Asszonysorsok. Megjelent regényeim blog változata

 X/A
            Legtöbb ember nem szeret alakoskodni, mégis előfordul, hogy zavarában, szorult helyzetében megteszi. Tomi is így járt. Ahogy elment a lány, azonnal az ablak felé fordult. Nagyot fújt, s gondolta, ezt alaposan elbaltázta megint. Most majd duplán is magyarázkodhat, mint egy ütődött zöldfülű.
Folyt a víz a hátán, percekig dobolt ujjaival a párkányon. Mögötte tűsarkú léptek kopogtak. Megfordult, s megszédült. Apjának igaza volt, bombázó lett a hajdani kislányból. Nem is bombázó, egy csoda, lélegzetelállító gyönyörűség. Valóban csinos volt az átöltözött lány. Testhez simuló, mély kivágású, piros kötött ruha volt rajta. Jól mutatta formás alakját, vékony derekát, igéző kebleit. Bokája fölött kis aranylánc csillogott, felhívta a figyelmet a karcsú bokákra. Haja rövid volt, kissé fiús, addig a fityula eltakarta. Tomi hosszú hajú lányra emlékezett, de a változás kellemesen érintette. Az összkép pedig fejbe kólintotta, s hebegett újra.
- Szédületes!… Őrülten jól nézel ki!
Anikó megint halk nevetéssel felelt.
- Köszönöm, de semmi különös, csak régen láttál… - mondta, s kedvesen belekarolt Tomiba. Így mentek le a parkolóba. Tomi ott megkérdezte, hova mennek.
- Oda, ahol anno véget ért... – mondta a lány csendesen, s hozzátette – Ha neked jó, mehetünk a te kocsiddal. Néha itt hagyom a magamét. Szeretek sétálni, töprengeni.
Beültek a kocsiba, s a kis erdőig nem beszélgettek. Tomiban nőttön-nőtt a feszültség, alig tudott figyelni az útra. Megállt aztán valahol a régi hely közelében, a fák alatt. Nem szálltak ki, csak az ajtókat nyitották meg. Kellemes csend vette körül őket, s Anikó megszólalt.
- Emlékszel arra a délutánra?
- Nagyjából...- mondta Tomi zavarában kissé udvariatlanul.
- Megcsókoltál. Életünkben először csókolóztunk igazán… Tomi! Olyan rosszul esett neked a csókom, hogy nem akartál látni többé?
Tomi rábámult.
- A csókod?! Nem értem. Hogy jut eszedbe ilyet kérdezni, mikor nekem egészen más rémlik. Valamit nagyon zokon vettél, ha jól tudom.
- A próbálkozásodra gondolsz ?! Ugyan. Az nem volt tragédia. Azért nem nehezteltem rád. – mondta Anikó elmosolyodva.
- Akkor miért sírtál órákon át?! – kiáltott fel Tomi ingerülten.
- Mert rádöbbentem, hogy neked már több kell, és tudtam, tőlem egyelőre nem kaphatod meg. Megsejtettem, hogy keresni fogsz majd valaki mást… Ez fájt, Tomikám, ezért sírtam.
Tomi a fejéhez kapott.
- Úristen, de zöldek voltunk!
Anikó hallgatott kicsit, aztán makacsul visszatért a csókra.
- Bevallhatod nyugodtan, ha mégis a csókom volt a szakítás oka.
Tomi kiborult, s kiabálni kezdett.
- A csókod?! A te csókod ?! Tudd meg, még ma is felpörgő szívvel emlékszem rá, olyan rosszul esett!
Anikó halkan felnevetett.
- Ne kedveskedj!
Tomi lehiggadt kicsit, s csendesebben mondta :
- Eszemben sincs. Ez az igazság. Tűzbe hozott. Inkább kerítő volt, mintsem messze űző. A baromságom vitt el tőled. Érted, a baromságom ?! Nagyfiúnak éreztem magam, akinek már kijár az igazi barátnő. Magam is elhittem, hogy nekem olyan lány kell, aki nem fakad sírva, ha hozzáér az ember.... Volt aztán részem benne bőven, és elegem lett belőle.
Anikó közbevágott barátságtalan hangon.
- Nem akarom hallani! Nem érdekelnek a kalandjaid.
- Pedig azt akarom, hogy tudd!...Tudd meg, hogy nagyon megbántam. Minél jobban belevetettem magam a kalandokba, annál világosabban láttam, hogy azt keresem a lányokban, amit veled elvesztettem.
