Asszonysorsok. Megjelent regényeim blog változata

X/A
    Vasárnap reggel még mindig zárva volt a dolgozószoba ajtaja. Zsuzsi tíz óra tájban bekopogtatott. Péter kinyitotta az ajtót, de nem szólt hozzá. Helyette az ablakhoz ment, s nézte szótlan-mogorván az almás fáit, aztán mégis megszólalt.
Fogcsikorgatva mondta:
- Magunk adtuk a kötelet a kezükbe!… Beadhatom a felmondásom, ha egyáltalán beérik vele. Aztán szedhetjük a sátorfánkat!
- Csak keserűségedben mondod… - reménykedett Zsuzsi, de görcsbe rándult a gyomra.
Péter keserveset sóhajtott.
- Keserűségemben valóban, mert nincs már jövőnk Révházán… Éppen ebben a dologban akartam Gazsóval beszélni. Rá akartam ijeszteni, hogy hagyjanak békén bennünket, de semeddig sem jutottam, mert megláttalak benneteket a teraszon. Az ilyenféle mondandóba az ember nem kezdhet bele kétszer.
- Mit akarnak tőlünk, nem értem… - idegeskedett Zsuzsi.
- Szegedinek útjában vagyok. Gondolta a piszok, cicázik egyet a feleségemmel, duplán döfi hátamba a tőrt, aztán végleg megszabadul tőlem… Megtudtam, a gyerekekkel akarnak megzsarolni, hiszen még innen van mindegyik a felvételijén.
- Szentséges Isten! - rémült meg Zsuzsi, s tenyerébe temette arcát.
- Ne sírj! Ezek után aligha lobbiznak a gyerekek ellen. Már kikészíthetnek a nélkül is. Féltékenységből nekimentem a főnökömnek. Eltörtem az állkapcsát. Nyolc napon túl gyógyuló sérülést okoztam... Ha feljelent, garázdaság, súlyos testi sértéssel tetézve. Tanúja lesz elég. Te is elfelejtheted a reménybeli állásod. Nyíri Pista is ott volt az aggódók között. Ha Szegedi nem jelent fel, akkor megzsarol, vagy beadom a felmondásom önként, vagy mehetek a börtönbe. Helyemen semmiképpen sem maradhatok. Révházán sem. Nem tűrnék. El kell mennünk innen, Zsuzsikám! Talán majd Nagyegriben akad valami munka.
Zsuzsi a homlokát tapogatta, s Péter meglepetésére azt mondta :
- A család nem mehet el, kedves… A gyerekek itt járnak gimnáziumba, csak itt ismerik a képességeiket. Továbbtanulások előtt nagyon fontos. Anyukáék miatt sem, nem hagyja itt a sírjait. Elvira Nagyegriben csak egy idős asszony volna, itt megbecsülés övezi dolgos élete után. Nem mehetünk el miattad sem… A családodnak kell emlékeztetni a várost, hogy volt egy nagy tudású, lelkiismeretes gyermekorvosuk, aki nem lett hűtlen, nem önszántából ment el, s a családja még hazavárja… - mondta már sírva.
Péter átölelte, hozzáhajtotta fejét, s hallgatott.
Késő délután berobogott Füredi Laci, Eszterke nélkül jött, s magából kifordulva kiáltott már az ajtóból.
- Mi ez a gyalázat, komám?! Apáméknál voltunk Nagyegriben. Ahogy hazaérünk, cseng a telefon. Kiss Berci meséli tele szájjal, hogy mi történt az este az Öreg-tónál.
Az emlegetett ember Fürediné kollégája volt, olyan se hal, se hús, igyekezett a városi elithez dörzsölődni, aztán kibeszélte, amit a közelükben hallott. Péter elmondta dióhéjban, hogy mi történt, beszélt a meglátásáról is, a sebész rábólintott.
- Jól ítéled meg a helyzetet. Berci szerint már az este beszéltek róla. Gazsó értekezett telefonon Kövessel is. Igazgatónk szabadságra küld holnaptól. Egyébként, valóban eltörted Szegedi állcsontját. Beszéltem a fiúkkal, alaposan behúzhattál neki, háromba tört. Drótozhatják!
- Abban a percben meg tudtam volna ölni!… Gazsóval kint voltunk az udvaron, a terasz közelében. Olyan mondandóm volt, amihez nem akartam tanúkat. Éppen belekezdtem, mikor pillantásom a teraszra esett, és látom, Zsuzsit kisodorta az a szemét a teraszra, falhoz nyomta, mint az állat, s már szoknyája alatt a keze. Gondolhatod!
