Asszonysorsok. Megjelent regényeim blog változata

X/A
Sopronba jókor reggel indultak. Péter ezúttal engedékenyebbnek bizonyult, vihette mindenki a maga kocsiját. A három autó mellé felsorakozott Pali, Laci s Ádám kocsija is. A párok kettesben akartak autózni megint. Péter beültette magukhoz anyjáékat, s Mariskát. Elvira a professzorral Kékesi Laci kocsijába ült be. Zsuzsu hívta őket. A fiú könyörgésére elfogadta a társaságát, de nem akart kettesben maradni vele. Tomi vitte Petit, s Brigit. Csendesen örültek, hogy ők is magukban maradhattak, a fiatalság szabadabbnak érzi magát, ha az idősebb generációra nem kell tekintettel lenni.
Amint nekilódult a hat autó az útnak, Bea megjegyezte:
- Annyira nyilvánvaló már a kapcsolatunk, hogy nem várhatunk tovább. Édesék elé kell állnunk.
- Csakhogy belátod végre! Még ma beszélj velük, csillagocskám!– örvendezett Norbi, s vidáman szlalomozni kezdett a sor végén.
- Egymagamban?! Na, nem! – ábrándította ki Bea – Majd együtt állunk elébük, pofikám!
Norbi fancsali képet vágott, s abbahagyta a szlalomozást.
Barbiék is beszélgettek. A lány gonddal mondta :
- Az este elhamarkodottan döntöttem. Családoddal találkozni annyi, mintha igent mondtam volna házassági terveidre. Arra kérlek, még véletlenül se tekintsd így. Megmondtam már, hogy köztünk nem lehet szó házasságról. Be kell érnünk ezzel a kellemes közös nyaralással, amiről tudjuk, hogy hamarosan véget ér.
Ádám eltökélt volt a maga akaratában, s most kicsit bizakodóbb is, azt mondta :
- Ennek ellenére abban az édes reményben ringatom magam, hogy ennél jobban vonzódsz hozzám, és meggondolod magad. Barbikám, értsd meg, már nem tudok, és nem is akarok nélküled élni!
- Nem gondolhatom meg magam. Nem fordíthatok hátat eddigi életemnek. Mindennek, amiben eddig hittem, ami eddig mindennél fontosabb volt. A családom, a munkám, az a biztos hitem, hogy a helyemen vagyok az életben.
- Tudom, hogy komolyan hiszel a munkádban. Azt sem kétlem, hogy éppen hozzád hasonlókra van szükség ott, ahol sok, boldogtalan, eldobott gyermek várja az emberi szót, de nekem is szükségem van rád. Egyedül csak rád, nélküled én is reménytelenül boldogtalan leszek.
- Ne kényszeríts olyan lépésre, amiből egyikünknek sem lehet öröme. Az ember nem lehet boldog, ha kényszerből feladja a hivatását. Egy boldogtalan, célt vesztett ember pedig nem tudja boldoggá tenni a társát.
- Ezzel a nyilvánvaló igazsággal nem lehet vitába szállni. Márpedig én nem adhatom fel, mert ezen áll vagy bukik a további sorsom. Meg kell téged győznöm arról, hogy az ember életében legalább ennyire fontos a magánélet, a ragaszkodó társ, a szerelem ... Vagy nekem nincs jogom erről beszélni, mert engem ezzel az alkattal, fizimiskával mégsem lehet szeretni ?! ...- mondta úgy, mint aki már nem mer hinni abban, amit a csárdában hallott ettől a lánytól.
- Jól tudod, hogy nem erről van szó! Ne kényszeríts arra, hogy udvaroljak neked. - bosszankodott Barbi.
- Így akarsz kitérni ...- búsult a fiú.
- Nem akarok kitérni, de már sokszor mondtam, hogy semmi gondom a külsőddel! Te egy nagyon kedves mackó vagy... Ádám, ne gyötörj! Értsd meg az indokaimat, és örüljünk annak a néhány napnak, amit még együtt tölthetünk.