- Ez kedves… - mondta a lány, s messziről jött a hangja. - Mégse folytasd, mert nem ezért vagyunk itt. Semmit sem akarok számon kérni rajtad. Csak a csók dolgát akartam tisztázni, mert zavart. Tudni akartam, mi a helyzet vele, mielőtt férjhez megyek.
Tominak végtelenül rosszulesett a bejelentés.
- Férjhez készülsz?!... Ezért akartál velem találkozni, hogy a képembe vághasd?!
- Rosszul emlékszel rám, ha ezt feltételezed rólam. Sohasem tennék veled ilyet. Egyszerűen csak tudni akartam, mi az igazság a csókom körül.
Tomi keserűségében ellenséges lett.
- Miért pont engem kérdezel ? Ha jól gondolom, mások is tudnának véleményt mondani a csókod ízéről, vagy valamiféle passzióból körkérdést intézel minden érdekelthez ?!
Anikó elfordította fejét, s halkan felelt.
- Tévedsz, Tomi...Mást nem kérdezhettem. Rajtad kívül senkit sem engedtem magamhoz közel eddig.
- Ezt meséld valaki másnak!
- Nem muszáj elhinni, de ez az igazság. Nem volt hozzá kedvem.
- Most megjött a kedved!
- Egyszer férjhez kell menni. Nem vagyok magányos típus. Ha annak nem kellettem, akit szerettem, ahhoz kell mennem, akit legalább becsülök… Ezt a fiút becsülöm. Rendes srác. Összejár a két család. Az apák ötlete volt. De mielőtt igent mondok, tudnom kell, hogy mi a helyzet velem.
Tomi már gonoszkodó volt, fogai közt sziszegte.
- Na, ja! Mondani mindent lehet. A főiskolán nem jött össze, hát kapsz az első lehetőség után!
- Ne gonoszkodj! – szólt rá Anikó kérőn, hangja megbántott volt.
Tomi meg sem hallotta.
- Nekem ne meséld, hogy még senki sem csókolt meg rajtam kívül, hiszen tűzbe hozod azt, aki rád néz.
- Nem veszed észre a paradoxont?! Hol azt állítod, hogy senkinek sem kellettem, hol azt, hogy mindenkinek. Összevissza vádaskodsz.- mondta Anikó csendes bánattal.
- Mert megőrjítettél! Üzensz. Aztán jól pofán vágsz ezzel a férjhezmenetellel. Képes vagy hozzámenni valakihez, akit nem szeretsz, csak becsülsz ?!
- Éppen most számoltál be arról, hogy te is öleltél másokat. Ha eleged lett belőlük, aligha voltál holt szerelmes. Én legalább becsülöm a fiút, szüleimnek pedig örömöt szerzek.
- Eladod magad!
- Már megint gonoszkodsz.
- Ne várj mást. Bárhogy tagadod is, a bosszú vezérel. Meglehet, hogy már túl vagy árkon-bokron, de könnyebb a lelkednek, ha megőrjítesz, mielőtt igent mondanál valaki másnak, ha egyáltalán igaz ez a férjhez menetel szöveg. Sokkal inkább bosszú íze van.... Senkid sem volt, mondod. Ha ez igaz volna, azt jelentené, hogy még mindig szeretsz. Ha igaz volna, térdre kellene esnem előtted, hogy taposs el, mert megérdemlem. De nem hiszem el. Nem én, ha felkötnek se! Éppen olyan lettél, mint akikből elegem lett egy életre.
Anikó a két tenyerébe temette arcát, s felsírt.
- Ehhez nincs jogod! Vedd tudomásul, soha senkihez sem volt közöm, bármilyen hihetetlen is. De akkor sem volna jogod számon kérni rajtam, ha másképpen van. Egyetlen szó nélkül mentél el háromévi együtt járás után, és nem kerestél soha többé.
Tomi közbevágott.
- Azért talán mégis volt közöd valakihez. Pár éve láttak egy fiúval itthon Révházán.
- Ő kérte meg most a kezem. Akkoriban nálunk vendégeskedett a szüleivel. Szegeden láthattak volna másokkal is. Voltak barátaim, helyes, kedves fiúk, akik az első próbálkozás után megértették, hogy nem vagyok szabad, és beérték aztán a barátságommal.