- Zsuzsit nagyon megviselte? – kérdezte a sebész rekedten.
- Inkább a kilátásba helyezett jövőnk… - mondta Péter komoran, aztán hirtelen felnevetett – Zsuzsi elkapta a kezét, másik kezével a szeme közé vágott. Egyenesen a szeme közé. Magam láttam. Szép ütés volt az is!
Füredi Laci is nevetett.
- Akkor jó napja volt a főorvos úrnak!
Péter újra komor volt.
- Innen mennem kell jó esetben is… Számíthatok édesapád segítségére?
- Feltétlenül. Még ma felhívom. Apám nem Köves, nem ijed be a megyétől. Azt szokta mondogatni, tehetnek egy szívességet neki. Amúgy is, mind hozzáfut, ha bajban van. Az öreg valóban érti a dolgát.
- Ingázhatok majd ítéletnapig… - mondta Péter komoran, s alig figyelt most a barátjára, kibukó keserűséggel folytatta – A padlón vagyok, Lacikám… A padlón!
A sebész átfogta a vállát.
- Talpra állsz, komám, biztosan tudom! Segítünk is. Ha másképpen nem tudunk, itt ébren tartjuk a jó szándékú lelkiismeretet néhányan, abban biztos lehetsz!…- mondta, s összeölelkeztek barátin.
Amíg Péternél volt Füredi Laci, Zsuzsi újra gyomorgörcsöt kapott abbeli félelmében, hogy Péterhez eljut Szegedi mocskos vádja Füredi Lacival kapcsolatosan. Ha Szegedi mások előtt is emlegette, a város pillanatok alatt tele lesz újra a hírükkel. Talán már eljutott Füredi Laci fülébe is, s éppen most mondja el Péternek. Komolyan félt tőle. Nem attól tartott, hogy Péterben valamiféle gyanút ébreszthet,  de attól igen, hogy újabb felbőszült haragot, pedig már éppen elég baj volt így is. A verandán böjtölte ki a sebészt. Mikor Füredi Laci elment, sietett be Péterhez. Megnyugodva látta, hogy lehiggadt már, nem kapott újabb rossz hírt.
Sokáig beszélgettek. Latolgatták a jövőt, ami igen riasztó volt, de az ember úgy van teremtve, hogy idővel az elkerülhetetlenbe is belenyugszik. Ők is így voltak vele. Egy idő után a gyakorlati teendőket vették sorra. Péter kesernyés mosollyal mondta, lesz most elég ideje egy darabig. Laci fiukkal elmegy Sopronba a felvételire, Norbival Pestre. Zsuzsi azt sóhajtotta, örülni fognak a gyerekek. Lám, minden rosszban van valami jó.
Zsuzsinak eszébe jutott a fordítói munkája. Hiszen az új állásával már nem számolhattak. Bevallotta, hogy elhamarkodottan lemondta telefonon, s hozzátette :
- Reggel felmegyek Pestre, visszavonom a felmondásom. Nem megyek szívesen. Előre tudom, megalázóbb lesz, mint eddig bármikor. Ez az alak sem különb Gazsónál vagy Szegedinél. Eddig elhallgattam, hogy miért ilyen undok, de a keserűség most kihozza belőlem. Ez is próbálkozott. Még tavaly történt. Szépeket mondott, aztán ebédelni hívott. Kiderült, a lakására. Udvariasan a helyére tettem. Azóta úgy bánik velem, mintha alamizsnáért járulnék hozzá. Valósággal elém löki a munkát, s mindenféle gúnyos megjegyzést tesz.
Péter nem figyelt rá, fáradt arccal nézett maga elé, aztán nehéz sóhajjal kérdezte :
- Mit mondtál, Zsuzsikám ?! ... Ne haragudj, de annyira nyomaszt ez az egész, hogy az sem lepne meg, ha most infarktust kapnék...Még egy morzsa, és kész!
Zsuzsi ijedten nézett rá, s már örült, hogy semmit sem hallott abból, amit mondott. Hiszen lehetett volna az a morzsa, ha rájön, hogy milyen áron jut munkához. Úgy tett, mintha addig Elviráról beszélt volna. Kapóra jött, hogy Elvira is készült felutazni vele, valamilyen dolga volt Pesten.
