Asszonysorsok. Megjelent regényeim blog változata

X/A
       Edit nap előtt, szeptember 15-én szüretelt Erzsi. Minden évben Edit nap körül volt a szüret, s olyan szüret még nem volt, hogy Péter ne lett volna anyja mellett, de most távol maradt.
Azóta a szomorú nap óta alig érintkeztek, csak éppen köszöntek. A házban lehangoló volt a légkör. A fiatalok reggelente a szobájukban reggeliztek, együtt mentek a kórházba, délután együtt jöttek, s újra a szobájukban fogyasztották el a vacsorát. Erzsi maga is visszahúzódott, alig volt a konyhában. Szobájában, vagy a szentélyben töltötte az időt, ha nem volt dolga a házon kívül. Amúgy inkább bűnbánó volt, mint haragos. Ha szólt, néha rákényszerült, meghozták az új polcokat az éléskamrába, fel kellett szerelni, hogy a befőtteket kiszedhesse a dobozokból, s ott volt a közelgő szüret is, halkan szólt, majdnem riadtan. Péter végighallgatta. A polcokat felszerelte, szüretre azt felelte, nem ér rá. Erzsi hosszú ideig volt a szentélyben utána.
A történteket egyetlenegyszer sem hozták szóba a szomorú nap óta. Péter hétvégeken ügyeletet vállalt, Zsuzsit magával vitte. Így Erzsi főztjére vasárnap sem tartottak igényt. Úgy éltek egymás mellett, mintha arra vártak volna, hogy történjen valami, ami kimozdítja őket a holtpontról.
Zsuzsi nehezen viselte az emlékei elvesztését, de a gyermekek közelsége enyhített a bánatán. Péter is vigasztalta. Összeragasztotta legkedvesebb fényképét. Babra munka volt, ráment jó pár estéjük, de Zsuzsi kezébe vehette újra azt a képet, ahol szüleivel együtt volt óvodás korában. Ha nem is volt többé tökéletes, mégis könnyekkel örült, s Péter megígérte, hogy idővel a többit is összeragasztgatják. Egy napon talán olvashatja majd újra írásos emlékeit is.
Zsuzsi a kórházban ügyesen hasznosította magát, igazi segítség volt. Elvira minden fórumot felhasznált a dicséretére. Gyakran ebédelt Köves igazgató társaságában, ilyenkor egy percig sem kegyelmezett. Sorolta a pozitív tapasztalataikat a mesedélutánokról. Az igazgató idővel kénytelen volt nyilvánosan elismerni, hogy a gyermekosztályon szakmai szempontból is áldásos tevékenység folyik. Hozzáértők szerint ez addig is világos volt, Köves a státusz miatt tartózkodott a korábbi elismeréstől. Végül pedig azért adta be derekát, hogy végre nyugodtan ebédelhessen. Azt is megígérte, hogy mielőbb visszatérnek a státusz ügyére. Zsuzsinak volt már reménye arra, hogy idővel a kórház hivatalos dolgozója legyen.
Edit nap vízválasztó lett az életükben. A szüret estéjén Erzsi sokáig volt távol. Órákat állt sorban leszüretelt szőlőjével a felvásárló előtt. Máskor Péter ült a bakon a kocsis mellett, most Erzsi kényszerült rá. Zsuzsiék kettesben voltak a házban.
Péter hallotta a szomszédtól, hogy anyja éjfél előtt aligha keveredik haza. Hosszú kocsisor várakozik az átvevőnél, s valahol a közepén van. Ennek tudatában a konyhában fogtak a vacsorához. Több helyük volt, kényelmesebb is, s Zsuzsi étvágya megjött. Különös módon kenyér nélkül ette a füstölt kolbászt uborkával, s nem is keveset. Péter nyugtalanul óvta, de Zsuzsi kikacagta. Éjszaka aztán rosszul lett. Péter reggel nem engedte felkelni, szigorú diétára fogta, teára, kétszersültre. Azzal ment el, hogy délben hazaugrik, megnézi, hogy van.
Anyjához egyetlen szót sem szólt, mikor összefutottak az előszobában. Azt sem kérdezte meg, sikeresen túljutott-e a szüreten, vagy rendben ment-e a szőlő leadása. Azt sem mondta, hogy Zsuzsi otthon marad, mert beteg. Ahogy a reggelit sem fogadta el azóta a nap óta, noha Erzsi reggelről - reggelre reménykedőn elkészítette. Elment magában komoran, épphogy köszönt előtte.