- Aztán pedig elküldesz!
- Nem teszem könnyű szívvel.
Ádám nem volt hajlandó tudomásul venni Barbi hajtogatott indokait, egyre inkább úrrá lett rajta a kétségbeesés.
- Egy percig sem vádollak azzal, hogy csak játszottál velem. Már tudom, hogy melegszívű vagy, ezer dologból tudom. Ahogy azzal is tisztában vagyok, hogy megpróbáltál elfogadni. Nem a te hibád, hogy nem sikerült. Bennem van a hiba. Engem nem lehet szeretni. Már tudom. Csak azt nem tudom, mit kezdjek eztán az életemmel ?! - mondta a fiú könnyekkel a hangjában.
- Tévedsz, Ádám! Téged nagyon könnyű elfogadni, … - mondta Barbi halkan, s a folytatásba beleremegett a hangja - Az is tévedés, hogy téged nem lehet szeretni. Hidd el nekem, hogy lehet. Magamról tudom.
- Mit mondtál?! – kiáltotta a fiú, s magáról megfeledkezve elengedte a kormányt, hogy magához ölelhesse. Ez a mozdulat majdnem az életükbe került. A kocsi leszaladt az útról, egyenesen egy méretes fának. Barbi sikított, Ádám alig tudta megfogni a járművet. Egy méterrel álltak meg a fa előtt. Barbi zokogott, Ádám remegő hangon mondta:
- Istennek még terve van velünk… - s magához ölelte a zokogó lányt. Barbi elfogadta a vigasztalását, elfogadta a csókjait is, félig önkívületben, mint aki boldog, nagyon boldog, hogy nem esett bajuk, hogy életben maradtak.
Minden kocsiból elhűlve nézték az útról leszáguldó autót. Bevágták a féket, szerencsésen megállt a konvoj. Rohantak hozzájuk. Péter felrántotta az ajtót, s a könnyesen ölelkező párra üvöltött.
- Mi a nehézséget csináltok?!
Kiszálltak a kocsiból, Ádám magához fogta Barbit, s mint aki magyarázatot akar adni, azt mondta:
- Péter bátyám, feleségül kérem Barbarát!
- Tesséék?! – döbbent meg Péter – Normálisak vagytok?!
A körülöttük állók felszabadultan nevettek, végül Péter is elnevette magát. Peti felnyerített vidáman.
- Isten az atyám, ez járvány! Megkapjuk sorra, mint gyerekkorunkban a bárányhimlőt.
- És mentek fának, falnak bolond fejjel mind! – mondta Péter visszatérve rosszkedvéhez, s bosszús hangulatban indult vissza a konvoj élére.
Ádám egyelőre nem kapta meg Barbi kezét. A lány most sem biztatta, de valami mégis változott közöttük. Mikor nagy nehezen visszatértek az útra, úgy alakult, hogy a konvoj elejére kerültek. Lehúzódtak, s hagyták elmenni a többieket. Ádám megint a karjaiba zárta Barbit. A gyerekek hangos dudaszóval jelezték, hogy látják, amit látnak, de a csóknak nem tudtak véget vetni.
Pali finom mosollyal nyugtázta a történteket, s megjegyezte:
- Megelőztek bennünket. De sebaj, Boglárkám! Majd behozzuk a lemaradást...Vasárnap délután én is megkérlek. Bejelentenél ?
Bogi ijedten nézett rá, Pali felnevetett.
- De hiszen tudod, hogy ez a leghőbb vágyam?! Ne félj! Nem lesz semmi baj, örülni fognak mindkét oldalon.
- Édesanyád is, ha megtudja majd, hogy milyen hamar akarod az esküvőt?!
- Berzenkedni fog, tisztában vagyok vele. Szerinte illene várnunk egy-két évet, de abból semmi sem lesz. Legszívesebben vissza sem engednélek Révházára.
