Asszonysorsok. Megjelent regényeim blog változata

 X/A
       Nagy családban élni szívet-lelket melengető, csak ne látták volna gyakran a gyermekbánatot. Szerencsére, ahogy múlt az idő, a bánat is halványodott. A gyermek hamarabb felejt, mint a felnőtt. Főképpen, ha szeretetet kap. Lassan kialakulhatott a mindennapi élet rendje.
Kilenc kicsi gyermeket egy percre sem lehet felügyelet nélkül hagyni. A felnőttek összeültek, s megbeszélték a teendőket. Zsuzsi foglalkozik a gyermekekkel ébredéstől altatásig, elvégez minden munkát körülöttük, s őrzi őket éjszaka is.
A háztartás Erzsi nyakába szakadt, ahogy maga panaszolta. Csak Mari néni volt a segítségére több-kevesebb haszonnal. Az öregasszony nem volt szokva az " úri " háztartáshoz, nem lehetett akármit rábízni. Erzsi sokat mérgelődött vele, mégis ragaszkodtak egymáshoz. Ahogy Erzsi berzenkedett a nyakába szakadt munka miatt, olyan odaadással végezte mégis.
Most is megmutatkozott anyai szíve. A gyermekek őrzésében is segített, ha Zsuzsit a szükség kiszólította. Ha nem ért rá, Zsuzsi olyankor Mari nénit hívta. Az idős asszonnyal ő maga elégedett volt, csak rossz hallása okozott némi gondot. Olykor nem értette, hogy mit akarnak a gyermekek, s ebből kalamajka támadt. Főképpen az ikrekkel. Teljesen egyformák voltak, s még nem beszéltek tisztán. Előfordult, hogy azt a kicsit, amelyik inni kért, ráültette az éjjelire, míg az edénykére kívánkozónak kezébe nyomta a vizet, virágos műanyag pohárkában. Az ikrek hiába gügyögtek tiltakozón, s cseréltek volna egymással, Mari néni hiedelmében következetesen megakadályozta. Zsuzsi ilyenkor reklamáló bömbölésre ért vissza.
Ha Mari néni sem ért rá, vagy nem volt éppen náluk, Zsuzsi kénytelen volt Bélához folyamodni. Az öregúr könyvvel a kezében beült a gyermekekhez, s a maga elgondolása szerint, komoly témákról szóló verseket olvasott fel nekik, mert az ember nem kezdheti elég korán az irodalommal való ismerkedést. Közben hagyta, hogy az ölébe kapaszkodjanak, de láthatóan örült, ha hamar szabadulhatott.
Péterre csak a késő délutáni órákban számíthattak, akkor sem mindig. Gyakran sokáig maradt a kórházban, ahogy régebben is megtette. Ha otthon volt, magához vette a fiúkat, vitték magukkal a pöttöm Petit is. Zsuzsinak legalább ennyi könnyebbsége volt.
Elvira dolgozott még, így csak esténként ment be a gyermekekhez. Vacsora, s fürdetés előtt rövid időre felváltotta Zsuzsit. Gyakran doktorost játszott velük igazi sztetoszkóppal, s észre sem vették, hogy közben megvizsgálta mind, nem hagyta Péterre.
Egy idő után a gazdaházban korán kezdődtek a napok. Péter hét órára járt dolgozni. Míg készülődött, Zsuzsi négy gyermeket készített fel, hogy Péter munkába menet magával vihesse Lacikát, s Norbit az iskolába, Barbit és Tomit óvodába.
Zsuzsi még ki sem fújta magát, mikor már ébredeztek a többiek. Mire az otthon maradt öt kicsi gyermeket felöltöztette, s megreggeliztette, teljesen kimerült. Pedig még hátra volt a nap nagyobbik fele. Rendszeres programot talált ki, hogy boldogulni tudjon velük, amit aztán napról napra, óráról órára igyekezett betartani. Valóságos óvodát nyitott az öt apróságnak.
