Asszonysorsok. Megjelent regényeim blog változata

X/A
       Eljött a hazatérés napja. Kevés szebb öröm van, mint mikor gyermek kerül a házba. Kézzelfogható öröm költözik be vele. Megváltozik a család élete, a baba körül forog minden, hozzá igazítják a mindennapok teendőit szinte óráról-órára.
Az első napok, hetek kis zökkenőkkel teltek. Nem könnyű kitalálni, hogy mikor, mi baja van a babának. Péter napközben nem volt otthon, s Zsuzsi nemegyszer állt a baba ágya felett aggódó könnyekkel. Az is előfordult, hogy mikor már végképp nem tudta, mitévő legyen, s Erzsinek sem volt használható tanácsa, nyugtalanságukban együtt fogtak imádkozásba.
Mikor elmesélték, Péter jót nevetett, megdögönyözte a fiát, s azt mondta Zsuzsinak, majd az ötödik lurkónál nem lesznek ilyen gondjai. Zsuzsi egyelőre beérte ezzel az eggyel is. Később aztán alig jutott hozzá. Erzsi is jogot formált az unokájára. Ha Peti ébren volt, folyton felkapkodta. Délután Péter sajátította ki, aztán jött Elvira. Mindennap fürdetésig dajkálta a keresztfiát. Zsuzsinak csak a szoptatások ideje maradt. Végül megtiltották a folytonos dajkálást, s lassan kialakult egy elfogadható házirend.
Ezzel együtt boldog időket éltek. Boda Béla is osztozott a család örömében. Továbbra is látogatta őket. Néha egész hétre maradt, mint akinek semmi dolga, s egy napon kiderült az, amit addig Péter előtt igyekeztek eltitkolni.
Petike volt az oka. Azon az éjszakán sokat sírt, s Péternek úgy tűnt, hogy a fiának köldöksérve van. Mivel Elvira éppen helyettesítette az egyik éjszakás kolleginát, gondolta, beugranak Petivel hozzá, nézze meg, több szem többet lát alapon.
Béla kocsija ott állt az udvaron. Péter bement az éjszaka közepén régi szobájába, hogy elkérje a slusszkulcsot. Béla ágya érintetlenül, üresen állt. Feldúlva rohant vissza a hálóba, s már kiabált.
Zsuzsi kiugrott az ágyból, nevetve fogta be a száját, s alig tudta megakadályozni, hogy felháborodásában berohanjon anyja szobájába. Aztán komolyan nézett Péter szemébe, s megkérdezte, miért nem fogadja beletörődőn a helyzetet. Péter megütközve nézett rá.
- Hogyhogy miért nem?!… Egyszerűen azért, mert az anyám… Az anyám pedig nem préda!
- Ó, te! – borult hozzá Zsuzsi nevetve – Féltékenységedben nem tudod, mit beszélsz.
- Nem féltékenység, csak erkölcsi aggály, hiszen nem házasok… Amúgy is. Béla hogy jön ahhoz, hogy befekszik anyám ágyába… Az én anyám ágyába!
Zsuzsi lehajtotta fejét, s csendesen mondta:
- Látod, kedves, mindjárt így gondolod, ha átkerülsz a másik oldalra. Mikor kettőnkről volt szó, eszedbe sem jutott aggályoskodni. Sőt! Kicsit bűnömül róttad fel a tiltakozást. De most nem rólunk van szó, hanem édesanyádról… Péterkém, neki is csak ez az egy élete van. Mióta özvegy?! Gondoltál már arra, hogy milyen magányos lehet?… Szeretik egymást. Joguk van a szerelemre, bármennyi évesek is.
Péter szerencsétlen arcot vágott. Leült a franciaágy szélére, bámult a semmibe. Petike közben elaludt, semmi baja se volt, elfelejthették a konzultációt.
Pétert amúgy is elfoglalta a felfedezése. Rekedten kérdezte:
- Mióta tart ez az izé… Úgy értem, máskor is előfordult már?
Zsuzsi nem akarta keseríteni, így elhallgatta, hogy hónapok óta közelebbi kapcsolatban vannak. Jó ideje már, hogy egy hajnalon összefutott Béla bácsival az előszobában. Éppen anyósától jött, s szájára tett ujjával figyelmeztette titoktartásra.
Vigasztalta Pétert a maga módján. Visszabújtak az ágyba, szeretgette, míg megfeledkezett anyjáékról. Ezen a napon még visszatértek a történtekre. Mivel Péter hangosan kiabált, Erzsiéket szóra bírta vele. Béla azt mondta a vacsoránál.
- Édesanyátokkal bejelenteni valónk van.
Péter ingerülten a szavába vágott.
- Bocsáss meg, de nem hamarkodtátok el ti ezt a dolgot?!
Zsuzsi finoman csóválta a fejét, Erzsi sírva fakadt, Béla indulatba jött, s keményen felelt.
- Több tapintatot, fiam! Egyikünk sem tartozik engedélyt kérni tőled ahhoz, hogy miképpen éljük az életünket. Ne kiskorúsíts meg bennünket.
Péter zavarba jött. Maga is érezte, hogy elvetette a sulykot. Ráébredt arra is, hogy jobban kötődik Bélához, mint addig hitte.
