Asszonysorsok. Megjelent regényeim blog változata

X/A
      Valóban szép volt a dimbes-dombos táj. Távolabb kisebb hegyeknek is beillő dombok magasodtak, amerre a szem ellátott, dombok, s völgyek váltogatták egymást. A dombok oldalára erdők kapaszkodtak, a napsütötte völgyekben elszórva kis házak álltak. Megművelt parcellák mellett virágos rétek terültek el. A kanyargó útról három falut is felfedeztek a domboldalakon, szemben voltak egymással, köztük a völgyek, integettek a fehérre meszelt templomtornyaik.
Pali követte Zsuzsi tekintetét, mikor a távolabbi dombok felé nézett.
- Jó messze vannak, csak a kép csalóka. Így is hívják őket felénk:"a messzi dombok". - mondta készségesen - Ahogy a fürdő is távol esik a falutól. A falu már évszázadok óta létezett, nevében is viselte az itteni víz áldásos voltát, de csak a század elején jutott eszébe valakinek, hogy jó volna közelebb telepedni a tóhoz. Akkor épült az öreg villasor. Aztán épültek sorra a nyaralók, kinek fából, kinek téglából, ma már a kiserdőn túl valóságos település veszi körül a fürdőt, s a tavat...- mondta, s közben átrobogtak az emlegetett kiserdőn átvezető földúton.
Ahogy kibukkantak a fák közül, már a fürdő, s a tó környékén jártak. Színes házak sorakoztak az út két oldalán tenyérnyi portákon. Kempinget is láttak, faházakkal, sátrakkal, parkolójában autó, autó hátán. Az úton, s a fürdő területén nagy volt a nyüzsgés. Közelében lévő tó partján is tarkállott a tömeg. Pali tovább hajtott, egy másik kisebb erdő, inkább csak fás rész következett.
Amint elhagyták, tekintélyes nyaralókat pillantottak meg, tágas portákon.
- Ez az öreg villasor, legutolsó lesz a tiétek…Ott fenn a nagy erdőnél! - mondta Pali, s a tükörből figyelte az arcukat.
Kellemesen érintette őket a látvány. Örömmel néztek össze, s némi aggodalommal. Péter összedörzsölte ujjait, így jelezte Zsuzsiéknak, hogy borsos árra számít. Egyik-másik villa valóságos kis palota volt, kertje tágas, zöld liget. Ennél megfelelőbb pihenőhelyet elképzelni sem lehetett volna. Gyönyörű táj, jó levegő, közel volt a gyógyvíz, a környék mégis csendes, a kiserdő elválasztja a falutól, a fás rész a villasort a nagy nyüzsgéstől. Zsuzsi örömmel fogta át Bogi vállát, s Péterre ragyogtatta szemeit. Míg elrobogtak a hosszú villasor előtt, úrrá lett rajtuk a várakozás izgalma.
Felbukkant az utolsó villa, s nem akartak hinni a szemüknek. Egy siralmas bagolyvár állt a nagy erdő szélén. Romos, magas épülete a tágas porta belső részében helyezkedett el. A porta nagyobb fele kert lehetett, égig érő gazzal, düledező drót, - s téglakerítéssel. A tetőteres épületet csaknem egészen befutotta a borostyán, ahol leszaggatta a szél, vöröslött a téglafal, nagy darabokban hiányzott a vakolat a házról. Lógó ereszcsatornák mellett a tető is segítségért kiáltott, s mindent elborított a szemét.
Egyetlen szót sem szóltak. Kiszálltak a kocsiból, elmentek a düledező kerítésig, s megdöbbenve bámulták az elébük táruló képet. Mariska fürgén szállt ki a mögöttük lévő kocsiból, hozzájuk sietett.
- Tudjuk, hogy most legszívesebben visszafordulnátok…, - mondta izgatottan.
Péter a szavába vágott ideges nevetéssel.
- Számból vetted ki a szót! Ez egy romhalmaz, hogy mást ne mondjak.
