Asszonysorsok. Megjelent regényeim blog változata

 X/A
         Péter derűs tekintete megvigasztalta, s nyugodtabb mederbe terelte gondolatait. Péter az emlegetett asztalkán dolgozik. Komoly levelezéseket folytat. A család mellett kollégákkal is levelezget, tudományos folyóiratokkal is. A hozzá írt gyakori, hosszú leveleiben beszámol a munkájáról, kedvteléseiről. Mostanában Florida történelmét tanulmányozza. Legutóbbi levelében megemlítette, hogy az állam virágvasárnapról kapta a spanyol nevét, 1512.-ben azon a napon szállt partra a spanyol hódító, bizonyos Ponce de Leó.
Ír könnyedebb témákról is, hogy ott akkor van a nyári főszezon, mikor nálunk tombol a tél. Az ottaniak szilveszterkor tömegesen ünnepelnek a tengerparton nyakig merülve a langyos vízben, s pezsgővel köszöntik az újesztendőt.
Barbi is szokta tudósítani az ottani életről. Főleg Miamiról, s környékéről ír, a Gold Coastról, az Aranypartról, Miami Beach-ről, a szórakozó negyed látnivalóiról. Beszámol a delfin- s vízi show-ról, a csodálatos parkokról. Hosszan mesél az arborétumokról, ahol őserdei körülmények között élő állatokat, oroszlánokat, kedves kis mosómackókat, óriáskígyókat látni. Emlegeti a papagájparkban ezer, s ezer számban élő, repülő vagy nézelődő szebbnél szebb madarakat. Beszámolt Cape Canaverről is, az űrközpontról, vagy Orlandóról, s Walt Disney-ről.
Rengeteg fényképet küld. Minden kirándulásukról ötöt-hatot, hogy maga is lássa, ne csak olvassa a leírtakat. Legutóbbi levelében Walt Disney-ben készült képeket küldte el. Valamikori álmaiban szerette volna elvinni ilyen helyre a gyermekeit. Barbi eljutott. Látta Csipkerózsika mesekastélyát, találkozott Hófehérkével, s a hét törpével. Szembejöttek vele a meseváros utcáján. Az egyik képen körülveszik Barbit a törpék, s Hófehérke mosolyogva áll mellette. Ez nem csak egyszerű jelmez. Ezeknek az embereknek ez a foglalkozása. Valóságosan a mesében élnek, törpe termetük miatt aligha találnának maguknak ennél jobb foglalkozást. Barbi szerint állandó otthonuk a mesebeli kis házikó.
Beszámol prózaibb dolgokról is, amiről mindenki tud Floridával kapcsolatban. Az óriás szállodákról, gyönyörű lányokról, az utakon száguldó meseautókról, s a parkokban napozó rengeteg nyugdíjasról, akik a kedvező éghajlat miatt telepedtek le nagy számban a napfény országában.
Barbiék olykor nagy kirándulásokat tesznek. Péter is biztatja rá, aztán aprólékosan beszámoltatja. Legutóbb messze mentek Miamitól, valami bozótszigeten jártak. Ádám kedveli az érintetlen területeket. Barbi lelkesen írt erről a kirándulásról is. A parton vízi ciprusok álltak a vízben, gyökereik között vízi csikók pörögtek. Látott a szigeten húsz - harminc méteres pálmákat, páfrányokat. A fényképek szerint csodálatos orchideás zugokra találtak az égig érő fák között, s ahogy Barbi írta, messziről hallotta az aligátorok rekedt ugatását. Kölcsönjachttal járták be a hosszú partvidéket. Fedélzetről piros flamingórajokban gyönyörködhettek magányos korallzátonyokon. Szép élményekben van részük. Örül, hogy legalább Barbinak megadatott. Kivételezett körülmények között élnek. Ádám egyik barátjának a szüleinél laknak egy Miamihoz tartozó szigeten, Biscaynon. Ez a sziget arról nevezetes, hogy a leggazdagabbak lakják. Például Nixon is ott vett villát elnöksége idején.
A barát szülei nagyvonalúak. Szenátor volt az apa, luxusvillájukhoz úszómedence, s hatalmas kert tartozik. A kertben király, s kókuszpálmák állnak, a díszsziklákat beborítja a spanyol moha, a virágágyásokban orchideák pompáznak mindenféle színben.
