Asszonysorsok. Megjelent regényeim blog változata

 X/A
      Ebben az időben a gyermekek már nem emlegették a szüleiket. Zsuzsi örült, de valahol a lelke mélyén mégis fájlalta az élet fonákságát. Néha szomorúan arra gondolt, így felejtenék el őt magát is azok, akik most szeretik. Péternek nem voltak efféle gondolatai. Jótékony feledésnek nevezte, s emlegethette végre az elhunyt barátaikat szíve szerint. Gyakran beszélt Kékesi Feriékről a gyermekeknek anélkül, hogy bármelyik szemébe beköltözött volna a nyugtalanság.
Zsuzsi is kivihette magával őket a temetőbe. Látogatták a családi sírokat, vagy ahogy Zsuzsiék mondták, barátaik, és Imre sírját. Mikor megálltak Imre szép fekete márványkeresztjénél, a gyermekek hallották, hogy Zsuzsi suttogja: „Itt vagyunk, édes-drágám…”
A tökmag Zsuzsunak megtetszett az elnevezés, s édesapját egy naptól édes-drágámnak kezdte szólítgatni. Ezúttal a többiek nem utánozták, meghagyták a Tökmagnak ezt a kiváltságot. Nem volt ennek semmi köze ahhoz, hogy vér szerinti gyerekei voltak-e szüleiknek vagy sem, ilyen gondolatok nem foglalkoztatták őket, ez a kivételezés a legkisebbnek járt ki.
Idővel mégis érinteniük kellett a témát. Ahogy a gyermek megtanulja születési adatait, Zsuzsiék is úgy tanították gyermekeiket, mind a kilencet. Mindegyiket a maga származása szerint. Megtanulták, mint adatot. Péterék tudták, eljön majd az idő, mikor a nevük miatt kérdéseket tesznek fel. Zsuzsi félt ettől az időtől. Péteren nem látszott nyugtalanság. Ha volt benne, Zsuzsi félelme miatt nem vallotta be. A gyermekek egy nap eljutottak odáig, hogy szöget ütött fejükbe a más-más vezetéknév.
Zsuzsi véletlenül tanúja lett a kislányok beszélgetésének. A csöppségek arról csevegtek, kinek mit kell mondania, ha megkérdezik anyjuk, apjuk nevét. Ez abban az időben történt, mikor Barbi már kisiskolás volt. A kislány hangosan töprengett.
- Nem tudom, hogy ki az a Kiss Éva és Hegedűs György ?!
Bogi ráfelelte.
- Akikért imádkozni szoktunk a temetőben.
- Édes azt mondta, hogy a barátaik… - toldotta meg az ikrek közül Bea – A doktor Rózsa Ilona, és a doktor Kékesi Ferenc is a barátaik. Ahogy édesapa szokta mondani, a Kékesi Feriék… Biztosan emlékbe hagyták nekünk a nevüket.
A kis Tökmag elégedetlenkedett.
- Nekem nem hagytak emlékbe semmit. Azt kell mondanom, ahogy édeséket hívják. Szeretném, ha nemcsak Kerekes Zsuzsu volna a nevem, hanem engem is úgy hívnának, ahogy benneteket!
- Ó, ez nagyon egyszerű! – szólt közbe a másik iker – Hívjanak úgy, hogy Kerekes-Hegedűs-Kékesi Zsuzsu!
- Jaj, de jó! – ujjongott a kis Tökmag – Brigike, te vagy a legokosabb a világon! Eztán mindenki így hívjon, esetleg még hozzátehetitek a Tökmagot is.
A kislányok szaporán bólogattak, s tovább folytatták a témát.
- De miért kell mindannyiunknak más és más nevet mondani?! – töprengett Barbi megint - Jobb lenne, ha mindannyian azt mondanánk, hogy Takács Zsuzsanna és doktor Kerekes Péter, ahogy Zsuzsu és Peti tanulta... Nem szeretem az emlékes nevet, én is édesanyáék nevét akarom!
