Asszonysorsok. Megjelent regényeim blog változata

 X/A
        Kényelmesen üldögéltek az ebédnél. Megbeszélték előre, hogy ebéd után megpihennek kint az árnyékban. Az asztal mellett erről folyt a szó. Péter a tekintetével bevonta a szomszédos fiatalembert is. Az idegen jó néven vette, szinte kapott az alkalmon.
- A csárda mögött van egy kis erdő, a fák alatt kellemes hűvös van. Ajánlom kedves figyelmükbe. Magam is szívesen pihenek vezetés helyett a déli melegben.
- Köszönjük a tippet! Letelepszünk majd, ha nem tekint bennünket betolakodóknak...– mosolyogta Péter, s hozzátette – Ahogy mondja a közmondás, sok jó ember kis helyen is elfér.
- Örömmel osztom meg az önök kedves társaságával. Ritkán van alkalmam honfitársaimhoz. Külföldön élek. Most szabadságon vagyok. Szüleimhez tartok Sopronba.
- Merre él?
- Nízzát szoktam mondani, de valójában hol itt vagyok, hol ott… Bocsánat, még be sem mutatkoztam: Doktor Kovács Ádám, odakint Adam Kova, könnyebben ejtik. - mondta, s kedvesen mosolygott, főképpen Barbira újra.
Péter is bemutatkozott, s sebtében kezet fogtak. Péter aztán a családra mutatott.
- Feleségem, a nagyszülők, nagynéni, s a gyerekek.
Mindig így mutatta be a családot, ez volt a kialakult rend. Ádám Kova elismerőn felelt.
- Népes család. Mi csak ketten vagyunk testvérek. Említettem a szüleimet, nagyszüleim sajnos már nem élnek.
- A doktor mit takar? – kérdezte Elvira érdeklődéssel.
- Jogászdoktor vagyok. Jelenleg egy francia-angol közös konszern jogtanácsosa.
- Te is fiam, Brutus?! - vidámodott meg Béla – Ihol van egy másik juris consultus is! - mutatott Tomira, s kedélyesen folytatta - Magam is az voltam, de befejeztem a pályát. Most Tamás unokám folytatja helyettem. Ismerkedjetek össze!
A két fiatalember kezet fogott.
- Üdvözöllek! –mondta Ádám Kova barátságosan.
- Szevasz! – fogta rövidre Tomi.
- Ügyvédi pálya vagy más egyéb? Merre vagy?
- Jurátuskodom pillanatnyilag egy pesti, ügyvédi munkaközösség, de hamarosan hazamegyek a szülővárosomba, Révházára.  Soproni vagy eredetileg ?
- Sehonnai, de nem persziflázs, hanem ténylegesen. Pesten születtem. Néhány hónapos koromban lekerültem nagyszüleimhez Békésre, ott jártam általánosba. Onnan más-más városba középiskolába, majd egyetemre. Mikor végeztem, rövid időre visszamentem Pestre a szüleimhez. Eredetileg ott laknak. Majd jött Párizs néhány évre. Azóta sem jobb a helyzet. A cég érdekeltsége részben Párizshoz köt, másrészt Londonhoz, de alkalmanként a bécsi kirendeltségünket is vezetem. Azzal áltatom magam, hogy Nizzában vagyok otthon, de alig töltök ott két-három hónapot évente.
- Bonyolult. – mondta Tomi helybenhagyón. - A család Nizzában él?
- Mármint a magam családja?! Nőtlen vagyok. A család nekem egyelőre a szüleimet, s a nővéremet jelenti. Szüleim a nyarakat Sopronban töltik. Leginkább csak odáig tart az utam, de most kivételesen tettem egy kört az országban.
- Könnyen mozogsz, ha nincs még saját családod. Akkor valójában szállodákban élsz.
- Szálloda csak akkor, ha muszáj. Szeretem a házias kényelmet. Párizsban, Londonban, Bécsben saját lakásom van.
Brigi bosszankodva súgta Zsuzsunak.
- Hallod, mit mond ?! Állati gazdag lehet, én pedig jól bemutatkoztam. Mennyire nincs szerencsém!