- Hogy oda ne rohanjak! Ilyen figyelmes voltál ahhoz a sráchoz, akit nem szeretsz, csak becsülsz ?! - gúnyolódott Tomi
- Mondd, csak mondd, ha mindenáron bántani akarsz. Eljátszhatod az értetlent is. Hiszen jól tudod, hogy rólad beszéltem. Nem tudtalak elfelejteni, mert nekem te jelentettél mindent. A nagybetűs boldogságot éppúgy, mint a mindennapok apró örömeit. Majdnem belehaltam, mikor elhagytál. Nem voltam kislány, ha te annak is láttál. Tizenhét évesen majdnem felnőtt már az ember.
Tomi kutatón nézett az arcába, s szinte ellenségesen. Aztán hirtelen rádöbbent, hogy amit hallott, az az igazság. Éppen az a tiszta, őszinte tekintet nézett rá, amit annyira szeretett hajdan. Az a hang szólt hozzá, amiben nem volt nyoma a hamisságnak, a megjátszásnak.
Fejéhez kapott, s kiugrott a kocsiból. Szaladgált a fák között egy darabig. Aztán visszaült a kocsiba, s némán bámult maga elé.
Anikó megszólalt.
- Ne okold magad. Úgy viselkedsz, ahogy tudsz. Biztosan nem kellemes hallani, ha neked nem jelentettem annyit, mint te nekem. Megértettem. Nem átkoztalak miatta soha. Az én balszerencsém, hogy képtelen voltam túljutni az emlékeden.
Tomi a lány felé fordította arcát. Égő szemekkel nézte, de egy szót sem szólt. A lány lehajtotta a fejét, s halkan folytatta :
- Nem hiszed, igaz ?! Pedig ez történt velem. Rongyosra olvastam-sírtam a hozzám írt verseidet. Még ma is a lelkemben skandál minden sorod. Pedig meglehet, hogy csak kimásoltad valahonnan, de amikor leírtad nekem, komolyan gondoltad, hiszen szerettél. Ha mulandón is, de szerettél. Akarod hallani bizonyítéknak a legkedvesebb két sort:” Te vagy drága kislány éltem legszebb álma, holdfényes éjszakák ábrándos varázsa...” Emlékszel ?
Tomi emlékezett. Nem csak erre, akkor már mindenre, legapróbb részletekre is, s megszólalt végre fojtott, csendes hangon.
- Tévedésben vagy. Nagyon szerettelek, és szeretlek ma is. De nem tudtam egyedül visszatalálni hozzád.
Elhallgatott, s nézték egymást vágyakozón. Tomi szinte reszketett a benne tomboló érzelmi vihartól. Anikó keze elindult az arca felé, megérintette lágyan, simogatón. Tomi elkapta a kezét, s hirtelen magához rántotta. Ott folyattatták, ahol évekkel előbb abbahagyták. Most hiába volt Anikó könnyes tiltakozása, Tomi már tudta, ennek a lánynak a lelke még az övé, s az élete árán sem engedte volna át másnak.
Lement a nap, mire ocsúdtak. A kocsi belseje csatatérre hasonlított, szétdobált ruhák árulkodtak az elmúlt órák történéseiről. Tomi maradéktalanul boldog volt, kisfiús lelkendezéssel mondta:
- Túltettél a legszebb reményeimen is! Sóvárogtam az ölelésed után, de remélni sem mertem, hogy ennyire szép lehet.
Anikó szelíden mosolygott.
- Mert szeretsz, mert szeretlek.
Tomi saját homlokára ütött indulatosan.
- Hogy is gondolhattam, hogy mással jó lehet, igazán jó?! Nem csoda, ha üresség maradt bennem utána. Egyetlenegyszer sem éreztem ehhez fogható örömöt. Egyetlenegyszer sem!
Anikó tekintete elborult.
- Most sem éreznéd, ha nem üzenek édesapáddal.
- Nem tudom eléggé megköszönni, hogy megtetted. Helyettem léptél, mert hülye voltam hozzá. Pedig, ha tudnád, hogy mennyit gondoltam rád! Érdeklődni sem mertem felőled, mert nem akartam biztosat tudni. Nem volt bátorságom szembenézni vele, hiszen ott voltál az álmaimban.
- Hogy lehettél ilyen csacsi?! –kérdezte Anikó könnyes nevetéssel, s csókot lehelt a szájára, aztán elkomolyodva kérdezte – Mi lesz velünk, Tomikám ?
