Asszonysorsok. Megjelent regényeim blog változata

 X/A
      A baleset után Zsuzsi még hetekig gyengélkedett. Súlyos testi sérülésnél maradandóbbnak bizonyult a bánat, a baba elvesztése. A megmásíthatatlanba nehezen törődött bele. Péter azzal vigasztalta, ha később is, de megjön a baba. Ebben maga sem volt biztos. Az orvosok szövődménytől tartottak. Ilyen balesetek után gyakran előfordul, hogy a nőnek nem lehet többé gyermeke. Így aztán teljes volt a boldogságuk, mikor néhány hónap múlva Zsuzsi újra áldott állapotba került.
A következő hónapok csendes örömben, s nyugalomban teltek. Zsuzsi boldog kismama volt. Reménykedő. Második anyasága komolyabbá tette. Ahogy Péter mondta Bélának bizalmas kedvesen, asszonyossá is. Valóban. Felszedett pár kilót a terhessége mellett. Ennek részben Erzsi volt az oka, etette volna szüntelen. Zsuzsinak eleinte nem volt bátorsága nemet mondani. Attól félt, anyósa megbántódik. Később megnyugodva tapasztalta, kapcsolatuk elbírja az ilyen kéréseket is. Hálásan ölelte érte párja édesanyját. Jó volt a tudat, hogy már megteheti.
Szokásaiban is változott, önállóbb lett, kezdeményezőbb. Bátrabban mozgott a világban, mint addig. Megváltozott a hajviselete is. Addig lófarokba fésülte a haját, divatos, fiatalos hajviselet volt, de egy napon meggondolta magát, s mesterien szép kontyot fésült. Olyanfélét, amilyet édesanyja viselhetett hajdan. Valójában csak félig volt konty, kihagyott néhány loknit, a konty alatt csattal összefogta, így szabadon maradt formás nyaka, gömbölyded válla. Ez a hajviselet nagy divat volt a háború előtt, s kevéssel utána is, de mi tagadás, a hetvenes években már ódivatúnak tűnt.
Zsuzsi tudta ezt, de nem bánta. Erősen kötődött édesanyja emlékéhez, s azt gondolta, ami jó volt édesanyjának, az neki is megfelel. Azért drukkal várta Péter véleményét. Anyósa látta meg először, s azt mondta gyönyörködve, ennél aligha van bájosabb, nőiesebb frizura. Péternek is nagyon tetszett. Hatalmas ovációval fogadta. Zsuzsit felkapta, perdült vele párat, aztán csókkal jutalmazta. Zsuzsinak valóban jól állt ez a hajviselet. Péter amúgy is szédült örömmel nézett rá. Áldott állapota előrehaladtával még igézőbbnek, elragadóbbnak találta. Kívánatosabbnak is. Olykor alig bírt magával, ölelte volna minden este.
Újra örömmel élte meg apaságát, de visszafogottabb volt, mint az első baba idejében. A szomorú emlékek sokáig meggátolták abban, hogy ehhez a babához is beszéljen, becézgesse, de mikor először érezte mozdulni tenyere alatt, addig nem hallott örömmel tört ki belőle " Kicsi fiam, édes kicsi fiam !"
Zsuzsi sírva-nevetve mondta, lehet kislány is, és zokon veszi majd, hogy édesapja fiúsította, mint valami trón várományosát. Péter azt felelte, fia lesz, biztosan tudja, érzi.
Zsuzsi félidős koráig naponta bejárt a kórházba, később nem javallták a motorozást, így otthon maradt. A beteg kisgyermekek nem maradtak mese nélkül. Addigra bebizonyosodott, hogy valóban áldásos tevékenység, s jó szervezéssel voltak helyette önkéntes mesemondók.
Ahogy Zsuzsi elmaradt a kórházból, Elvira napi rendszerességgel látogatni kezdte őket. Volt autója, ha végzett a kórházban, kiugrott hozzájuk, s alig fordult elő, hogy egy napot kihagyott volna. Ahogy azt sem felejtette el közölni Péterrel, hogy most aztán fogja vissza magát, szerelmi szédületében ne essen Zsuzsinak nyakra-főre, mert végre szeretné megérni, hogy minden baj nélkül megszülessen a keresztgyereke. Péter magában cifrát mondott, de valójában nem neheztelt, ahogy zokszó nélkül viselte el Elvira egyéb túlkapásait is. Volt elég oka arra is, hogy becsülje, szeresse.