- Nem vigyázol a szádra. Barbi viszont arathat most, ha valóban érdekli a fiú.
Mindketten a lányra néztek. Barbi nem mutatott már érdeklődést, noha Ádám Kova megpróbálta bevonni többször is a beszélgetésbe. Később kivonultak a csárdából, s letelepedtek a közeli kis erdő szélén. Plédeket terítettek le, s mindenki leheveredett. Ádám Kova köztük felejtette magát. Norbi jóval távolabb kis nevetéssel súgta Beának:
- Jól alakítja a levakarhatatlant!
- Szerintem Barbi az oka. Csak falból társalog Tomival, és édesapával. Aligha érdekli most a nemzetközi gazdasági helyzet. Szeme Barbin van.
Beának igaza volt. Ádám Kova hamarosan Barbi mellett kötött ki. Leheveredett mellé a fűre, s megszólította:
- Neheztel?!
- Legfeljebb magamra… - felelte Barbi hason fekve, s játszani kezdett egy fűszállal – Nem szoktam összevissza beszélni, de most felbosszantott a húgom. Valójában nem is tudom, hogy milyen színű a szeme.
- Mint Korfunál a tenger… - idézte Ádám Kova huncut mosollyal, aztán hirtelen elkomolyodott – Eszemben sincs zavarba hozni, hiszen nagyon hálás vagyok, hogy megvédett. Nem is sejti, mennyire. Húgának igaza van. Nem vagyok Adonisz, kétségtelen. Nem is fordult még elő velem, hogy a hölgyek jót mondtak volna rólam, ha nem tudták, ki vagyok. Amúgy nem lenne gondom, ha beérném holmi látszatszimpátiákkal. Csakhogy makacs fajta vagyok, és nem érem be. Meggyőződésem, hogy az ember értékét nem a tükör adja vissza, vagy a vigyorgó pénztárcája. Erre mondanák a rossz nyelvek, ki vallja, ha nem a magamfajta dagadt ürge, igaz ?!
- Ha komolyan vallja, ne legyenek ilyenféle komplexusai.
- Általában nincsenek. Magabiztos fazon vagyok, csak tényként mondom.
- Örülök. Akkor ezt megbeszéltük. Minden jót! - mondta Barbi, s karjára fektette fejét, mint aki szundítani készül.
Ádám Kovát nem lehetett egykönnyen eltávolítani.
- Kis türelmét kérem, még nem fejeztem be. Azt mondtam, általában nincsenek komplexusaim, de találkozásunk kihozta belőlem. Találkoztam egy gyönyörű lánnyal, aki minden érdek nélkül a védelmébe vett. Évek óta keresek egy ilyen lányt. Ne lepje meg, ha nem mehetek el szó nélkül a történtek mellett. Bevallom, nem is tudnék. Ugye, megért engem ?
- Mivel több nyelven is megértjük egymást, feltétlenül. De nem keresné valahol máshol?! – kérdezte Barbi kifejezetten udvariatlanul.
- Mégsem értett meg. Már nem keresem. Megtaláltam. – mondta a fiatalember nagyon csendesen.
- Ne legyen benne biztos!
- Tolakodónak tart. Teljesen igaza van. Akkor sem megyek el a jó csillagom mellett.
Barbi bosszankodó nevetést hallatott, aztán némi beletörődéssel mondta :
- Legalább aludni hagyjon egy kicsit!
Ádám megvidámodva felelte, hogy szundítson nyugodtan, addig átköltözik a fiúkhoz. Barbi becsukta a szemét, mint aki ezzel befejezettnek tekinti a beszélgetést. A fiatalember nézte egy ideig, aztán valóban felkerekedett, s átült Tomiékhoz. Beszélgetésbe fogtak. Szóba jött a kéneskúti nyaraló ügye, a várható munkálatok, s Ádám azt mondta :
- Legyetek szívesek, és hívjatok meg Kéneskútra. Szívesen segítek a munkálatokban.
- Meg ne hívjátok! – szólt oda Barbi mérgesen, s ezzel elárulta, hogy mégsem alszik.
