Asszonysorsok. Megjelent regényeim blog változata

X/A
    Megérkeztek a papok. Zsuzsiék összenéztek, András atya betegebbnek, elesettebbnek tűnt, mint néhány órája. A káplán vezette karonfogva, Klári és Szilárda serénykedett a nyomukban. Béla barátin eléjük sietett. Leültették őket a menyasszonyi asztalhoz. Szilárdáék üdítővel, s aprósüteménnyel kínálták őket. Sejtették, az atya ebben az állapotban aligha nyúl magától étel-ital után.
A káplán Bélához hajolt.
- Nem maradhatunk a vacsora végéig, az atya gyengélkedik, de nem akarta lemondani a kedves meghívást.
- A szíve?!
- Mondhatjuk így is. Gyenge fizikai állapotában megrendítette az a zengő Himnusz. Nyilvánvaló lett számára, hogy van még parázs a hamu alatt. A felismerés után megviselte a tehetetlenség kínzó tudata, hogy semmit sem tehet már ezért a jobb sorsra érdemes ifjúságért. És, az egyház tehetetlensége. Addig kellene lámpást gyújtani, amíg van kinek.
Az öreg pap köhögése félbeszakította. Valóságos rohamot kapott, ki kellett vezetni a hallba. Zsuzsiék is kimentek. Leültették a beteg papot, míg Kláriék sietve összekészítettek egy kis elemózsiát.
Zsuzsi megsimogatta az öreg pap reszkető kezét.
- Gyönyörű volt a szertartás, szép útravalót kaptunk. Köszönjük szépen! Megrendítőn szép volt a hazáról szóló ének is.
András atya megragadta Zsuzsi kezét, de közben Béláékra nézett, megtört hangjában lázadás volt.
-Lelki vezetők nélkül bolyong az ifjúságunk. Még így is él szívükben ennek a szegény hazának a szeretete. Addig kellene cselekedni, míg így van, mert néhány év, s késő lesz. Végleg késő! Ha az ifjúságot meggyőzhetnénk arról, hogy ne csak rejtve, ilyen alkalmakkor, hanem mindig, minden körülmények között bátran vállalja fel ezt a nemes érzést, mert ehhez Istentől kapott joga van, a mi ifjúságunk tenné a dolgát. Akkor a pokol kapui sem…
Nem tudta folytatni, újra elkapta a roham. Szomorúan nézték vergődését. A hajdani, hosszú börtönévek megviselték egészségileg, de míg volt ereje hozzá, küzdött a maga helyén. Ahogy utolsó erőfeszítésével ezen a napon is a hazáról szóló ének kiválasztásával. Mikor kikísérték őket, s beültették a káplán kocsijába, Szilárda sírdogálva súgta Bélának: " Ez elviszi rossz egészségi állapotában."
Béla sóhajtva felelt.
- Akkor úgy megy el, ahogy élt! És nem élt hiába. Még ebben az állapotában is megtalálta módját, hogy a lelkekben felébressze a hazaszeretet nemes érzését. Bizonyíték rá az a zengő Himnusz!
Mire bementek, tálalták már a vacsorát. Éppen hét óra volt. Kláriéknak a vendéglőből delegált pincérek segítettek. Első fogásnak a bográcsost szolgálták fel.
Óriási sikere volt az öreg Suba főztjének. Sokan először kóstoltak szabad tűzön főtt ételt. Íze, zamata elbűvölte a vendégsereget. A vendéglőből rendelt hidegtálak is tekintélyesek voltak. Rántott hús, máj, gombával töltött borda, s pirosra sütött pecsenye, hozzá kétféle köret, rizibizi és hasábburgonya.
Péter keresztapja mégis reklamált.
- Igazi falusi lakodalom volna, ha most túrós lepény következne a fránya torták helyett! – kiabálta a maga nagy hangján.
- Kapros?! – kérdezte Péter évődőn – Sós is, meg édes is?!
- Naná! Csakis! Ha most azt mondod, hogy várjam ki a végét...?!
- Márpedig azt mondom! – felelte Péter nevetve.
Maga is gondolt rá, otthon valóban lepény járt a bográcsos étel mellé. Kérte Kláriékat, hogy kezdjék a kívánsággal a sütemények sorát. Mellette jöhetnek a torták is, s más egyebek. Nagy sikere volt a lepénynek. Talán nem is a tészta maga, hanem a figyelmesség esett jól a vendégeknek, főleg a révháziaknak, hangosan éljeneztek.
Zsuzsi is örült a kedvező fogadtatásnak.
-Fantasztikus vagy, egyszerűen fantasztikus! Mindenre gondoltál. Mindenre ! – mondta lelkesen.
