Asszonysorsok. Megjelent regényeim blog változata

X/A
           Erzsi korán kelt ezen a szombat reggelen. A maga tennivalóit addig igyekezett elvégezni, míg aludt a ház, később alig jutott hozzá. A zongora tetején válogatta Béla stoppolni való zoknijait, mikor megcsörrent mellette a nemrégiben bevezetett telefon. Ijedtében nagyot jajdult. Felkapta a kagylót, aztán rohant Péterék szobájába, s rángatta a fia karját.
- Ébredj! Elvira telefonál. Siess, nagyon sír szegény!
Péter rohant, s álomtól bódultan szólt bele a készülékbe. Elvira hangja kísérteties volt, vontatott, idegen.
- Péter, fiam… Jaj, istenem!… Jaj, teremtő Istenem, Kékesi Feriék meghaltak… - sírta felcsukló zokogással.
Péter szeméből kiment az álmosság, fejéhez kapott, s már ordított.
- Mi van?!
- Meghaltak!… Jaj, meghaltak! – zokogta Elvira.
Péter is zokogni kezdett. Zsuzsi kirohant hozzá, s átölelte. Péter rossz lelkiállapotában sírva kiabált a készülékbe, s kínjában letegezte főnökasszonyát.
- Mi történt?!... Beszélj már, az istenért!
- Meghaltak...Felrobbantak a kocsival...Ilivel együtt bent égtek.
- A kocsival ?! Korán van. Hogy kerültek a kocsiba ? Ne beszélj őrültségeket ?! - kiabálta Péter tiltakozón, mintha az időpont bármit is változtatna a szörnyű tényen.
Elvira kicsit összeszedte magát.
- Gázpalackot vittek volna a vityillóba, míg alszanak a gyerekek.... Azt mondják, rossz volt a tömítés, szivárgott a gáz, Feri rágyújthatott… A tank is felrobbant, az ajtók rájuk záródtak, teljesen összeégtek… - sírta Elvira újra fel-felcsukló hangon.
- Isten! – kiabálta Péter, s Zsuzsihoz borult, aztán néhány pillanatra feltámadt benne a remény – Ha összeégtek, honnan tudják, hogy ők voltak… Hátha nem!
- Szemtanúk vannak. A robbanáskor felismerték Feri kocsiját. Segíteni nem tudtak, hívták a tűzoltókat, a mentőket. A rendőrség Kövest értesítette, hiszen közismert, hogy Feriéknek senkijük sincs a városban. Engem Köves hívott. Felismerte az összeégett kocsit maga is.
- Tévedhet! Köves is tévedhet. Mindenki tévedhet!
Elvira felzokogott újra.
- Ne reménykedj, fiam, mert nincs remény. Ők voltak. Sajnos, ők voltak, van rá rettenetes bizonyíték... Feri védte volna Ilit a lángoktól, a karjaiba ölelte. Ili arca felismerhető maradt...- zokogta.
Nem volt már remény valóban. Kékesi Feriék sorsa bevégeztetett. Zsuzsinak azonnal eszébe jutott az a lidérces álom, s kilelte a hideg. Annyira vacogott, hogy többször is megharapta a nyelvét. Pedig ezekben a pillanatokban még nem gondolt arra, hogy Kékesiék tragédiája nagymértékben befolyásolja majd az életüket. Most csak a tragédia okozta bánat gyötörte. A kedves emberpárra gondolt, iszonyú halálukra, s hirtelen árván maradt négy kicsi gyermekre.
A fájdalom hosszú perceken át uralkodott rajtuk. Aztán Péter néhány zaklatott mondatot váltott még Elvirával. Megbeszélték, hogy érte mennek. Elvira rosszul volt, nem tudott vezetni, a rendőrség várta őket Feriék házánál. Az alvó gyerekekre rá kellett törni az ajtót, Feriék bezárták őket.
Péter letette a telefont, mondani akart valamit, de újra megszólalt a készülék. Úgy kapta fel, mint aki csodát remél, mint aki arra vár, hogy valaki bemondja, egy szó sem igaz az egészből, csak Elvira lidérces álma volt, amit összekevert a valósággal. Helyette Füredi Laci könnyes hangját hallotta.
- Komám, mondd, hogy nem igaz!
Hosszú perceken át sírtak. Aztán könnyekkel megbeszélték, hogy találkoznak Feriék házánál. A sebész hangja feljajdult.
- Mi lesz a gyerekekkel, hiszen senkijük sincs ?!
Péter nem felelt mindjárt. Önnönmagának ismételte a kérdést. Szabad karjával magához ölelte Zsuzsit, s szemébe nézett félelmetes könyörgéssel. Zsuzsi arcából kiszaladt a vér. Ebben a pillanatban megértette, nekik kell felnevelni ezeket az árvákat is. Ez volt Péter szemében. Esdeklő, kibukó könnyeiben.
Nem gondolta végig, csak felsejlett benne a gondolat: Éva esetében Péter engedett, most rajta van a sor. Péternek éppen olyan fontos a barátja, s a gyermekek, ahogy maga ragaszkodott Éváékhoz. Nem tudott szóval felelni, csak erőtlenül Péterhez dőlt. Péter ennyiből is értett, s erősebben magához szorította.