Elhallgatott, s csendben voltak egy ideig. Pali nyugodtan vezetett, Bogi az utat figyelte. Nem néztek egymásra, mint akik érzik, határvonalhoz érkeztek, s tudják, még nem léphetik át ezt a vonalat. Aztán mozdultak mégis. Szinte egyszerre fordították egymás felé a fejüket. Arcukon gyengéd mosoly ült, s szemükben csillogott az öröm.
Tekintélyes szálloda-étterem parkolójába álltak be sorra, s Péter gyors eligazítást tartott.
- A szálloda halljában találkozunk egy órakor. Itt foglaltam szobát édesanyáméknak is délutáni pihenőre. Mindjárt utána is nézek, hogy rendben van-e… Egy órakor ebédelünk, aztán szervezhetünk közös programot is. Palikám, ahogy mondtam, tizenegykor várunk az ügyvédnél! Édessel addig mi vásárolni megyünk. Most mindenki menjen arra, amerre akar… Mindenkinek van társasága?
Brigi sóhajtott.
- Megyek Petiékkel, de délután jó volna felmenni a Tűztoronyba.
- Majd mi felviszünk még délelőtt, – ajánlkozott Tomi nagylelkűen – csak ne légy már ilyen búvalbélelt.
Péter elégedetten ropogtatta meg fia vállát, s elmentek Zsuzsival. Elviráék is indultak Erzsiékkel, s Mariskával. Templomokat, múzeumokat akartak látogatni. A lepkegyűjtő professzor a bélyegmúzeumot emlegette. Azt mondta, a lepkék mellett a bélyeggyűjtés a másik hobbija. Szívesen osztályozza az apró remekműveket, bár kétségtelen, a lepkegyűjtésben nagyobb élvezetet talál.
Peti nevetve súgta a többieknek :
- Mert a bélyeg aprónak apró, de nem repül!
Nevettek fiatalok módjára. Csoportba verődve álldogáltak, Bea belekarolt Norbiba.
- Mi is lelépünk, pofikáim! Egykor találkozunk…Báj, báj ! - mondta, s elmentek összekapaszkodva.
Bogiék is elköszöntek, várta őket a baráti család. Mentek illendőn, aztán pár lépés után Pali megfogta Bogi kezét.
Mosolyogva néztek utánuk. Ádám közben a slusszkulcsot forgatta.
- Indulhatunk mi is? – kérdezte Barbit némi nyugtalansággal.
- Ha már így megúsztuk… - felelte Barbi csendesen, aztán a többiekhez fordult, s idegesen felnevetett – Higgyétek el, pár pillanatig azt hittem, felcsavarodunk a fára!
- Akkorákat ugrált a kocsitok a zsombékokon, hogy mi azt hittük, átrepültök a fa felett! – tréfálkozott Tomi, de arcán látszott, hogy nem igazi a jókedve. Megölelte Barbit, s hozzátette – Nagyon megijedtünk! Marha mázlitok volt, tudjátok ?!
- Tudjuk! – mondták egymás kezét megfogva, s elmentek a kocsihoz.
Brigi is indult a két fiúval. Még mindig látszott rajta a kedvetlenség, de Petiék nem hagyták annyiban. Felváltva bizonygatták, hogy nekik öröm a társasága, kihúzzák magukat, hiszen csuda mód csinos. Végül Brigi már kacagott, s egyszerre karolt bele a két fiúba.
Mozdultak Kékesi Laciék is, elindultak a parkolóban álló kocsi felé. Zsuzsu megszólalt.
- Cukorka néni messze lakik?
- Egy sóhajtásnyira. Menjünk gyalog? – kérdezte Laci, s megállt. Szívesen andalgott volna Zsuzsuval, s kissé rekedten folytatta - Örömmel gyalogolnék veled. Anno gyakran ábrándoztam ezeken az utcákon, hogy majd egyszer veled sétálok itt kéz a kézben.
Zsuzsu kedvetlenül azt felelte, hogy felőle mehetnek gyalog is. Elindultak, s Laci finoman, félve megfogta a kezét. Zsuzsu elvonta a kezét s figyelmeztetőn mondta :
- Megállapodtunk valamiben. Ne feledkezz meg róla.