Péter lopva csókot adott érte, de nem tehette annyira titokban, ahogy Zsuzsi szerette volna, mert valahonnan felhangzott:
- Rövid volt a templomi csók, s igen illedelmes!
Kékesi Feri volt, évődő mosoly ült az arcán. Akkor éppen Füredi Laci társasága nélkül volt, Laci kiment valahova, s megszólalhatott anélkül, hogy barátjuknak rossz perceket okozzon. A csókot illetően igaza volt. Az oltár előtt Péter nem ölelte karjaiba Zsuzsit, ahogy azt az anyakönyvi hivatalban tette, csak épphogy megérintették egymást.
- Úgy van! Igaz! Tessék megismételni! – hangzott már több felől is, s megszólalt a pajzán kórus:
- Csókot!… Csókot !.. Csókot!
Zsuzsi égő arccal tiltakozott, de Péter felállt, karjainál fogva magához emelte, s megcsókolta annak rendje, s módja szerint. Már ahogy azt Péter szíve kívánta, így a csók hosszúra sikeredett.
Nagy tapsot, éljenzést kaptak. A zenekar tust húzott. Zsuzsi leült, míg Péter kiment a zenekarhoz. Előre megbeszélhették, mert a prímás nyújtotta a hegedűjét. A vendégsereg hirtelen elcsendesedett. Minden tekintet Péterre szegeződött. Péter pedig Zsuzsit nézte sejtelmes mosollyal, s játszani kezdett.
" Kislány, hallod a muzsikát, rózsafavonóval húzatja a babád...Kislány, a szívem hegedül... Tekints le muskátlis ablakod mögül..."
Aztán jöttek sorra a szép nóták, Péter kezében sírt, dalolt a hegedű. A zenekar halkan kísérte. Mikor befejezte a játékot, a vendégsereg hatalmas ovációval jutalmazta. Zsuzsi boldogan rebegte:
- Csodálatos volt, köszönöm!
- Kevés! – mondta Péter kikacsintva - Csókot kérek érte!
- Igaza van! Csókot neki! – kiabálták megint.
Emelkedett volt már a hangulat, Péter könnyen talált pártfogásra. Zsuzsi ezúttal nem örült. Péter kezdte túlzásba vinni. Talán a büszke, boldog tudat volt az oka. Akkor sem bánta volna, ha kicsit visszafogja magát.
- Na, megállj csak! – súgta, de azért nyújtotta az ajkát, s a végén belesimult Péter karjaiba. Mikor leültek, összeborulva nevettek. A zenekar emlékeztetőt játszott Péter nótáiból néhány akkorddal, s akkor felhangzott egy erős, követelő hang.
– Ácsi!
Füredi Laci volt. Már a helyén ült, most felugrott, pillanatok alatt a zenekar előtt termett. Látszott rajta, hogy többet ivott a megengedettnél. Arca falfehér volt, haja homlokába hullott, s ráparancsolt a zenészekre.
- Húzzátok az Akácos utat!
Kékesi Feri felemelkedett. Péter intett: " Hagyjad!"
A zenekar játszani kezdett. Füredi Laci belefogott a nótába. Szép hangja volt, most bánatról árulkodó. Ahogy Zsuzsit nézte, csak a vak nem látta, hogy a szép menyasszonynak dalol. A vendégsereg néma csendben figyelte, s közben ott lebegett felettük a botrány lehetősége. Péter átölelte Zsuzsi vállát, s halkan mondta:
- Reméltem, hogy ezt megússzuk!
Laci dalolt. Ha beérte volna az első versszakkal, de belekezdett a másodikba is. Mikor odaért, hogy " a holdsugár deres hajamra süt, hideg, sivár csend honol mindenütt...Azóta rég, más asszonya lett a lány..." elakadt, s feje a mellére bukott.
Péter ugrott, kézmozdulatával hívta Kékesi Ferit. A kesergő vállát két oldalról átölelték, s maguk folytatták a nótát. Mikor befejezték, összeölelkeztek mindhárman. Aztán Péter kiáltotta:
- Csárdást, a mindenét!
A zenekar azonnal friss ropogósba kezdett, s ők hárman összekapaszkodva ropták a táncot, mintha eredetileg így tervezték volna.
Béla odahajolt Zsuzsihoz.
- Ez a fiú alaposan tüzet fogott. Jó lesz vigyázni, kislányom!
Zsuzsi bágyadtan mosolygott.
- Nem olyan vészes, ennél többet nem tesz. Szerintem már ezt is megbánta. - mondta, de mi tagadás, szívesen elengedte volna a keserű élményt.
Az sem vigasztalta, hogy osztálytársai közül a lányok többsége tágra nyílt szemmel bámulta a sebészt, s alighanem magukban kibővítették az addig hallott romantikus történetet.
