Asszonysorsok. Megjelent regényeim blog változata

X/A
         Zsuzsi végigkísérte Éva haldoklását. Péter tiltakozása ellenére naponta látogatta, pedig láthatóan megviselték a történések. Nemcsak sápadtsága, vagy mindig meglévő szomorúsága árulkodott, hanem külső megjelenésében is változott. Tudott már egyszerűen is öltözködni. Eltette habos, fodros kismamaruháit, s állapotának megfelelő nadrágot, bő pólókat viselt. Ilyen puritán módon ment be a kórházba is. Kedvesen bájos hajviseletét is elhagyta. Egyszerű, sima módon fogta össze hátul a haját, mint akit többé nem érdekelnek a világ hívságai. Bár, a szép hajzuhatag így sem volt hétköznapi hajviselet, de Zsuzsi lelkiállapotára jellemző módon tükör nélkül, gyors mozdulatokkal intézte el.
Aztán csendes bánattal tette a dolgát. Szomorú napok voltak ezek, s közben át kellett élniük az elhatározásuk okozta vihart is. Szinte órák alatt elterjedt a híre, hogy Kerekes doktorék örökbe fogadják a szerencsétlen asszony gyermekeit. Elvira előbb tudta meg, mint Erzsiék. Jellemző volt rá, hogy mindjárt reggel megjelent náluk. Péter éppen munkába készülődött. Elvira először vele akart beszélni. Erzsi fogadta, s sajnálkozón mondta, hogy Péter a fürdőszobában tartózkodik. Elvira végig sem hallgatta, berontott a fürdőszobába. Péter azt sem tudta, hogy lépjen ki a kádból. Kapkodott a törülközője után, miközben Elvira úgy nézett rá, mint számon kérő Nemezis, s köszönés helyett nekitámadt. Hangja korbácsként csattogott.
- Normális vagy te?! Esküszöm, hogy nem vagy normális! Nem tudtál hazudni Zsuzsinak, muszáj volt kipakolnod idő előtt?! Te, akinek ebben gyakorlata van?! Milyen orvos vagy te, és milyen ember, milyen férj, a szentségedet?! Vagy talán nem tudtad, hogy miképpen fog reagálni ? Minden hülye tudná, aki csak ismeri, de te nem tudtad. Most aztán jól néztek ki!
Péter dühében odavágta a törülközőt, felrángatta magára az alsónadrágját, miközben rendreutasító hangon tiltakozott. Először, mióta ismerik egymást.
- Beszélni könnyű, hogy ne mondjak prédikálást. Ha az embernek választania kell sorsdöntő pillanatokban igen, vagy nem között, kicsit másképp néz ki a dolog. Ez az igen, vagy nem, egyáltalán nem arról szólt, hogy elvállaljuk-e a Hegedűsöket. Hanem arról, hogy kettőnk közös életével mi lesz. Abba pedig nem engedek beleszólást senkinek. Ezt tessék tudomásul venni!
Elvira meghökkent.
- Na, de ha nem beszélsz… - próbált vitatkozni.
Péter legyintett.
- Ugyan! Akkor néhány nap múlva maga is rájön, és ott vagyunk, ahol most. Ha meggondolom, még hálás is lehetek az eszemnek, hogy nem hallgattam. Ha nem beszélek, a gyerekeket akkor is magunkhoz kellett volna venni. Erre az éjjel kétségtelen bizonyítékot kaptam. Viszont hallgatásommal  Zsuzsi szemében elkövettem volna egy jóvátehetetlen bűnt. Ha Éva iszonyú lelki kínok között hal meg, Zsuzsi sohasem tudta volna nekem megbocsátani. Soha!
Becsületére a főorvos asszonynak, rábólintott.
- Látod, ez meglehet. Szóval, akkor örökbe fogadjátok őket.
- Valami olyasmi. Majd papussal megbeszéljük. Jó volna olyan jogi formát találni, hogy ne kényszerüljünk hazudozásra.
Elvira indult, s rászólt még.
- Igyekezz, elkésel!
Péter magában cifrán káromkodott. Elvira aztán beszélt Zsuzsival is, de már egészen más hangon.
-Gyere, kismacska! Kísérj ki...– ölelte át a vállát, miközben folytatta- Hallom, megnyugtattátok Évát… Benéztem hozzá, derűsen fogadott.
- Hála istennek! Ma bevisszük hozzá a gyerekeket. Péter nem akarja, hogy én is bemenjek, mert Éva búcsúzni fog a kicsiktől. De szeretnék ott lenni mégis. Szükség lehet rám, ha Éva összeroppanna.
- Fogadj szót Péternek, ne gyere be. Nem kismamának való látvány az ilyesmi. Még az olyan dromedárt is megviseli majd, mint amilyen én vagyok.
- Te is ott leszel ?
- Helyetted. Most döntöttem el. A végrendeletnél is ott leszek. Éva az előbb kért fel tanúnak. Majd Ferivel elkészítjük, mert Péter nem vehet részt benne. Aztán Feri hitelesíti előírás szerint. Az osztályvezető főorvos feladata...- mondta a kiskapuhoz érve, s megölelte Zsuzsit, hangja megilletődöttségről árulkodott- Isten adjon elég erőt a gyerekek felneveléséhez, kismacska!
- Köszönjük, drága vagy! - mondta Zsuzsi, s melegen nézett rá, noha sejtette, hogy eredetileg mi hozta a házba ezen a korai órán.
