Asszonysorsok. Megjelent regényeim blog változata

 X/A
           Kedden reggel, ahogy Elvira parancsba adta, Péter munkába készülődött. Zsuzsit hagyta aludni. Későig voltak fent, pakolták a korábban megérkezett dobozokat, zsákokat, ládákat. Amikor megérkeztek a vonattal, a házban lépni sem lehetett tőlük.
Erzsi nem győzte a rengeteg mindent beljebb vinni. Valami rejtélyes okból ezúttal nem hívta szomszédasszonyait segíteni, noha gyakorlat volt, hogy átjártak egymáshoz. Egyedül küszködött, s rosszkedvűen fogadta Péteréket. Nem békítette a gazdag hozomány. Éppen ellenkezőleg. Látványosan neheztelt a sok pakolni való miatt, s hamarosan magukra hagyta őket. Azt mondta, a holmival tegyenek, amit akarnak, s elment lefeküdni.
A holmi java még az udvaron volt. Nem maradhatott kint a szabad ég alatt. A fárasztó nap után hozzáfogtak bepakolni mindent. Első, otthon töltött estéjüket nem így képzelték el. Vacsorára állva kaptak be valamit, aztán fáradtan mosakodtak, s beestek az ágyba.
Erzsi korán reggel már ébren volt régi szokás szerint. Nem várt a menyére, Péter reggelijét maga készítette el. Mintha reggelre kialudta volna neheztelését is, fiához kedves volt újra. Péter örült a változásnak, s bizakodón mondta:
- Remélem, mostanra teljesen túltetted magad a dolgokon, és Zsuzsi felé is szeretettel fordulsz. Rád bízom, édesanyám! Gondoskodj a reggelijéről. Új helyen van, talán bátorsága sincs önállóan enni. Főznöd nem kell ránk hét közben. Úgy döntöttünk, délre bejön a kórházba hozzám, együtt megebédelünk bent.
- A kórházban ebédelsz ?! Azt a kosztot akarod enni ? - kérdezte Erzsi meglepetten, s Zsuzsit meg sem említette, mintha ott sem volna.
- Egy ideig így lesz. Annyit voltam távol, hogy jó lesz meghúzni magam. Feri szerint Elvira bent volt éjjel – nappal. Rosszkedvű. Félórára sem akarok eljönni.
- Te tudod! - mondta Erzsi, aztán fahangon megkérdezte, hogy Zsuzsi mit keres a kórházban, majd Elvira azt is nehezményezni fogja.
-Maga hívta. Akkor még úgy volt, állásba tudja helyezni. Délelőtt bármilyen munkára, délután mesemondásra. Gyógymódnak gondoljuk. Köves nem járult hozzá. Zsuzsi úgy döntött, akkor délutánonként fizetés nélkül olvassa a mesét a kis betegeinknek. Együtt jövünk haza. Szeretném, ha bevezetnénk a közös vacsorát hármasban. Ma különösen számítunk rá. Szeretnénk valamit megsúgni. Örömöt szerzünk majd, édesanyám! - felelte Péter jókedvűen.
Erzsi egykedvűen hallgatta. Péter sietett, amúgy is gondolta, a hallgatás beleegyezés. Megölelte anyját, s elment. Alig robogott ki a motor az udvarról, Erzsi már mondta a magáét a konyhában félhangosan.
- Még hogy pátyolgassam?! Van eszemben. Majd eszik, ha éhes. Megeheti, amit hozott, mert nekem ugyan egy falat se kell belőle. Még hogy közös vacsora! Majd a magamét eszem legfeljebb.
Elhatározta, úgy tesz napközben, mintha a menye ott sem volna. Magától egy szót sem szól hozzá, felelni is csak akkor fog, ha elkerülhetetlen. Remélte, hamar észreveszi magát, s szobájukban marad. Maga elé motyogta, van már benne gyakorlata, ha igaz, amit mondtak.
Szeme elé kapta kötényét, elmaszatolt néhány könnycseppet, sóhajtott is párat, mintha sajnálná, hogy nem szánhatja, mert hiszem amúgy szánná. Öltözött, s ment a piacra. Már mérges volt újra, jól becsapta maga mögött a bejárati ajtót.
Zsuzsi mélyen aludt, nem ébredt fel a zajra, csak jó óra múlva nyitotta ki szemét. Körülnézett a szobában, s rossz érzés fogta el. Olyan volt a szobájuk, mint egy zsúfolt raktár. Szekrények tetején mennyezetig tornyosultak a tömött nejlonzsákok, bennük az ágynemű, asztalnemű, huzatok, lepedők, damaszt asztalterítők garmadája. A bútorok egymás hegyén-hátán voltak, hogy beférjen a terjedelmes franciaágy. Péter íróasztalához, mögötte a könyvszekrényhez csak a dohányzóasztalon, s két fotelon keresztül, átmászva juthattak volna, úgy egymásra voltak pakolva.
A franciaágy valóban elfoglalta a fél szobát. A szekrényeket is csak résnyire lehetett kinyitni. Hova teszik itt a baba ágyát? Talán elfér, ha a szekrényeket a másik falhoz tolják, de hol fog megtanulni járni? Szobájukban aligha. Játszani sem tud majd máshol, csak a franciaágy tetején.
Sóhajtott. Péter neheztelne, ha panaszolná. Talán még az is eszébe jutna, amit a vonaton mondott a nászútjuk kezdetén. Bánatosan gondolná, lám, lám, nem éri be mégsem a kis szobájával. Beéri, csak éppen ezt a fölfordulást viseli nehezen, gondolta védekezőn, s lelépett az ágyról.
Rossz mozdulat volt, rosszul lett, hányinger fogta el. Visszafeküdt gyorsan. Ilyen émelygést eddig még nem érzett. Ezt is a zsúfolt szobára fogta. Nem mert mozdulni egy ideig. Egyszer csak hangokat hallott az előszobából. Anyósa jött be valakivel. A piacról beszéltek, tejfölt hozott a szomszédasszonynak. Terikének emlegette, fiatal lehetett, mert Erzsi nénit mondott. Megkérdezte a fiatalokat. Anyósa sértődött hangon felelt.