- A kistestvér kezét sem foghatom meg? - kérdezte Laci kedveskedő hangon.
- Ideje volna eldöntened, hogy kinek tartasz. Kistestvérnek, vagy annak a lánynak, akitől szerelmet remélsz. Ha mégis inkább a kistestvérhez ragaszkodsz, akkor csak kérdezz ilyet máskor is nyugodtan!
Laci a hajába túrt, mint aki azt gondolja, ha megfeszül sem tud Zsuzsu kedvére tenni. Sóhajtva felelt.
- Eddig te ragaszkodtál a kistestvér státuszához. Most fogalmam sincs, mit gondoljak. Miért mondod azt, amit mondasz.
- Emlékeztetni akartalak arra, hogy kényszerű köztes helyzetben vagyunk, de úgy is felfoghatod, hogy két külön személyről van szó!
- Oké! Akkor játszunk egy kicsit. Mesélj nekem róluk. Nagyon szeretném tudni, melyikük hogyan érez irántam. Melyikük szeret jobban ?- mondta kissé vidámabban, de Zsuzsu lehűtötte.
- Nem biztos, hogy jó játék volna!
- Pedig azt remélem.
Zsuzsu bánatosan sóhajtott.
- Rendben van. De ne feledd el, hogy te akartad: A Tökmag bálványozott, rajongott érted, de az még nem volt szerelem. Nem ábrándozott csókról, ölelésről, ártatlan érzésekkel akart a feleséged lenni. Ha meggondolom, az nem volt több, mint mikor a kisfiú azt mondja az anyukájának, hogy elveszi feleségül, ha nagy lesz.
Laci arca elborult.
- Ha most azt hozod ki belőle, hogy csak ennyi maradt meg benned irántam ?!...
- Ez csak a kistestvérre vonatkozott.
- Remélem is, és Zsuzsuval mi a helyzet ? Szeretném, ha komolyan válaszolnál, játék nélkül.
- Akkor sem lesz sok örömöd benne, de rendben!...Ha jól emlékszem, tizenhat éves korom táján szerettem beléd szerelemmel. Olyan szerelemmel, hogy sokszor úgy éreztem, levegőt sem kapok, ha nem vagy a közelemben. Minden boldogsággal töltött el, ami veled volt kapcsolatos, még a tárgyaid érintése is. Például, inkább fáztam télen, de nem váltam meg a vékony bélésű bőrdzsekidtől, és sorolhatnám... Azt hiszem, én valóban az anyám lánya vagyok, ahogy mondani szokták otthon, lélek a lelkéből, mert úgy, de úgy szerettelek, hogy bármit tehettél volna velem, bármit!
- Zsuzsukám, kicsi szívem ...- nyögte Laci, s ölelte volna magához. Zsuzsu elhúzódott. Hangja messziről jött.
- Két esztendőn át tartott az a gyönyörű állapot. Tudtam, hogy itthon leszel a ballagásomkor. Akkor reggel akartam bevallani neked. Percekkel előtte bejelentetted Ginát. Ne érezd át soha azt, amit én éreztem akkor! De nem ez volt a legfájdalmasabb. Pár hét múlva véletlenül megtudtam, hogy hozzájuk költöztél. Szerencsére otthon voltam éppen, édesék közelében, másképpen nem élem túl. Te Ginával éltél aztán, bennem pedig közben csendesen halódott a szerelem.
- Ezt ne mondd, mert kilépek az első autó elé!
-Te akartad tudni, hogy mi a helyzet. Ha beérted volna azzal, ami eddig elhangzott köztünk, jobban jársz!
- Muszáj beszélnünk róla, mert kezdek becsavarodni.
- Egyikünknek sem könnyű. Ha hozzám érsz, még nehezebb. Kértelek, hogy adj időt, de mindig megfeledkezel róla. Hol csókot lehelsz a hajamra, hol a kezem akarod megfogni a kistestvér ürügyén.