-Nyugi! Nem kapkodjuk el! – mondta Tomi vigyorogva – De mivel praktikus gondolkodásúak vagyunk, fontolóra vesszük mégis a meghívást. Attól függ majd, mit bír a fiú. Ugyanis, komoly kilátások vannak a nehezebb melóra, úgymint talicskázás és testvérei. Ha leteszi Norbit szkanderben, semmi sem menti meg attól, hogy meghívjuk!
- Kérlek! Állok elébe! - mondta Ádám, s Peti felé nyújtotta a kezét – Hol parancsolod?
Peti elfogadta a kezet, meghúzta játékosan, s a távolabb fekvő Norbira mutatott.
- Ő lesz a kihívód! Én Peti vagyok. Megpróbálhatjuk mi is, mert magam sem vagyok hajnali pitypalatty, de legyen inkább Norbi. Nekem a talicskázás sehogyan sem fekszik, döntetlenre is tied a szavazatom.
- Állítsátok le magatokat! – mondta Barbi, de felült, mint aki kíváncsi a párviadalra.
- Csak abban az esetben, ha kis kacsóiddal megfogod a talicskát magad! – felelte Tomi, s úgy vigyorgott hozzá, hogy senkinek sem volt kétsége afelől, tetszik neki a fiú. Szívesen meghívnák bolondozás nélkül is, de Barbival sem akarnak haragot.
Norbi kész volt a mérkőzésre. Kerestek a közelben egy alkalmas farönköt, s Ádám letette az izmos Norbi karját pillanatok alatt. A fiúk nem tudták eltitkolni csodálkozásukat. Norbi maga is felhördült:
- Sportolsz, mert baromi sok erő van a háj alatt!
Illetlen szavai mutatták a fiú bosszantón könnyű győzelmét. Ádám csendesen nevetett.
- Majdnem. Súlyt emelek önszorgalomból. Próbáljátok ki. Karban tartja az embert testileg-lelkileg.
- Bocs a hájért, de megleptél alaposan! – szabadkozott Norbi - Nem azért a két fillérért mondom, de amúgy jó vagyok szkanderben, elhiheted!
- Tudom. Éreztem. Nem kell szabadkoznod! – mondta Ádám udvariasan, s behajtotta a megelőlegezett ígéretet.
Meghívták, ahogy illik. Barbi hasra feküdt újra, s magában füstölgött. Valójában nem tudta, mi baja. Tetszett neki a fiú, de zavarta a csárdában kimondott őszintesége. Mellett a fiú külföldön élt, nem akarta számításba venni. Ragaszkodott a családhoz, munkájához, megszokott életéhez, nem akarta, hogy bárki feldúlja a nyugalmát. Haragudott a testvéreire. Legszívesebben beolvasott volna mindegyiknek. A bosszúság végleg elűzte az álmát. Karjára hajtott fejjel pihent, s hallgatta a fiúk beszélgetését.
Kiderült, hogy Ádám Kova nem sima jogtanácsos egy külföldi cégnél, hanem a főrészvényes unokaöccse, akinek a nagybácsi fontos feladatot szánt a későbbiekben. Egyetlen fia néhány éve meghalt, azóta Ádámhoz ragaszkodott.
A fiú nem dicsekedett, a fiúk rámenősen kérdezgették. Barbinak tetszett az a szerénység is, amivel válaszolgatott. Elmúlt a mérge, s magában jót nevetett azon, hogy egy ilyen nagymenő miatta akar náluk talicskázni. Később rendesebben is szóba állt vele, maga is letegezze, ahogy a többiek az első perctől tették.
 X/B
 A hosszú pihenő után felkerekedtek. Ádám elkísérte őket Kéneskútra, de nem állt meg a paplak előtt, csak lelassított, s megismételte, hogy másnap időben jelentkezik. Az autók hangjára kifutott Elvira húga a paplakból, s összecsapta kezeit jajveszékelve.
- Mennyei atyám, hát tényleg ennyien vagytok?! A táviratban csak öt személyt írtatok. Öt szállást kértetek. Lacika megjött Rómából. Mondta, hogy jön az egész család. Azt hittem, viccel.
Elvira kikecmergett a kocsiból, s ráförmedt a húgára.