- Péter elment időben, de ez még alszik. Gondja egy sem. Dolgozni sem fog, csak mesét mond majd a kórházban a gyerekeknek.
- Mesét?! No még ilyet!
- Az ám! Könnyebb, mint a munka. Miből fognak megélni, az sem gondja. Majd Péter megoldja. Jól kezdődik!
- Még mindig háborog, Erzsi néni ?!
- Fogok is, Terikém, hogy az Isten bocsássa meg! Nem tehetek róla, ha kedvesebb a másik… Te tudod, hogy hozzám nőtt. Hogy milyen kedves a szívemnek... - mondta elpityeredve, s kimentek együtt az ajtón.
Zsuzsi a párnájára fordult. Így fog élni? Ezt fogja hallgatni holta napjáig? Ismeri Péter egyáltalán az édesanyját? És, Béla bácsi tudja, milyen asszonyba habarodott bele?! Mindketten állítják, hogy melegszívű asszony. Eddig maga is remélte, hogy megbékül majd. Nem békül. Még a fia kedvéért sem, pedig ha igazán szeretné a fiát, már bele kellett volna nyugodnia. Béla bácsi sem tehetett rá valami nagy hatást, mert semmivel sem lett jobb szívvel iránta.
Nem volt kedve felkelni. A szobában mozogni sem tud, anyósával ezek után nincs mit beszélnie, vagy élje át újra Annus társaságában töltött napokat?! Eszében sincs. Abból elege lett egy életre. Bágyadtan feküdt, közben elképzelni sem tudta, miképpen él majd itt, ilyen lehetetlen viszonyok között.
Erzsi megint vendéggel lépett az előszobába, de hangja most nyájas volt, szinte örvendező.
- Gyere, kislánykám, hoztam juhtúrót, tudom, hogy szereted!
- Erzsike néni mindig gondol rám. Anyu elfelejti. Szombaton sem hozott, pedig direkt kértem. - felelte egy kicsit nyafogó hang, panaszos volt, gyenge, s hízelkedőn folytatta – Szeretek Erzsike nénivel reggelizni. Amúgy nincs étvágyam, pedig a doktor bácsi is rám parancsolt.
- Enned kell, kislánykám, sápadt vagy, sovány. Ülj le hamar, megtöltöm a zöldpaprikát, úgy szereted, igaz?!
Egy kislány, gondolta Zsuzsi örömmel, s mozdult újra. Megismerkedik vele. Talán lehet tíz-tízekét éves is, hangja után több nemigen. Barátkozhatnának, mi az a pár esztendő?! Felkapta halványkék bársony köntösét, s kiment sietve. Mosolyogva kukkantott be a konyhába, köszönt is mindjárt. Aztán lehervadt arcáról a mosoly. Egy felnőtt nő ült az asztal mellett, s felé fordította tekintetét. Abból a kék szempárból olyan hidegség áradt, milyet még életében nem tapasztalt.
Erzsi is odanézett, s rászólt fahangon.
- Menj vissza a szobátokba, majd beviszem a reggelit!
Zsuzsi nem mondatta magának kétszer. Leült a franciaágy szélére, s már kétsége sem volt afelől, hogy Katát látta a konyhában. A döbbenet mellett meglepte a lány külseje is. Barna, rövid haja volt, bőre kreolos. Jólesőn gondolt arra, hogy külsőre sem hasonlítanak. Péterre senki sem foghatja, hogy Kata hasonmását kereste benne. Mindemellett el kellett ismernie, hogy a hideg, kék szemeivel együtt sem volt csúnya lány.
Erzsi nyitotta az ajtót, tálca volt a kezében, a tálcán bögre tej, s szelet kenyér. Semmi más. Letette szótlanul, s fordult az ajtónak. Zsuzsi utánaszólt.
- Anyuka!… Kata mit keres a házban ?
Erzsit mintha fejbe kólintották volna. Talán abban bízott, hogy Zsuzsinak sejtése sincs a vendég kilétéről. Visszafordult, s egymásra néztek. Zsuzsi szemében nem volt vád, csak bánat. Erzsi ideges lett tőle.
- Tartozok én beszámolni neked? – kérdezte indulatosan, aztán csendesebben folytatta, bánatosan – Nem tartozok, Zsuzsika! Ez az én dolgom, semmi közöd hozzá.
- Nem egészen, anyuka! Nem avatkozom bele, ha nem élünk mi is ebben a házban. Péter biztosan fájlalná, ha tudná.
Erzsi a szeméhez kapta a kötényét.
- Megver az Isten, ha a fiamat szembeállítod velem. Ne hidd, hogy megköszönné!
- Nem volt szándékomban. Békességet szeretnék, de anyuka se kívánja tőlem, hogy Katával egy fedél alatt legyek. Ha anyuka jobban ragaszkodik hozzá, mint saját fiához, tessék megmondani Péternek, és elmegyünk. Ha pedig nem így van, akkor nem akarom Katát itt látni többé!
Erzsi hallgatott egy ideig, gyűrögette köténye szélét, aztán elindult az ajtó felé, s csak annyit mondott :
- Nem látod itt többé.
Amint betette maga mögött az ajtót, Zsuzsi halkan felnevetett, s szája elé kapta a kezét. Saját merészségén nevetett valójában. Annak is örült, hogy jobban alakult, mint remélhette. Anyósa nem sértegette, Annus módjára nem gonoszkodott vele. Dühösnek sem látta igazán, inkább meglepettnek, s bánatosnak. Becézőn mondta a nevét. Ebben is volt valami megkapó. Lehet, hogy mégiscsak félreismeri, s Péteréknek van igaza ?!
Újra bánatos lett. Hiszen semmi sem változott. Ha jobb asszony, mint gondolta, őt nem fogja elfogadni akkor sem Így sem lett több beszélgetni valójuk. A szobában sincs nagyobb helye. Körülnézett újra. Itt egyszerűen nem lehet élni, gondolta keseregve. Péter nem gondolta végig ezt a helyzetet. Talán belekalkulálta a ház többi részét is, de helyzetében olyan, mintha nem is volna, ha egyszer anyósához nem tud közelebb kerülni.
