10. fejezet
Ö R Ö M É S B Á N A T ( 6. rész )
X/A
Mikulás napja előtt megenyhült az idő, s leesett az első hó. A szemben lévő vasúti park fáit, bokrait belepte a fehér égi áldás, valóságos mesebirodalmat varázsolt a gyermekek szemei elé. Zsuzsit gyakran hívták az ablakhoz, s míg hallgatta jókedvű csicsergésüket, lélekben újra élte a parkhoz fűződő emlékeit.
Tervezgetett is. Péter betonozni akarta a belső udvart. Nem értett egyet vele. Szeretett volna fát, virágot a csupasz beton helyett, de Péter éppen a vasúti parkra hivatkozott, s az almás fás, ligetes voltára, s nem engedett a betonos udvarból. Azt mondta, kell majd a futballhoz, más sportokhoz. Csak a hinták, s a homokozó dolgában volt engedékenyebb. A gyermekeknek tavaszra kialakítják az udvaron a játszóteret. Közben elkészült Erzsiék fürdőszobája. Elvira lakrészét is befejezték. Mikulás előtti napon Elvira beköltözött a gazdaházba. Nem lehetett könnyű döntés. Nem akart autót vezetni újra, s háromszor messzebb került a kórháztól, mégis otthagyta régi lakását, amint költözhetett. Ezzel a lépésével feladta addigi önállóságát is. Tagja lett egy nagy családnak.
Este a zöld szalonban jöttek össze. Zsuzsi érezte, hogy hamarosan megjön a kilencedik gyermeke is. Elfogták a gyenge, de időre jelentkező fájások. Igyekezett titokban tartani, míg megünnepelték Elvira jöttét, s a Mikulás is meghozza ajándékát ezen az estén. Nem merte reggelre halasztani. Péternek ez ütött szöget a fejébe, s figyelni kezdte. Zsuzsi mondat közben el-elhallgatott. Péter a pocakjára tette a kezét. A fájdalom alatt megkeményedett pocak elárulta Zsuzsit. Felbolydult a család. Hirtelen mindenkin úrrá lett az izgalom, legjobban Péteren. Zsuzsi nevetve nyugtatta, de Pétert nem lehetett megnyugtatni. Percek múlva már robogott Zsuzsival a kórház felé. Most is vele maradt a szülés alatt.
Az éjszaka nehéz vajúdással telt. Péter ezerszer is elmondta közben „ Itt vagyok, életem! Szeretlek, nagyon szeretlek. Mindjárt túl leszel a nehezén. Karjaidba veheted a babát! „ Csak a reggel hozta magával az örömöt. Szent Miklós nap reggelén megszületett második vér szerinti gyermekük. Az Isten ezúttal lánykát adott, s a szép Zsuzsanna nevet kapta.
Péter újra diadalmas volt. Zsuzsit nem volt rest emlékeztetni arra, hogy kilenc hónappal előbb megígérte a kislányt, s íme teljesítette ígéretét. Hozzátette nevető szemekkel :
- Legközelebb is fordulj hozzám bizalommal. Alig várom, hogy teljesíthessem az újabb kívánságodat!
Egymásra néztek bepárásodott szemekkel. Mindketten tudták, nem lehet újabb kívánságuk. Több gyermeket nem vállalhattak maguk helyzetében. Mégis jólesett beszélni róla, még ezekben a könnyes, verejtékes pillanatokban is.
Pétert aztán a baba neve foglalkoztatta, élvezettel mondta :
- Kerekes Zsuzsanna! Jól hangzik. Hogy döntöttél, életem, hogy fogjuk szólítani ?
- Zsuzsunak, kedves! - mondta ki Zsuzsi határozottan kislánya nevét, mint akiben már régen készen volt a szándék, hogy úgy szólítják majd, ahogy őt becézték a szülei, s Imre.
- Zsuzsu ! Kedves becézés, különleges... - mondta Péter, s gyönyörködő szemmel nézte Zsuzsi karjaiban a lányát. Ilyen gyönyörű babát még nem látott, noha Petike is aranyos volt. Munkája során is találkozott már rengeteg gyermekkel. Valóban. Kerekes Zsuzsu újszülöttnek is különleges baba volt. Haja hollófekete, szeme nagy, s égszínkék, bőre fehér, s minden porcikája olyan formás, kecses volt, hogy hamarosan híre ment a kórházban. Mindenki látni akarta a gyermeket. Köves igazgató éppúgy, mint az osztályokon dolgozó nővérkék, vagy a felvételi iroda beosztottjai. Délelőtt bejött a család apraja-nagyja is. Mikor Kékesi Lacika meglátta a parányi kislányt, felnevetett:
- De hiszen ez csak egy tökmag!
