9. fejezet
V E S Z É L Y E S I N D U L A T O K ( 2. rész )
Veszélyes indulatok ( 3. rész )
2010.05.01. 15:10 Rényi Anna
9. fejezet
V E S Z É L Y E S I N D U L A T O K ( 3. rész )
X/A
Kedden reggel, ahogy Elvira parancsba adta, Péter munkába készülődött. Zsuzsit hagyta aludni. Későig voltak fent, pakolták a korábban megérkezett dobozokat, zsákokat, ládákat. Amikor megérkeztek a vonattal, a házban lépni sem lehetett tőlük.
Erzsi nem győzte a rengeteg mindent beljebb vinni. Valami rejtélyes okból ezúttal nem hívta szomszédasszonyait segíteni, noha gyakorlat volt, hogy átjártak egymáshoz. Egyedül küszködött, s rosszkedvűen fogadta Péteréket. Nem békítette a gazdag hozomány. Éppen ellenkezőleg. Látványosan neheztelt a sok pakolni való miatt, s hamarosan magukra hagyta őket. Azt mondta, a holmival tegyenek, amit akarnak, s elment lefeküdni.
A holmi java még az udvaron volt. Nem maradhatott kint a szabad ég alatt. A fárasztó nap után hozzáfogtak bepakolni mindent. Első, otthon töltött estéjüket nem így képzelték el. Vacsorára állva kaptak be valamit, aztán fáradtan mosakodtak, s beestek az ágyba.
Erzsi korán reggel már ébren volt régi szokás szerint. Nem várt a menyére, Péter reggelijét maga készítette el. Mintha reggelre kialudta volna neheztelését is, fiához kedves volt újra. Péter örült a változásnak, s bizakodón mondta:
- Remélem, mostanra teljesen túltetted magad a dolgokon, és Zsuzsi felé is szeretettel fordulsz. Rád bízom, édesanyám! Gondoskodj a reggelijéről. Új helyen van, talán bátorsága sincs önállóan enni. Főznöd nem kell ránk hét közben. Úgy döntöttünk, délre bejön a kórházba hozzám, együtt megebédelünk bent.
- A kórházban ebédelsz ?! Azt a kosztot akarod enni ? - kérdezte Erzsi meglepetten, s Zsuzsit meg sem említette, mintha ott sem volna.
- Egy ideig így lesz. Annyit voltam távol, hogy jó lesz meghúzni magam. Feri szerint Elvira bent volt éjjel – nappal. Rosszkedvű. Félórára sem akarok eljönni.
- Te tudod! - mondta Erzsi, aztán fahangon megkérdezte, hogy Zsuzsi mit keres a kórházban, majd Elvira azt is nehezményezni fogja.
-Maga hívta. Akkor még úgy volt, állásba tudja helyezni. Délelőtt bármilyen munkára, délután mesemondásra. Gyógymódnak gondoljuk. Köves nem járult hozzá. Zsuzsi úgy döntött, akkor délutánonként fizetés nélkül olvassa a mesét a kis betegeinknek. Együtt jövünk haza. Szeretném, ha bevezetnénk a közös vacsorát hármasban. Ma különösen számítunk rá. Szeretnénk valamit megsúgni. Örömöt szerzünk majd, édesanyám! - felelte Péter jókedvűen.
Erzsi egykedvűen hallgatta. Péter sietett, amúgy is gondolta, a hallgatás beleegyezés. Megölelte anyját, s elment. Alig robogott ki a motor az udvarról, Erzsi már mondta a magáét a konyhában félhangosan.
- Még hogy pátyolgassam?! Van eszemben. Majd eszik, ha éhes. Megeheti, amit hozott, mert nekem ugyan egy falat se kell belőle. Még hogy közös vacsora! Majd a magamét eszem legfeljebb.
Elhatározta, úgy tesz napközben, mintha a menye ott sem volna. Magától egy szót sem szól hozzá, felelni is csak akkor fog, ha elkerülhetetlen. Remélte, hamar észreveszi magát, s szobájukban marad. Maga elé motyogta, van már benne gyakorlata, ha igaz, amit mondtak.
Szeme elé kapta kötényét, elmaszatolt néhány könnycseppet, sóhajtott is párat, mintha sajnálná, hogy nem szánhatja, mert hiszem amúgy szánná. Öltözött, s ment a piacra. Már mérges volt újra, jól becsapta maga mögött a bejárati ajtót.
Zsuzsi mélyen aludt, nem ébredt fel a zajra, csak jó óra múlva nyitotta ki szemét. Körülnézett a szobában, s rossz érzés fogta el. Olyan volt a szobájuk, mint egy zsúfolt raktár. Szekrények tetején mennyezetig tornyosultak a tömött nejlonzsákok, bennük az ágynemű, asztalnemű, huzatok, lepedők, damaszt asztalterítők garmadája. A bútorok egymás hegyén-hátán voltak, hogy beférjen a terjedelmes franciaágy. Péter íróasztalához, mögötte a könyvszekrényhez csak a dohányzóasztalon, s két fotelon keresztül, átmászva juthattak volna, úgy egymásra voltak pakolva.
A franciaágy valóban elfoglalta a fél szobát. A szekrényeket is csak résnyire lehetett kinyitni. Hova teszik itt a baba ágyát? Talán elfér, ha a szekrényeket a másik falhoz tolják, de hol fog megtanulni járni? Szobájukban aligha. Játszani sem tud majd máshol, csak a franciaágy tetején.