Zsuzsinak igaza volt Lacit illetően. Befejezték a táncot, Péter indult vissza a helyére, Laci bocsánatkérőn megölelte még egyszer, s közben valami olyasmit motyogott, hogy ez volt a krízis. Aztán leült Kékesi Feri mellé, s a továbbiakban olyan fegyelmezetten viselkedett, mintha hirtelen kijózanodott volna.
Péter kivitte Zsuzsit a hallba, a zenekar is elfoglalta végleges helyét, s ezzel megkezdődött a táncos mulatság. Volt hely bőven, táncolhattak a teraszon is, aki akart, lemehetett a kikövezett udvarra. Fényárban úszott minden. Péterék a hall közepén táncoltak. Sokan állták körül őket. Megjelent Péter keresztapja, elemében volt megint, honnan, honnan nem, szerzett egy kopott szitát, s felmutatva kiáltotta:
- Eladó a menyasszony!
Bejelentését nagy nevetés fogadta, mivel a szitának nem volt alja. Nem pénzt kért, de kellett a kommandírozás, hogy mindenkire sor kerülhessen. Úgy illett, hogy néhány lépést mindenki táncoljon a menyasszonnyal. Aki nem táncolt, s az asztaloknál maradt, azokról Kláriék gondoskodtak. Volt elegendő sütemény, s ital végig az asztalokon.
X/B
Erzsi egymagában üldögélt a menyasszonyi asztalnál, mindenki más táncolni ment. Béla is elment, de előtte kedélyesen mondta, hogy táncoltassák meg együtt az ifjú párt. Erzsinek nem volt hozzá kedve, noha jól ismerte a révházi lakodalmi szokásokat. Tudta, az örömszülőtől elvárt dolog, hogy elsők között táncoljon az ifjú párral. Béla ennek akart eleget tenni. S, álmai asszonyát is táncoltatni akarta. Erzsitől kosarat kapott, noha a kosár valójában Zsuzsinak szólt. Béla nem volt hajlandó lemondani szép kötelezettségéről, lélekben komolyan vette apai státuszát. Elment búsan, s erősen kritikusan. Ha ivott egy keveset, könnyen átlendült ebbe az állapotba. Sértve érezte magát a kosár miatt, de nehezményezte a gyerekek nevében is, mert micsoda dolog, hogy a szerető édesanya melengesse neheztelését a fia lakodalmán.
Zsuzsi táncoltatása után nem ment vissza Erzsihez, hanem valamiféle sértett daccal sorra felkérte a magányos tanárnőket. Erzsi látta táncolni, s magában füstölgött: "Így higgyen az ember a kedves szavaknak! Egész este kedveskedett azzal a sima modorával, még a bánatát is elűzte ideig-óráig, aztán faképnél hagyja. Táncoltatja a tanárnőket. No persze, azok illenek hozzá. Csak jöjjön vissza, kezdje újra az udvarlást, majd kiadja az útját!"
Béla helyett Mari néni ballagott vissza az asztalhoz. Megállt Erzsi előtt a hasán összekulcsolt kezeivel, s a maga hangos módján kiabálta:
- Megtáncoltattam a jányunkat, aztán Péter engem… Te mán táncoltál velük, Erzsink?!
Megkérdezte, noha pontosan tudta a választ. Erzsi rosszkedvét fokozta, hogy következetesen így nevezte Zsuzsit, s rámordult.
- Táncol a bánat!
- Fáj a lábad? Az enyém is fáj, mégis kimentem. Akkor az ügyvéddel se táncoltál még?
- Hogy táncoltam volna, mikor nem táncoltam. Már vak is vagy, nem csak süket?!
- Akkor ez a te bajod! No, majd táncolsz vele. Ne keseregj, hosszú még az éjszaka!- mondta, s hozzáfogott állva csemegézni egy egész dobostortából.
Erzsi maga elé morogta :
- Majd reggelig itt ülök, és arra várok, hogy mikor jut eszébe felkérni!
- Félni ?! Dehogy félek! Azért van itt ez a torta, hogy együk. Fájin. Kóstold meg. Inkább egyél, mint féltékenykedj. Muszáj neki mással is táncolni. Félig házigazda.
- Féltékeny, én ?! Elment az eszed ?! Ülj le, és ne beszélj összevissza.
- Vissza, hát! Csak egy kicsit megtáncoltatja őket. Vannak egy szakajtóval. Ahogy látom, kevés táncosuk akad, hisz öregecskék....Jön is mán, ihol a! – mondta, s leült végre.
Béla valóban közeledett, de Péter is feltűnt az ajtóban, s már messziről mondta :
-Édesanyám, hiába várunk?! Megvárod, hogy érted jöjjek ?! Gyere, mindjárt vége a menyasszonytáncnak.