- Szeretlek, őrülten szeretlek! Nem bírom ki, hogy ne érintselek meg.
- Pedig muszáj. Megmondtam, hogy bizonyosság kell, és idő arra, hogy kitisztuljon bennem valamennyire a dolog. Összezavarodtam. Semmibe sem vagyok biztos. Még abban sem, hogy segít rajtunk, hogy itthon vagy. Attól félek, hogy késő, s egy napon menthetetlenül vége lesz annak az érzésnek, ami még bennem él irántad.
Laci a fejéhez kapott.
- A végén beleőrülök majd, meglátod! Rettenetes dolgokat mondasz. Ha nem tudom bebizonyítani, hogy valóban szerelemmel szerettelek mielőtt elmentem, továbbra sem hiszed el, hogy Gina csak menekülés volt, szerencsétlen önbecsapás. Végleg meggyökeresedik benned a gyanú, hogy tudtam, láttam a vonzódásodat, de nem érdekelt. Elmentem érzéketlenül, s más lány karjában kerestem az örömöket. Zsuzsukám, ha nem tudom bebizonyítani az évek óta tartó szerelmemet, akkor sem hiheted ezt rólam. Egyszerűen nem hiheted! Nem teheted meg velem, kettőnkkel. Érted, Zsuzsu, érted ?!
- Hagyjuk abba, Laci! Beszéltünk már róla eleget. A többit bízzuk az időre.
- Nem lehet. Nem fogom némán, ölbe tett kézzel várni, hogy miképpen dönt a sors - élet, vagy halál ?! Ha kell, naponta elmondom százszor, hogy igenis, szerettelek, ahogy most is szeretlek, de nem tudtam kezelni a helyzetet. Tévesen értelmeztem a dolgokat. A többi csak szerencsétlen következmény volt, beleértve Ginát is. Tudom, hogy irgalmatlanul sokat szenvedtél, de én sem voltam boldog, bármit is gondolsz. Hogy lehettem volna az, amikor tudtam, halálpontosan tudtam, hogy nem azzal élek, akit szeretek. Akit egész lényemmel, szívemmel-lelkemmel szeretek.
Az utolsó szavakat már nyilvánvaló fájdalommal mondta. A kistestvér megszánta, s mozdult volna vigasztalón, de Zsuzsu képtelen volt rá. Nem tehetett róla. A lelke döntött így.
X/B
Megérkeztek egy ódon ház második emeletére, s Laci becsengetett. Öregesen remegő hang válaszolt örvendezve az ismerős csengetésre. Töpörödött kis öregasszony nyitotta az ajtót.
Laci a karjaiba kapta, az idős hölgy nagymama módjára csókolta meg arcát jobbról, balról, s közben hangosan örvendeztek. Zsuzsu mosolyogva nézte közös örömüket.
Aztán rákerült a sor, de mielőtt Laci bemutathatta volna, Cukorka néni hevesen tiltakozott.
- Egy szót sem! Szép is volna, ha a Tökmagra nem ismernék rá azok után, hogy éveken át törölgettem a fényképét az íróasztalodon… Isten hozott, angyalkám! Az életben még csinosabb vagy, és megnőttél közben. Boldog ez a zsivány, igaz?! Mondtam is neki annak idején jó néhányszor, hogy a kis Tökmag egy napon kezébe veszi majd az életét. Így lett-e?!
Zsuzsu belepirult a szavaiba, s kedvesen azt felelte, hogy a sors gyakran határoz az ember helyett. Cukorka néni beérte vele, mehettek beljebb. Leültek egy asztal mellé, Cukorka néni aprósüteményt tett eléjük, maga is leült, s Lacit faggatta : hol él, mivel foglalkozik.
Zsuzsu közben töprengőn nézett maga elé. Alig hallotta a beszélgetésüket, az aprósüteményből is mélázva evett. Nem tudta túltenni magát az imént hallottakon. Az idős asszony úgy beszélt, mint aki biztos a dolgában. Ez azt jelenti, hogy Laci valóban szerelmes volt belé ?! Annak kellett lennie, ha fényképét ott tartotta az asztalán, akkor csakugyan fontosabb volt mindenki másnál.