Ahogy így töprengett, egyszer csak különös hangok ütötték meg a fülét, kintről jött a konyha felől. Feszülten figyelt, s rádöbbent hirtelen, hogy azok ott ketten együtt zokognak. Megrázta a felismerés. Életeleme volt a tapintat, az empátia, beleérzés mások bánatába, s most maga okozta a keserűségüket.
Tudta, nem tehetett mást. Anyósát rá kell szorítani arra, hogy Katát ne engedje be a házba. Minden bizonnyal megmondta a lánynak. Mindkettőjüket tragikusan érintette. Felidegesítette a helyzet, s már menekült töprengés nélkül. Kapkodva öltözött. El innen, el ebből a házból, ahol ilyen keserves dolgok történhetnek vele.
Sokáig hallgatózott, míg megszűnt végre a fojtott, gyötrődő hang, s anyósa kimentek a lánnyal az udvarra. Várt néhány percet, aztán rohant. Nem tudott észrevétlen kimenni a házból. Anyósa a kert felől jött, talán elkísérte a lányt a kerítésig, s megvárta, míg átbújt a maguk portájára. Lehajtott fejjel jött, fáradt mozdulatokkal. Elébe kiáltotta, hogy elmegy, majd Péterrel jönnek estére.
Válaszra nem várt. Kirohant a kapun, végigszaladta az utcát. Zaklatott volt, befelé sírt. Hiszen már megint otthon nélkül maradt. Az utcára kényszerül, mert Péterhez nem mehet be idő előtt. Hazudozással nem akarja bemocskolni a kapcsolatukat, az igazat pedig nem mondhatja meg, Péter lelkét megsebezné vele. Keres valamerre megint egy kispadot. Talán a templomkertben ráakad egyre, ahová elbújhat a bámészkodó tekintetek elől. De, hogy lesz holnap, s holnapután ? Most már semmiképpen sem töltheti anyósa közelében a délelőttjeit. Szobájukban pedig képtelen maradni. Kelepcébe került. Ha Péter tudná, hogy milyen helyzetben van, szétcsapna maga körül. A gondolat vigasztalta.
X/B
Rótta a kanyargós utcákat, s eszébe jutott a délutáni munkája. Budáról hozott mesekönyveket, de a házból hirtelenében egyet sem vitt magával. Ez miatt nem bánkódott, mert arra gondolt, nem beteg gyermekeknek való. Hosszú mesék vannak bennük, komolyak, egyik-másik szomorú is. A beteg gyermekeknek vidám meséket akar mondani, s rövideket, hogy minél több szobába eljusson.
Elhatározta, megkeresi a könyvesboltot, s vásárol néhány könyvet. Megkérdezett egy asszonyt, de olyan bonyolultan magyarázott, hogy letett róla. Aztán felderült az arca. Eszébe jutott, hogy a könyvtárba maga is eltalál, ha a volt gimnázium felől érdeklődik. Ott van valahol a központban. Imrétől vagy Pétertől hallotta, hogy a könyvtárat a gimnázium üres épületébe költöztették.
Szerencsésen megtalálta, s kis szorongással nyitott be az ajtón. Még sohasem volt könyvtárban. Egyszer megkockáztatta Rózsi előtt, majdnem bekapta miatta. Most itt van. Senkitől sem kell engedélyt kérni hozzá. Mire végigment az ajtótól a pultig a hosszú bordó szőnyegen, torkában dobogott a szíve. Három fiatal nő ült a pult mögött, elmélyülten dolgoztak, s nemigen vettek tudomást róla. Álldogált néhány percig, mikor az egyik nő felpillantott, s azt mondta:
- Szünnap!
Először nem értette, aztán elpirult, s mentegetőzőn mondta:
- Bocsánat, nem tudtam. Nyitva volt az ajtó.
- Olvasni tud, nem?! Ki van írva! – mondta a kis nő nyersen, s tovább dolgozott. A mellette ülő félhangosan morgott, ez is neki szólt. Nyelt egyet, s megfordult. Megszólalt közülük a legszélső, egy sápadt, szőke fiatalasszony.
- Ne tessék elmenni… Lányok, viselkedjetek! Tessék mondani, mit tehetünk önért?
Hálásan nézett rá, s mondta, hogy szeretne néhány mesekönyvet, ha lehet. Az első kis nő hangja felcsattant.
- Baromira sürgős lehet! Persze, ha te elrontod az olvasókat, nem csodálkozhatunk, ha semmibe veszik a szünnapot. Így a büdös életben sem érjük utol magunkat. Vihetjük haza a munkát, mintha otthon más dolga nem volna az embernek a kölykei mellett.
Zsuzsit kellemetlenül érintette, a szőke asszonyka is zavartan mosolygott. Zsuzsi igyekezett tompítani a helyzetet, csendesen mondta:
- A kórházban fogok mesét mondani a beteg gyermekeknek, már ezen a délutánon is, csak ezért zavarok.
A szőke asszonyka a kolléganőire nézett neheztelőn, mint aki azt mondja: "Látjátok?! Mégis lehet fontos."  Aztán Zsuzsihoz fordult.
- Nagyszerű ötletnek tartom. Segítünk, amiben tudunk. A gyermekkönyvtárunk gazdag. Tessék nyugodtan jönni máskor is… - mondta, elővett egy kartont, s megkérdezte Zsuzsi nevét.
Zsuzsi zavarban volt még, s gyakorlatlan is, lánykori nevét mondta, aztán gyorsan kijavította.
- Bocsánat! Kerekes Péterné… Szombaton volt az esküvőnk, még nem szoktam hozzá.– mondta mentegetőzőn.
Mind a hárman rámeredtek. A szőke asszonyka szemében csodálkozás ült, s megváltozott a hangja is. Öröm, s kétség volt benne.
- A gyermekorvos Kerekes Péter felesége? – kérdezte.
- Igen! – mosolyodott el Zsuzsi.