Zsuzsi sokáig aludt. Később hallotta anyósát jönni-menni a házban. Mikor becsukódott utána a kiskapu, kisietett a konyhába. Teát főzött magának, s kétszersülttel felszerelkezve bezárkózott újra a szobájukba. Erzsi megjött egy idő múlva, s egyszer csak bekopogtatott. Zsuzsi megnyitotta az ajtót, s nagyot nézett. Anyósa tálcával a kezében állt az ajtó előtt, reggelit hozott. Ezúttal nem csak tej, s kenyér volt a tálcán. Szépen elrendezve felvágott, zöldpaprika, vaj és méz, s egy szép narancs. Erzsi szemében könnyek voltak.
- Tapasztaltam, hogy itthon vagy. Gondoltam, megéheztél. Fogadd el, Zsuzsika!
Zsuzsi zavarában elvette a tálcát, s csak aztán mondta sajnálkozón.
- Nem ehetem meg, anyuka! Péter megtiltotta.
Rosszul fogalmazott, hiszen anyósa nem tudta, hogy beteg. Erzsi az ajtófélfához dőlt sírva.
- Jaj, istenem! Jaj, édes istenem!...A fiam feltételezi rólam, hogy ártanék a szeretteinek. Nincs már miért élnem.
Zsuzsi megdöbbent. Lecsapta a tálcát, átölelte Erzsit, s ijedten tiltakozott.
- Ne tessék sírni, rosszul fejeztem ki magam. Beteg vagyok, az este elrontottam a gyomrom. Péter diétára fogott.
Erzsi tovább kesergett.
- Sohasem ártanék nektek, még gondolatban sem.
- Tudom, anyuka, tudom!
- Az ember úgy is véthet, ha nem akar. Megbíztam abban a lányban, hiszen szeretem pólyáskorától. De sohasem volt fontosabb, mint a fiam…Soha!
- Elhiszem, anyuka! - ölelte Zsuzsi boldog-boldogtalanul. Örült a változásnak, de látta azt is, hogy még mindig ragaszkodott a lányhoz.
Nem vették észre, hogy közben kinyílt az előszoba ajtaja. Kata elsápadva nézte összeborulásuk, aztán felsikított hisztérikus hangon.
- Áruló!… Elárult, istenem, elárult!
Riadtan szétrebbentek. Kata vádlón nyújtotta Erzsi felé a kezét, arca ijesztő volt. S, vádlón zokogta:
- Erzsike néni nem ezt ígérte... Nem ezt ígérte!
Erzsin látszott, hogy rettenetesen bántja a dolog. Elindult a lány felé, s valósággal könyörgött.
- Nyugodj meg, kislányom! Tudod jól, hogy téged is szeretlek!...De Péter a fiam, az egyetlen megmaradt gyermekem. Nem várhatod el, hogy ellenére tegyek... Gyere szépen, megbeszéljük nyugodtan.
Kata hátrált előle, kihátrált az udvarra, rázta a fejét úgy, mint aki meg akar szabadulni tőle, s csak hajtogatta, hogy nem ezt ígérte. Aztán elszaladt hangos zokogással.
Erzsi leejtette kezeit tehetetlenül.
- Beteg ez a lány, nagyon beteg. – mondta, s panaszosan folytatta – Már én is félek tőle. Állandóan itt settenkedik. A megesett baj után hiába kértem, hogy ne jöjjön át… Be kell szögezni azt a deszkát.
Zsuzsi később látta, hogy elment a kerítés felé egy kalapáccsal. Óriási fordulat volt ez, még akkor is, ha utána szegény Erzsi megfizette az árát. A konyhaasztalra borulva zokogott sokáig. Zsuzsi nem tudta, mitévő legyen. Szóval nem merte vigasztalni, csak a hátát simogatta, s maga is szepegett. Erzsi zokogása csillapodott végül, s Zsuzsi miatt kezdett aggódni.
- Téged is megríkattalak, pedig árthat az is a babának.
- Péter is gyakran mondja, de nehéz abbahagyni annak, akinek eddig sok oka volt rá.