Közösen találgatták, vajon mi dolga lehet, de nem tudtak rájönni. Elvirától pedig nem lehetett megkérdezni. Ha magától nem mondta, könnyen ráfelelte, hogy semmi közük hozzá. Szerették így is. Együtt éltek vele, de alig tudtak róla többet, mint a kívülállók. Semmit sem tudtak arról, hogy mivel, s hol töltötte azokat az éveket, míg visszatért Révházára. Tiszteletben tartották hallgatását. Csendes nyugalomban élt velük. Napjai nagyobb részét két kellemes szobájában töltötte. Sokat olvasott. Mondogatta, ötven esztendő lemaradását kell bepótolnia, mielőtt meghal.
X/B
Nomen est omen! A latin azt mondja, a név intő, figyelmeztető jel. Megtörténhet, hogy hallatán az ember felkapja a fejét, s megborzong. Zsuzsival is ez történt. Elvirával hajnalban felültek a vonatra. Elvira befészkelte magát az ablak mellett lógó kabátjába, s ásított. Február volt, erősen fűtötték a vonatot, valóban álmosító volt a meleg. Bágyadtan kérdezte:
- Mikor végzel a jóembernél?
- Nem tudom. Számítok rá, hogy kioktat majd, amiért lemondtam a munkát, de talán délre végzek. Neked sok elintéznivalód van?
- Csak egyetlen helyre megyek. Talán én is végzek délre. Találkozzunk a pályaudvar közelében lévő Rózsa cukrászdában. Kellemes hely…– mondta Elvira ásítva, s ezzel egyelőre befejezte a beszélgetést. Perceken belül elaludt.
Majdnem végigaludta a hosszú utat. Zsuzsit bántotta. Korán keltek, az igaz, de Elvira nem volt hétalvó, s máskor beszédesebbnek is bizonyult. Kezdte sejteni, hogy vele van baja. Mikor végre felébredt, mindjárt megkérdezte:
- Haragszol rám?
Elvira rávillantotta szemeit.
- Ahogy mondod. Mulya voltál, kismacska! Ügyetlenségeddel tönkretetted Péter karrierjét, és még csak ne is haragudjak?! Most hozhatom rendbe.
Zsuzsi nyelt egyet.
- Csak nem Péter ügyében indultál útnak?
- Mi másért ?! Nem hagyom tönkretenni. Az osztályomat sem. Betelt a pohár. Megyek segítségért a volt uramhoz.
Zsuzsi azt hitte, rosszul hallotta.
- Kihez?
- Jól hallottad, a volt uramhoz.
- Te férjnél voltál?! Ez hihetetlen.
- Hallod-e, ne merészeld kétségbe vonni, nem voltam mindig ilyen vénasszony!
- Most sem vagy, csak éppen magányos típusnak tartottunk eddig.
- Öreglányt akartál mondani?! Tévedsz! Egyáltalán nem vagyok az a típus, csak éppen jól pofán törölt az élet, így egyedül maradtam. Negyven évvel ezelőtt férjhez mentem, hat évig éltem házasságban.
Zsuzsi részvéttel kérdezte:
- Miért váltatok el?
- Csak. Inkább az érdekeljen, hogy miért éppen hozzá megyek.
Zsuzsi halkan felnevetett.
- Nos, miért?
- Mert a húga fia miniszter.
- Miniszter?!
- Na, mit szólsz hozzá, milyen keresztfiam van?! Tulajdonképpen hozzá megyek, hogy szóljon pár szót az érdekünkben az egészségügyes kollégájának, de őexcellenciájához aligha engednének be az utcáról ukmukfukk. Elmegyek Aurélékhoz, járjon közbe maga, nem ennyivel tartozik nekem.
- Újra nősült a volt férjed ?
- Muszáj volt neki. Férjül vették.
- Csak nem hagyott ott valakiért ?
- Ahogy gondolod, nem! Egye fene, elmesélem. Egyetemisták voltunk, mikor egymásba szerettünk. Összeházasodtunk. Ez még jóval a háború előtt történt. Szegények voltunk, albérletben éltünk,  s jött volna a gyermek. Aurél megijedt. Könyörgött, hogy később akár hat is. Szerettem, de így is rohadt nehéz döntés volt. Tetejében akkoriban tiltott műtétnek számított. Aztán hamarosan örökölt valami távoli rokontól a húgával együtt. Megengedhettük magunknak a gyermeket is, de kiderült, orvosi műhiba történt a megszakítás alatt, és sohasem lehet többé gyermekem.
- Ó, istenem! Akkor ez volt a válás oka? Ő mindenképpen akart aztán családot?
- Belenyugodott, és éltünk szépen. Jött aztán egy sápkóros lány, egy álszent fruska. Bámulta a tanár úr eszét tátott szájjal. Aurél megszédült, s egy nap azzal állt elő, hogy egyik hallgatója gyermeket vár tőle… Gondolhatod!