Boda Béla is egyre többször látogatott le Révházára ezekben a hónapokban. Mindig víkendre ment, ott volt már péntek este, s csak vasárnap délután indult vissza a fővárosba. Nem volt már gond a szállása. Akadt helye a házban is. Erzsinek köszönhetően időközben átrendeződött a ház. Mikor Zsuzsi panaszolta szobájuk zsúfoltságát, aggódott a baba helye miatt, mivel a gyermekágy alig fért volna be Péter szobájába, Erzsi döntött, s felszámolta a szentélyt. Áldozat volt tőle, ez is könnyekkel járt, mégis megtette.
Szép nagyok voltak az utcai szobák. Zsuzsiék új szobájában kényelmesen elfért Takács Rozália hálóbútora a franciaággyal, s jutott hely a babának is. Megvették a gyermekágyat, s Zsuzsi valóságos mesebirodalmat varázsolt köré. Attól sem félt már, hogy nem lesz hol szaladgálni a babának. Maradt hely a hálóban, de ott volt Péter régi szobája is. Nappalit alakítottak belőle. Ha Béla Révházára látogatott, ebben a szobában kapott helyet éjszakára. Kellemes volt az elrendezés. Ott néztek televíziót, Péter ott dolgozott, s Zsuzsinak is jutott egy kedves sarok, ahova behúzódhatott, ha kézimunkázott, vagy rongybábukat készített. Erzsi varrni tanította az öreg varrógépén, aztán kötni, horgolni.
Pár hónap után Zsuzsi egymásután készítette a szebbnél szebb horgolt, vagy kötött ruhácskákat. Maga varrta a bábuk testét, ruháját. Varrt bohócot, vidámat és szomorút is, s mindenféle bohókás formájú babát. Egy nap életre hívta Lucát, a hajdani kedves kis bábut is. Annak a rongybábunak a hasonmását, amit egykor édesanyja készített, s aki társa, vigasztalója volt árvasága elején mindaddig, míg Rózsi egy napon a szeme láttára bedobatta a működő kazánba. Eleinte észre sem vette, mi készül a keze alatt, mikor rádöbbent, sírva-nevetve folytatta a munkát. Szinte a legapróbb részletekre is emlékezett, feltúrta a rongyoszsákot, s egyszer csak ott ült előtte, hajdan oly kedves bábúja, Luca.
Ha beleunt a kézimunkába, kiment Erzsihez a konyhába. Már megtehette. Erzsi örömmel fogadta, beszélgettek, vagy együtt főztek. Főzhetett magának is, ha kedve kerekedett hozzá. Erzsi maga biztatta, hogy süssön, főzzön, ha maga akarja elkészíteni azt, amit éppen megkívánt.
Megkapó, szép kapcsolat volt már köztük. Nem emlegették az első idők keserveit. Ha Erzsinek mégis eszébe jutott, inkább csak szegény Kata révén, s az is előfordult, hogy Zsuzsival együtt könnyezték meg a szerencsétlen sorsra jutott lányt.
Akkor már mindketten tudtak utolsó óráiról. Péter maga beszélte el. Zsuzsi azóta megbocsátó szívvel gondolt a boldogtalanra, noha életre szóló bánatot okozott. Meggondolatlanságával elvette tőlük szíve alatt cseperedő, első gyermeküket.
Idővel minden bánat enyhül. Zsuzsiék mindennapjai meghitt nyugalomban teltek. Mikor Péter hazaért a kórházból, Zsuzsi kivirágzott, ahogy Erzsi gondolta magában. Sokszor előfordult, hogy Péterrel behúzódtak a hálóba vacsora előtt, s Erzsi piros mosollyal hallgathatta fia fohászkodását, “ Életem, mindenem, édes kicsi boldogságom, de nagyon szeretlek !”