Elővette Barbiék fényképeit. Nézte a lányát, s sírt újra. Ezek a könnyek az öröm kifejezői voltak. Barbi gyermeket vár. Ádámmal madarat lehetne fogatni. Barbi meghatón írt a közös örömükről. Nézte a fényképen ahogy barnára sülve, kissé domborodó pocakkal sétál a szép kertben egyedül, egy másik képen Ádám öleli át, harmadikon a szenátorék társaságában vannak. Olyan hihetetlennek tűnik az egész. A lányuk ott él, ahol a világ leggazdagabb emberei, élvezi ugyanazt a luxust. Szegény Éva legszebb álmaiban sem remélhette, hogy kis unokája ilyen helyen, ilyen körülmények között fogan.
Barbi is ír az időjárásról. Gyakran emlegeti, hogy az áldott klíma nagyban segíti a gyógyulást, energiával töltődik fel a fáradt test, s erőre kap a lélek. Ádám is kipiheni hamar az európai fáradalmakat. Mindig örömmel olvassa a sorait, de neki többet mondanak helyszíni tudósításoknál.
Sírva fakadt újra: " Vajon Péter, az erős, energikus ember, hogy éli meg az örökös mozdulatlanságot ebben a napsütéses, cselekvésre késztető környezetben. Úristen, hogyan?!"
Általában titokban sírt. Ha észrevették a nővérek, a tanár másnap beült hozzá kimerítő beszélgetésre. A gyerekeket sem keseríthette. Így is megszenvedték már a tragédiájukat. Igyekeznek derűsnek látszani, de szemükből hiányzik az öröm csillogása. Árulkodnak a fényképek is, vagy az esküvői videók. Megadták a módját az esküvőknek, ünnepélyesen folytak a szertartások, sok barátjuk, jó ismerősük volt jelen.
A gyerekek szépek voltak. Lányaik, menyeik hosszú fehérben, a fiúk sötét öltönyökben álltak oltár elé. Kivéve Ádámot, fehér szmokingba öltözött. Pozíciójában szigorú követelmény az ilyenféle megjelenés. Ádámékról fényképes tudósítást írt két bécsi újság. Onnan jöttek a fotósok, videósok is.
Révházán nem volt ilyen felhajtás az esküvők körül. Helybeli fotósok dolgoztak, videókat a család készítette. A gazdaházban zártkörű vacsorákat tartottak, csak a közeli rokonság volt jelen mindegyik családból. Az asztalok körül vidám arcokat mutatnak a fényképek, vagy a videó, csak a közeli felvételeken látszik, hogy ott a bánat a szemekben. Akkor még közvetlen életveszélyben voltak, s ez rányomta mindenre a bélyegét. Zsuzsu éppen a múltkori látogatásakor mondta „ Sírtunk még evés közben is, csak igyekeztünk, hogy minél kevesebben lássák…”
Nyolc gyermekük mondta ki a boldogító igent, s nem lehettek ott. Áldásukat nem adhatták rájuk. Ahogy az unokák születésének sem örülhettek frissiben. Nem foghatták Brigi, vagy Bogi kezét, nem nyugtathatták Tomit, s Petit, nem láthatták aztán friss örömüket.
Péterrel nem szoktak erről beszélgetni a levelekben. Nem lehet arról írni, aminek a gondolata is fájdalmat okoz. Ha az ember üvölteni tudna a kíntól, ritkán beszél róla. Ahogy most is. Szájára tapasztotta tenyerét, hogy magába fojtsa a zokogást. Néhány fájdalmas hangot hallatott csupán, aztán mély levegőket vett, s jobban lett kicsit. Eltette Barbiék képeit, Péter fényképét is visszatette az asztalkára, s könnyekkel mondta : " Semmi baj, kedves, mindjárt összeszedem magam!"
Nem ment könnyen az ilyesmi, mostanában egyre tovább tartott. Most is forgatta pecsétgyűrűjét az ujján. Nézte a kék mezőben összefonódó rózsaág betűket, s eszébe jutott az a régen belezárt szívdobbanás. Két tenyerébe temette arcát, s fojtott zokogással sírta : " Isten, mit vétettünk ?!” Hányszor, de hányszor kérdezte már, s nem lelte meg a választ.
