Asszonysorsok. Megjelent regényeim blog változata

X/A
   Augusztus elseje volt, szombat. Zsuzsi negyvenedik születésnapja. Ezen a napon sora érkeztek haza a gyerekek. Kékesi Laci kivételével délutánra otthon volt mind. Lacit is várták haza az este folyamán. Jöttek születésnapi vacsorára, s hosszabb nyári vakációra. Az elmúlt években az augusztust otthon töltötték, ha megengedte a munkájuk, hiszen év közben ritkán találkozhattak. Amint megérkeztek, ledobták magukról úti öltözéküket. Csinos bikinikbe, fürdőnadrágokba bújtak. A nyári melegben élvezték az otthon szabadságát.
Esteledett már. A fiatalság kint volt a folyosón a magas oszlopok tövében. Csak Zsuzsu hiányzott, bent volt nagyanyjáéknál. A kintiek egy kupacban álldogáltak, s beszélgettek. Vidámak voltak, fel-felcsattant nevetésük, ahogy lenni szokott, ha összejön hét fiatal. A lányok bikinije látni engedte mindazt, amit az illedelmes ruhadarabok eltakartak. A fiúkat feldobta a látvány. Tréfálkoztak, egyik-másik a kezének is szabadságot adott. Évődés volt ez a jó ízlés határain belül. Az idegen szemlélődő aligha fedezhette volna fel bennük a testvéreket, ha csak abból ítél, amit lát.
Norbi átölelte Bea derekát. Ez már komoly ragaszkodás volt. A két fiatal az elmúlt hónapokban egymásra talált. Különös dolgok vannak az életben. Mindez akkor történt, mikor a sors már messze vitte őket egymástól. Norbi Gömböcfalván rádöbbent, hogy Bea hiányzik legjobban az életéből, s száz kilométerről udvarolni kezdett a Miskolcon élő lánynak.
Kiderült hamar, hogy felébresztette Beát Csipkerózsika-álmából, a fiúkat kerülő lány örömmel fordult “bátyja” felé. Otthon mélyen hallgattak róla. Volt ebben gyermeki kímélet, de bizonytalanság is. Nem tudták eldönteni, hogy "szüleik"  miképpen fogadnák, de volt más gondjuk is. Egymásba szerettek, s nem tudtak megegyezni abban, hol éljék majd közös életüket. Bea ragaszkodott jó nevű középiskolájához, urbánus életmódjához. Norbi megszállottan volt elhivatott. Önként ment Gömböcfalvára, s ott akart maradni. Nehéz volt ezt a két szemléletet összeegyeztetni.
Norbi idegességtől leizzadva indokolt : a gyermekeknek az elhagyatott falvakban is joguk van a reményteljesebb élethez. Feltett szándéka szerint, úgy akart tanítani, hogy onnan is útjára indulhasson minden jó képességű gyermek. Magyarázta, hogy felkészülten fogott munkájához. Eredetileg irodalom, s történelemoktató volt, de jártasságot szerzett kémiában,  biológiában is. Azzal érvelt, ha Bea hozzáadja magas szintű matematika, s fizika tudását, nem beszélve mindkettőjük nyelvtudásáról, a két tanerős iskolában magasabb képzést kapnak majd a gömbőcfalvi gyermekek, mint sok városi diáktársuk.
Norbi hogy is engedhetett volna ebből a szép ideából. Éppen akkor, mikor üresedés volt, véletlen szerencse, semmi sem állt a gyors áthelyezés útjában. Majdnem sírva mondta, hogy Beát várja a szerelem, s a küldetés, mert ez a munka feltétlenül az. Ahogy az sem elhanyagolható, hogy kétszobás lakás, nagy kert jár az iskolához. Bea nem hatódott meg. Benne is volt elhivatottság. Felfogása szerint a városi középiskolában is áldásos munkát végzett. Határozottan kijelentette, hogy saját élete is fontos. Szeret színházba járni, hangversenyekre, kiállításokra, s büszke a maga iskolájára. Norbi lássa be, hogy attól semmivel sem lesz igazságosabb a világ, ha eltemeti magát abban a faluban. Miskolcon is megtalálna mindent elhivatott munkájához. Mindketten megkapták az otthoni támogatást. Dupla összegből zöldövezeti lakást vehetnek, akár kertes házat is, ha ahhoz van kedvük. Beleegyezik bármibe, csak az emlegetett városban maradhasson.