Zsuzsi szíve összeszorult. Érezte, a kis lelkük nem tudja elfogadni az emlékesnek mondott magyarázatot, s új találgatásokba kezdenek, s ki tudja, milyen következtetésre jutnak. Nyugtalanul hallgatta őket, de nem volt oka igazi aggodalomra, mert a kislányok egyelőre megoldották ezt a gondot. Kékesi ikrek közül Bea volt az eszesebb, valamit sejtett már.
- Talán azért van emlékes nevünk, mert azok a nénik segítettek édesnek megszülni bennünket. Mindannyian nem fértünk volna el a pocakjában… - mondta.
 Hegedűs Bogi ragaszkodón állította, hogy más oka van
– Szerintem, édes kiskorában Hegedűs volt, azért hívnak párunkat Hegedűsnek.
Tetszett a másik ikernek a dolog, Brigi helyeslőn mondta :
– Még kisebb korában pedig Kékesi volt!
A kis Tökmag tiltakozott.
– Édes kiskorában Takács Zsuzsanna volt! Ez biztos. Ő mondta.
Bogi nem hagyta magát.
– Akkor édesapának volt Hegedűs és Kékesi a neve!
A két okosabb kislány elbizonytalanodott, egymásra néztek, s Bea megkérdezte Barbit.
– Szerinted lehetett édesapának több neve is ?
Barbi töprengett.
– Talán. Nagyika mesélte, hogy régen Jónás Erzsébetnek hívták, aztán Kerekes Sándorné volt, most doktor Boda Béláné. Ha neki lehetett, akkor mindenkinek lehet.
- Tényleg! – örült meg Bea, s örvendezett aztán mind, csak Zsuzsi hajtotta arcát a tenyerébe.
Este bement Péterhez a dolgozószobába, elmondta, amit hallott. Péter az íróasztala sarkán ült, mosolyogva hallgatta, aztán leugrott, s átölelte Zsuzsit.
- Mi a baj?! Mitől vagy ennyire kétségbeesve?! Megválaszolták maguknak a saját szintjükön.
- De előbb-utóbb rájönnek… - felelte Zsuzsi elszorult szívvel.
Péter elkomolyodott.
- Természetesen. Mindig is tudtuk, de szerettünk volna nekik néhány gondtalan évet, ez sikerült. Lassan megértik majd, de nem esnek pánikba, hiszen érzik a szeretetünket. Tudják, hogy már hozzánk tartoznak. A mieink.
-A fiúk nem faggatnak? – aggódott Zsuzsi tovább.
- Szerintem a nagyobbak már sejtik, de nem hajlandók foglalkozni vele. Vagy láttál rajtuk valami változást a kamaszodó pimaszságaikon kívül?!
- Nem, hála istennek! – sóhajtotta Zsuzsi, de ezen az estén több időt töltött a gyermekek szobájában. Először a kislányoknál volt bent hosszabban, mint szokott, s most több puszi jutott mindenkinek, aztán a fiúkat vette sorra. A gyermekek jókedvűek voltak, csak az ő lelke nem tudott megnyugodni.
Ahogy teltek-múltak az évek, egyszer csak nyilvánvalóvá vált, hogy a gyermekek megértették a más-más név igazi jelentését. Péternek igaza volt, valami isteni csoda folytán nem törődtek vele. Erre bizonyíték volt a Tökmaggal folytatott egyik beszélgetés. Tizedik születésnapja közeledett. Zsuzsiék minden gyermeket megleptek valamivel a jeles napon nehéz időkben is, de ahhoz ismerniük kellett a kívánságlistát. Zsuzsi megkérdezte tökmag lányát is, s Zsuzsu azt felelte, hogy ajándék helyett őszinte választ vár tőle egy nagyon fontos kérdésre, aztán kimondta belepirulva.
