Asszonysorsok. Megjelent regényeim blog változata

 X/A
        Október közepén jártak. Letelt a kedvezményesen kapott határidő. Péter telefonon beszélt Gazsóval, néhány szóval bejelentette, hogy sikerült összehozniuk a kikötött árat, csak az utolsó harmincezerre vár, így újabb haladékot kaptak. Viszont Elvira kocsija csak nem akart elkelni. Mikor a szerelő tudomást szerzett a család gondjáról, saját zsebéből megelőlegezte az összeget. Ebből is látták, hogy egyre többen voltak részvéttel irántuk.
Péter még azon a napon bement Gazsóhoz. A tanácselnök vigyorogva fogadta, konyakkal kínálta. Közben megjegyezte, biztos volt az eredményben, de kollégái közül sokan vitatták az igazát. Így fogadásokat kötöttek a ládafiára. Péter alig tudta türtőztetni magát, s nem nyúlt a konyakhoz. Nem sejtette, hogy szüksége lesz rá, mert Gazsó azzal folytatta:
- Ne hidd, hogy egyenesben vagy! A vételár egy dolog, de Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen. Ahol ez a pénz volt, ott akad még kis pénzmag. Tegyél rá még valamennyit. Munkatársaimmal úgy gondoljuk, mi is megérdemlünk egy kis hálát. Az Öreg-tó partján lévő tanácsi üdülőnkbe jól jönne egy pingpong asztal, és egy zenegép. A berendezésre is ráférne a felújítás.
Betelt a pohár. Péter felugrott, az íróasztalon át megragadta Gazsó mellén a zakóját, megemelte vele együtt, miközben a képébe ordította:
- Összetörlek, te szemét!
Gazsó beijedt. Elsápadva dadogta :
- Engedj el, te marha, csak vicceltem!
Péter akkorát lökött rajta, hogy kis híján hanyatt esett a székével, s megtoldotta fogcsikorgatva:
-Jó anyáddal viccelgess!
Gazsó hangjához talált.
- Mit ugrálsz ?! Ez az ügy úgy szabálytalan, ahogy van. Négyen vittük vásárra a bőrünket miattatok. Ketten itt, a Gyámügyön két kolléga tartja a hátát. Honorálnom kell őket. Saját zsebemből rendezzem le?
- Nem érdekel! – ordította Péter – Minden szemétségnek van határa! Nem kapjátok meg a milliót, szabjatok elfogadhatóbb árat. A gyerekekhez pedig ne merészeljetek nyúlni, mert becsület istenemre, emberhalál lesz a vége!
Ezzel ment, rohant. Sorra bevágta maga után az ajtókat, döngött a folyosó nehéz léptei alatt. Amerre elment, riadt arcok néztek utána. Órákra eltűnt, senki sem tudta, merre jár. Zsuzsi kétségbeesve telefonálgatott utána, rosszat sejtve tördelte az ujjait. Elvira is nyugtalan volt, s kiment Zsuzsihoz aggódni. Együtt várták aztán, hogy Péter valahonnan előkerüljön.
Köztük akkor már minden rendben volt. Zsuzsi elment azon az estén Péterrel együtt a pénzért, s könnyesen kért bocsánatot a butaságuk miatt. Tett többet is. Átölelte Elvira nyakát, s meglepte egy szép bejelentéssel. Azt mondta, szívük kívánsága, hogy költözzön velük a gazdaházba. Élje eztán köztük az életét. A főorvos asszony morgott, hogy micsoda őrült ötlet, aztán Zsuzsihoz borult könnyekkel. Zebegényi Elvira többet könnyezett mióta Zsuzsit ismerte, mint addigi életében összesen.
Péter végre előkerült. Kapatosan lépett a szobába. Zsuzsi szaladt elé, s ijedten kérdezte:
- Voltál Gazsónál? Mit végeztél?
- Ne emlegesd nekem azt a szemetet! – ordított rá Péter, s a levegőbe csapott.
- Úristen, mi történt?! – sápadozott Zsuzsi, hiszen a hét kis gyermek volt a tét, mivel a végzést még a Hegedüsökről sem kapták kézhez.
- Megverte Gazsót! - mondta Elvira majdnem eltalálva.
- Azt kellett volna! – csikorgatta Péter a fogát, s hozzátette, hogy háború lesz, ha a gyermekekhez mernek nyúlni. Nem mondott többet, kirohant az udvarra, s a padlásfeljáróban aludta ki mámorát.
Másnap elmondott Zsuzsinak mindent, de találgatásokba nem volt hajlandó bocsátkozni. Mégis sejtették, hogy mire számít. Biztonsági láncot szerelt fel a bejárati ajtóra, s ráparancsolt mindenkire, hogy hivatalos embernek ne nyissanak ajtót.