- Messziről, de közelebbről kedvezőbb a helyzet. Belső állaga jó, a kedvező vételár mellett így is alkalmi vétel, szinte ajándék.
- Őszintén szólva, már a kedvező vételár sem érdekel. Felejtsük el az egészet, Mariskám! Maradunk néhány napig, aztán elmegyünk.
Mariska megbántódott.
- Felelőtlennek tartasz bennünket, Péter?! Csak nem gondolod, hogy ide bolondítunk benneteket feleslegesen?! Dehogy mentek el!… Pali, szólj már valamit te is, ne állj úgy, mint egy kuka!
- Péter bácsiék mindjárt túl lesznek a sokkon, s bemegyünk. Ők is tudják, hogy külső kép alapján nem lehet megítélni egy házat ... – felelte Pali jó pedagógiai érzékkel.
Zsuzsi oldódott előbb, s kérőn mondta:
- Igaza van Palinak, nézzük meg, kedves!… A riasztó kép ellenére is kellemes benyomást tesz rám. Valamennyire emlékeztet a budai villára.
Péter begurult.
- Ez, édes életem?! Legalább te ne bosszants… - mondta morogva, s Kékesi Lacihoz fordult – Ezt nézted meg, fiam, vagy akkor sem voltál magadnál igazán?!
Az előző napi kiabálásra utalt. Laci később bocsánatot kért, s ezzel védekezett. A fiú most elvörösödött. Mariskáék előtt kínosan érintették Péter szavai, de fegyelmezte magát, s nyugtatón felelt.
- Nyugodj meg, jó apám! Bent alaposan szétnéztem. A szeméttől eltekintve valóban jó a belső állaga. Száraz, hatalmas, napfényes szobák vannak benne. A tetőtérben is van négy kisebb szoba. Abban is van valami, hogy hasonlít édesék villájára. Ha a tetőteret elfelejtjük, a belső beosztása eszembe juttatta édes elbeszéléseiből a budai villát.
Pétert nem nyugtatta meg, de Zsuzsinak több sem kellett. Már lökte is be a félig kidőlt kiskaput, indult a gaz, s szeméttengeren át a beljebb álló épület felé.
Péter a fogait csikorgatta Lacinak.
- Ha ezt mézesmadzagnak szántad, megkapod azokat a hiányolt pofonokat!
Azért elindultak befelé mindannyian. Péter lemaradt a terasz előtt, nézte a falat, a tetőt, s csóválta a fejét bosszús arccal. Erzsi már szétnézett bent, s kijött a teraszra néhány fiú társaságában. A fiúk is eleget láttak, halk nevetgéléssel bosszankodtak. Erzsi leszólt Péternek a teraszról.
- Igyekezz fiam, Zsuzsi sír odabent.
Péter néhány lépéssel a teraszon volt, sietett befelé. Erzsi kint maradt a fiúkkal, s körbemutatott.
- A táj nagyon szép. Sík vidékről származó embernek különösen. Szeretem a sík vidéket is, megszoktam, de el kell ismerni, ez nem csak változatosabb, hangulatosabb is.
Peti bosszúsan nevetett.
- Az biztos, hogy könnyebb dolgunk volna, ha csak tájfestők lennénk, de ami a házban van, s kint az udvaron?! A hajléktalanok mi a nehézséget akartak ezzel a sok ócskavassal, autógumival, egyéb szeméttel, minek gyűjtötték be ?!
- Én sem hagyom a porban a görbe szöget!… - mondta Erzsi.
A fiúk nem tudták eldönteni, hogy a ház védelmében mondja, vagy a hajléktalanokat védi vele. Pedig csak azt mondta, ami a magafajta idősödő ember szokása volt.
Közben Zsuzsu kilibbent a teraszra, s átölelte nagyanyját.
- Gyere be, nagyikám, vigasztald meg papuskát! Ő is könnyezik, megszorította szívét a ház beosztása.
Erzsi rántott egyet a vállán haragosan.
- Nem megyek! Papusotok a múltat siratja, azt a rideg asszonyt, hát sírjon!