Sóhajtott. Péter neheztelne, ha panaszolná. Talán még az is eszébe jutna, amit a vonaton mondott a nászútjuk kezdetén. Bánatosan gondolná, lám, lám, nem éri be mégsem a kis szobájával. Beéri, csak éppen ezt a fölfordulást viseli nehezen, gondolta védekezőn, s lelépett az ágyról.
Rossz mozdulat volt, rosszul lett, hányinger fogta el. Visszafeküdt gyorsan. Ilyen émelygést eddig még nem érzett. Ezt is a zsúfolt szobára fogta. Nem mert mozdulni egy ideig. Egyszer csak hangokat hallott az előszobából. Anyósa jött be valakivel. A piacról beszéltek, tejfölt hozott a szomszédasszonynak. Terikének emlegette, fiatal lehetett, mert Erzsi nénit mondott. Megkérdezte a fiatalokat. Anyósa sértődött hangon felelt.
- Péter elment időben, de ez még alszik. Gondja egy sem. Dolgozni sem fog, csak mesét mond majd a kórházban a gyerekeknek.
- Mesét?! No még ilyet!
- Az ám! Könnyebb, mint a munka. Miből fognak megélni, az sem gondja. Majd Péter megoldja. Jól kezdődik!
- Még mindig háborog, Erzsi néni ?!
- Fogok is, Terikém, hogy az Isten bocsássa meg! Nem tehetek róla, ha kedvesebb a másik… Te tudod, hogy hozzám nőtt. Hogy milyen kedves a szívemnek... - mondta elpityeredve, s kimentek együtt az ajtón.
Zsuzsi a párnájára fordult. Így fog élni? Ezt fogja hallgatni holta napjáig? Ismeri Péter egyáltalán az édesanyját? És, Béla bácsi tudja, milyen asszonyba habarodott bele?! Mindketten állítják, hogy melegszívű asszony. Eddig maga is remélte, hogy megbékül majd. Nem békül. Még a fia kedvéért sem, pedig ha igazán szeretné a fiát, már bele kellett volna nyugodnia. Béla bácsi sem tehetett rá valami nagy hatást, mert semmivel sem lett jobb szívvel iránta.
Nem volt kedve felkelni. A szobában mozogni sem tud, anyósával ezek után nincs mit beszélnie, vagy élje át újra Annus társaságában töltött napokat?! Eszében sincs. Abból elege lett egy életre. Bágyadtan feküdt, közben elképzelni sem tudta, miképpen él majd itt, ilyen lehetetlen viszonyok között.
Erzsi megint vendéggel lépett az előszobába, de hangja most nyájas volt, szinte örvendező.
- Gyere, kislánykám, hoztam juhtúrót, tudom, hogy szereted!
- Erzsike néni mindig gondol rám. Anyu elfelejti. Szombaton sem hozott, pedig direkt kértem. - felelte egy kicsit nyafogó hang, panaszos volt, gyenge, s hízelkedőn folytatta – Szeretek Erzsike nénivel reggelizni. Amúgy nincs étvágyam, pedig a doktor bácsi is rám parancsolt.
- Enned kell, kislánykám, sápadt vagy, sovány. Ülj le hamar, megtöltöm a zöldpaprikát, úgy szereted, igaz?!
Egy kislány, gondolta Zsuzsi örömmel, s mozdult újra. Megismerkedik vele. Talán lehet tíz-tízekét éves is, hangja után több nemigen. Barátkozhatnának, mi az a pár esztendő?! Felkapta halványkék bársony köntösét, s kiment sietve. Mosolyogva kukkantott be a konyhába, köszönt is mindjárt. Aztán lehervadt arcáról a mosoly. Egy felnőtt nő ült az asztal mellett, s felé fordította tekintetét. Abból a kék szempárból olyan hidegség áradt, milyet még életében nem tapasztalt.
Erzsi is odanézett, s rászólt fahangon.
- Menj vissza a szobátokba, majd beviszem a reggelit!
Zsuzsi nem mondatta magának kétszer. Leült a franciaágy szélére, s már kétsége sem volt afelől, hogy Katát látta a konyhában. A döbbenet mellett meglepte a lány külseje is. Barna, rövid haja volt, bőre kreolos. Jólesőn gondolt arra, hogy külsőre sem hasonlítanak. Péterre senki sem foghatja, hogy Kata hasonmását kereste benne. Mindemellett el kellett ismernie, hogy a hideg, kék szemeivel együtt sem volt csúnya lány.
Erzsi nyitotta az ajtót, tálca volt a kezében, a tálcán bögre tej, s szelet kenyér. Semmi más. Letette szótlanul, s fordult az ajtónak. Zsuzsi utánaszólt.
- Anyuka!… Kata mit keres a házban ?
Erzsit mintha fejbe kólintották volna. Talán abban bízott, hogy Zsuzsinak sejtése sincs a vendég kilétéről. Visszafordult, s egymásra néztek. Zsuzsi szemében nem volt vád, csak bánat. Erzsi ideges lett tőle.
- Tartozok én beszámolni neked? – kérdezte indulatosan, aztán csendesebben folytatta, bánatosan – Nem tartozok, Zsuzsika! Ez az én dolgom, semmi közöd hozzá.