Patthelyzet volt, igazi patthelyzet. Ha belefáradtak a vitába, egymáshoz bújtak, könnyekkel bizonygatták, hogy nem akarnak már egymás nélkül élni, s csókok közben elfelejtettek minden gondot. Aztán kezdték előröl. Erre mondja a székely " Azért minden nem gyühet össze! "
A testvérek tudtak a szerelemről. Telefon, s levélkapcsolatban voltak, röpült a híre. Most is mosolyogva nézték őket. Kicsit falaztak is. Úgy álltak, hogy a verandákról ne láthassanak a két összebújóra. Norbi pártfogást keresett náluk dilemmájuk ügyében is, bizonygatón mondta:
- Beszéljétek rá Beát, hogy hallgasson rám. Ha eljönne egy-két napra a falumba, leülne mellém a dobogóra, és belenézne a bennünk bízó gyermekszemekbe, rádöbbenne, hogy sehol nincs nagyobb szükség rá, mint éppen egy ilyen kis helyen.
Brigi megelőzött mindenkit, Bea védelmében harciasan mondta:
- Sokat kívánsz, Norbi! Hagyja ott a jó helyét Miskolcon, és menjen kedvedért pocsolyafalvára tanítani?!
Norbi megbántódott, s fojtott hangon felelt.
- Ne nézd le a faluhelyet, ott is álmodnak az emberek. Emberibb, értelmesebb életre vágynak.
Beának már fájt, ami Norbit bántotta, neheztelőn fordult Brigihez.
- Muszáj volt pocsolyafalvának aposztrofálnod Norbi imádott faluját, pofikám?!
- Csak a te védelmedben… - szeppent meg Brigi.
Barbi, a lányok közt a legidősebb jogán, s amúgy is feladatának gondolta Brigit nevelgetni, közbeszólt.
- De nem mindegy, miképpen teszed! Ha közben megbántasz valakit, rosszabbat tettél, mintha meg sem szólalsz. Leszólod Gömbőcfalvát, csak azért, mert falu?! Nem emlékszem, hogy itthon ez bármikor is divatban lett volna.
Brigi azonnal megsértődött. Bea szokása szerint csatlakozott Barbihoz, változatlanul összetartott a két lány, s újra megszólalt.
- Ne sértődj, pofikám, hanem gondold át!
Brigi mélységes nehezteléssel felelt.
- Ugyan minek ? Bármit mondok, úgyis rossznak fogjátok találni. Nem baj. Ez a sorsom. Minden családban kell lenni egy szerencsétlen pofozóbabának. Nálunk engem jelöltetek ki.
Barbi a fejét csóválta.
- Még mindig ez a kislányos attitűd! Nőj már fel, édes Brigikém! Ne sértődj folyton. Igaza van Beának, gondolkozz, mielőtt megszólalsz.
- Számolj tízig, fusd át közben, akkor biztos, hogy nem mondasz bántó dolgokat! – ajánlotta Bea, mintha tényleg gyermekhez beszélne.
A fiúk közben hallgattak, már régen nem volt szokásuk beleszólni a lányok dolgaiba. Bogi természeténél fogva maradt csendben. Csak akkor szólt bele az ilyen beszélgetésekbe, ha valamelyikük védelemre szorult. Aranyos természete volt, maga sohasem “nevelt”, inkább csak békített, vigasztalt, szeretgetett.
Barbi hangos töprengéssel folytatta.
- Egyébként, nem is értem, miért vagy örökösen negatív… Bárhogy nézem, jó dolgod van itthon. Nem az irigység beszél belőlem, de ez az igazság. Édes mindannyiunk helyett kényeztet, a fizetésed magadra költheted, a fiúd a főnököd, aki változatlanul imád.
- Mezei Lacit ne emlegesd nekem, elegem van belőle!… - felelte Brigi olyan nehezteléssel, mintha Barbi tehetne róla.
A lányok hangosan csodálkoztak. Sorolták a fiú érdemeit. Állást ajánlott, majd jó beosztást adott. Nem kell megszakadnia a munkában, elfogadható a fizetése. Figyelmességből nap mint nap virágot, fagylaltot kap. A fiú kívánságra hozza-viszi a kocsiján. Színházbérletet vett, bejárnak Nagyegribe. Amilyen jó fej, még ezer módot talál arra, hogy örömöt szerezzen. Mégsem elégedett.
