kisfiú, akit annyit emlegetett nekem ?! Persze, hogy emlékszem! Legkedvesebb barátnőim voltak. Hogy fogadtak ? Mit üzentek ? - kérdezte izgatott örömmel.
Barbi komoly maradt.
- Ne örülj, édesanyám, mert rossz híreim vannak… - mondta, s ott helyben, nagy vonalakban elmesélte a látogatás tapasztalatait.
Zsuzsi szomorú lett.
- Valamikor pedig szerettek. - mondta bánatosan – Nem hittem volna, hogy maguk is azzá válhatnak, amit úgy gyűlöltek. Legjobban Ágin csodálkozom. Benne több volt a jóság, mint Ciliben, de azért őt is szerettem.
- Egy példád jutott eszembe, míg hallgattam az utálatos beszédüket. Kiskorunkban fogtál egy kosárkát, s a szép almák közé betettél egy romlottat. Lekötöttük szalvétával, aztán pár nap múlva megnéztük együtt, hogy mi van a kosárkában. Az almák közül jó pár romlásnak indult. Ági is így járt. Jóságos nagyszülei hatása idővel meggyengült a szülei közelében. Elrontották, mert ijesztő ridegség, s gőg van bennük. Cili barátsága sem vált hasznára. Az a nő mintha született gonoszkodó volna. Szerencse, hogy Ádámot is a nagyszülei nevelték, s keveset élt a szüleivel. Esetében nagyszülei igyekezete maradandónak bizonyult. Szüleiben időben meglátta a hibát.
-Bizony, szerencse! - mondta Zsuzsi, s elhallgatta közben, hogy mennyire nyugtalan. Bizonytalannak látta házasságkötésüket. Az ilyen családi háttér veszélyes a remélt boldogságra. Ádám szülei taktikából beígérhetik a régen áhított harmóniát, amiből persze semmi sem lesz, de a fiút elbizonytalaníthatják vele. Ha megtörténik, ez a lánya is boldogtalan lesz. Talán évekig látják majd a bánatát, s éppen azok miatt, akikre mindig szeretettel emlékezett.
Barbi megérezte nyugtalanságát, s azt mondta nagyon csendesen :
- Ha tévedünk, édesanyám, és Ádámot rábírják a szakításra, megígérem neked, hogy minden erőmmel igyekszem elfelejteni.
Így gondolkodott a komoly, megfontolt lány. Csak a hangja remegése árulta el, hogy milyen bánatot okozott benne a gondolat. Zsuzsi feleletül magához fogta, aztán elengedte Ádámhoz. Barbi már mosolygott, Ádámon is látszott az öröm. Mindenki jókedvű volt az asztalok körül, csak Zsuzsiban ágaskodott a bánat. Érezte, hogy eltűnt az emlékeiből valami szép, valami pótolhatatlan.
X/B
Zsuzsi még a soproni út előtt határozta el, hogy rábeszéli Pétert a nagyobb vásárlásra. Mindenekelőtt ebédlőt akart kialakítani, mivel az étkezésekhez nem volt megfelelő helyük. A konyha kicsi volt hozzá, így napközben a teraszon ettek, de vacsorához nem ültek le ott szívesen, a lámpafény odacsábította a bogarakat. A kialakult helyzeten mindenképpen változtatni akart.
Amúgy is kellemesebb környezetet szeretet volna, ahova a gyerekek majd évről-évre szívesen járnak vissza. Akkor is, mikor már saját gyermekeik lesznek, s a mostaninál kevesebb szabad idejük. Nem áltatta magát. Sejtette, hogy később kevesebbet fognak találkozni. Attól tartott, pár napot töltenek a gazdaházban, aztán elmennek oda, ahol jobban feltöltődhetnek az egész évi hajtás után. Ha a nyaraló kényelemmel várja őket, szép környezettel, vízhez közel, kevésbé fognak más helyet keresni. Péterrel valóra válhat közös álmuk, nyaranta legalább két-három héten át együtt lehet a család a későbbi években is.