- Te elengedted!
- El! De nem ment könnyen. Hónapokig nyűglődtünk. Közben megszületett Iván. Volt már fia, de továbbra is ragaszkodott hozzám. A gyermeket is akarta. Piszkosul kínlódott, rossz volt nézni. Így egy nap összecsomagoltam, és agyő!
Zsuzsi átölelte gyengéden.
- Beszélned kellett volna róla, hiszen annyi éve ismerünk, és szeretünk.
- Minek, kismacska?! Azt hiszed, könnyebben viseli az ember az emlékei súlyát, ha megosztja másokkal?! Egy frászt!
- Talán mégis. Sohasem faggattalak volna az előzmények ismeretében, hogy miért mondtál le a saját gyermekről, miközben mások gyermekeinek szentelted az életed.  Fájdalmat okoztam vele. Bocsáss meg érte!
- Ugyan! Már nem is emlékszem rá. Egyébként is. Tudtam, hogy tájékozatlan vagy. Legfeljebb magamra vethettem…- mondta elárulva, hogy mégiscsak emlékszik.
Zsuzsi megfogta a kezét.
- Duplán is örülök, hogy velünk élsz. Picit talán kárpótolt az élet.
Elvira elmosolyodott.
- Na, nem is állok oda panaszkodni! Aurélt megüti a guta, ha elmondom, hogy nemcsak nagy családban élek, hanem egyik gyermekünk szebb, és sikeresebb, mint a másik… Később született egy lányuk is. Sápkóros az is, mint az anyja. De unokájuk egy sincs. Már nem is igen lesz. Iván fiuk kétszer is elvált, rövid házasságaiban nem született gyermek. Terézke pedig nem az a fajta, aki gyermeket vállal. Egyébként, már ki is futott az időből. De majd nézzenek meg minket!
Zsuzsi mosolygott.
- Ha csak kettőt számolunk fejenként, leszünk páran néhány év múlva. Haraggal váltatok el végül?
- Attól tartasz, hogy most majd kidobnak?! Egy fenét! A sápkóros nyikkanni sem mer előttem. Aurél pedig hálás nekem. Az lesz, amíg él.
- Mert nem gördítettél akadályokat az útjába.
- Mondjuk, de inkább a későbbi döntésemért. Tizenöt esztendővel ezelőtt beállított. Elege volt a sápkórosból. Azt mondta, inkább lemond a gyermekekről is, csak fogadjam vissza. Kirúgtam. Később sírva köszönte. Nem tudott volna lemondani róluk.
- Ez is egyfajta emberi tragédia. Valójában téged szeretett, és persze, a gyermekeit. Nehéz sors jutott neki.
- Az biztos, hogy valaha szeretett… - mondta Elvira fojtott hangon, aztán a szokásos stílusában folytatta - Azóta sem tudtam levakarni. Minden évben ír kétszer-háromszor, minden szenteste felhív. Most én hívtam fel, de csak az üzenetrögzítőjük felelt. A sápkóros szajkózta, hogy nincsenek otthon, hagyjunk üzenetet. Hagytam. Remélem, meghallgatták, és otthon találom őket, a sápkórost is… Kíváncsi vagyok, hogy csakugyan megöregedett-e, mert a hangja úgy remeg a telefonban, mint a citera.
Zsuzsi felnevetett.
- Édes-drága ember vagy, és nő a lelked mélyéig!
- Ne hízelegj, kismacska, mert ezúttal nem veszel le a lábamról. Addig nem, míg Péter ügye egyenesbe nem jön.... Hogy mehettél ki azzal a szemétládával?!
- Mondom, hogy elsodort. Az ajtó nyitva volt, mintha előre megrendezték volna. Kezdek paranoiás lenni. Azt képzelem, hogy ezt is megszervezték. Ahogy az állás ügyében is benne volt Szegedi. Talán azt mondta Gazsónak " adjátok oda neki az állást, majd megfizeti az árát…" Gyalázatosak!
- Próbált volna engem elsodorni! – morogta Elvira – Mulya voltál, és kész!
Zsuzsi elnevette magát. Elvirát a maga százhúsz kilójával nehéz lett volna elsodorni, de ötven kilóval mit kezdhet az ember egy olyan böhöm nagy medvével szemben.
Megkérdezte aztán:
- Hogy hívják a volt férjuradat?
- Professzor Rétfalvi Aurél. Valaha egyetemi magántanár.
Zsuzsi rábámult, s megborzongott hirtelen.