Kezdte belátni, hogy megkapta azt a bizonyítékot, amit kívánt. Magában azt is elismerte, hogy Laci ügyesen döntött, mikor arra kérte, hogy kísérje el egykori szállására. Alighanem Cukorka néni volt az utolsó reménye, s bejött a számítása. Attól nem tartott, hogy megbeszélt jelenetnek volt tanúja. A nyaralóban nem volt telefon, Laci nem járt a községben, nem mozdult ki a nyaralóból, nem szervezhette meg. Nézte Lacit bepárásodott szemekkel, s közben valami helyére került a lelkében, de még nem tudatosult benne igazán.
Barbi csendesen ült Ádám mellett, miközben robogtak a Lőverekbe vezető, villákkal, családi házakkal szegélyezett hosszú úton. Még mindig valami nagy bizonytalanság volt benne. Nem tudta, hogy mit gondoljon magáról. Mintha hirtelen minden összekuszálódott volna a fejében. Amiben néhány órával előbb még egészen biztos volt, noha fájt a szíve döntése miatt, most valahogy háttérbe szorult, s csak az lett a fontos, hogy élnek, s együtt vannak. Nagyon fontos lett. A gondolatra nyugtalanul vert a szíve. Egy idő után megkérdezte :
- Tudja a családod, hogy jövünk?
- Nem tudják, – vallotta be Ádám – kész helyzet elé kell állítanom őket.
- Nem értem. Miért?
- Erre kényszerít a viselkedésük. Ha előre bejelentem, nem adnak módot a találkozásra. Márpedig azt akarom, hogy találkozzatok.
Barbi teljesen elképedt.
- Most alaposan megnyugtattál. Megmagyaráznád érthetőbben is ?!
Ádám arca elborult.
- Sajnos, az én családom fenemód rongyrázó. Csak a legfelsőbb körökből fogadnák el a választottamat. Arisztokratikus gőgből mással ellenségesen viselkednének, noha semmi alapjuk rá. Régebben sem volt, az elmúlt esztendőkben pedig még annyi sincs. Valójában a nagybátyám, s az én bőkezű támogatásomból élnek.
- Állj meg!
- Szó sem lehet róla. Azt akarom, hogy ismerd meg őket. Nemcsak azért, mert ők a családom. Főképpen azért, mert látnod kell, hogy milyen rideg családi környezetben élek. Akkor megérted majd, hogy mit jelenthet nekem az őszinte, érdekmentes szereteted. Megérted azt is, hogy eddig fájó magányban éltem, amit nem enyhíthetett kivételezett anyagi helyzetem sem. Értelmet csak a te szereteted ad hozzá. Amióta tudom, már képtelen vagyok elfogadni az eddigi életem.
- Megértem anélkül is, hogy botrányos helyzetbe kerüljünk. Nem megyek hozzátok!
- Muszáj, Barbikám! Más a szó, és más a tapasztalat. Nem hallgathatom el, hogy kellemetlenkedni fognak, de észre se vedd, mert nem függünk tőlük. Nekik kell a barátságod keresni, ha nem akarnak szerényebben élni, mint most.
Barbi már minden idegszálával tiltakozott a találkozás ellen, szinte kiáltotta :
- Állj meg, Ádám, vagy kiszállok menet közben!
A fiú nem hátrált meg, elszántan mondta :
- Nem állok meg. Ha mégis, csókkal fojtom beléd a tiltakozást. Ezen túl kell esnünk.
Barbi a két tenyerébe temette arcát, s felsírt tehetetlenségében.
- Ne tedd ezt velem!
Ádám leindexelt, leállt, s gyengéden a karjaiba zárta.
- Ne ess kétségbe, nagyságrendekkel értékesebb ember vagy náluk!