- Tudom, kislányom! Itt is csak bánat ért. Azok a fényképek, levelek...- mondta úgy, mintha Zsuzsinak más oka nem lett volna a kesergésre addig, de szegényt ez bántotta legjobban. Maga féltőn ragaszkodott elhunyt szeretteik után maradt tárgyakhoz. Zsuzsit ebben értette meg legjobban, mondta is sírdogálva - Magam is beleroppannék, ha valaki elvenné tőlem azt, ami az én drága családom után megmaradt. Éppen elég csapás, hogy őket elvesztettük.
Már Zsuzsival is számolt. Folytatta aztán szemeit törölgetve.
- Nem értem, hogy tehette az a szegény lány. Oka vagyok én is, Péternek igaza volt. Az én bűnöm, hiszen az a szegény lány már azt sem tudja, mit tesz. Ez is csapás. Hiszen a sorsát is fájlalom. Ezzel is büntet a Teremtőm. Ő tudja, hogy miért. Legyen meg a szent akarata!
Zsuzsit meghatották szavai, s azt mondta :
- Anyuka sokat szenvedett már eddig is. Először a borzalmas tragédia, aztán Péter balesete. Most meg jöttem én. Én is csak bánatot okoztam anyukának.
Erzsi nagyot jajdult.
- Isten mentsen, hogy egy kalap alá vegyünk! Ezt csak én láttam tragédiának, de mikor annyira akartam hinni, hogy más az Isten rendelése. Most már tudom, hogy tévedtem. Téged rendelt a fiam párjának, hiszen itt az áldása a szíved alatt. Bocsáss meg, kislányom! Bocsáss meg a buta öregasszonynak.
Lélekben elindultak egymás felé. Zsuzsit könnyekig meghatotta.
- Köszönöm, anyuka! Péter nevében is köszönöm, kis unokája nevében is. De, ne tessék azt mondani, hogy buta öregasszony. Anyuka még nem öreg, és buta sem. Belátta végül, hogy ez a jó Isten elrendelése volt, mert az volt valóban. Amikor két boldogtalan ember így talál egymásra, azt csakis a Gondviselésnek köszönhetjük. Ahogy a babát is. Mindjárt jött, hogy még boldogabbak lehessünk.
Erzsi átmosolygott a könnyein.
- Mikorra várhatjuk a kis angyalkánkat ? - kérdezte, s ebben nem volt sandaság, csak őszinte érdeklődés.
Kerekes Sándorné, született Jónás Erzsébet végleg visszatalált önmagához. Zsuzsi már komolyan remélhette volna, hogy eztán anyja lesz anyja helyett. Még nem tudatosult benne, de igyekezett őszintén felelni.
- Pontosan még nem számoltuk ki. Mielőtt elutaztunk Péterrel, azon a szombaton ölelt meg először. Egyelőre azzal a dátummal számolunk. Akkor két hónapos lehet, talán májusra megszületik.
- Adja a jó Isten!- mondta Erzsi örömmel, s megsimogatta Zsuzsi arcát.
Közben befele szégyenkezett: ártatlan teremtést gondolt rossznak, akit szomorú sorsa fedelük alá vetett, maga pedig úgy bánt vele, ahogy bánt. Fiára sem lehet büszke. Nem bírt magával, a kis boldogtalant képes volt magáévá tenni a temetés napján. Ha akkor tudja, amit most tud, elkapta volna a frakkját. Mondta is kicsit pirosan. Zsuzsi könnyes mosollyal védte Pétert, amiből egyszerre tűnt ki boldogtalan-boldog megadása.
Úgy elfoglalták egymást, hogy nem vették észre az ajtóban állót. Péter mosolygó szemmel figyelte őket. Zsuzsi fedezte fel előbb, repült hozzá széles örömmel, húzta az anyjához. Biztatnia már nem kellett, Péter ölelte anyját a nélkül is.
Zsuzsi közben örvendezve mesélte, mi történt, hogy történt. Péternek nem kellett hosszan magyarázni, ismerte mindkettőjüket, ráismert már az édesanyjára is. Azért meghallgatta a lényeget, s hol egyiküket ölelte magához, hol másikukat, hol egyszerre mindkettőjüket. Aztán megkérdezte:
- Amúgy hogy vagy, életem?