- Hogy kérdezhetsz ilyet ? Tudnod kell, hogy soha többé nem engedlek ki a karjaimból. Holnap délután tiszteletem teszem nálatok. Megkérlek, és összeházasodunk amint lehet.
Anikó szeme ijedten rebbent.
- Nem jöhetsz! Szüleim már beleélték magukat az említett házasságba. A változásra előbb óvatosan rá kell vezetnem őket.
Tomi ideges lett.
- Beleőrülök, ha mégis rábeszélnek ?!
Anikó kacagott.
- Tényleg csacsi vagy! Még most sem érted?! Dehogy volt gondom a csókkal. Eleinte talán megfordult a fejemben, de megnőttem közben. Rájöttem, hogy nem lehetett baj vele, mert utána jöttél tűzbe. A csók csak ürügy volt, hogy tisztába jöhessek veled. Tudni akartam, mit érzel irántam. Biztosan tudni, hogy aszerint alakítsam az életem.
- Ha elszúrom, és elrohanok, akkor mit teszel ?! Hozzámentél volna a sráchoz ? - kérdezte Tomi fahangon.
Anikó félrenézett, s úgy felelt.
- Hozzá, Tomikám, mert akkor már biztosan tudtam volna, hogy kicsit sem szeretsz. Aki képes elrohanni, ha kap még egy esélyt, azt el kell felejteni.
- Úristen! - csikorgatta Tomi a fogait, s magához ölelte erősen - Ilyen kevésen múlott, hogy nem baltáztam el mindkettőnk életét ?!
- Így van! - sóhajtotta a lány. Egy percig sem titkolta, hogy mindent feltett erre a találkozásra.
Tomi megérezte, s hirtelen elbizonytalanodott.
- Kezdek félni. Úgy érzem magam, mint aki földet ért a tizedik emeletről sértetlenül, és nem meri elhinni, hogy életben maradt.
Anikó már jókedvűen kacagott.
- Jaj, te csacsi! A karjaidban tartasz, és félsz?!
- Ahogy még soha életemben! Rádöbbentem, hogy mit tettem valójában. Elhagytalak egy hülyeség miatt. Másoknál kerestem a boldogságot, mikor téged szerettelek. Évekig feléd sem néztem, ahelyett, hogy visszarohantam volna hozzád. Közben te szenvedtél, gyötrődtél miattam. Alávalóság volt, amit tettem. Megérdemelném, hogy nagyon megbüntess...Így büntess meg!
A lány most nem nevetett.
- Hogy így ? - kérdezte nagyon csendesen.
Tomi arca szürke volt.
- Lehető legfájdalmasabb módon. Megismertetted velem az igazi boldogságot, és most majd elküldesz, hogy fájjon a hiányod, míg csak élek...- mondta könnyekkel a hangjában.
A lány gyengéden átölelte a nyakát, s mélyen a szemébe nézett.
- Nem szabad ilyen őrültséget gondolnod! Már tudnod kell, hogy nagyon szeretlek. Nem akarlak megbüntetni. Szeretni akarlak, amíg csak élünk.
Tomi hozzáborult, hangja esdekelt, mint aki az életéért könyörög.
- Megígéred ? Biztosan ígéred ?
- Biztosan ígérem!...- mosolyogta a lány.
Tomi megvigasztalódott, s mint akit nagy öröm ért, szinte kiáltotta :
- Nem utazom el a családdal! Dehogy utazom. Eszembe sincs. Mindennap látni akarlak. Bemegyek érted a kórházba. Kijövünk ide, amíg nem mehetek hozzátok. Ölelni akarlak...ölelni...ölelni! Aztán, amint lehet, rohanok, és elrabollak örökre!
Anikó kacagott, élvezte Tomi örömét, aztán elcsendesedett, s higgadtan mondta:
- Még ezt sem lehet. Amíg nem készítettem fel a szüleimet, nem találkozhatunk rendszeresen. Most menj el szépen a családdal. Ez alatt az idő alatt lassan rávezetem őket a változásra. Fontos a szeretetük, nem akarom megbántani őket. Főorvos úr is neheztelne. Pár szóval elmondta, mire készültök Kéneskúton. Abban reménykedett, hogy sikerül összehozni végre az egész családot.
- Sajnálom, de ezúttal nem lehetek tekintettel rá. Nekem már te vagy a legfontosabb. Majd megérti. Apám jó fej, már bebizonyította.