Az Isten mosolygott közben. Péter most nem gondolt erre, csak megnyugvást érzett, Zsuzsi iránt végtelen hálát, szeretetet, s még inkább a szívére vonta. Zsuzsi közben Iliékre gondolt. Vajon a pokoli lelki, s testi kínok között megadatott-e nekik az a villanásnyi vigasz, hogy olyan barátaik vannak, akik eddig sem hagyták veszendőbe a hozzájuk közel álló barát gyermekeit ?! Ilinek volt-e ideje, ereje belekapaszkodni abba a sok könnyet okozó álomba, vigasztalta-e, vigasztalhatta-e a felismerés ?! Ha rettenetes tragédiájuk mellett, az Isten irgalmas volt hozzájuk, megadatott nekik.
Péter erőt vett magán, s a várakozó Lacinak elmondta döntésüket. A sebész nem tudott válaszolni, csak nehéz zihálása hallatszott. Erzsiék sem szóltak egyetlen szót sem, mikor Péter megrendülve elmondta a tragédia tényét, s döntésük lényegét. Megdöbbenve álltak, s hallgattak mindketten. Erzsi aztán csendesen sírva fakadt, s Béla karjaiba menekült.
X/B
Kékesi Feriéket eltemették. Barátaikon kívül gyászolta őket a kórház, s a város is. Mindenkit megrázott a két kedves, közismert ember halála. Akik nem ismerték közelebbről őket, azokat megrendítette a négy árván maradt gyermek sorsa. Mindenki a gyermekekért aggódott. Mikor kiderült, hogy Kerekes doktorék magukhoz vették ezeket a kis árvákat is, furcsa irányt vett a közvélemény hangja.
Legjobban tágabb környezetükben mérhették le. Éva halála után még sokan tartották úgy, hogy nemes dolgot cselekedtek, most azok is csóválták a fejüket. Akik már azt sem tudták elfogadni, hangosan felelőtlenséget emlegettek.
Péteréket meglepte. Aztán kezdték érteni, mikor Elvira, s Füredi Laci kínos mentegetőzésbe kezdett, alaposan megdöbbentve őket. Rájöttek, hogy zavarba hozták a környezetüket. Nem törődhettek vele. Tenniük kellett a dolgukat. Az viszont világos volt, hogy magukra maradtak.
Még a temetés előtt bejelentették a Gyámügyön gyámsági szándékukat. Akkor már a Hegedűsök elhelyezése félig rendben volt, lefolytatták a szokásos eljárást is, környezettanulmány, elbeszélgetés, de a határozatot még nem kapták kézhez Éva bizonyítható szándéka ellenére sem. Mintha a hivatalban vártak volna valamire, vagy valaki jóváhagyására.
A Kékesi árvák ügyét azonnal fenntartással fogadták. Az osztályvezető megjegyezte, hogy lakáshelyzetük nem biztató az elbírálás szempontjából. Mintha erre felelt volna a tanácsi vezetés. Gazsó üzent, hogy felejtse el a legutóbbi vételárat, marad a millió. A munkatárs finoman megjegyezte, a Kékesi árvák elhelyezése is megoldódhatna, ha egyezségre jutnak a gazdaház ügyében.
Megsejtésük nyilvánvaló lett, Gazsóék törvénytelenül ugyan, de összekapcsolták a két ügyet. Kékesi Feri halálában is jó jósnak bizonyult. Péterék tudták, hogy nem szedhetik össze a milliót, s úgy döntöttek, a gazdaház helyett bővítésbe fognak. Zsuzsi belátta, hogy Péternek igaza van. A gazdaház mások alávaló szándékából elérhetetlen lett számukra, fel kell adnia az álmát. Könnyekkel ugyan, de beleegyezett a bővítésbe.
Péter jó ismerőse napok alatt elkészítette a terveket, benyújtották engedélyeztetésre. Két új szobát, s még egy fürdőszobát kívántak hozzáépíteni a szülői házhoz. A tekintélyes kert, a porta nagysága többet is engedett volna, de Péter nem akart az egész pénz nyakára hágni. A tervezett szobákkal elegendőnek ítélte a lakást, noha akkor már nyolc gyermekkel kellett számolniuk, s néhány hónap múltán a kilencedikkel is.
Másnap telefonon beidézték a Gyámügyre. Az előadó furcsa hangon közölte, tudomására jutott, hogy az építési kérelmüket elutasították, s feltette a kegyetlen kérdést: a Hegedűs gyerekeket, vagy a Kékesi árvákat választják, mert a mind a hét gyermek nem maradhat náluk.
Péter azt felelte, hogy valami tévedés történt. Csak előző nap nyújtották be az engedélyeztetési kérelmüket, még nem bírálhatták el, s átrohant az építési osztályra. Ott is hasonlóképpen fogadták. Az előadó valami homályos tervről beszélt: későbbiekben utcát nyitnak a kertek alján, jövőre vagy két-három év múlva, s hozzáfűzte baráti hangon, hogy miért nem keresi meg a tanácselnök elvtársat. Azon a szinten könnyebben találnának megoldást. Be kellett látniuk, hogy Gazsót semmiképpen sem kerülhetik meg. Újra egymással szemben ültek, Gazsó sandán, sunyin mosolygott.
- Ennyire sajnálod szülővárosodtól azt a kis pénzt?!
- Már feleltem erre a kérdésedre. Nincs. Félmillióból nem tehetek le egymilliót.