Társasági életük jól-rosszul alakult ebben az időben. Péter a kórházban rendszeresen találkozott barátaival, a kertvárosba ritkán látogattak ki. Füredi Laci érthető okokból maradt távol, s csak akkor ugrott ki, ha kórházon kívül valami sürgős dolga volt Péterrel, s nem várhatott másnapig. Kékesi Feri néha meglátogatta őket magában, inkább csak vasárnap délutánokon. Péterrel hosszan beszélgettek a nappalinak kinevezett régi szobájában. Olyankor Zsuzsi magukra hagyta őket. Családját egyszer sem vitte ki hozzájuk. Akkor már tudott volt, hogy Ili megkötötte magát a hajdani álma miatt, s nem akart Zsuzsival baráti kapcsolatba kerülni.
Különös viselkedés volt ez a tanult, intelligens nőtől, akiről mások mindig elismeréssel szóltak. Nem volt mit tenni. Tudomásul kellett venniük, noha bevallottan bántotta őket. Főleg Zsuzsit, hiszen férjeik szép barátsága mellett maguk is barátkozhattak volna. Összejárhatott volna rendszeresen a két család, de minderről le kellett mondaniuk. A férfiak szerint Ili féltékeny volt. Zsuzsi hitte is, nem is. Inkább hajlott arra, hogy valóban a lidérces álom tartotta vissza, hiszen őt magát is nyugtalanította még mindig.
Elvira mellett gyakran találkoztak a könyvtárban megismert fiatalasszonnyal is. Hegedűsné Évában Zsuzsi igazi barátnőre talált. Sok mindenben hasonlítottak egymásra, s hamarosan bensőséges kapcsolat alakult ki köztük. Olyanféle barátság, mely nem kívánt protokollt, de annál több örömöt adott a puszta együttlétük. Éva a három kisgyermekkel egyre többet látogatott ki Zsuzsiékhoz azután, hogy szegény anyósát eltemette.
Zsuzsi ilyenkor repesett az örömtől. Megszerette a kis Hegedűsöket. Ha kint voltak, játszott velük, a mese sem maradt el, de gondoskodott is róluk. Rendszeresen meguzsonnáztatta őket, s olykor maga készítette játékokat kaptak. A kicsiknek jutott a rongybábukból is. Aligha lehetett volna nagyobb örömöt szerezni nekik, mert mindig sóvárogva nézték a falon függő játékokat. A kedves bábuk az útban lévő babának készültek, de Zsuzsi ebben sem volt irigy természetű, melyiket megkívánták, megkapták. Készített aztán helyettük másikat. Csak Luca rongybabát tette félre.
Hasznos ajándékokat is kaptak. Norbinak sapkát, sálat kötött, Barbinak ruhát, kabátkát, a kicsi Bogi sem maradt ki. Mackóruhát kapott a tipegő lányka. Alig kellett nagyobb, mint amit előre készített saját babájának, mert a kis Bogi vézna, gyengécske volt, mint azok a gyermekek, akik szegény fedél alá születnek, s nem tudják megadni nekik mindazt, ami az egészséges fejlődésükhöz szükséges.
Zsuzsi naranccsal, banánnal etette a gyerekeket, főleg a legkisebbet. Uzsonnára májat, tojást, vajat kaptak. Nem érte be ennyivel. Mikor úgy látta, hogy eljött végre az ideje, Évára rákényszerítette a rendszeres támogatást. Tartott még Rózsi éléskamrájából, szerencsére volt miből segíteni.
Zsuzsi minden héten összekészített egy szép csomagot, s Péter elvitte Éváékhoz. Minden alkalommal küldött cukrot, lisztet, húsfélét, befőtteket, s konzerveket. Szegény Éva félig-meddig beletörődött már, de mindig megkönnyezte. Zsuzsi olykor meglepte különleges csemegékkel is, a csomagban a konzervek között volt lazac, kaviár, libamáj, dobozos ananász, mikor mi. Az amúgy igen szűkösen élő családnak elérhetetlen finomságok. Éva sírva - nevetve fogta a kezében, s Péternek azt hajtogatta, hogy nem meri majd felbontani.
Zsuzsiék ezt a segítséget már közösen határozták el. Péter előtt is nyilvánvaló lett Éváék nehéz helyzete. Belátta, komoly támogatást nem lehet finomkodón adni. Ráparancsolt Évára, hogy tessék elfogadni, a gyerekek helyzete fontosabb, mint az a kutya önérzet. Amúgy is jobb, ha beletörődik mielőbb, mert Zsuzsi nem az a fajta, akit le lehet beszélni, ha tudja, hogy legkedvesebb barátnője gondban van.