- Nem egészen, anyuka! Nem avatkozom bele, ha nem élünk mi is ebben a házban. Péter biztosan fájlalná, ha tudná.
Erzsi a szeméhez kapta a kötényét.
- Megver az Isten, ha a fiamat szembeállítod velem. Ne hidd, hogy megköszönné!
- Nem volt szándékomban. Békességet szeretnék, de anyuka se kívánja tőlem, hogy Katával egy fedél alatt legyek. Ha anyuka jobban ragaszkodik hozzá, mint saját fiához, tessék megmondani Péternek, és elmegyünk. Ha pedig nem így van, akkor nem akarom Katát itt látni többé!
Erzsi hallgatott egy ideig, gyűrögette köténye szélét, aztán elindult az ajtó felé, s csak annyit mondott :
- Nem látod itt többé.
Amint betette maga mögött az ajtót, Zsuzsi halkan felnevetett, s szája elé kapta a kezét. Saját merészségén nevetett valójában. Annak is örült, hogy jobban alakult, mint remélhette. Anyósa nem sértegette, Annus módjára nem gonoszkodott vele. Dühösnek sem látta igazán, inkább meglepettnek, s bánatosnak. Becézőn mondta a nevét. Ebben is volt valami megkapó. Lehet, hogy mégiscsak félreismeri, s Péteréknek van igaza ?!
Újra bánatos lett. Hiszen semmi sem változott. Ha jobb asszony, mint gondolta, őt nem fogja elfogadni akkor sem Így sem lett több beszélgetni valójuk. A szobában sincs nagyobb helye. Körülnézett újra. Itt egyszerűen nem lehet élni, gondolta keseregve. Péter nem gondolta végig ezt a helyzetet. Talán belekalkulálta a ház többi részét is, de helyzetében olyan, mintha nem is volna, ha egyszer anyósához nem tud közelebb kerülni.
Ahogy így töprengett, egyszer csak különös hangok ütötték meg a fülét, kintről jött a konyha felől. Feszülten figyelt, s rádöbbent hirtelen, hogy azok ott ketten együtt zokognak. Megrázta a felismerés. Életeleme volt a tapintat, az empátia, beleérzés mások bánatába, s most maga okozta a keserűségüket.
Tudta, nem tehetett mást. Anyósát rá kell szorítani arra, hogy Katát ne engedje be a házba. Minden bizonnyal megmondta a lánynak. Mindkettőjüket tragikusan érintette. Felidegesítette a helyzet, s már menekült töprengés nélkül. Kapkodva öltözött. El innen, el ebből a házból, ahol ilyen keserves dolgok történhetnek vele.
Sokáig hallgatózott, míg megszűnt végre a fojtott, gyötrődő hang, s anyósa kimentek a lánnyal az udvarra. Várt néhány percet, aztán rohant. Nem tudott észrevétlen kimenni a házból. Anyósa a kert felől jött, talán elkísérte a lányt a kerítésig, s megvárta, míg átbújt a maguk portájára. Lehajtott fejjel jött, fáradt mozdulatokkal. Elébe kiáltotta, hogy elmegy, majd Péterrel jönnek estére.
Válaszra nem várt. Kirohant a kapun, végigszaladta az utcát. Zaklatott volt, befelé sírt. Hiszen már megint otthon nélkül maradt. Az utcára kényszerül, mert Péterhez nem mehet be idő előtt. Hazudozással nem akarja bemocskolni a kapcsolatukat, az igazat pedig nem mondhatja meg, Péter lelkét megsebezné vele. Keres valamerre megint egy kispadot. Talán a templomkertben ráakad egyre, ahová elbújhat a bámészkodó tekintetek elől. De, hogy lesz holnap, s holnapután ? Most már semmiképpen sem töltheti anyósa közelében a délelőttjeit. Szobájukban pedig képtelen maradni. Kelepcébe került. Ha Péter tudná, hogy milyen helyzetben van, szétcsapna maga körül. A gondolat vigasztalta.
X/B
Rótta a kanyargós utcákat, s eszébe jutott a délutáni munkája. Budáról hozott mesekönyveket, de a házból hirtelenében egyet sem vitt magával. Ez miatt nem bánkódott, mert arra gondolt, nem beteg gyermekeknek való. Hosszú mesék vannak bennük, komolyak, egyik-másik szomorú is. A beteg gyermekeknek vidám meséket akar mondani, s rövideket, hogy minél több szobába eljusson.
Elhatározta, megkeresi a könyvesboltot, s vásárol néhány könyvet. Megkérdezett egy asszonyt, de olyan bonyolultan magyarázott, hogy letett róla. Aztán felderült az arca. Eszébe jutott, hogy a könyvtárba maga is eltalál, ha a volt gimnázium felől érdeklődik. Ott van valahol a központban. Imrétől vagy Pétertől hallotta, hogy a könyvtárat a gimnázium üres épületébe költöztették.
Szerencsésen megtalálta, s kis szorongással nyitott be az ajtón. Még sohasem volt könyvtárban. Egyszer megkockáztatta Rózsi előtt, majdnem bekapta miatta. Most itt van. Senkitől sem kell engedélyt kérni hozzá. Mire végigment az ajtótól a pultig a hosszú bordó szőnyegen, torkában dobogott a szíve. Három fiatal nő ült a pult mögött, elmélyülten dolgoztak, s nemigen vettek tudomást róla. Álldogált néhány percig, mikor az egyik nő felpillantott, s azt mondta:
- Szünnap!