- És a villa?
- Könnyű bebizonyítani, hogy más örökölte.
Gazsó nevetett.
- Rafinált vagy öregem, nem hiszek neked. Jól kifundáltad a nagy családot is. Magatokhoz vettétek a sok gyereket, hogy könnyebben megszerezhessétek a gazdaházat.
- Sőt! Megöltem a barátaimat is miatta, igaz ?! - mondta Péter sötét arccal, s látszott rajta, hogy mindjárt ütni fog.
Gazsó elkomolyodott.
- Ezt nem mondtam!
- Ne is próbáld meg! Szégyen és gyalázat, amit műveltek. Alávaló módon hálót dobtok ránk, hogy mozdulni se tudjunk. Helyette segítenetek kellene, hogy családban nőhessenek fel a gyerekek. Kékesi Feriék jó orvosai voltak ennek a városnak, megérdemelnék. Nem számoltok a közvéleménnyel?
Ezt nem kellett volna mondania.  Gazsó felnevetett.
-A közvéleményre hivatkozol? Nem tudod, hogy mindenki felelőtlennek tart benneteket?! Persze, nem ismerik az anyagi háttereteket úgy, mint mi. Megtalálod te azt a milliót, ha feltúrod a ládafiát. Az a hír járja, hogy az örökölt bútoraitok is érnek annyit, ha nem többet. Ha valóban ragaszkodtok a gyerekekhez, határozz! Kapsz pár nap haladékot a gondolkodásra. Majd átszólok a Gyámügyre. Mondjuk, a hónap végéig, de egy nappal sem többet.
Péter magában káromkodott, de nem vitatkozott tovább. Sietett haza, elmondta Zsuzsinak, hogy mit végzett, s hozzátette :
- Felbecsültetjük a bútorokat, hátha igaza van.
Zsuzsi bánatosan nézett rá.
- Jaj, kedves, ha így volna, mi már régen a gazdaházban laknánk.
- Na, de Zsuzsikám, csak érnek valamit azok a bútorok?!
- Csak annyit, amennyit a kímélt, öreg bútorok érhetnek. Kapnánk értük összesen harminc-negyvenezer forintot, többet nemigen.
Péter ideges lett.
- Az nem lehet. Ott van mindjárt az empire. Vettem anyámnak egyszer egy kis terítőt, hasonló volt az empire huzatához. Komoly ára volt. Hívjunk egy becsüst, életem!
Zsuzsi nyelt egyet. Péter elfelejtette, hogy ért hozzá, de azért türelmesen válaszolt.
- Figyelj rám, kedves… A bútorok nem eredetiek, hanem utánzatok, hogy jobban értsd, hamisítványok. Rózsi nem fektette bútorba a pénzét. Szép utánzatokat vett egy hagyatékból. Kivéve a hálót, az újkorában került a villába, az ebédlőt pedig maga csináltatta.
- Tévedésben lehetsz...- erősködött Péter.
- Rövid úton meggyőzlek arról, hogy nem tévedek. Gyerünk ki Mari néni tanyájára. Majd vallanak a bútorok.
Péter már dühös volt.
- Hogy az isten csudájába akarsz meggyőzni ?! Életem, te nem vagy szakértő!
Zsuzsi megbántódva felelt.
- Most már elvárom, hogy meghallgass!...Mindenféle stílusok vannak, biedermeier, barokk, neobarokk, rokokó és még sorolhatnám. Az eredetire jellemző, hogy melyik neves műhelyből került ki, mikor gyártották és miből. Használtak-e arannyal-ezüsttel átszőtt selymet, gyöngyöket, márványt, bronzot, s a többi. Fájuk nemes fa, dió, tölgy, topolya, rózsafa.  De ezeket a bútorokat csak a valóban gazdagok engedhették meg maguknak. Kevésbé tehetősek nem, hiszen igen drága bútorok voltak. Viszont a kevésbé tehetősek is szerették volna berendezni otthonaikat hasonlóval. Ügyes asztalosok a század első felében gyártani kezdték a mutatós utánzatokat. Ilyen a mi empirénk is. 
- Mert miből van ? Ránézésből tudod, hogy miből készítették?
- Ránézésből is vall annak, aki ért hozzá, de neked nem kell beérned a szavammal. Letörünk egyet a bronzdíszei közül és meglátod. Nem bronzból van, hanem préselt, festett papírpépből. Ilyen egyszerű, kedves!
Péter keserves arcot vágott.
- Biztos, hogy papírpépből van ? – kérdezte még mindig kételkedőn.
Zsuzsi sóhajtott.
- Biztos, kedves, meggyőződtem róla.
- Akkor nekünk annyi!  - mondta Péter keserűen - A milliót nem tudjuk összeszedni, Gazsóékat nem lehet meggyőzni, a hónap végén elviszik a kis Kékesieket.
Zsuzsi csendesen sírva fakadt.
X/C
Béla megpróbált újra segíteni a maga lehetőségein belül, s megszólalt.
- Annak idején említettem, hogy a garzon után kapott hivatalos lelépést hozzácsapjuk a gazdaház árához, ha szükséges. Most újra mondom, számoljatok vele.
Erzsi sértődötten mozdult.
- Velem nem beszéled meg ?! Egyébként igazad van, az a pénz a tiéd. Szó sem lehet róla, hogy a fiamnak add!