- Megnősült?!... Te vagy a felesége?! Ó, istenem, alig merem elhinni!… Jaj, bocsáss meg! Csak beszélek, és nem mondom, hogy Péter osztálytársa vagyok Jó barátja. Hegedűsné, Kiss Éva, szervusz! – mondta felugorva a székéről, s a kezét nyújtotta.
Zsuzsi érezte, hogy bután vigyorog. Neheztelt magára miatta, de így is örömmel fogta meg Éva kezét.
- Szervusz! Örülök, hogy megismerhetlek!
- Nekem még nagyobb öröm, mert őszintén szeretem Pétert, és nagyon bántott a sorsa… Csak nézlek, és nem tudom, mit mondjak. Gyere be az irodába, beszélgessünk egy kicsit!
Zsuzsi elfogadta a meghívást, s leültek egy kis irodában. Éva nem vette le róla a szemét, mosolyogva nézte, s időnként csóválta a fejét, aztán felnevetett.
- Bután viselkedem, igaz?! Nehéz megmagyarázni, de talán nem veszed zokon, ha azzal kezdem, hogy elégtétel vagy a sorstól. Péter remek srác. Mindannyian szerelmesek voltunk bele egy kicsit, de egyik osztálytársunk, későbbi menyasszonya kisajátította. Aztán otthagyta a baleset után szemét módon… Jaj, te talán nem is tudod, hogy volt már vőlegény. Én most valami rosszat tettem ?
- Nem, dehogy! Tudok Zombori Katáról…, - felelte Zsuzsi szüntelen mosollyal. Nagyon örült ennek a kedves fiatalasszonynak. Olyan őszintének látta az örömét, ami meghatotta, de örült önmaga miatt is. Sohasem jöhetett volna jobbkor az ilyen kellemes találkozás. Megmondta kedvesen. Éva megfogta az ölében nyugvó kezét, s örömmel megszorította.
Zsuzsi aztán visszatért Katára. Sóhajtva mondta, nem lehet az ilyesmit megkerülni, hiszen Péter életét megkeserítette. Reménytelenné vált. Megmutatkozott már az első találkozásukon is. Úgy kellett rábeszélnie a következő randevúra, vallotta be őszintén.
Éva nem tett rá észrevételt, csak bólintott, mint aki tisztában van a dologgal, s újra Zombori Katáról kezdett beszélni.
- Szeretném bemutatni neked azt a lányt, hogy tudd kivel állsz szemben. Kata mindig furcsa lány volt, nem kedveltük az osztályban. Nem is értettük Pétert, hiszen annyira nem illettek egymáshoz. Igaz, csinos volt. Még ma is az. Bár felette is múlik az idő, de nincs gyereke, aki nyúzná.
- Neked van? – kérdezte Zsuzsi kedvesen, mert ebben a pillanatban ez jobban érdekelte, mint az emlegetett lány.
- Három. Egy kisfiú, Norbi, és két kislány, Barbi és Bogi...A két nagyobb óvodás, Bogi bölcsődés, összesen tíz évesek. - felelte Éva párás tekintettel, s hozzátette nagyon csendesen – Egyedül nevelem őket. Édesapjuk tavaly meghalt. Elgázolták.
Zsuzsi megdöbbent.
- Ó, istenem! – mondta, s magában gondolta, ez a magyarázata Éva sápadtságának. Nem lehet könnyű élete három kisgyerek mellett. Megsimogatta Éva kezét – Akkor neked is kijutott a rosszból… Azért mondom így, mert nekem sem volt könnyű életem. Szülők nélkül nőttem fel, nagynéném nevelt, de nem szeretett. Ha Péter életében én elégtétel vagyok, nekem ő a megváltás.
- Hogy jöttetek össze?
- Nagybátyámékhoz jöttem egy júliusi napon az esti vonattal. Egy részeg inzultált a vasúti parknál. Péter éppen kint volt, és a segítségemre sietett.
- Erről ráismerek. Ha ismerhetted volna gimnazista korában, fantasztikus volt! Kedves, vidám, az osztály lelke…Egyetemistának is ilyen maradt, sőt! Mikor hazajött pár éve, talán még belevalóbb volt, mint addig. Tudod, kisváros a miénk, nagy szó egy fiatal, nőtlen orvos. Válogathatott volna, de megmaradt Kata mellett. Aztán jött a robbanás, és magányos lett. Iszonyúan magányos. Az utóbbi időben már ide sem járt be. Kezdtük elsiratni. Akkor jössz te, egy ilyen szép lány, az idősebb jogán kimondhatom. Töprengek azon, Kata vajon most mit gondolhat magában? Nem szeretnék a helyében lenni. Állítólag beteg. Azt hallottam, az idegeivel van baj. Amit biztosan tudok, nem kezdett el tanítani, táppénzen van.
Zsuzsi szomorúan mosolygott.
- Olyan nagy baja nem lehet. Ma reggel titokban ott volt az anyósomnál. Véletlenül megláttam.
Éva rábámult.
- Kata nálatok, és titokban?!… Szentséges Szűzanyám!
Zsuzsi lehajtotta a fejét.
- Engem is meglepett, mert Péter azt mondta, semmi kapcsolatuk évek óta. Nem is kell találkoznunk… Nem tudja, hogy édesanyja közben tartja vele a kapcsolatot. Az anyósomat nem akarom elárulni, de nagyon-nagyon rosszulesett a felfedezés. Azért jöttem el otthonról. – vallotta be csendesen. Jó volt elpanaszolni a bánatát ennek a kedves fiatalasszonynak.
Éva még mindig döbbent volt, megragadta Zsuzsi kezét.
- Figyelj rám! Ha átjár, még mindig kötődik Péterhez, de ez nem normális dolog, mert nem Péterhez ragaszkodik, hanem a múlthoz. Abban te nem kaphatsz helyet, Zsuzsi! Nem fog beletörődni a jelenlétedbe, ismerem jól !
- Mire gondolsz? - kérdezte Zsuzsi nyugtalanul.