A többiek is nevettek, s kórusban ismételték:
- Tökmag!… Tökmag!
Kerekes Zsuzsanna néhány órás korában harmadik nevét is megkapta. Sokáig csak így fogják szólítani. Ahogy most is ismételgették folyton a gyerekek, de senki sem szólt rájuk. Hiszen mind boldog volt, ha megérinthette a baba kezét, vagy legalább a pólya szélét.
Megható látvány volt, ahogy Zsuzsit körülvette a sokgyermekes család. Már akkor akadtak könnyezők, mikor a folyosón vonultak a szoba felé. Péter vitte a pólyást a babaszobából, mögötte rakták lábukat a kicsik, ficánkoltak, nevetgéltek. Erzsi karján Peti örvendezett. Béla vitte a csokor piros szegfűt, melyet majd a gyermekek nyújtanak át édesanyjuknak…
Ott állt a nagy csokor szegfű Zsuzsi asztalkáján, s ahányszor ránézett, annyiszor szólt lelkében a fohász :
" Köszönöm, Istenem! "
Péter óránként ugrott át hozzá, s egyik alkalommal bűnbánón mondta:
- Megérdemelném, hogy felkössenek ! Alig múltál húsz éves, gyönyörű vagy, és valójában még nem is éltél. Nem élvezhetted az élet vidámabb oldalát. Én pedig engedtem, hogy a sors belekényszerítsen a kilenc gyermekes anya szerepébe.
Zsuzsi kacagott, aztán megilletődötten elkomolyodott.
- Sorsunkat Isten igazgatja, kedves! Eleinte azt gondoltam, ha erősen akarom, sorsomat én alakítom. Egy ideje úgy érzem, ez csak részben igaz. Isten akaratán múlik, hogy milyen úton jutunk el oda, ahova szeretnénk. Tudod, hogy eredetileg is nagycsaládot reméltem magunknak. Igaz, nem barátaink halála révén képzeltem el, de tragédiájuk miatt így alakult. Isten tudta, hogy ránk bízhatja az árvákat. Rád, és rám. Előbb tudta, mint mi magunk. Most már együtt van a nagycsalád, és csak egyetlen kívánságom maradt. Adja meg a jó Isten azt is, hogy felnevelhessük őket szeretetben, békében, egészségben. Tudom, hogy társam leszel benne. Köszönöm, amíg csak élek!
Péter feleletül megkereste ajkát, aztán azt mondta csendes örömmel :
- Én köszönöm, hogy a világon vagy!
Jó volt erre is gondolni álmatlan éjszakákon. Zsuzsi amúgy is sokat gondolt a családra. Alig várta, hogy a kis Zsuzsuval hazamehessen. Aggódott az otthoniak miatt. Péter hiába nyugtatta, Elvira is mondta, bizonygatták Erzsiék is, hogy otthon minden rendben van, a maga szemével akarta látni. Noha tudta, hogy aligha pihenhet majd, s így is történt.
Hazamenetelük után egyetlen napig sem feküdt. Mari nénire nem merte rábízni tovább a gyermekeket, bár igyekezett szegény, de alig hallott. Erzsit lekötötték a konyhai munkák. Péter két napig volt otthon, hosszabb időre nem tudott elszakadni a kórházból.
Zsuzsi valójában egyedül maradt a kilenc gyermekkel. Szédelegve tette dolgát, de tette, s közben boldog volt. A baba tetézte az örömöt. Nem csak maguk gyönyörködtek benne, a kicsik is látni akarták gyakran. Felsorakoztak a háló ajtaja előtt, s amint körülállták a kiságyat, megkérdezték újra, s újra:" Az én kistestvérem is?! Nem csak Barbikáé, Lacikáé, Petié, az enyém is, az enyém is?!"
Csak a kérdező változott, a kérdés még sokáig megmaradt. Hiszen kellett a bizonyosság az elmúlt hónapok keservei után.