Brigi a felsorolás végén lázadozva mondta:
- Ha ilyen jó fejnek tartjátok, nektek adom! Csak hagyjatok már békén.
A két lány összenevetett bosszúsan.
Bogi idejét látta, hogy közbelépjen.
- Lányok, tényleg rászálltatok már megint… - mondta csendes figyelmeztetéssel – Ami Mezei Lacit illeti, nem olyan közelről, mint gondolnátok. Lehet, hogy imádja Brigit, de nehéz elviselni, mert igen féltékeny. Például, lehallgatja a telefonjait. Ha kimegy az irodából, kutat a táskájában.
- Az más! – mondta Bea – Pofikám, akkor ezzel gyere máskor. Az ember azt hiszi, csak a szokásos elégedetlenkedéseid egyikéről van szó, ha nem indokolsz rendesen.
Norbi megszegte a hallgatást, s közbeszólt.
- Bocs, de eztán csak Brigi lelki életével foglalkozunk ?!
Barbi sóhajtott.
- Igazad van, de mikor bántja az embert, hogy egyedül érzi magát köztünk. Óhatatlanul így alakul, mert lépten-nyomon szembekerülünk vele elégedetlenkedő, gyerekes gondolkodása miatt. Az intézetben gyakran gondolok arra, mi magunk sem tudjuk kellőképpen értékelni az otthonunk adta körülményeket, hamar elégedetlenkedünk magunk is. Pedig, ha látnátok közelről, ahogy én látom, hogy Isten mitől mentett meg bennünket azzal, hogy másodszor is adott édes szülőket, velem együtt naponta adnátok hálát!
- A te munkád sem lehet könnyű...- mondta Tomi együtt érzőn, de volt mögötte másik szándék is. A fiatal jogász felnőtt fejjel sem akart szembenézni azzal a ténnyel, hogy gyermekkorában történhetett volna másképpen is, ha a balsors akaratából intézetbe kerül, s otthon, és szerető szülők nélkül marad.
- Nem bizony!– sóhajtotta Barbi – Néha megbánom, hogy felvállaltam, mert a mindennapokban nagyon nehéz bánni a mi gyermekeinkkel. Vadak, szemtelenek, képesek volnának bármilyen alávalóságra. Aztán jön egy-egy pillanat, s összeszorul az ember szíve. Megérti, a kéreg alatt mind érző szívű, szeretetre vágyódó, szomorú sorsra adott gyermek van. Csoportomban tizenhatan vannak. Tinik. Egyik-másik már túl van árkon-bokron, belegondolni is rettenetes. Nappal vagányok, nevelhetetlenek, de mikor az ember este végigmegy a hálótermeken, leül itt-ott az ágy szélére, titokban s bátortalanul megkeresik a kezét. Fogják, szinte kapaszkodnak, s nem néznek közben az emberre… Értitek?!
Megilletődött csenddel feleltek, csak Bogi szipogott, s kereste a zsebkendőjét. Közben Norbi komoly arccal bólogatott, majd azt mondta:
- Sok hasonlóság van kettőnk munkájában. Csillagocskám előtt nem akarom eltitkolni, hogy nem könnyű hátrányos helyzetű gyermekekkel foglalkozni, de a siker is édesebb. Az egy dolog, hogy a falumban még a nyolcvanéves ember is megsüvegeli a tanítót. Másképpen is kifejezik megbecsülésüket. Sokszor kapok frissen fejt, habos, meleg tejet, hozzák a kosár gyümölcsöt, amit aztán nagyobbrészt a gyermekekkel etetek meg, mert mi a csudát kezdjek vele egymagamban, de mindennél fontosabb a gyermekek reakciója. Nem túlzás, ha azt mondom, úgy néz egyik-másik az emberre, mintha Istent látná benne, aki majd valami csoda folytán segít neki abban, hogy egyszer maga is dobogóra ülhessen, vagy orvos lehessen. Egyelőre még ez a két foglalkozás a vágyak netovábbja. Az én nebulóim más helyzetben vannak annyiban, hogy családjukkal élnek, de így is ragaszkodók, hálásak. Jóval hálásabbak, mint sok jó körülmények között élő gyermek.
Nem volt célzatosság szavaiban, csak tényként mondta. Peti mégis magára vette, mivel a családban még mindig téma volt a műteremlakással kapcsolatos viselkedése. Fanyar nevetéssel mondta :
- Talált!