- Várjál csak, gondolkodom… Nem tudom, hogy mit tesz. Csak azt tudom, mit tett akkor, ha valaki valami bosszúságot okozott neki. Mindig megtorolta. Egyszer Südi Kati, egyik osztálytársunk tréfából kihegyezte a színesei másik végét is. Ártatlan dolog volt, ha bosszantó is. Kata másnap levágta az összes gombot a kabátjáról, bemetszette a táskája fülét, és kiszúrta a tejeszacskót a táskájában… Nem érte be sima megtorlással. Nem ez volt az egyetlen eset. Velem is kibabrált egyszer. Ha jól emlékszem, Péter azon a napon hiányzott, talán valamilyen versenyen volt. Kata nem készült el a fizika házi feladattal. Máskor Péter segítségével készítette el. Kérte a füzetem. Őszintén megmondom, nem adtam oda. Bosszantott, hogy mindig más dolgozik helyette. Szünetben elvette a padomról. Tudtomon kívül lemásolta a házi feladatot magának, az én füzetemből pedig kitépte azt a lapot. Nem sejtettem. Beszedték a füzeteket, és egyest kaptam. Engem így büntetett meg.
- Azóta eltelt jó pár év...- mondta Zsuzsi reménykedőn.
- Ha valakinek természete a bosszú, idővel csak rosszabb lesz. Megkedveltelek máris, komolyan aggódom. Olyan védtelennek tűnsz, jóhiszeműnek. Gyanútlanul besétálsz majd a csapdájába. Nagyon vigyázz! Semmit se fogadj el tőle. Az égvilágon semmit. Bárhogy kedveskedne, akkor sem.
- Nem jön át többé. Anyósom azt ígérte, hogy nem látom többé a háznál.
- Ne légy gyerek! Ha Kerekes néni eddig vállalta a kockázatát, nem fogja végleg eltávolítani. Csak azt ígérte, hogy te nem látod többé… Hallgass rám, Péternek azonnal mondj el mindent!
- Nem tehetem. Nem állíthatom szembe az édesanyjával… - mondta Zsuzsi boldogtalanul.
- Zsuzsi, te nagyon rendes emberke vagy! Mindig szerettem volna egy ilyen gondolkodású barátnőt magamnak. Fogadj el önként ajánlkozó barátnődnek, és hallgass rám. Tisztelem Kerekes nénit, aranyos teremtés, de most nem tudja, milyen veszélybe sodor benneteket. Főképpen téged. Beszélj Péterrel még ma!
Zsuzsi felelni akart, de megcsörrent a telefon az íróasztalon. Éva felvette, s ültében elfordult. Hangja megváltozott, esdeklőn mondta a készülékbe:
- Elnézést kérek, de csak a hét végén tudom rendezni a napközi díjakat… Nem tehetek róla, kikapcsolják a villanyt, ha most sem fizetek. Nem maradhatunk villany nélkül nagybeteg anyósommal, három kisgyerekekkel. Naponta mosnom kell.
A telefonáló félbeszakította, s hadart valamit. Éva boldogtalanul felelt.
- Valóban kaptam segélyt, abból fizettem be a villanyt. Tudom, hogy nem arra kaptam, de ha egyszer azt kellett most fizetnem. Tessék megértőbb lenni, egyszerűen nem lehet jobban beosztani a jövedelmemet. Kevés, és öten vagyunk rá.
Zsuzsi hallotta, hogy a telefonban kíméletlenül pereg csak pereg a beszélő nyelve. Éva hangjában már sírás bujkált. Tiltakozva mondta :
- Ez képtelenség! Hova tegyem őket? Dolgoznom kell, senkim sincs, aki segíthetne. Csak pár napot kérek. Rendezem, becsületszavamra!
A telefonban nem adtak több lehetőséget, Éva sírva fakadt, s így mondta:
- Legalább egy napot tessék adni. Anyósommal holnap be kell utaznom Nagyegribe felülvizsgálatra. Csak akkor írják ki újra a gyógyszereit. Nélküle borzalmas fájdalmai vannak. Holnap muszáj óvodába vinnem a gyerekeket.
Rövid volt a válasz, talán egy határozott nem, aztán kattanás hallatszott, s Éva a karjára borult. Megrázó pillanatok voltak. Éva hosszú másodpercekig hallgatott, aztán visszafordult, s bocsánatkérőn mondta:
- Nehéz az élet. Hol is tartottunk?!
- A gondodnál…, - mondta Zsuzsi melegen, s megfogta Éva kezét – Engedd, hogy segítsek! Azt mondtad az előbb, szívesen fogadnál barátnődnek, bizonyítsd be. Én beszéltem neked a gondomról. Jólesett, hogy megtehettem. Szeretnél segíteni nekem, én is szeretnék segíteni neked. Melyikünknek mire van szüksége.
Éva visszautasítón felemelkedett ültéből. Látszott rajta, rosszul érintette, aztán idegesen felnevetett.
- Szó sem lehet róla! Most házasodtatok, biztosan ezer kiadásotok van. Péternek rossz véleménye volna rólam, ha elfogadnám.
- Azt mondtad, szereted Pétert, akkor ismerned kell. Még csak neheztelni sem fog. Legfeljebb rám, ha hagyom magam lebeszélni.
Éva arca piros volt.
- Édes gyerek vagy, de újra mondom, nem fogadhatom el… Zsuzsi! Én így élek tavaly óta. Nem először kések a fizetéssel. Máskor is fenyegettek már, de valahogy sikerült kikönyörögnöm néhány nap haladékot. Reggel beviszem a gyerekeket. Remélem, most is otthagyhatom őket. Anyósom rákos, gyógyszer nélkül egy napig sem bírja a fájdalmakat. Be kell vinnem Nagyegribe, az ottani kórházba. Rosszkor jött ez is. Amúgy is nagyon nehezen élünk, de senkit sem terhelhetek a bajommal. A hétvégén kapok pénzt. Eladtam pár dolgot, akkor fizetnek. Majd akkor kifizetem az óvodai napközi díjat is.
Zsuzsi megpihentette rajta a tekintetét.
- Nem akarsz igazi barátnőm lenni ? - mondta szelíd nehezteléssel – Pedig nagyon örülnék neked. Péteren kívül senkim sincs.