- Bocsáss meg!- motyogta restelkedőn, s mentegetőzve folytatta – Váratlanul ért. Benyitok az éjszaka közepén, az ágyad érintetlen.
-Na, és? Kérnünk kellett volna engedélyt hozzá? Most sem a beleegyezéseteket kérjük, csak be akartuk jelenteni, hogy szombaton összeházasodunk. Megtehettük volna már előbb is, de édesanyátok halogatta. Attól félt, hogy fájdalmat okoz neked. Cserébe alaposan megbántottad a tapintatlanságoddal, a mérgeddel, mert ez méreg, barátocskám, és nem bánat. Nem érdemelte. Úgyhogy ideje bocsánatot kérned tőle. Kezdheted is!
Zsuzsi ijedten nézett rájuk, hiszen Béla parancsolt, mint apa a fiának, s ebben a szituációban ez nem volt szerencsés. Péter mégsem jött méregbe. Helyette kisfiúsan elmosolyodott, s anyja felé kitárta a karjait.
- Édesanyám, haragszol rám?! Önző kutya voltam?!... Bocsáss meg!- mondta bűnbánón.
A karjaiba ölelte anyját. Zsuzsi bepárásodott szemmel nézte őket. Béla is megenyhült, csak Erzsi sírdogált bánatosan:
- Tudom én, hogy ez neked szomorúság.
- Dehogy, nem az, csak éppen szokni kell. Hiszen annyi éve már, hogy egyedül vagy.
- Mert holtában is szerettem apádat. Abba is beletörődtem, hogy magány a sorsom. Most sincs jogom másra. Mondtam is Bélámnak, megöregedtünk. Nincs jogunk ahhoz, amihez a fiataloknak.
- De nem, jogod van. Mindkettőtöknek joga van hozzá.
Zsuzsi röpült, egyszerre ölelte őket át. Bélának is jutott az ölelésből. Nevettek aztán könnyesen. Petike sem maradt ki a családi örömből, Zsuzsi szaladt, hozta a karjában, s mutatta neki Bélát.
- Nézd kincsem, kicsi bogárkám, itt van a papuskád!
Elnevezte Bélát, ráragasztotta új nevét. Így fogja majd szólítani élete végéig a család.
X/B
Azon a szombaton Erzsiék összeházasodtak. Jónás Erzsiből doktor Boda Béláné lett. Ettől a száraz ténytől fordult egyet a világ körülötte. A jóságos Mari néni kivételével kitagadta a rokonsága. Nem tudták megbocsátani, hogy Isten így felvitte a dolgát. Még Ica testvére sem. Szemébe mondta, hogy az új urával nem való közéjük.
Erzsi sokat kesergett miatta. Lett aztán más keserűsége is. Az esküvő után felutaztak Bélával Budára, a garzonban töltötték hivatalos nászútjukat. Kis cukrászdákba jártak, nagy sétákat tettek a Margitszigeten. Közben Béla intézte a lakás leadását, elrendezte függő ügyeit. Már készültek haza Révházára, mikor Bélát egy este súlyos baleset érte. Valaki kaviccsal dobálta az erkélyajtót, Béla kiment, s kihajolt a korlát felett. A kovácsoltvas erkélykorlát kidőlt, s Béla az első emeletről a járdára zuhant. Combnyaktörés lett a zuhanásból. Erzsi Budán maradt, míg Béla kórházban volt. Péterék is gyakran látogatták. Béla kocsiját levitték egy időre, Béla maga ajánlotta fel, mivel egyelőre nem használhatta.
Töprengtek a baleset okán. Ráfogták, a ház külső tatarozásakor a munkások rosszul húzták meg a korlátot tartó csavarokat. Aztán alaposan meglepődtek. Péter egy nap különös levelet kapott. A borítékban egyetlen névjegykártya volt, mellette semmi írás. Kozma János névjegykártyája. Kozma másfél év múlva nyújtotta be a számlát.
Később megbizonyosodtak róla. Béla akkor már lábadozott, a közeli parkban sétáltak Erzsivel, s egyik szemben lévő szomszéd megszólította őket. Elmondta, látta a kontárokat, mikor az állványon felmásztak. Öt perc alatt végeztek az erkélykorlát tartócsavarjaival. Mondta is a feleségének, hogy összecsapták a munkát, de az árát megkérik majd, mi másból telne nyugati kocsira. A ficsúrok voltak minden bizonnyal. Béláék belátták, hogy örülhetnek, ha ennyivel megúszták. Igyekeztek le Révházára. Béla végleg hazatért.
Zsuzsi egyik este jólesőn állapította meg, hogy öt főre szaporodott a család. Éppen ágyban voltak, s Péter nevető szemekkel kérdezte, nem akarja-e emelni a létszámot.
 Zsuzsi kacagott.
- Kicsit korán volna.
- Gondolj a koromra. - bolondozott Péter.
- Eszemben sincs. – tiltakozott Zsuzsi.
Péter elkomolyodott.
- Akkor gondolj a régebbi félelmedre. Rádöbbentettél, hogy nem húzhatjuk, halaszthatjuk a gyerekek megszületését, hiszen jóval idősebb vagyok nálad, kifutok az időből.