Hátra voltak még Erzsiék. Péterrel megbeszélték, hogy anyjáéknak közösen mondják el. Majd leülnek velük, s szépen megértetik a döntés lényegét. Délutánra tervezték, de Elvira látogatása, s a fürdőszobából kiszűrődő hangok Erzsiben felkeltették a gyanút.
Régi szokása szerint elállta Péter útját csípőre tett kézzel.
- Már megint valami őrültséget terveztek?! - kérdezte megfeledkezve arról, hogy legutóbbi "őrültségét" már sokszor megköszönte Istennek.
Péter kapott rajta, s azonnal emlékeztette rá.
- Csak annyiban, mint annak idején, mikor Zsuzsit feleségül vettem. Emlékeztetlek rá, hogy azt is így ítélted meg, s fellázadtál Zsuzsi ellen. Ma már nem bánod, igaz ?! Ebből az őrültségünkből is lehet még örömöd, édesanyám!
- Hát ti nem vagytok normálisak! – kiáltotta Erzsi, s már rohant, az előszobából kiabálta – Bélám! … Hallod ezt, Bélám?! Ezek a gyerekek megőrültek. Hallod, mit akarnak ?!
Péter átfogta Zsuzsi vállát nyugtatón.
- Nem lesz semmi baj, csak ne vitatkozz vele. Majd leülünk velük délután, de most rohanok, mert anyánk képes leszidni annak ellenére, hogy feltartott. Intéznem kell a végrendelet dolgát is, kezdés előtt beszélek Ferivel...- mondta, s elrohant valóban.
Zsuzsi szót fogadott Péternek, bár nem volt könnyű elviselni Erzsi háborgását. Bélánál nem talált kellő pártfogásra, így jött-ment a házban feldúlva, s sírva mondta a magáét. Béláról is leszedte a keresztvizet, nem törődve azzal, ki hallja, ki sem. Fejére olvasta, hogy ficánkolni tud, mikor ölelni akarja, de bezzeg, ha sarkára kellene állni, hallgat, mint a sült hal.
Erzsi az unokájának is panaszkodott. Zsuzsi kivitte Petikét a többiek közül. Korábban szokott ébredni, nem akarta, hogy felsírja őket. Megszoptatta, aztán babakocsiban kitette az udvarra, hogy cirógassa a tiszta reggeli napsugár.
Erzsi kiment Petihez, a tilalom ellenére dacosan tologatta, miközben kesergett.
- Unokám, te sem tudod, hogy hova születtél.  Másnak nincsenek ilyen eszement szülei, hogy a nyakára hozzanak egy egész szakajtó gyereket. Ezek nem normálisak. Én mondom neked, kisfiam, hogy nem normálisak!
Zsuzsi örült, hogy Peti még nem érti a korholó szavakat, s nyugtalankodott, hogy azok előtt mit mond majd, akik többé-kevésbé megértik. Nem volt oka az aggodalomra. A kis Hegedűsök előtt Erzsi fegyelmezte magát. Jó szíve is megmutatkozott. A reggeliző, asztal körül ülő, vidáman hancúrozó gyermekeket sorra ölelgette, s sírva biztosította mindet, hogy rájuk nem haragszik. A gyermekek semmit sem értettek a dologból, csak Zsuzsi szeme párásodott be, s erős késztetést érzett arra, hogy anyósát megölelje. Nem járt jól vele. Ahogy megtette, Erzsiből kitört a bánat, sírva kiabálta :
- Nem tudod, hogy mit vállaltatok! Mindjárt itt van a legkisebb is. Öt gyerekkel akarsz küszködni a te korodban?! Bele fogsz bolondulni. Nekem csak három volt, három kicsi egymásután, és majdnem megbolondultam velük. Neked egyszerre lesz öt kicsi, fogalmad sincs arról, ez mit jelent. Nem beszélve a többi gondról. Miből fogjátok etetni, ruházni, iskoláztatni őket... Jaj, nekem, mi lesz itt?!... Mi lesz velünk, teremtő Istenem?!
Zsuzsi őszinte emberke volt.
- Sejtem, hogy sok munkát adnak. De, ha anyuka továbbra is vállalja a főzést, valahogy majd elboldogulok.
- Na, persze! - csattant Erzsi hangja mindjárt – Ahogy papusnak megmondtam. Tudtam én előre, hogy holtam napjáig a nyakamba szakad a konyha.
Zsuzsi ügyes volt. Rámosolygott nyíltszívűn az anyósára.
- A konyhát akkor sem vállalnám, ha csak két gyerekem volna. Nem tudok úgy főzni, mint anyuka.
- Ugyan már! – felelte Erzsi bizonytalan hangon – Tanultál tőlem is.
- De sehol sem vagyok anyuka mellett! – vágta rá Zsuzsi, s ezzel kihúzta a baj méregfogát.
Erzsi fontossága tudatában aztán békülékenyebb hangot ütött meg, de a sírdogálást nem hagyta abba. Péter délután leült velük. Bélával nem volt gondja. Előtte az előszobában már váltottak néhány szót. Béla ezúttal is megértéssel fogadta a döntésüket. Anyjával nehéz dolga volt. Nem tudta megnyugtatni. Bármit mondott, anyja azt hajtogatta, hogy éhen halnak, az lesz a vége.
Később Zsuzsival megtárgyalták környezetük reakcióját, Péter kis megilletődéssel mondta:
- Feri barátom előtt le a kalappal! Megszorította a kezem, s azt mondta, büszke arra, hogy barátjának mondhat. Készségesen működött közre a végrendeletnél is.