Először nem értette, aztán elpirult, s mentegetőzőn mondta:
- Bocsánat, nem tudtam. Nyitva volt az ajtó.
- Olvasni tud, nem?! Ki van írva! – mondta a kis nő nyersen, s tovább dolgozott. A mellette ülő félhangosan morgott, ez is neki szólt. Nyelt egyet, s megfordult. Megszólalt közülük a legszélső, egy sápadt, szőke fiatalasszony.
- Ne tessék elmenni… Lányok, viselkedjetek! Tessék mondani, mit tehetünk önért?
Hálásan nézett rá, s mondta, hogy szeretne néhány mesekönyvet, ha lehet. Az első kis nő hangja felcsattant.
- Baromira sürgős lehet! Persze, ha te elrontod az olvasókat, nem csodálkozhatunk, ha semmibe veszik a szünnapot. Így a büdös életben sem érjük utol magunkat. Vihetjük haza a munkát, mintha otthon más dolga nem volna az embernek a kölykei mellett.
Zsuzsit kellemetlenül érintette, a szőke asszonyka is zavartan mosolygott. Zsuzsi igyekezett tompítani a helyzetet, csendesen mondta:
- A kórházban fogok mesét mondani a beteg gyermekeknek, már ezen a délutánon is, csak ezért zavarok.
A szőke asszonyka a kolléganőire nézett neheztelőn, mint aki azt mondja: "Látjátok?! Mégis lehet fontos." Aztán Zsuzsihoz fordult.
- Nagyszerű ötletnek tartom. Segítünk, amiben tudunk. A gyermekkönyvtárunk gazdag. Tessék nyugodtan jönni máskor is… - mondta, elővett egy kartont, s megkérdezte Zsuzsi nevét.
Zsuzsi zavarban volt még, s gyakorlatlan is, lánykori nevét mondta, aztán gyorsan kijavította.
- Bocsánat! Kerekes Péterné… Szombaton volt az esküvőnk, még nem szoktam hozzá.– mondta mentegetőzőn.
Mind a hárman rámeredtek. A szőke asszonyka szemében csodálkozás ült, s megváltozott a hangja is. Öröm, s kétség volt benne.
- A gyermekorvos Kerekes Péter felesége? – kérdezte.
- Igen! – mosolyodott el Zsuzsi.
- Megnősült?!... Te vagy a felesége?! Ó, istenem, alig merem elhinni!… Jaj, bocsáss meg! Csak beszélek, és nem mondom, hogy Péter osztálytársa vagyok Jó barátja. Hegedűsné, Kiss Éva, szervusz! – mondta felugorva a székéről, s a kezét nyújtotta.
Zsuzsi érezte, hogy bután vigyorog. Neheztelt magára miatta, de így is örömmel fogta meg Éva kezét.
- Szervusz! Örülök, hogy megismerhetlek!
- Nekem még nagyobb öröm, mert őszintén szeretem Pétert, és nagyon bántott a sorsa… Csak nézlek, és nem tudom, mit mondjak. Gyere be az irodába, beszélgessünk egy kicsit!
Zsuzsi elfogadta a meghívást, s leültek egy kis irodában. Éva nem vette le róla a szemét, mosolyogva nézte, s időnként csóválta a fejét, aztán felnevetett.
- Bután viselkedem, igaz?! Nehéz megmagyarázni, de talán nem veszed zokon, ha azzal kezdem, hogy elégtétel vagy a sorstól. Péter remek srác. Mindannyian szerelmesek voltunk bele egy kicsit, de egyik osztálytársunk, későbbi menyasszonya kisajátította. Aztán otthagyta a baleset után szemét módon… Jaj, te talán nem is tudod, hogy volt már vőlegény. Én most valami rosszat tettem ?
- Nem, dehogy! Tudok Zombori Katáról…, - felelte Zsuzsi szüntelen mosollyal. Nagyon örült ennek a kedves fiatalasszonynak. Olyan őszintének látta az örömét, ami meghatotta, de örült önmaga miatt is. Sohasem jöhetett volna jobbkor az ilyen kellemes találkozás. Megmondta kedvesen. Éva megfogta az ölében nyugvó kezét, s örömmel megszorította.
Zsuzsi aztán visszatért Katára. Sóhajtva mondta, nem lehet az ilyesmit megkerülni, hiszen Péter életét megkeserítette. Reménytelenné vált. Megmutatkozott már az első találkozásukon is. Úgy kellett rábeszélnie a következő randevúra, vallotta be őszintén.
Éva nem tett rá észrevételt, csak bólintott, mint aki tisztában van a dologgal, s újra Zombori Katáról kezdett beszélni.
- Szeretném bemutatni neked azt a lányt, hogy tudd kivel állsz szemben. Kata mindig furcsa lány volt, nem kedveltük az osztályban. Nem is értettük Pétert, hiszen annyira nem illettek egymáshoz. Igaz, csinos volt. Még ma is az. Bár felette is múlik az idő, de nincs gyereke, aki nyúzná.
- Neked van? – kérdezte Zsuzsi kedvesen, mert ebben a pillanatban ez jobban érdekelte, mint az emlegetett lány.