- Dehogy azt siratja! Csak eszébe jutott a fiatalsága. Ahogy édesnek is, vagy róla is azt gondolod, hogy Rózsit siratja ?! Ugye, nem ?! Gyere be, no!
Erzsi nagy nehezen mozdult. Bent valóban megható látvány fogadta. Béla a zöld szalonnak megfelelő szoba közepén állt a görbebotjára támaszkodva, s arcán csorogtak a könnyek. Zsuzsi a hajdani szobája szerinti ajtófélfához dőlt. Péter vigasztalta, aztán Mariskához fordult beletörődő mosollyal.
- Na, Mariskám, akkor mit kóstál ennek a háznak az ára? Ne kímélj!
Mariska még mindig sértődött volt, fahangon felelt.
- Háromszázezret kérnek érte!
Kis zavar támadt. Ennyi pénzért a kilencvenes évek elején már egy zsebkendőnyi telket sem lehetett venni ilyen helyen. Néhány éve tervezgették a nyaralóvételt, amerre jártak, mindenhol érdeklődtek az árak felől, jártasak voltak a dologban. Péter megrázta a fejét, mint akinek víz ment a fülébe.
- Azt hiszem, hogy nem jól értettelek… Mennyit mondtál?!
Mariska hangja diadalmasan csattant.
- Na látod?! Nagyon is jól értetted. Háromszázezret mondtam. Hát nem ajándék ezért a pénzért ?!
Péter zavarban volt, egészen belevörösödött.
- Hogyhogy csak ennyi ?! Nem értettétek félre a tulajdonosokat ?
Mariska még diadalmasabb lett.
- Nyugtalankodj csak, megérdemled! Megmondtam, hogy ennyi az ára, akkor pedig ennyi.
- Jó, jó, de hogy lehet ?! - kérdezte Péter, s izzadt homlokát törölgette. Mariska megszánta.
- Úgy lehet, hogy szerencsétek van! A tulajdonosék lánya gazdag osztrákhoz ment férjhez, kivitte a szüleit. Tovább nem érdekli őket a nyaraló, de éppen ennyi tartozásuk maradt a takaréknál, a nyaraló árából rendezi majd a soproni ügyvéd. Mindjárt rátok gondoltunk. Akkor akartam írni, mikor Lacika beállított. Aztán egyfolytában nyugtalankodtunk Palival, mert a soproni ügyvéd tudtunk nélkül meghirdette. Jöttek a vevők csőstül. Nem győztünk szaladgálni velük. Szerencsére csak ránéztek a házra, fordultak vissza, az árát sem kérdezték. Senkit sem akartunk jobb belátásra bírni érthető okokból. Jött aztán a közvetlen szomszéd, hogy mi az a kedvező vételár, kénytelenek voltunk megmondani. Vele meggyűlt a bajunk, mert tudta, hogy belül jobb a helyzet. Azonnal vevő volt rá. Pali becsületesen megmondta, hogy távol lakó, baráti családra várunk. Szerencsére beérte káromkodással. Te meg bizalmatlankodsz itt nekünk!
Péter már szánta-bánta. Kézcsókkal kért bocsánatot, hiszen a bolondnak is megérte ezért az árért. Komoly vevő volt már, s izgatottan érdeklődött a papírok felől. Legszívesebben azonnal megkötötte volna az adásvételt, de Pali nemet mondott.
- Majd a soproni ügyvéd intézi, ha átjönnek a tulajdonosok. Még ma telefonálok.
Péter idegeskedett.
- Hú, a mindenét! Még lecsapja valaki a kezünkről. Ha az emlegetett szomszédnak eszébe jut bemenni az ügyvédhez, vagy látatlanban akad rá vevő. Hiszen a telek is a többszörösét éri.
Pali szemén látszott, hogy ő is élvezi a kialakult helyzetet. Anyjával összemosolyogtak megvigasztalódva, s azt mondta :
- Ne aggódj tovább, Péter bácsi! Minden rendben lesz. Felhatalmaztak a foglalóra. Nélkülem az ügyvéd nem adja el. A papírok rendben vannak, foglalózzátok le még ma, és máris megkapjátok a kulcsokat. A nyaralóval szabadon rendelkezhettek .