Amikor Péter átfutotta a listát, hirtelen haragjában összegyűrte, s a sarokba dobta. Aztán lefeküdt szó nélkül. Zsuzsi nem hagyhatta annyiban a dolgot. Leült mellé a heverőre, s elmondta újra az indokait. Sötét volt, Péter hallgatott, Zsuzsi nem tudta, hallja, vagy már alszik. Elmondta mégis, aztán hozzáhajolt, megcsókolta a homlokát, s csendesen lefeküdt.
Reggeli készülődés közben Péter hirtelen maga felé fordította, s fojtott hangon megkérdezte, hogy csakugyan annyira fontosnak tartja-e az összes dolgot. Nem felelt, csak a szemébe nézett kérőn. Péter hallgatott kis ideig, aztán rábólintott komor megadással. Beleegyezett, noha sokkal nagyobb kiadásról volt szó, mint előtte. Elfogadta, bár Zsuzsi egyetlen szóval sem mondta, hogy ez a szíve kívánsága. Nem mondta, mert már nem volt rá szükség. Így történhetett, hogy Sopronban megvettek mindent, ami a listán volt.
Az új bútoroknak köszönhetőn teljesen átalakult a nyaraló. A teraszról eltüntették az ócska székeket, gyümölcsös ládákat, a rozoga asztalt. Helyére szép kerti bútor került. Fémből, fából készült bútort vettek, hogy tartós legyen, s egyszerre három garnitúrával, ahogy Péter megjósolta. Vásároltak néhány színes nyugágyat is, kitették a közeli nagy fa alá, hogy árnyékban lepihenhessen az, aki akar.
Bea mindjárt ki is próbálta az egyiket, s ujjongva mondta, hogy nincs ennél pompásabb dolog a világon. Elnyúlni a kényelmes nyugágyban, s közben gyönyörködni a tájban. A nagy fa alól látni a Sári - völgyét, a szemben lévő domboldal elszórt házait, a domboldalban kapaszkodó fákat, bokrokat, miközben a nagy erdő felől hozza a szél a fenyves illatát. Zsuzsi összemosolygott Péterrel.
A hallból is kikerültek az ócska bútorok, modern fonott garnitúra került a helyére, és egy nagy képernyős, színes televízió. Volt már hol összejönni rossz idő esetén. Erzsiéket áttelepítették a hajdani dolgozószobának megfelelő udvari szobába, hogy helyükön berendezhessék az ebédlőt. Szívesen költöztek. Erzsi erre az időre belátta, hogy Béla nem tud az emlékek miatt pihenni. Ha éjjel felébredt, mindig a fotelban találta. Így teljesülhetett Zsuzsi kívánsága.
Ebédlőbútorból is több darabot vettek egy garnitúránál. A szekrénysor mellé három asztalt, hogy megfelelő hosszúságút alakíthassanak ki belőlük, s tizennyolc széket választottak hozzá. Új szőnyeg is került az ebédlőbe. Máshova egyelőre nem jutott, pedig kellett volna, de Péter így is úgy fizetett, mint akinek a fogát húzták. Zsuzsi nem merte feszíteni a húrt. Hiszen ez mellett még sok mindent vásároltak. Szép, új függönyöket mindenhova, bútorhuzatot egy egész véggel, s Péter kívánságára a franciaágyat. Az üzletben határozták el. Péter sóvárgón nézte, s Zsuzsi rábeszélte. Valóban kényelmetlen volt a meglévő fekhelyük. Mikor minden a helyére került, Zsuzsin úrrá lett az öröm. Kacagó kedvvel köszönte Péternek újra, s újra.
Péter óvatosan fogadta ezt a fajta jókedvét. Zsuzsi ritkán volt ilyen, s ha mégis, valami bánat rejlett mögötte. Eszébe jutott róla a régi, fájó emlék, mikor Zsuzsi a betegsége idején búcsúzott az élettől. Akkor is így fogadott minden apróságot. Éppen ezzel a túlzó örömmel, amelyben ott voltak a rejtegetett könnyek, akárcsak most. Péter nem volt paranoiás, csak pontos megfigyelő. Zsuzsit a lelkével is látta. Mindig észrevette, ha szorongott.