- És Füredi Laci?
- Tőle nem várható pátosz. Először csak annyit mondott, hogy ránk tartozik a döntés. Aztán megkérdezte, ugye tőled származik a kezdeményezés.
Zsuzsi halkan felnevetett.
- Azt nem mondta, hogy nagy hála istent mondott magában, hogy nem neki kellett teljesíteni?!
- Nem hiszem, hogy eszébe jutott ilyesmi. Még mindig boldogan cserélne velem.
Zsuzsi kedvesen megkócolta a haját, s megkérdezte, a többiek hogy nyilatkoztak. Péter sóhajtott.
- Nem jól! Egyedül Kovácsné, Erzsike értette meg a döntésünk lényegét. Nem csak jó orvosírnok, emberséges ember is. A többiek általában úgy kezdték a mondandójukat, hogy átgondoltuk-e alaposan. Aztán finoman fejtegették helytelenítő véleményüket. Nem rovom fel senkinek sem, hiszen magam is ellene voltam sokáig.
- Az a fontos, hogy végül megértetted, hogy mit kell tennünk… – mondta Zsuzsi nagyon csendesen, s rákérdezett Évára. Hogy van, megnyugodott-e valóban.
Péter szomorkás mosollyal felelt.
- Szinte feléledt. Nevetgél. Jó étvággyal evett. Várja a gyerekeket délután. Meghatja az embert a változás. Ebből is látható, hogy a maga sorsa helyett mennyire reszketett a kicsikért. Pedig szegénynek a maga sorsát sem lehet könnyű megélni.
- A testi fájdalomnál a lélek szenvedése rettenetesebb! - sóhajtotta Zsuzsi, aztán tűnődő hangon folytatta - Tudod, kis kedvesem, töprengtem azóta is, és egyre biztosabb vagyok abban, hogy ez az elhatározásunk lesz életünk egyik legszebb cselekedete. Hálás vagyok a sorsnak, hogy Éva fájó könnyeit letörölhettük. Megelőzhetjük az újabbakat a kicsik szemében. Ha sikerül szépen felnevelnünk őket, elmondhatjuk majd, nem éltünk hiába.
- Az biztos, hogy most segítettünk. Isten talán bennünket is megsegít majd ...- mondta Péter szokatlanul csendesen, s Zsuzsit magához ölelte.
Éva még két hétig élt. Csendesen ment el, álmában érte a halál. Fiat voluntas tua !- mondja a latin.
Legyen meg a Te akaratod !
 X/B
 Éva temetése után egy héttel Kékesi Feriék családostól meglátogatták Péteréket a késő délutáni órákban. Bejelentés nélkül állítottak be. Péter lepődött meg a legjobban. Ferivel előtte kevéssel köszöntek el egymástól a kórház parkolójában, barátja egyetlen szóval sem említette, hogy készülnek hozzájuk. Amint leültek, a főorvos magyarázatot adott rá.
- Ilikém azzal fogadott, hogy kerekedjünk fel, látogassunk meg benneteket. Kellemesen érintett a dolog, mondtam is mindjárt, hogy akkor nosza!
- Jól tettétek. Nekünk is kellemes meglepetést szereztetek! – felelte Péter, s hozta a konyakot.
Feri ilyenkor elfogadta, Ili vezetett helyette. A csinos doktornőről tudott volt, hogy sohasem fogyaszt alkoholt. Zsuzsi is örült, noha sejtette, hogy részvétlátogatásra jöttek, s Évát emlegetni még nagyon fájdalmas volt. Aztán kiderült, hogy inkább baráti látogatásról van szó, bár Kékesiné első szavaival megemlékezett Éváról is. Zsuzsinak mondta :
- Bennünket is megrendített a barátnőd halála. Ha felkavaró a látogatásunk, ne neheztelj érte. Őszintén megmondom, nem tudtam tovább várni. Valamiféle belső késztetésre mielőbb szerettem volna találkozni veled. Talán a lelkiismeretem. Nyíltan, egyenesen bocsánatot kérek tőled, Zsuzsi!
- Ne hozz zavarba… - tiltakozott Zsuzsi.
- Én vagyok zavarban. Messziről rosszul ítéltelek meg. Azt hittem, hidegen hagy mások gondja, bánata.
Zsuzsi is zavarban volt, nyugtalanul nevetett.
- Ezt valóban rosszul gondoltad.
- Most már tudom. Mikor Feri elmondta, hogy Péterrel milyen harcot vívtál ellenkezése miatt, ami részéről teljesen normális viselkedés volt, rádöbbentem, hogy téged illetően milyen nagyot tévedtem. Csodálatos teremtés vagy! Ilyen áldozatra csak nagyon kevesen lennének képesek. Nem érted be a barátnőd megnyugtatásával. Ténylegesen is akarod ezeket a gyermekeket. Nem engeded árvaságra jutni őket. Nem tudom könnyek nélkül folytatni… - mondta, s kereste a zsebkendőjét.
- Péter nélkül nehéz lett volna megmenteni őket … - felelte Zsuzsi halkan, mint aki lélekben átéli újra a küzdelmes órákat – Örökké szeretni fogom azért is, hogy felül tudott emelkedni a realitáson, és belépett az én világomba.
- Sejtem, mit értesz alatta, hiszen tetteink beszélnek helyettünk is.