Éva igyekezett elterelni a beszélgetést más irányba.
- Hova lettek a rokonaid, akikhez júliusban jöttél?- kérdezte erőltetett, könnyed hangon.
- Takács Imre unokahúga vagyok. Ismerted, ugye?!
- Imre bácsit?! - jajdult fel Éva hangja, s könnyes lett a szeme. - Persze, hogy ismertem. Akkor te vagy az a lány, akiről a temetés után beszéltek a városban… Nem tudtam kimenni a temetésére. Szombat volt. Ha nincs óvoda, bölcsőde, mozdulni se tudok. Anyósom ágyban fekvő, rajtam kívül senki sem törődik vele. Gyuri volt az egyetlen gyereke. A rokonai pedig! – mondta, s legyintett.
- Éva, ne beszélj másról. Én nagyon komolyan gondolom a barátságot. Azt is, hogy az igaz barát bajban mutatkozik meg. Ha most nem fogadod el a segítségem, megbántódom!
Éva közbevágott.
- Komolyan gondoltam a barátságot, már ezért sem fogadhatom el! Az ilyesmi megmérgezi a kapcsolatokat, Zsuzsi!
- Nem a miénket. Nekem is vannak megérzéseim, és általában pontosak. Egyszerűen nem tágítok. Nem akarom, hogy gyötrődj reggelig, hogy könyörögj az ilyen lelketleneknek, akikben semmi megértés. Jogom van megvédeni a barátnőmet. Légy szíves, és mondd meg, hogy mennyit adjak. Kölcsönbe adom, hogy ne bántson, rendben?!
Éva tenyérbe hajtott arccal hallgatott egy ideig, aztán nehéz sóhajtással megmondta a napközi díját, s hozzátette, hogy hamarosan megadja a tartozását.
- Nem sürgős. Emiatt ne fájjon a fejed…- felelte Zsuzsi, s letette az asztalra a pénzt. Már elhatározta, hogy másképpen is segítenek. Sok mindent tudna adni. Biztos volt benne, hogy élelmiszerre is rászorulnak, s kérőn nézett Évára - Szeretném megismerni a gyerekeidet. Nem mehetnénk el hozzátok valamelyik este ?
Éva arcán bizonytalanság volt.
- Szívesen látlak benneteket, de mi nagyon szerényen élünk. Úgy is mondhatnám, szegényesen. Ha nem zavar, gyertek el.
- Ugyan, ne csacsiskodj! – élénkült meg Zsuzsi, s izgett-mozgott ültében. Megbeszélték, hogy Péter majd telefonál, mielőtt mennek. Aztán újra a maga gondja került szóba. Éva biztatta, maradjon ott délig. Olvasson, válogasson a könyvek között, s jöjjön máskor is, ha szünnap van, ha nem. Aztán hozzátette halkan, szomorú mosollyal.
- Sajnos, a kolléganőimből is hiányzik a megértés. Még átmenetileg se hozhatom be a gyerekeimet. Ők sem hozzák. Nem szeretik, ha szoknyájukba kapaszkodnak, hogy tűrnék akkor a másét ?! Neked sem örülnek majd, de ne törődj vele. Akkor se menj el, ha vitát hallanál kintről.
Zsuzsi hálás volt ezért is. Beszélgettek még kis ideig, aztán Évának végeznie kellett a munkáját. Maga könyvek után nézett. Annyira belefeledkezett, hogy csak a déli harangszóra kapta fel a fejét, s rohant. A kórház messze esett a könyvtárhoz, végigszaladta az utat.
Péter már a portánál várta.
- Hol maradtál, életem?! - ment elébe nyugtalanul – Már éppen azon gondolkodtam, hogy motorra ülök.
- A könyvtárban voltam… - vallotta be mindjárt, de arról hallgatott, hogy mikortól, s örömmel mutatta volna a mesekönyveket,
Péter ingerült volt, nem érdekelte, vitte az ebédlőbe, s morgott közben:
- Azt hittem, eltévedtél. Ne kóborolj máskor, Zsuzsikám! Az embert kerülgeti a gutaütés, végtére még Kozmában sem lehetünk biztosak.
Ez volt hát az igazi baja! – gondolta Zsuzsi megvigasztalódva, s engesztelőn bújt hozzá.
X/C
Az első mesedélután csodálatosan telt. Zsuzsit körülvették a fennjáró gyerekek, s kísérték aztán kórteremről kórteremre. Zsuzsi mesélt. Az orvosságszagú szobákban felcsillantak a gyermekszemek, bágyadt arcocskákra érdeklődő figyelem telepedett, s olykor fel-felcsattant a nevetés is. Péter néha megállt az ajtóban, s tekintetével megölelte Zsuzsit. Elvira is benézett egyszer, majd a folyosón odaszólt Péternek:
- Gratulálok magunknak!
Mielőtt hazaindultak, bementek hozzá. Örömmel mondta Zsuzsinak:
- Köszönjük a kis betegeink nevében! Ügyesen mesélsz, kismacska, átéléssel, lekötöd a figyelmüket. Holnap érzékelhetően jobbak lesznek a leletek.
Péter bólintott, s hozzátette.
- Máris mutatkozik az eredmény. Nővérek szerint alacsonyabban futott a délutáni lázgörbe. Nem hiszem, hogy véletlen volna.
- Nem akartak elengedni… - mondta Zsuzsi is repeső örömmel – Többször is megígértették velem, hogy jövök holnap is.
- Gyere is! – mondta Elvira szinte nyájasan. Egy szót sem szólt arról, hogy nincs meg a státusz, de nem vonta kérdőre Zsuzsit amiért délelőtt elmaradt. Péter kénytelen volt szóba hozni, s mindjárt mondta azt is, hogy Zsuzsi ingyen is mesél, a kísérletet folytathatják.
Főorvos asszony méregbe gurult, s rákiabált Péterre.
- Mióta határozol te helyettem?! Zsuzsi fizetést kap. Semmi közöd hozzá, hogy miből.