- Rétfalvi?!- kérdezte furcsa arccal.
- Nocsak! Ismered?!
- Nem! Csak a neve tűnik ismerősnek. Mintha már hallottam volna valahol, és rossz érzéseket ébreszt bennem. Biztosan tévedek. – felelte, s igyekezett elhessegetni a gondolatot.
A nemzetközi gyors berobogott a pályaudvarra. Elgémberedett lábbal kászálódtak le. Elvirával megbeszélték, hogy aki hamarabb végez, vár a másikra a cukrászdában.
Zsuzsi a kiadóban felkereste a szakfordítót. Úgy volt, ahogy gondolta. Az ember fél délelőtt várakoztatta, aztán gorombán kioktatta.
- Maga csak egy vidéki műkedvelő, asszonyom! Örüljön, ha munkát kap. Magafajtával Pesten Dunát lehet rekeszteni. Nem is értem, mit vesződöm magával. Idetelefonál, csak úgy idetelefonál, és lemondja. Aztán három nap múlva itt van munkáért. Köszönje meg, hogy szóba állok magával. Ha nem tudnám, hogy van egy rakás gyereke, kihajítanám!
Zsuzsit annyira sértette, hogy befele sírt. Pedig előtte megfogadta magában, nem sértődik, mondjon amit akar. Érték a munkája. Ha nem volna az, nem fogadná. Főleg azután, hogy szexuális ajánlatát határozottan visszautasította.
A kapualjban könnyekkel is sírt egy miatyánknyit, aztán kissé megnyugodva elindult a villamos felé. Pár lépés után meggondolta magát. Korán volt még a cukrászdához, Elvira aligha végzett. Sétál egyet, gondolta. Máskor, ha a fővárosban járt, s ideje engedte, kiment Budára. Erről még Péternek sem beszélt soha. Olyankor megállt a kis téren a villával szemben, a szökőkútnál, s nézte régi otthonát. Elképzelte, hogy a kerítésen túl van. Nézte a vén hársfákat, maga elé idézte a közelben lévő kispadját. Arra gondolni sem mert, hogy azóta már elbontották. Jó időben leült a kis medence szélére. Nem csengethetett be a szomszédokhoz, Kláriék évekkel előbb eladták a villát, s leköltöztek Zalába. A festőről hallotta, hogy elvette a vörös modellt, a kisfiúkat Vicus szülei magukhoz vették. A többi szomszéddal nem volt közelebbi kapcsolatban.
Maradt a szökőkút, a villa látványa, s az emlékei. Néha kísértést érzett, hogy becsengessen, megkérje a jelenlegi tulajdonost, hogy engedjen egy pillantást vetni a kertre, kispadjára, de nem volt hozzá bátorsága. Az is előfordult, hogy csendesen sírdogált ilyenkor. Különös természetű az ember. Az idő, a távolság megszépíti az emlékeit. Már nem csak ott töltött boldog hónapjukra gondolt, kedvesnek tűnt gyermekkora is. Fájdalmasan szép volt emlékezni rá. S, még valamire. A villában tapasztalt gazdagságra. Lehangoló szegénységük ilyenkor összeszorította szívét.
Most is húzta Buda. Talán az átélt megaláztatás volt a közvetlen oka. Aztán meggondolta magát. Most mégsem megy ki. Nem okos dolog tetézni a bánatot. Más irányt adott lépteinek. Nagy kedve kerekedett a belvároshoz. Amolyan megmagyarázhatatlan kedv, mint mikor az ember hirtelen megkíván valamit. Amúgy is szeretett kirakatokat nézni. Elgondolta, mit venne az övéinek, ha volna rá pénze. Elment kívánságokat nézni, hiszen álmodozni ingyen is lehet.
Hamar ott volt a belvárosban. Meg-megállt a fényes kirakatok előtt. Az egyiknél hosszabban időzött, s válogatni kezdett. Barbinak megvenné azt a sötétkék kötött szoknyát, fehér csipkebetétes blúzzal, pici sötétkék bársonyszalaggal. Boginak a gyapjú kötött ruhát választaná. Mindig fázós kicsit, élénkítené sápadt arcocskáját a piros szín. Aztán meggondolta. Bogi nem szereti a harsány színeket, inkább azt a halványkéket venné. Az ikreknek választja a pirosat. Járt hozzá fehér kabátka, s fehér sapka. Nagyon jól állna nekik, s egyformában volnának végre. Nem engedhették meg maguknak, de régi vágya volt. Tökmagnak azt a kis miniszoknyát választja, hozzá a kötős blúzt. Jól állna a kis betyárnak, szép a mezítelen dereka, combja. Édes volna benne.