Zsuzsi most a megilletődését palástolta kacagással.
- A férfi nem futhat ki az időből, ha amúgy egészséges.
- Úgy érted, aki egészséges az tud ölelni hetvenévesen is ?! Nem mindenki. Inkább csak a szerencsések, de én nem is így értettem. A gyermeknevelés szempontjából bizony kifuthat az időből. Elfárad hozzá. Magam részéről a legkisebb lurkónkat is erőm teljében szeretném felnevelni.
Zsuzsi kezdte látni, hogy komolyan beszél. Kicsit megszeppent. Készületlenül érte az újabb anyaság gondolata. Friss volt még a szülés emléke, s Petike is jobban lekötötte, mint gondolta.
Húzta volna az időt. Átfogta Péter nyakát.
- Igazad van. Én sem szeretnék éveket a két baba között, de még várjunk kicsit.
- Nehéz volt a szülésed, megijedtél.
Zsuzsi tiltakozón rázta a fejét.
- Annyira nem, hogy feladjam a legszebb álmom. Csak egy kis időt várjunk még.
- És, ha szépen kérlek ?!- nézett rá Péter esdeklő tekintettel.
Zsuzsi megilletődött.
- Ennyire szeretnéd ?!
Péter megvidámodott, mint aki tudja, közel a cél.
- Nagyon. Most, ebben az órában különösen. Nem tudom elmagyarázni fellengzős szavak nélkül, de erős belső késztetést érzek rá. Mintha egy belső hang azt mondaná: Ez a teremtés órája!
Zsuzsi rácsodálkozott. Pétertől szokatlan volt az ilyenféle lírikus beszéd.
- A teremtés órája?!- kérdezte nagyokat pislogva.
- Az egyetlen isteni képesség az emberben, melyet mennyei gyönyör kísér. Mert az, Zsuzsikám! Áthullámzik a lényünkön, s néhány pillanatra égbe röpít.
Zsuzsi ettől végleg összezavarodott.
- Ezt gyönyörűen mondtad, de szokatlan tőled...Tréfálsz velem ?- kérdezte gyanakodva.
- Ezzel soha!
- Akkor mi a magyarázata ? Ismerlek, kedves! Ok nélkül te nem mondanál ilyeneket.
Péter nagyot nevetett, s magához ölelte.
- Nem ?! Azt mondod ?! Jól mondod. Okom van rá. Komoly okom... Talán még sohasem kívántalak ilyen veszettül. És, ma mindent akarok. Szabadon mindent. Ma éjjel életre hívjuk a kistestvért, kicsi boldogságom. Mondd, hogy mit szeretnél, kislányt vagy kisfiút ?!
Zsuzsi látta, hogy komolyan beszél. Péter tekintete mély volt, s sötétlő, csalhatatlan jele a feltámadt vágynak.
- Kislányt szeretnék. - mondta boldog megadással, s átölelte a nyakát.
Petike ezekben a napokban mindössze négy hónapos volt.
X/C
Beköszöntött a tavasz, s Zsuzsi újra gyermeket várt. Nem titkolták. Zsuzsi a környezetüknek is emlegetni kezdte a nagy családot. Erzsi riadtan hallgatta. Elvira mosolyogva, mint aki hiszi is, nem is. Éva bepárásodott szemekkel nézett Zsuzsira, s azt mondta:
- Mintha magamat hallanám. Éppen így tervezgettem. Gyuri sem volt ellene, ebben is szépen összetalálkoztunk. Jött is egymásután három, és ki tudja, hány gyermekünk lett volna még, ha Gyurit nem veszi el tőlünk az Isten… Nagyon szerette a gyerekeket, nem félt a szegénységtől sem. Mindig azt mondta, bármilyen baj, gond ér bennünket, minket mindig meggyógyít, megvigasztal a gyermekkacaj. Istenem! Ha eszembe jut, sírni tudnék. Milyen szép álom volt! Mostanra hova jutottam ?! Legújabban már a nevetésük is nehezemre esik. Örökös lelkifurdalásom van miatta.
Zsuzsi aggódón nézett a barátnőjére.
- Valami bajod van, Évikém! Sápadtabb vagy, mint rendesen. Hirtelen fogytál is. Péterrel az este erről beszélgettünk. Lelkemre kötötte, hogy beszéljelek rá egy alapos kivizsgálásra. Legjobb volna befeküdnöd a kórházba pár napra, ott gyorsabban esnél túl rajta. A fogyás okát meg kell keresni.
- Tudom az okát. Amíg szegény anyósom élt, elvette az étvágyam a gyomorkavaró munka körülötte. Mindig sok savam volt. Hurutot kaphattam az étvágytalanságtól. Mostanában állandó émelygésem van, de fáj is a gyomrom. Néha elfog egy rettenetes görcs, valósággal összerántja a testem.
Zsuzsi ijedten mondta, hogy akkor mielőbb mozduljon, mert fekélye lehet. Azzal nem szabad viccelni. Éva boldogtalanul nézett rá.
- Akkor sem mehetek, Zsuzsi! Nem tudom hova tenni a gyerekeket. Elfelejtetted, hogy nekem senkim sincs, akire rábízhatnám őket ?!
Zsuzsi neheztelőn nézett rá.