- Az égvilágon semmi bajom! Annyira nincs, hogy megyek veled. Ne várjanak hiába a gyermekek ma délután.– jelentette ki vidáman.
- Még mindig sápadt vagy, pihenj! - mondta Péter rábeszélőn.
- Nem lehet. Szaladok öltözni! – kiáltotta Zsuzsi szeles vidámsággal, s szaladt valóban.
Péter összemosolygott az anyjával.
- Igazad volt, aranyos teremtés! – ismerte be Erzsi, aztán elpityeredett- Annyira szégyellem magam, fiam! Nem tudom, mi volt velem. Bocsánatot kérek tőled is!
- Eszedbe ne jusson! – tiltakozott Péter magához ölelve – Nekem az is elég, hogy vége, hála istennek!
Mikor Erzsi kikísérte őket, a szomszédok látták, hogy először, mióta menye van, puszival búcsúznak tőle a gyerekek. Mikor a motor elment, a szentélybe vezetett útja, s letérdelt a kopott imaszőnyegre. Ott zokogta, hogy a sors választásra kényszerítette. Elengedte azt a másikat, noha lelke majdnem beleszakadt, s elfogadta helyette azt, akinek ott van az áldás a szíve alatt. A fia gyermeke. A fia vére.
 X/B
 Ez a délután kicsit más volt, mint az eddigiek. Zsuzsi végigkacagta az egész időt a gyerekekkel. Most nem csak mesélt, el is játszották a meséket. A gyerekek hol brémai muzsikusok voltak, nyávogtak, kukorékoltak, ugattak, hol törpék, akik egymás vállát fogva, énekelve járták körül a kórtermeket. Élvezték még az ágyakban fekvők is, egyik-másik bukfencet vetett az ágyán. Péter is elemében volt, kétszer is behúzta Zsuzsit az orvosi szobába, s csókokkal köszönte, hogy a világon van.
Mielőtt hazaindultak, bementek Elvirához szokásuk szerint. A főorvos asszony várta a jókedv magyarázatát. Zsuzsi örömmel mesélt anyósa változásáról. Elvira elégedetten mondta:
- Gratulálok, kismacska! Rendbe hoztad, amit ez a hólyag elrontott.
Péter tiltakozva mozdult, Elvira ráförmedt.
- Ne tiltakozz, mert igenis, te rontottad el a dolgot. Hazavitted Zsuzsit anélkül, hogy előbb leültél volna anyáddal öt percre. Majd igazat adsz, ha magad is szülő leszel.
Péter nem kért a további pörlekedésből, ment volna amúgy is. A délután szép történései felkorbácsolták benne a vágyat, húzta Zsuzsit az ajtó felé a kezénél fogva. Zsuzsiék akkor éppen új témába kezdtek. Egy nővér kézimunkát árult, Zsuzsi tanúja volt, mikor Elvira megcsodálta a szép hímzéseket, de sajnálta rá a pénzt. Zsuzsi tudta, hogy inkább a védenceinek adja. Szerette volna meglepni. Óvatosan érdeklődött, hogy melyiket választaná. Péter miatt nem tudták folytatni, Elvira nevetve mondta :
- Menj, kismacska! Majd holnap megbeszéljük, mert ahogy látom, ez a hólyag nagyon beindult!
Zsuzsi is nevetett, s azt felelte, neki is ilyen érzése van. Péter a folyosón neheztelőn mondta:
- Örülök, hogy ennyire jóban vagytok, de azért nem muszáj mindenben egyetértened vele.
- Ha egyszer igaza van! – kacagta Zsuzsi – Ordít rólad, kicsi kedvesem!
Péter kisfiús panaszkodással felelt.
- Miért baj az, hogy majdnem meghalok érted?!
Zsuzsi szeme bepárásodott.
- Dehogy baj, hiszen szeretlek, az életemnél is jobban szeretlek!
Péter a karjaiba zárta, s megcsókolta a lépcsőfordulóban. Aztán kéz a kézben szaladtak a motorig. Füredi Laci készülődött haza, ott parkolt éppen a motor mellett. Bevárta őket, kezet nyújtott Péternek, aztán Zsuzsihoz fordult.
- Valami baj volt, hogy nem jött be délelőtt?