- Ugyan, Erzsikém, hogy volna az enyém, mikor közös. Nem tartok igényt különvagyonra. Megmondtam neked, úgy mondj igent, hogy kitartson életem végéig, mert engem mellőled már csak a temetőbe vihetnek. Koporsóra majd kerül. Hanem, te nem mondasz semmit a gyerekeknek?!
Okkal kérdezte. Péter már felvetette anyjának, hogy költözzenek velük a gazdaházba. Nem akartak róluk lemondani. Akkor a családi ház árával közelebb kerülhetnének a millióhoz is, bár megoldást nem hozna, ahogy Béla felajánlott pénze sem. A hiányzó összeg még mindig nagyobb volt, mint amit megszerezhettek volna a maguk lehetőségei mellett. Valamilyen irányban mégis lépniük kellett, ezért fordult édesanyjához. Erzsi akkor tétovázott. Most összeszorította száját, hallgatott egy keveset, csak aztán felelt.
- Megmondtam, hogy bennem nincs elég bátorság. Talán később.
Péter nem erőltette az ismert okokból, de belül zokon vette anyja válaszát. A fenyegető gond mindenképpen maradt. Ha nem tud Gazsónak biztatót mondani pár napon belül, a hónap végén elviszik a Kékesi gyerekeket már csak bosszúból is.
Közös töprengés után arra a megállapításra jutottak, hogy nem a pénzt kell felhajtaniuk először, hanem Gazsóékat kell leállítaniuk valahogy. Nem vihetik el a gyerekeket még átmenetileg sem. Nem tehetik ki őket újabb megrázkódtatásnak. Így is kétségbe voltak esve, naponta várták a szüleiket hiába. Ha idegenek közé kerülnek ebben a lelkiállapotban, életre szóló sérülést szerezhetnek.
Péter arra gondolt, hogy bejárja a magasabb fórumokat, kérlel, indokol, hátha talál valahol egy jóérzésű hivatalnokot, aki segít az ügyükben, de Béla leintette.
- Tűt a szénakazalban! Ha akadna is együtt érző, kétszer is meggondolná, hogy beleártsa-e magát az ilyen ügybe. Mást kell tennünk. - mondta, s kiderült, hogy szorult helyzetüket látva eszébe jutott az a hajdani barát, akivel kölcsönösen segítették egymást az ötvenes években. Mindketten az életüket kockáztatták egymásért. Azóta még magasabb pozícióba került. Bízott benne, hogy nem felejtette el, ami annak idején történt. Azt elhallgatta a család előtt, hogy bármilyen nehéz helyzetbe is került azóta, egyszer sem tudta rászánni magát, hogy felkeresse, annyira nem értett egyet azzal a politikával, melyet képviselt.
Most mégis felutazott a fővárosba. Csak félig-meddig járt szerencsével. A hajdani barát már nem volt a régi. Nyugdíj előtt állt, mellette elkényelmesedett, magas hivatalában kimért volt, s kioktató. Bélának nem engedte végigmondani panaszát, barátságtalanul félbeszakította.
"Tudják az elvtársak ott lent a dolgukat. Igyekezzetek eleget tenni a kívánalmaknak!"
Béla magában mondott egy cifrát, s azt hitte, üres kézzel kell távoznia, de szerencsére másképpen alakult. A magas pozícióban lévő ember utasította személyi titkárát: szóljon le a megyei pártbizottságra, a révházi tanácselnök adjon Kerekes Péteréknek még egy hónap haladékot. Aztán hidegen-ridegen nyújtotta a kezét.
Béla gondolta magában, ez az ember már aligha kockáztatná bárkiért is az életét, de maga is meggondolná, hogy vásárra vigye-e a bőrét érte még egyszer.
Az újabb haladék azért jól jött. Péterék kapkodva próbálták előkeríteni a hiányzó összeget. Mindent pénzzé tettek, amiből kinézték, hogy elfogadja valamelyik bizományi. A házból kivándorolt a megmentett porcelán, a rézkarcok, körmendi teáskészlet, a kopott perzsák, Rózsi könyvei. Béla is lecsatolta karjáról az aranyóráját, hiába tiltakoztak, s lemondott az Opelről is. Már nem volt nagy ára, noha kíméletesen hajtották, de szükségük volt arra a pénzre is. Szerencsére Péter egyik kollégája vette meg, s használatra felajánlotta régi autóját, a gyerekek mellett szükségük volt valamilyen járműre.
Legjobban mégis a családi házért remélt összeg hiányzott. Péter naponta emlékeztette édesanyját sürgető gondjukra. Finoman tette, nem volt erőszakos, mert ahányszor utalt a családi ház eladására, anyja szeme mindig könnyes lett.
Erzsi valóban gyötrődött, s talán azt gondolta szegény, hogy kisebb áldozattal is kisegítheti fiát. Váratlanul eladta szőlőjét, s letette Péter elé a pénzt. Péter háta vizes volt. Tudta, a családi ház ára nélkül minden erőfeszítésük hiábavaló.
Rákényszerült, hogy Füredi Lacinak is szóba hozza a gondjukat. Barátja ezúttal nem tartózkodott, ahogy feszélyezett zavarában Feriék halála után tette, s megpróbált segíteni. Banki kölcsönt vett fel, magára vállalta a visszafizetését. Közel egy esztendei jövedelmének felelt meg a harmincezer forint. Éppen annyi, mint amennyit Péter költött annak idején a lakodalomra. Baráti segítségnek meghatón szép vállalás volt. Ezzel együtt is messze voltak még a tanács által kikötött milliótól.