Reggeli után játszott velük, aztán verset tanultak, majd rajzolgattak, utána újra játék következett ebédig. Minden ebéd után lefektette őket. Ilyenkor mesélt a kicsiknek. Mikor elaludtak, akkor is közelükben maradt. Ha éppen a jobb oldali szárnyban voltak, a gyerekszobában fektette le őket, a szomszédos hálószobában, nyitott ajtó mellett gyerekruhákat kötött vagy horgolt. Készültek a pulóverek, sapkák, sálak. Olykor kezébe vett egy-egy könyvet, hiszen nehéz az olvasásról lemondani annak, aki kiskora óta rendszeresen olvasott, de a fáradtság elnyomta néhány perc alatt, s a franciaágyon eldőlt, mint a zsák.
Összességében így is elégedett volt. A gyermekekkel viszonylag jól boldogult, noha nem voltak probléma mentesek a napjai. Peti, az otthon maradt gyermekek között az egyetlen fiú, szelíd volt. A négy kislány között eljátszogatott, vagy leült valahova. s szopta az ujját. A kislányokkal több gondja akadt. Kékesi ikrek közül Bea volt az elevenebb, játékosabb, mégis Brigi adta a több munkát. Hamar sértődött, minden csekélységért sírva fakadt, Zsuzsi nem győzte vigasztalni. Legkisebb Hegedűs is igényelte a figyelmét. Bogi gyenge kislányka maradt, gyakran betegeskedett. Zsuzsi sok éjszakát töltött ébren miatta. Ha nem volt beteg, akkor is kívánta a dajkálást, bérelt helye volt Zsuzsi ölében. Szerencsére a kis Zsuzsu nyugodt baba volt, így aztán Zsuzsi többet dajkálta Bogit, mint  vér szerinti lányát.
A nap legnehezebb része az volt, mikor az iskolások, óvodások megérkeztek. A zajongó gyerekhad mellett foglalkozni kellett a házi feladatokkal, meghallgatni beszámolóikat, de legfőképpen szeretgetni, babusgatni őket, hogy a távollétből adódó hiányérzetüket enyhítse.
Zsuzsira akkor sem várt pihenés, ha vacsora előtt Elvira felváltotta. Szaladt hátra a kisszobákba, s hol vasalt, hol Erzsi öreg Singer varrógépéhez ült. Változatlanul nehezen éltek. Szűkös anyagi helyzetükben rákényszerültek, hogy házilag oldják meg mindazt, amit lehet. Zsuzsi otthoni ruhácskákat varrt a gyermekekre. Rózsi hajdani ruhatára az évek során átalakult gyerekruhákká, óvodai, iskolai jelmezekké, mikor mire volt szükség. Mégsem a gondok voltak jellemzők ezekre az évekre, sokkal inkább a derű, amit a kívülálló szemlélődő szép családi életnek nevez.
Legszebb napjaik a vasárnapok voltak. Reggel misére mentek. Ahogy kivonult a család, abban is volt valami felemelő, s megható. Amint besorakoztak a templomajtón a kilenc gyermekkel, vitték Zsuzsut is baba korától, minden fej feléjük fordult, s az arcokon jóindulat ült. Már alig találkoztak a kezdeti rosszallással, bántó ítélkezéssel.
Állandó helyük volt a templomban. Mindig két rövid padot foglaltak el, az egyik mellékoltár előtt, hogy a kisgyermekek ne zavarják a mise menetét. Az első padban Zsuzsi ült a kislányokkal, s Erzsivel. Mögöttük Péter foglalt helyet a fiúkkal, s Bélával. A gyermekek alig mocorogtak, elfogadhatóan ülték végig a misét. Imádkoztak, énekeltek is a maguk módján. Főképpen énekelni szerettek. A nagyobbak már bátran, Erzsitől sok egyházi éneket tanultak. A kisebbek csodálták a nagyobbakat, s maguk is próbálkoztak énekléssel. Ennek is megvolt a maga bája. Általában maguk költötte énekeket adták elő, vékony hangocskájuk kihallatszott a közös éneklésből, s sokakat megmosolyogtattak.