Így volt valóban. Zsuzsi most is szorongott. Nem beszélt róla, talán maga előtt is restellte, de olykor olyan érzése támadt, mintha valami nagy baj, nagyon nagy baj leselkedne rájuk. Küzdött az érzés ellen, erővel hessegette a gondolatát, de igyekezett elrendezni mindent, amíg megtehette.
Az átalakításnak köszönhették, hogy még kellemesebben teltek a nyaralás napjai. A család jól érezte magát a nyaralóban, nem siettek mindennap a fürdőbe. Zsuzsi a lányokkal Mariska gépén megvarrta az új függönyöket, a színes huzatokat a régi heverőkre, fotelokra.
Egészen csinosak lettek az öreg, elnyűtt bútorok. Kellemes volt már letelepedni a szobákban is, nagyokat beszélgetni, nevetgélni közben. Csak akkor sóhajtottak, ha a kopott szőnyegekre néztek, de a lányok is tudták, nem teljesülhet minden kívánságuk.
Péter a fiúkkal a tetőt javította némely napokon, vagy az udvart, s a kertet rendezgették. Játszottak is. Gyakran futballoztak, vagy kosárlabdáztak. Olykor a lányokat is bevonták. Péter egyik nap elment valahova a fiúkkal. Mikor megjöttek, az utánfutón nagy tekercs szőnyegek voltak. A fiúk a vállukon vitték be a házba, a lányok örömükben körbetáncolták őket.
Zsuzsi átölelte Péter nyakát. Most csendesen örült, s ezt Péter elégedettebben fogadta. A szőnyegek is a helyükre kerültek, szép mintázatuk volt, de az olcsóbb fajtához tartoztak. Így is megfeleltek a célnak, s javították a közérzetet.
Nem volt minden napjuk tevékenyen mozgalmas. Voltak álmos, lusta napjaik is. Amikor a nagy melegben mindenki hevert valamerre. Ahogy azon a napon is, mikor Füredi Laciékat várták Bécsből. Zsuzsiék lefeküdtek ebéd után, az idősebbek is behúzódtak szobáikba. A gyerekek jobbra-balra dőltek, ki nyugágyban aludt a nagy fa alatt, míg mások plédeket terítettek le a kertben a tekintélyesebb bokrok, fák árnyékába, s ott szundítottak. Csak Peti volt ébren.
Izgatott volt a közeli találkozás miatt, jött-ment, nem tudott egy helyben maradni. Egyszer csak megállt a terasz fehérre meszelt legnagyobb fala előtt. Nézte a falat sokáig, aztán beült apja kocsijába, s nagy papírdoboz festékkel tért vissza. Hozzáfogott festeni, mint valami megszállott. Festette, mázolta a fehér falat. Sorra ébredeztek a gyerekek, letelepedtek a terasz szélére, s bámulták. Ecsetje alól hamarosan kikerekedett egy felismerhető kép, Salvador Dali jellegzetes képmása volt többméteres bajusszal, saroktól sarokig. Kissé meghökkentő volt a mű, de mindenképpen művészi munka. Akkor is, ha néhány óra alatt elkészült vele, ahogy az illik az istenadta tehetségtől.
A gyerekek megélénkültek, s elhatározták, hogy emlékfalnak nevezik ki. Aki a nyaralóban megfordul, a falra felírja a nevét, hogy évek múltán is emlékeztessen a látogatására. Hangos társalgásra felébredtek Zsuzsiék is, kimentek a teraszra, aztán összeborulva nevettek. A jellegzetes fej nagyobb volt egy kocsikeréknél, hatalmas, kifejező szemekkel meredt a bámészkodókra. A kékesszürke óriási bajusz pedig jókedvre késztette az embert. Áldásukat adták a különös dekorációra, s kettesben bementek az ebédlőbe rendezkedni.
Norbi úgy látta, hogy nyilatkozásra megfelelő a lélektani helyzet, összeszedte bátorságát, megfogta Bea kezét, s elmentek a szüleik után. Péter éppen a kandalló rácsát próbálta fényesítés után visszailleszteni a helyére. Zsuzsi hívta a gyerekeket, amint betoppantak.