Erzsi felemelkedett, s méltósággal indult a fiával. Az ügyvédnek szólt a viselkedése. Béla értette, már szánta-bánta rosszallását, s eléjük állt.
- A következő táncra szabad kérnem ? - kérdezte úgy, mintha Erzsinek táncrendje volna.
Erzsi nem méltatta feleletre. Péter bocsánatkérőn, panaszosan tárta szét karját, mint aki azt mondja, sok kötelezettsége mellett anyja is gondja merő szeszélyéből.
Béla bizonytalanul álldogált. Mari néni közben jó kedéllyel falatozott, s lapos pillantásokkal méregette az ügyvédet. Béla elkapta a pillantását, s félreértette. Kis vívódás után gálánsan meghajolt.
- Táncolna velem egyet, Mari néni ?
Mari elvigyorodott, mint akit hájjal kenegetnek, s az ügyvéd felé legyintett.
- Menjen mán! Ne engem hívjon, hanem fusson Erzsink után és csípje el...Mán úgyis kesergett a tanárnők miatt. Majd még végleg megharagszik.
Elárulta a testvérét. Szeretetből tette. Az a fajta volt, aki többet értett a világból, mint azt kinézték belőle. Béla bánata egyszerre eltűnt. Hirtelen támadt jókedvében megölelte Marit, s kivágtatott az ebédlőből.
 X/C
 A menyasszonytánc végén Péter visszakapta Zsuzsit, táncolhattak még néhány lépést, aztán felkapta, s szaladt vele a vendégsereg hangos ovációja mellett. Révháza környékén ez járta, a vőlegénynek el kellett lopni a menyasszonyt, hogy aztán menyecskeruhában hozza vissza. Zsuzsiék is átöltöztek. Nem vásároltak ruhát erre az alkalomra, megoldották a régi ruhatárból.
Zsuzsinak volt egy fehér alapon piros pettyes, bő aljú, puffos ujjú ruhája, fehér csipkés kötényke akadt a háznál. Hajába tűzött egy szál piros szegfűt, abból is volt bőven. Péterre világos nadrágot adott, rövid ujjú, nyitott nyakú inget. Nem üres kézzel mentek vissza, hatalmas, felszeletelt barna-piros fonott kalácsot cipeltek. Olyan nagy volt a mazsolás-tejes kalács, hogy mindkettőjüknek fogni kellett a tálcát. Végigkínálták a vendégsereget. Nagy sikere volt a csemegének.
Már falusi lakodalmakban is ritkán fordul elő, pedig régebben kellemes szokás volt. Péternek szerencséje volt a fővárosi cukrászával. Nemcsak megértette, hogy mit kíván, hanem meg is sütötte kívánsága szerint.
Kínálás közben afelől érdeklődtek, hogy érzik magukat a vendégeik. Révházán ez is szokás volt. Illett az ifjú párnak személyesen üdvözölt mindenkit, Péter ennek a szép szokásnak kívánt eleget tenni. Közben a zenekar pihenőt tartott. A vendégsereg visszatelepedett az asztalokhoz, beszélgettek, fogyott az ital, s a sütemény. Péterék befejezték a kalácskínálást. Utána újra a vendégekkel foglalkoztak.
Zsuzsi a tanárnőit üdvözölte. Egy kupacban négyen is ültek, akkor éppen Péter keresztapja szórakoztatta őket vidám adomákkal. Távolabb ült Gizi néni, a volt osztályfőnöke a biológia tanárnővel, Zsuzsi inkább melléjük telepedett. Pillanatok alatt körülvették őket a lányok, s élénk beszélgetésbe fogtak, nevetgéltek, tréfálkoztak.
Péter a barátaihoz csatlakozott. Füredi Lacival nem volt baj a kis incidenstől eltekintve, nem fogott az ivászathoz újra, s lassan elpárolgott fejéből a maradék mámor is. Talán tényleg túljutott a nehezén, de kedve nem lett jobb. Nem táncolt egész idő alatt, noha sok csinos lány várt arra, hogy felkérje az a jóképű fiatalember, aki olyan szépen tudott hangot adni a bánatának. Minden bizonnyal akadtak volna vigasztalói. Zsuzsit sem táncoltatta meg. Menyasszonytánc idején az udvaron cigarettázott. Kékesi Feri jól érezte magát. Sokat táncolt, szinte mindig. Nem csak a fiatalabbját táncoltatta, jókedvűen forgatta az idősebbeket is, főképpen a magányos tanárnőket. Látszott rajta, élvezi a táncot.
Most mindketten Pétert hallgatták. Néhány szóval elmesélte a lakodalmi előkészületet. Elmondta, hogy mindent Zsuzsi kedvéért tett, így akart örömöt szerezni az esküvőjük napjára. Füredi Laci kifejezéstelen arccal ült, a főorvos nevetett.