Zaklatott hetek következtek. Zsuzsi alig merte kivinni a gyerekeket az udvarra, ha motorbúgást hallott, rohant be velük, bezárkóztak, s remegett minden ízében. Már novemberben jártak, mikor fordulat történt. Egyik vasárnap délelőtt Gazsó beállított hozzájuk egy közeli munkatársával, s kedélyesen mondta :
– Ha Mohamed nem megy a hegyhez, a hegy megy Mohamedhez!
Péter gyanakodva nézett rá, s csak aztán vezette be őket a házba, mikor Gazsó azt mondta, egyezkedni jöttek. Odabent elnyílt szemmel hallgatta Gazsót.
- Beszélhetünk új vételárról, lényegesebben kisebb összegről, ha a pénz mellé megkapjuk ezt a családi házat!- mondta a tanácselnök.
Péter mielőtt felelt volna, sietve bekiáltotta anyjáékat, s csak aztán kérdezte:
- Adtok bővebb magyarázatot is?
Gazsó megpróbált kitérőn felelni.
- Szükségünk van egy családi házra. Egy másik nagy családot is el kell helyeznünk.
- Is?! – kérdezte Péter élesen – Nocsak!
- Nem elvi vitára jöttünk, komolyan gondoljuk a megegyezést. Kell egy családi ház, felsőbb utasítás.
Péter szemében gúnyos mosoly villant.
- Az más! Így már elhiszem. Ugyanis, abban nem hittem, hogy csoda történt, és becsületes városatyaként gondjukat akarjátok viselni a nagy családosoknak.
- Na, de elvtársam! – tiltakozott a közeli munkatárs – Nem illet bennünket ez a hang. A város szép eredményeket ért el ezen a téren. Felfigyeltek ránk. A témában itt tartják a megyei szimpóziumot a közeljövőben. A cigányság helyzete, mint olyan…
Erzsi rémülten feljajdult, Péter dühösen felnevetett.
- Vagy úgy?! Cigány családról van szó?! Nekik kell a ház? Mindjárt sejtenem kellett volna. Kampány megint, emberség nélkül. Produkálni akartok. Rátok vall. Komoly bajban lehettek, ha a történtek után hozzánk folyamodtok. Csak nincs máris papíron fedél a fejük felett, s most féltek a lebukástól?
Gazsó sértődötten felelt.
- Cinikus vagy, pedig ebből nektek is hasznotok lehet. Nem beszélve arról, hogy hivatástudatból is pártfogolnod kellene az ügyet.
Péter szeme már szikrát szórt.
- Ne merészelj nekem előadást tartani, te aztán ne! Nekem semmi bajom azzal, hogy cigány családról van szó. Engem az állhumánum dühít. Most majd látványosan kiemeltek egy családot a nyomorból, hogy villoghassatok megyeszerte, a többi meg fulladjon bele a pocsolyába a következő kampányig, és még szimpóziumot is tartotok róla.
- Nem ők lesznek az elsők, kaptak már mások is lakást!– tiltakozott Gazsó visszafogott méreggel.
- Csak nem arról az esetről beszélsz, mikor három cigány család kijutott akaratotok ellenére a putri sorról?! Véletlenül tudom, hogy ki írt a megyéhez a nevükben. Kinek köszönhették a segítséget. Ti is felismertétek az írását a leküldött utasítás mellett, és nekitámadtatok.
- Takács Imre könnyen osztogatta a tanácsot, a pénzt nekünk kellett előteremteni rá.- vágott vissza Gazsó.
- Amire akartátok, mindig volt! - zárta le a vitát Péter, s visszatért a maguk dolgára – Addig nem tárgyalunk semmiről, míg nem tudjuk, a gyámügy miképpen bírálja el gyámsági kérelmünket mind a hét gyermek esetében.
- Ha megegyezünk a két ház ügyében, postán megkapjátok a végleges határozatot. Elhárul az akadály a gyerekek elhelyezése elől.
Péter karja egyértelműen belendült.
- Neked már azt sem hiszem el, amit kérdezel! … Egyszer azt vágtad a képembe, hogy a gyámügy úgy táncolt, ahogy fütyülsz, aztán baksist akartál magadnak, hogy abból honorálhass.
A közeli munkatárs közbevágott felháborodva.
- Ezt kikérjük magunknak!
- Megkaptátok! – tegezte le Péter csípőből – Nem volnál itt, ha nem tartoznál a brancsba. Egy vagy a négyből, vagy isten tudja, hányan vagytok!… Na, mi lesz azokkal a határozatokkal? Holnapra elrendezed, vagy mégsem vagy olyan nagyfiú, és azok ott ketten, akik állítólag a markukat tartják, vannak olyan gazemberek, hogy baksis nélkül nem mozdulnak még a te szavadra sem?! Ha így van, üzenem nekik, utasítsanak el bennünket. Lesz helye a fellebbezésünknek!