Péter megvidámodott, átfogta Zsuzsi vállát, félrevonta, aztán huncut mosollyal mondta :
- Van egy kikötésünk!...- Csodálkozva néztek rá. Mariska arcára megint rátelepedett a rosszkedv, kezdte nehéz embernek tartani a kedves rokont, így nevezte Pétert barátságból, de aztán megvidámodott hamar, mert Péter azzal folytatta - Életem párjával úgy gondoljuk, hogy a Teremtőnek hálával tartozunk azért a jóért, ami most ért bennünket. Az imaház részére kívánunk adományozni egy nagyobb összeget. Amennyibe kerül a fűtés bevezetése.
Péter tudta, hogy régi kívánságuk, de nincsenek meg hozzá az anyagiak. Mariska mosolygott, Pali tiltakozott. Elvira megcibálta unokaöccse haját kedvesen.
- Életrevalóbb légy, a mindenedet! Majd adok én neked, csak tiltakozz!
Mindenki nevetett körülöttük, végül Pali is elnevette magát, s köszönettel vette a felkínált összeget, hiszen az imaháznak szánt adományt nem szokás visszautasítani. Kezet fogtak, megpecsételték az üzletet.
X/B
Megvették a bagolyvárat. Bejárták aztán újra, már a gazda szemével néztek szét. Szó, ami szó, valóban riasztó mocsok volt minden helyiségben. A tetőtérrel kezdték a szemlélődést. A volt tulajdonosék a hajléktalanok előtt kiadták a nyaralót, a tetőteret is így rendezték be. Hosszú, igen keskeny folyosó vezetett a tetőtéri teraszig, szobácskák nyíltak róla jobbra-balra. A bútorzat ócska volt, akárcsak a lenti szobákban. Senkinek sem tetszett, de csak Brigi elégedetlenkedett hangosan. Remélte, hogy mindent kicserélnek. Péter határozott nemet mondott.
- Nem költünk bútorzatra. Magára marad majd évről-évre. Paliék nem ülhetnek a küszöbre. Ilyen helyre nem szabad drága bútorzatot venni! – mondta Péter, s hozzátette – Takarítsatok ki, és kész!
Zsuzsi összenézett a lányokkal. Nem örültek a válaszának, de ebben a percben jobban nyugtalanította őket a mocsok. A hajléktalanok nem csak a környék szemetét hordták össze, hidegebb napokon bent gyújthattak tüzet a szobákban. Itt-ott kiégett a szőnyeg, a parketta is. A vastag por, s a bútorokra ragadt piszok mellett minden kormos volt, még riasztóbbá tette a képet.
Mikor túljutottak az első szörnyülködésen, újra a berendezés került szóba. Zsuzsi azt mondta a körülötte álló gyerekeknek.
- Kevés a takarítás. Az ütött-kopott szekrényeket, rozoga székeket, asztalokat, ágyakat, nem lehet takarítással elfogadhatóbbá tenni, ahogy rongyos takarók, szőnyegek között sem tölthetjük napjainkat.
- Amire lehet, fatapétás burkolatot teszünk… - vigasztalta Norbi hozzáértően – csak csutakoljatok le mindent, mert így hozzánk ragad.
- Néhány dologra rá kell vennem jó apátokat mindenképpen, csak azt tudnám, hogy fogjak hozzá.
Elhallgatott, mert Péter sietve hozzájuk csatlakozott újra, s rendelkezőn mondta :
- Holnap mindent kihordunk az udvarra. Nekiállunk szobáról szobára a meszelésnek, súrolásnak. Ahol kell, vakolunk. Addig odakint mindent le kell súrolni, fertőtleníteni. Aztán mehet vissza a helyére.
-Őrült nagy meló lesz! - mondta Peti rezignáltan - Tetejében kint térdig ér a gaz, hova tegyük majd ?! Nem beszélve a rengeteg egyéb akadályról. Csak autógumiból van vagy harminc. Vaskályhák, biciklironcsok, s ki tudja, mi még. Lépni is alig lehet.