Magára is gondolt, s sóhajtott. Idejét sem tudta, mikor vásárolt magának üzletben ruhát, s most itt a belvárosban akar egyet. Miért is ne. Ez sem kerül pénzbe, gondolta, s elképzelte, hogy komolyan válogat. Gonddal nézte végig a kiskosztümöket. Praktikus kell, amit hétköznap is felvehet. Az a barna pepita, az éppen ilyen. Szereti ezt az őz barnát. A pepitát külön is. Szép a bőrszegéllyel díszített gallérja, nagy zsebei, még a bőrgombokat is kedvesnek találta, mint egy-egy bonbon. Ezt választja! Megnézte az árát. Péter kéthavi keresete volt. Kacagtak a forintok a zsebében, mind a húsz forint: ” Mit akarsz, te koldus? Nem szégyelled magad?!"
X/C
Valaki a vállára tette kezét. Összerezzent. Megfordult, s belecsodálkozott egy szakállas férfiarcba. Először ismeretlen volt. Aztán hirtelen megismerte. Kozma fia volt, a hajdani jó barát, akit azóta nem látott, hogy elment Párizsba.
- Tivadar ! - kiáltott fel őszinte örömmel.
- Csókolom a kezed! – örvendezett a férfi is – Kellemes meglepetés, hogy ennyi év után rám ismertél.
- A szemedről…- vallotta be Zsuzsi mosolyogva.
- Te jobban hasonlítasz hajdani önmagadra. Nézem a pesti nőket, szebbek vagytok, mint valaha. Aztán látom ám, hogy nagyon ismerős ez a hajkorona. Ilyen haja csak Takács Zsuzsinak volt. Akkor megláttam az arcod is. Alig változtál. Még ma is gyönyörű vagy!
- A harmadik iksz után? – kacagta Zsuzsi – Azért köszönöm. Te pedig megférfiasodtál.
- Ja, kérlek, ahogy illik egy háromgyermekes, komoly üzletemberhez. Mesélj, mi van veled?!
Zsuzsi dióhéjban elmondta az eltelt évek történéseit, a végén azzal fejezte be:
- Így most van kilenc majdnem felnőtt gyerkőcünk. Öt kislány, s négy fiú.
Tivadar nevetve a fejéhez kapott.
- Kilenc gyerek ebben az országban, és még nem haltatok éhen?!
Zsuzsi nem találta viccesnek, de természetéből fakadt, hogy finoman reagáljon a kellemetlen dolgokra is, s kedves mosollyal kérdezte:
- Te merre élsz?
- Még mindig Párizsban. Csak ritkán járok haza. Jó ideig nem is jöhettem. Amúgy sem volt túl nagy kedvem hozzá. Most is csak kényszerből vagyok itthon, apám súlyos beteg lett… Ne haragudj, hogy emlegetem előtted, de mégiscsak az apám volt.
- Volt?
- Néhány napja eltemettem. Májrák. Nehéz halála volt.
Zsuzsi nyelt egyet. Meglepte a hír, s kissé megdöbbentette. Kozmát elérte a végzet viszonylag fiatalon. Az isteni igazságszolgáltatás már a földön utolérte. Ideje nekik is megbocsátani.
- Isten nyugosztalja … - mondta csendesen.
Tivadar átmenetileg meghatódott.
- Ez rendes tőled, Zsuzsi, hiszen apán nem érdemli. Az örökségedből csúnyán kiforgatott …- mondta, aztán hangot váltott, kényszeredett kifejezés ült az arcára. - Illene valamit tennem érted, ugye, hiszen én örököltem a hagyatékot. De mikor annyira nincs időm! Sajnos, még ma elrepülök, nem is jövök vissza egyhamar. Apósom cégét vezetem. Keményen kell dolgozni odakint. Semmi sem hullik magától az ember ölébe. A hagyaték eladásából, a takarékban maradt összegből sem lesz sok hasznom. Ügyvédet kellett fogadnom. Hivatalosan zajlik minden. Piszkosul megvámolnak. A magyar állam százezreket zsebel be örökösödési illeték ürügyén. Lesz még más kiadásom is. Ügyvéd árulja majd a villát, ragaszkodik a lomtalanításához. A bútoroktól már megszabadultam, de a szuterénben még ott a sok kacat, szemét… Hoppá! Ha jobban meggondolom, mégis tehetek érted valamit. Végezzétek el ti a lomtalanítást. Pénzzel nem sértelek meg, de találsz ott némi ruhafélét, ami kikerült a házból az évek során. Kilenc gyerek mellett jól jöhet.