Ivott egy korty vizet, hátradőlt a párnán, s becsukott szemmel próbált megnyugodni. Arcán a keserű vonások lassan kisimultak, csak néhány könnycsepp árulkodott még az átélt kínokról. Aztán mozdult újra, mint aki képtelen sokáig nyugodtan maradni. Felült, s elvett egy könyvet az asztalkáról, s kinyitotta a képeslap jelzőnél. Füredi Lacitól kapta a lapot a tavalyi karácsony után. Laci meglátogatta Pétert Floridában, s aláírták mindketten.
Sóhajtva gondolt arra, hogy Füredi Laciék élete is megváltozott a balesetük következtében. Hozzájárult Judit alávaló cselekedete. Laci szerint az volt az utolsó csepp a pohárban. A gyerekek esküvője után elváltak. Judit kiforgatta az urát mindenből, megszerezte magának a közösen felépített házukat. Elérte, hogy Laci tulajdonrészét alacsony részletekben válthassa meg. Laci nem harcolt. Már mindenképpen szabadulni akart tőle. Úgy elmérgesedett köztük a helyzet, hogy köszönőviszonyba sem maradtak. Judit a lányára is megharagudott, mert Eszterke az apja pártjára állt. Velük sem tartja a kapcsolatot, kicsi unokáját sem látta még. Peti egyelőre megszabadult az anyósától.
Füredi Laci a legutóbbi látogatásakor azt mondta, Juditnak sok alávaló dolgot megbocsátott már, a maga vétkei miatt is. De azt a fajta aljasságot, mikor valaki alantas élvezetből szántszándékkal igyekszik tönkretenni mások életét, képtelen megbocsátani.
Laci azóta a gazdaházban lakik. Talán évekbe telik, míg eljut oda, hogy újra lakása legyen. Ha csak Peti ötlete nem segít a helyzeten. Azt fontolgatja, hogy megvesznek közösen egy eladó lakást a házban. Ez is háromszobás, ahogy az alattuk lévő volt, s apósát idővel felcsalják magukhoz. Talán Laci valóban felköltözik a gyerekekhez egy nap. Egyelőre ragaszkodik Révházához, de a támogatást megígérte a gyerekeknek. Azt mondta, beszáll a lakásba, ha Tomi, s papus segítségével sikerül Judittól nagyobb összeget szereznie. Amit eddig kapott, azt már elköltötte. Pétert saját költségén látogatta meg Floridában. Ádám ugyan Lacinak is felajánlotta a repülőjegyeket, de Laci önérzetesen elhárította. Azt mondta, a Riviérára meghívhatja arra a bizonyos pohár seritalra, de barátja betegágyához nem.
X/B
Sokszor töprengett azon, ki volt valójában a tragédiájuk okozója. Rádöbbent, hogy nem írhatja egyetlen személy számlájára. Rétfalvi Iván megjelenése az életükben baljós momentum volt. Akkor is az lett volna, ha akkor nem karamboloznak. Iván betegsége egyre inkább elhatalmasodott. Az ütközésük után elborult teljesen, azóta is zárt intézetben van. A temető halottasházából vitték el, ott várt rá. Nem mer arra gondolni, mi minden történt volna, ha Ivánék ott laknak Révházán. Baleset nélkül is nehéz idők vártak volna rájuk. Péter örök küzdelme, hogy távol tartsa  tőle, örökös éberség, hogy valahogy be ne jusson a gazdaházba.
Kénytelen volt belátni, hogy szerencsétlenségük is jó volt valamire. Szegény professzor ezt nem mondhatta el. Fia kudarcával nem tudott megbirkózni, összeroppant maga is. Elment a lányához meghalni. Elvira másodszor is elvesztette. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy Elvira nehezen talált magára.
Judit is vétkes volt a tragédiájukban, noha csak köztük akart bajt okozni. Ahogy Elvira mondta, Judit nyilvánvaló rosszindulata kellett ahhoz, hogy Rétfalvi Iván útközben napirendre kerüljön. Igazat adott Elvirának, de magát sem tudja felmenteni a tragédia létrejöttében. Megszegte a szabályt. Péternek beszélt Ivánról, noha tartott attól, hogy foglalkoztatja majd gondolatban. Péter is hibázott. Az életveszélyes kereszteződésbe figyelmetlenül hajtott be. Ahogy vétett az a szerencsétlen autós is, aki ittasan száz kilométeres tempóban akart átszáguldozni a magasabb rendű útvonalon, s az életével fizetett. Mennyi, mennyi minden kellett ahhoz, hogy az a karambol megtörténjen, gondolta merengőn. Megnézte Füredi Laci képeslapját újra, elolvasta a néhány sort, s Péter aláírását megsimogatta az ujjaival.