- Ugyan már, nem rád gondoltam! – mérgelődött Norbi - Ilyen alapon magamra, s Tomira is érthettem volna. Mi is erőszakoskodtunk az autó miatt. Most az egyszer tettük, mert szerencsére nem természetünk. Én a szülőket semmibe vevő, elkényeztetett, hálátlan csemetékre gondoltam. Nem kell mindjárt magadra venni.
Bogi kedves tréfálkozással mondta:
- De, mikor a lelkifurdalás komoly dolog. Igaz, Petruska?!
Bea is évődött.
- Szó, ami szó, mindhárman rámenősek voltatok. A művész úr tetejében el is kapkodta a dolgot. Tizennégy négyzetméteren fog felnőni a beígért futballcsapat?! Szerintem Tomival sem fértek el benne kényelmesen. Egymásba ér a fületek.
Nevetés harsant, Peti vigyorgó képpel mondta:
- A műterem viszont nem semmi! Szép széles fala van a folyosóra, elfér majd rajta az emléktábla, babérkoszorúk tömkelege. Természetesen posztumusz, mert mifelénk ilyen a művészsors, de akkor majd gondolj rám, és dicsérd meg az előrelátó nagy eszem.
Bea megbokszolta a bolondozásért, aztán összeborultak pár pillanatra. Hiszen ki tudja, milyen sors vár a család művészére. Életében elismerik-e, vagy keserves sikertelenség lesz a sorsa. Beszélgettek még erről-arról, aztán eszükbe jutott a távollévő.
Bogi aggódón mondta:
- Édes nagyon várja Lacit haza, dupla könnyeket okoz, ha ma sem jön.
Elkomolyodtak körülötte a többiek. Kékesi Laci az elmúlt esztendőben egyszer sem volt otthon, noha többször ígérte, de aztán rendre elmaradt. Telefonon kért bocsánatot, s mindig hozzátette, hogy lélekben velük van. Ezúttal biztosra ígérte. Felhívta Petit, s Tomit a műteremlakásban előző este, nekik is megerősítette. Azt mondta, most akkor is jön, ha Gina keresztülfekszik az ajtóban.
- Jól kifogta azt a lányt, az biztos! – mondta Tomi bosszús hangon – Az öreg úgy táncol, ahogy a csaj fütyül. A bátyánknak nem engedem el a behúzást. Két hete, mikor Rómában jártam, a Colosseumnál három órát vártam rá hiába.
- Helyedben én elmentem volna a Corso Umbertora, bárhogy ellenzi jó apánk, hogy megjelenjünk Giovanniéknál, s ott csapom a falhoz melegében… - mondta Norbi, aztán levette szemüvegét, s dörzsölte a szemét. Mindenki sejtette az okát. Lacihoz erősen ragaszkodott, s valamiféle hűtlenségnek élte meg kilépését a családból.
- Ha elmentél volna, Gina neked is kiüzen a személyzettel, ahogy legutóbb jó apánkkal tette. Nem fogadta a fiúja távollétében a külföldről odalátogató apját! - mérgelődött Bea.
- Eszement csaj! Az öreg duplán bedilizett, ha nem látta meg rajta időben. - mondta Peti.
Barbi sóhajtott.
- Te könnyű helyzetben vagy, Petruska! Neked Füredi Eszter örök szerelmed. Legfeljebb Judit néni a gondod, de aki idegennel ismerkedik, rajtaveszthet, ha jó színész a drága.
Beszélgettek volna még, de Zsuzsu megjelent a veranda ajtajában, s mondta, hogy nem várnak Lacira tovább, vacsorához ülnek. Majd csatlakozik, ha megérkezik közben. Mindenki felé fordult, az arcokon gyengéd mosoly ült. Örültek, hogy hazajött annak ellenére, hogy Laci is hazakészült. Norbi többet is tett, elkapta a Tökmag derekát.
- Csudi jól áll rajtad is a bikini, ma alaposan kigyönyörködöm magam!- kiáltotta jókedvűen.
- Akkor siess, mackóka, mert a vacsorához át kell öltöznünk. Nagyika csipkeblúzt vett fel, papuska nyakkendőt.
Az átöltözés hírére kicsit morgott a társaság, de Zsuzsut közrefogva, engedelmesen elindultak befele. Zsuzsu bánata miatt haragudtak Lacira, s időnként morogtak rá is, pedig valójában Lacit is nagyon szerették, bármit is mondtak.