Zsuzsi kezdett megnyugodni. Régi tapasztalatai rosszak voltak, így a változás igen kellemesen érintette. Főképpen, hogy ezzel közelebb került hozzá Ili, s reménykedhetett már abban, hogy családostól is barátkozhatnak majd.
Tudta róluk, hogy mindkettőjüknek szomorú gyermekkora volt. Intézetben nevelkedtek, majd közös nevelőszülőkhöz kerültek. Megismerkedésükből korai szerelem lett, maradandó, s ragaszkodó. Ahogy tudták, segítették egymást. Feri éveken át vagonokat rakott ki, újságot árult, hogy mindketten tanulhassanak.  Keserű tréfálkozással szokta mondani, még szenes ember is volt. Mikor lekerültek Révházára, Elviránál laktak egy vendégágyon. Lacika születése után albérletbe mentek, míg megvehették a kis parasztházat.
Ili nyugtalanul mozdult.
- Valamit szeretnék még elmondani… Petike születésekor nehezemre esett bemenni hozzád. Első látogatásunk után, azon az estén eljött hozzánk Péter, és Elvira. Mindketten rólad beszéltek, de nem hittem nekik. Azt gondoltam, elfogultak. Kedvükért beleegyeztem, hogy másnap meglátogassalak a gyerekekkel. De látogatásunk valójában nem neked szólt, hanem kedves barátságuknak. Utólag ezért is bocsánatot szeretnék kérni.
Zsuzsi kezdte kényelmetlenül érezni magát, s felállt hirtelen.
- Gyerünk be a gyerekekhez! Nézzük meg, hogy barátkozott össze a sok kis lurkó… - mondta kedvesen, és örült, hogy mehet.
Erzsi vigyázott a gyermekekre Péter régi szobájában. Péter bevitte hozzájuk a négy Kékesit is, amint megérkeztek. Maguk a hálóban ültek le négyesben. A férfiak különbeszélgetésben voltak, elmélyültek éppen valami orvosi témában, s nem tartóztatták őket. Amint Zsuzsiék kimentek a szobából, vidáman felnevettek, s jókedvű barátok módjára összecsapták a tenyerüket.
Péter régi szobájában nagy volt a felfordulás. A két kisebbet kivéve hangosan játszottak a gyerekek. Petike a kiságyában volt, Bogi bemászott hozzá. Félénk kislány volt, a kisbaba társaságában nagyobb biztonságban érezte magát, aztán a rácsokhoz nyomta arcát, s úgy figyelte a többieket. Hegedűsök már összebarátkoztak a Kékesiekkel. Barbi az ikerkislányokat fésülte, hol egyiket, hol másikat. Erzsi fésűje minduntalan elakadt a gyűrűs hajukban. Barbi aggódva tudakolta, nem húzza-e hajukat a fésű. Az ikrek még nem tudtak rendesen beszélni, de tetszett nekik a játék. Tiltakozva gügyögtek, ha abbahagyta. A három kisfiú indiánosdit játszott. Akkor éppen a szőnyeg közepén birkózott Kékesi Lacika és Hegedűs Norbi. Egy tollas fejdísz volt a tét. Tomi bíráskodott, fején a kérdéses tolldísszel. A birkózók körül futkározott kipirult arccal, beleélve magát szerepébe, s egy sípot fújt egyfolytában.
Erzsi befogta a fülét, s megörült Zsuzsiéknak. Sietve mondta, éppen sürgős intézni valója van, s magukra hagyta őket. Kékesiné nem ismerte a kis árvákat, most könnyes szemmel nézte őket, s így is mondta :
- Istenem! Éppen akkorák, mint a mieink. Iszonytató árvaságra jutni ebben a korban. Én tudom, Zsuzsi! Éppen ilyen kicsi voltam, mikor magamra maradtam a világban.
Zsuzsi finoman elmosolyodott.
- Én is tudom, Ili! Nekem is hasonló sors jutott. Négyévesen maradtam árva. Nagynénémhez kerültem. Nem szeretett. Nekem is szomorú gyermekkorom volt.
Kékesiné lehajtotta fejét, hallgatott kicsit, aztán nagyon csendesen mondta :
- Ezt nem tudtam. Akkor már mindent értek. Rendkívüli dolgot tettetek, és nem véletlenül. Megvolt a mélyebb oka. Igaza van Ferinek, nagyszerű emberek vagytok, Zsuzsi!
Zsuzsit megint rosszul érintette a dicséret. Úgy érezte magát, mint akin szűk a ruha, s mozdulna benne, de nem tud. Szerette volna normális mederbe terelni a társalgásukat, de egyelőre nem találták meg hozzá a hangot.
Kékesiné folytatta:
- Szeretném, ha tudnád, hogy sajnálom az elvesztegetett időt. Nagy tévedésben voltam, ostobaság volt megmakacsolni magam. Nem is tudom, hogy ebből hogy lehet kijönni. Komolyan mondom, nagyon zavarban vagyok.
Zsuzsi fellélegzett, s elnevette magát.
- Ne csacsiskodj, Ili! Nem kell szabadkoznod. Ha valaki, akkor én megértem a helyzeted. Ha hiszed, ha nem, engem is nyomaszt az a lidérces álmod. Sokszor gyötrődtem azon, vajon mit jelenthet ?! Talán butaság ennyire belemélyednünk, és Péternek van igaza, csak keserítjük vele az életünket. Van egy javaslatom, lépjünk túl ezen az egészen, és beszéljünk másról. Benne vagy ?
Kékesiné végre elmosolyodott.