Zsuzsi még sohasem érezte magát így megalázva. Égő arccal válaszolt.
- Nem vállalhatom. Említettem, hogy Révházán élünk. Megyek haza a délutáni vonattal.
- Persze, persze! De gondoltam, helyzetedben ez is segítség. Apám szerint van ott még valami encsem-bencsem Rózsi után is ládákban. Neked emlék lehet, nekem nyűg.
"A gyűjtemény!" - vágott Zsuzsi agyába, s megfordult vele a Váci utca. Alig tudott megszólalni:
- Emlék?!...  Akkor mégis elvállalom.
Tivadar az óráját nézte, s sietősebben folytatta.
- Remek, egy gonddal kevesebb! Lelkedre kötöm, hogy rendes munkát végezzetek. Ne reklamáljon nekem az ügyvéd a telefonba. Itt a kapukulcs, a szuterén kulcsa, az ügyvéd névjegye. Felhívom. Majd felmegy a hegyre ellenőrizni. Két nap alatt végezzetek. Nem kell közben leadni a kulcsot, van az ügyvédnél is. De a végén ne felejtsétek el, rendben?!
- Rendben!... – mondta Zsuzsi, s magában azért imádkozott, hogy össze ne essen. Szerencsére Tivadar rohant, gyorsan kezet fogtak. Már nem mondta, hogy csókolom a kezed. Sietős hangon, félig-meddig ridegen csak minden jót kívánt.
Zsuzsi elindult az ellenkező irányba. Lassan ment, szédelegve, noha legszívesebben szaladt volna, s kiabál. Szerencsére maradt benne annyi önfegyelem, hogy ne viselkedjen feltűnően, nehogy Tivadar gyanút fogjon, ha visszanéz.
Ahogy teltek a percek, egyre jobban erőt vett rajta a stressz. Szinte önkívületben mondogatta magában: ” A gyűjtemény! Uramisten, a gyűjtemény!" Aztán egy kirakathoz fordult. Semmit sem látott. Csak befelé nézett, s elszédítette a belső káosz. Száguldoztak, cikáztak a gondolatai: " Ilyen csoda nincs! Mégis, ládákat mondott! Kozma már annak idején is leszólta tudatlanságában a tekintélyes vagyontérő gyűjteményt... Akkor sem! Az nem lehetséges, hogy ott maradtak érintetlenül ennyi idő alatt. Senki sem nézett bele, senki?! Uramisten, uramisten!”
Elfordult a kirakattól, átvágott az úton. Ment, mint aki álmában jár. Azt sem tudta, merre megy, hova megy, miért arra megy. Csak ment, s mondogatta magában : " Nem lehet, ez nem lehet!"
Biztos volt benne, hogy álmodik. Éppen azt álmodja, hogy Pesten van, járkál az autók között, valaki kitaszigálja az útról, újra a járdán van, s minden szemből jövő nekimegy. Aztán már egy padon ült. Fogta a fejét, s hangosan mondta:
- Megőrültem?! Mi van velem? Jaj, istenem, mi van velem?
Egy rongyos öregasszony sajnálkozott mellette.
- Ilyen szép asszonyka, és italra adta a fejét… Nincs családja, aranyom?!
Rácsodálkozott az öregasszonyra, majd két tenyerébe temette arcát, s nevetni kezdett. Olyan ellenállhatatlanul tört rá a nevetés, hogy nem tudta abbahagyni sokáig. Aztán csendesen sírt. Az öregasszony megvárta, míg elcsendesedett. Akkor elébe tartott egy piszkos papírzacskót.
- Kér egy kiflit? Még puha. Legfeljebb tegnap dobták ki.
A rongyos kis öregasszonyon megpihentette tekintetét. Jelenléte kezdte visszahozni az önkívületből, de még nem volt teljesen rendben. Azt már felfogta, hogy hihetetlen csoda történt vele, s rátört az öröm újra. Érezte, menthetetlenül nevetni fog megint, vagy sikítani. Beleizzadt, mire a februári hidegben vacogós igyekezettel legyűrte a vágyat. Aztán igyekezett még inkább lehiggadni. Magában mondta:
" Csak szép sorjában! Először arról kell megbizonyosodnom, hogy valóban ébren vagyok!”
A kis öregasszony nem tágított mellőle. Megszólította bizonyosságért.
- Aranyos néni, ma ugye pontosan február tizennegyedike, hétfő van?!