- Na, barátocskám, téged is szépen megfogtak! - mondta, aztán az órájára nézett, s bocsánatkérőn folytatta - A halászlé után muszáj mennünk, Péterem! Hosszú az út, reggel ügyeletbe lépek.
- Te, ügyeletbe ?! - értetlenkedett Péter, mivel osztályvezető főorvos nemigen szokott ügyelni.
- Sánta Géza ügyelne, de elengedtem. Hazautaztak a szülők aranylakodalmára. Mit üzensz Elvirának?
- Kézcsókom, és kedden reggel ott vagyok!
- Ez már biztos?
Péter kesernyés grimaszt vágott.
- Remélem. Hétfőn délelőtt jön a gazfickó a betyárbútorért, már amit kikötött. Viszi az autót is. Ha minden elképzelésem szerint alakul, az esti vonattal otthon vagyunk.
- Vagyis tervezel valamit! – vágott közbe Füredi Laci sötét arccal.
- Sok a törleszteni valóm. Ahogy a bitangot ismerjük, lesz rá módom.
- Kivel akarsz belevágni?
- Merthogy?!
- Merthogy hülyeség volna egymagadban. Zsuzsi szemében nem akarok máris könnyeket látni. Feljövök, utána hazaviszlek benneteket. Csomagotok is lesz, nem?!
Péter titkon összepillantott Kékesi Ferivel. Örültek a szavainak, kezdődő belenyugvást láttak benne. Péter aztán elhárította a felajánlott segítséget.
- Nem egyedül vágok bele. Itt lesz Béla a barátaival. A csomagokat pedig tehertaxi viszi, néhány bútort is. De később szükségem lesz rád. Ha sikerül otthon helyet találnom a többi bútornak, feljövünk. Segítesz költözködni, rendben?
- Rendben! - felelte a sebész, s hallgatott aztán újra.
Péterék közben Elviráról beszélgettek. Feri azt mondta, hetek óta, éjjel-nappal a kórházban van, s úgy morog folyton, mint a bolhás kutya. Péter vakarta a fejét.
- Lesz még ennek böjtje! Mindenképpen igyekszem haza. Aztán megpróbálom mentesíteni. Zsuzsi mellettem lesz, akár késő estig is bent maradhatunk.
- Várjál csak! – intette le a főorvos. – Az a hír járja, hogy Köves megtorpedózta a dolgot. Elvirával csúnyán összekaptak. Anyánk verte az asztalt, az igazgatónk meg azt kiabálta, hogy luxus mesét mondatni akkor, mikor más osztályokon az sincs, aki kivigye az ágytálat. Elvira azzal vágta rá az ajtót, hogy akkor majd zsebből fizeti Zsuzsit… Gondolom, nem örülnél neki.
- Ahogy azt sem szeretném, ha Zsuzsi idő előtt megtudná. Maradjon köztünk egyelőre a dolog – mondta Péter gond felhőzte arccal, s Zsuzsiék felé tekintettek.
Zsuzsiék vidámak voltak. Vagy húsz lány vette körül már akkor őket. Éppen valami miatt nevetve tiltakoztak. A biológia tanárnőjük beszélt.
- Igenis, zsiványok voltatok!- mondta magas hanghordozással - Azt hiszitek, nem láttam a szemeteken, hogy csak a bolondját járatjátok velem ?! Hiszen egyiketek-másikatok többet tudott a témáról, mint én magam, de ment az óra, s jót mulattatok közben, huncut népség!
A lányok megint nevettek, s egy kis fitos azt mondta:
- Nem Zsóka néni volt a célpont, hanem a fiúk! Cukkolni akartuk őket. Zöldek voltak, rájuk fért az okítás. Azon mulattunk, hogy némelyik átment a szivárvány minden árnyalatán.
Zsuzsi két barátnője is ott volt. Cili vitatkozott a tanárnővel.
- Mi sem voltunk annyira jártasak a témában, ahogy azt Zsóka néni hiszi. Legfeljebb elméletileg. A többi csak félrevezető statisztika.
- Hiszi a piszi! – legyintett rá a tanárnő, s talán megsejtette, hogy éppen a vitatkozó esetében jogos a feltevése, mert Cilihez fordulva folytatta – Butuskának tűnő kérdések mögött ott volt a hozzáértés. Ne tagadjátok, drágáim, volt abban gyakorlat is, az biztos !
Gizi néni védte a lányait.
- Tedd hozzá, Zsókám, hogy tisztelet a kivételnek! Az én osztályomban pedig csak kivételek jártak. Itt van mindjárt Zsuzsi, aligha akadt nála tájékozatlanabb. Zsuzsikám, igaz, hogy így volt ?!
A lányok megint nevettek, s többen is feleltek Zsuzsi helyett.