- Tényleg úgy érzed, hogy senkid sincs?
Éva megölelte.
- Téged terheljelek? Itt van Petike, szíved alatt a másik baba. Három kisgyerekkel rengeteg munka van, nem bírnád, hiszen te is vékonyka vagy. Amúgy sem tehetném meg. Azt sem tudom eléggé megköszönni, amit eddig vállaltatok értünk.
- Te nem segítenél rajtam, ha én volnék a helyedben? – kérdezte Zsuzsi csendesen.
Éva szemét elfutották a könnyek.
- Dehogynem!... Jól van, bemegyek a kórházba.
Másnap elhozták a három Hegedűst, s Éva befeküdt kivizsgálásra Kékesi Feri osztályára. Zsuzsi nem látogatta mindjárt, lefoglalta a négy kisgyerek. Bár, Peti jó baba volt, kevés munkát adott, de magának nem volt még elég gyakorlata, így a munka kitöltötte egész napját. Az éjszakái sem voltak nyugodtak. Norbi, s Barbi kiságyát Péter régi szobájában helyezték el. A kis Bogi, s Peti a hálóban volt velük, de Zsuzsi óránként ugrott fel, s átszaladt a két nagyobbhoz, takargatta őket, nyugtalankodott miattuk.
Évát csak egy hét után látogatta meg. Megdöbbent. Rosszabbul nézett ki, mint a kivizsgálás előtt. Péter azzal magyarázta, hogy a vizsgálatok miatt nem ehet rendesen, s nyugtatta Zsuzsit, hogy rendbe jön majd hamarosan. Aztán eltelt egy újabb hét. Hiába faggatta Pétert, kitért azzal, hogy tartanak a vizsgálatok. A kicsik hiányolták édesanyjukat, Zsuzsi vitte volna be őket Évához. Ott volt Béla kocsija, mehettek volna, de Péter napról-napra halogatta, míg végül összevitáztak miatta.
Péter kénytelen volt kirukkolni az igazsággal, kínlódva mondta :
- Éva kívánsága, hogy ne vigyük be hozzá a gyerekeket. Most nem tud találkozni velük.
- Nem értem. Mi az, hogy nem tud találkozni velük ? Rosszabbul van ? - idegeskedett Zsuzsi.
Péter feje a mellére kókadt.
- Sokkal rosszabbul, Zsuzsikám.
Zsuzsit elfogta a pánik.
- Beszélj! Mi van vele? – kérdezte már könnyekkel, s Péter magához ölelte.
- Nagy baj van. Éva már nem jön haza többé a kórházból. Végső stádiumban van. – mondta vergődő lélekkel.
Zsuzsira iszonyú hatással volt. Sírva fakadt, rázta a zokogás. Péter nem tudta mivel vigasztalni. Maga is nehezen élte meg Éva állapotát. Magában már az is megrázó, ha az ember rádöbben, hogy el kell vesztenie jó barátját. Éva esetében hatványozódott, hiszen három kisgyermeke volt.
Zsuzsi érző lelke együtt fogta fel a bajt, az iszonyú bánatot. Évának itt kell hagyni árvaságra a gyermekeit Nem, ezt nem lehet elfogadni a sorstól. Zsuzsi az első percek után valamennyire összeszedte magát, s mint aki futna, rohanna máris, kapkodva mondta:
- Azonnal intézkednünk kell! El kell vinnünk Pestre, vagy bárhova, ahol többet tudnak, segíthetnek.
Péter komor arccal felelt.
- Hiába vinnénk bárhova is, Zsuzsikám... Contra vim mortis, non est medicamen!
„ Halál ellen nincs orvosság. „
Zsuzsi a fejét fogta.
- Az nem lehet!… A gyerekek!… Mi lesz velük?… Úristen, mi lesz velük?!
Péter színtelen hangon felelt.
- Intézetbe kerülnek. Éva már tisztába jött az állapotával. Gyötrődő lélekkel maga is intézetet emleget. Nincs más megoldás.
Zsuzsi tiltakozón rázta a fejét, mint aki képtelen tényként elfogadni, s azonnal látni akarta barátnőjét. Péter a lelkére kötötte, hogy erős legyen. Éva előtt tagadják az állapotát. Ne erősítse meg feltevésében, hiszen a remény meghosszabbítja az életet. Zsuzsi ígérte, de mikor beléptek a kórterembe, s Éva feléjük nyújtotta a kezét felzokogva, Zsuzsit elhagyta az ereje. Ráborult Évára, s együtt sírtak.
Évából szavakkal is kitört a bánat.
- Magam sorsa már nem érdekel, de a gyermekeimért reszketek. Egymástól elszakítva, szeretet nélkül fognak felnőni. Senkihez sem bújhatnak oda, ha fáj a kis szívük. Ezt nem engedheti meg az Isten!
Zsuzsi nem tudta vigasztalni. Maga is alig élt. Csak simogatta némán, s hullott a könnye. Látogatás után szédelegve ült be a kocsiba, s azt hajtogatta, hogy valamit tenni kell. Péter bánta már, hogy őszintén beszélt, de aztán belátta, hogy nem hallgathatott, hiszen náluk vannak a gyerekek. Zsuzsinak tudnia kell, hogy miképpen alakulnak a dolgok.