- Gyertek, nézzétek meg! Új korában sem lehetett szebb ez a kandalló. Ha szükséges, befűthetünk majd.
- Csak most ne, anélkül is betyár melegem van. Csavarni lehetne belőlem a vizet! - tréfálkozott Norbi. Mire beértek, megcsappant újra a bátorsága, de igyekezett úrrá lenni rajta. Az idegesség így is érződött a hangján, mikor folytatta- Beszélni szeretnénk veletek!
- Állunk elébe! – felelte Péter, s letette a rácsot – Halljuk, mi járatban vagytok?!
Norbi nyelt egyet.
- Arról van szó, amit már úgyis sejtetek, gondolom… Szóval, mi szeretjük egymást.
- Mindig is reméltük… - mondta Péter nevető szemekkel, s Zsuzsira kacsintott – Igaz, édesanya?!
- Igaz, bizony! – mosolyogta Zsuzsi, s ezúttal ő sem könnyítette meg a gyerekek dolgát.
- Na, igen, de most momentán nem testvéri szeretetre gondoltam… - motyogta Norbi, s nagyokat nyelt hozzá, aztán folytatta - Olyan másmilyenre, pontosabban!
- Milyen másmilyenre? – kérdezte Péter, s látszott rajta, hogy nagyon élvezi a helyzetet.
Norbi erősen vörösödött. Lenézett, mint aki a szőnyegen keresgéli a szavakat. Bea segíteni akart.
- Mondjam én?- kérdezte súgva.
Norbi begurult.
- Nem kell, majd mondom magam! Ne csinálj úgy, mintha hülye volnék. Ennyit csak ki tudok nyögni talán. Bocs. De a helyzet. Szóval, hogy is mondjam: Szerelemmel szeretjük egymást. Na végre, kint van!
Péterék nagyot nevettek, aztán nézték őket mosolygó szemmel, s hallgattak. A gyerekek zavarba jöttek, Norbi már ijedten mondta:
- Semmit sem szóltok?
- De! Örülünk neki. – mondta Péter, s újra hallgattak, mint akik várnak valamire.
- Akkor rendben! – felelte Norbi, s zavarában a kandalló felé fordult – Segítsek feltenni a rácsot?
- Ráér. Mást nem akartál mondani?! – kérdezte Péter még mindig mosolyogva – Nem akarod megkérni véletlenül?
Norbi vörös lett, mint a rák, s a fejéhez kapott.
- Bocs! Szóval, ha nincs kifogásotok ellene, összeházasodnánk. – mondta, s elhallgatott, mint aki jól végezte dolgát.
- A szabályos lánykérés hol marad?
Norbi most lett csak vörös igazán. Tiltakozón megpördült tengelye körül, miközben kiabálta :
- Na, ne! Ne tegyétek ezt velem! Legyen valami hasznom abból, hogy a családból nősülök. Különben is, Bea egy szóval sem mondta, hogy ilyesmire számít. Sőt! Azzal biztatott, hogy semmi az egész, csak elmondom, hogy szeretjük egymást, azzal vége.
Péter adta a szigorú lányos apát.
- De mi nem engedjük el, mert kijár mindegyik lányunknak, Bea is megérdemli. Halljuk!
- Igaza van édesapának, – kapcsolt Bea – kérjél csak meg szépen!
- Na megállj! -fenyegette Norbi tréfás komolyan, aztán kis töprengés után meghajtotta magát szertartásosan, s folytatta - Szüleink, édesanyám, jó apám, ezennel megkérem ennek a szószegő kis boszorkánynak a kezét!
Bea sikított, s megkergette Norbit az ebédlőben. Közben nevettek mindannyian, s Péter a fia segítségére sietett. Elkapta Beát.
- Állj, állj! Megkért! Azt nem írhatjuk elő, hogy mit mondjon közben!
- De boszorkánynak nevezett!
- Hiszen az vagy, egy édes kis boszorkány! – mondta Péter meghatottan, s magához ölelte. Csak aztán kérdezte - No és, teljesítsük ennek a fiúnak a kérését, kislányom ?
Bea szemében megcsillantak a könnyek.