- Köszönöm, hogy ezt mondod, hiszen annyi más téma is akad. Például, szeretnék minél többet megtudni rólad. Szabad ?
- Kérdezz nyugodtan, kérdezz bármit. Mi érdekel a legjobban ?
Kékesiné felnevetett.
- Nagyon prózai lesz a kérdésem! Ma egész nap azon meditáltam, hogy fogsz boldogulni ennyi gyermekkel, hiszen hamarosan öten lesznek, és neked nincs még benne gyakorlatod ?!
Zsuzsi is nevetett.
- Jó kérdés, ha prózai is! Most valóban ez a legnagyobb gondom. De reményem is egyben, mert mindenképpen boldogulni akarok. Menet közben tanulom majd. Már most is azt teszem. Bele kell jönnöm, amennyire csak lehet, mert később még inkább szükségem lesz a nagyobb gyakorlatra, mivel szeretnék még néhány kis lurkót...- mondta, s hirtelen elhallgatott.
Nyugtalanul nézett Ilire. Nagyon nem szerette volna, ha Kékesiné újra félteni kezdi tőle a gyermekeit. Nem látott változást rajta. Talán már valóban bizalommal volt iránta. Letelepedtek a kis heverőre, s Ili váratlanul mesélni kezdett az életükről.
Főképpen a gyermekeikről beszélt, mindegyikről külön-külön, míg az egyik szemük a gyerekeken volt. Más talán unta volna, de Zsuzsi szívesen hallgatta. Szívből örült a változásnak.
Az apróságok láthatóan élvezték az együttlétet. A két nagyobb fiúcska még mindig birkózott a birkózás öröméért. Mem bírtak egymással. Kékesi Lacika ugyan magasabb volt, de Norbi mokányabb, Tomi pedig szívesen vette a bíráskodást. Közben betoppant Elvira is. Megölelte őket, Ilit legalább annyira szerette, mint Zsuzsit, de most nem foglalkozott velük, ment a legkisebbekhez. Petivel, s a kis Bogival játszott, míg Erzsi távol volt. Aztán Zsuzsival, s Ilivel hármasban átmentek a hálóba a férfiakhoz.
X/C
Míg Zsuzsiék távol voltak, Béla is csatlakozott Péterékhez, s a város helyzetéről beszélgettek éppen. Béla sérelmezte, hogy elfeledkeztek a hajdani gimnáziumról, noha éppen százesztendős volna. A két barátnak is érzékeny pontja volt a bezárt gimnázium. Péter a hajdani középiskoláját sajnálta benne, Kékesi Feri a gyerekei miatt zúgolódott. Bosszúsan mondta, hogy reggelente kétszáznál több nebuló várakozik a Nagyegribe induló buszokra két tucat tanárral, a hajdani emeletes gimnázium épülete pedig lassan tönkremegy az állásban.
Mindjárt megbeszélték, hogy mozgalmat indítanak a középiskola visszaszerzésére. Aláírásgyűjtéssel emlékeznek meg a századik évfordulóról, hogy a gyermekeik már otthon tanulhassanak. Péter emlegette aztán a városi vezetés felelőtlenségét.
Elvira bosszúsan mondta:
- Fejétől bűzlik a hal! Gazsó nem gazdája a városnak. Naponta tapasztaljuk. Ahogy a gazdaház ügyéhez viszonyul, minden máshoz úgy áll hozzá. Hallom, lebontják az öreg patikát, valami otromba, modernek mondott épületet terveznek a helyére. Teljesen tönkreteszik a Templom tér hangulatát.
Péter ironikusan felnevetett.
- Ja, ahogy az angol mondja – The right man in the right place! Igaz, Zsuzsikám?
Zsuzsi elmosolyodott.
- A megfelelő ember a megfelelő helyen?! Ebben az esetben mondhatjuk, kedves, úgy is, hogy madarat tolláról, mert amilyen a rendszer, olyan a képviselője. Ahol nem hozzáértés, lelkiismeretes felelősségvállalás alapján osszák a pozíciókat, hanem a szerint, hogy a jelölt mennyire megbízható káder, ott az sem számít, ha nem ért a feladatához, és kárt kárra halmoz. Igaz ez a magas körökre is. Nagynéném környezetében megtapasztaltam. Révházán sem lehet máshogy. Például, a város vezetésében egyetlenegy ember sem akad, aki szót emelne a veszendőbe menő ingatlanokért. Elég a gazdaházra gondolni. Az Áfész visszalépett. Velünk nem hajlandók megegyezni, inkább veszni hagyják az épületet. Igaza van Elvirának. Nem felelős gazdái a városnak, csak pozíciójuk haszonélvezői… Visszatérve a Templom térre, kár érte! Már megérkezésem éjszakáján megfogott hangulatával, szép reneszánsz stílusú házaival. Jól illeszkedik közéjük a gótikus templom, magasba törő, lendületes formáival… Apropó! Megfigyeltétek már, hogy csúcsíves tornya éjszakánként belevész a sötétbe, csak a toronyóra világít a magasban, s telihold idején azt a képzetet kelti, mintha dupla hold lebegne a tér felett ?! Varázslatos!
Rácsodálkoztak. Az is meglepte őket, amit az elején mondott. Fiatalságában szokatlanul érett helyzetfelismerésről árulkodott. Sejteni kezdték, a nevezetes nagynéni környezetének „ köszönhetően „ ebben a témában jóval tájékozottabb mindannyiuknál. Nyelvtudása is beigazolódott, ahogy az épületek szakszerű meghatározása sejtetni engedte, hogy ebben is jártas. Lírikus beállítottságát a térről, s a dupla holdról mondott szavai bizonyították annak, aki kevésbé ismerte.