- Ha nagy leszek, feleségül mehetek Lacikához?
Zsuzsit valójában nem lepte meg a kérdés. Köztudott volt a Tökmag rajongás, úgy járt Kékesi Lacika nyomában, mint a kiscsirkék a kotlós után. Az apját imádta, Péter sütkérezett lány szeretetében, de a kiskamaszt zavarta, s gyakran panaszkodott. Ilyenkor eltanácsolták közeléből a kicsi lányt, de Zsuzsu pár perc múlva ott volt újra, s kifejezte ragaszkodását még ezer módon. Végül a kiskamasz beletörődőn megadta magát, nem zavarta el, csak belevörösödött, ha Tökmag túlzásba vitte a szeretgetést.
Zsuzsi egyenesen felelt a lányának.
– Ha Lacika is úgy akarja majd, feleségül mehetsz hozzá.
Erre a Tökmag megkérdezte:
- Petihez ugye nem szabad?
- Nem. Petihez nem szabad.
- Mindjárt gondoltam…- mondta a Tökmag, s így nyilvánvaló lett, hogy sejti az összefüggéseket. Ha a legkisebb ilyen tájékozott volt, a többinek is tudnia kellett róla. Zsuzsi kicsit megrémült, de aztán önmagát nyugtatta. Hiszen az égvilágon semmi jel sem mutatott arra, hogy ez bármilyen gondot okozott volna. Továbbra is szerető gyermekeik voltak azok, akiket az Isten cseperedő korukban nekik adott. Mellette vidáman élték a maguk kamaszodó életét. Mikor Zsuzsi megnyugodott kicsit, rákérdezett az ajándékra, s azt mondta, hogy a feleletet tekintse ráadásnak.
Tökmag arcára öröm telepedett, s valamiféle áhítattal mondta:
- Akkor egy nagyon klassz farmernacit kérek. Sötétkéket és márkásat. Csakis márkást!
- Mást is mondj! – mondta Zsuzsi kicsit meghökkenve, mert a Tökmagnak nem szoktak ilyen kívánságai lenni, s amúgy sem tervezett drága dolgot. Közel volt a karácsony, már arra spórolt. – Legalább három-négy kívánságot mondj, hogy tudjak választani. Neked is csak úgy lesz meglepetés.
- Ó, én magamnak semmit sem kérek! - legyintett a kislány – Lacikának szeretném a farmert.
Zsuzsi felnevetett, s magához ölelte. Aztán elmagyarázta a gondjait, s rábeszélte egy sortra, mivel a régi tönkrement. Nem volt éppen szezonja, de leárazva olcsóbban juthattak hozzá. Helyzetükben szem előtt kellett tartani az ilyesmit.
Zsuzsu engedelmes gyermek volt, s beletörődött. Zsuzsi megpihentette tekintetét a lányán. Zsuzsu babakorától bájos gyermek volt. A nagyobbak kényeztették volna, öltöztették, fésülgették, míg kisebb volt, de Péter szétcsapott köztük. Megtiltotta, hogy a szépségét emlegessék. Minduntalan hajtogassák, hogy milyen jól áll rajta minden. Azt morogta, beképzelt kis majom lesz belőle, s hozzátette dörgedelmes hangon, hogy itt senki sem szebb, mint a többi, tessék tudomásul venni.
Zsuzsi is megkapta a beosztását, ahogy bánatosan mondta Elvirának, de valójában igazat adott Péternek. Ahol öt kislány van a családban, ott nem szabad kiemelni egyet közülük. Ettől függetlenül tudták, hogy Zsuzsu más, mint a többi. Valóban nagyon szép kislány volt. Zsuzsi remélte, hogy ez az adottság szerencsét hoz majd a lányának az életben, s nem kell hátrányokat elszenvednie miatta, ahogy vele esett meg egykor Kozma János alávalóságából.