Barátságuknak nem ártott meg a keserű helyzet. Még szorosabb lett a kapcsolatuk. Éva megértette, hogy Zsuzsi szeretetéhez hozzátartozik a gondoskodás. Zsuzsi az idősebb testvért találta meg benne. Hetente többször is találkoztak. Éva kivitte Zsuzsiékhoz a javítanivaló ruhácskákat, míg stoppolt vagy varrogatott, Zsuzsi mellette horgolt vagy kötött. Beszélgettek, vagy csak jólesőn egymásra mosolyogtak, s együtt vigyáztak közben a lábuk körül játszó gyermekekre.
X/B
Zsuzsi nem feledkezett meg a gazdaházról. Gyakran emlegette. Péter korainak tartotta az ügy elindítását, mivel még nem voltak nagy család. Azt mondta, addig aligha állnak velük szóba, de Zsuzsi nem akart sokáig várni. Mivel Péter egyelőre nem mozdult az ügyben, megkérte Elvirát, érdeklődjön a ház felől a tanácsnál. Puhatolja ki, mi a szándékuk az üresen álló épülettel. A főorvos asszony megtudta, hogy a tanács bérbe kívánja adni a helyi Áfésznek, bútorraktárnak.
Zsuzsi pánikba esett. Hiszen az ilyesmi hosszú évekre szól. Ha terveik szerint, s a jó Isten segítségével évente megjön egy-egy baba, két - három esztendő után szűk lesz a lakás. Újra küszködni fognak, miközben a pénz értéke romlik, az ingatlan árak emelkednek. Közölniük kell a tanáccsal vásárlási szándékukat. Más orvosok is vásároltak a tanácstól ingatlant, akkor nekik is jár a lehetőség. A tanács is jobban jár, ha eladja, mint bérbe adja, mert végleg leteszi a ház gondját.
Bebizonyosodott, hogy erre az időre nemcsak önállóbb lett, s kezdeményezőbb, hanem gyakorlatiasabb gondolkodású is. Péter mellett Erzsinek, Elvirának s Évának köszönhette. Mindannyian azon igyekeztek, hogy mielőbb úgy lássa a világot, ahogy kell.
Nem akarták megváltoztatni, csak éppen pótolták, ami hiányzott Zsuzsi szemléletéből. Egyszerű dolgok voltak ezek. Olyasmi, amit az ember kiskorától megtanul, ha elfogadható módon cseperedik, de Zsuzsi tapasztalataiból hiányoztak.
Legegyszerűbb dolog a piaci vásárlás volt. Általában Erzsi járt a piacra, egy nap Zsuzsi is kedvet kapott hozzá, s kiment az anyósa helyett. Bevásárolt szükség szerint. Csak otthon derült ki, hogy mindent drágán vett, eszébe sem jutott jobban körülnézni, vagy alkudni az árból.
Azt sem tudta addig, hogy ilyesmit lehet, vagy éppen kötelező is, hiszen ez is benne van az árban. Erzsi legközelebb magával vitte. Megmutatta, hogy kell vásárolni, oktatta még ezer más módon is. Ezt tette Elvira, s Éva is a mindennapi élet más-más területén.
Péternek nehezebb lett a dolga. Zsuzsi ugyan nem követelt, csak kért, azt is szépen, szelíden, de egyre megalapozottabbak voltak az érvei. Így történt ez a gazdaház esetében is. Zsuzsi elmondta az érveit, Péter hümmögött közben, de végül mégis beadta a derekát. Hozzájárult egyik kollégája is. Körzeti orvos volt, egy hajdan államosított házban lakott, ott volt a rendelője is, s saját bevallása szerint „ bagóért „ hozzájutott a házhoz. Egy csekély összeget kellett befizetnie mindössze, többit kisebb részletekben, mintha lakbért fizetett volna. Ez valóban kedvező kilátás volt. Péter végre rászánta magát, s bement a tanácselnökhöz.