-Elhiszem, de akkor sem lehet. Az én szüleim kevésbé megértők. Apám különösen szigorú. Nem akarom megharagítani, mert megnézhetjük akkor magunkat. Majd kibírjuk valahogy ezt a hónapot, ha kibírtuk egymás nélkül az elmúlt éveket... Telefonálj a kórházba naponta, akkor könnyebb lesz.
- Ne küldj el! – nyöszörögte Tomi, s olyan volt közben, mint egy kétségbeesett kisfiú.
- Aztán soha többé! – ígérte a lány, s vigasztalásul csókra nyújtotta az ajkát.
X/B
Tomit otthon teljes kivilágítás fogadta, az udvar is fényárban úszott. Norbi egymagában pakolt a csomagtartókra, az utánfutóra, s dühöngött.
- Hol a nehézségben voltál?! Egyedül kínlódom. A lányok gyöngék, mint a gólya fing!
- Ne mérgelődj, sorsfordulóm volt… Jó apánk, Peti?!
- Rohadtul kihúzzátok magatokat. Annak is sorsfordulója van a legjobbkor. Laci bácsival gyűrik egymást a dolgozószobában.
Így volt valóban. Mielőtt Füredi Laci megérkezett, Péter behívta a fiát, s mélyen a szemébe nézett.
- Őszintén, hogy állnak a dolgok köztetek?!- kérdezte, mint férfi a férfitől.
Peti ebben a pillanatban Takács Imre volt. Békét kereső természete kerekedett felül. Lehajtotta fejét, s halkan motyogta :
- Nincs gond, de lehet, ha nem segítetek.
Péter fellélegzett, s megütögette a hátát. Megjött a sebész, s hármasban rátértek a dologra. Péter beszélt először, aztán töprengő csend ült a szobára, majd Füredi Laci megszólalt a fejét rázva.
- Nem megy! Egyszerűen semmi nem jut az eszembe. Ha megfeszülünk, Judittal akkor sem lehet elfogadtatni, hogy a lánya egy Kerekeshez menjen férjhez. A falnak rohan majd, de ez a legkevesebb. Nekem jön. Nem beszélve a kislányról.
- Márpedig cselekednünk kell, igaza van a fiúnak! Ez nem mehet így tovább. Meddig bujkáljanak, életük végéig?! Talán Zsuzsi tudna segíteni valahogy. Csodálatosan ráérez mindig a dolgok lényegére. Ha összehoznánk őket erővel…
A sebész közbevágott.
- Erővel?! Eszednél vagy? Fogjam le, míg Zsuzsi elmondja a mondandóját?!
- Jó apám ötlete nem is olyan vad,… - szólalt meg Peti is – kapóra jönne a bécsi utatok, visszafelé bejöttök Kéneskútra.
- Ez az! – helyeselt Péter - Azt mondod, nyaralót vizitálsz. Ott aztán rákényszerítjük, hogy meghallgassa Zsuzsit.
- Adj inni, mert berozsdásodott az agyam! – mondta a sebész felugorva.
- Most tiszta fejre van szükségünk, Lacikám!
- Meg piszok nagy bátorságra! Úgy gondolod, hogy sima ügy ?! A nejem majd szépen megkérem, ugyan jöjjenek már velem Kerekesékhez nyaralót vizitálni, mert éppen arra visz az utunk?! Csak akkor tudom elvinni odáig, ha valamit kitalálok, amihez semmi közötök. Ott aztán majd kitör a gyalázat, abban biztosak lehettek. Nem csak az én képemről szedi le a bőrt a tíz körmével, ha igazán beindul. Nem beszélve arról, hogy mi jön utána… Eszterrel hallgathatjuk életünk végéig az átkozódásait. Tudjátok, hogy mikor?
Petibe visszatért a bátorság, s mérgesen mondta:
- Márpedig neked kell helyrehoznod a dolgot, Laci bá, mert te szúrtad el anno!… Csapj oda az asztalra, éppen ideje volna! Ha nem gyáváskodsz, Judit néni már régen meghúzza magát.
- Na, nézzék csak a nagy nőszakértőt! Kíváncsi vagyok, ha valami csoda folytán a veje leszel, hogy boldogulsz vele. Jó móka lesz, annyi szent!
- Megnézheted. Én nem hagyom, hogy a fejemen táncoljon!