Emellett nagyon nehezen éltek. Péter jövedelmén túl Erzsiékre is támaszkodhattak, de kis nyugdíjakból nem adhattak nagy segítséget. A Hegedűs gyerekek helyzete is tisztázatlan volt még a Gyámügy időhúzása miatt, ezért nem kaptak családi pótlékot rájuk. Végzés hiányában nem tudták igazolni a gyerekek elhelyezését. Péter hiába járt a Gyámügy nyakára. Minden alkalommal lerázták valamivel. Hol hiányzott még az iratról egy aláírás, s éppen nem volt bent az illetékes. Máskor azt mondták, értekezleten van. Legutóbb arra hivatkoztak, hogy szabadságát külföldön tölti, s helyettesének elfelejtette átadni a végzést rejtő szekrény kulcsát.
Tudták mire megy ki mindez, de semmit sem tehettek ellene. Béla jogilag nem köthetett bele az ilyenféle kifogásokba. Így továbbra is várakozásra kényszerültek. Közben egyre nehezebben tudták előteremteni a mindennapi megélhetéshez szükséges fedezetet, noha takarékoskodtak mindennel. Oda jutottak, hogy Péter már nem tudott előfizetni a kórházi ebédre. Beérte azzal, amit Zsuzsi csomagolni tudott. Mindig félrevonulva fogyasztotta el.
Az orvosírnok fejébe szöget ütött. Kovácsné, Erzsike szívén viselte a Kerekes család sorsát, különösen Pétert becsülte nagyon, s egy nap titkon megnézte a becsomagolt elemózsiát. Rántásos kenyér volt. A kedves nőnek könnyek szöktek a szemébe, s rohant Köves igazgatóhoz. A nagyfőnököt heves szemrehányásokkal illette, ahogy Kövest nevezték.
Az igazgató főorvos is megdöbbent, s azonnali adakozást rendelt el. Kékesi Feriék halála után egyszer már tervbe vették, de Péter ismerte a közhangulatot, s hevesen tiltakozott. Nem akart segítséget azoktól, akik felelőtlennek tartották a döntésüket. Így elmaradt a közös adakozás. Most nem kérték a hozzájárulását. Megdöbbent, mikor tudomást szerzett róla. Az eredmény őt igazolta. Megalázóan kevés pénz jött össze. Köves maga is restellte.
Péter mogorván nyújtotta át Zsuzsinak a borítékot, aztán a hangját is alig hallották. Zsuzsi igyekezett vigasztalni.
- Hidd el, kedves, a temetés után még ennyi sem jött volna össze. Lassan megváltozik az emberek véleménye. Belátják majd, hogy másmilyen elbírálást érdemlünk.
- Akkor sem értem, hogy a közhangulat miért fordult ellenünk ilyen mértékben?! – kesergett Péter, s inkább csak költői kérdésnek szánta, de Zsuzsi felelt rá.
- Legtöbb ember szeret adakozónak, jószívűnek látszani, ezért adakozik is bizonyos határig. Ha valaki átlépi ezt a határt, az bosszantja, és kimondja rá a felelőtlen jelzőt, hogy maga felemelt fejjel megmaradhasson a maga határán belül.
Ez mellett tudták, hogy másmilyen megítélés is létezik. Ott voltak például a barátaik. Elvirát, s Füredi Lacit nem érhette hasonló vád, nem voltak önző, kifelé szerepet játszó emberek. Ahogy az a vád sem illethette őket, hogy közömbösek volnának az árvák sorsa iránt, mégis nehezen élték meg Péterék döntését. Maguk nem tudták meghozni azt az áldozatot, amit Péterék meghoztak, s valamiféle tehetetlen szégyenkezést éreztek. Kínos az ilyen helyzet. A világban ilyenkor szoktak magukra maradni a bajba jutott emberek. Barátaik inkább elmenekülnek, mint átéljék újra, s újra a maguk tehetetlenségét.
Elvira okozta a legnagyobb csalódást. Visszahúzódó lett. Eleinte még értették a viselkedését. Feriék halálába belebetegedett. A kórházban is nagyon csendes volt, otthonról sem mozdult ki szívesen. Nem látogatta meg őket naponta, mint addig. Egy hét is eltelt mire látták. Akkor sem volt a régi. Nem beszélgetett, rövid ideig maradt, éppen csak megszeretgette a gyerekeket, aztán elment szótlan.
Zsuzsinak esett legrosszabbul. Elvira egyszer sem kérdezte meg, hogy boldogul a gyermekekkel. A gyűjtés után sem tudakolta anyagi helyzetüket. Azt sem kérdezte meg, hogy áll a gyermekek elhelyezési ügye, vagy mi a helyzet a gazdaház körül. Mintha mindez már nem érdekelte volna. Kezdtek arra a következtetésre jutni, hogy lazítani akar a kapcsolatukon, s ez Elvira jellemével sehogy sem fért össze.Nem volt szokása faképnél hagyni a gondokkal küszködő embert.