- Mariskám ne sopánkodj, hanem ölelj meg gyorsan!
- Megölellek, testvérem, hát persze, hogy megölellek!....Isten hozott! – mondta már könnyekkel, aztán mégis panaszosan folytatta – Elsüllyedek a szégyentől, öt vendégre készítettem vacsorát.
- Hoztunk magunkkal elég ennivalót, majd megoldjuk! – vigasztalta Elvira, miközben szájról szájra járt a hír : "Laci megjött!"
Zsuzsiék szívéről mázsás kő esett le. Aggódtak a fiuk miatt. Péter gonddal mondta többször is, hogy rossz idegállapotban ment el, s olyan könnyen jön a baj. Most itt volt. Megnyugodva mosolyogtak össze.
Péter bemutatta Zsuzsit Mariskának. Utána a nagytiszteletű asszony, ahogy emlegették a községben az ura után, Erzsiékkel ismerkedett. Közben felsorakoztak a gyerekek is. Mariska végignézett rajtuk kedves mosollyal, s mindenki meglepetésére azt kérdezte:
- Melyik közületek Boglárka, aranyoskáim?
A lányok egymásra néztek, s összemosolyogtak sokatmondón. Az érzékeny kislányt rosszul érintette, s nehezére esett kilépni. Mariska megölelte hangos örvendezéssel.
- Éppen ilyennek gondoltalak!- mondta, s az összes ránc nevetett az arcán. Bogit megcsókolta jobbról-balról, s hozzátette – A fiam is jön mindjárt, csak Lacikával átszaladtak az imaházba, valami gond van a harmóniummal.
Bogi motyogott feleletül, s Péterékhez menekült a tekintete. Péter csóválta a fejét Elvira mögött, nem titkolta neheztelését. Mindenki biztos volt benne, hogy Mariskáék komolyan vették az ajánlgatást. Kínos, s bosszantó dolog az ilyesmi. Mariska közben folytatta az ismerkedést. Mire befejezte, megjelent a fiatal lelkész is Laci társaságában.
Bogi elhalványodott, s elkapta Barbi karját.
- Mindjárt elájulok! – suttogta rémülten - A fiú a parkból!
Barbi illetlenül felnevetett, Beához fordult, súgott valamit a fülébe, s már ketten nevettek. Alig tudták abbahagyni Péter rosszalló tekintete láttán. Hiszen fantasztikus dolog volt. Bejött szóról szóra a jóslatuk, akár jósdát is nyithattak volna ezek után. Jött a fiatal lelkész szép komolysággal az arcán. Kellemes benyomást tett mindenkire. Barna bőrével, hátrafésült, hullámos sötét hajával, szabályos arcával, arányos termetével kifejezetten vonzó fiatalember volt.
Ezúttal is farmert viselt, kék színű pólóval, mint a jelenlévő fiúk többsége. Péteréket köszöntötte először. Péterrel többször találkoztak, míg Laci soproni diák volt, tegeződtek is.
- Áldás, békesség! Isten hozott benneteket, Péter bátyám! – mondta kézfogás közben, aztán bemutatkozott Zsuzsinak, Erzsiéknek, végül a nagynénjét ölelte meg.
Csak eztán fordult a gyerekek felé. Egyenesen Bogihoz lépett, s minden teketória nélkül azt mondta:
- Szeretettel üdvözöllek, Boglárka Kéneskúton, Isten hozott! Boldog vagyok, hogy végre kezet szoríthatok veled.
Bogi már piros volt, mint a pipacs, s bátortalanul fogadta el a felé nyújtott kezet.
- Szervusz ! - mondta lehelet halkan.
- Azonnal bocsánatot kérek, hogy a múltkor nem mutatkoztam be, de a helyzet nem volt rá alkalmas.
- Ha neveddel kezdted volna, másképpen alakul…- mondta Bogi halk illedelmesen.
-Édesanyámmal készültünk Révházára nagynénémhez. Akkor szándékoztam bemutatkozni. Hamarabb jött a nyaraló ügye. Nagyon reméltem, hogy a családdal tartasz.