Ennyire számon tartotta, s magázta változatlanul. Péternek a szemébe mondta, hogy ez sánc, mindannyiuk érdekét szolgálja, mert nem tudna szembe nézni önmagával sem, ha megfeledkezne magáról.
Zsuzsi kedvesen felelt, említette a gyomorrontást. Péter nevetve toldotta meg.
- Nem csoda, az este alaposan belakmározott füstölt kolbászból uborkával, kenyér nélkül.
- A savanyút kívánja, Zsuzsi?! Na, akkor fiad lesz, te mázlista! – fordult Péterhez, s kedvesen hátba vágta.
- Mondja egy orvos ?! Pardon! Orvost mondtam volna, csak sebészt akartam mondani?! – ugratta Péter, s már menekült. Laci megkergette a kocsija körül. Zsuzsi kacagott, a sebész megjegyezte fojtott hangon:
- Kismamának még gyönyörűbb!
Péter kicsit felvonta a szemöldökét, de jókedvűen nyújtott kezet, s indultak mindannyian a maguk útjára. Péterék vidáman robogtak hazafelé. Erős volt az esti forgalom, szüret ideje volt, lovas kocsikat, lassú járműveket kerülgettek. A levegőben édes must illata keveredett az esti illatokkal. Örültek, mikor beértek az utcájukba. Ott már nem volt forgalom, csak egy gépkocsi parkolt az egyik ház előtt.
Péter a szürkületben nem ismerte fel mindjárt. Elhúzott mellette, s csak aztán vágott az agyába a felismerés: Zomboriék autója az utcájukban! Nem volt idő a további meditálásra. Felbőgött mögöttük az autó, s utánuk iramodott ijesztő sebességgel. Két házzal a biztonságot nyújtó otthonuktól félig megelőzte őket, s nagyot lökött a robogó járművön.
Elestek. Zsuzsi lerepült a motorról, s egyenesen a közeli betonalapú kerítésnek csapódott. Pétert a kétágú villanyoszlop mentette meg. A földön pörögve menekült az oszlopokban elakadt motor elől. Talpra állt, s rohant volna Zsuzsihoz, de rémületében nem engedelmeskedtek a lábai. Nem tudta, hogy jutott el a járdán fekvőig, lerogyott mellé, s azt nézte – él-e még?!
Zsuzsi nem lélegzett. A lélek félreverte a harangot. Péter üvöltött, s félig önkívületben fogott az újraélesztéshez. Összeszaladt az utca. Valaki kiabálta, jön a mentő azonnal, míg más Erzsi után kiáltott. Kerekesné szaladt, rohant, ahogy a lábai bírták, s sírva imádkozott. Ebből is érthette az utca a nagy változást.
Mire a mentőautó megérkezett, Péter félig visszahozta Zsuzsit. Lélegzett már, de nem tért magához. Míg betették a mentőbe, valaki szaladt feléjük, s messziről kiabálta a mentősöknek, hogy az utca végén is baleset van. A gázoló autó belerohant egy tárcsába, olyanféle munkagépbe, ami teljesen felnyársalta. Hívták már a tűzoltókat, hogy szabadítsák ki.
Péter nem hallotta. Minden idegszálával Zsuzsira figyelt. A mentősök indultak máris, s visszakiáltották, hogy jönnek vissza azonnal. Mire az ambulancia ajtajához értek Zsuzsival, Elvira is lent volt, s Pétert nem engedte be az orvosi szobába.
- Itt maradsz! – állta el útját, s nem volt benne irgalom – Csak hátráltatnál bennünket.
Péterrel ezúttal nem lehetett bírni, de Elvirának most sem lehetett nemet mondani. Péter kívülről nyomta az ajtót, Elvira parancsára két beteghordó belülről. Péter teljesen elvesztette a fejét, s hatalmasat rúgott az ajtóba. Azonnal eltört egyik lábujja, de fel sem vette. Szerencsére Zsuzsit hamar kihozták, s vitték a műtőbe. Elvira is megjelent.
- Gyerünk, és viselkedj normálisan!- mondta zordan, s megindultak a betegszállító hordágy után – Telefonáltam Kövesnek, itt lesz azonnal. A babával is baj van, attól tartok, nem lehet megmenteni.