Gazsó hamuszürke arccal benyúlt a zakójába, s kivett két iratot. Meglengette Péter orra előtt.
- Most rögtön megkapod, ha megállapodunk!
Péter kis híján nekiment. Ezért nem álltak velük szóba a gyámügynél! Már aláírták a határozatokat, de közérdekből úgymond a végső döntést átengedték a város első emberének, vagy csak kényszerű szívességet tettek. Gazsó pedig pihentette az iratokat kedve szerint, miközben ők a parazsat járták. Béla határozottan megfogta Péter karját, aztán közrevették Erzsit, s kivonultak a szobából. Nem volt idő fogcsikorgatásra. Ahogy betették az ajtót, Erzsi sírós hangon tiltakozott.
- Mit akartok?… Kisfiam?!… Bélám?!… Nem adom a házam, nem adom a fedelet!… Cigányoknak főleg nem!
- Emberek ők is, édesanyám! – sóhajtotta Péter lehiggadva, s a konyhában folytatták.
Kivételes volt a helyzet, s Béla újra segített. Talán maga is azt tartotta helyesnek, ha a fiatalokkal tartanak. Átölelte Erzsit, s rávette szeretettel, szívhez szóló szavakkal, hogy adja beleegyezését. Erzsi szegény beleegyezett, közben hangosan sírt, látták rajta, hogy félig beleroppant.
Zsuzsi sem volt jobb állapotban a gyerekek mellett. Magukra zárta a gyerekszoba ajtaját, s egyvégtében befelé sírt. A gyerekek megérezték a bajt. A négy nagyobb köré sereglett, s bújtak hozzá. Leguggolt, s magához ölelte egyszerre mindet. Úgy szorította őket, mintha közvetlen volna a veszély, mintha máris ki akarnák tépni karjaiból a gyermekeket.
- Rossz emberek jöttek? – kérdezte Norbi, s vad volt a kis arca, haragosan folytatta- Lacikával elzavarjuk őket ?
Kékesi Lacika arcán is elszántság ült.
- Ha be mernek jönni ide, én úgy fejbe vágom őket ezzel a kockával, hogy mindjárt elszaladnak!
Zsuzsi könnyesen nevetett. Tomi átölelte a nyakát. Nem volt harcias, inkább csak bújt, s súgta:
- Én sem engedlek bántani!
Zsuzsiból kibukott a keserűség.
- Imádkozzatok velem, hogy együtt maradhassunk.
Barbi az ölébe tolakodott, s simogatni kezdte az arcát.
- Ne sírjál, csacsika, nem akarunk sehova sem menni!… - mondta úgy, ahogy Zsuzsi kényszerűségből tanította őket a csacsikára. Az óvodából sok csúnya szót hoztak, amíg zavartalanul járhattak. Barbi kedvenc mondása a kis hülyém volt. Zsuzsi gyanította, hogy nem a pajtásaitól tanulta.
Kékesi Lacika magyarázta:
- Persze, hogy nem! Tudjuk, hogy a szüleink már a jó Istennél laknak. Oda pedig nem lehet felmenni, mert nincs olyan magas létra. Igaz, Norbi?!
- Csak a padlásig érő létra van, onnan nem lehet elérni a felhőket... – mondta Norbi úgy, mint aki szakértője a dolognak.
Zsuzsi szívét megszorította ez is. Sokszor parancsolta le őket a ház végében álló létráról. Eddig nem sejtette, hogy milyen okból másztak fel a padlásra.
Norbinak eszébe jutottak újra az idegenek.
- Ha imádkozunk, a jó Isten elzavarja a rossz embereket? – kérdezte reménykedőn.
- A jó Isten mindig segít a bajban! – sóhajtotta Zsuzsi a szemeit törölgetve.
- Akkor imádkozzunk gyorsan!… - javasolta Barbi, s összetette szépen a kezeit.
A többi is utánozta, s Zsuzsira néztek várakozón. Zsuzsi rádöbbent, hogy nem öntheti szavakba a baj valódi okát, hogy ne ijedjenek meg a gyermekek. Előre mondta, ami mentségnek az eszébe jutott.
- Jézus szíve, szeretlek én, segíts át az élet tengerén. Ha vihar kél fejem felett, legyen oltalmam szelíd Szíved...,
S, a gyermekek szóról szóra mondták utána az esdeklő fohászt.