Zsuzsiéknak nem okozott gondot, helyette maguk is élvezték. Egyik-másik igyekezetet külön is. A Hegedűsök református keresztséget kaptak, ezt tudatosították is bennük becsülettel, de az egyszerűség okán egyelőre a többség vallását gyakorolták. A kis Hegedűs Bogi állandó versikét énekelt, áhítattal skandálta : " Jézuskám szeretlek, szeress te is engemet!" Ilyenkor Zsuzsi hátrapillantott Péterre, s Bélára, vagy összenéztek Erzsivel, szemükben öröm volt.
Ebben a jó hangulatban zajlottak a családi étkezések is. Csak az ünnepeken sikerült megoldani a közös étkezést, később a hétköznapi vacsorákat is együtt fogyasztották el, de a vasárnapi ebédeknek külön hangulata volt. Nem csupán azért, mert általában csak akkor kerülhetett hús, és sütemény az asztalra, hanem nagy és kicsi egyaránt élvezte az együttlét örömét.
X/B
Kerekes családban tudatosan vigyáztak a derűs hangulatra. Az asztalnál nem volt minduntalan fegyelmezés, noha voltak állandó elvárások. A gyermekek időben megtanulták, hogy aki a nagy asztalnál vét a rend ellen, kiültetik a kis asztalhoz. Ez fájdalmas büntetésnek számított, nem is kellett sokáig alkalmazni.
Általában végig együtt töltötték az ünnepnapokat. Péter rend szerint a fiúkkal foglalkozott, mikor már nagyobbak voltak, a futballozás mellett kerékpározni tanította őket, vagy ismerkedtek a szerszámokkal, fúrtak, faragtak hátul a kamrákban. Talált más elfoglaltságot is. A dolgozószobában beszélgetett velük, oda nem lehetett akármikor belépni. Ilyenkor társasjátékoztak is, vagy éppen birkóztak a sport, s a játék kedvéért.
Zsuzsi maga köré gyűjtötte lánykáit, vitte a konyhába őket, gyúrták a tésztákat a hokedlik tetején, kis sámlira állva mosogattak, vagy segítettek teríteni az ebédhez. Ez külön élmény volt. Péter is megleste őket gyakran. Pöttöm lánykák lábujjhegyre álltak, hogy elérjék az asztalt, s nagy igyekezettel rendezték a kanalakat, késeket, villákat, tették helyére a papírszalvétákat. Délutánonként bevonultak a hálószobába, öltöztek-vetkőztek a talpig tükör előtt. Zsuzsi engedte, hogy játszanak Rózsi megmaradt ruhatárával. Gazdára találtak a széles karimájú kalapok, magas sarkú cipők, színes selyemsálak. Míg illegtek-billegtek a különös holmikban, kérdezősködtek is. Zsuzsi mesélt kislánykori életéről, Rózsiról, Budáról, a hajdani kertről, kedves kispadjáról, Klári néniékről, de főképpen Imréről. Csak annyit, amennyit ebben a korban megérthettek a gyermekek. Volt valami meghitt abban is, ahogy a parányi lánykák körülvették, tágra nyílt szemekkel hallgatták, s közben egyik-másik egészen közel bújt hozzá, vagy megsimogatták kezét, ruháját. Így lett náluk a vasárnap valóban ünnep. Az összetartozás szép ünnepe.
Jutott belőle a hétköznapokra is, bár jóval kevesebb. Hétköznapok a munka jegyében teltek el, s ez magával hozta a gondokat, a rohanást, s megannyi nemszeretem dolgot, de a háttérben mindig ott volt az a jó, amit Zsuzsi az otthon békéjének, biztonságának nevezett, ha éppen szó került rá.
Teendők természetéből fakadt, hogy a nemszeretem dolgokat is meg kellett oldani. Ilyen volt a gyermekek fegyelmezése is. Ebben a felnőttek időben megegyeztek, sohasem adtak ellentétes parancsot, s mindig támogatták egymást. Ha mégis gond volt, előfordul az ilyesmi a legjobb családokban is, Péter tekintélye segített. Nem is kellett szólnia, csak megjelent, s már ment minden a maga útján.