- Erre iszunk! – vidámodott meg Péter. Szerette látni fiaiban a bátorságot. Különösen abban, aki amúgy szelídebb volt az átlagnál.
Koccintottak, s visszatértek a témához.
- Szóval, bejöttök valami ürüggyel Kéneskútra. Számításaink szerint akkor már a nyaralóban leszünk, ha valóban olyan nekünk való és kedvező vétel. Megálltok, kiszálltok. Ügyelj arra, hogy Judit táskája a kocsiban maradjon. Szépen lenyeled a slusszkulcsot, hogy egy szál ruhában, egymagában, eszébe se jusson nekiindulni az útnak. Kéneskút ide legalább ötszáz kilométer.
- Táska nélkül, pénz nélkül hova is mehetne ?! Remélhetőleg belátja majd, hogy az ő korában stoppal kicsit bajos volna hazajutni... - vigyorogta Peti.
Péter figyelmeztető pillantást vetett a fiára, de helyeslőn mondta :
- Petinek abban igaza van, hogy Judit meggondolja majd a dolgot. Aztán szépen rábeszéljük, hogy hallgassa végig Zsuzsit.
- Tölts még! – nyújtotta a sebész a poharát – Gyorsan, gyorsan, mielőtt elpárolog a maradék bátorságom is!
Péter teljesítette a kívánságát, aztán magyarázón folytatta:
- Elvira húgáékat könnyű megtalálni. A református imaház mellett van a paplak. Megbeszélem velük, hogy fogadjanak a távollétünkben. Pali majd kivezet benneteket a nyaralóba. Ha összejön a dolog, jó volna, ha maradnátok néhány napra.
- Hú, de jó volna! – erősítette meg Peti is, s vigyorgott hozzá szélesen.
A sebész idegesen nevetett.
- Tényleg rokonok vagytok! Honnan ez az optimizmus?!
- Ne idegeskedj, Lacikám! Ezúttal sikerülni fog, vagy nem bízol Zsuzsi leleményességében, szép érveiben?!
- Senkiben jobban, de ismerem Juditot. Nem ártana, ha a pap rokon bevonná ügyünkbe mennyei főnökét is, mert piszok nagy szükségünk lesz a magasságos Atyaúristen pártfogására, ha ép bőrrel akarjuk megúszni a várható  következményeket.
- No, majd imádkozunk! – mosolyogta Péter.
Füredi Laci nevetve káromkodott. Csak úgy, mint aki mérges is, nem is, s hozzátette :
- Csak viccelj, amíg megteheted! Ha majd Judit rikácsolását hallgatod, nem lesz kedved a viccelgetéshez.
- Majdcsak átvészeljük valahogy.
- Ma csakugyan optimista hangulatban vagy. Hanem, beszéljünk most másról. Azt mondd, komám, mit intéztél a labor ügyében ?! Sikerült Ráckeveivel beszélned ?
- Félig. Rohant. Televíziós interjú várta. Jó volna, ha holnap beugranál hozzá. Muszáj hajtanunk az ügyet. Ha valaki, Ráckevei tehet érte. Szólj a többieknek is, járjanak a nyakára. Ne pihenjen az ügy a szabadságaink alatt.
- Már nem szívügye, a képviselő úrnak ?! Pedig pár hónapja még hangadó volt.
- Ahogy elnézem, egyedül csak a maga politikai előmenetele érdekli. Hiába, no! Rendszerváltás ide vagy oda, nemcsak a demokráciát kell tanulnunk, hanem a tisztességet is hozzá.
- Ahogy mondod, komám! Attól tartottunk, nagy tisztítótüzet lobbantanak fel majd az események. Aggódtunk piszkosul a vétlenekért. Tartottunk az elszabadulóban lévő indulatok miatt. Végül be kell majd látnunk, az egész igyekezet csak arról szól, hogy ki hogyan tudja megragadni a szerencséjét...- mondta a sebész keserűn.
Péter nyugtalanul mozdult.
- Tartok tőle magam is. Ahogy papus mondta az este, a " szekér " megint rossz irányba indult, mintha a felelőtlenség a lovak közé dobta volna a gyeplőt. Nagy baj volna, mert nekünk már nincs újabb negyven esztendőnk a kivárásra. Persze, azért nem kell még pánikba esnünk. Ezek az anomáliák sem nyomhatják el a változás nagyszerűségét.