- Nem akarok találkozni velük. Megaláznak, nem tudnám elviselni.
- Nem engedem, hogy megalázzanak. Vita lesz, veszekedés is akár, de odáig nem vetemedhetnek, hogy téged bántsanak. Ha megpróbálják, kegyetlen leszek.
- Ne menjünk, Ádám, kérlek!
- Figyelj rám, kicsi szívem! Nagybátyám miatt sem kerülhetjük meg ezt a találkozást. Andor ragaszkodik apámhoz, noha csak féltestvérek. Egy anyjuk volt, de nem éltek közös családi otthonban. Apám az apjával maradt itthon, Magyarországon. Egyiküknek sincs másik testvére. Innen a ragaszkodás. Elvárja, hogy legalább szemre elfogadható legyen a kapcsolatunk. Ott legyenek az esküvőmön, házasként is érintkezzünk velük. Muszáj találkoznotok!
- Ne beszélj házasságról, nem akarom!
- Amikor ez a leghőbb vágyam!
- Kétségbeejtőn erőszakos vagy. Még jobban összezavarsz vele. Rám kellene bíznod a végső döntést. Ahogy azt is, hogy akarok-e találkozni a családoddal, vagy nem...- mondta Barbi kesergőn.
- Életbe vágón fontos, Barbikám!
- Nem látom be, miért ?! Ha egyszer úgysem fogadnának el, a nagybátyád kikötését sem teljesítheted. Márpedig azt teljesítened kell, mert tőle függtök mindannyian.- mondta Barbi vitatkozó hangon, mert feltett szándéka mellett is keserítette a megtudott áldatlan helyzet.
Ádám magyarázott újra.
- Magam már független vagyok. Van saját vagyonom, abból is megélhetünk rendesen. De kétségtelen, Andornak sokat köszönhetek. Említettem már, az egyetlen fia lezuhant néhány éve a magánrepülőjével. Andor nekem adta a megszerzett javait. A nizzai villát, a párizsi, londoni, bécsi lakást, s sorolhatnám. Én követem majd a vállalat élén, ha visszavonul. De nem adtam el a lelkem!
- Ha szüleid nem fogadnak el, nagybátyád is ellenezni fog. - mondta Barbi, megfeledkezve feltett szándékáról.
- Válasszuk ketté a dolgot. Andornál van szavam, figyelembe veszi az akaratom. Nálad még reményem sem lehetett, mikor már beszámoltam rólad. Elmondtam a találkozásunkat. Azt felelte, a helyemben ő is megnézné azt a kislányt alaposabban ... Ami pedig a szüleimet illeti, jobb belátásra térnek idővel, mert rádöbbennek majd, hogy ezt kívánja jól felfogott érdekük. Rongyrázásuk se zavarjon. Ahogy mondtam, semmi alapjuk rá. Apám sima minisztériumi beosztott volt, anyám titkárnő egy kutatóintézetben. Amúgy vidéki tanító lánya csupán. Ezt nem persziflázs mondom, szerettem a nagyszüleimet. Nővéremet, s engem ők neveltek nyolcadikos korunkig. Ági azóta változott, hogy szüleinkkel él. Emlékszem, kiskoromban még egészen normális volt, de mostanság kibírhatatlan. Van egy Cili nevű elválaszthatatlan barátnője, összhangban rázzák a rongyot. Bécsben élnek férjeikkel, mindkét férfi a cég alkalmazottja, amúgy jelentéktelen sakkfigurák. A házasságnak köszönhetik az állásukat. Most nálunk van az egész díszes társaság. A maga valóságában ismerheted meg családi helyzetemet.
Barbi szomorúan nézett maga elé. Rettenetesen riasztotta a látogatás. Álmában sem gondolta volna, hogy ilyen nehéz helyzetbe kerül, de lassan átérezte a fiú keservét, s beletörődőn sóhajtott.
- Rendben van, menjünk, de minden kötelezettség nélkül.
- Köszönöm! – felelte Ádám látható megkönnyebbüléssel, s indított.