A gyermekek időben megértették, hogy édesapát nem okos dolog megharagítani, mert a vétkes egy időre kimarad a közös játékokból. Így szólították már, ahogy Zsuzsiból is "édesanya" lett erre az időre. Petikét tanították rá, s a gyermekek egyszer csak maguk is mondogatni kezdték. Mikor a kis Zsuzsu beszélni kezdett, kényelmi okokból lerövidítette az édesanyát, s egyszerűen csak "édes-t" mondott. Zsuzsit hamarosan így szólította, így emlegette a család, kivéve, ha a gyermekeknek bánatuk volt, akkor mindig édesanyát mondtak.
Péter is " édesnek " emlegette Zsuzsit, de ha megszólította, továbbra is azt mondta, kis virágom, vagy életem. Ha neheztelt valamiért, különös módon édes életemnek nevezte. Zsuzsi ilyenkor befelé nevetett.
Szép maradt a kapcsolatuk, ami elfoglalt helyzetükben valóságos csoda volt. Az első éveket megszenvedték mindketten. Hasonló helyzetben a legtöbb kapcsolat zátonyra futott volna. Hiszen Zsuzsinak alig maradt ideje Péter számára. Éjszakái egy részét a gyermekek mellett töltötte, ott dőlt le a heverőn, hogy kéznél legyen, ha valamelyik felsír, ne ébressze fel a többieket. Ellenkező esetben hajnalig zengett a ház. Ha bebújt Péter mellé, s végre egymás felé fordulhattak, az első síró hangra ugrania kellett. Csak Isten volt a megmondhatója, hány és hány ölelkezésüknek vetett véget idő előtt a gyereksírás. Péter nehezen viselte, s komoly vitáik voltak miatta. Egyik nap dühösen megjegyezte:
"Sürgősen találj ki valamit, édes életem, mert átköltöztetem a hálószobánkat a leghátsó kisszobába, és reggelig kidobom a kulcsát az ablakon!"
Zsuzsi bánatosan mosolygott, s csak reménykedhetett abban, hogy átvészelik baj nélkül ezeket az időket. Péter nem érte be reménykedéssel. Egy naptól bevezette az esti találkákat. Mikor Elvira szokása szerint bement a gyermekekhez, s Zsuzsi szaladt volna a hátsó kisszobákba vasalni, varrni, Péter megfogta a kezét, s bevitte magához a dolgozószobába.
Magukra zárta az ajtót, s ráparancsolt Zsuzsira, hogy vetkőzzön. Zsuzsi nevetve tiltakozott, hátrált előle, s magyarázta, hogy nem alkalmas az idő, bárki rájuk kopoghat, de Péter nem tágított. Egyik nap egyetlen rántással kettéhasította Zsuzsin a blúzt, s megkérdezte aztán mosolyogva, hogy folytassa-e, vagy vetkőzik magától. Erőszak volt ez, durva erőszak, Zsuzsi mégsem tudott neheztelni rá. Hiszen boldogító tudat volt, hogy Péter nem hajlandó lemondani róla, s ha másképpen nem megy, így követeli ki a boldog együttléteket.
Zsuzsi eltette a blúzt emlékbe, s ha olykor a kezébe került, beletemette arcát édes örömmel. Ettől kezdve gyakrabban találkoztak. Úgy tűnt, ez a gondjuk is megoldódott. Pár hónap múltán mégis másképpen alakult. Erzsi betegeskedni kezdett az epéjével. A gyermekek mellett Zsuzsi nyakába szakadt a háztartás, mivel segítséget nem volt módjukban fogadni.
Mari néni ugyan továbbra is ott volt, de csak abban volt segítség, amit magától elvégzett. Zsuzsi fontos, vagy sürgős dolgot nem tudott rábízni. Addig háromszor is elvégezte a munkát, mire megértette vele, hogy mit kíván tőle. A gyermekeket sem merte már felügyeletére hagyni. Elevenebbek lettek, jobban kellett ügyelni rájuk. Zsuzsi kénytelen volt magával vinni őket míg főzött, mosott, vagy takarított. Az öt kisgyerek a lába körül téblábolt, hol ezt borítottak ki, hol azt öntötték magukra. Zsuzsinak ilyenkor eszébe jutott Erzsi jóslata, hogy belebolondul majd a hajtásba. Néha maga is úgy érezte, hogy már közel van hozzá.