 X/D
 Ezen az estén idő előtt fektették le a gyermekeket. Erzsiék is bevonultak a szobájukba. Maguk kettesben leültek a konyhába. Zsuzsi beszélni akart Éváról, s Péter hamarosan még inkább megbánta az őszinteségét, mert Zsuzsi azt mondta :
- Nekünk kell megtalálnunk azt a megoldást, ami elfogadhatón rendezi a gyermekek sorsát, akkor Éva lelke is megnyugszik.
- Olyan megoldás nem létezik, életem! – sóhajtotta Péter
Zsuzsi tördelte az ujjait, s nefelejcskék szeme egész sötétkék lett, mikor kimondta az elhatározását.
- Vegyük magunkhoz mi a gyerekeket.
- Tessék?! – kérdezte Péter, s remélte, hogy csak rosszul hallotta.
- Vegyük magunkhoz őket. Úgyis több gyermeket szeretnénk. Hárommal kevesebbet szülök, és felneveljük őket a sajátjainkkal.
Péter felugrott, hajába túrt, s már kiabált.
- Nem tudod, hogy mit beszélsz!
- Nagyon is jól tudom, kedves! Ez a megoldás. Nem hagyom Évát ilyen rettenetes kínok között meghalni. A gyermekeket sem engedem intézetbe. Szeretjük őket, felelősek vagyunk értük. Ha a mieink lesznek, még jobban fogjuk szeretni. Néhány esztendő múlva már különbséget sem tudunk tenni saját gyerekeink, és a kis Hegedűsök között.
Péter erőt vett magán, hogy higgadtabban kezelhesse a dolgot, s csendesebben, de igen határozottan mondta:
- Életemben először mondok neked igazán nemet. Nem, Zsuzsikám! Nem vesszük magunkhoz őket, érted?! Nőj már fel, életem! Értsd meg, hogy nem lehet. Az én szívem is fáj értük. Fáj Éváért is, de akkor sem lehet. Meg kell értened, az ember bárhogy is szánja, nem vehet magához minden anyátlan-apátlan árvát még szeretetből sem. Nem, és nem!
Zsuzsi szeme könnybe lábadt, s neheztelőn kérdezte:
- Miért? Eddig hányat vettünk magunkhoz?
- Eztán sem fogunk! A saját gyerekeimet akarom felnevelni.
- Ne intézz el ennyivel, kedves... Gondoljuk át még egyszer, kérlek !
- Nem!
- Péter, Péterkém, édes kicsi kedvesem, könyörögve kérlek!
- Ne feszítsd a húrt, Zsuzsikám! Egyikünknek sincs szüksége a további gyűrődésre. Megmondtam, hogy nem!
Zsuzsi nagyon csendesen mondta:
- Ha igazán szeretsz, átgondolod.
Péter elvesztette maradék türelmét, s újra kiabált.
- Én gondoljam át?! Én?! Neked kell átgondolni, mert nem tudod, hogy mit kérsz. Más gyerekeiért dolgozzak ? Az ember a sajátjaiért küszködik, ha kell, de arra senki sem kötelezheti, hogy ugyanazt tegye meg mások gyermekéért is.
- Ezt éppen te mondod ?! Hányszor maradtál bent a kórházban munkaidőn túl mások gyermeke miatt ?! Hány éjszakát töltöttél el a betegágyak mellett ? Hány álmatlan éjszakád volt eddig miattuk ?
- Én a gyógyításukra tettem fel az életem, ami nem jelenti azt, hogy joggal várhatják el tőlem, hogy neveljem is fel őket!...- mondta keseregve.
- Nem mások, én kívánom tőled! Én kívánom, mert szeretem ezt a három kisgyermeket, és nem engedem ilyen szomorú sorsra jutni őket. És, szeretem Évát, a barátom. Akit az ember szeret, azt nem engedheti ilyen iszonyú lelki kínok között meghalni.
Zsuzsi ezúttal nem sírt. Pétert megrendítette a határozottsága, s újra csendesebben beszélt.
- Figyelj rám, életem!… Nem maradnak magukra a gyerekek. Figyelemmel kísérjük a sorsukat. Látogatjuk őket. Időnként elhozzuk. Meglátod, ha elmondjuk Évának szépen, becsülettel, a lelke megnyugszik.
Zsuzsi megbántott hangon felelt.
- Te megnyugodnál, ha Petikének valaki ilyen sorsot szánna ?
Péter újra ideges lett.
- Most nem Petiről van szó!
- Nem, hála istennek! Ezért beszélsz ilyen könnyedén róla.
- Tévedsz, ha azt hiszed, hogy így van. Ez az este nekem se örömünnep. Jól tudom, hogy szenvedsz, engem ez gyötör. Érző kicsi szíved harcol értük. Én már tudom, hogy hiába, mert nincs olyan, hogy meggondoljam magam. Egyikünknek erősnek kell lenni. Megmondtam, a saját gyermekeimre akarom elkölteni a verejtékem bérét.
- Akkor is, ha ez a három kisgyerek a szívem kívánsága? – kérdezte Zsuzsi nagyon csendesen.
- Akkor is! – felelte Péter ingerülten.