Elvira felnevetett.
- Révháziak, elbújhatunk! Egy budai lánytól kell értesülnünk arról, hogy ritka természeti jelenséggel büszkélkedhet városkánk főtere.
- Na, eztán majd megfigyeljük! - mondta Péter férji büszkeséggel. Élvezte, ha Zsuzsi érdemben vett részt a társalgásban.
- Ehhez, mi is csatlakozunk! - mondta a főorvos, s hozzátette - Csodálom, hogy Ilikém még nem vette észre, pedig ő is fogékony az ilyen dolgokra.
Kékesiné tűnődőn felelt.
- Talán azért, mert telihold idején nem jártunk arra. Ahogy hallgattam Zsuzsit, elképzeltem a jelenséget. Nem csak varázslatos, elgondolkodtató is. A sötétben eltűnő torony csúcsa miatt, mintha a semmiben lebegne fenn a világító toronyóra. Nem látjuk, mégis tudjuk, ott van alatta a torony is. Ez pedig óhatatlanul eszembe juttatja a bizonyosságot, mint olyat, az élet más területéről is.
Ilire is meglepődve néztek, csak Zsuzsi élénkült meg.
- Például a lét-nem lét összefüggésére gondolsz?!
 - Örülök, hogy megértettél. Ha példának a lét-nem lét összefüggéséről mondott szavaidnál maradunk, ott is megtaláljuk ezt a fajta bizonyosságot. Az ember élete végén elmegy, belevész a semmibe, de valami mindig marad utána, ami jelzi, hogy volt, élt, létezett.
- Néha csak egy-egy személyes tárgy, vagy egy maga ültette diófa. Szerencsésebbeknek gyermekeik, barátaik emlékező szeretete… - fűzte hozzá Zsuzsi.
S, látható örömmel megszorították egymás kezét. Valóban a legjobb úton voltak ahhoz, hogy idővel meghitt barátnők lehessenek. Péterék is elégedettek voltak, látszott a szemükön, mosolyukon. Kékesi Feri szóval is mondta:
- Jó volt hallgatni benneteket. Magunkfajta száraz logikájúaknak is jólesnek a szép gondolatok. Beszéljünk egy szép cselekedetről is. Miképpen rendezitek el a kis Hegedűsök dolgát, örökbe fogadjátok őket?
Péter válaszolt.
- Zsuzsival úgy döntöttünk, hogy a gyámságot választjuk.
- Akkor alig kaptok valamit a gyerekek után… - aggódott Elvira.
- Papus már felvilágosított bennünket, mégis emellett döntöttünk több okból. Részben éppen az előbbi szép gondolatok jegyében. Szüleik iránti tiszteletből, szeretetből. Viselik majd nevüket, idővel tudni fognak gyökereikről is.  Másrészt, az elveink miatt. Nem akarjuk hazugságra építeni a felnevelő szülő-gyermek kapcsolatunkat.
- Szép, szép, de nevelésük során gondot okozhat. A gyermek jobban függ, ha szorosabbnak látja a köteléket. Ilyen a gyermek természete… - mondta Elvira.
- Bocsánat, de vitatkoznom kell főorvos asszony függésről mondott szavaival… - szólította meg Péter szabályosan főnökasszonyát, még mindig ez volt az engedélyezett titulus köztük – A függés elé helyezem a ragaszkodást. Ezen belül pedig fontosnak tartom, hogy ne azért ragaszkodjon a gyermek a szüleihez, mert úgy tudja, vér szerinti kapcsolat van köztük, hanem azért, mert érzi a szeretetét. Ennél nem lehet erősebb kötelék.
- Szebbnél szebb gondolat egymásután!- mondta a főorvos jó kedéllyel-– Minden elismerésem a tiétek, barátom!
Elvira is meghátrált.
- Általában azt mondanám erre, hogy illúzió, hiszen a lurkók fütyülnek a nemes elvekre, mennek a maguk feje után, de benneteket ismerve, talán működni fog. Mégis, jó dolog ez a gyámság, mihez ad jogot?
Béla felelt.
- Az anyagi hátránytól eltekintve a legjobb megoldás. A gyámszülőt szinte azonos jogok illetik a vér szerinti szülővel. Ha egyszer megkapja a státuszt, már nem háborgatják, nevelheti a gyermeket legjobb belátása szerint. Kivéve persze a kirívó eseteket, de azt a vér szerinti szülőtől is zokon veszik, számon kérik, ha a gyámügy tudomására jut.
- Nagyon fontos, hogy békén hagyják a családot… - szólt közbe Kékesiné – Nevelőszülők esetében nem ez a helyzet. Ferivel örökösen rettegtünk, mert öregek és betegesek voltak a nevelő szüleink, mindig attól féltünk, elvisznek tőlük kétfelé bennünket.
A főorvos a homlokát ráncolta.
- Attól tartok, belebotlotok Gazsóba az ügy kapcsán. Előfordulhat, hogy a gyámügy gondoskodásnak álcázott fontoskodásból kikéri a város vezetőinek véleményét. Ahogy Gazsót ismerjük, ebben az esetben nem sok jóra számíthatsz, Péterem!
- Remélem, sikerül elkerülnünk a helyzetet. - mondta Péter bizakodón, s Béla felemelte a poharát.