Cudar nehéz időszak volt ez, ahogy Péter később emlegette. Egy idő után kénytelen volt belátni, hogy valamit tennie kell, mert Zsuzsi valóban beleroppan az embertelenül sok munkába. Tizenöt tagú volt a család, Mari nénit is beszámítva, hatalmas a ház, egyetlen ember képtelen volt a teendők végére jutni. Főképpen akkor, ha egyszerre kilenc kisgyermeke van.
Elvira, s Béla csak szerencsétlenkedett a házi munkában, ahogy Erzsi megfogalmazta. Így nem volt más hátra, Péternek magának kellett beállni Zsuzsi mellé, noha ebben az időben már igen távolinak érezte magától az ilyenféle teendőket. Amúgy nem tétlenkedett. Kórházi munkája mellett művelte az almást, dolgozott a kertben, s a ház körül, de a háztartástól következetesen távol tartotta magát.
Márpedig most ott volt szükség a segítségre. Először tudományosan állt a dologhoz. Hirtelenében átszervezte a család megszokott napirendjét, hogy Zsuzsi felszabaduljon néhány teendők alól, s több ideje maradjon a háztartásra. Elvirára osztotta a házi tanító szerepét. Délutánonként felügyelete mellett készültek a leckék. Bélát befogta a kisebbek mellé dadának, ahogy Béla zsörtölődve mondta.
Ez a kényszerű intézkedés később is haszonnal járt. Béla közelebb került a gyermekekhez, leginkább Petihez, és Tomihoz, akkor is szívesen volt velük, ha éppen nem volt szükség a segítségére. Elvira pedig leszokott arról, hogy a kórházban töltse egész napját. Igyekezett haza, mert maga is belátta, hogy szükség van rá. Annyira belejött a dologba, hogy aztán éveken át segített a tanulásban, magához szoktatta a gyermekeket.
Zsuzsinak úgy-ahogy könnyebbsége lett, de még mindig több volt a munkája, mint amit törékeny alkata mellett elbírhatott. Péter kénytelen-kelletlen megfogta olykor a porszívót, vagy ruhát teregetett, a konyhában is tett-vett néhanapján, főleg azokon a napokon, mikor Mari nénit elszólította a szőlője. Péter ilyenkor hajlandó volt zöldséget tisztítani, kivitte a szemetet, s egyszer majdnem mosogatott is. Zsuzsi megvágta a kezét a sok kapkodásban, kímélnie kellett a sebet. Összejött a mosatlan. Péter csüggedten nézte egy darabig, aztán úgy döntött, kiviszi a fürdőszobába, s a kádban fogja elmosogatni. Közben olyan kétségbeesett arcot vágott, hogy Zsuzsira rájött a nevetés, s átölelte a nyakát.
- Nyugi, kicsi kedvesem, nem hagyom, hogy idáig juss! Majd én elmosogatok, csak hozzál gumikesztyűt, ha van a táskádban. - mondta, aztán alig bírt a jókedvével, mert Péter szélsebesen elrohant, két párat is hozott, régen látta ilyen készségesnek.
 X/C
Erzsit megműtötték, igyekezett aztán meggyógyulni. Látta, hogy nélküle valóban nehezen boldogulnak. Amúgy is volt elég gond. Egyre több pénz kellett a család eltartásához. Zsuzsi amint levegőhöz jutott, elhatározta, hogy kereső foglalkozás után néz. Nem mehetett el a háztól, otthon végezhető munkát kellett keresnie. Az egyetlen dolog, amihez a gyereknevelésen kívül valóban értett, a nyelvek ismerete volt. Révházán nem talált megfelelő munkát. Béla fővárosi kapcsolatai segítettek. Elkerült valakihez, aki egy kiadóban szakfordításokkal foglalkozott, s beállt hozzá négernek, ahogy mondta keserűen. Az elvégzett munkájáért csak töredékét kapta annak, ami járt volna, de ez is több volt a semminél. Kiegészítette a szűkös konyhapénzt.