Hallgattak egy kis ideig, aztán Zsuzsi ráemelte szemeit, hangja furcsa volt, szinte számon kérő.
- Emlékszel, hogy mit fogadtál nekem Budán? Emlékszel az esküdre?
Péter meghökkent.
- Az eskümre?! Mármint az oltár előtt tett eskümre?!
- Nem, kedves! Arra az esküdre, amit házasságkötésünk másnapján tettél. Azon az éjszakán, mikor könnyekkel öleltük egymást.
- Ja, igen..., emlékszem… - mondta Péter fahangon.
- Mit fogadtunk meg akkor egymásnak?
- Szó szerint? Csak nem kívánod, hogy felidézzem szavainkat szó szerint?!
- Vagyis, nem emlékszel… Nem emlékszel, kedves, pedig az a közös életünk programja volt. Megfogadtuk egymásnak, hogy a szívünkből jövő kívánság lesz a legfontosabb. Semmit sem helyezünk elé. Emlékezz csak vissza, a viszont esküvést természetben kérted. Akkor, és mindörökké.
Péter vitatkozón mondta :
- Ez annyira tág fogalom! Szinte definiálhatatlan. Ilyen alapon bármivel elő lehet állni.
- Kedves, most mellébeszélsz! Te pontosan tudod, hogy én mit értek alatta. Tudod, hogy úgy szeretnék élni, hogy szeretetből, becsületből megtehessem mindazt, amit tenni szeretnék. Még akkor is, ha az anyagilag hátrányos, vagy más lemondással jár. Megígérted, hogy így élünk majd. Megfogadtad nekem, Péter!
Péter kényszeredetten felelt.
- Rendben van! Elismerem, köt az a fogadalom, de kénytelen vagyok utólag hozzátenni: csak a józan ész határain belül!
Zsuzsi két tenyerébe temette arcát, megrázkódtak a vállai. Aztán erőt vett magán, Péterre nézett, s fájdalommal mondta:
- Nem tudod, hogy mit mondtál… Isten óvjon meg mindkettőnket attól, hogy ismerjük az egymás iránti szeretetünk határát.
- Zsuzsikám fatálisan félreérted. Egyébként, eddig is megtehetted, amit szeretetből, becsületből tenni akartál. Gondolj arra a segítségre, amit Éva kapott. Segíthettél belátásod szerint. Nem számolgattam, hogy mibe kerül nekünk.
- Példáim nekem is vannak. Az volt a kívánságod, hogy érjük be hálapénz nélkül, bármilyen nehezen is élünk. Elfogadtam, s támogatlak benne. Ahogy azt is tudomásul veszem, ha órákkal később érsz haza a kórházból, vagy bent töltöd az éjszakát, mert szükségesnek látod. Mindezt elfogadtam, noha nem fizetnek meg érte. Elfogadtam, és nem számolgattam, pedig gondokkal élünk. Elfogadtam, mert tudom, ez a szíved kívánsága, és az minden pénznél fontosabb...Most én is hasonló hozzáállást kérek tőled, kedves!
- Sokkal többet kérsz, édes életem! Nagyságrendekkel többet. Amit én teszek, az a józan ész határain belül marad. Amit te akarsz, az túlmegy rajta. Ezért kell rá határozott nemet mondanom.
- Vagyis, itt húzod meg a határt...Mintha azt mondanád : ennyire szeretlek, ennyit várhatsz tőlem, többet nem. Így van, kedves ?
- Őrültség!
- Pedig így van, és ebbe nem tudok belenyugodni. Tisztáznunk kell újra, hogy melyikünk hogy akar élni. Nem szeretnék egy napon arra ébredni, hogy legszebb álmainkat a nagy családról, megfontolás tárgyává teszed.
- Zsuzsikám!
-Ne háborogj, kedves, mert innen egyen út vezet odáig a józan ész jegyében. Gondold át még egyszer, de most már komolyan, hogy akarsz-e, tudsz-e velem olyan életet élni, amiben csak és kizárólag a szeretet dominál. Akarod-e, tudod-e vállalni a vele járó áldozatokat is akár, a lemondást, a nélkülözést is, ha kell.
Péter feljajdult.
- Megijesztesz, Zsuzsikám!… Gyere ide, gyere a karomba, kicsi életem, gyere!
Zsuzsi nem mozdult, helyette lassan ingatta a fejét.
- Nem lehet, kedves… Nem tudom, hogy ott van-e még a helyem… Nem tudom, hogy társam leszel-e abban, amit kérek… Először gondold át! Most már tudod, hogy mire kell választ adnod. Hagyok időt arra, hogy átgondold, mert a válaszodnak az egész további életünkről kell szólnia.
Péter megindult felé.
- Életem, kicsi boldogságom, halálra rémítesz!
Zsuzsi hátrált.
- Ne gyere, kedves! - mondta könnyekkel – Először döntened kell, mert én így nem tudok élni… Gondold át, és dönts!
Péter nem mert közelebb menni, csak a két karját nyújtotta felé vergődőn.
- Miről, életem, hiszen szeretlek ?! Te vagy a legfontosabb az életemben. Mit az életemben, az életemnél is fontosabb vagy, miről döntsek még?!
- Újra mondom: a szívem szerint szeretnék élni. Szeretném megtenni azt, amit mindennél fontosabbnak tartok.