Péter idegességében legyintett. Csak az érdekelte, hogy Zsuzsi életben maradjon. Alig tolták be Zsuzsit a műtőbe, megjött Köves. Az igazgató-főorvos a belső vérzések specialistája volt, nem véletlenül hívatta Elvira. Elrobogott mellettük, s intett, hogy nyugalom. Péter aztán mereven bámulta a műtőbe vezető ajtót, s lélekben szuggerálta Zsuzsit.
" Küzdj, életem!… Küzdj, kicsi boldogságom!… Küzdj magadért, értem, azért a gyönyörű álomért!…Megszerzem neked a gazdaházat, ha lopnom kell hozzá, akkor is! Csak küzdj, Zsuzsikám, küzdj, mert ha neked véged, magaddal viszel engem is” Nem magát féltette. Zsuzsit így akarta erősíteni, mert tudta, bizonyosan tudta, érte a maradék erejét is összpontosítani fogja. Ahogy abban is biztos volt, egészen biztos, hogy Zsuzsi nélkül nem tudna tovább élni.
Elvira közben ernyedten ült a székén, s néma bólintással üdvözölte a berobogó két barátot. Kékesi Feri riasztotta Füredi Lacit, hátha szükség lesz rájuk. Elvira mondta, hogy a műtőben teljes a létszám. Szerencsés véletlen volt, hogy két elismert sebész is bent volt még a kórházban, s azonnal bemosakodtak.
Közben felhozta a lift a szerencsétlen lányt is. Nem kanyarodtak vele a műtő felé, hanem egyenesen az intenzív szobákhoz vitték. Egy betegápoló, s az ambuláns orvos kísérte. Kékesi Feri megállította az orvost, aztán halkan súgta Füredi Lacinak :
- Menthetetlen ! Úgy összetört szegény, mintha húsdarálón ment volna keresztül. Mammától az uterus aljáig nyitott, alig maradt épen benne valami. Köves jöttében megnézte, s széttárta karjait azzal, ” Nem vagyok Isten !” Akkor gondolhatod!
Péter ezt sem hallotta. Barátait is alig üdvözölte. Ideges kézmozdulattal jelezte, hagyják békén. Egyikük sem tágított. Ottmaradtak, s együtt várták a fejleményeket. Köves végre kijött a műtőből, Péterhez lépett, s azt mondta :
- A nehezén túl vagyunk. Feleséged a körülményekhez képest jól van, de a babát sajnos nem tudtuk megmenteni. Ha gondolod, maradj mellette az éjjel. Már intézkedtem.
Péter mielőtt megszólalhatott volna, Köves gyors kézfogással búcsúzott, s közben intett Elvirának, hogy kísérje el. Elmentek együtt az intenzív szobák felé. Péter kiborulva nézett utánuk, s dühösen a levegőbe ütött.
- Elintézett, mint egy laikust.
Füredi Laci is nyugtalan volt, hangja árulkodott.
- Ne háborogj ! Fontos, hogy tette a dolgát, nem ?!
Kékesi Feri a maga nyugodt, higgadt módján szólt.
- Ne hiányold a szakszöveget, a lényeg úgyis elhangzott. Zsuzsi jól van, ez a legfontosabb, nemde?!
- A körülményekhez képest,…- idegeskedett Péter, s feljajdulva tette hozzá – de azok a körülmények! Nekem akarja bebeszélni, hogy már nincs életveszélyben ?! Egy ilyen rettenetes ütés után ?! Nem beszélve a beavatkozással járó kockázatokról.
- Kivédjük, ha lesznek. – vigasztalta Feri átölelve a vállát – Itt maradunk, és vigyázunk rá.
Elvira közben visszajött, Péter nekitámadt.
- Mi ez a titkolózás?! Mit mondott Köves?
- Hogy jól kivagyunk veled, úgy viselkedsz, mint egy eszement! Azt üzeni, ne fantáziálj. Zsuzsi tényleg jól van. Én haza is megyek. Na, Isten áldjon benneteket! – mondta, s sarkon fordult, otthagyta őket.
Csak az intenzív nővérke tudta, hogy kórházi szobájában megtalálja reggelig, s óránként jelentést vár tőle. Anyánk, ahogy Elvirát a kórházban nevezték a háta mögött, minden osztályon parancsolt, ha kedve úgy tartotta, de segített is mindenkinek, bármelyik osztályon dolgozott a kérelmező. Kölcsönt szerzett, lakás után járt, férjet, feleséget álláshoz segített, s ki tudja, még mi mindent tett a rászorulókért. Becsülték érte.