X/B
Erzsi annyira belebetegedett az engedményébe, hogy rosszul volt. Bélának mellette kellett maradni. Így sietve összefoglalták a teendőket, s Péter egyedül ment vissza a hálóból lett vendégszobába. Sokáig folyt bent az alkudozás. Végül valahogy megegyeztek, s Péter kikísérte Gazsóékat.
Mire visszafordult a kiskapuban, kint volt a család a bejárati ajtó előtt. Zsuzsi karján Petike ült, szoknyájába kapaszkodtak a Kékesi ikrek, és Hegedűs Bogi, s Barbi, a három kisfiú is közel volt hozzá védelmet keresve. Erzsi is kiszédelgett Béla karján, s úgy dőlt a férjéhez, mint akit elhagyott jártányi ereje is. Várakozás ült az arcokon. Péter szélesen elmosolyodott, leguggolt, s kitárta karjait a gyermekek felé.
Győztek! Értették a felnőttek, megérezték a nagyobb gyermekek is. Nevetve, visongva szaladtak hozzá. Zsuzsi Petikéhez hajtotta fejét, másik kezével magához fogta a szoknyájába kapaszkodókat. A nagy örömöt legtöbbször csendesen éli meg az ember. Csak Erzsi sírdogált, s nem annyira az öröm miatt. Áldozatot hozott a fiáért, ki tudja, hányadszor az élete során, de ezt most nehezebb volt megélnie, mint az eddigieket.
Péter aztán szép komolysággal beszélt a történtekről. Az aláírt szándéknyilatkozatok után Gazsóék ledátumozták a gyámügyi határozatokat is. A családi házért negyed milliót beszámítottak, a gazdaház árából is elengedtek ugyanannyit. A gyerekekre nem kaphattak támogatást. A végeredménnyel mégis elégedettek voltak. Megkapták a hét árva gyámsági jogát, ezzel a gyermekek sorsa elrendeződött.
Azért akadt bosszúság is. Péter nehéz sóhaj után, gondról árulkodó arccal mondta :
- Jobban is járhattunk volna, ha előbb tudom, hogy milyen kutyaszorítóban vannak. De csak a papírok aláírása után árulták el, hogy a városban hetek óta keresgéltek olyan utcát, házat, ahova elhelyezhetik a cigány családot. Szomorú, de mindenhonnan eltanácsolták őket. Ezért szorult a kapca!... - mondta, aztán nyugodtabban folytatta - Na, mindegy! Érjük be ennyi szerencsével. Elvirának, Lacinak visszaadjuk a kölcsönt. Elvira kocsiját kiváltom. A maradék elég lesz az átalakításra. Ha mégsem, Isten talán megsegít bennünket újra. De van itt még valami, aminek nem fogtok örülni. A házat tíz nap múlva át kell adnunk. Szorítja őket a szimpózium napja. Holnap megkapjuk a gazdaház kulcsait. Dolgozunk majd éjjel-nappal, hogy legalább átköltözhessünk, aztán folytatjuk.
A család elképedt. Még Erzsi is megfeledkezett átmenetileg a bánatáról. Zsuzsival, Bélával egyszerre mondták, hogy képtelenség. Kisgyermekekkel nem lehet átépítés alatt lévő házba költözni. Tetejében mindezt tíz nap alatt.
Péter menekült. Azt mondta, a vitát tegyék el máskorra. Most a cselekvésnek van itt az ideje. Első lépésben mestereket kell szerezni, mégpedig azonnal. Van néhány jó ismerőse, vasárnap otthon találja őket, s ezzel elrohant. A család kétségbeesetten bámult utána.
Minden úgy történt, ahogy Péter mondta. Hétfőn reggel a tanácsnál várták őket. Mire odamentek, készen voltak a szerződések, csak alá kellett írniuk. Rövid, hivatalos aktus után megkapták a gazdaház kulcsait. Csak akkor döbbentek rá, hogy megvették a házat anélkül, hogy belül megnézték volna. Izgatottan robogtak a gazdaházhoz. Mind a négyen ott voltak, Mari néni vigyázott a gyermekekre. Péter a kapu előtt Zsuzsi felé nyújtotta a tekintélyes kulcsot, s kedves mosollyal mondta:
- Nyissa ki az, aki megálmodta!
Zsuzsi belepirult az örömbe. Mikor megnyitotta a hatalmas fakaput, elébe tárult az álombeli kép. Nézte felpörgő szívvel, de hamar szétfoszlott misztikus hite, mert Béla megköszörülte a torkát, s azt mondta :
- Nem akarok ünneprontó lenni ebben a pillanatban, de az éjjel eszembe jutott, hogy mégis jártál már Révházán, nem is egyszer. Kiskorodban gyakran megfordultál a szüleiddel. Akkor még éltek a nagyszüleid, látogattátok őket. Később Imrét is. Az is megesett, hogy itt maradtál pár napra, egy-két hétre. Eleinte nagymamád viselte a gondod, aztán Imre. Tőle tudom, hogy vitt magával mindenfelé. Talán ebben a házban is jártatok.