Bánatot okozott, hogy éppen velük teszi meg, s kezdtek miatta komolyan neheztelni. Péter külön is. Elvira távolságot tartott vele a kórházban, ezt még nehezebben viselte el. Mellett szüksége lett volna az okos tanácsaira, noha Bélával is megbeszélhette az égető anyagi gondjait, de Béla már elszakadt Révházától, alig ismert valakit a városban. Nem tudott tanácsot adni, kihez fordulhatnának segítségért. Péter ebben nehézkes volt, mivel soha életében nem számolt hasonlóval, nem foglalkoztatta a kérdés, nem is jutott eszébe semmi. Elvira talán tudta volna.
X/D
Péter kiszámolta, még kétszázharmincezer forint hiányzott a millióhoz. Hatalmas pénz volt akkoriban. Talán ennyit kaphattak volna a családi házért, ha jó vevőt találnak. Kénytelen volt anyját döntésre kényszeríteni. Egyik este, mikor már elaltatták a gyerekeket, bementek anyjáékhoz.
Megrendülve mondta, hogy kezébe teszi a sorsukat. Erzsi könnyekkel ugyan, de azt felelte, hogy nem adja el a házat. Ahogy maga mondta, nem engedi elvinni a tetőt a fejük felől. Ezúttal Béla sem állt Péterék mellé. Pétert színtelen hangon emlékeztette, hogy egyszer sem kérdezték meg a véleményüket, mielőtt felvállalták az árvákat. Kényszerűségből, aggódó szívvel tudomásul vették, így be kell érniük azzal, amit önként adhatnak.
Csendesen még hozzátette, hogy ne felejtsék el, férj is, nem csak tiszteletbeli nagypapa, s atyai barát. Értették, és megértették az aggodalmukat is, de nem tágíthattak.
Péter újra bizonygatott.
-Édesanyám, bízz bennem! Sohasem hagynálak tető nélkül benneteket.
-Tudom, hogy jó gyerekem vagy, de Kékesi Feri sem akarta magára hagyni a gyermekeit.
Péter nyilvánvaló kétségbeeséssel mondta :
- Ne küldjetek padlóra, édesanyám! Nélkületek nem tudjuk megvenni a gazdaházat, ahogy a mindennapokban sem tudunk nélkületek boldogulni. Segítsetek!
Erzsi belekapaszkodott a kisebbik kérésbe.
- Nem kell lemondanotok rólunk. Majd megyünk mindennap. Főzök is rátok. Ha azzal segítünk, estig nálatok maradunk, fiam!
Péter begurult.
-Hogy a nehézségbe akartok jönni olyan messzire gyalog a beteg lábaitokkal?! Vagy én fuvarozzalak benneteket is ezen a rozoga kocsin, ami úgy zabálja a benzint, mint az állat ?! Tej és kenyér helyett benzinre költjük akkor a kevés pénzt.
Zsuzsi csillapította, aztán könnyekkel fordult az anyósához.
- Anyuka, tessék segíteni rajtunk. Ígérjük, mindig szerető gyermekeik leszünk.
- Mi is szeretünk benneteket, gyerekem! De nem vállalhatunk részt kilenc kisgyerek felnevelésében. Mi ahhoz már fáradtak vagyunk - mondta Erzsi meleg hangon, de határozottan.
Ez kétségbeejtőn hangzott. Péter nem nyugodott bele, újra kérlelt, magyarázott, indokolt. Erzsi egyenes derékkal ült, mint a cövek, s hallgatott összeszorított szájjal. Végül csak ennyit mondott.
- Nem megyünk veletek. Nem adom el a házat. Amit mondtam, megmondtam!
Most volt csak baj igazán. Nemcsak a Kékesi árvák sorsa került veszélybe, hanem a kis Hegedűsök jövője is, mert joggal feltételezték Gazsóékról, hogy bosszúból megtorpedózzák mind a hét gyermek elhelyezését. Ez lehet az igazi oka annak, hogy átlátszó indokokkal visszatartják a végzést. Zsuzsi pedig már magukénak érezte a hét kisgyermeket, s átsírta ezt az éjszakát. Péter közben kiült a franciaágy szélére, két keze közé fogta a fejét, mint akinek nyomasztó gondja van, s hallgatott.
Reggel komoran ment be a kórházba. A nagyvizit után hívatta Elvira. Kedvetlenül nyitott be az ajtaján. Megállt az íróasztal előtt, s színtelen hangon kérdezte:
- Hívatott a főorvos asszony?
Sértődöttségében újra magázta Elvirát, noha Kékesi Feriék halála óta tegeződtek. Elvira nem tett rá észrevételt. Felpillantott, s maga is színtelen hangon kérdezte:
- Van mondandód?
- Nincsen! – felelte Péter eltökélten.
- Mert hülye vagy, édes fiam! – mondta Elvira a szokott modorában, s ledobta a tollát. Felállt, elment az ablakig. Kinézett az óriás fenyőkre, s ott állt szótlanul sokáig. Mikor újra megszólalt, könnyek bujkáltak a hangjában.
- Ezt érdemeltem én tőletek?! Fűhöz-fához futkosol, ahelyett, hogy hozzám jönnél első nap ?!
Péter visszatalált a tegezéshez.
- Tudtál a gondunkról.
- Arra vártál, hogy magam ajánlkozzam?!
Péter zavarba jött.
- Erről szó sincs, de az utóbbi időben kivonultál az életünkből. Gondoltuk, okod van rá.