- De nekem van! – szólt közbe Zsuzsi határozottan – Nem engedem, hogy magad zsebéből fizess! Mesélek ingyen és örömmel. Ez olyan szívet melengető dolog, hogy nem is illene pénzért tenni. Egy szót sem akarok hallani többet a honorálásról, rendben ?!
Péter elhűlt, s biztos volt benne, hogy Elvira a következő pillanatban kidobja mindkettőjüket. Nem ez történt. A főorvos asszony mosolygott.
- Azt mondod?! – kérdezte kedvtelve, s nyilvánvaló lett, hogy Zsuzsinak többet megenged, mint eddig bárki másnak. A következő percekben újra beigazolódott. Zsuzsinak más ötlete is támadt a délután folyamán, s mindjárt mondta .
- Elhatároztam, hogy holnaptól reggel jövök Péterrel, segítek délelőtt, amiben tudok. Például kikísérem a gyerekeket a délelőtti levegőzésre. Vigyázok rájuk, hintáztatom őket. Egy nővérke felszabadul, végezheti bent a munkáját. Otthon nem tudok mihez kezdeni. Itt hasznosabban telne az időm.
A főorvos asszony diadalmasan nézett Péterre.
- Nem megmondtam?!- kérdezte örvendezőn, mármint, hogy gratulál maguknak Zsuzsihoz, s így is folytatta - Köszönjük! Jól jön majd a segítséged. Én pedig megígérem nektek, hogy kiverekedem azt a státuszt. Legyen munkaviszonyod. Szükségetek van a pénzre. A gyeshez is kell munkaviszony, ha eljön az ideje.
Zsuzsi kuncogva nézett rá, aztán Péterhez fordult.
- Elárulhatom ?- kérdezte sokat sejtetőn.
Elvira nem várta meg Péter válaszát, felkiáltott :
- A mindenségeteket! Tudom már, mit látok rajtad!– mondta öblös nevetéssel, aztán hozzátette - Örülök, gyerekek!
- Örülj is, mert te leszel a keresztanyja! – mondta Zsuzsi kedvesen, s Péterrel maguk is nevettek.
Elvira kicsit meghatódott, azután Péterre förmedt.
- Nem neked jutott az eszedbe, mi?! Szép kis alak vagy!
Ezen is muszáj volt nevetni. Aztán megcsendesedve beszélgettek az eltelt hónapról, a megélt öröm mellett szó került az átélt keservekre is. Elvira dühösen mondta, hogy az ilyen Kozma-féléket fel kellene lógatni a lábuknál fogva, s addig himbálni, míg kifogynak a gatyájukból.
Zsuzsi beszámolt a számonkérésről, s hozzátette, Péter alaposan megfizetett Kozmának. Megkapta az alávaló, amit megérdemelt. Elvira elégedetten nyugtázta. aztán elkomolyodott.
- Én is mondok nektek egy szomorú újságot. Takácsné a múlt héten permetezőszert ivott. Nagyon komolyan gondolta, alig tudták megmenteni. Most Nagyegriben van a pszichiátrián, egyhamar aligha szabadul.
Zsuzsi szemébe könnyeket csalt a hír, Péter komoran mondta :
- Ott lett volna a helye már előbb! Tönkretette szerencsétlent az élet, csak Imre bácsi szeretete tartotta benne a lelket. Külön tragédia, hogy éppen rajta csattant a végső talajvesztése, és persze Zsuzsin! Ha jobban meggondolom, Zsuzsit akár meg is ölhette volna. Már akkor sem tudta, hogy mit művel.
- Magam is így látom. – mondta a főorvos asszony – Imrének kettős tragédiája volt azokban a percekben. Egyszer a szörnyű tény, hogy Annus kezet emelt Zsuzsira, aztán a felesége látható állapota. Utolsó szavai is erről árulkodtak.
Zsuzsi meglepődött. Eddig nem volt pontos értesülése arról, mi történt valójában Imre utolsó perceiben, most már tudni akarta. Elvira igyekezett kitérni, küldte volna haza őket a munkájára hivatkozva, de Zsuzsit nem lehetett lerázni.
Elvira végül megadta magát.
- Haragszom magamra. Állapotodban nincs szükséged újabb bánatra. Ezért egyelőre nem idézem Imrét szó szerint. Elég annyit tudnod, hogy egyformán aggódott érted is, Annusért is.
- Nem elég! - mondta Zsuzsi határozottan, s közben nyelte a könnyeit - Ha tudjátok az utolsó szavait, mondjátok el, mert az az én örökségem.
Ezzel nem lehetett vitába szállni. Péter idegesen túrt a hajába, Elvira arcán is látszott, hogy valóban haragszik magára, aztán felsírt tőle szokatlan módon.
- Engem hívott. Péternek üzent. Vigyázzunk rád, ne engedjük Annust a közeledbe. Legyen gondunk Annusra is, mert nagyon beteg. Aztán mondott még valamit... Azt mondta... azt mondta… szó szerint mondta: ” Bocsáss meg nekem mindenért, édes kis madaram!”
Zsuzsi felzokogott. Péter a karjaiba ölelte, hozzáhajtotta fejét, de szóval nem vigasztalta. Hagyta, hogy sírjon, adja ki magából a bánatot. Hosszú időbe telt mire Zsuzsi annyira megnyugodott, hogy elköszönhettek. Lassan mentek a motorhoz. Péter iparkodott elterelni Zsuzsi gondolatait, s kérdezgette Éváról. Zsuzsi maga is túl akart jutni a bánaton, s részletesen beszélt Éva helyzetéről. Elmondta azt is, hogy kisegítette. Péter nem örült neki, gonddal mondta :
- Éva mindig önérzetes, büszke emberke volt. Ha elfogadta, nagy bajban lehet. Most alighanem marja az engedékenysége. Bíztad volna rám, Zsuzsikám, én megtalálom a diszkrétebb módját.