Ahogy Zsuzsuban, úgy mindegyik gyermekében megtalálta az örömöt, de gyermeki kötődésükhöz könnyekkel vezetett az út. Hiszen más a belenyugvás és a felejtés, s egészen más az összetartozás szép érzése.
X/B
 Boldog, s fájdalmas élményeken át jutottak el addig a napig, míg bizakodó szívvel magukénak tudhatták mindegyik gyermeket. Kezdődött Barbi édes mondásával alig pár hónap után, ahogy hozzájuk kerültek. A kislány azt mondta, hogy egyszer régen ők is a szívében laktak. Folytatódott olyan reggeleken, mikor nem kellett óvodába, iskolába menni, s alhattak volna kedvük szerint. Mikor Péter felkelt, a gyermekek sorra belopakodtak a hálóba, percek múltán ott volt mind a paplana alatt.
Általában Norbi volt az első. A kisfiú szégyenlősen bújt hozzá, s mindjárt el is aludt. Jöttek aztán sorra, Barbi, Bogi, később az ikrek is, még Kékesi Lacika is odatalált, hozta magával Tomit. Mikor a maguk vér szerinti gyerekei is megjelentek, teljes volt a létszám. Mind arra törekedett, hogy testközelbe kerüljön. Peti ugyan beérte azzal is, ha anyja lábait ölelte át. Odahajtotta fejét, s szopta az ujját vidáman. Zsuzsu többet akart. Talán ösztönösen érezte, hogy neki több jár, mint a többieknek, s ennek gyakran sírás volt a vége, mert addig fészkelődött, míg bebújt anyja mellé szorosan, s félrenyomta az éppen ott lévő kislányt.
Ha Bogi volt az, a két kicsi összeveszett, s bömbölt aztán mindkettő. Zsuzsi dajkálhatta őket az ölében, míg megvigasztalódtak. Így is örömteli percek voltak. Az igazi kötődés mégis másban mutatkozott meg. Már két esztendeje voltak velük a gyermekek, mikor Kékesi Lacika megbetegedett. Magas láza volt, Péterrel együtt virrasztottak mellette. Péter otthagyta őket időnként. Zsuzsi is félrehúzódott, mert a kisfiú elaludt. Aztán fölriadva hívni kezdte az édesanyját. Akkoriban még nem szólították így rendszeresen, s Zsuzsi azt gondolta, szegény Ilit keresi lázálmában. Zsuzsi érzékeny lelkét megviselte. Hallgatta a kisfiú hangját, s befele sírt. Közben nem mutatkozott, nem akarta jelenlétével még inkább keseríteni. A kisfiú felült, s mikor meglátta a félhomályban, felé nyújtotta a kezét, s azt mondta:
- Itt vagy, édesanyám ?! Gyere ide, maradj itt velem.
Zsuzsi röpült, s boldog könnyekkel vette tudomásul, hogy őt hívta, és nem mást. A kis Tomi is gyönyörűen bizonyított. Szelíd kisfiú volt, éppen úgy, mint Peti, sohasem verekedett, s nem vett részt a nagyobb fiúk durvább játékaiban. Péter nehezményezte is a két kisebb fia viselkedését. Anyámasszony katonáinak nevezte őket, s erővel vonta be a fiús játékokba mindkettőt, mert maguktól sohase vettek volna részt benne. Péter megkövetelte a fiúktól, hogy bátrak legyenek, védjék meg magukat, s közelükben lévő védteleneket. Tanította is őket egyfajta harcművészetre, de ha tehették, Petiék ebből is kihúzták magukat.
Történt aztán egy nap, hogy a kisiskolás Tomi összeverve, tépetten érkezett haza az iskolából. Péter méregbe gurult, s felelősségre vonta. A gyermek hallgatott. Péter sohasem ütötte meg őket, de akkor lecsatolta a derékszíját, annyira bosszantotta a gondolt gyávasága. Meggyőződése volt, hogy hagyta magát összeverni. Nem védekezett, ahogy most sem volt bátorsága bevallani a kudarcot.