- Ha nem ellenzitek nagyon...- mondta halkan, szinte bocsánatkérőn.
Péter felnevetett, s magához ölelte újra.
- Nem, persze, hogy nem ellenezzük! Csak éppen nyomatékkal arra kérünk benneteket is, hogy jobban vigyázzatok a kapcsolatotokra, mint tennétek hétköznapi módon. Egyiketeket sem akarjuk elveszteni, ha valami baj támadna köztetek.
- Nem fog, becsületszavamra ígérem! - mondta Norbi szép ünnepélyességgel.
- Ígérem én is, édesapa...-felelte Bea könnyes szemmel.
- Akkor a jó Isten áldjon meg benneteket! Adja, hogy hosszú, boldog házaséletet éljetek magatok, s mindannyiunk örömére.
Zsuzsi sírt. Nem szólt, csak bólogatott, s hol egyiket ölelte meg, hol a másikat. Aztán Péter karjaiban kötött ki. Hiszen ez is közös ünnepük volt, ha aggodalommal is járt, öröm volt mégis. Szívet-lelket melengető, szép öröm.
X/C
Zsuzsiék az ebédlőben beszélgettek Beáékkal. Meghallgatták későbbi terveiket, kicsit konyakoztak is közben, mikor megjelent Brigi arca a megnyitott ajtóban.
- Megjöttek Füredi Laci bácsiék!- kiáltotta izgatottan.
- Jézusom! – jajdult Zsuzsi nagyot.
Péter rohant, s menet közben rendelkezett.
- Zsuzsikám, itt várjatok Petivel a teraszon! A család tűnjön el az ajtók mögött. Én eléjük megyek. Petinek eszébe ne jusson bizalmasan üdvözölni Eszterkét, míg nem szólok!
A teraszról látták a két autót a nyaraló előtt. Pali ezúttal kiszállt, s elindult befelé. Eszterke is kiszállt a maguk kocsijából, futva ment a kerítésig, s segítségért kiabált valami olyasmit, hogy apja nagyon rosszul van.
Péter az udvar közepén találkozott össze a fiatal pappal, s rákacsintva mondta :
- Ügyes!
Biztos volt abban, hogy Laci nem talált ennél jobb ürügyet, s ment komótosan. Az autónál megsimította a rémült kislány arcát, beköszönt a hátsó ülésen ülő asszonynak, s a barátjához hajolt. Laci a kormányra dőlt, s furcsán vette a levegőt.
- Mi baj? – kérdezte Péter visszafojtott jókedvvel, de a következő pillanatban már nagyot üvöltött – Fiúk! Elvira, ide!
Füredi Laci valóban rosszul volt, félig-meddig eszméletlenül feküdt a kormányon. Rohant mindenki. Elvira, ahogy a lábai bírták, Zsuzsu az orvosi táskával szaladt, Zsuzsi a szívére szorított kézzel. Mentek a fiúk is, Petivel az élükön. Péter akkor már magához ölelte Lacit, s hangja meg-megbicsaklott, miközben mondta:
- Nem lesz semmi baj, Lacikám! Itt vagyunk.
Füredi Lacit kiemelték a kocsiból óvatosan, lefektették a fűre, s ott hajoltak fölé. Fürediné is kiszállt, távolabb ment, s odamondta foghegyről.
- Ingyen cirkusz!
Füredi Lacit visszahozta a méreg. Kinyitotta szemét, s nyögve mondta:
- Ha itt döglök meg, akkor sem hiszi el!
- Jól van, csak mérgelődj! – örvendezett Péter, s nyomta bele közben az injekciót. Elvira a vérnyomását mérte, Zsuzsu készenlétben guggolt mellettük, hátha éppen ő segíthet valamit. Elvira arca piros volt még a futástól, s még pirosabb lett a méregtől, ahogy meghallotta Fürediné gúnyos megjegyzését, s odamondta régi szokása szerint, kertelés nélkül.
- Összecsinálnád magad, ha hasonló cirkuszban volna részed!