- Három. Egy kisfiú, Norbi, és két kislány, Barbi és Bogi...A két nagyobb óvodás, Bogi bölcsődés, összesen tíz évesek. - felelte Éva párás tekintettel, s hozzátette nagyon csendesen – Egyedül nevelem őket. Édesapjuk tavaly meghalt. Elgázolták.
Zsuzsi megdöbbent.
- Ó, istenem! – mondta, s magában gondolta, ez a magyarázata Éva sápadtságának. Nem lehet könnyű élete három kisgyerek mellett. Megsimogatta Éva kezét – Akkor neked is kijutott a rosszból… Azért mondom így, mert nekem sem volt könnyű életem. Szülők nélkül nőttem fel, nagynéném nevelt, de nem szeretett. Ha Péter életében én elégtétel vagyok, nekem ő a megváltás.
- Hogy jöttetek össze?
- Nagybátyámékhoz jöttem egy júliusi napon az esti vonattal. Egy részeg inzultált a vasúti parknál. Péter éppen kint volt, és a segítségemre sietett.
- Erről ráismerek. Ha ismerhetted volna gimnazista korában, fantasztikus volt! Kedves, vidám, az osztály lelke…Egyetemistának is ilyen maradt, sőt! Mikor hazajött pár éve, talán még belevalóbb volt, mint addig. Tudod, kisváros a miénk, nagy szó egy fiatal, nőtlen orvos. Válogathatott volna, de megmaradt Kata mellett. Aztán jött a robbanás, és magányos lett. Iszonyúan magányos. Az utóbbi időben már ide sem járt be. Kezdtük elsiratni. Akkor jössz te, egy ilyen szép lány, az idősebb jogán kimondhatom. Töprengek azon, Kata vajon most mit gondolhat magában? Nem szeretnék a helyében lenni. Állítólag beteg. Azt hallottam, az idegeivel van baj. Amit biztosan tudok, nem kezdett el tanítani, táppénzen van.
Zsuzsi szomorúan mosolygott.
- Olyan nagy baja nem lehet. Ma reggel titokban ott volt az anyósomnál. Véletlenül megláttam.
Éva rábámult.
- Kata nálatok, és titokban?!… Szentséges Szűzanyám!
Zsuzsi lehajtotta a fejét.
- Engem is meglepett, mert Péter azt mondta, semmi kapcsolatuk évek óta. Nem is kell találkoznunk… Nem tudja, hogy édesanyja közben tartja vele a kapcsolatot. Az anyósomat nem akarom elárulni, de nagyon-nagyon rosszulesett a felfedezés. Azért jöttem el otthonról. – vallotta be csendesen. Jó volt elpanaszolni a bánatát ennek a kedves fiatalasszonynak.
Éva még mindig döbbent volt, megragadta Zsuzsi kezét.
- Figyelj rám! Ha átjár, még mindig kötődik Péterhez, de ez nem normális dolog, mert nem Péterhez ragaszkodik, hanem a múlthoz. Abban te nem kaphatsz helyet, Zsuzsi! Nem fog beletörődni a jelenlétedbe, ismerem jól !
- Mire gondolsz? - kérdezte Zsuzsi nyugtalanul.
- Várjál csak, gondolkodom… Nem tudom, hogy mit tesz. Csak azt tudom, mit tett akkor, ha valaki valami bosszúságot okozott neki. Mindig megtorolta. Egyszer Südi Kati, egyik osztálytársunk tréfából kihegyezte a színesei másik végét is. Ártatlan dolog volt, ha bosszantó is. Kata másnap levágta az összes gombot a kabátjáról, bemetszette a táskája fülét, és kiszúrta a tejeszacskót a táskájában… Nem érte be sima megtorlással. Nem ez volt az egyetlen eset. Velem is kibabrált egyszer. Ha jól emlékszem, Péter azon a napon hiányzott, talán valamilyen versenyen volt. Kata nem készült el a fizika házi feladattal. Máskor Péter segítségével készítette el. Kérte a füzetem. Őszintén megmondom, nem adtam oda. Bosszantott, hogy mindig más dolgozik helyette. Szünetben elvette a padomról. Tudtomon kívül lemásolta a házi feladatot magának, az én füzetemből pedig kitépte azt a lapot. Nem sejtettem. Beszedték a füzeteket, és egyest kaptam. Engem így büntetett meg.
- Azóta eltelt jó pár év...- mondta Zsuzsi reménykedőn.
- Ha valakinek természete a bosszú, idővel csak rosszabb lesz. Megkedveltelek máris, komolyan aggódom. Olyan védtelennek tűnsz, jóhiszeműnek. Gyanútlanul besétálsz majd a csapdájába. Nagyon vigyázz! Semmit se fogadj el tőle. Az égvilágon semmit. Bárhogy kedveskedne, akkor sem.
- Nem jön át többé. Anyósom azt ígérte, hogy nem látom többé a háznál.
- Ne légy gyerek! Ha Kerekes néni eddig vállalta a kockázatát, nem fogja végleg eltávolítani. Csak azt ígérte, hogy te nem látod többé… Hallgass rám, Péternek azonnal mondj el mindent!
- Nem tehetem. Nem állíthatom szembe az édesanyjával… - mondta Zsuzsi boldogtalanul.