Miközben beszéltek, fogta Bogi kezét. A jelenet, s az elejtett szavak meglepték az idősebbeket, magát Mariskát is, de legjobban Elvirát. Felcsattant a hangja :
- Nézzétek már, ezek ismerik egymást!… Máskor tegyétek bolonddá az öreganyátokat!
Pali elengedte Bogi kezét, s nagynénje felé fordult.
- Csupán arról van szó, hogy futólag már találkoztunk Nagyegriben, beszéltünk pár szót.
- Nagyegriben?! – csodálkozott Mariska hangosan, s látszott rajta az elképedés – Na, de mikor, fiam?... Csak nem a győri utad helyett jártál arra ?! Na még ilyet! Akkor azért tartott az út éjjel kettőig.
- Majd később számot adok róla, édesanyám! – felelte a fiatal lelkész, s folytatta az ismerkedést a többiekkel.
Péter is szívesen meghallgatta volna a magyarázatot. Mondta is Zsuzsinak félig-meddig bosszankodva. Zsuzsi azt súgta, hogy bízzák Bogira a dolgot, nagylány már, majd beavatja őket, ha jónak látja. Nem foglalkoztak Bogiékkal tovább, mert Laci hozzájuk csatlakozott, s mondta azonnal.
- Megjártam az utat, jó apám! Elrendeztem mindent, és végleg hazajöttem.
- Valóban?! – kérdezte Péter vészjósló hangon.
Laci feje a mellére kókadt.
- Tudtok már a gyerekről… Rendben van, elismerem, hogy lehetetlen helyzetbe kerültem miatta, de híre sem tarthatott már vissza. Gina alávaló húzása volt, belőle pedig elegem van.
- Ez nem magyarázat, édes fiam! – mérgelődött Péter – Férfiembernek is tudnia kell, hogy mikor mit tesz. Azt a gyermeket nem lett volna szabad életre hívnod, megbocsáthatatlan felelőtlenség volt!
- Utólag már okos az ember. Álmomban sem gondoltam, hogy abbahagyta a gyógyszert, mert különböző megfontolásokból maga mellett akart tartani. Tetejében majdnem jól számított. Ha nem tudom meg véletlenül, hogy Zsuzsuban komoly érzés él irántam, nem döbbenek rá, hogy másképpen álltok a dologhoz, mint gondolom, visszamegyek beletörődőn.
- Na, ez egyre szebb! Fiam, sokáig te voltál a büszkeségem. Okosabb viselkedést vártam volna tőled. Azt viszont semmiképp, hogy felelőtlen leszel. Az sem tetszik, hogy Zsuzsu érzései mögé bújsz. Jobban örültem volna, ha magad emberségéből lépsz ki abból a kapcsolatból, s Zsuzsu felé csak azután fordulsz. Még inkább vártam volna tőled, hogy időben átgondolod ezt a testvérviszonyt. Régóta tudod, hogy nem vagytok vér szerinti testvérek. Bennünket pedig jobban kellene ismerned!
A paplak udvarán álltak, illett volna már beljebb menni, de Péternek még mindig volt mondandója, neheztelőn folytatta:
- Mentél a magad feje után. Pedig már az első látogatásomon láttam, hogy nem lesz ennek jó vége, hideg szemei voltak annak a lánynak!
Kékesi Laci méregbe jött.
- Ha láttad, hogy baromságot művelek, miért nem pofoztál haza, ahogy Petivel tetted volna?!
Péter felhördült, s kiabálni kezdett.
- Úgy?! Szóval én vagyok a felelős mindenért? Az én hibám, hogy az a gyermek életre szólíttatott?
Hirtelen szembefordultak egymással. Még nem fordult elő, hogy Péterrel valamelyik fia ordított volna, most Kékesi Laci megtette, magából kifordulva kiabált.
- Nem ezt mondtam! Az én hibám, tudom. De azt igenis állítom, hogy engedékeny voltál, ahogy annak az okát se kutattad, hogy mi vitt el otthonról, ahogy beletörődtél szó nélkül a választásomba is.