- Volt is, mert nagy marha vagyok. Már abban a hitben ringattam magam, hogy hozzátok tartozom. Erre kihagytok a gondjaitokból… – mondta még mindig könnyesen.
Péter elmosolyodott. Ráismert már, lépett hozzá, átfogta a vállát, s megilletődve mondta:
-Bocsáss meg, de valóban azt hittük, bajod van velünk. Az is megfordult a fejünkben, hogy mivel nem tudsz segíteni, hiszen tudjuk, hányfelé kötelezted el magad, kellemetlennek érzed a közelségünket, vagy azt gondolod rólunk, neheztelünk rád miatta.
Elvira megenyhült.
- Ennyi hülyeséget régen hallottam egyszerre. Ha én segíteni akarok valakin, azon segítek is, hogy honnan veszem elő a pénzt, ahhoz semmi köze. Legalább Zsuzsinak lett volna több esze… - morogta, s visszaült az íróasztalához. Megkérdezte megint – Van mondanivalód?
Péter elmosolyodott, s beszámolt részletesen. Végén fáradt hangon tette hozzá :
-Itt tartunk most, és elképzelni sem tudom, mitévő legyek. Iszonyú sok az a kétszázharmincezer forint. Anyám pedig megkötötte magát. Nem adja el a házat. Be kell dobnunk a törülközőt.
- Egy fenét! – mérgelődött Elvira, s elővette kocsija papírjait. Letette Péter elé, tetejére tette a slusszkulcsot -Tessék, add el! Talán megér harmincezret. A többit pedig megszerzem baráti kölcsönből. Magam fizetem vissza. Holnap este gyertek el érte.
Péter nem tudott megszólalni. Az emlegetett összeg egy családi ház ára volt, ahogy anyja házáért sem remélt többet. Némán rázta a fejét, s csak sokára tudta kinyögni:
- Hogy jövünk mi ehhez?
Elvira nemes egyszerűséggel hozzávágta az asztali lámpáját. Péter otthon sírva-nevetve mesélte el, hiszen így már félig-meddig megoldódott a gondjuk. A kocsit elvitte egy ismerős szerelőhöz, aki adásvétellel is foglalkozott. Azt ígérte, egy hét alatt túlad rajta. Ha Elvira megszerzi a többit, összejön a millió, s valamennyire sínen lesznek. Azért csak így, mert Péter nagyon jól tudta, hogy beköltözni nem tudnak majd, amíg nem lesz pénzük renoválásra, átalakításra. A gazdaház abban az állapotában nem volt családdal lakható, de ezt a gondot elhessegette. Most csak a hét kisgyermek sorsa volt a fontos, s az megoldódni látszott.
Ezen az estén az ágyban megnyugodva, jókedvűen duruzsolta :
- Bújj hozzám, Zsuzsikám, mert immáron ebben a házban csak egy árva van, s az én vagyok!
Zsuzsi örömmel ölelte át.
X/E
“ Ebben a házban csak egy árva van..." mondta Péter azon az estén, de mindketten tudták, másképpen van. Hét bánatos kis árva élt velük. Zsuzsi néha azt gondolta, ez nem is változik majd. Nehéz volt a kis Hegedűsökkel is édesanyjuk hiánya miatt, de még nehezebb lett a Kékesi gyerekekkel. A kis Hegedűsök még édesanyjuk mellett szoktak hozzájuk. Kékesiek ismerték Pétert, de Zsuzsit mindössze kétszer látták, beszámítva a kórházi látogatást Petike születésekor.
Kékesi gyerekek az első, s egyetlen náluk tett látogatásuk után este hazamentek a szüleikkel. Most is haza akartak menni minden este. Nappal szépen telt az idő. Együtt játszottak a Hegedűsekkel, vagy mindannyian körülvették Zsuzsit, s nagy szemekkel hallgatták a meséket. Mikor Péter megjött, s a fiúkat kivitte az udvarra focizni, a kislányok babáztak Zsuzsival, ha éppen nem hallgattak mesét. Mikor eljött az este, s vacsora után felálltak az asztaltól, a négy Kékesi készülődni kezdett. A nagyobbak öltöztették a kisebbeket, aztán megfogták egymás kezét s indultak "haza". Mivel a bezárt ajtón nem tudtak kimenni, elkezdődött a szívfájdító zokogás,– Édesanya!… Édesapa!… Hol vagytok?
Aki még nem tapasztalt hasonlót, nem volt tanúja ilyen jelenetnek, elképzelni sem tudja, milyen szívszorító az ilyenfajta gyermekbánat. Zsuzsi alig bírta elviselni. Szíve alatt vergődött a baba, rúgkapált nyugtalanul, de Zsuzsit ezektől az esti keservektől senki sem tudta megóvni.
Kékesiek zokogása eszébe juttatta a Hegedűsöknek is a bánatot, sírtak ők is, s Peti velük bömbölt szolidaritásból. Zsuzsi ilyenkor egyik gyermektől a másikig szaladt, ölelte őket, becézte, simogatta, s magyarázott, de hiába.
Mindenkit kimerítettek ezek az esték. Elvira újra rendszeresen járt hozzájuk, de ilyenkor elmenekült, Erzsiék behúzódtak a szobájukba, Péter megpróbált Zsuzsinak segíteni, de így is csak órák múlva jutottak el oda, hogy megfürdessék, lefektessék őket.