- Rendben van, értem.
- Nem érted, mert megvontad a határt. Nem akarod megérteni, hogy nem hagyhatom veszni azokat, akiket szeretek. Nem akarsz segíteni abban, hogy megmentsem őket !- sírt fel Zsuzsi felcsukló zokogással, s kiszaladt a konyhából.
Péter megdöbbenve állt a konyha közepén. Hallotta, hogy Zsuzsi jön-megy a háló, s régi szobája között. Neszekből kivette, hogy átvitte a kicsiket a régi szobájába a nagyobbak mellé. Biztos volt benne, hogy ott tölti majd az éjszakát. Magára hagyta, hogy gondolkodhasson.
Feljajdult, s az ablakhoz fordult. Megtámasztotta két karját az ablak két oldalán, úgy állt felemelt karokkal, szétvetett lábakkal, mint aki kivégző osztag golyóira vár. Úgy is érezte magát. Tudta, Zsuzsi is a poklot éli át ezekben az órákban. Éva, s a gyermekek sorsa, fájdalma iszonyú súllyal nehezedik rá. Kigondolt valami gyönyörűt, ami nem más, mint a melegszívű, drága kis angyal vágyakozása egy tisztább világ után, de az élet közben egészen másról szól.
Hogy magyarázza meg neki, hogy az ember nem mellőzheti a józan észt, mikor lélektelen, zord közegben él, ahol farkastörvények uralkodnak. Ha belemenne, hogy érzelmi alapon döntsenek, abba egyezne bele, hogy csukott szemmel, de végtelen bizodalommal menjenek előre, aztán lesz, ami lesz... Nem ezen kell gondolkodnia. A világ olyan, amilyen. Ezt a helyzetet kell megoldania. De hogyan ? Isten, hogyan ?! Hogyan?
Elfordult az ablaktól, idegesen sétálni kezdett a konyhában, s megpróbált a lényegre koncentrálni: Zsuzsi magukhoz akarja venni a kis Hegedűsöket. Ha igazat ad neki, s elhiszi, hogy idővel annyira megszeretné őket, ahogy Petit szereti, arról képtelen megfeledkezni, hogy milyen terhet vállalnak fel velük. Van már egy gyermekük, hamarosan itt lesz a második. Három kisgyerekkel ötre szaporodna a létszám. Öt gyereket kellene eltartaniuk kevés jövedelemből. Ötöt! Ez képtelenség!
Hirtelen megtorpant, s maga elé bámult. Rádöbbent, hogy valójában a nagy család létét sem gondolta át eddig. Zsuzsi gyönyörű elképzelése megfogta, s meghatotta, de sohasem gondolt bele komolyan. Arra is ráébredt, hogy Zsuzsi átlátott rajta. Ezért kényszeríti arra, hogy gondolja át újra az életüket, mert megérezte, hogy szavai mögött nincs valós, megalapozott szándék.
Be kell látnia, hogy Zsuzsinak igaza van. Talán egy nap valóban megfontolás tárgyává tenné a nagy család tervét is. Most mitévő legyen ? Mit mondjon Zsuzsinak azon kívül, hogy nem tud nélküle élni. Vallja be, hogy belőle hiányzik ahhoz az áldozatos élethez az erő, az akarat, és elhivatottság ?!... Itt álljon meg! Valóban hiányzik ? Nem tudja, de nem is ez a kérdés. A kérdés az, hogy elvesztheti-e Zsuzsit, ha továbbra is ragaszkodik a maga álláspontjához. Még sohasem látta ennyire boldogtalannak. Olyan eltökélt volt, mintha az élete függne ettől a dologtól.
Fejéhez kapott. Úristen, elvesztheti! Elvesztheti, mert ez nem gyerekes, naiv vágyakozás, hanem lélekben született komoly elhatározás. Zsuzsi az álmaira tette fel az életét. Nagy családban akar élni, s felvállal minden áldozatot azokért, akiket szeret. Ha ebben nem lesz társa, akkor elveszti, biztosan elveszti.
Már nem volt miről gondolkodnia. Rohant. Ember ilyen életbevágó kérdésben, ennyi határozott ellenállás után, ilyen gyorsan még nem döntött.
 X/E
 Megkocogtatta régi szobája ajtaját. Zsuzsi kinyitotta az ajtót, arca könnyben fürdött. Egymás szemébe néztek, aztán összeborultak hangtalan. Zsuzsi belesimult a karjaiba, úgy tudott simulni, olyan odaadó, gyengéd, mégis vihart okozó simulással, hogy Péter felnyögött, magához szorította, majdnem kiszorította belőle a lelket. Érezte, határozottan érezte, hogy nincs olyan akadály, amit Zsuzsi közelségében ne tudna legyőzni.