- Jó, hogy mondod! Máris hozzáfogunk a kinti takarításhoz, gyomirtáshoz. Alkossatok két csoportot. Egyik fele a szemetet gyűjti, és osztályozza. Ami éghető, egy rakásra, ami a szeméttelepre való, egy másikra... Többiek szedik a gyomot. Estére kelve egy szálat sem akarok látni az udvaron, s a kert elején. Értve vagyok ?!
A gyerekek arcára volt írva a kedvetlenség, tetejében nagyanyjuk is rendelkezett.
-Néhányan jöjjenek velem a konyhába. Ott még ma hozzáfognunk a munkához, hogy holnap már főzhessek. Szerencsére jól felszerelt a konyha. A hűtő is, villanytűzhely is működik. Edényekből is van bőven, de minden mocskos. Nem beszélve a falról. Meszelünk, súrolunk. Estére elkészülünk. Mariskáékat nem terhelhetjük a főzéssel napokon át.
- Ugyan, Erzsikém! - tiltakozott a nagytiszteletű asszony, de belepirosodott, mert szíve mélyén nem bánta a könnyebbséget. Ilyen nagy családra még sohasem főzött, tegnap óta azt sem tudta, hol áll a feje. Mai ebédfőzéshez is segítséget kellett hívnia. Inkább maga is beáll Erzsi mellé konyhát takarítani, s elhoznak a kertből mindent szívesen, csak mentesüljön.
A gyerekek közben ledobálták magukról az utcai ruhákat. Fák gallyaira akasztgatták jobb híján, úgy festett messziről, mintha pólókat, sortokat, farmernadrágokat termő fák állnának az udvarukban. Ott volt a fürdőnadrág, a bikini a ruhájuk alatt, mint akik fürdésre számítottak. Bár, amilyen praktikus gondolkodásúak voltak, bekalkulálhattak ilyen eshetőséget is, ha nem is ennyi tennivalóval. Hozzáfogtak a munkához. Nehéz lett volna azt állítani róluk, hogy fűtötte őket a lelkesedés. A muszáj vezette mozdulataikat. Tudták, addig nem lesz nyaralás, míg ez a helyzet. Jobb túljutni rajta mielőbb. Dél körül már kimerülten kuporodtak le kis időre az árnyékos fák alatt. Porosak, piszkosak voltak, s izzadtak a kánikulai melegben.
Mariskáék hiába főztek a paplakban, senkinek sem volt kedve mosdás nélkül autókba ülni. Mosakodni pedig nem lehetett, csőtörés volt a fürdőszobában. Péter, s Kékesi Laci a fiatal pap segítségével, hosszú órákon át dolgoztak azon, hogy a család megmosakodhasson legalább a nap végén.
Nagytiszteletű asszonyék kénytelenek voltak fazékba, lábosba elfuvarozni az ételt a nyaralóba, s kézbe adni a tányérokat, mert amúgy a nyakukon maradt volna a tenger sok étel. Így sem fogyott igazán, fáradt embernek rossz az étvágya.
A takarítás is gyomorkavaró volt. Korhadó állatbőrök hevertek szanaszét, Brigit kirázta a hideg mire két ujjal megfogva kivitte, s utálkozón a szemétbe dobálta. Zsuzsi sem járt jobban. A hajléktalanok után beszáradt ürülékkel teli lavórt húzott ki az egyik heverő alól. Felfordult a gyomra, sápadtan szédelgett ki a levegőre. Mikor kissé összeszedte magát, hozzáfogott Péter puhításához. Elállta az útját a teraszon, s átölelte a nyakát.
- Emlékszel, hogy miképpen volt Budán? – kérdezte óvatos bevezetéssel.
- Éspedig? – nézett rá Péter férji gyanakvással.
- A teraszon szép kerti garnitúra állt. Rózsi bárkit leültethetett ott is, vagy a hallban fogadta a vendégeket, ha nem társasági összejövetel volt.