- Zsuzsi, te nagyon rendes emberke vagy! Mindig szerettem volna egy ilyen gondolkodású barátnőt magamnak. Fogadj el önként ajánlkozó barátnődnek, és hallgass rám. Tisztelem Kerekes nénit, aranyos teremtés, de most nem tudja, milyen veszélybe sodor benneteket. Főképpen téged. Beszélj Péterrel még ma!
Zsuzsi felelni akart, de megcsörrent a telefon az íróasztalon. Éva felvette, s ültében elfordult. Hangja megváltozott, esdeklőn mondta a készülékbe:
- Elnézést kérek, de csak a hét végén tudom rendezni a napközi díjakat… Nem tehetek róla, kikapcsolják a villanyt, ha most sem fizetek. Nem maradhatunk villany nélkül nagybeteg anyósommal, három kisgyerekekkel. Naponta mosnom kell.
A telefonáló félbeszakította, s hadart valamit. Éva boldogtalanul felelt.
- Valóban kaptam segélyt, abból fizettem be a villanyt. Tudom, hogy nem arra kaptam, de ha egyszer azt kellett most fizetnem. Tessék megértőbb lenni, egyszerűen nem lehet jobban beosztani a jövedelmemet. Kevés, és öten vagyunk rá.
Zsuzsi hallotta, hogy a telefonban kíméletlenül pereg csak pereg a beszélő nyelve. Éva hangjában már sírás bujkált. Tiltakozva mondta :
- Ez képtelenség! Hova tegyem őket? Dolgoznom kell, senkim sincs, aki segíthetne. Csak pár napot kérek. Rendezem, becsületszavamra!
A telefonban nem adtak több lehetőséget, Éva sírva fakadt, s így mondta:
- Legalább egy napot tessék adni. Anyósommal holnap be kell utaznom Nagyegribe felülvizsgálatra. Csak akkor írják ki újra a gyógyszereit. Nélküle borzalmas fájdalmai vannak. Holnap muszáj óvodába vinnem a gyerekeket.
Rövid volt a válasz, talán egy határozott nem, aztán kattanás hallatszott, s Éva a karjára borult. Megrázó pillanatok voltak. Éva hosszú másodpercekig hallgatott, aztán visszafordult, s bocsánatkérőn mondta:
- Nehéz az élet. Hol is tartottunk?!
- A gondodnál…, - mondta Zsuzsi melegen, s megfogta Éva kezét – Engedd, hogy segítsek! Azt mondtad az előbb, szívesen fogadnál barátnődnek, bizonyítsd be. Én beszéltem neked a gondomról. Jólesett, hogy megtehettem. Szeretnél segíteni nekem, én is szeretnék segíteni neked. Melyikünknek mire van szüksége.
Éva visszautasítón felemelkedett ültéből. Látszott rajta, rosszul érintette, aztán idegesen felnevetett.
- Szó sem lehet róla! Most házasodtatok, biztosan ezer kiadásotok van. Péternek rossz véleménye volna rólam, ha elfogadnám.
- Azt mondtad, szereted Pétert, akkor ismerned kell. Még csak neheztelni sem fog. Legfeljebb rám, ha hagyom magam lebeszélni.
Éva arca piros volt.
- Édes gyerek vagy, de újra mondom, nem fogadhatom el… Zsuzsi! Én így élek tavaly óta. Nem először kések a fizetéssel. Máskor is fenyegettek már, de valahogy sikerült kikönyörögnöm néhány nap haladékot. Reggel beviszem a gyerekeket. Remélem, most is otthagyhatom őket. Anyósom rákos, gyógyszer nélkül egy napig sem bírja a fájdalmakat. Be kell vinnem Nagyegribe, az ottani kórházba. Rosszkor jött ez is. Amúgy is nagyon nehezen élünk, de senkit sem terhelhetek a bajommal. A hétvégén kapok pénzt. Eladtam pár dolgot, akkor fizetnek. Majd akkor kifizetem az óvodai napközi díjat is.
Zsuzsi megpihentette rajta a tekintetét.
- Nem akarsz igazi barátnőm lenni ? - mondta szelíd nehezteléssel – Pedig nagyon örülnék neked. Péteren kívül senkim sincs.
Éva igyekezett elterelni a beszélgetést más irányba.
- Hova lettek a rokonaid, akikhez júliusban jöttél?- kérdezte erőltetett, könnyed hangon.
- Takács Imre unokahúga vagyok. Ismerted, ugye?!
- Imre bácsit?! - jajdult fel Éva hangja, s könnyes lett a szeme. - Persze, hogy ismertem. Akkor te vagy az a lány, akiről a temetés után beszéltek a városban… Nem tudtam kimenni a temetésére. Szombat volt. Ha nincs óvoda, bölcsőde, mozdulni se tudok. Anyósom ágyban fekvő, rajtam kívül senki sem törődik vele. Gyuri volt az egyetlen gyereke. A rokonai pedig! – mondta, s legyintett.
- Éva, ne beszélj másról. Én nagyon komolyan gondolom a barátságot. Azt is, hogy az igaz barát bajban mutatkozik meg. Ha most nem fogadod el a segítségem, megbántódom!
Éva közbevágott.
- Komolyan gondoltam a barátságot, már ezért sem fogadhatom el! Az ilyesmi megmérgezi a kapcsolatokat, Zsuzsi!