Zsuzsi ott volt a szobában, s rémülten állt közéjük. Leguggolt a kisfiúhoz, s könyörgött, hogy szólaljon meg, mondja el, hogy mi történt. Tomi sírva fakadt, s hozzáborult. Elismerte, hogy verekedett a Lakatos Ferivel, s a Nagy Jóskával.
- Miért mentek neked? – kérdezte Zsuzsi búsan.
Ismerte a gyermekei osztálytársait, szinte kivétel nélkül mindegyiket. Ez megint különlegesen jó memóriájának volt köszönhető. Az emlegetett fiúk túlkorosak voltak, fejjel magasabb, vad gézengúzok. Nem volt csoda, hogy Tomi így nézett ki.
- Én mentem nekik…- vallotta be a kisfiú, s hozzátette felzokogva – Nagyon csúnyát mondtak rád, nem engedhettem!
Zsuzsi sírva ölelte magához. Péter is megenyhült. Derékszíját visszakapcsolta, Tomi fejére barackot nyomott, s azt mondta, ember lesz belőle is. Aztán megkérte papust, hogy beszélgessen el a fiúkkal az önbíráskodásról, mert itt az ideje.
Sok hasonló, fájdalmasan szép élménye volt. A kislányokkal mindezt szelídebb formában élte át. Legmegkapóbb volt a kis Hegedűs Bogi ragaszkodása, de mindegyik kislány boldog volt, ha karjaiba bújhatott. Akadtak gondok is, mint minden családban. Ezen a délutánon is. Alig ment ki a Tökmag, Brigi somfordált be, s valamit dugdosott a háta mögött.
Panaszkodással kezdte, általában Barbira, s az ikertestvérére, Beára neheztelt. Lehetett ez az ikertestvér féltékenysége is, de amúgy is sértődős maradt, hamar zokon vett mindent. Zsuzsi ránézett, s elképedve látta, hogy a szép sötétkék szoknyája alja hiányzott, álltában is kint volt a popsija.
Ijedten kérdezte, hogy mi történt. A kislány könnyeden felelt.
- Levágtam. Hosszú volt, segíteni akartam neked. Most már csak be kell szegni, vagy inkább vegyünk helyette egy másikat. Láttam a kirakatban egy pettyes szoknyát, fehér cikcakk van az alján, azt szeretném helyette.
Innen fújt hát a szél! Brigi új szoknyácskát akart. Mindössze két szoknyája volt, egy skót kockással viselte felváltva a sötétkéket, s megunta. Megértette, de szó sem lehetett hirtelenében kitalált vásárlásról.
- Jön a karácsony, itt lesz hamarosan, akkor majd kapsz valami szépet… Ha jól emlékszem, csizmát szeretnél.
- Igen. Pirosat, nem, inkább mégis fehéret… megkapom?
- Remélem. Ha sikerül kiimádkoznom a jó Istentől, mert rajtad kívül még négyen kérnek csizmát.
A kislány szó szerint vette, még félig-meddig hitt a Jézuska ajándékozásában, s kérőn mondta:
- Nem tudnád mindjárt kiimádkozni a pettyes szoknyát is, olyan szép az a cikcakk az alján?!
- Örülök, ha azt teljesíti, ami most szükséges. Tudod, hogy sokan vagyunk, mindenki szeretne valamit. Majd előveszünk egy nyári szoknyát, és varrunk az aljára cikcakkot, rendben?!
Brigi megvidámodott.
- Úgy is jó lesz, és viselhetem, ugye ?! A köpeny alatt úgysem látszik, hogy nyári, igaz?!
Zsuzsi ránézett áthatón. Nem szokta megpirongatni a vétkest, de nem engedte el a megbánást sem. Brigi értette, s hozzábújt gyorsan.