A fordítás nyelvgyakorlásnak is jó volt. Eljött az ideje, hogy a gyermekek megkezdjék a nyelvtanulást. Négy gyermek járt már iskolába, öt óvodába, okosak voltak, érdeklődők. Péterrel úgy döntöttek, hogy első idegen nyelvnek az angolt választják.
Zsuzsi délutánonként leültette az apróságokat félkörbe a játékszobában, s hozzáfogott a tanításukhoz. Nem tanulta a módszert, csak a maga elgondolása után ment. Játékosan tanított. Eleinte a legegyszerűbb gyakorlatokat végezték, mindig az életkoruknak megfelelőt. Igyekezett kedvet teremteni a tanuláshoz, dicsért, jutalmazott, s szépen haladtak, míg Peti bele nem unt.
A kisfiú annál fegyelmezettebb volt, hogy játékkal zavarja a többit, vagy nyafogjon, tiltakozzon, mást talált ki. Halandzsázni kezdett. Valahogy úgy, hogy a helyes mondat helyett elferdítve mondta ki a szavakat. A gyereksereg gurult a nevetéstől. Zsuzsi hiába beszélt a lelkére. Végül Péternek kellett rendet tenni. Beült maga is az órákra, s jelenlététől a négyesztendős kisfiú megjavult, pedig addigi életében még egyetlen pofont sem kapott az édesapjától.
Mire a kis tökmag Zsuzsu iskolába került, a gazdaházban mindennapos lett az angol szó. Így kértek enni, így kívántak jó éjszakát, de gyakorolták a napi tevékenységük során is. Mondogatták a baromfiudvarban: "Are these hens?...-Yes, they are...-Are these pigs?...-Yes, they are."
A versikéket a maguk örömére mondták, különösen Hegedűs Barbi, s a Kékesi ikrek, Bea és Brigi. Jó volt hallani az üde hangocskákat, miközben hátul játszottak az almásban, s skandálták vidáman:"What is yellow, pears are yellow. Rich and ripe and sweet."
Péter tudta, hogy éppen a körtefát vizitálják, s mosolygott magában. Azt is élvezte, ha olykor egyik-másik kislány bedugta arcát a megnyitott ajtón, s így szólította meg:
- Good morning, Father, how are?
- Very well, thank you. And you? – kérdezett vissza.
- I am too very well, thank you! – hangzott a válasz, s boldog kuncogás tartozott hozzá. A gyermekek kétségtelenül élvezték a nyelvtanulást, s a használat örömét.
Péter elhatározta, hogy nehéz anyagi helyzetük ellenére elküldi a gyermekeket külföldre vakációzni, gyakorolni a megtanultakat. Csereüdültetéseket emlegetett. Zsuzsi megijedt, hiszen fojtogató megélhetési gondokkal küszködtek, de Péter ebben is határozottnak mutatkozott. Zsuzsi aggályait meghallgatta ugyan, de aztán azt mondta, ha arra várnak, hogy teljen rá, akkor semmire sem jutnak. Majd megoldják valahogy. Zsuzsi befele sóhajtott, mint annyiszor már házasságuk alatt. Jól tudta, hogy a megoldást leginkább neki kell majd kitalálni.
Naponta próbálta megoldani égető problémáikat. Sokszor Péter nem is tudott a gondról. Zsuzsi vigyázott rá, apróbb gondokkal sohasem zavarta, de olykor a nagyobb kiadásokat is igyekezett maga megoldani, mert Pétert jobban megviselte, szótlan lett, kedvetlen.
Gond pedig naponta akadt. Hol farmer kellett volna a két nagyobb fiúnak. Az osztályban rajtuk kívül már mindenkinek volt, vagy a cipő szakadt le róluk, mivel tavasztól őszig rúgták a labdát. Szerencsére a kisebbek, Peti s Tomi nem rajongott a futballért. Ők a fára mászást részesítették előnybe. Zsuzsi nem győzte stoppolni a kiszakított nadrágjukat.