A kis öregasszony megvonta a vállát.
- Lehet! Én már nem számolom a napokat. Egyik olyan, mint a másik, egyik se hoz jót, minek tartsam észbe?!
Körülnézett. A közelben volt egy újságos. Odaszaladt, felkapott egy lapot. Csak a dátumot nézte. Az ember közben kiabált.
- Fizetni ki fog? Ha nem fizet, tegye le!
Legszívesebben megvette volna emléknek, de kellett a húszas másra. Rohant vissza a padhoz.
- Aranyos néni, van itt a közelben postahivatal?
- Van. Odavezetem…- mondta, s sietve összepakolta cókmókját.
A postahivatalban három percre jegyeztette Révházát, éppen elég volt rá a pénze. Béla vette fel a telefont.
Zsuzsi sírva mondta a telefonba :
- Papuskám, jaj, papuskám! Őrületes dolog történt. Egy csoda. Megvan a gyűjtemény. Rózsi gyűjteménye. A mienk. Megoldódott minden gondunk.
Béla megrémült. Azt hitte, a szorító gondok idegenben érték utol, s idegösszeomlást kapott, félrebeszél.
- Mi van veled, kislányom?! Rosszul vagy?!... Elvira hol van ? Hogy hagyhatott magadra éppen most ?!- kérdezte kétségbeesetten.
Zsuzsi teljesen összeszedte magát, s hadarva folytatta.
- Nem őrültem meg, papuskám! Bár az előbb már magam is azt hittem. Igaz minden szavam. Kozma Tivadarral futottam össze. A többit majd otthon. Péternek tessék mondani, hagyja a Szegedi ügyet. Szerezzen azonnal egy kisteherautót. Jöjjön a gyerekekkel. Siessenek. Ha éjjel érnek ide, akkor éjjel! Elvirával ott várjuk őket a hegyen, a Kozma villában. Pétert tessék útbaigazítani. Jöjjenek azonnal. Siessenek, siessenek!
Mindössze ennyire futotta a kevés pénzből. A kis öregasszony megvárta. Van abban valami felemelő, ha egy elesett, nyomorban élő ember részt vállal a másik bajában, pátyolgatja, vezetgeti. Meghálálja. Nem kell többé kukáznia. Holnapután már megteheti. Dédelgette az örömöt. Csodálatos érzés volt arra gondolni, hogy megváltozik az egész életük. Tanulhatnak a gyermekek. Mind az lehet, ami akar, mérnök, tanár, művész, orvos, bármi. Ha kevés lesz a jövedelmük, számíthatnak a családi segítségre. Egyiküknek sem kell megalázkodni néhány forint keresetért. Más színezetet kap a Szegedi-ügy is. Péter kivárhatja otthon szorító gondok nélkül, hogy jobbra forduljon a helyzete. Vajon, hogy fogadja a gyűjtemény hírét? Hallotta elégszer, hogy eszméletlen nagy vagyon. Csak infarktust ne kapjon a hírre. Vigyázzon rá a jó Isten, nagyon vigyázzon, gondolta fohászkodón. Érezte, nem alaptalan az aggodalma. Saját bőrén tapasztalta, mennyire megrázza az embert az ilyenfajta öröm. Csak abban bízhatott, hogy Péter erős, s Isten segítségével kibírja majd baj nélkül.
A kis öregasszonnyal mentek együtt a járdán. Dél volt. Gondolta, Elvira is végzett már, s ott várja a megbeszélt cukrászdában. Meglepődik majd nagyon. Felmennek együtt a hegyre. Magukra zárják az ajtót, míg Péterék megérkeznek. Jó, hogy nem magában van, mert a várakozás óráiban rátörne újra a kétség, épeszű-e, vagy megőrült.
Eszébe jutott az ügyvéd, s megtorpant hirtelen: "Ne adj isten, de ha előttük felmegy a hegyre, s belenéz azokba a pirossal megjelölt ládákba. Úristen!" Idegességében hirtelen azt sem tudta, a város melyik részében van, merre induljon a pályaudvar felé, noha ott volt a közelben. A kis öregasszony újra segített. Ment előtte, mutatta az utat, rakta sietve az elnyűtt cipőit. Vitte a segítő jó szándék. Ment utána, s esdekelt a lelke: " Csak késő ne legyen, csak el ne késsenek!"
Összetette kezét imára. Körülötte zsongott a pesti utca, élte a maga hétköznapi, forgalmas életét. Valaki felnevetett:
"Nézd a bolondját!"
Nem bánta. Nem törődött vele. Csak ment, s imádkozott.