Zsuzsit kitolták a műtőből, még aludt. Vitték az intenzív szobák felé. Kísérték mindhárman. Az ügyeletes orvos bosszúsan mondta :
- Mind itt akartok maradni ?! Akkor én haza is mehetek.
Péter barátságtalanul rámordult :
- Ne szellemeskedj, hanem tedd a dolgod!
- Bocsánat. Csak éppen megjegyeztem. Felőlem jöhet az egész kórház is! – morogta az ügyeletes kolléga, s tette valóban a dolgát. Nem volt könnyű helyzetben, hárman figyelték minden mozdulatát. Később kiment a szobából, a nővérkére bízta Zsuzsit, s a baráti kompániát. Zsuzsi továbbra is aludt, homlokán finom izzadságcseppek ragyogtak. Körülötte halkan zümmögtek a gépek. Péter egy széket húzott az ágyhoz. Leült, s megfogta Zsuzsi kezét. Nem vette le róla tekintetét egy pillanatra sem. Kékesi Feri a gépeket figyelte. A sebész a sötét ablakhoz állt, nézte az éjszakát, s folyt a hátán a víz. A főorvos egy idő múltán odahajolt Péterhez.
- Átmegyek az osztályomra. Van néhány kritikus esetem. Ha már itt vagyok, töprengek egy kicsit. Majd visszanézek hajnaltájt, de ha valami gond van, megtalálsz.
Péter némán megszorította a kezét. Füredi Laci nem mozdult a szobából. Átvette a gépek felügyeletét, s halkan beszélgetett a nővérkével. Így telt az éjszaka nagyobbik fele. Hajnal felé Zsuzsi megmozdult. Péter suttogta:
- Életem, kicsi boldogságom!
Füredi Laci a vállára tette a kezét.
- Nem szabad, komám… Aludjon még!
Péter is tudta. Az orvos tisztában volt vele, de a szerető már alig várta, hogy felébredjen, ránézzen újra, megszólaljon. Mire virradni kezdett, Péter megnyugodott kissé. Az ügyeletes időnként megfordult a szobában, s egyszer csak megszólította.
- Most, hogy nyugodtabb vagy valamennyire, kérnék valamit. Az ötösben a lány órák óta agonizál, és téged hív. Gyere át hozzá.
Péter rábámult.
- Milyen lány?
- Zombori Kata... - mondta a kolléga, s csodálkozó hangon hozzátette – Nem tudod, hogy ki gázolt el benneteket ?! Belerohant aztán egy tárcsába. Teljesen összeroncsolódott. Egyszerűen nem értem hogy élhet még mindig. Talán miattad van. Nagyon hív, állandóan hajtogatja a neved.
- Papot hívna inkább! – morogta Füredi Laci, de aztán hozzátette  – Menj, vigyázok addig Zsuzsira.
Péter a hajába túrt.
- Micsoda éjszaka! Őrület!… Gyerünk!
Nehéz szívvel ment. Az ötösben félhomály volt. Kata ágya végében ott voltak a szülei, egymást átölelve, halkan sírdogáltak.
Péter a beteg fölé hajolt. Ha nem tudja, ki fekszik az ágyban, nem ismeri meg. A lány akkor is hívta éppen, nyöszörögve mondta :
- Péter!...Hol vagy, Péter ?!
Csendes fájdalommal felelt.
- Itt vagyok!
A hangra megremegtek a félig lecsukott szemek, s finom remegés futott végig az összetört testen is.
- Ó, istenem!…- sóhajtotta a lány valamiféle megnyugvással, aztán felcsukló sírással folytatta – Péter... Péter, nem akartam... Jaj, nem akartam!
Nem tudta folytatni. Iszonyatos rángatózásba kezdett a teste, mint aki a halállal birkózik, hogy ne vigye még, hiszen itt van az, aki után annyira sóvárgott, akinek még mondania kell valami nagyon fontosat.
Péter könyörgőn nézett a kollégájára. Az ügyeletesen látszott, hogy nem szívesen teljesíti a kérését, de azért vette az injekciós tűt, az ágy fölé hajolt, s erőltetett vidámsággal mondta :
- Kap egy szurit, kislány és mindjárt jobban lesz. Elbánunk ezzel a csúnya görccsel… így ni!