- Csakis így lehetett… - csatlakozott hozzá Péter is – Ez a ház akkoriban valamiféle művelődési központ volt. Rákosiék országszerte létrehoztak ilyen intézményeket. Emlékszem, én modellezni jártam ide. Más szakkörök is voltak benne. Ahogy Imrét ismertük, biztosan felbukkant az ilyen helyen. Ha jól emlékszem, később szociális otthon működött benne, nagymamáddal jöhettél látogatni valakit. Talán szaladgáltál, játszottál is az oszlopok között. Megőrizte az emlékezeted.
Zsuzsi nem felelt, helyette Péterhez borult. A könnyeknek nem az volt az oka, amit Béla s Péter mondott. Számára már teljesen mindegy volt, hogy látta hajdanán, vagy valami csoda folytán megálmodta. A lényeg az volt, hogy megszerezték a házat. Annyi-annyi keserves küzdelem után nem tudta könnyek nélkül megélni ezt a beteljesült, szép örömöt.
Elindultak befele. Első percekben látták, hogy a ház állaga nem a legjobb. Jövőre kívül is tatarozni kell. Megálltak néhány pillanatra a fedett, széles kapualjban. Az épület két szárnyának főbejáratai innen nyíltak. Három-három lépcsőfok vezetett fel a magas, kicsit régimódi ajtókhoz.
A jobboldali szárnyba nyitottak be először. Tágas, világos verandán találták magukat. Ajtók nyíltak az utcai szobák felé, két kisebb szobán keresztül. A verandáról nyílt a vizes blokk folyosója, s egy tekintélyes udvari szoba ajtaja, melynek ablaka már a ház mögötti almásra nézett. A verandáról kijárat volt az oszlopos folyosóra is, ahol további helyiségek sorakoztak.
A ház úgy állt, ahogy óvodának kialakították. Az utcai szobák előtt lévő kisebb szobákban öltöztek-vetkőztek az óvodások, ott voltak még az alacsony padok, falakon a kis fogasok különböző jelekkel. Amúgy inkább csak átjáróul szolgáltak az utcai szobák felé. Itt is a jobboldali bejáratot választották. Átmentek a kis szobán, s benyitottak az utcai szobába. Itt érte őket az első kellemetlen meglepetés. A négy utcai szobából két termet alakítottak ki valamikor. Péter idegesen mondta, válaszfalakat kell húzni két-két szoba között, ajtók kellenek, s jegyzetelt máris.
Zsuzsi kipirult arccal jött-ment, aztán anyósához fordult. Szerette volna elmondani, hogy miképpen gondolja a szobák beosztását, de Erzsi neheztelőn elfordult tőle. Béla azzal mentegette, hogy egész éjjel sírt, közben azt mondogatta, elbujdoshat majd a szomszédok elől, a piacra sem teheti ki többé a lábát, ha nem akarja, hogy az utcabeliek ott hordják le, amiért cigányoknak adta el a házát. A kényszerítés miatt is neheztelt még, s főképpen Péterre, és Zsuzsira.
Zsuzsi nem sértődött meg. Anyósa bánatát átérezte, s igyekezett visszafogni a maga örömét. A hála motiválta. Nélkülük mindez nem jöhetett volna létre. A sok kis gyermek miatt is nagy szükségük volt arra, hogy együtt maradjanak. Amúgy is ragaszkodott Erzsihez és Bélához, hiszen valóban szerette őket, s remélte, hogy anyósa idővel megvigasztalódik.
Béla biztatta Zsuzsit, hogy tervezgessen, s mondja el neki, hogy szeretné. Zsuzsi hálásan bújt hozzá. Pétert nem merte zavarni. Idegesen jött-ment, mért, számolt, jegyzetelt, s morgott. Valóban sok munka várt rájuk. A széles folyosóból is le kellett zárni valamennyit, hogy a róla nyíló hátsó helyiségek ne nyíljanak közvetlenül az udvarra, nem győznék tüzelővel a teleket. A fürdőszobákban csak gyermekmosdók, s kicsi toalettek voltak, felnőttek számára nem volt elegendő alkalmatosság, ott is bontani kell majd.
Péter a jobboldali oszlopos folyosó szélességét méregette. Zsuzsi félreértette a helyzetet. Azt gondolta, teljesen be akarja építeni. Mivel sajnálta volna a szép oszlopokat, megkockáztatta a kérdést. Péter majdnem lenyelte, dühösen felelt.
- Miért építenénk be, ha csak a fele kell közlekedő folyosónak?! Gondolkozz, édes életem, mielőtt kérdezel!