- Mi mást tehettem volna, a betyár mindenedet ?! – üvöltötte Péter a pap portáján. Zsuzsi kétségbeesetten csillapította volna, közéjük állt, de Péter félrenyomta, s folytatta megkezdett módon. - Látogatásomon tapasztaltak után parancsoltam volna haza a huszonhat éves fiamat?!
- Ezt kellett volna tenned! De te akkor nem a saját fiadat láttad bennem, hanem a drága emlékű barátod fiát, akit nem akadályozhattál marha nagy szerencséjében. Csakhogy én nem vagyok a barátod fia, már nem! Én a te fiad vagyok! Neked tudnod kellett volna, hogy amellett a hideg szemű lány mellett nekem nem lehet jövőm, mert ismersz, mert te neveltél fel. Azzá lettem, amivé formáltál, leszámítva a baromságaimat… Kellettek volna azok a pofonok, nagyon kellettek volna!
- Még megkaphatod, ha ennyire hiányzott! – üvöltötte Péter, s otthagyta őket. Rohant hátra a kertbe, mintha otthon volna, s csak jóval később kért elnézést Mariskától.
Elvira húga megértőn felelt.
- Ne zavartassátok magatokat, nekem is van gyermekem. Időnként engem is nehéz helyzetbe hoz. Ahogy most is, Boglárka miatt. A nővérem leveleiről először hallani sem akart. Könyörögnöm kellett, hogy legalább olvassa el. Aztán elmegy titokban a győri útja helyett. Leszólítja a kislányt egy parkban, mint valami huligán. Megdöbbenti az embert.
- Ahhoz nagyon értenek… – morogta Péter, s rosszkedvű maradt estig.
 X/C
 Másnap reggel nyaralónézőbe készülődött a család. A fiatalok kint mosakodtak a kútnál. Új dolog volt előttük az udvaron lévő szivattyús kút, s az esti zuhanyozások után beérték "cicamosdással". Péter figyelmeztette a gyerekeket, hogy korlátozzák a vezetékes víz használatát, ne legyen miattuk magas vízszámla. Bogi is vidáman pancsolt a kútnál, Palit többször is lelocsolta évődőn, s egyszer csak egy méh repült a vizes karjára.
Bogi megdermedt. Bea rémülten felkiáltott.
- Pali segíts rajta, mindjárt összeesik. Kiskorától retteg a méhektől, darazsaktól.
Pali a méhecske útjába tette a tenyerét.
- Nem bánt, ne félj! Jó barát… - mondta megnyugtató hangon, miközben a kis méh átsétált a tenyerébe, vidáman folytatta – Hat kaptár van belőlük. Hátramegyünk, megmutatom.
- Kész, vége! – mondta Barbi halkan a körülötte állóknak – Pali még nem tudja, hogy tiszavirág életű volt a reménye.
Ezúttal Barbi tévedett. Bogi kipirult arccal, remegve, de mégis elindult Pali kezét fogva hátra a méhesbe. A gyerekek teljesen elképedtek.
- Ha nem a két szememmel látom, el nem hiszem! – mondta Peti – Megbabonázta, vagy mi?
- Valami olyasmi, Petikém… - nevetett Laci búsan, még mindig bántották a történtek - Bár nekem is volna ilyen varázserőm!
Zsuzsu ott volt a közelükben, meghallotta, s hidegen rászólt.
- Nem ebben állapodtunk meg. Megígérted, hogy célozgatni sem fogsz. Tartsd magad ehhez, mert elutazom.
- Te kis zsaroló! – felelte Laci vágyakozó tekintettel – Meddig akarsz még büntetni, meddig?
- Ez nem büntetés. A húgodként mondtam igent az utazásra, másról hallani sem akarok.
- Zsuzsukám, ne őrjíts meg! Szabj terminust, egy évet is akár. De adj valami reményt, valami kapaszkodót, mert a bizonytalanság megőrjít!
- Akkor légy bizonyos abban, a húgod maradok mindaddig, míg betartod az ígéreted, de az is csak addig! – mondta, sarkon fordult, s otthagyta a fiúkat.
- Hú, micsoda kis bestia lett! – nevetett Peti halkan.
Norbi nyíltan védelmébe vette Zsuzsut.