Zsuzsi finoman kibontakozott az öleléséből, megfogta kezét, s odavezette az alvó gyermekekhez. Egymást átkarolva nézték őket. Norbi kedves kis arcát, ahogy álmában meg-megrebbennek sötét pillái, talán nyugtalan. Csücsörítő kicsi száján úgy fújta ki a levegőt, mint egy kicsi gőzmozdony. Zsuzsi kisimította homlokából izzadt hajszálait, s Barbi fölé hajoltak. A kislány oldalt feküdt, álmában magához ölelte kispárnáját. Egyik befont copfja szabadon felfelé kunkorodott, a másik copf, mint egy durva csomó, az arca alá gyűrődött. Zsuzsi nem bontotta ki a haját lefektetéskor. Most lágy kezekkel, óvatos mozdulatokkal megtette, s simogatón, nyugtatón megérintette a kislány arcát. Barbi elmosolyodott álmában. Bogi az ujját szopta nagy igyekezettel, hangosan cumizott. Zsuzsi nyúlt az odakészített teás cumisüvegért, kicserélte az ujjával néhány pillanatra. Bogi nagyokat nyelt, aztán már nem kellett az ujja, csendesen aludt tovább. Peti is úgy aludt, mint a tej. Bogival egymás mellett feküdtek a rácsos kiságyban, mindkét gyermek nyugodt alvó volt.
Összeborultak néhány pillanatra. Zsuzsi semmit sem kérdezett, Péter is hallgatott, de mindketten tudták, a körülöttük szuszogó gyermekek már az övéik. Együtt mentek ki a szobából. Zsuzsi halkan betette az ajtót, s ugyanígy mondta:
- Szeretnék még valamit kérni. Ne várjunk reggelig, menjünk be most Évához. Minden perc, amit gyermekei sorsa miatt szenvedve átél, maga a pokol.
Péter az órájára nézett, s rekedten mondta:
- Fél kettő van, életem… Jó, menjünk.
Zsuzsi bekopogtatott Erzsiékhez. Anyósa magára kapott pongyolában lépett ki, s álmos szemekkel hallgatta őket. Látszott rajta, nemigen érti, miért kell az éjszaka kellős közepén gyerekpásztorrá válnia. Nem mondták meg az igazi okot. Csak annyit mondtak, hogy Évához azonnal be kell menniük. A kórház portása is rájuk csodálkozott. Nem Péter miatt lepődött meg, máskor is járt bent éjszaka, ha kritikus betege volt, inkább Zsuzsi megjelenése lepte meg, s talán gondolta, hogy álmatlanságban szenved. Kapunyitás közben megkérdezte :
- A doktorné asszony se tud aludni ?!
Motyogtak valamit, s rohantak fel az épületbe. Vitték a vigasztalást. Éva egymaga volt a négyágyas szobában. Feje felett égett a kis villany, magas párnán feküdt mozdulatlanul, s amint megjelentek az ajtóban, felült hirtelen. Úgy nézett rájuk, mint aki jelenést lát. Feléjük nyújtotta sovány kezeit, s szinte önkívületben sírta :
- Zsuzsi!...Péter!...Ne engedjétek bántani a gyermekeimet!
Zsuzsi az ágyhoz rohant, Évát magához ölelte, s sírva hadarta:
- Ne félj, nem engedjük! Azért vagyunk itt.
Mikor megnyugtatták kicsit, Zsuzsi szép komolysággal elmondta döntésüket. Éva zihálva belekapaszkodott, s olyan erővel szorította közben, hogy Zsuzsi megdöbbent az erején. Péter higgadtan, nyugodtan fejtette le Zsuzsiról Éva karjait, visszafektette párnájára, s mosolyogva hajolt fölé.
- Most aztán tessék minden erődet a gyógyulásra fordítani, mert elsősorban rád van szükségük. Meggyógyulsz, ha erős akarattal erre törekszel. Elhiszed nekem ?
Éva nem a kérdésre felelt. Számára egy pillanatig sem volt már kétséges, hogy gyógyíthatatlan beteg, s közel a vég.
- Van Isten! - suttogta áhítattal, mint aki visszavonhatatlan bizonyítékot kapott.
- Van, Évikém!- mondta Zsuzsi könnyekkel, az ágya szélén ülve fogta a csonttá soványodott kezét – Segített bennünket az elhatározásig. Ha muszáj, felneveljük őket szeretetben, abban biztos lehetsz.
Megdöbbentő pillanat következett. Éva a szájához emelte Zsuzsi kezét, s csókjaival borította. Milyen iszonyú lehetett az anya fájdalma, ha háláját csak így tudta kifejezni! Aztán mégis összeszedte magát, szavakkal is mondta, hangja megtört volt.
-Káromoltam Istent, pörbe szálltam vele, mert lelki szemeimmel láttam a gyermekeimet rongyosan, éhesen, fázva... Mégis megsegített!... Általatok segített meg! ... Nagyon szeretlek benneteket!
Fájdalmas pillanatok voltak, mégis felemelők. Látni a haldokló arcán a megnyugvást, amit maguk hoztak, csodálatos érzés volt. Rövid ideig még nála maradtak. Megbeszélték, hogy írásba adja a hozzájárulását. Éva reszketve mondta, reggel mindjárt intézzék el. Ha Isten előbb szólítaná el, nehogy belekössön a gyámügy. Nyugtatták, hogy Péter intézkedni fog. Van mód arra, hogy betegágyban végrendelkezzen. Kékesi Feri a segítségükre lesz benne. Azzal búcsúztak, hogy másnap beviszik hozzá a gyermekeket. Most már vihették, volt ereje újra látni őket.