- Mióta mérce nálunk az, amit Takács Rozália művelt? – kérdezte Péter ingerülten.
Zsuzsi bánatosan nézett rá.
- Ne ródd fel, kedves! Végtére is, az volt az otthonom sok éven át. Ott szereztem az első tapasztalataimat. Jót is, rosszat is. Ez meg éppen praktikus is, valahova le kell ültetni a vendégeket.
- Vendégeket vársz itt?! – vonta fel Péter a szemöldökét.
- Jönnek Füredi Laciék is, ha sikerül behoznunk Juditot a nyaralóba. Mesélje otthon, hogy milyen szegényesen rendezkedtünk be?!
- Mesélje!
Zsuzsi sóhajtott.
- Ne így közelíts, kedves!… Te is tudod, nem ültethetjük őket ládákra, felfordított vödrökre. Magunknak is kellemesebb volna, ha környezetünk valamivel elfogadhatóbb. Vegyünk néhány dolgot.
- Tudod, ugye, édes életem, hogy nincs az a sok, ami el ne fogyna, ha pazarlón bánnak vele ?! Nélkülözni akarsz újra ?
- Dehogy akarok! De azt is tudom, eredetileg többet szántál a nyaralóvásárlásra. Abból adj egy keveset, hogy élvezhessük az ittlétünket.
-Így is élvezhetitek. Van hova leülni, lefeküdni, a táj szép, a levegő zamatos, szinte megrészegíti az embert, mi kell még?!
-Csak a legszükségesebb, kérlek! – nézett rá Zsuzsi fogyó reménnyel.
Péter bosszúsan csapott a levegőbe.
- Ej, a betyárját! Mi a legszükségesebb, a kerti bútor?! Hány garnitúra, mert nekünk egy nem elég, három kell legalább, és így tovább.
- Évekre tervezünk. Gondoltam, a hallba vehetnénk pár fotelt, televíziót. Esténként, vagy rossz idő esetén volna hova letelepedni… Ne morogj, no! – mondta, s felnevetett – Kapsz egy csókot, hogy megbékélj!
Péter is elnevette magát.
- Egy csókkal akarsz lekenyerezni?!
- Kettővel?! – kérdezte Zsuzsi mosolygó szemekkel.
Péter megpihentette rajta a tekintetét, aztán megcsóválta a fejét.
- Ennyire akarod ezeket a dolgokat?! Te sohasem szoktál csókot ígérni valamiért cserében, vagy mást esetleg.
- Mást most sem ígértem! – kacagott már Zsuzsi.
- Nem is volnál rá hajlandó?! – kérdezte Péter huncut mosollyal. Zsuzsi a szemébe nézett, mosolygott, s tagadón rázta a fejét. Péter folytatta - Még szerencse, mert nem örülnék, ha ilyen szokásokat vennél fel. Szóval, nagyon szeretnél újítani. Majd gondolkodom rajta. Rendben ?
Zsuzsi örömmel felelte, hogy rendben, s ment a gyerekekhez sietve. Vitte a jó hírt, mert ismerte a kedvesét. Tudta, ha félig megígérte, lehet már reményük, hogy kicsivel barátságosabb környezetbe kerüljenek. A gyerekek is jobb kedvvel dolgoztak. Aki nem gyomlált, bent keresett munkát. Akkor éppen a tetőtér volt soron. Lecipelték a felkerült limlomot, aztán az emeletes ágyakat szedték szét, pókhálóztak, súroltak, fertőtlenítettek.
A tetőtérben a pókhálózás okozta a legtöbb gondot. A lányok féltek a méteres pókhálókból szerteszét szaladó pókoktól. Egy tekintélyes példány Brigi hajára pottyant, Bogi nem merte levenni, ketten sikítottak, mire valamelyik fiú megszabadította. Az ilyen alkalom jó a heccelődésre. Bármilyen fáradtak is voltak, felülkerekedett rajtuk fiatal énjük, amúgy jó kedélyük, tréfálkoztak aztán mindenen.