Gazsónak hívták a város első emberét, Péter közelről ismerte. Osztálytársak voltak a gimnáziumban, s úgy ment hozzá, mint hajdani jó baráthoz. Gazsó szívélyesen fogadta, végighallgatta, s úgy bólogatott, mint aki maga is helyesli az ötletet, szavaival mégis mást mondott. 
- Mielőtt bármiről beszélgetnénk, előre mondom, csak veszünk, illetve kisajátítunk házakat, ha szükségünk van rá, de eladni nem szoktunk. Részletre még kevésbé. Aki mást mondott, az lóvá tett. Ha mégis megválnánk valamelyik ingatlanunktól, csak akkor tennénk, ha az adásvétel során jelentős bevételhez jutna a város költségvetése. Egy összegben természetesen.
Péter feszengett, s magában elküldte a búsba az informátorát. Gazsónak azt mondta :
- Akkor ezen az alapon beszélgessünk a dologról, mert némi készpénzzel rendelkezünk. Abban bízom, hogy a nagy család is kap majd valamilyen támogatást az állam részéről. Kettő együtt reményeim szerint elegendő lesz a vételre is, a renoválásra is, mert tudott, a gazdaház jelenlegi állapotában nem alkalmas lakóháznak.
- Tekintsem úgy, hogy csak tájékozódni akarsz ?!
- Ha nem terhellek vele. Hozzáteszem, nekünk nem sürgős a vétel, de jó volna tudni, járható-e az út, vagy másban kell gondolkodnunk. Két-három esztendőn belül szűk lesz anyám háza.
Gazsó vonásai megkeményedtek.
- Csak érdemben vagyok hajlandó tárgyalni a dologról. Majdra nem adok. Nagy család, nem nagy család, csak az első gyerek születése előtt vagytok. Ki tudja, összejön-e a többi ?! Így támogatásról felesleges beszélnünk. Ha valóban érdekel benneteket a gazdaház, most ajánlj fel egy millió forintot, s a testületnek előterjesztem.
Péter meghökkent.
- Egy milliót ?!
- Na hallod?! Azért a nagy házért?! Nem is pénz. Egyébként, ez nem lehet akadály, ahogy informálva vagyok.
Péter meglepődött. Nem verték nagydobra a kis bőrönd tartalmát, amiben amúgy is csak a fele összeg volt, s elképzelni sem tudta, ki s miről informálta a város első emberét.
Kis nevetéssel felelt.
- Ha a fizetésemre gondolsz, abból aligha rakhattam volna össze a milliót. Harminc esztendő alatt keresek majd annyit, ha megérem.
- Az örökségre gondolok, barátom! Nejed rózsadombi villát örökölt, rokonságod széltében-hosszában beszéli. Szülővárosodtól csak nem sajnálod azt a kis pénzt?! Meglepne, mert éppen tőled hallottam, hogy felháborító az óvodák, iskolák higiénés állapota. Különösen az Öreg iskolára igaz. A gyerekek télvíz idején még mindig az udvari klotyóra járnak, nem csoda, hogy annyi felfázott gyerek jelentkezik nálatok a kórházban.
Péter az első pillanatokban megneheztelt a rokonságra, de valahol a lelke mélyén érezte, hogy többről van szó. Elvira puhatolózó érdeklődése után itt várták. Készültek a látogatására. Nem csak nagyot akarnak aratni, törleszteni is akarnak. Állt elébe, de még türtőztette magát, s csendesen felelt.
- Valóban én mondtam.
Gazsó dühösen nevetett.
-Mondtad?! Lehető legrosszabbkor vágtad a képembe. Megyei elvtársak előtt kórházlátogatáson.  Na, de ezt most hagyjuk! Valóban kapóra jönne a millió, abból rendbe tennénk a dolgokat.
- Eddig sem a pénzzel volt baj, - morogta Péter – inkább a hozzáállással. Ha nem sértelek meg, megjegyzem, volt pénz a káder negyed házaira. Egyik-másik kacsalábon forog, miközben nem telt az Öreg iskola, és a hozzátartozó óvoda illemhelyeire. Még a javításukra sem. Nem csak kint üldögélnek a gyerekek az udvari hidegben, ha enyhül az idő, akkor a hólé, majd az eső csurog a nyakukba. A gyerekek középkori körülmények között végzik a dolgukat, miközben állami pénzen épített négyszobás tanácsi házakban laknak egy gyermekkel a tiszteletreméltó káderek...- mondta keserűen.