Zsuzsi rápisszegett gyorsan, hiszen békítésre készült, hogy fogjon hozzá, ha Judit még inkább magvadul. Itt volt Laci komoly betegsége is, majdnem elvitte a szíve. Semmiképpen sem folytathatták útjukat, Juditot mindenképpen rá kellett bírni, hogy menjen be hozzájuk a nyaralóba. Lacit bevitték, s lefektették a zöld szalonnak keresztelt szobába. Ott mondta:
- Innen ötven kilométerre lettem rosszul. Éreztem, hogy baj van. Gondoltam, a kis madaramat padlógázzal még el tudom hozni hozzád. Ha rád bíztam, azt sem bánom, ha csengetnek.
Lánya iránt érzett szeretete, aggodalma adta hozzá az erőt, a kis madara iránt érzett felelőssége, ahogy Eszterkét nevezte. Szívének kedves volt ez a név. Takács Imrétől átvette, s átmentette a maga számára az egyik szeretett lényről a másikra.
Zsuzsi nem volt a szobában, ahogy Judit sem. Fürediné a nyaralón kívül maradt, a kocsi mellett cigarettázott, s biztos volt abban, hogy Lacinak semmi baja.
Eszterke rövid idő után Peti kíséretében kiment a szobából. Rohant az udvarra, s a ház sarkánál a falhoz dőlt sírva. Petinek eszébe sem jutott, hogy Judit megláthatja őket a kerítésen keresztül, de talán már nem is érdekelte. Ráborult Eszterre, s vigasztalta. Fürediné meglátta őket, s nem akart hinni a szemének. Fenntartásairól megfeledkezve berohant az udvarra, s nekitámadt a gyerekeknek.
- Mi ez itt?! – ordította – Eszter! Hogy jön ehhez ez a fiú?!
Zsuzsi sápadtan ment le a teraszról. Akkor már percek óta gyötörte magát az indulással, oda akart menni Judithoz, hogy könyörögjön akár, higgye el, hogy Laci nagyon beteg. Jöjjön be a házba, menjen oda az urához, hiszen csak Isten a tudója, hogy mit hoznak a következő órák, de annyira remegett, hogy húzta-halasztotta az indulást. Nem várhatott tovább. Odament hozzájuk, de egyelőre nem volt módjában megszólalni.
Eszterkének volt mondanivalója. A szelíd, máskor tapintatos kislány feldúlt arccal fordult anyjához, s sírástól elcsukló hangon kiabálni kezdett.
- Nem tudod, ugye?!... Nem tudod, mert semmit sem tudsz rólunk, a családodról… Nem tudod, hogy Petivel évek óta szeretjük egymást... Bujkálunk előled.... Ahogy azt sem tudod, hogy édesapa nagyon beteg. Hónapok óta kezelik a szívével, és megmondták, az izgalom megölheti... Nem tudod, mert téged úgysem érdekel... Téged csak a hülye előítéletei érdekelnek. A családod az nem!
Petihez borulva zokogott tovább.
- Eszter! – nyögte Fürediné elhűlve, s még inkább megdöbbent, mikor Zsuzsi gyengéden a vállára tette a kezét.
- Judit, beszélnünk kell! - mondta csendesen.
- Veled?! – kiáltott fel Fürediné felháborodott hangon, s lerázta Zsuzsi kezét - Veled nincs beszélnivalóm!
Peti odaszólt barátságtalanul.
- Pedig nem ártana, ha Judit néni haza akarja vinni Esztert!
- Tesséék?!- nézett rá Fürediné elképedve – Mi ez ?! Zsarolni akartok?!
- Eszünkben sincs, csak éppen ez az ábra! Tessék már megérteni, hogy elegünk van a bujkálásból. Szükségünk sincs rá. Felnőttek vagyunk, akkor házasodunk össze, mikor akarunk. Esztert feleségül veszem a közeljövőben, és nem csak azért, mert jön a baba.
Püff neki! Peti gondolatban az asztalra ütött. Fürediné felsikoltott, s a kezébe temette arcát. Ijesztő erővel tört ki belőle a zokogás. Hisztérikusan sírt, noha hihető bánattal, mert sejtették, hogy csapásként éli meg a hírt. Zsuzsi neheztelt Petire, csóválta a fejét, s intett a gyerekeknek, hogy hagyják magukra őket. Amint kettesben maradtak, megszólalt.