Ott voltak az iskolai kiadások is. Előfordult, hogy egyszerre hat gyermeknek kellett befizetni a tanulmányi kirándulást. Zsuzsi nem merte szóba hozni Péter előtt. Akkor éppen csőtörés volt a házban, s felborította amúgy is szűkre szabott költségvetésüket. A kirándulásokra elvett a havi konyhapénzből. Aztán egész hónapban Erzsivel bűvészkedtek, sok mindent ki kellett találniuk, hogy kihúzzák valahogy a hónap végéig.
Ha Pétert nyomasztották is a gondok, ez nem tartotta vissza attól, hogy véghezvigye, amit a fejébe vett. Egyik nap a vacsoránál azt mondta :
- Hozzákezdek egy régi tervem megvalósításához. Kérem hozzá mindenki segítségét, mert némi lemondással jár. Jobban kell spórolnunk majd, mint eddig.
Erzsi paprikásan mondta :
- Mosógépre spóroljatok, mert hamarosan lerobban!
Péter úgy gondolta, ha Rózsi hajdani mosógépe tönkremegy, majd kézzel mosnak, mert azt mondta :
- Az asszonyok régen a patakban mostak. Viszont, a gyerekeknek most van szükségük a külföldi nyelvtanulásra. Csereutakat szervezek. Rögzíteni kell az angolt, hogy áttérhessenek a németre, vagy a franciára. Még ma este írok Londonba egy ismerős kollégának.
- Szentséges Szűzanyám! – csapta össze Erzsi a kezét – Már megint mibe akartok belevágni?
- Ne szóljunk bele, szívem! – intette Béla – Valahogy majd megoldják.
- Mondod te, és gondolja a fiam, de Zsuzsival mi bolondulunk bele, hogy jöjjünk ki a kosztpénzből hó végéig, mert az a legfontosabb, hogy mindenféle nyelven karattyoljanak!
- Fontos az is, édesanyám! Szükségük lesz rá az életben. Kapják meg akkor időben. - mondta Péter a maga részéről lezárva a vitát, de Erzsit nem lehetett egykönnyen elhallgattatni.
- Az a szükséges, ami fontos, édes gyerekem! A karattyolás nem fontos, mert lehet nélküle élni. Én is megéltem hatvan évet nélküle egész jól. Majd akkor gyakoroljanak külföldön, ha futja rá. Most nem futja.
Zsuzsi védelmébe vette Pétert. Nem neheztelt érte az anyósa, megszokta már, talán el is várta a menyétől. Egyedül is megvédte a maga vélt igazát. Most is tovább zsörtölődött.
- Ne emlegesd nekem az egyetemi felvételiket, mert előre kiráz a hideg. Folyton tervezgettek. Mindig többet akartok annál, amit lehet. Úgy tesztek, mintha hitbizományba kaptátok volna az aranytojást tojó tyúkot. Csak ki kell várni, hogy pottyanjon egyet, majd abból aztán lehet teljesíteni a kívánságokat. Közben meg ezer a gond. Például ott van a kabátod, akár a bőröd!
- Nincs semmi baj a kabátommal, anyuka! - mondta Zsuzsi csendesen.
- Dehogyis nincs! Magad mondtad, már a kabátodról megismer mindenki messziről.
- Csak tréfából mondtam. Ha az ember viccelődik a baján, mindjárt könnyebben viseli.
- De igazad van! Lánykori kabátod. Ideje, hogy az urad vegyen egy rendeset. Hallod, fiam ?! Kabátot vegyetek, ne Londonba írogassatok.
- Majd kabátot is veszünk. – bólintott rá Péter, mintha azt is megengedhetnék mellette, de aztán hozzátette - Egyébként, jó kabát az még. Zsuzsi nagyon csinos benne. Hogy ismerik, annyi baj legyen. Az én bőrkabátom se mostanában került ki a cserzővarga keze alól, de a gyermekek utaztatását most kell megoldani.
Látták, hogy nem lehet eltéríteni, s Elvira megszólalt.
- Majd én viszem-hozom őket a magam költségén. Mire megvalósul, nyugdíjban leszek. Kismacska, neked meg valóban kell egy rendesebb kabát. Nem járhat kopott kabátban egy jövendő osztályvezető főorvosné!