Egyik este Zsuzsi elvesztette maradék erejét is, térdre esett a gyerekszoba közepén, s maga is zokogni kezdett. Váratlan dolog történt. A gyereksereg elhallgatott, s döbbenten nézték. Hiszen a gyermek lelke érzékenyen fogja fel az őszinte bánatot. Kékesi Tomika megmozdult, közelebb ment Zsuzsihoz, simogatni kezdte a fejét. Lacika hozzáhajolt, alulról nézett fel az arcába, s azt kérdezte:
- Miért sírsz, Zsuzsi?
Így szólították a gyerekek ebben az időben. Zsuzsi felemelte arcát.
- Nagyon fáj, hogy szomorúak vagytok… - mondta még mindig könnyekkel.
Hegedűs Barbi is mozdult, átölelte a nyakát, s vigasztalón mondta:
- Ne sírjál, Zsuzsika! Látod, már mi sem sírunk.
Zsuzsi egyszerre ölelte magához mind a három gyermeket. Ezen az estén változás történt. Megszűntek a rettenetes órák, noha még sokáig kísérte könny az esti lefekvéseket, de már lehetett vigasztalni, tréfálkozással mosolyt csalni a könnytől vizes arcocskákra.
A nagyobbakkal olykor beszélgetni kellett szüleikről. Zsuzsi már előbb egyforma magyarázatot adott, betegek voltak, s elutaztak a jó Istenhez. Eleinte azt mondta, hogy felmentek. Később azért módosította, mert az utazás ismertebb fogalom volt a gyerekek körében. Saját gyermekkorából is emlékezett rá. Hegedűsök úgy-ahogy tudomásul vették, hiszen látták édesanyjukat betegnek, de Kékesi Lacika vitatta a dolgot, s nem titkolta, hogy meg akarja keresni őket.
Péternek magyarázta:
- Biztosan nem betegek, mert orvosok, mindenkit meg tudnak gyógyítani. Ha nincsenek otthon, a kórházba se mentek be, akkor kimentek a vityillóba gázpalackot cserélni, hogy vasárnap főzni tudjanak. Majd elmegyek, és szólok, hogy siessenek haza.
A kisfiú hallhatta annak idején, mikor szülei erről beszélgettek. Mellette komoly intelem volt ez. Az első osztályos kisfiút félteni kezdték. Péter az ölébe vette Norbit. A két kisfiú egy osztályba járt, Péterék kérésére egy padban ültek. Norbi lelkére kötötte, hogy vigyázzon Lacikára. Ha szökni készül, szóljon azonnal a tanító néninek. Férfias kézfogással fejezték be a beszélgetést. Hamarosan megtörtént az, amitől tartottak. Lacika egyik szünetben, mikor az udvaron voltak, elindult. Norbi szaladt a tanító nénihez, de hiába rángatta a szoknyáját, mással volt elfoglalva. A kis legény nem tehetett mást, megfogta Lacika kezét, s együtt mentek világnak. Szerencsére első útjuk a kórházba vezetett, a belgyógyászatra, Feri hajdani szobájához. Péter bent volt az osztályán, s kapta a telefont: itt vannak a fiai!
Hamar véget ért volna a vándorút, ha Péter nem dönt úgy, hogy hármasban végigjárják az elgondolt helyeket. Beültette őket a kocsiba. A kisfiú végül könnyekkel látta be, hogy sehol sem találnak rájuk. Bánatosan mondta, úgy látszik, mégiscsak a jó Istenhez utaztak. Mikor este Zsuzsi lefektette, s odahajolt jó éjt puszira, Lacika átölelte a nyakát, s susogva tudakolta, hogy a jó Isten merre lakik.
Ó, mennyi, mennyi könny árán jutottak el addig a napig, míg hálát adhattak az égnek a lassú belenyugvásért! Mindennap meg kellett vívniuk a harcot, hogy mielőbb beköszönthessen a kicsi lelkek derűs békéje. Hozzájárult az útban lévő baba is. Zsuzsi erősen gömbölyödött már, felkeltette a gyermekek érdeklődését. Olykor körülvették, tapogatták a pocakját, s Zsuzsi mesét mondott egy kistestvérről, aki immáron készülődik, hamarosan ott lesz velük, s aki már mindannyiuk közös kistestvére lesz.
Talán ez volt az első igazi kapocs a gyermekek között. Zsuzsi pocakjához hajoltak nap mint nap, beszéltek a babához, verseket mondtak, énekeltek. Persze tudakoltak is. Barbi aggódva kérdezte, hogy nem fél-e a sötétben. Tomikát az érdekelte, miképpen került oda.
„ Lenyelted ? - kérdezte nagy szemekkel, s hozzátette aggódón - De ugye nem rágtad meg nagyon ?”
Zsuzsi azt felelte, nem nyelte le, szívéből került oda. Megnyugtatta vele őket. Barbi tűnődőn megjegyezte, biztosan ők is régen a szívében laktak. Zsuzsit annyira megrendítették a kislány szavai, hogy képtelen volt felelni, de megvigasztalódott hamar. A baba rúgkapálni kezdett a pocakjában, a gyerekek észrevették, tapogatták, simogatták a pocakot, s a baba minden mozdulatára örömében visított a gyermeksereg.