- Akkor még, de azóta bezzeg belecsöppent a sűrűjébe!
- Ahogy a fáma mondja, van már gyakorlata is. Igaz, Zsu?!
- Na ja! Egy hónap az mégiscsak egy hónap! - nevetgéltek Zsuzsi rovására, mégsem volt benne semmi sértő, vagy megalázó szándék. Mindössze azt mondták ki, ami köztudott volt.
Ági így is vigasztalta Zsuzsit.
- Ne izgasd magad, csak rohadtul irigykedünk.
Mások is megszólaltak.
- Az első vagy, aki az osztályból férjhez ment. Tetejében ilyen állati romantikus módon. Persze, hogy irigykedünk.
- Mázli, hogy összeköltözhettél a fiúddal. Nekem sohasem engednék meg, sajnos! - mondta egy kis szöszi nyíltan.
Zsuzsi csendesen felelt.
- Nem mázli volt. Nem a magam jószántából tettem. Egyszerűen így hozta a helyzet. Nem lehetett kitérni. Félre ne értsétek, nem bántam meg. Szeretem Pétert, boldog vagyok mellette.
A biológia tanárnő mostanában vált el, s rálegyintett Zsuzsi szavaira.
- Várjál csak, gyermekem! Most még a napos oldalán vagy az életnek, de majd te is átkerülsz a másik oldalra.
Gizi néni magában füstölgött. Zsóka sajnáltatta magát, amiért az ura faképnél hagyta, noha kiérdemelte az igazgató miatt.  Hangosan csak annyit mondott :
- Ne ijesztgessük a gyerekeket, Zsókám !
- Csak a szemüket akarom felnyitni. Nem árt, ha tudják, hogy mindenkire ugyanaz a sors vár. Kivétel nélkül mindenkire. Csak meg kell nézni a válási statisztikákat.
Zsuzsi ellentmondott.
- Nem mindenkire, édes Zsóka néni! Ha ragaszkodó szeretettel fordulunk egymás felé, akkor bízhatunk abban, hogy jó marad a kapcsolatunk.
- Ne bízz benne, mert csalódni fogsz! Mindannyian így indultunk neki, aztán tessék. Fújjatok ébresztőt, gyermekeim, kár reménykedni, mert a házasság kőkemény ökölharc, akárcsak az élet!
Zsuzsi újra vitába szállt.
- Zsóka néni a rossz házasságokról beszél. Az egy másik kategória. Én a jó kapcsolatokról beszélek.
- Nincs kétféle kategória. Minden házasság előbb-utóbb csődöt mond. Elkezdődik a harc, kivétel nélkül mindegyikben.
- Biztosan vannak kivételek. Valahol azt olvastam, hogy a jó házasság két egymást szerető ember szép szövetsége. Ha ezt nagyon komolyan vesszük, akkor működnie kell.
- Mesebeszéd!
- Zsuzsival értek egyet! – szólt közbe Ági megint – Ha Zsóka néninek volna igaza, akkor az egész egy kalap szart se érne.
- Csatlakozom! – mondta Cili is - Zsóka néni sötéten látja a dolgokat. Nem mindenki kiábrándult, vannak elégedett emberek is.
A biológia tanárnő ingerülten nevetett.
- Naivak vagytok! Az egész csak kifelé mutatott színjáték. Majd idővel ti is megtanuljátok, ahogy a régi sláger mondja "... Tanulj meg, fiacskám, komédiázni, a rosszhoz is jó képet vágni, ha kell…"
Gizi néni összeszedte magát. Néha megtette, talán éppen ezért szerették. Mindig megható, s becsülendő, ha a gyenge ember bátorságra kap.
- Ne hallgassatok rá! – mondta határozottan - Az élet igenis szép! A házasság is az, ha sikerül megőrizni a másik becsülését, ahogy Zsuzsi mondta, ragaszkodó szeretetét. Persze, áldozatokkal jár. Olykor lemondással, de megéri mégis. Negyven évig éltem elfogadható kapcsolatban. Tudom, hogy működik, csak vegyétek komolyan, és tegyetek meg érte mindent, amit kell. Akkor okkal bízhattok benne, hogy a napos oldalon maradtok mindannyian.
A lányok melegen, s hálásan néztek rá. Csak kolléganője arcán volt neheztelés.
 X/D
 A hallban közben megszólalt a zene, véget ért a szünet. Megjelentek a fiúk, elvitték sorra a lányokat. Zsuzsit ezúttal Gál Karesz kérte fel. Péterék is felálltak. Füredi Laci megköszörülte a torkát.
- Komám, Zsuzsit szeretném elvinni egy táncra… - mondta, noha ehhez most nem kellett Péter engedélye. Laci lehajtott fejjel folytatta – Csak egyetlen táncot kérek, aztán soha többé semmit... Becsületszavamra!