- Személyeskedünk, elvtársam?! – váltott hangot Gazsó hirtelen, s már sehol sem volt a hajdani osztálytárs – Így aligha jutunk előre. Legközelebb akkor keress fel, ha hajlandó vagy letenni a másfél milliót!
Péter felugrott, s fogát csikorgatta: Gazsó bosszúból emelt az áron! Tetejében abban a hitben van, hogy millióik vannak. Gondolta, messzebb került a gazdaház, mint eddig bármikor. Nem szívesen ment volna haza ezzel a hírrel. Igyekezett higgadtan felelni.
- Rosszul viseled a kritikát, Pali! De rendben van, beavatlak. Félmilliót örököltünk. Ha megérted, hogy ezen belül kell maradnunk, tárgyalunk majd újra.
- Félmillió nem tárgyalási alap.
-A ház ingatlannak sem ér annyit. Már évek óta lakatlan, tatarozni kell. Ha így marad, összedől egyhamar.
- Akkor összedől. Nem a te gondod.
Péter elvesztette újra a nyugalmát.
-Inkább egye meg a fene, de sértett önérzetből elfogadhatatlan feltételeket szabsz ?!…Csak az beszél így, aki nem érez felelősséget a rábízott javakért, hanem Csákiné szalmájának tekinti.
Gazsó is felállt, hangja kimért volt.
- Szűkre szabott az időm, elvtársam! – mondta ridegen – Befejeztük a beszélgetést. Viszontlátásra !
Félreérthetetlenül az ajtóra mutatott. Péter elvesztette az első ütközetet. Béla a legközelebbi látogatásán alaposan megmosta Péter fejét. Először végighallgatta, aztán neheztelőn mondta :
- Elkapkodtátok. Most ripsz-ropsz beleugratnak majd a házvételbe, mert aligha engedik el a koncot. Félmillió is komoly pénz. Csak megpróbálnak még többet kipréselni belőletek. Talán valóban a rokonság beszélt össze-vissza. Látták, amit láttak, s hittek, amit hittek. Tetejében nem tartották magukban. Ilyen az ember. Másképpen kellett volna belefogni. Ha megvártok vele, felkeressük otthon néhány üveg jó borral. Legalább hagytál valami rést, vagy meggondolatlanul mindjárt ráborítottad az íróasztalát ?!
Péter ingerülten vágott közbe:
- Nem fogom a kegyeit keresni ennek az elvtelen, basáskodó bürokratának.
- Inkább fejjel rohansz a falnak?! Vedd már tudomásul, hogy többet ésszel, mint erővel. Attól még nem kell feladni az elveinket, ha boldogulni akarunk az adott körülmények között. Erre kényszeríti az embert a helyzet. Mi mást tehetne?!... Zsuzsi mit szólt hozzá?
- Nem hiszed el, vigasztalt… Szent meggyőződése, hogy előbb-utóbb miénk lesz a gazdaház. Már azt mondja – Isten rendelése.
Béla felnevetett.
- Akkor az, ha így érzi!
Amúgy is jókedvűen töltötte náluk a látogatások napjait, noha nem udvarolt Erzsinek látványosan, mert megsejtette Péter berzenkedését. Péter jelenlétében magázódtak, s szolidan beszélgettek. Ha Péter kitette lábát a házból, Béla azonnal a konyhában volt. Zsuzsi egyszer-kétszer véletlenül rájuk nyitott, mikor éppen megölelte Erzsit. Úgy tett, mint aki semmit sem látott. Anyósa mégis piros volt, majdnem kicsattant az arca. Béla tréfálkozott, igyekezett Zsuzsi figyelmét elterelni. Később már Zsuzsi előtt gond nélkül megcsókolta Erzsi kezét okkal, s ok nélkül.
Zsuzsit meghatották. Van abban valami megrendítő, ha idősödő, magányos emberek kétségbeesetten keresik egymáshoz az utat. Ha őszülő fejjel szerelmesek lesznek, s annyira féltik a reményt, hogy hajlandók színházat játszani, noha sohasem volt természetük. Péter mindebből semmit sem látott, semmit sem sejtett, s megnyugodott idővel.