- Ne haragudj, megbántam már! Barbikáék is mérgesek voltak rám. Azt mondták, addig vissza se menjek, míg nem vallottam be. Most már visszamehetek, mert bevallottam… - mondta elégedetten, s egy gyors puszi után kiszaladt az ajtón.
Zsuzsi fejcsóválva nézett utána, s kezébe vette a szoknya darabját. Majd visszavarrja piében, úgy talán még megmentheti. Alig, hogy Brigi elment, Bogi kukkantott be az ajtón, kezében volt az angol szótár. Panaszkodni jött. Egyedül nem birkózott meg az angol leckével. Azt panaszolta, hogy senki sem akart neki segíteni.
Zsuzsi gyakorlásképpen személyre szóló leveleket írt a gyermekeknek feladatul. Kikötötték, hogy mindenkinek egymagában kell boldogulni. A kis Boginak nehezebben ment,mint bármelyiknek. Kevés érzéke volt az angol nyelvhez.
- Nem segítenek, mert nem tehetik!– vette védelmébe Zsuzsi a többieket –Saját érdekedben kell átvergődnöd rajta. Gondold csak el, egy nap majd leszállsz Londonban a pályaudvaron, vagy a repülőtéren. Egyedül vagy. Tájékozódnod kell, el kell olvasnod a feliratokat, beszélned kell a taxissal, bolti eladókkal, a jegypénztárosokkal, az étteremben rendelned kell.
A kislány nem nyugtalankodott, noha közeli volt a lehetőség. Péter hajdani kollégájához készültek a téli vakáció alatt.
- Kornél bácsiék kijönnek elénk a pályaudvarra, ők tudnak magyarul is. – mondta kislányos csacskasággal.
-Nem lesz mindig segítséged. Azért kell tanulnod a nyelvet, hogy magadban is boldogulj, ha szeretnél valamit megérteni abból, amit angolul mondanak, vagy írnak. Felnőtt korodban hálás leszel érte a sorsnak. Most menj, és tanulj szépen!
Bogi bánatosan sóhajtott, s kiment. Zsuzsi mosolyogva tekintett utána. Hozzáfogott a vasaláshoz újra, tele volt még a ruháskosár, volt ideje a meditálásra is. Gyakran gondolta végig az életüket, a tennivalókat. Olykor a jövőt is kémlelte, hogy lesz, mint lesz, ha nagyobbak lesznek a gyerekek. Győzik-e majd a sok ruhát, cipőt.
Csak egyszer megérhetné végre, hogy mindegyiknek megvehesse szíve kívánságát, csak úgy, egyszerűen, gondtalanul vásárolgasson, szükség szerint mindegyiknek. Most is látott egy édes kis irhát a kirakatban, éppen Zsuzsura valót. Nagyon jó volna, a szövetkabátkája vékony, elkopott már a sok viselésben. Először Barbié volt, aztán Bogié, míg a Tökmagra került a sor. Nem győzi aláöltöztetni, de abban az irhában biztosan nem fázna. Magának volt hasonló kiskorában, sohasem volt olyan hideg a keze, mint a kis Tökmagé. De akkor sem vehetné meg, ha valami csoda folytán éppen volna annyi pénzük. Legkisebbnek nem vehetnek újat, ez szabály. Sejtette, hogy később még inkább megszaporodnak a gondok. Még pár hónap, s a nagyok gimnáziumba kerülnek. Még szerencse, hogy újra van Révházának gimnáziuma. Elképzelni sem tudja, vidéken hogy oldanák meg a ruhatárukat. Így esténként kimossa azt, amiből kevesebb van, reggel felvehetik tisztán, de kollégiumban ez nem járható út.