Péter arca elborult, s összepillantottak Kékesi Ferivel. Nyugtalanító volt a bevezetés. Péter tétovázott. Két malomkő között őrlődött a lelke, aztán Laci vállára tette a kezét.
- Vidd el, de ha valaha fontos voltam neked, tudnod kell, hogy mit teszel…- mondta rekedten, s erősen a barátja szemébe nézett.
- Tudni fogom…- felelte a sebész, s elment Zsuzsiék után.
Péterék is kimentek a hallba, megálltak a fal mellett. A főorvos gonddal mondta:
- Egyre nyilvánvalóbb, hogy ez nem futó fellángolás. Persze, a barátság majd megfelelő medret szab neki, de addig Laci fizeti az árát.
Közben a sebész lekérte Zsuzsit. Karjaiba ölelte, s lassú táncba kezdtek a hall közepén. Kisebb szenzáció volt, félrehúzódtak a közelükből. A zenekar önkényesen értelmezte a helyzetet. Belevaló cigánybanda volt, ahogy Péter nevezte őket, de meg akartak élni a fővárosban, s maguk közé fogadtak egy volt bárzongoristát énekesnek. A helyzetet látva az énekes belefogott egy régi slágerbe, mélabús hangon énekelni kezdett.
" Ha egyszer fáj a szíve, üzenjen értem...Ha éjjel sír egyedül, gondoljon rám..."
Péter a fogát csikorgatta. A főorvos is csóválta a fejét, de nem volt okuk aggodalomra. A sebész megállt, s visszavezette Zsuzsit hozzájuk. Péter megölelte.
- Köszönöm, hogy megoldottad a helyzetet...- mondta elégedetten, aztán hozzátette hirtelen indulattal – De a zenekarban szétütök!
A főorvos csillapította.
- Ne bántsd őket, ez a munkájuk. Hangulatot kell teremteniük, erre kaptak tőled megbízást.
Péter bosszúsan nevetett.
- Na, de az én rovásomra?! - mondta, s később valóban figyelmeztette a zenekart.
Maguk nem foglalkoztak tovább a dologgal. Már terítettek az éjféli halászléhez, illata betöltötte a villa szobáit. Péterék maguk is bementek az ebédlőbe. Koccintás közben Péter javasolta, hogy Zsuzsi igyon pertut a barátaival, ne magázódjanak tovább. Kékesi Feri örömmel vette. Átkarolta Zsuzsi derekát, s úgy kérte, adta a pertu puszit. A sebész kitért előle. Megcsókolta Zsuzsi kezét, koccintott is, de továbbra is magázta. Zsuzsi sem élt a lehetőséggel. Később is a régi módon szólították egymást, ahogy teszik majd valami közös, soha ki nem mondott megállapodás szerint hosszú éveken át.
Az éjféli halászlé elfogyasztása idején Péter kérésére a zenészek körbejárták a hosszú asztalokat, s a vendégek kívánságára húzták a nótákat. Béla is összeszedte bátorságát, ahogy mondta, s elhúzatta Erzsinek az emlegetett nótát.
Pétert megdöbbentette.
- Ez azért túlzás! – mondta szokatlan durcásan, mint egy sértett kisfiú – Anyám hogy engedheti?!
Zsuzsi kacagott.
- Pirosan, de Béla bácsi szédülten boldog. Édesanyád nagyon tetszik neki.
- Majd adok én neki! – mondta Péter zordan, s látszott rajta, hogy komolyan gondolja.
Egy óra tájban elmentek Kékesi Feriék. A többi vendég is búcsúzkodni kezdett, hamarosan véget ért a lakodalom, de még nem ért véget a nap.
Zsuzsiékra sok munka várt. Össze kellett pakolni, hogy a révházi rokonok lepihenhessenek. Klári megint kommandírozott. Mindenki segített, vitték az asztalokat, székeket a szuterénbe, mosogattak, takarítottak. Erzsi maga is dolgozott. Mari nénivel feltörölték a zöld szalonban a parkettát, hogy a nagy perzsaszőnyeget a helyére tehessék, s visszakerülhessenek az elmozdított bútorok. Zsuzsi is serénykedett, közben hálásan mondta az anyósának :
- Köszönöm a segítséget, anyuka!