 X/C
 Zsuzsi szeptember második felében mindenórás lett. Ebben az évben Edit nap után volt a szüret, szeptember huszadikán. Péter ezúttal sem volt ott, nem merte magára hagyni Zsuzsit a városban. Dolgozott, de szomszéd Terikével megbeszélte, hogy félóránként nézzen Zsuzsira, s azonnal telefonáljon a legkisebb gyanús jelre. Szerencsésen eltelt a nap. Már lefekvéshez készülődtek, mikor Zsuzsit elkapták a fájások. Péter berohant vele a kórházba, s a szülőszobában volt mindvégig. Erősítette, bátorította Zsuzsit, vele "szenvedte" végig a legnehezebb órákat. Hajnali négy órakor megszületett a várva várt gyermek. Péter sírva-nevetve kiabálta :
- Fiam van! Tudtam, éreztem!
- Hála istennek! - sóhajtotta Zsuzsi örömkönnyekkel.
Az öröm egyaránt szólt a fiának, s Péternek. Nem lehetett könnyek nélkül nézni Péter szédült boldogságát, de azért is hálát adott, hogy túljutott a szülés gyötrelmein. Péter később másképpen is kifejezte örömét.
- Veled élni magában is boldogság..,- mondta -  de amit ma adtál nekem, azt életem végéig sem tudom majd méltón megköszönni. – S, Zsuzsi kapott két szál piros szegfűt. Péter megilletődve folytatta - Egyet a magam nevében, másikkal ifjú Kerekes Péter köszönti az édesanyját!
Zsuzsi boldog szemekkel nézett rá. Ott volt mellette a gyermeke, karjukba vehették, s hitték, hogy ennél nagyobb boldogság nincs a világon. Petike megérkezésével kezdetét vette az a régi, boldog, megálmodott álom a nagy családról. Ahogy teltek-múltak a napok, Zsuzsi egyre inkább hitt abban, hogy úgy történik majd minden, ahogy reméli. Pedig az életben nem szoktak a dolgok rendre sikerülni, de ezekben a napokban nem volt oka nyugtalanságra.
Mindenki szeretettel vette körül. Elvira dajkálni járt át a szülészetre naponta többször is, olyankor a babát karján bevitte Zsuzsihoz. Kicsivel több kedvezményt élvezett, mint mások, maga is bejárhatott a fiához, mikor csak akart, s ismerkedtek.
Peti szép kisbaba volt. Szemre apja fia. Sötét hajú, sötét szemű, de inkább barna, mint fekete. Zsuzsi egyszer csak rádöbbent, hogy Peti nem Péterre hasonlít, hanem a maga családjára. Minél többször látta a fiát, annál inkább nőtt benne a felismerés. Anyósával gyakran nézegették Péterék gyermekkori képeit, a három Kerekes fiú mokány volt, s barna bőrű. Peti vékony csontú, s fehér bőrű volt. Takács férfivonal haját, szeme színét örökölte. A maga édesapjára, vagy Imrére fog hasonlítani, gondolta belenyugvón. Nem akarta Péter örömét bármivel is kisebbíteni, felfedezéséről bölcsen hallgatott előtte.
Sok látogatót kapott ezekben a napokban. Elvira mellett Éva is bejárt hozzá a három kisgyerekkel. Erzsi minden délben ott volt. Ebédet vitt, nem engedte kórházi kosztot enni. Becsempészte az üveg söröket is, hogy tudjon rendesen szoptatni. Jöttek mások is. Péter kollégái ezt az alkalmat használták fel arra, hogy az asszonyokat összeismertessék, még Köves igazgatóné is meglátogatta. Későbbi meghívásokat kaptak, melyeknek idővel majd illik eleget tenni.
Legnagyobb meglepetést Kékesiék okozták. Feri egyik nap beállított a feleségével. Gyerekek nélkül jöttek. A csinos, szőke doktornő igen tartózkodó volt, ordított róla, hogy csak férje kívánságának tett eleget. Zsuzsi így is örült, s nem nyugodott bele a protokoll-látogatásba, megpróbált a maga kedves módján Kékesinéhez közelebb kerülni. Mikor a férfiak különbeszélgetésbe fogtak, merészen Ili keze után nyúlt, s azt mondta halkan, szép kéréssel.