X/C
Vidám hangzavar töltötte be az ebédlőt. Péter az asztalfőn ült, Zsuzsi helye a jobbján volt. Még üresen állt. Baloldalt ültek Erzsiék, utánuk Mari néni, s csak aztán következtek a gyerekek, kiskorukból megszokott helyükön. Elvira a másik oldalon ült, Péter közelében. Utána szintén a gyerekek jöttek ugyanúgy, mint a másik oldalon. Ez volt a rendes ülési sorrend.
Nem csupán a gyermekeken látszottak meg az eltelt esztendők, több-kevesebb nyomot hagytak az idősebbeken is. Péter halántéka már őszült. Kossuth-szakállt növesztett, nem volt hivalkodó, s illett markáns arcához. Amúgy nem sokat változott, még mindig keménykötésűnek tűnt. Zsuzsi is elfoglalta helyét az asztalnál. A konyhában járt, a háztartási segítséggel együtt készítették el a vacsorát. Tálalni az asszony fog egyedül. Zsuzsi még mindig csinos volt. Szemei körül a halvány szarkalábakat eltüntette a kevés púder. Megőrizte törékeny alkatát. Szép, szőke haját kontyba fésülte, mint évekkel előbb.
Erzsi haja már hófehér volt, de arca fiatalos maradt. Míg Bélán árulkodó nyomokat hagytak az elmúlt évek. Időnként remegett a keze, járása is bizonytalan volt, de amúgy dacolt a múló idővel. Szálfa egyenesen ült most is, példát vehetett volna róla egyik-másik fiatal.
Elvira még nehezebb lett az eltelt idő alatt, de rajta más nyomot nem hagytak az évek, holdvilág-képe sima volt, ránctalan. Mari néni arcát annál inkább barázdálta az idő. Rosszabbul hallott, mint előtte bármikor. Már volt fülhallgatója, amit nem szeretett, s leginkább a köténye zsebében tartott.
A háztartási segítséget Bözsikének hívták. Egyszerű asszony volt, régebben kis fizetésért takarított valamerre. Kerekeséknél megbecsülték. Nem lakott a gazdaházban, bejárt naponta. Reggel hétkor kezdett, délután ötig dolgozott, s ott maradt szívesen, ha munkájára szükség volt. Megfelelően honorálták, s a jó szó is fontos volt számára a részeges, durva ura mellett. Mindig igyekvőn szolgálta fel az ételt. Péter volt a kedvence. Megfigyelték, úgy tartotta a tálat, hogy felé essenek a legjobb falatok.
Ezúttal nem járta körbe az asztalt, csak letette a tekintélyes tálat középre. Péter intett a szemével, hogy előbb még más dolguk van. Norbi, s Peti éppen akkor hozott be egy csodás virágkosarat. Péter felemelkedett, s kedves, meleg hangon mondta :
- Életem! A család, s magam nevében kívánom, hogy a jó Isten nagyon sokáig éltessen erőben, egészségben, mindannyiunk örömére!
A család tapsolt, éljenzett, s mentek aztán sorra, ölelték Zsuzsit, némelyik gyerek tréfálkozón mondta a régi kedves versikét is „ Kicsi szívem, kicsi szám, édesanyámnak minden jót kíván!”
Zsuzsi sírva-nevetve fogadta az öleléseket.
- Ó, istenem, de aranyosak vagytok!... Barbikám… Beám… Brigikém… Bogikám… Zsuzsukám… Tomikám… Petikém… Norbikám… Köszönöm!
Csak az tudja, hogy milyen örömöt érez ilyenkor az ember, aki megérhetett már hasonlót. Ahogy az a tudat is boldogító volt számára, hogy minden évben igyekeztek haza ezen a napon, hogy megölelhessék, hogy együtt lehessenek. Örömében szepegett még egy ideig, de Péter tréfálkozó szavai, magához vonó ölelése felszárította a könnyeket, s hozzáfoghattak a vacsorához. Megindult a beszélgetés is. Az asztalnál régebben tiltva volt, de mióta ritkán találkoztak, minden percet igyekeztek kihasználni.
Péter odaszólt Tominak.
- Valaki csókoltat!… Ma jött hozzánk egy csuda csinos diétás nővérke. Szegeden dolgozott évek óta. Valamikor gyakran forogtál körülötte. Tudod-e, ki az?
Tomi először elsápadt, aztán elvörösödött. A gyerekek kórusban kiabálták:
- Galántai Anikó!
Aztán a fiúk nevetve hozzátették :
- A békuci!