Felsírt benne a gondolat ” Ó, az a karácsony!” Addig nem ismert bánattal élte meg. Részben maga volt az oka. Boldogtalan helyzetében könnyíteni akart a családon. Két esztendő óta minden ünnepet látogatással töltik, fél napokat utaznak, hogy néhány órán át együtt lehessenek. Elhatározta, hogy mentesíti őket, töltsék mindannyian otthon a szentestét. Kegyes csaláshoz folyamodott. Beáék is készültek hozzá szenteste délutánján. Elvira, s Brigi is velük tartott volna az ikrekkel. Veronka mindannyiuknak szerzett szobát a faluban, s maradni akartak mindkét ünnepen. Megírta Beáéknak, hogy ráérnek első nap jönni, mivel Elviráék vele lesznek. Elviráéknak pedig azt írta, Beáékkal tölti a szentestét, maradjanak az anyósáékkal, ők se legyenek egyedül.
Így maradt maga. Az előző karácsonyt műtét utáni kómás állapotban töltötte. Azt sem tudta, hogy karácsony van. Akkor nem viselte meg. Nem sejtette, hogy sok erő, s bátorság kell a magányos ünnep elviseléséhez a boldog családi szentesték után. Nem mérte fel jelenlegi állapotát sem, s majdnem belehalt. Kilenc óra tájban eszébe jutott, hogy Péter is egyedül van. Füredi Lacit csak első napra várhatta. Barbiék nem lehettek vele, kötelező partira mentek. Amint belegondolt, hogy Péter egyedül, elhagyatottan fekszik a kórházi ágyán, szeretteitől távol, talán reménytelenül, kétségbeesetten, kiszaladt alóla a föld, párnája sarkát a szájába tömve zokogott hosszú órákon át.
A gyerekeknek is elrontotta az ünnepét. Beáék úgy döntöttek, mégis elindulnak szenteste délutánján, s a gazdaházban töltik az estét a nagyszülőkkel. Elviráék fogadták őket. Kiderült, hogy félrevezetett mindenkit. Mindannyian megijedtek, hogy sötét gondolatokkal maradt magára. Riasztották a szanatóriumot, s egymást. Veronka ott ült a szobájában reggelig, s őrizte neheztelőn. A gyerekek, kivétel nélkül mindannyian másnap autóba ültek. Jöttek azok is, akik csak a két ünnep között akarták meglátogatni, vagy újév napján. Könnyes szemrehányással állták körül az ágyát. Nagyon bántotta, s csak gyenge védekezése volt, hogy jót akart, kímélni akarta őket.
Alaposan elbánt velük az élet. Beleroppantak. Sokáig azt hitte, ezt nem álmodta meg. Kezdte hinni, hogy régi teóriája belemagyarázás volt az álmokba. Ha az álmok valóban képesek előre jelezni  eseményeket, ezt meg kellett volna álmodnia. Aztán egy nap eszébe jutott a pajtabeli álma, az álombeli villámcsapás.
Megrázó felismerés volt, s hinni kezdett az álmokban újra. Már biztos volt abban is, hogy balesetüket vetítette előre a hetekkel előbb jelentkező félelme is, amiről restellt beszélni még Péternek is. S, anyósa kesergése az út előtt. Azt mondta, szúr a szíve, valami rossz előérzet gyötri. Mind azt jelezte, hogy valami rossz történik velük. Rettenetes volt belegondolni, tudomásul venni. Azóta is gyötrődik miatta. Eleinte még segített vigasztalódni régi hite Isten világáról. Hitte, hogy a sátán műve volt, s Isten kegyelme balesetük túlélése. Egy ideje elbizonytalanodott a feltevésében.