Aztán jönnek majd a nagyobb kihívások, az egyetemek, főiskolák. Péter éppen a napokban mondta, hogy az lesz csak az igazi próbatétel. Pedig abból most is van elég. Ott van a csereüdültetés. Annál nem kell nagyobb gond. Néhány nap múlva Elvira indul Londonba három gyerekkel, január első napjaiban Péter megy értük, de még sejtésük sincs, hogy miből váltják ki a valutát. Ez a csereüdültetés sem úgy alakult, ahogy elgondolták. Kintieknek is van magukhoz való eszük. Most is. Fogadnak három gyermeket, a nyáron négyet küldenek helyettük. Nem vállalják az utakat sem nagyvonalúan, ahogy azt Péter remélte. Jövő nyáron belép Párizs is. A londoni kolléga szerezte a helyet. Oda mehet majd öt gyermek, haza is hozzák őket, de onnan is hatot kell fogadniuk, pedig csak kettő tanulja a magyart, a többit nyaraltatják majd. Péter vigasztalta. Tréfásan mondogatta, ha Isten adott báránykát, ad majd hozzá legelőt is. De ad-e annyit valóban, hogy mind eljusson oda, ahová szeretne?
Mindig bizakodó szívvel fordult a Gondviselés felé, de azt a mondást sem tudta feledni, hogy „Segíts magadon, az Isten is megsegít!” Nem várhatnak ölbe tett kézzel az égi csodára. Valamit tenniük kellene időben. Jelenlegi helyzetükben nem tudják majd egyetemre, főiskolára küldeni a gyermekeket. Igaza van anyósának. Semmi kilátásuk rá. Semmi.
Már beletörődött abba, hogy Pétert a gondokkal teli, nehéz esztendők sem tudták rávenni arra, hogy elfogadja kis betegei után a borítékokat. A támadások sem. Pedig támadták elegen, ahogy Füredi Lacit is. Azzal vádolták őket, hogy szentté avatásukra készülnek. Egyes kollégái nyíltan a szemébe mondták, hogy a nagycsalád mellett egyenesen felelőtlenség a hálapénz visszautasítása. Nem beszélve azoknak a kollégáinak lejáratásáról, akik rákényszerülnek a lehetetlen fizetések miatt. Péter sohasem támadta a hálapénzt elfogadókat. Valóban rosszul fizetik az orvosokat, emberileg megérti, amit tesznek, de maga másképpen érez.
Nála ez a lélek határozata. Azt pedig nem lehet megfellebbezni érvekkel, nyomós indokokkal. Ha Pétert mégis rákényszerítené az élet, talán megkeseredne. Más kiutat kell keresniük, mert meg kell oldaniuk a gyermekek továbbtanulását.
Mindig ragaszkodott a maga álmaikhoz, gyermekeik vágyait is saját álmának tekintette. Minden erejével azon volt, hogy beteljesüljenek. Szeretné majd egy napon külföldön megmutatni mindazt, amit maga látott. Azt is, ahová sohasem juthatott el. Gyönyörű jutalom volna a küzdelmes évekért. Tapasztalni gyakorlatban, miképpen boldogulnak a megszerzett nyelvtudással. Először Rómába vinné őket. Mesés látnivalók mellett beülne velük a kedves kis cukrászdákba, ahova Rózsi nem vitte el. Bámészkodnának a Tiberis felett átívelő hídon. Barangolnának a Trastévere negyed görbe utcácskáin, ahol esténként a családok kiülnek a házak elé, kiteszik asztalaikat, borozgatnak, beszélgetnek, miközben gitár, vagy mandolin szól a közelben.
Párizsban sétálnának a Szajna partján, búvárkodnának az ócska kis könyves bódék régiségei között, vagy élveznék a Champs-Elysée színes forgatagát. Bejárnák a Tuileriák kertjét, megmutatná nekik Versailles-t, a csodálatos kastélyt parkjaival, szobraival, szökőkútjaival. Együtt olvasnák Párizs címerében a híres jelmondatot:
 “Fluctuat nec mergitur”. Hánykolódik, de nem süllyed el.
Akárcsak az életük.