Tomi arca megrándult, Péter tiltakozón mondta:
- Most aligha neveznétek így, igazi bombázó lett!
- És csókoltat? – kérdezte Tomi fahangon.
- Az első öt percben érdeklődött utánad, ha ez mond neked valamit. Kicsit zavarban voltam, mert nem emlékszem, miért is szakítottatok.
- Már én sem… - morogta Tomi, de közben annyira remegett a keze, hogy elrejtette az asztal alatt, s úgy tett, mint aki töpreng. Pedig jól tudta, felejteni sem tudná.
A többiek már mással voltak elfoglalva, Béla megkérdezte:
- Laci mit mondott a telefonban, mikor indult Rómából?
- Még jókor időben, de beugrott talán Mariskáékhoz is Kéneskútra…-- felelte Péter.
Az emlegetett Elvira húga volt, pap fiával éltek Kéneskúton. Laci gyakori vendégük volt a soproni évek alatt, istápolták a családtól messzi idegenben. Zsuzsi mondani akart valamit, de megszólalt a verandán a kapucsengő. Csend lett hirtelen, hogy aztán annál nagyobb legyen az ujjongás.
- Megjött! Itthon van!-kiáltották mindenfelől.
Felugrott mindenki, s siettek ki a verandára. Már senki sem neheztelt a tékozló fiúra. Tomi, s Norbi szaladtak kaput nyitni, aztán pár perc múlva a vállukon hozták Lacit, majd kézről-kézre járt körbe, míg Zsuzsiék elé érkezett. Péterrel összeölelkezett, Zsuzsinak szép meghatottsággal mondta:
- Édesanyám, Isten éltessen! És, bocsáss meg a messzire szakadt fiadnak.
Zsuzsi sírt, Laci arcát cirógatta, s elveszett néhány pillanatra az ölelésében. Nem neheztelt rá, dehogy neheztelt, már a szíve sem fájt, hiszen ott volt a karjaiban.
Laci az idősebbeket is köszöntötte, majd körülnézett, hangja csalódott volt.
- És, a Tökmag?!
Csak akkor döbbentek rá, hogy Zsuzsu nincs köztük. Mielőtt bárki megszólalhatott volna, megjelent az ebédlőajtóban, s csendesen mondta:
- Szervusz, Laci...,
Kékesi Laci kitárta karjait.
- Ki röpül hozzám? – kérdezte rekedten.
Zsuzsu mozdult, de nem röpült, mint régen. Csak kezet nyújtott Lacinak. A fiú magához vonta, s feljajdult a hangja:
- Úristen, de régen láttalak, kis húgom!
Jajdulása meglepett mindenkit. Péter sietve karon fogta, s vitték be az ebédlőbe, leültették régi helyére. Barbi, Bogi serénykedett körülötte, hozták az ételt, kínálták kedvesen. Zsuzsu már a maga helyén ült, s lázrózsák égtek az arcán.
Kékesi Laci inkább beszélt, mint evett. Péter kérdésére az útról mesélt. Mondta, hogy bement Kéneskútra is, s Mariska néniéktől üzenetet hozott Elvirának, s apjáéknak. Mariska üzente, hogy most van egy megfelelőnek látszó nyaraló a családnak. Péter ottjártakor említette, hogy a kitűnő gyógyvíz miatt szívesen venne ott egy nyaralót. Évek óta készültek arra, hogy a nyarakat gyógyvíz mellett töltsék. Mariska üzente, nézzék meg mielőbb a nyaralót, kedvező az ára, s nagy az érdeklődés iránta. Laci ajánlotta, hogy tegyenek közös kirándulást Kéneskútra.
Arról mélyen hallgatott, hogy fiatal pap barátja a lelkére kötötte, Bogit mindenképpen vigyék magukkal. Csak azt tette hozzá, hogy hosszú idő után újra együtt mehetnének úgy, mint a régi szép időkben. Az ifjúság azonnal benne volt, mivel hetekre jöttek, nyári vakációra.
Erzsi sopánkodott.
- Nekünk messze van. Papus nem bírná az utat.
Béla felhördült.
- Kicsoda? Én?! Még féllábbal is!
Döntöttek, mennek Kéneskútra nyaralónézőbe.
- Azért mondj valamit az áráról. Kevés, hogy kedvező!-nyugtalankodott Péter.