- Erre igyunk, gyerekek!
Hangosan helyeselték. Senkinek sem jutott eszébe, hogy nem okos dolog előre inni a medve bőrére, mert könnyen megbosszulhatja magát. Kékesiéket ott fogták gyors vacsorára. Zsuzsi gazdag szendvicseket készített, mellé finom befőtteket bontott. Feri a vacsora vége felé azt mondta:
- Családostól is jó együtt lenni veletek. Ismételjük meg. Vasárnapra meghívunk benneteket az Öreg-tóhoz. Kicsi a vityilló, de nagy a kert, az idő pedig jónak ígérkezik. Elvira, Béla bátyám, benneteket is szeretettel látunk. Halat főzünk majd bográcsban, a gyerekek csirkét kapnak. Töltsük együtt a vasárnapot.
Lelkesen köszönték. Kékesiné megtoldotta azzal, hogy máskor is szívesen látják őket. Zsuzsi jöjjön ki a nyár folyamán a gyerekekkel akár napokra, megoldják a szállást. Ezt is örömmel fogadták, mivel nemcsak kedves szándék volt, hanem nagyszerű nyári lehetőség is.
Vacsora után Kékesiék Elvirával együtt felkerekedtek. Zsuzsi, s Péter kísérte ki őket. A kiskaputól visszajövet Péter elégedetten mondta:
- Szépen alakul a baráti kompániánk! A két nagy család együtt tölti majd a szabadidejét. Idővel talán belefér Füredi Laci is a gyermekével.
- Milyen gyermekével? – kapta fel Zsuzsi a fejét.
Péter kesernyésen mosolygott.
- Az útban lévő gyermekével… Judit babát vár.
Zsuzsi szeme nagyot rebbent.
- Nem mondtad eddig, hogy megint együtt vannak ?!
- Nem voltak. Judit tegnap beállított, betelepedett a maga kulcsával. Lacit majdnem megütötte a guta. Erre Judit bejelenti, hogy végleg marad, mert jön a gyerek.
- Összeházasodnak?
- Judit ezt akarja, de Laci hallani sem akar róla. Mégis elveszi majd, mert nem tehet mást. Judit embertelenül megzsarolta. Azt mondta, ha nem veszi el, megszüli a gyermeket egy távoli kórházban, s otthagyja sorsára, hogy Laci amíg él, ne legyen nyugta többé. Azt sem fogja tudni, fia vagy lánya született. Volt képe hozzátenni, hogy egy napon talán éppen a saját lányát nézi ki magának a futó kalandjaihoz, úgy vigyázzon.
- De hiszen Laci már nem jár szoknyák után, vagy mégis?!
Péter furcsán nevetett.
- Ó! Azt akarjuk tudni, hűséges-e hozzánk?!
Zsuzsi neheztelőn markolt a hajába. Péter elkapta a kezét, megcsókolta, s lehuppant vele az ajtó előtti lépcsőre, ott folytatta.
- Már nem jár szoknyák után, Zsuzsikám! Kigyógyítottad belőle, de nekem éppen ez a gondom vele. Így az élete örömtelen, mert Judittal való viszonyát nem lehet örömteli kapcsolatnak nevezni. Azt kérdezte tőlem, mit tegyen. Javasoltam, hogy vegye el. Erre megvádolt, hogy felcsaptam az ördög ügyvédjének. Pedig csak azt tanácsoltam, amit helyzetében legjobbnak tartottam. Judit kíméletlen, beváltaná a fenyegetését. Lacit ez is keserítené egész életében. Ha pedig megszületik a gyermek, Laci értelmes célt kapna az élettől. Hiszen a maga módján szereti a gyermekeket. Nem beszélve róla, hogy férfiember nem élhet végtelenségig magányosan. Végül is, szüksége van feleségre, családra.
- De nem olyan házasságra, kedves, melyikben egyik fél sem becsüli a másikat.
- Igazad van, de pestisen szólva – ez van!… Lacinak most döntenie kell, vállalja-e a gyermeket, s akkor feleségül veszi Juditot, vagy lemond a kis ártatlanról. Remélem, a barátom emberhez méltó döntést hoz. Utána már nem szükséges együtt élniük. Az ilyen kapcsolatokra találták fel a válás intézményét, de a gyermeket megmenti a kilátásba helyezett szomorú sorsától.
- Képtelen vagyok elhinni, hogy egy nő képes volna ilyesmire.
- Pedig tele vannak az intézetek. Judit furcsa ember, Zsuzsikám! Bármi kitelhet tőle. Már az sem volt normális reakció, ahogy Laci kicsapongásaira reagált. Úgy tett minden alkalommal, mintha nem érdekelné.
- Majd érdekli, ha a felesége lesz. - jósolta Zsuzsi.
- Azt mondod, csak taktika volt nála?! Látod, ez meglehet. Látszatra modern nőnek tűnik, túl modernek is. Szívesen hangoztatja, hogy a pároknak eleve nyílt kapcsolatban kellene élniük. De Laci szerint ő maga nem gyakorolja. Ezért nincs oka kételkedni abban, hogy övé a gyermek. Abban is igazad lehet, hogy Laci szédelgései iránt mutatott türelme csak amolyan mézesmadzag, amivel a nehezen befogható szoknyabolondot akarja megfogni.
- Nem fér a fejembe a fenyegetőzése. Ha mint nő, mint anya még nem érzi állapota nagyszerűségét, de pedagógusként sem gondol a gyermekkel?!