Zsuzsi sejtette, hogy így ingerkedik majd, míg tart a munka. Ezt sem bánta. Szép öröme volt, beérte vele. Úgy tűnt, hogy semmi sem ronthatja el a kedvét, aztán mégis. Kezdte látni, hogy a ház kialakított beosztása a család szempontjából valóban gondot okoz majd. Az épület másik szárnyában volt a konyha, s az ebédlő. Átmentek a baloldali szárnyba. Ott is verandára léptek először. Négy ajtó nyílt róla. Az első egy szép nagy utcai szoba ajtaja volt, itt már nem volt meg a másik szárnyban látott kis szoba. A második a tágas ebédlőbe nyílt. A harmadik a konyhai részbe, míg a negyedik ajtó kijárat volt a baloldali, oszlopos folyosóra.
Zsuzsi megállt az ebédlő ajtajában, s hangosan gondolkodott. Mondta, hogy minden étkezéskor át kell majd hozniuk a gyerekeket, télen folyton-folyvást öltöztetheti, vetkőztetheti őket. Péter már a harmadik papírlapot írta tele a tennivalókkal, s ingerülten felelt most is.
- Időben figyelmeztettelek, hogy a gazdaház nem lakóház. Majd öltöztetitek a gyerekeket, vagy emeljek fűthető üvegkupolát az udvar fölé ?
Zsuzsi nem felelt. Jól tudta, nem engedhetik meg maguknak a teljes átalakítást. Egyetlen szerencse volt a dologban, hogy árkád alá estek a bejáratok, megázni nem fognak, miközben jönnek-mennek a két épületszárny között.
A szép, nagy utcai szobába kerül a zöld szalon bútorzata. Mindjárt elhatározta, téli hidegben, vagy esős idő esetén ebéd után majd ott fekteti le a gyermekeket, hogy ne kényszerüljenek sokat öltözni, vetkőzni. Ha a szalon hat, öblösen kényelmes fotelját kettesével szembe állítja egymással, hat kicsi elfér bennük kettesével egymás mellett. A kecsesen hosszú kanapéra is kerülhet három, mert a megszületendővel is számolnia kellett. A szalon nehéz, kárpitozott székeit a nagy asztal mellől, arra az időre majd a kanapéhoz állítja, hogy az apróságok ne potyogjanak le alvás közben. Egészen megkönnyebbült a gondolattól.  Ahogy annak is örült, hogy esténként ott jöhetnek össze anyósáékkal, s Elvirával. Vendégeket is fogadhatnak ott. Főképpen vacsoravendégeket a mellette lévő ebédlő miatt. Helyzetükben illúziónak tűnt a vendégfogadás, de számolt vele, hiszen Péter pozíciója idővel ezt is megkívánhatta.
Mielőtt az oszlopos folyosók helyiségeire került volna sor, Péter megkérdezte:
- A szükséges átalakítások mellett van valami kívánságod?
Zsuzsi nyugtalanul nézett rá. Azt ajtókon, ablakokon alig volt festék, a parketták némely részen korhadtak voltak, a csempék, kövek sok helyen töredezettek. Mindet ki kellett volna javítani, hogy egészségileg, esztétikailag is megfeleljen. Ha most előáll vele, Péter egészben bekapja.
Csendesen mondta:
- Haragudnál. Inkább nincs… Semmi baj, kedves!
Péter észbe kapott.
- Eddig goromba voltam?! Ne haragudj, és mondd csak nyugodtan, majd meglátom, mi fér a keretbe.
Zsuzsi nem kérette magát, sorolta a tennivalókat. Péter ráncolta a homlokát, de azért jegyzetelt. Aztán bejárták az oszlopos folyosókra nyíló helyiségeket is. Szobák nyíltak a folyosókra sorra. Megbeszélték a ház felosztását.
Közösen úgy döntöttek, hogy Péterék a gyermekekkel elfoglalják a jobboldali szárnyat. Később jó szolgálatot tesznek majd az udvari szobák. Négy volt belőlük a folyosón. Némelyik egészen kicsi volt, de akadt nagyobb szoba is köztük. Később kettéoszthatják, ha szükség lesz rá.
Erzsiék, s Elvira a baloldali szárny udvari részében helyezkednek el. Az a szárny befelé hosszabb volt, hat helyiség volt a folyosón. Két-két szobát alakítanak ki az idősebbek részére, kis fürdőszobákkal. Külön konyhája egyiküknek sem lesz. Egy család lesznek. Az utcai részben ott van a tágas konyha, ha közös étkezés mellett valamelyikük főzni kíván magának külön is, használhatja. Maradt még helyiség kihasználatlanul. Péter tervezgetőn mondta, hogy egyszer talán eljutnak odáig, hogy kialakíthat egy magánrendelőt. Addig majd szárítók, gardróbok lesznek. Zsuzsi reménykedő szívvel hallgatta, hiszen a magánrendelő sokat javítana a család anyagi helyzetén, de maga is tudta, komolyan nem foglalkozhattak a témával. Ha engednék is a közeljövőben, még sokáig nem lesz miből berendezni.