- Mariska néni titokzatoskodik, mint aki meglepetést tartogat. Palira van bízva az eladás. Idős embereké, lányukhoz mentek a határon túlra. Amúgy sem használták már egy ideje. Palival kiszaladtunk megnézni. Kissé elhanyagolt. Állítólag hajléktalanok szállták meg tavaly. Kertjében sok a gyom, a házban a limlom, de amúgy a ház tekintélyes, valóban nagy családnak való.
- A takarítás nem akadály. Sokan vagyunk, egy nap túljutunk rajta. Csak az ára nyugtalanít.
Laci alig figyelt, Zsuzsut nézte, s csak mellékesen kérdezte:
- Hogyhogy, csak nincs valami gond?
- Mindössze annyi, hogy nem költhetünk számolatlanul. De a nyaralót beterveztem közepes áron.
- Ló?! – szólt közbe Mari néni – Lovat akartok venni?!
Akármilyen jól neveltek is voltak a gyerekek, Mari néni váratlan kérdései időnként meglepték őket, s mint a fiatalok általában, nehezen fegyelmezték nevetőizmaikat. Most is kitört belőlük a nevetés. Péter nem tűrte, hogy mások nyomorán mulassanak, s nagyot csapott az asztal szélére. Ritkán történt meg, főleg azóta, hogy felnőtt valamennyi, de mindig volt foganatja. Most is csend lett hirtelen.
Mari néni jól mérlegelt.
- Mi van, rosszat mondtam?!
- Nyaralót veszünk, nem lovat. - igazította volna Erzsi  helyes irányba.
- Fogat?! Fogatot is akartok? Minek? Az máma már nem divat.
A gyerekek szemmel láthatóan küszködtek a visszafogott jókedvvel. Péter ingerülten kérdezte:
- Miért nincs a fülhallgató a helyén?
- Mit mond? – tudakolta Mari néni, s Elvirára nézett.
- Azt mondja, hogy nem azért vette azt a nyíves  fülhallgatót, hogy a kötényzsebben hordjad! – felelte Elvira mérgesen.
Betették Mari néni fülébe a készülék dugóját, s eligazították a nyaraló dolgában. Péter aztán megbeszélhette vele a gazdaház őrzését is. Mari feladata volt minden évben.
 X/D
 Péter összegezte a tennivalókat.
- A vasárnap legyen a pihenésé. Hétfőn nekem még dolgom van a kórházban, mielőtt szabadságra megyek. Ti készítsétek fel a kocsikat, az utánfutót az útra. Mivel Mariska néniéknél nincs telefon, menjen el a távirat, hogy kedden érkezünk, öt személyre kérünk fekhelyet. Többiek elférnek a két sátorban, van bőven hely a paplak udvarán. Ha valóban olyan nekünk való a nyaraló, megveszem, és rendbe hozzuk. Ott lehet majd folytatni a nyaralást. Aki tud, maradjon a hónap végéig.
Helyeslő moraj futott végig az asztal körül, csak Kékesi Laci, s Brigi arcán látszott töprengés. Laci szólalt meg előbb.
- Sajnos, nem maradhatok ilyen hosszú időre. Egy hetet engedélyeztem magamnak.
A gyerekek gondolták, hogy régen Gina szabja meg, mit tehet, s mit nem. Sajnálkozón néztek a hajdan oly önálló fiatalemberre. Brigi panaszosan mondta:
- Nekem pedig csak tíz nap szabadságom van. Mezei Laci nem fog elengedni. Nincs benne belátás. Az a rögeszméje, hogy egyetlen napot sem bír ki nélkülem. Szeretnék veletek maradni a nyaralás végéig. Mit tegyek, édesapa?!
- Először is: Mezei Lacival légy igazságos! Derék fiatalember, nem szabad felrónod, hogy ennyire ragaszkodó. Emlékszem egy elsős kis gimnazistára, aki boldog volt, hogy a negyedikes fiú szóba állt vele. Az állásodról már nem is beszélve. Majd hétfőn beugrom hozzá, s szépen megkérjük, hogy engedjen el a hónap végéig két hét fizetés nélküli szabadsággal.
Brigi elégedetten mosolygott, s játszott közben a fülében lévő színes lógókkal. Játékosan jártak az ujjai, gyerek volt még sajnos, huszonéves gyerek.
Péter végignézett a családon, s felhangzott az asztalfőről a szokásos mondat.
- Kedves egészségére mindannyiunknak!