Meglepve néztek rá, Péter felnevetett.
- Nocsak! Tudsz valamit, amit én még nem tudok?!
- Téged javasoltalak a helyemre. Ne nézz ilyen meglepetten, magától értetődik. Tudásoddal érdemelted ki, és nem a barátságoddal. A barátságodért legfeljebb szeretlek, de az osztályomat csak tudással lehet kiérdemelni. Te leszel az utódom.
Péter elmosolyodott.
- Ez rendes tőled, köszönöm! De ne igyunk előre a medve bőrére. Tudjuk, hogy mennek itt a dolgok.
Elvira felelni akart, de megzavarta őket a zenetanárnő. Egy kedves, idős hölgy járt a gyermekekhez, félig-meddig ingyen tanította Barbit, s Tomit zongorázni. A többinek nem volt kedve hozzá. Zsuzsi hiába remélte, hogy majd mindegyiket ott látja édesanyja zongorája mellett, csalódnia kellett. Főképpen a kis Zsuzsu miatt fájt a szíve. Valahogy úgy gondolta, a vér szerinti lányában ott motoszkál nagyanyja tehetsége. A Tökmagnak kitűnő hallása volt, de amint leültették a zongora mellé, hamarosan kiderült, hogy nincs kitartása. Erőszakkal egyiket sem akarták kényszeríteni.
Péter vigasztalódott a fiaival. Norbi, Lacika és Peti szívesen vette kezébe a hegedűt. Péter nagy igyekezettel tanította őket, de ez sem tartott sokáig. Három év múlva mind abbahagyta. Most Tomival volt a baj. Az idős hölgy finoman panaszkodott, mentegette is közben a kisfiút. Azt mondta, eltérítették a nagyobbak. Feleslegesnek érzi a tanulást, mikor a magnókból kedvükre szól a zene. Kötelessége szólni, hogy mostantól csak egy tanítványa maradt. Barbi szerencsére kitartó volt, élvezte is a zongorázást, be kellett érniük ennyivel. Mikor az idős hölgy kiment, Elvira szóba hozta újra a kinevezést. Péter szomorkásan legyintett.
- Nem lesz abból semmi! Kövesnek van már kiszemeltje. Hallgattam róla eddig, nem akartam, hogy felszaladjon a vérnyomásod. De újra mondom, köszönöm! A szíved szép szándékát külön is, Elvirám! De más kerül a helyedre, sajnos.
- Arra a Szegedi nevű adjunktusra gondolsz, aki a múlt héten Kövessel meglátogatta az osztályt ?!
- Aki egyben a megyei tiszti főorvos barátjának a barátja. Mellesleg a felesége itt örökölt. Kovácsné Erzsike szerint a Vajdaféle házat. Ha nem csap be a szimatom, a jövendő osztályvezető főorvost láttad vendégül, miközben veled járatják a bolondját.
- Akkor nem megyek nyugdíjba egy darabig! - mondta Elvira mérgesen, de inkább bánatos volt, mint dühös.
Péter hallgatott. Nem mondhatta meg, hogy Kövesék vágják már a centit, alig várják, hogy eljöjjön a nyugdíjaztatása ideje. Ezt is Erzsikétől tudta. A kedves asszonynak pontos értesülései voltak a többi beosztott révén. Kedvelte az ötvenes éveiben járó orvosírnokot. Megbízott benne. Biztos volt abban, hogy megbízhat az értesüléseiben is.
Csendben ettek. Elvirán egyre jobban látszott a csalódottság. Zokon vette, hogy máris leírták, pedig még nyugdíjban sincs. Bogi felállt a helyéről, engedély nélkül Elvirához ment, az ölébe tolakodott, átölelte a nyakát, s szívet melengetőn mondta :
- Ne legyél szomorú, hiszen mindannyian szeretünk!
Péter torkára forrt a szigorú dorgálás. Elvira magához ölelte a törékeny kislányt, s hosszan hallgatott. A bajok, s gondok mellett sok ilyen megható, szép percet éltek át, s ez minden bút, bánatot feledtetett.