- Azt mondod, komám, hogy pár éve még kenyéren, vízen is kiegyeztünk volna bármilyen pozitív fordulattal ? Jól mondod! De a sokat gyötrődött ember nem érheti be kevéssel, ha egyszer lehetősége nyílik komolyabb változtatásokra.
- De nem ám! Éppen azért úgy gondoltam, ideje volna szétnéznünk a pártok háza táján komolyabban. Ráckeveiékből kiábrándultam. Nem azt teszik, amit ígértek. Gyengék, vagy csak nem értenek hozzá. Legközelebb jobban megnézem, hova teszem le a voksom.
- Magam is így gondolom.
- Összeülünk, amint lehet, s komolyan megvitatjuk a helyzetet, aztán lépünk annak megfelelőn mielőbb, rendben?
Füredi Laci egyetértőn bólintott, s futólag összeölelkeztek. Közben megszólalt a kapucsengő a verandán, s Barbi örvendező arca jelent meg a nyitott ajtóban.
- Zsuzsu megjött az esti gyorssal… - szólt be, s szaladt tovább.
- No, ez jó hír! – örült meg Péter – Megyünk mindjárt.
Füredi Laci a kezét nyújtotta.
- Ideje nekem is menni. Jó utat, komám! Szerencsés nyaralóvételt. Hívj majd, míg itthon vagyunk. Aztán a bécsi számon, maradjunk kapcsolatban.
Péter megszorította a kezét.
- Vigyázzatok magatokra Bécsbe menet-jövet. Találjatok meg bennünket. – mondta, s kikísérték.
Peti közben elégedetten vigyorgott. Örült, hogy időben letett a zsarolásról, amihez amúgy sem volt igazán kedve.
Zsuzsu a hálóban talált rá Zsuzsira, s röpült a karjaiba. Anyja, s lánya összeölelkezett. Zsuzsu súgta:
- Itthon vagyok, újra itthon!
- Hála Istennek! – örvendezett Zsuzsi, s aggodalommal kérdezte – Lacinak megbocsátottál ?
- Csak részben. - mondta Zsuzsu. Kibontakozott az ölelésből, lehuppant a franciaágy végére, s sóhajtva folytatta.- Nem olyan egyszerű az, édesanyám!… Ha azt várta, majd a karjaiba zuhanok, akkor csalódnia kellett. Megmondtam neki világosan, hogy testvérként békülök.
- Hogy fogadta? – kérdezte Zsuzsi belső nyugtalansággal, hiszen a másik anyja is volt.
- Rosszul. Sírt, könyörgött. Rettenetes volt...- felelte Zsuzsu fakó hangon, aztán feljajdult – Nem tehetek róla, nem tudom Ginát megbocsátani !
Péter vidáman robogott be az ajtón.
- A karomba hamar!… Csakhogy itthon vagy megint! – mondta örvendezőn, miközben magához ölelte. Aztán megkérdezte csendesebben – Az a pernahajder továbbment időben?!
- Még kettő tájban. Nem volt értelme hosszan időznie. Éppen most mondtam édesnek, hogy csak a kistestvér jött haza.
- Fő, hogy idáig jutottunk! Majd alakulnak a dolgok.
Zsuzsu arca lemondó volt.
- Nem tudom, édes-drágám… Talán, ha előbb hagyja ott, és nem akkor, mikor Gina már gyereket vár.
Bombaként hatott a hír. Zsuzsi nagyot jajdult, Péter felhördült.
- Micsoda?! Ezt a felelőtlenséget!
- Sejtettem, hogy itthon elhallgatta. Nekem is csak sírva merte bevallani. Csőbe húzta a lány. Kettőnk dolgában keveset számít. Egyébként, alaposan meglepett, hogy ennyire megváltozott. A régi Laci nem hagyna ott egy lányt várandósan. Már nem az, aki volt.
- Na, várjál csak! – higgadt le Péter hirtelen – Ha abból a tényből indulunk ki, hogy ez nem volt szerelem, akkor logikus a reakciója. Nem a gyerek elől menekül, hanem a végleges helyzet elől.
- Ne védd, édes-drágám! Ha nem volt szerelem, akkor miért ölelte?!
Péter a hajába túrt.
- Hogy is mondjam... Szóval, a férfiember természetéből következik, hogy futó kapcsolataiban beéri kevesebbel is. Ha felkeltik a gerjedelmét, mélyebb érzelmek nélkül is örömét leli az ölelésben.