- Ehhez csak annyit teszek hozzá, volt szerencsém egyszer szóba hozni előtte a hivatástudatot, gúnyosan elhúzta a száját.
- Fogalmam sincs, miképpen jövünk majd ki egymással, ha Laci elveszi, és közös társaságba kényszerülünk.
- Aligha kerül rá sor!… - mondta Péter furcsa mosollyal, de most még nem mondott többet.
Zsuzsi megkérdezte:
- Csinos nő?
- Meglehetősen. Született bronzvörös, fehér bőrű, zöldszemű, és sokat költ magára. De akármilyen csinos is, az ember alkalmi kapcsolatot sem tart fent egy ilyen lehetetlen gondolkodású nővel.
Zsuzsi kacagott.
- Te ne is!
Péter az ölében tartotta, s megkereste az ajkát. A csók után elkomorodott.
- Laci nagy hülyeséget művelt. Menekülés reményében Judit arcába vágta, hogy halálosan szerelmes valakibe, s szeretni fogja holtában is. Judit könnyen kitalálhatta, hogy kiről van szó. Lacit majdnem a falhoz vágtam. Ha egy futó kapcsolatban mondja, egye fene, de annak a nőnek mondja, akit elvenni kényszerül, mert végül arra kényszerül majd.
Zsuzsit rosszul érintette a téma. Nem szívesen gondolt Füredi Laci gyötrelmeire. Lelke mélyén hibásnak tartotta magát, amiért annak idején szóba állt vele, s természetéből adódó közvetlenségével oktalan reményt ébresztett benne. Ha Füredi Lacival összefutottak, szegény fiú szavaiban, tetteiben erősen fegyelmezte magát, de szemei árulkodtak. Úgy nézett rá, mint a fuldokló, aki segítségért esdekel.
Sietve hessentette el a gondolatot. Fejéhez kapott, s felugrott.
- Jaj, anyuka!… Jaj, a fürdetés! – kiáltotta, s szaladt.
Erzsi paprikásan fogadta őket.
- Hol a nehézségben voltatok? Hazáig kísértétek őket ?! Szívesen segítek, de ne terheljetek feleslegesen. Papus már menne aludni, hogy szakadjak kétfelé?
- Bocsánat! – rebegte Zsuzsi, s vitte a két kislányt a fürdőszobába. Petike közben elaludt. Gondolta, maradhat legutoljára, noha még hátra volt a vacsoráztatása.
Norbi bágyadtan feküdt a heverőn, Péter mellé ült. A kisfiú a könnyeit nyelte.
- Lacika azt mondta, hogy meghalt az anyukám… Ugye, nem igaz?!
Péter megvakarta a fejét.
- Mit is mondott Zsuzsi, Norbikám ?! - kérdezte rekedten.
- Azt mondta, csak a mennyországba utazott a jó Istenhez, mert nagyon beteg, és ott már nem fáj semmije, de majd újra találkozunk.
Péter rábólintott.
- Bizony, így van! Egy napon majd, mikor a jó Isten úgy akarja, mindannyian találkozunk azokkal, akik előttünk az égbe költöztek. Hanem, kiskomám, gyerünk a lányok után fürödni. Ugorj a nyakamba!
Norbi megvidámodott, pattant Péter nyakába, aztán viháncoltak a fürdőszobáig. Nagy ribillió fogadta őket. Zsuzsi hajat akart mosni a kislányoknak, Barbi kiabálva tiltakozott.
- Nem engedem, csípni fogja a szememet!
- Máskor megengedted ! - érvelt Zsuzsi - Akkor sem csípte, vigyáztam rád.
Barbi a két tenyerét a fejére szorította, mezítelen ugrált a kádban, s kiabált újra.
- De most nem engedem meg! Majd anyukám megmossa a hajamat, ha visszajön az égből.
- Az sokára lesz, kis bogárkám, addig nem várhatunk. Engedd szépen. Fogadj szót, a többiek is fürödnének. Álmosak. Bogika már libabőrös, megfázik, és megbetegszik. Tudod, hogy gyenge, nekünk kell vigyáznunk rá. - sorolta Zsuzsi az összes érveit, de a kislányt nem tudta jobb belátásra bírni.
Így erővel magához fogta, erre bömbölve hívni kezdte az édesanyját. A másik két gyermek is sírva fakadt, hiába volt a vigasztalás, még Norbinál sem használt. Jó időbe telt, mire lefektethették őket. Petike még hátra volt. Ebben az időben már minden gyermek Péter régi szobájában aludt, kinevezték gyerekszobának. Nyitva hagyták az ajtókat, Zsuzsi a legkisebb neszre is felébredt, s szaladt. Így éltek már hetek óta, s nem volt csoda, hogy Zsuzsi esténként belezuhant az ágyba. Ezen az estén is így volt. Megtanult gyorsan elaludni, de most félálomban ijedten kérdezte:
- Petikét megszoptattam?
Péter nevetett.
- Megetetted. Már nem szoptatsz, Zsuzsikám, csak álmodtad. Ne aludj el újra, kicsi virágom! Törődj egy kicsit a legnagyobb gyerekeddel is… - mondta szinte könyörgőn.
Zsuzsi régebben ilyen kérés után átölelte a nyakát, most álmosan motyogta:
- Aludj, kedves, aludj! Mindjárt reggel lesz.
Péter beletörődőn sóhajtott, s megnézte az órát. Éjjel negyed egy volt szombatra virradóra.