Zsuzsi belátta, hogy Péternek igaza van, s már örült, hogy Évának nem beszélt a többi segítségről, de nem mondott le róla, csak türelemre intette önmagát. Várni fog, hogy megerősödjön úgy a barátságuk, hogy kibírja ezt a fajta törődést is. A kisgyermekeket ettől függetlenül is szerette volna látni. Halkan mondta, hogy most megint tanult valami fontosat, s megígérte Péternek, hogy eztán mindent megbeszél vele. Említette a tervezett látogatásukat is Évánál. Péter nem volt ellene, s mindjárt megbeszélték az időpontot.
Anyósáról egy szót sem szólt. Péternek sem jutott eszébe érdeklődni. Nyilván úgy gondolta, kérése után anyjával minden rendben volt. Megérkezéskor örömmel üdvözölte anyját. Az előszobában hátra maradt vele pár szóra. Zsuzsi látta anyósa arcán a megkönnyebbülést, talán attól tartott, mégis beárulja, s most örült, hogy nem tette. Befele sóhajtott, s bement a szobájukba.
Péterék a malacról beszélgettek, túrta az ólat, emlegették a karikázást, mikor bentről felhangzott egy velőtrázó sikoly. Péter ijedtében azt sem tudta, hol találja a kilincset. Aztán elhűlve látta, hogy Zsuzsi térdel a szekrény előtt a szőnyegen, két öklével veri a szőnyeget maga előtt, s fájdalomtól eltorzult az arca. Nem kereste az okát. Tudta, Zsuzsit kerülgeti a furcsa sokk, s rohant az előszobába a táskájáért. Beadta az injekciót, s magához ölelte. Percek múltán Zsuzsiból feltört az oldó zokogás, fuldokolva sírta :
- Mindent összetépett, mindent!
Péter felugrott, s a szekrényhez rohant. A szekrény alja tele volt apróra tépett fényképekkel, papírdarabokkal. Felordított maga is, s fordult az ajtónak. Felrántotta, s üvöltött :
- Anyám!!! Gyere ide, a rohadt életbe!
Erzsi nem foglalkozott a menye sikolyával, most megrettent a fia hangjától, s haloványan állt meg az ajtó előtt.
- Mit tettél?! – ordította Péter, s Zsuzsi felé mutatott –Tudod, hogy mit tettél?! Összetépted legféltettebb kincseit, azt a pár fényképet, ami megmaradt a szülei, és Imre után. Édesanyja naplóját, szülei leveleit, drága emlékeit a halottai után… Hogy vitt rá a lélek, hogy tudtad megtenni?! Az én anyám, az én édes jó anyám képes volt erre?!
Már sírt, kibukó bánata szíven ütötte Erzsit. Először nem jött ki hang a száján, csak rázta a fejét néma tiltakozással, aztán felsírt maga is :
- Nem én voltam, kisfiam!
Péter a fejéhez kapott.
- Akkor ki?! Ki a jó isten?! Ne tetézd a bűnöd tagadással is!
Zsuzsi a franciaágyról rászólt Péterre.
- Ne bántsd szegényt, nem ő volt, hanem Kata!
Péter megperdült a tengelye körül, s már Zsuzsinak ordította:
- Ki ?!... Kicsoda ?!
Zsuzsi kókadtan ült a franciaágy szélén, mint akit kerülget az álom, s lassan beszélt.
- Bejár a házba… talán mindig is bejárt… Itt volt reggel is, láttam… Anyuka megígérte, hogy nem látom itt többet.
Péter elképedt arccal hol Zsuzsira nézett, hogy anyjára. Erzsi kötényével törölgette szemeit, s nem mert a fiára nézni.
-Mindjárt megőrülök! – kiáltotta Péter vészjósló hangon – Mit hallok, anyám?! Kata idejár?!...  Édesanyám?!
- Fiam, kisfiam, senkinek sem ártottunk vele… Kiskora óta, hiszen tudod… Sohasem okozott bajt, máma se gondoltam. Kertben voltunk, bejött vizet inni, és lepihent kicsit.
- Ez nem igaz!- kiabálta Péter, s járkálni kezdett ablaktól-ajtóig, amennyire a bútorok engedték, s ideges ember módjára hajába túrt többször is, miközben folytatta – Idejár évek óta, mert nem okozott bajt…Nem, hát! Amit velem tett, az vicc volt. De amit most Zsuzsival tett, az a te bűnöd! Egyedül a tiéd, mert beengedted! Attól az idegbeteg lánytól bármi kitelik. Nem felel semmiért… De anyámnak tudnia kellett volna, hogy kihez tartozik!… Nézz rá, alig él! Az unokádat hordja a szíve alatt, és ezt tetted vele!… Ha nem gyógyszerezem be, veszedelmes sokkot kap. A gyerekre akár végzetest, de magára is akár…Márpedig, ha elveszítem, végignézheted anyám, hogy utánamegyek!
Zsuzsit erősen kerülgette az álom, s Péter felé nyújtotta hívón mindkét kezét. Péter odasietett, s magához ölelte. Egyetlen szót sem mondott többet. Erzsi még sírdogált az ajtóban egy ideig, aztán elvánszorgott. Zsuzsi elaludt Péter ölelő karjaiban. Lefektette a franciaágyra, melléült, s bánatosan mondta:
- Ne félj, kis virágom, elviszlek innen! Addig is, új zárat teszek az ajtóra. Zárjuk majd a szobát… Megnézem a pénzt, felváltotta azt is apróra?!
A pénzzel nem volt baj, megvolt épségben, szemre hiánytalanul. Péter leült a fotelba. A lábai előtt volt a kisméretű bőrönd nyitva. Térdére könyökölt karral támasztotta fejét, s azt gondolta, odaadná a tartalmát tépelődés nélkül annak, aki összeragasztja hiánytalanul a széttépett emlékeket. Aztán eltette a pénzt, s a szőnyegen ülve lassan válogatni kezdte az apró fénykép- s papírdarabokat. Közben hallgatta a nyitott ajtón át a szentély felől anyja kétségbeesett zokogását.
Zsuzsi aludt. Ahogy élete keserves óráiban már megszokta, vagy egy kispadra menekül, vagy álomba segítik a menekítő kezek. Ha ébren marad, azt gondolja megint, hogy megátkozták, mert ártatlanul csak átoktól sújtva szenvedhet ennyit az ember.