Szép szokás volt, így jelezte, hogy vége a közös étkezésnek, felállhatnak. A családi kórus köszönte a vacsorát, s ment mindenki a maga dolgára. Zsuzsiék a konyhába tartottak. Bözsikét már hazaengedte, de az asszony mégis maradt. Beálltak mellé mosogatni, törölgetni. Öröm volt nézni, ahogy pergett a munka, gyorsan elkészültek a renddel.
Zsuzsi indult a hálóba, Zsuzsu belekarolt, s már útközben mondta:
- Laci jelenlétében nem bírok ki egy egész hetet, édesanyám. Reggel elmegyek.
Zsuzsi szemét elfutották a könnyek. Zsuzsu mégis maradt egy napot. Szülei kedvéért még egyszer megpróbálta Laci jelenlétét elfogadni, de vasárnap estére kiderült, hogy szenvedés nélkül képtelen rá. Mikor nyugovóra tért a gazdaház, bement szülei szobájába, s bejelentette, hogy nem tart velük Kéneskútra. Másnap reggel elutazik. Zsuzsiék már nem tartották vissza. Napközben látták szemében a rejtegetett könnyeket, s bánatos szívvel  beletörődtek az elutazásába.
Mikor Zsuzsu kiment szülei szobájából, Laci éppen a folyosón cigarettázott a nyitott ablak előtt. Zsuzsu torkában dobogó szívvel igyekezett elmenni mellette. Laci kitette elé a karját játékosan, de aztán elkomolyodva mondta:
- Állj meg, Tökmag, beszélnünk kell!
- Inkább ne! – felelte a lány, s megpróbált átbújni a karja alatt. Laci nem engedte.
- Muszáj beszélnünk, kicsi Tökmagom… - mondta már kérőn – Tapasztalom, hogy neheztelsz rám. Mindenki mással szóba állsz, csak velem nem. Úgy sejtem, tudom az okát. Beszéljük meg!
– Nincs megbeszélnivalónk, Laci! - mondta Zsuzsu, s közben reszketett.
- Dehogynem, kicsi Tökmagom! Te tévesen azt gondolod, hogy kevésbé szeretlek mióta Ginával élek.
- Szíved joga azzal élni akivel akarsz.
- Most nem a szívem jogáról van szó, hanem a neheztelésedről. Drága nekem a ragaszkodásod, nem tudok lemondani róla.
- Pedig kénytelen leszel.- felelte Zsuzsu fakó, színtelen hangon.
- Ennyire neheztelsz ?! Nem érted, hogy semmi sem változott ?!
- Minden megváltozott.
- Miért változott volna bármi is, mikor én ugyanúgy szeretlek, mint azelőtt ?!
- Mint a húgodat, igaz ?! - kérdezte Zsuzsu remegő szájszéllel.
- Hiszen az vagy, a húgom...-mondta a fiú, az ablakhoz fordult, s feljajdult a hangja - Az ember a húga iránt csak egyféleképpen érezhet!
- Nem vagyok vér szerinti húgod! - kiáltotta Zsuzsu könnyes tiltakozással.
Laci nem fordult vissza, csak válla felett mondta fáradt hangon.
- Tudom, magam is tudom. Ahogy azt is, hogy akkor sincs jogom másképpen érezni irántad. Ebben a szellemben nevelkedtünk fel. Mindig is tabunak tekintettelek. Akkor sem tekinthetnélek másnak, ha az volna a szívem leghőbb kívánsága. De, kicsi Tökmagom, húgomként téged szeretlek a legjobban ezen a világon.
Elhallgatott, s furcsán vette a levegőt. Zsuzsu már mehetett volna, de a felismerés okozta döbbenet szinte megbénította : Laci azért nem fogadta el a szerelmét, mert szüleik igyekezet túlontúl jól sikerült. Laci lelkébe mélyre plántálták a testvéri érzéseket, s most ő fizeti az árát!
Ment most már, rohant, menekült. Bevágódott a szobájába, hasra vetette magát az ágyán, s zokogásban tört ki. Barbival volt közös szobájuk. Barbi lecsapta az éppen olvasott könyvet, s odarohant. Zsuzsu boldogtalanul sírta :
- A sorsom eleve elrendeltetett! Nem tud másképpen gondolni rám, csak úgy, mint a húgára. Tabunak tekint. Azt mondta, akkor sem tekinthetne másnak, ha az volna a szíve leghőbb kívánsága!
Barbi átölelte, s vele sírt.