Valóban. Lassan engedett a görcs, s Kata megszólalt újra.
- Péter...Péter, nem akartam bajt okozni....Csak ijeszteni akartalak benneteket... Megbántam, Péter... nagyon megbántam!
Péter keserűen sóhajtott.
- Tudom! - mondta, s neheztelőn folytatta - Nem gondoltad át most sem. Pedig kértelek, hányszor, de hányszor kértelek, hogy gondolkodj, mielőtt cselekszel!
A lány nem felelt, megfogta újra a görcs, birkózni kezdett megint a halállal. Péter tudta, hogy már nincs segítség, s valamiféle pánik kerítette hatalmába. Rátörtek az emlékek, nem volt menekvés előlük. Az ágyban már nem az a lány feküdt, aki lelketlenül elhagyta, nem is a gázoló, bosszúra szomjazó lány, hanem az a kedves kis copfos, aki a kezébe kapaszkodott, ha bajban volt, ha védelmet keresett, az a lány volt, aki éveken át várta a vonatnál, s búzavirágkék szemeiben öröm volt, az a lány volt, akit szeretett, ha egy másik dimenzióban is, s valamikor vele akarta leélni az életét.
Az iszonyú küzdelem láttán szájához emelte a lány kezét, s megcsókolta. Segített a csók, a rém elengedte a lányt még egy kis időre. Kata már nagyon gyenge volt, minden szava erőfeszítésbe került. Felsírt újra.
- Bocsáss meg, Péter ... Ha valaha szerettél, megbocsátasz...- sírta boldogtalanul.
Péter lelkében iszonyú harc dúlt. Kata a bocsánatát kéri, de hogy tudjon megbocsátani, mikor a legdrágább kincsét, élete értelmét a sír szélére sodorta ?! Mégis meg kell bocsátania. Nem tudja a nélkül elengedni, nem tudja.
A könnyek összeszorították torkát, s kínlódva nyögte :
- Ne sírj, Kata! Hiszen tudod, hogy szeretlek, mióta ismerlek. Megbocsátok neked. A történtek ellenére is megbocsátok.
Kata mosolygott. Valami földöntúli, ijesztő öröm ömlött szét az összetört arcon, de még félelmetesebb volt, ami aztán következett. Szegény lányon úrrá lett a remény a halál kapujában. Mintha összeszedte volna minden erejét, szinte felujjongott.
- Péter!... Péter!...  Visszaadott nekem az Isten !...Visszaadott! - sóhajtotta boldogan. Ez volt az utolsó, végső sóhajtása. Aztán csend lett, süket csönd. Zomboriék felzokogtak az ágy végében. A kolléga kis idő után megrendülve mondta:
- Köszönöm, hogy megkönnyítetted az útját!
Péter nem felelt. Kezében tartott kezet sem engedte el. Fogta, s melengette, miközben valamiféle számadást készítette a lelke. Érezte, hogy maga is hibázott. Beszélnie kellett volna vele. El kellett volna mondania időben, hogy már régen megbocsátott. Akkor talán egyikük sorsa sem fordul tragédiába. Arra eszmélt, hogy kollégája kivette kezéből a dermedő kezet. Mondott is valamit, de nem jutott el a tudatáig. Felugrott, s kirohant a szobából. Letérdelt Zsuzsi ágyánál, homlokát az ágy széléhez hajtotta. Az alvótól így kért bocsánatot, hogy néhány percre egy szegény boldogtalannál időzött a lelke.
Kékesi Feri is a szobában volt, s Füredi Laci neki mondta dühösen.
- A rohadt életbe! Sikerült a lelkén is átgázolnia ?!
A főorvos leintette.
- Istennél van az ítélkezés joga, barátom! –mondta, s az ágy felé mutatott.
Zsuzsi ébredezett, s megszólalt gyenge, erőtlen hangon.
- Péter, hol vagy ?
Már felkelt a nap, az ablakon beözönlő sugarak simogatták Zsuzsi sápadt arcát. Nehezen tudta kinyitni a szemét. Péter határtalan örömmel felelt.
- Itt vagyok, életem!… Itt vagyok, kicsi boldogságom!
S, Zsuzsi kezére borult befele zokogva.