Így jutott eszükbe Ádám Kova is. Ígérte, mégsem jelent meg ezen a napon. Barbit faggatták lépten-nyomon, vallja be, mivel üldözte el. Barbi úgy tett, mint akit nem érdekel a dolog, de magában neheztelt Ádámra, zokon vette, hogy elmaradt.
Estére kelve már leülhettek a tetőtérben, használhatták a zuhanyozókat is. A munka végeztével nagy mosakodást rendeztek. Míg a többiek tisztálkodtak, páran kimentek a tetőtéri teraszra. Ott volt Barbi, Brigi és Bogi. A fiatal lelkész is megjelent, s felcsapott idegenvezetőnek megint. A messzi domb felé mutatott.
- Látjátok azokat a romokat a dombtetőn? Érdekes monda fűződik hozzá, még a múlt század végéről való. Akkoriban a táj földesúri birtok volt. A dombtetőn álló házban élt a földesúr száműzött gyermekasszony felesége. Szomorú sorsú teremtés volt. Akarata ellenére adták férjhez, tiltakozott a házasság ellen a maga módján. Beleunhatott az ura, mert végül ide száműzte. Itt sem hagyta békén, időnként meglátogatta. Azt beszélték a környéken lakók, hogy olyankor messzire hallatszott a gyermekasszony fájdalmas zokogása. Nem is bírta sokáig szegény, fiatalon halt meg. Ott temették el a domboldalban. Halála után az a monda kapott szárnyra, hogy telihold idején a ház körül bolyong egy gyermekkel a karján. A földesúr véget akart vetni a szóbeszédnek, leromboltatta a házat, de a monda továbbra is tartotta magát, mind a mai napig. Ha kapcsolatba kerültök majd a helybeliekkel, az elsők között mesélik el. Jobb, ha tőlem halljátok, mert így hozzátehetem, a gyermekes nőalak időnkénti megjelenése természetesen csak legenda. A holtak nem járnak vissza.
- Valóban volt gyermeke szegénynek? –kérdezte Barbi részvéttől párás szemekkel.
- Levéltári kutatás szerint nem volt, de néhány esztendővel ezelőtt kiderült, hogy valóban létezett egy gyermek a házban. A tanács elrendelte a bontást, mert megdőltek a maradék falak. Sokáig heves tiltakozásba ütköztek, a környék népe babonás félelemmel tekint a romokra még ma is. Végül mégis hozzáfogtak, s a bontást végző munkások egy befalazott üregre találtak. Három-négy esztendős gyermek csontvázát rejtette az üreg. Úgy megrémültek, hogy hanyatt-homlok menekültek a dombról. Alig akadt aztán vállalkozó, hogy a gyermeket eltemessük békével az anyja mellé. Ez sem jelentheti a monda valós alapját, hiszen a gyermekről a faluban másképpen is tudomást szerezhettek abban az időben. A távol élő földesúr előtt elrejthette a szerencsétlen teremtés a gyermeket, de a házba feljáró falusiak előtt aligha.
- Ó, istenem! – sóhajtotta Bogi – Mennyit szenvedhetett szegény. A gyermeke is meghalt. Talán éppen azért, mert nem hívhatott hozzá segítséget.
Barbi, s Brigi is megkönnyezte a boldogtalan sorsú teremtést. Elhatározták közösen, hogy figyelik majd a domboldalt teliholdas éjszakákon. Bárhogy is intette őket a fiatal lelkész, hajlottak arra, hogy misztikus jelenség van a magát makacsul tartó legenda mögött.
Ezen az estén más döntés is született. A család úgy határozott, hogy másnap reggel kiköltöznek a nyaralóba, csak az idősebbek maradnak a paplakban. A kert megtisztított elején felverik a sátrakat. Így gyorsabban haladhatnak, reggel korábban kezdhetnek, este tovább dolgozhatnak. Esténként tábortüzet raknak az éghető limlomból, összeköthetik a kellemest a hasznossal. Hiszen jó üldögélni, beszélgetni a pattogó tűz mellett.