Bejár a szanatóriumba a közeli templom papja. Olyankor szobáról szobára jár, vigaszt nyújt, gyóntat, áldoztat igény szerint. Sokszor időzik nála is. Sok mindenről beszélgettek már, szóba került a balesetük is, s őszintén elmondta a maga elképzelését Isten világáról, a sátán művéről, Isten kegyelméről. Az atya türelmesen hallgatta. Miközben beszélt, számított arra, hogy az atya helyteleníti majd az elgondolását, mint a hajdani apáca, kedves emlékű Szilárda, vagy reális módon azt feleli, hiba volt Péternek beszélni Ivánról, s ezzel elvonni figyelmét a vezetésről. Más történt. Azt mondta, nem lehet ilyen módon megmagyarázni az élet dolgait. Inkább azon gondolkodjon el, mit tett rosszul eddigi élete során.
Meglepődött a szavain, s boldogtalan szívvel mentegette magát. Mondta, hogy szeretet van benne mások iránt, s ebből adódóan igyekszik megbocsátó lenni azzal is, aki naponta próbára teszi türelmét. Az atya azt felelte, Isten előtt ez kedves, de nem érheti be ennyivel. Gyermekeitől elvárja, hogy többet tegyenek ennél. Belső szégyenkezéssel gondol rá, hogy védekezésül mondta Évát, s Kékesi Feriéket, az árván maradt hét kisgyermeket. Az atya válasza az volt, hogy rosszul ítéli meg Isten elvárásait. A révészt senki sem fizetheti ki előre néhány jó cselekedettel, aztán a maga örömére él a világban, elfoglalják a mindennapi teendői, Istenre csak hálaadón gondol, s így várja utolsó óráját. Amíg baj, s bánat van a világon, addig mindenkinek van feladata. Isten talán erre akarta figyelmeztetni, vagy valami másra, amiről megfeledkezik, de Isten számon tartja. Végül hozzátette, hogy tekintse vezeklésnek a történteket, s mihamarabb nyugodjon bele Isten akaratába.
Az atya minden bizonnyal jót akart, mert a belenyugvás is egyféle vigasz, s csak azt tette, amit a maga hite diktált, de benne elültette a bűntudatot. Zaklatott óráiban keresi, kutatja a büntetés okát. Tudnia kell. Meg kell értenie. Gyötrődött most is, mint elítélt börtöne mélyén, súlyos láncaiban, hogy legalább értse, tudja, miért kell elszenvedniük mindezt a nyomorúságot.
X/C
Egyre inkább hatalmába kerítette a keserűség. Ki tudja, hányadszor sírta már bele szobája csendjébe : " Úristen, mit vétettünk, mit ?! „ Mire mindezt végiggondolta, kicsúszott alóla a föld. Elvetette magát az ágyán, s zokogott hangosan, nem törődve azzal, ki hallja, ki sem. Meghallotta a reggeli váltás, s a szöszi nővér berontott a szobába hangos méltatlankodással.
- Mi ez a nagy sírás-rívás?! Talán bizony elfelejtettük megnyomni a csengőt időben. Csak nem vesz fel ilyen szokásokat? – kérdezte, s minden teketória nélkül felrántotta hátul a hálóingét, aztán elégedetten folytatta – Na, ezt megúsztuk! Hozom az ágytálat.
Zsuzsi úgy-ahogy magához tért, kínnal visszafordult fekhelyén, s szemeit törölgetve tiltakozott.
- Nem kell az ágytál! Ott még nem tartok, hogy megfeledkezzem magamról. Majd csengetek.
A kis nővér visszadugta az ágytálat a helyére, s csípőre tette a kezét.
- Akkor meg mi a baj?! Illik így ébredni ezen a szép napon? Ma van a szülinapja, gyönyörűségem! Jönnek a gyerekek, viszik diszkózni!
Zsuzsit mostanában gyakran kihozta sodrából az összevissza beszéd, most sem tudott mit kezdeni a szöszi szavaival. Még ahhoz sem volt ereje, hogy elmagyarázza, csak másnap lesz a születésnapja, s előbbre hozták a gyerekek praktikus okokból. Fahangon felelt.
- Szeretnék megmosdani.
A kis nővér közelebb húzta a tolókocsit, s élvezettel mondta:
- Akkor nosza! Rakja ki szépen a lábait.
- Nem tudom… - felelte csendesen. Egy idő óta rendre eljátszották vele ezt a megalázó játékot. Még Veronka is arról igyekezett meggyőzni, hogy csak tőle függ a mozdulat. A kis nővér is elemében volt.