- Ne sírj, Judit!… Az életben sok minden másképpen van, mint gondolná az ember. A mi beleegyezésünket sem kérték hozzá a gyerekek, de szeretettel tudomásul vettük.
Fürediné úgy fordult Zsuzsi felé, mint egy fúria, s elképesztő váddal illette.
- Engeded, hogy szerelmeskedjenek? Engeded, mikor tudod, hogy testvérek?!
Zsuzsi hátrahőkölt, s elhűlve mondta:
- Ilyet még haragodban se mondj!
- Mered a szemembe mondani, hogy nem azok, mikor én tudván tudom, hogy mindketten Laci gyerekei ?!
- Félrebeszélsz!
- Tudom, hogy mit beszélek! Erkölcsi fertőben élsz. Még arra az aljasságra is képes vagy, hogy az igazságot elhallgasd, hogy a magad bűnét takarhasd. Az sem érdekel, ha a szerencsétleneknek miattad degenerált gyerekük lehet. A fiad majd megköszöni, ha van igazság a földön!
Zsuzsi szívén átsöpört a jeges fuvallat. Ez az asszony olyan váddal illette, melyet hirtelenében szinte lehetetlen elhárítani. Bajt okozhat később is. A gyanú berághatja magát a lelkekbe, megmérgezheti a gyerekek boldogságát éppen úgy, mint a maguk házasságát. Mindig úgy érezte, szilárdan hitte, hogy Péter úgy bízik benne, mint önmagában. Rétfalvi Iván viselkedése mégis nyugtalansággal töltötte el. Egy ilyen rettenetes vád ki tudja, mit okozna a lelkében. A gondolatra pánik vett rajta erőt. Érezte, hogy minden ereje elhagyja, s lélekben felsírt - Isten, segíts!
A fohász meghallgatásra talált. Új erőre kapott, s már kiabált maga is.
- Nem testvérek! Ez agyrém, Judit! Gyűlölsz, s még inkább gyűlölni akarsz. Ezért találsz ki őrültségeket. Értsd már meg végre, Lacihoz sohasem volt közöm!
- Nem igaz! A fiad Laci gyereke. Az uradra nem hasonlít, de Lacit formázza. Művészi hajlamát is Lacitól örökölte.
Zsuzsi a homlokához érintette ujját, mint aki azt mondja:"nem vagy te normális!" Aztán erőtlenül lehanyatlott a karja, s tehetetlen keserűségében sírva fakadt.
- Hogy vádolhatsz meg ilyen aljassággal ?! Petikém a nagybátyámra hasonlít. Ismerted Takács Imrét, tudnod kell, hogy így van. Tehetségét nagyapámtól örökölte. Hogy állíthatsz mást ? Istenem, hogyan ?!
A jóérzésű embert meggyőzi a látható bánat, Füredinét nem érintette meg. Kiabált újra.
- Ne tagadd, Zsuzsi, ne tagadd! Tudom, hogy Laci szeretője vagy.
- Sohasem voltam, soha! Az életemre esküszöm, hogy Péteren kívül máshoz nem volt közöm. Isten egy percig se éltessen tovább, ha most nem mondok igazat.
Füredinében megmozdult valami.
- Ezt nem kellett volna mondanod, gyerekeid vannak.
- Nem félek, mert igazat mondtam. Isten látja a lelkemet.
Fürediné vállai hirtelen megroggyantak.
- Ha nem volnál az uram szeretője, ölelkezés közben nem suttogja neved a fülembe.
Zsuzsi rábámult az asszonyra. Nézték egymást néhány pillanatig. Fürediné szemében bánat ült, Zsuzsi szemében őszinte csodálkozás. Olyan nyíltan ámult, hogy Füredinét elbizonytalanította. Megfordult, s elindult a kapu felé. Zsuzsi nem hagyta elmenni. Elindult utána, s azt tette most is, amit mindig, ha boldogtalan emberrel találkozott. Csendesen mondta :
- Átérzem a bánatod, rettenetes lehetett! Vigasztalt volna, ha tudod, hogy nem tapasztalatból beszél. Laci valamiféle álomvilágban él. Ezzel engem is sért. Megaláz. Nincs vele tisztában, hogy ilyet nem szabad tenni egy jóérzésű embernek?!