- Ne csodálkozzatok. Amennyit ez a szegény lány szenvedett, egy mártír se többet.
- Éppen azért érthetetlen, - szólt közbe Tomi – az ember azt gondolta, nem lát majd boldogabbat nála.
Laci csüggedten szólalt meg.
- Nem tudja megbocsátani Ginát… Megértem. Szemét dolog volt tőlem egy másik lány karjaiban keresni a vigasztalódást. Jogos a neheztelése. Gyötörjön meg, megérdemlem. De ne ígérje be a poklot, mert főbe lövöm magam.
- Ugyan, öreg! Eszedbe ne jusson valami marhaság. Egy nap megint a régi lesz.
- A régi már soha. Azt eljátszottam. Már sehol sincs benne a régi kis rajongó, a kistestvér sem. Zsuzsu nem Tökmag többé. Ragyogó nő, okos és veszélyes. Életveszélyes. Büntetni akar, és fog is. Akkor is, ha mindketten belepusztulunk.
- Szép kilátások! – nevetett Tomi együtt érzőn – Jól néznék ki, ha Anikónak is eszébe jutna megbüntetni mindazért, amit vele tettem. A Ginákért, például, amit hülye fejjel az első órában kipofáztam.
- Te egyiket se ejtetted teherbe… - mondta Peti.
- Ki tudja?! Amilyen mellékesen kezeltem a dolgot, még az is megeshet, hogy utólag valamelyik benyújtja a számlát. Betyárul bántana, mert rádöbbentem, hogy nagy marha voltam. Úgy látszik, családi átok ül a Kékesieken. Beát kivéve, egyikünk sem intézte normálisan a dolgát. Ütődött géneket örököltünk, s még csak azt sem tudjuk, kitől. Jó apánk szerint a közvetlen ősök teljesen normálisak voltak. A távolabbi generációkban kereshetnénk a magyarázatot, ha tudnánk, kik voltak, de mi még a nagyszülőkről sem tudunk semmit. Hiszen még a vezetéknevünk sem igazi.
Okkal mondta. A háború alatt a pesti romok között találták az akkor kisgyermek Kékesi Feriéket, külön-külön, más-más helyen, időben sem közel. Nem voltak testvérek, csak sorsuk volt hasonló. Talán elpusztult a két család, vagy elvesztették a gyermekeket. Szegény hajdani szüleik abban is osztóztak, hogy mindketten egy-egy nevelőjük vezetéknevét kapták, mivel keresztnevükön kívül semmit sem tudtak. Az átélt borzalmak okozhatták, mert amúgy az óvodáskorú gyermek tudja a nevét.
- Ne az ősökben keressük, Tomi, hanem saját hülyeségünkben! – sóhajtotta Laci – Igaza volt tegnap jó apámnak. Magam baltáztam el. Hiányoltam a pofonokat, de kikértem volna magamnak, ha megkapom. Jó volna áthárítani másra a felelősséget, hogy az ember megőrizhesse önbecsülését, mikor szembesül a nyilvánvaló baromságaival.
Tomi felelni akart, de Béla kikopogott görbe botjával a folyosóra, s szerető dorgálással rájuk mordult.
- Na kutyakölykök, ma ki a soros? Ki fogja elszomorítani a szüleit?! – kérdezte, s lesöpörte a reggeli morzsáit a mellényéről.
- Neheztel még jó apánk? – kérdezett vissza Laci fojtott hangon.
- Na hallod?! Helyében te is neheztelnél. Te voltál a szíve csücske, ahogy nagyanyátok mondja. Erre szépen feladod a gondot azzal a gyerekkel. A többi is húzza be a nyakát, mert ahogy magam sejtem, mindegyiknek van valami a füle mögött – mondta, s Petire, Tomira nézett.
- Nekem nincs, papus! – mondta Norbi vidáman, aztán hozzátette tréfás panaszkodással – Sajnos, nem vagyok ilyen mázlista!