- Hiszi a piszi! Csak akarnia kell. Sári lelkem is megmondta. Tudja, mert nagyon okos. Nem csak gyógytormász, doktor is!
Így mondta – gyógytormász! Zsuzsi nem találta viccesnek, hallgatott faarccal, a kis nővér parancsolón folytatta.
- Pattanjon ki, egy-kettő! Ne várja meg, hogy leráncigáljam. Viselkedjen felnőtt módjára, mert a tanár úrnak bepanaszolom.
Zsuzsi a szeme elé kapta a karját, s felsírt panaszosan.
- Ne tegye ezt velem, Magduska!
- Ne tegyem!… Ne tegyem! – dohogott a kis nővér, s mint aki újra feladta, Zsuzsi lábait kihúzta az ágy szélére, s folytatta – Jót akarunk mind, de magának hiába beszélünk. Ragaszkodik az ágyhoz, mint Janó bátyó a nagykabátjához.
Átemelte a tolókocsiba hangos nyögéssel, félig ráesett, s míg pihegett, szokott modorában folytatta.
- Legalább rám lenne tekintettel, gyönyörűségem! Maga miatt már harmadszor vették ki a vakbelem.
Zsuzsi normális helyzetben legalább elmosolyodik, de most inkább sírni, sikítani, futni volt kedve, de nem futhatott el, hiszen nem tudott a lábaira állni. Mint aki belátta, hogy nincs menekülés, hirtelen apátiába esett. Ült a kocsiban ölbe ejtett kézzel, némán. Beszélhetett a kis nővér már, amit akart. Tűrte, hogy kivigye a fürdőszobába, megmosdassa, felöltöztesse.
Más napokon mindezt maga végezte, a rokkant ember ragaszkodik ahhoz a kevéshez, amit maga is elvégezhet, most ez sem érdekelte. Rosszabbra fordult az állapota, talán önmagát is meglepi, ha foglalkozik vele. Így csak továbbra is fásultan ült a kocsiban. A kis nővér a kezébe vette a hajkefét.
- Ahogy sejtem, ma fésülködni sem fog… Na, ezt véletlenül nem bánom. Szívesen babrálok a hajában.- mondta, hozzáfogott, s folytatta gondtalan – Különlegesen szép haja van magának, gyönyörűségem, tudja-e?! Olyan, mint a selyem, isten bizony! Az enyém meg, mint a kenderkóc. De kár, hogy levágatta!
Zsuzsi hirtelen kiesett az apátiából, dühösen mozdult, s rávert a keretre az öklével. Mintha nem is Zsuzsi lett volna, a mindig szelíd, kedves teremtés. A kiszolgáltatott lázadása volt ez. Egészséges embernek is vannak rossz napjai, betegre gyakrabban jár rá a rúd. Főképpen, ha fájó pontját érintik. Zsuzsinak ilyen érzékeny pontja volt a haja. Míg kómában feküdt hetekig, Elvira felelősségére levágták. Azóta modern, rövid frizurát viselt, ami igen jól állt neki, de maga nem szerette, tükörbe sem nézett szívesen.
A kis nővér zokon vette a dühös mozdulatot, lecsapta a hajkefét az asztalra, s megemelt hangon mérgelődött.
- Magának ma semmi se jó! Mégis, mi baja van?
Zsuzsi magából kifordulva kiabálni kezdett.
- Mit gondol, mi baja lehet annak, akit huszonhárom hónapja ágyhoz köt a nyomorúsága?! Maguk meg viccelgetnek velem. Maga is, hogy diszkózni fogok… Annak mondja, akinek reménye sem lehet, hogy egyhamar hazamehet a családjához ?! Pattanjak ki az ágyból, hagyjam abba a dilit, viselkedjek felnőtt módjára. Gondolja, nem tenném meg, ha tudnám?! Boldogan megtenném, mert ez így nem élet. Ha ez magának nem elég, hozzátehetem legnagyobb fájdalmamat. Innen sok ezer kilométerre egy kórházi ágyon fekszik a kedvesem, az életem párja törött gerinccel. Talán már sohasem látom, s ebbe mindketten belepusztulunk. Ezek után meri még kérdezni, hogy mi bajom?
A kis nővér arca piros volt, hebegve kért bocsánatot, s kiszaladt a szobából.