Péter biztatta így. Nem volt könnyű összeszedni a bátorságát, kicsit bele is pirult. Erzsi megütközve kapta fel a fejét, s később méltatlankodva motyogta:" Anyuka, még hogy anyuka! „
Három órára sikerült mindenkinek fekvőhelyet találni. Zsuzsi a zöld szalonban készített szállást az asszonyoknak. Ki a kanapéra került, ki a nagy méretű fotelokból készített ágyakra. Többiek megágyaztattak maguknak a vastag perzsaszőnyegen. Zsuzsi hiába mondta, hogy vannak kisebb szobák is, ott is elférnek néhányan, hallani sem akartak róla. Együtt akartak maradni. A férfiak lementek a házmesteri lakásba, akinek nem jutott ágy, matracot tett a földre. A gyerekekkel még kevesebb gond volt, noha szép számban voltak. Maguktól találtak fekvőhelyekre, Zsuzsi hajdani szobájába is jutott két kislány. Zsuzsinak csak az ágyneműkről kellett gondoskodni. Szerencsére volt belőle bőven a háznál.
Közben Péter a teraszon beszélgetett Bélával, s az óriásokkal. Köszönte a segítséget, s megkérdezte, mivel tartoznak.
Ákos a kezét nyújtotta.
- Baráti kézfogással! Amúgy mi tartozunk vele Béla bának. Jövünk hétfőn is. Ha közben valami zűr van, szóljatok!
Kétségtelenül rendes fiatalemberek voltak. Még akkor is, ha az önkéntes szolgálat után hozzáfogtak inni a teraszon. Béla is, Péter is benne volt a dologban. Jó órát iszogattak, mire befejezték. Közben még inkább összebarátkoztak, s elváláskor hosszan, barátin ölelgették egymást.
Az óriások elmentek, Béla is készülődött. Péter nem akarta elengedni. Éppen ezen vitatkoztak, mikor Zsuzsi kirobogott a teraszra, s tiltakozott maga is.
- Béla bácsi nem mehet el! Már megágyaztam a pipázóban, itt kell maradnia éjszakára! – mondta ellentmondást nem tűrőn.
- Péternek éppen most magyaráztam, hogy reggel korán dolgom van, senkit sem akarok zavarni. Viszem az Opelt is, szokja az utcát. Ide már amúgy sem hozhatom sokáig.
Zsuzsi idegeskedett.
- Ha Kozmáék ott várják a lakásnál?! Egy perc nyugtunk se lenne reggelig.
- Világéletemben fatalista voltam, kislányom…, - próbálkozott az ügyvéd.
Zsuzsi tiltakozón rázta a fejét, Péter is igyekezett rábeszélni.
- Maradj velünk hétfőig. Ha Kozmáék látják, hogy nem vagy egyedül, hamarabb letesznek a megtorlásról - mondta, s Zsuzsit magához ölelve folytatta - Szeretnénk addig is óvni, míg lehet. És, Zsuzsinak sem tenne jót az aggodalom ebben az állapotában.
Béla felkapta a fejét.
- Hogyhogy ebben az állapotában?!
- A beígért nagypapaiság okán! - mondta Péter elmosolyodva, s megcsókolta Zsuzsi haját.
Béla meglepődött, de aztán felnevetett.
- Az más, akkor maradok!
Nevettek maguk is. Közrefogták, s elkísérték a pipázóig. Közben Zsuzsi elmesélte, hogy miképpen helyezték el a vendégeket, s kedvesen elköszöntek Bélától. Összekapaszkodva mentek a hálóba. Péter örült, hogy Zsuzsi meghagyta maguknak a franciaágyat, s hozzátette nevetve, hogy végtére is ez a hivatalos nászéjszakájuk.
Ágyazás után Zsuzsi kérőn ölelte át Péter nyakát.
- Nagyon fáradt vagyok, kicsi kedvesem… - kezdte panaszos hangon – A lábam csupa vízhólyag. Alig várom, hogy pihenhessek. Mindjárt virrad, ébrednünk kell. Reggelit kell adnunk a vendégeknek. Édesanyádék vonata fél tízkor megy.
- Zsuzsikám, csak most ne mondj nemet! Az nem lehet, hogy ne öleljelek meg az esküvőnk éjszakáján. Egész életemben hiányolnám.– felelte Péter elkomolyodva.
Zsuzsi meglepődött. Először fordult elő, hogy Péter nem hallotta meg a panaszkodását. Kicsit zokon vette. Aztán eszébe jutott, hogy Péterrel is megtörténhetett az, ami vele. Talán ő is bűntudattal élte meg ezt a hónapot, s most alig várja, hogy végre nyugodt lelkiismerettel ölelhesse. Megkérdezte halkan, könnyesen. Péterre rátört a nevetés. Amolyan szertelen, bolondos jókedv, s hahotázva a karjaiba zárta. Leborult vele a franciaágyra, s ott mondta csókok közben.
- Becsületemre, nem! Eszembe sem jutott. Boldog vagyok veled az első pillanattól. Boldog akarok lenni ma éjszaka is. Ugye az leszek, ugye, kicsi boldogságom?!
Zsuzsi befele sóhajtott, aztán csókra nyújtotta ajkát, s Péter karjaiba simult engedelmesen.