- Nem a miénket. Nekem is vannak megérzéseim, és általában pontosak. Egyszerűen nem tágítok. Nem akarom, hogy gyötrődj reggelig, hogy könyörögj az ilyen lelketleneknek, akikben semmi megértés. Jogom van megvédeni a barátnőmet. Légy szíves, és mondd meg, hogy mennyit adjak. Kölcsönbe adom, hogy ne bántson, rendben?!
Éva tenyérbe hajtott arccal hallgatott egy ideig, aztán nehéz sóhajtással megmondta a napközi díját, s hozzátette, hogy hamarosan megadja a tartozását.
- Nem sürgős. Emiatt ne fájjon a fejed…- felelte Zsuzsi, s letette az asztalra a pénzt. Már elhatározta, hogy másképpen is segítenek. Sok mindent tudna adni. Biztos volt benne, hogy élelmiszerre is rászorulnak, s kérőn nézett Évára - Szeretném megismerni a gyerekeidet. Nem mehetnénk el hozzátok valamelyik este ?
Éva arcán bizonytalanság volt.
- Szívesen látlak benneteket, de mi nagyon szerényen élünk. Úgy is mondhatnám, szegényesen. Ha nem zavar, gyertek el.
- Ugyan, ne csacsiskodj! – élénkült meg Zsuzsi, s izgett-mozgott ültében. Megbeszélték, hogy Péter majd telefonál, mielőtt mennek. Aztán újra a maga gondja került szóba. Éva biztatta, maradjon ott délig. Olvasson, válogasson a könyvek között, s jöjjön máskor is, ha szünnap van, ha nem. Aztán hozzátette halkan, szomorú mosollyal.
- Sajnos, a kolléganőimből is hiányzik a megértés. Még átmenetileg se hozhatom be a gyerekeimet. Ők sem hozzák. Nem szeretik, ha szoknyájukba kapaszkodnak, hogy tűrnék akkor a másét ?! Neked sem örülnek majd, de ne törődj vele. Akkor se menj el, ha vitát hallanál kintről.
Zsuzsi hálás volt ezért is. Beszélgettek még kis ideig, aztán Évának végeznie kellett a munkáját. Maga könyvek után nézett. Annyira belefeledkezett, hogy csak a déli harangszóra kapta fel a fejét, s rohant. A kórház messze esett a könyvtárhoz, végigszaladta az utat.
Péter már a portánál várta.
- Hol maradtál, életem?! - ment elébe nyugtalanul – Már éppen azon gondolkodtam, hogy motorra ülök.
- A könyvtárban voltam… - vallotta be mindjárt, de arról hallgatott, hogy mikortól, s örömmel mutatta volna a mesekönyveket,
Péter ingerült volt, nem érdekelte, vitte az ebédlőbe, s morgott közben:
- Azt hittem, eltévedtél. Ne kóborolj máskor, Zsuzsikám! Az embert kerülgeti a gutaütés, végtére még Kozmában sem lehetünk biztosak.
Ez volt hát az igazi baja! – gondolta Zsuzsi megvigasztalódva, s engesztelőn bújt hozzá.
X/C
Az első mesedélután csodálatosan telt. Zsuzsit körülvették a fennjáró gyerekek, s kísérték aztán kórteremről kórteremre. Zsuzsi mesélt. Az orvosságszagú szobákban felcsillantak a gyermekszemek, bágyadt arcocskákra érdeklődő figyelem telepedett, s olykor fel-felcsattant a nevetés is. Péter néha megállt az ajtóban, s tekintetével megölelte Zsuzsit. Elvira is benézett egyszer, majd a folyosón odaszólt Péternek:
- Gratulálok magunknak!
Mielőtt hazaindultak, bementek hozzá. Örömmel mondta Zsuzsinak:
- Köszönjük a kis betegeink nevében! Ügyesen mesélsz, kismacska, átéléssel, lekötöd a figyelmüket. Holnap érzékelhetően jobbak lesznek a leletek.
Péter bólintott, s hozzátette.
- Máris mutatkozik az eredmény. Nővérek szerint alacsonyabban futott a délutáni lázgörbe. Nem hiszem, hogy véletlen volna.
- Nem akartak elengedni… - mondta Zsuzsi is repeső örömmel – Többször is megígértették velem, hogy jövök holnap is.
- Gyere is! – mondta Elvira szinte nyájasan. Egy szót sem szólt arról, hogy nincs meg a státusz, de nem vonta kérdőre Zsuzsit amiért délelőtt elmaradt. Péter kénytelen volt szóba hozni, s mindjárt mondta azt is, hogy Zsuzsi ingyen is mesél, a kísérletet folytathatják.
Főorvos asszony méregbe gurult, s rákiabált Péterre.
- Mióta határozol te helyettem?! Zsuzsi fizetést kap. Semmi közöd hozzá, hogy miből.
- De nekem van! – szólt közbe Zsuzsi határozottan – Nem engedem, hogy magad zsebéből fizess! Mesélek ingyen és örömmel. Ez olyan szívet melengető dolog, hogy nem is illene pénzért tenni. Egy szót sem akarok hallani többet a honorálásról, rendben ?!
Péter elhűlt, s biztos volt benne, hogy Elvira a következő pillanatban kidobja mindkettőjüket. Nem ez történt. A főorvos asszony mosolygott.