 X/C
 Zsuzsi hazaindult Erzsivel. Péter elugrott velük, s fordult vissza. Bélával vártak egy mestert, aki majd megmondja, miből mennyit vegyenek, hogy reggel már hozzáfoghassanak az átalakításhoz, hiszen egyetlen napot sem vesztegethettek el.
Erzsi egész úton feltűnően hallgatott. Kiszálltak Zsuzsival a ház előtt, s rájuk köszönt a legkedvesebb szomszédasszonyuk. Zsuzsi mosolyogva fogadta, de Erzsi berohant az udvarra, mint a süket. Zsuzsi halkan mondta:
- Terike köszönt, anyuka!
Erzsi megállt az udvar közepén, s már kiabált.
- Hallottam, nem kell mondani! Már úgysem köszön sokáig, vagy azt hiszed, megköszönik majd nekünk a cigányokat?!
Miután kikiabálta, berohant a házba, s becsapta Zsuzsi orra előtt a bejárati ajtót. Bánatosan ment be a gyermekekhez. Mari néni örvendezve fogadta, ettől mindjárt jobb lett a kedve.
- Na, milyen a ház?! Szép, mi ?- kérdezte a kedves öregasszony.
- Gyönyörű! – mondta Zsuzsi lelkendezve - Nagy szobáink lesznek, naposak, levegősek.
- He? – kérdezte Mari néni, s elhúzta füle elől a kendőjét.
Zsuzsi türelmesen megismételte, aztán hozzátette:
- Ha egy nap Mari néni is velünk akar élni, arra is jut hely.
- Tej? Nem kaptál tejet? A kisboltba hamar elfogy. Majd bemegyek a benti boltba, csak előbb mondj valamit a házról.
Zsuzsi nevetve ölelte magához, s szótagolva kiabált, hogy megértse végre.
Aztán maga köré gyűjtötte a gyermekeket is, s mesélt az új otthonukról. Nagy szemekkel hallgatták. Zsuzsi remélte, nagyon remélte, hogy idővel valóban mindannyiuk igazi otthona lesz.
Eljött a költözés napja. Akkor már tudták, hogy haraggal jönnek el az utcából. Erzsi hangos szavaiból hírét vették a készülődő tervnek. Felzúdult az utca. Péter hiába járta sorra a szomszédokat, senkit sem tudott jobb belátásra bírni. Elment a cigány családhoz, s megbeszélték a kulcs átadását. Gazsóék előrelátón ki akartak maradni a cirkuszból. Péter szegénységben élő, jobb sorsra érdemes embereket ismert meg. Maga ajánlotta fel, hogy addig költözzenek, míg ott vannak az udvarban az utolsó fuvarral. Így is történt. A cigány család megjelent szekéren, kevés bútoraikkal, riadt hat gyerekükkel. Összeszaladt az utca. Pétert közrefogták fenyegetőn. Péter begurult. Ordított, csak Isten óvta, hogy nem csapott szét maga körül.
- Joguk van a normális otthonhoz! – kiabálta – Istentől kapott joguk! Nem alja népség. Dolgoznak. Becsülettel nevelik a gyermekeiket.
- Neveljék máshol!
- Úgy van! Ebben az utcában nincs helyük.
- Kik vagytok, hogy jogot formáltok emberek sorsa felett ítélni?!... Itt maradnak! A ház az övék. Biztos vagyok benne, hogy megbecsülik, mert nyomorba kényszerült, jobb sorsra érdemes ember tudja, hogy kevésszer kap esélyt az élettől, s azt becsülni fogja.
- Ha ilyen jól tudod, vidd magaddal őket a gazdaházba, van elég hely!- mondta valaki.
- Majd teszünk róla, hogy eltűnjenek!- kiabálták mások.
Péter hangja vészjóslón dördült.
- Aki hozzájuk nyúl, velem gyűlik meg a baja!
Ismerték. Leghangosabbak hátrahúzódtak, s elhallgattak. Néhányan szemügyre vették jobban a riadt várakozókat, s akadt olyan is, aki odaszólt tisztességesebb hangon:
- Aztán becsüljék meg magukat!
A szekér indulhatott az udvarra. Péter nehéz szívvel jött el az utcából. Ott nőtt fel, sok embert becsült, mégsem akadt olyan szomszéd, akivel búcsúzásul kezet foghatott volna. Csak egyetlen emberrel kezelt. Az új tulajdonos levett kalappal köszönte a pártfogást.