Béla megfenyegette a botjával, aztán összenevettek csendesen mind az öten. Maguk már jókedvűek voltak, de Péter még mindig neheztelt. Kisereglettek a többiek is az udvarra, indultak nyaralónézőbe. Péter nem a fiúkhoz csatlakozott, ahogy szokta, hanem Bogit karolta át, együtt mentek a kocsihoz. Tudomására jutott, hogy Bogi kaptárakat látogatott Palival, s alaposan meglepte a dolog. Annyira, hogy elfelejtette a bosszúságát is, s a hírre belűről csiklandozni kezdte a jókedv.  " Majd még ez lesz, amit kivételnek szokott nevezni az ember, ha szabályt akar erősíteni! "- gondolta, s még arról is megfeledkezett, hogy nem szívesen engedné messzire a lányát. Lányos apák gyakran járnak így, ha rádöbbennek, hogy a fiú éppen a lányukhoz való, a családja felettébb rendes, s a kívánt harmonikus életet okkal remélhetik, mert a fiatalok között komoly vonzalom van. Péternek egy okkal több is jutott. A fiú Istennel kötött szép szövetsége. Megkérdezte csendesen :
- Azt a bizonyos találkozást Nagyegriben, jelentősnek érzed, komolyan kell vennünk Palit ?
Bogi elpirult.
- Még nem tudom, édesapa! Csak azt tudom, akkor is nagyon kedves volt. Eljött titokban olyan messzire, hogy rózsacsokrot adhasson nekem… – felelte nem titkolt örömmel.
Péter befelé mosolygott. Lám, így születik a romantika! Most éppen egy jó ötletből. Pali talán csak arra volt kíváncsi, miképpen viselkedik az ajánlgatott kislány a felbukkanó hódolóval. Régi, jó erkölcsök szerint nevelkedett fiú, aki lelkész is egyben, nem engedheti meg magának, hogy laza erkölcsű lányt válasszon. Mellé segítségül hívta a rózsákat. Úgy tűnik, megfogták a kislány szívét. Hallgatott meglátásairól, s beültek Pali kocsijába mindketten.
Úgy beszélték meg, a fiatal lelkész viszi őket, s útközben felcsap idegenvezetőnek. A kocsinál Zsuzsi is csatlakozott hozzájuk. Péter a fülébe súgta, hogy a rózsák jó szószólók voltak. Zsuzsi az arca derűjéből kiolvasta megváltozott véleményét, s már maga sem bánta volna, ha a fiatalok összejönnek. Hiszen az életben vannak fontosabb dolgok is a honvágynál. Magához ölelte a lányát egy pillanatra, mikor beült a kocsiba melléjük a hátsó ülésre.
Amint elindult a konvoj, Pali eleget tett ígéretének. Sorolta, hogy mit látnak éppen, de a tükörből Bogit nézte, s nem az utat. Péter befelé füstölgött, mozdult is hozzá néhányszor, s Zsuzsi titkon a kezére tette a kezét. Pali folytatta az idegenvezetést a gyógyvíz, s a község helyzetével.
- Három évtizede tudjuk, hogy jó vizünk van, de mivel körülöttünk már országos hírnévre tettek szert a fürdőközségek, nem jutunk hivatalos elismeréshez. Ez valami üzletpolitikai megfontolás. Szerencsére így is jönnek a vendégek. Szájhagyomány útján terjed a hírünk, néha egy-egy újságcikk is besegít, de a községnek elmarad az igazi haszna. Egy magánvállalkozó járt jól. Kiadta a község, mert nem tehetett mást… Most tértünk rá a fürdő felé vezető útra. Itt jobbra a Sári-völgyét látjátok. Egészen a nagy erdő aljáig terül el. Jövendő nyaralótokból is látjátok majd. Ott lent a völgyben a Fürge patak fut, esős időben valóságos folyó. A mindennapokban elvezeti a fürdő vizét is. A tóban melegforrású buzgárok vannak. Tulajdonképpen ez adta az ötletet a fúrásokhoz. Szerencsésen megtalálták a koncentrált gyógyvizet, ennek köszönhetjük a fürdőt.
- Ó, de szép ! – mondta Zsuzsi áhítattal, a Fürge felett átívelő kis hidat nézték Bogival, - Régi, idilli képeslapokon lát ilyet az ember. A táj is gyönyörű, látványa valóságos élmény.