Zsuzsi színe megváltozott. Sápadt lett, s igen csendes. Zsuzsu bosszankodva mondta:
- Ne szépítsd futó kapcsolatnak, ahhoz egy kicsit sokáig tartott!
- Márpedig, magyarázata ismeretében annak tekinthetjük. Egyébként, azt ajánlom, kislányom, ne tartsd hűtlenségnek, csak tévelygésnek. A férfiemberen amúgy sem illik számon kérni legényéletét.
Péter ezekben a percekben a tékozló apja volt. Védte, ahogy tudta. Zsuzsu szeme megtelt könnyel, s neheztelőn mondta:
- Hogy beszélhetsz így? Már elfelejtetted, mennyi bánatot okozott?!
- Dehogy! Neheztelek rá. A gyermekért pedig előveszem. De lényeg az, hogy visszajön hozzád, hiszen szeret téged, Zsuzsukám!- mondta kicsit rekedten.
Néhány órával előbb még maga sem mert hinni benne, de Zsuzsi meggyőzte. Könnyekkel kérte, hogy bízzon Laci szavaiban. Hibázott ugyan, de az, aki volt. Ha azt mondja, hogy szerelemmel szereti Zsuzsut, akkor az úgy van.
Zsuzsu ingerülten felelt.
- Köszönöm szépen! Állítólag már akkor is szeretett, mikor elment. Ez sem akadályozta abban, hogy mást öleljen… Előttem nem mentség a gerjedelem. Ezen az alapon, bárkivel, bármikor felcserélhet a jövőben is. Nekem olyan társ kell, aki nem tesz majd kitérőket. Történetünk addig nem kezdődhet el, amíg nem tudok bízni benne. Biztosítékot akarok arra, hogy mellettem marad.
- Nem jól gondolod, kicsi lányom! – sóhajtotta Péter –Ilyesmire nem létezik biztosíték. Az ember esendő, ez bármelyikünkre igaz. Legfeljebb csak reménykedhetsz bizakodó szívvel, hogy életetek végéig melletted marad az, akit szeretsz.
Zsuzsi befele sírt. Komoly oka volt rá. Kovácsné, Erzsike a minap felkereste. Bizalmasan elmondta, hogy Péter közelében felbukkant egy fiatal doktornő. Olyanféle, aki szívesen bolondítja magába a főnökeit az előmenetele érdekében. Gyakran látják Péter társaságában. Együtt járnak ebédelni, közös sétákat tesznek az óriás fenyők alatt. Komolyan kellett venni Erzsike szavait. Mindig jóindulattal volt irántuk. Pétert tiszteli, s becsüli, érte is aggódott. Elmondta, titkon nyomoztak a nő előző kórházában. Ott két kollégája életét keserítette meg. Egy belgyógyász, s egy gyermekorvos körül kevert botrányt. Most Pétert vette célba. Zsuzsinak azóta álmatlanok az éjszakái. Péteren nem kérte számon, nem attól félt, hogy tudatosan hűtlen lesz hozzá. A kis nő ravaszságától tartott.
Eszébe jutott Elvira elromlott házassága is. Rétfalvi professzor életébe is belépett egy számító teremtés, aki addig-addig bámulta a tanár úr eszét, míg teherbe esett. Ez is bizonyítja, hogy sokféleképpen lehet behálózni valakit. Anélkül is, hogy maga időben észrevenné, hogy szövik körülötte a hálót. Kétségbeesve gondolt arra, hogy Péter iménti szavai valamiképpen összefüggnek a mostani helyzettel. Azelőtt sohasem mondott ilyet. Mindig arról beszélt, hogy velük nem eshet meg hasonló. Ők maguk kivételek. Emlékeztette rá boldogtalan szívvel. Péter arca elborult.
- Lehet, hogy mondtam ilyet, mert szerettem volna, ha igaz. Sajnos, az életben másképpen van. Nincs kivétel, mert az élet nem ismer kivételezetteket. Bármilyen fájó is, kicsi szívecskéim, de ez az igazság. Bármit hozhat a sors. Az életnek kell eltelnie ahhoz, hogy a végén elmondhassa az ember, vagy mások elmondhassák róla, hogy kivétel volt, mert úgy igaz, ahogy a latin mondja – Finis coronat opus!
A vég koronázza a munkát.
Zsuzsinak nyugtalanok maradtak az álmai.