Erzsi előtt mélyen hallgattak a történtekről. E nélkül is volt bajuk vele. Kedvetlenül tette a dolgát, s folyton reklamált a körülmények miatt. Háborogva emlegette, hogy nem készült el a fürdőszobájuk a költözés napjáig. Sejtették, hogy nem ez az igazi baja, hiszen maga is tudta, hogy  tíz nap alatt nem lehet csodát tenni, noha Péterék megpróbálták.
Dolgoztak éjjel-nappal. Péter alaposan megszervezte a munkákat. Füredi Lacival, s néhány fiatalemberrel a kórházból éjszakánként felszedték az avítt parkettákat, leverték a hibás csempéket, falakat bontottak, árkokat ástak, hogy a mesterek napközben haladni tudjanak.
Lezárták a folyosót mindkét szárnyban, ez fontos volt a téli hideg miatt. A jobb szárny termeiből visszaalakították a négy szobát. A gyermekek végett első volt a maguk fürdőszobája, hiszen anélkül aligha tudták volna rendesen ellátni a kicsiket.
Az átköltözés napjára még hidegebbre fordult az idő. Nem működött a központi fűtés, szerencsére az egyik középső szobában volt egy cserépkályha. Mari néni ott telepedett le a gyerekekkel, s mindannyian odajártak melegedni. A fürdőszobába egy kölcsön gázkályha került átmenetileg. A házban máshol kellemetlen hideg volt.
Zsuzsi állapota ellenére is dolgozott. Erzsivel rendbe tették a tanyáról bekerült konyhabútort. A tágas konyhába az volt való. Sietve berendezték a konyhát, hogy Erzsi mielőbb elláthassa a családot. A tekintélyes helyiségben a sütő melegénél dolgoztak. Keveset ért, de annyit mégis, hogy már első nap asztalhoz ülhessenek ott mindahányan, s ez biztató volt.
Zsuzsi amúgy is elégedett volt. Az elkészült utcai szobákból két hálót jelöltek ki egymás mellett. Harmadik szobából lett a gyermekek játékszobája. A negyedikbe került az empire, hogy ebben a szárnyban is fogadni tudjanak vendégeket, ha úgy alakul. Péter is beköltöztette a tanyáról Rózsi hajdani dolgozószobáját. Berendezte vele a verandáról nyíló szobát, melynek ablaka a ház mögött lévő almáskertre nézett. Közel lesz majd Zsuzsiékhoz, mégis távol ahhoz, hogy zavarja a gyerekricsaj, ha dolgozni akar.
Zsuzsi átfázott, dereka is megfájdult, s időnként beszaladt a gyermekekhez, támasztotta kicsit a cserépkályhát, de senkinek sem panaszkodott. Az ilyenféle keserveket eltakarta az öröm. Hiszen valóban öröm volt nézni a tágas, világos szobában hancúrozó gyermekeit. Az utcai szobák ablakaiból ráláttak a vasúti park szemben lévő fáira, bokraira. Tavasztól őszig csodálatos lesz majd a levegő. A környék csendes volt, mint mindig, a kevés vonat hangja senkit sem zavart.
Valójában csak december első napjaira készültek el. Megszűnt a káosz, s jó meleg lett végre. Szükség volt rá, mert csikorgó hideg jött, Péterék dolgát megnehezítette. Szerencsére a hó előtt bekerült a tanyáról, s a rokonoktól minden bútor. A budai villa hajdani szobái újra életre keltek a gazdaházban. Ott volt a bal szárnyban az ebédlő, a zöld szalon, amiből valóban nappalit alakítottak, s Zsuzsi ebéd után használatba vette a gyermekekkel. A felnőttek közül este ott nézett televíziót, aki akart. Lassan helyére került minden a házban. A kisebb udvari szobákban is elrendezték a maradék bútort. Jó volt benyitni, s arra gondolni, hogy felcseperedő gyermekeiknek lesz helyük, ha eljön az ideje.
Péter elismerte, hogy álommal vagy anélkül, mindenképpen okos kívánság volt a gazdaház. Évtizedekre elfelejthetik a szűkös lakásviszonyokat. Zsuzsi nem sajátította ki az érdemet. Kedvesen azt felelte, Péternek köszönhetik, hogy a gazdaház alkalmas lett családi otthonnak.
Akkor éppen a tágas gyerekszoba közepén álltak, körülöttük vidáman hancúrozott a sok gyermek. Egymás szemébe néztek jóleső érzéssel, aztán Péter magához vonta Zsuzsit szótlan, mégis beszédes örömmel. Így köszönték meg egymásnak, hogy társak voltak ebben is.