Eljött a karácsony. Erzsiék szárnyában, az ebédlőben állították fel a fát. A gyermekek kicsik voltak még, nem vihették be a gyerekszobába. A közelben sem akarták hagyni, mert akkor aligha bírnak velük. Így is lázban égtek. Zsuzsi már megtanította őket a Mennyből az angyalra. Szenteste délutánján próbálgatta volna, de nem lehetett őket éneklésre bírni. Minduntalan az ajtó közelébe húzódtak és kifelé figyeltek, hátha szól már valahol a csengő.
Nem hallatszott át a csengetés, de mikor elhangzott az állítás, hogy szól a csengő az ebédlő felől, mind rohanni akart a másik szárnyba kabát, sapka nélkül. Zsuzsi és Elvira öltöztette őket, de alig tudták féken tartani a sok izgő-mozgó, izgatott gyermeket. Aztán ünnepélyesen átvonultak a másik szárnyba. Vitték magukkal a pici Zsuzsut is, hogy mindannyian együtt legyenek. Béla vállalta a csengető szerepét, elbújt a zöld szalon ajtaja mögött. Később bevallotta, sohasem tapasztalt szép izgalom kerítette hatalmába, ez volt a legszebb karácsonya, mióta felnőtt életet él.
Mikor felmentek a gyermekek a másik verandára, akkor is szólt a csengő. Az ebédlő kétszárnyas, kitárt ajtaján át megpillantották a sziporkázó, mennyezetig érő fát. Éppen szemben állt a két utcai ablak között, alatta ott volt a sok ajándék, mackók, hajas babák, zakatoló kis vonat, felállított képeskönyvek, mindenkinek egy-egy ajándék, s néhány közös játék.
A gyermekek megálltak a nyitott ajtóban, elnyíló szemmel nézték az eléjük táruló mesevilágot. A felnőttekre is átragadt a pillanat varázsa, s akkor Barbi váratlanul felsírt.
– Az anyukám hol van?
Véget ért a varázs. A gyermekek egymás után fakadtak sírva. Az elfeledettnek gondolt bánat fellobbant bennük újra. Talán kis szívük azt várta, hogy az angyalok karácsonykor visszahozzák azokat is, akik az égbe költöztek. Erzsi is sírt Zsuzsuval a karján. Elvira idegesen topogott. Péter gond felhőzte arccal nézett össze Bélával. Csak Zsuzsi maradt nyugodt, és derűs. Leguggolt a gyermekek közé, közelebb vonta magához őket, s tekintete a fényeket visszatükröződő ablaktáblákra rebbent.
- Ott!… Ott!…Nézzétek! Visszajöttek az angyalkák és kukucskálnak! - mondta örvendezőn.
Mintha elvágták volna. Elhallgatott mindegyik gyermek, s az ablakokra néztek. Zsuzsi suttogva folytatta.
- Bennünket néznek, hogy hírt vihessenek szüleinknek rólunk a mennyországba. Sírunk-e, vagy örülünk az ajándékoknak. Én nem fogok sírni. Szüleimet nem akarom elszomorítani a mennyországban!
Barbi a könnyeit maszatolva kérdezte:
- Hát a te szüleid is ott vannak?
- Ott, bizony !– sóhajtotta Zsuzsi – Éppen ilyen kicsi voltam, mikor elmentek. De nekem nehezebb volt, mert teljesen egyedül voltam. Nem voltak kistestvéreim. Olyan felnőtt sem volt a közelemben, aki szeretett volna. Karácsonyestéken egymagamban üldögéltem az ágyam szélén. Ajándékot sem kaptam. Karácsonyfát sem hoztak az angyalkák, mert nem találtak rám. De most látnak. Én is látom őket… Ki látja még?
Hegedűs Norbi igyekvőn mondta:
- Én látom!
- Én is! – csatlakozott hozzá Kékesi Lacika összetartozásból.
- Én is látom őket, kukucskálnak… - mondta Barbi már áhítattal, aztán sorra mondták a többiek is - Én is látom, én is…én is!
Elmúlt a bánat. Elénekelhették már az angyalkáknak a Mennyből az angyalt, aztán visongva vették birtokba a játékokat. Arcukon már öröm volt, mert szentestén az Ég is vigasztalja a fájó szíveket.