Füredinét a bizonytalanság valamennyire visszafogta. Így is ingerülten felelt.
- Laci, és a jóérzés ?! Na, erről mesélhetnék!
- Pétertől tudom, hogy vannak gondjaitok. De most félre kell tenni, Judit! A felesége vagy, vele élsz, szereted, ha fájt a botorsága. Ne gyűlöld most, hiszen komolyan beteg. Nem tudni, mit hoznak a következő órák. Menj be hozzá, Judit!... Menj be hozzá!
Fürediné megállt a kapuban, s fahangon mondta :
- Nem megyek. Téged inkább hiányol.
- Ne kezdd előröl! - kérlelte Zsuzsi - Értsd már meg végre, hogy régen nem rólunk szól a történet. Rólad, és rólam, a szerencsétlen gyanúsítgatásról, hanem a gyerekekről. Peti bátran szeretheti a kislányotokat, miattam a babának nem lesz baja. De mi elveszíthetjük őket, ha most képtelenek vagyunk túltenni magunkat a régi ellenségeskedésen.
- Nem bocsátom meg, hogy a lányomat is befontátok! - háborgott Fürediné újra.
- Kisdiák korukban nyílt egymásra a szemük. Nem kérték hozzá a mi beleegyezésünket sem.
- De ti tudtatok róla, előttem pedig eltitkolták.
- Ne csodálkozz, volt rá okuk. Egyébként, mi is csak abból jöttünk rá, hogy Peti rajzolgatta Esztert. Eleinte csak a füzetébe, aztán már mindenhova. Véletlenül tudtam meg azt is, hogy titokban, rendszeresen találkozgatnak.
- Itt nálatok, titokban ?!
- Tévedsz! Nálatok találkoztak.
- Nálunk ugyan nem. Ez is úgy igaz, mint a többi!
- Tényleg úgy igaz, mert valóban nálatok találkoztak. Valahol az udvarotokban, ahonnan rálátni a lányotok udvari szobaablakára. Ha Eszterke nem mehetett a találkozóra, virágot tett az ablakba.
Fürediné elképedve bámult Zsuzsira.
- Ahonnan rálátni az ablakra ?! Akkor csak a garázs padlásán találkozhattak. Ez őrület! Honnan tanult csalni az én gyerekem?!
- Rákényszerült, Judit… Ahogy majd rákényszerülnek arra is, hogy világnak menjenek, ha nem tudják másképpen elkerülni a családi békétlenséget. Hidd el, a huszonnegyedik órában vagyunk. Jól gondold meg, hogy döntesz, ha a lányodat nem akarod végleg elveszteni. Én a helyedben mielőbb beszélnék vele szépen, megértéssel. Lacihoz is odamennék, félretéve minden neheztelést.
Fürediné hangja felcsattant.
- Te könnyen beszélsz! Az én életem tette tönkre az örökös gyanú. Megmérgezte minden pillanatunkat. Laci szavát, cselekedetét más színben tüntette fele. … Ha nem voltál a szeretője soha, akkor merő képzelgés volt az eddigi életem?
Zsuzsi egyenesen a szemébe nézett, s komoly hangon, kertelés nélkül fogalmazott.
- Elvakultan akartad hinni, hogy én okozom köztetek a gondot. Csak magadnak tehetsz szemrehányást!
Fürediné úgy nézett az arcába, mintha kezdte volna belátni, hogy lehet igazság a szavaiban, s panaszosan felsírt.
- Úristen! Mit tett velünk ez az élet?!
Zsuzsi hallgatott. Többet mondott eddig is, mint szándékolta. Nem akart más embert faragni belőle, nem is hitte, hogy bárkinek is sikerülhet. Csak békíteni akarta, bevinni a házba, s ahhoz már a legjobb úton voltak. Valóban. Fürediné megtörölte a szemeit, s elindult befelé a nyaralóba.