- Ne félj tőlem. Nem jelentek rád veszélyt, hiszen nekem Péter, s a kisfiam az életem.
Kékesiné elvonta a kezét, hangja visszautasító volt.
- Eszembe sem jutott, hogy a házasságomra veszélyt jelenthetsz. Honnan veszed ezt a badarságot?
Zsuzsi rettenetesen zavarba jött.
- Hallottam arról a régi álmodról… - mondta elpirosodva.
Kékesiné hidegen felelt.
- Annak az álomnak csak a gyermekeimhez volt köze. Nem kell összekeverni a dolgokat. Férjem szerelmében nincs okom kételkedni, és nem veszem jó néven az ilyen kombinálást. - mondta, s felállt.
Sürgette aztán az urát, s hamarosan elmentek. Zsuzsi szomorúan látta, hogy hiábavaló volt az igyekezete. Másnap aztán újabb meglepetés érte. Kékesiné megint meglátogatta. Feri nélkül érkezett, s vele volt mind a négy gyermeke. A kicsik kezében egy-egy szál piros szegfű volt. Zsuzsit könnyekig meghatotta. Kékesiné most is tartózkodó volt, de már közel sem annyira, mint előző nap. Bemutatta sorra a gyermekeit.
- Az ikrek kislányok, Bea és Brigi… Mondanám, hogy melyik, de úgysem tudod megjegyezni. Még édesapjuk is összetéveszti őket időnként… A kisfiúk közül nagyobbik Lacika, öt éves lesz, kisebbik Tomi, jó évvel fiatalabb… - mondta, s magához ölelte a két kisfiút.
Zsuzsi boldog szemekkel nézte őket. Szép gyermekek voltak, szőkék s kék szeműek édesanyjuk után. A babakocsis ikreknek meseszép hajuk volt. Rövid, aranyszőke, s olyan göndör, hogy Zsuzsi azon kezdett meditálni, miképpen lehet kifésülni az ilyen hajakat. Csak tekintetével merte simogatni őket, mert észrevette Kékesinén, hogy bármilyen igyekvő is, ha valamelyik gyerek felé nyúl, megdermed.
Egyre jobban érdekelte az a bizonyos álom. Merészen rákérdezett, de Kékesiné először elutasítón kitért, aztán zsebkendője után kotorászva mégis elmondta.
- Anya lettél, talán megérted… - kezdte, s folytatta az álommal - Arra a reggelre álmodtam, mikor az uram szobájában találkoztunk. Eltűntek a gyermekeim az udvarunkról. Kiszaladtam az utcára és látom, hogy egy hosszú hajú lány tolja a babakocsit, két oldalán a két fiam, ahogy mi szoktuk, és viszi őket egyre távolabb. Megrémültem. Ordítani akartam, de nem tudtam. Rohanni, de nem engedelmeskedtek a lábaim. A lány elvitte a négy gyermekemet. - zokogott fel, s hajtogatta aztán - Rettenetes volt!… Rettenetes!…Rettenetes!
Zsuzsit közben kilelte a hideg, aztán megszólalt benne a logikus álomfejtő.
- Ilikém tévedsz. Csak véletlen egybeesés volt. Az a hosszú hajú lány én nem lehettem, hiszen az álmod előtt nem találkoztunk.
Kékesiné a fejét rázta.
- Nem tévedek, te voltál! Hiszen ez benne a legijesztőbb. Nem láttalak előtte, mégis veled álmodtam azt a szörnyű álmot. Ahogy megláttalak másnap, azonnal rád ismertem. Nem a hosszú haj miatt. Az lehetett volna véletlen is, valóban. De nem az volt. Nem tudom megmagyarázni. Ez egy érzés. Egy határozott érzés. Tudom, biztosan tudom, hogy te voltál. Valamire figyelmeztet az álmom. Nem tudom, hogy mire, de azóta reszketek, ha eszembe jut. Most is. Ne haragudj, de elmegyünk...- mondta, s elmentek valóban. Nem látogatta meg többször.