- Azt mondod?! – kérdezte kedvtelve, s nyilvánvaló lett, hogy Zsuzsinak többet megenged, mint eddig bárki másnak. A következő percekben újra beigazolódott. Zsuzsinak más ötlete is támadt a délután folyamán, s mindjárt mondta .
- Elhatároztam, hogy holnaptól reggel jövök Péterrel, segítek délelőtt, amiben tudok. Például kikísérem a gyerekeket a délelőtti levegőzésre. Vigyázok rájuk, hintáztatom őket. Egy nővérke felszabadul, végezheti bent a munkáját. Otthon nem tudok mihez kezdeni. Itt hasznosabban telne az időm.
A főorvos asszony diadalmasan nézett Péterre.
- Nem megmondtam?!- kérdezte örvendezőn, mármint, hogy gratulál maguknak Zsuzsihoz, s így is folytatta - Köszönjük! Jól jön majd a segítséged. Én pedig megígérem nektek, hogy kiverekedem azt a státuszt. Legyen munkaviszonyod. Szükségetek van a pénzre. A gyeshez is kell munkaviszony, ha eljön az ideje.
Zsuzsi kuncogva nézett rá, aztán Péterhez fordult.
- Elárulhatom ?- kérdezte sokat sejtetőn.
Elvira nem várta meg Péter válaszát, felkiáltott :
- A mindenségeteket! Tudom már, mit látok rajtad!– mondta öblös nevetéssel, aztán hozzátette - Örülök, gyerekek!
- Örülj is, mert te leszel a keresztanyja! – mondta Zsuzsi kedvesen, s Péterrel maguk is nevettek.
Elvira kicsit meghatódott, azután Péterre förmedt.
- Nem neked jutott az eszedbe, mi?! Szép kis alak vagy!
Ezen is muszáj volt nevetni. Aztán megcsendesedve beszélgettek az eltelt hónapról, a megélt öröm mellett szó került az átélt keservekre is. Elvira dühösen mondta, hogy az ilyen Kozma-féléket fel kellene lógatni a lábuknál fogva, s addig himbálni, míg kifogynak a gatyájukból.
Zsuzsi beszámolt a számonkérésről, s hozzátette, Péter alaposan megfizetett Kozmának. Megkapta az alávaló, amit megérdemelt. Elvira elégedetten nyugtázta. aztán elkomolyodott.
- Én is mondok nektek egy szomorú újságot. Takácsné a múlt héten permetezőszert ivott. Nagyon komolyan gondolta, alig tudták megmenteni. Most Nagyegriben van a pszichiátrián, egyhamar aligha szabadul.
Zsuzsi szemébe könnyeket csalt a hír, Péter komoran mondta :
- Ott lett volna a helye már előbb! Tönkretette szerencsétlent az élet, csak Imre bácsi szeretete tartotta benne a lelket. Külön tragédia, hogy éppen rajta csattant a végső talajvesztése, és persze Zsuzsin! Ha jobban meggondolom, Zsuzsit akár meg is ölhette volna. Már akkor sem tudta, hogy mit művel.
- Magam is így látom. – mondta a főorvos asszony – Imrének kettős tragédiája volt azokban a percekben. Egyszer a szörnyű tény, hogy Annus kezet emelt Zsuzsira, aztán a felesége látható állapota. Utolsó szavai is erről árulkodtak.
Zsuzsi meglepődött. Eddig nem volt pontos értesülése arról, mi történt valójában Imre utolsó perceiben, most már tudni akarta. Elvira igyekezett kitérni, küldte volna haza őket a munkájára hivatkozva, de Zsuzsit nem lehetett lerázni.
Elvira végül megadta magát.
- Haragszom magamra. Állapotodban nincs szükséged újabb bánatra. Ezért egyelőre nem idézem Imrét szó szerint. Elég annyit tudnod, hogy egyformán aggódott érted is, Annusért is.
- Nem elég! - mondta Zsuzsi határozottan, s közben nyelte a könnyeit - Ha tudjátok az utolsó szavait, mondjátok el, mert az az én örökségem.
Ezzel nem lehetett vitába szállni. Péter idegesen túrt a hajába, Elvira arcán is látszott, hogy valóban haragszik magára, aztán felsírt tőle szokatlan módon.
- Engem hívott. Péternek üzent. Vigyázzunk rád, ne engedjük Annust a közeledbe. Legyen gondunk Annusra is, mert nagyon beteg. Aztán mondott még valamit... Azt mondta... azt mondta… szó szerint mondta: ” Bocsáss meg nekem mindenért, édes kis madaram!”
Zsuzsi felzokogott. Péter a karjaiba ölelte, hozzáhajtotta fejét, de szóval nem vigasztalta. Hagyta, hogy sírjon, adja ki magából a bánatot. Hosszú időbe telt mire Zsuzsi annyira megnyugodott, hogy elköszönhettek. Lassan mentek a motorhoz. Péter iparkodott elterelni Zsuzsi gondolatait, s kérdezgette Éváról. Zsuzsi maga is túl akart jutni a bánaton, s részletesen beszélt Éva helyzetéről. Elmondta azt is, hogy kisegítette. Péter nem örült neki, gonddal mondta :
- Éva mindig önérzetes, büszke emberke volt. Ha elfogadta, nagy bajban lehet. Most alighanem marja az engedékenysége. Bíztad volna rám, Zsuzsikám, én megtalálom a diszkrétebb módját.
Zsuzsi belátta, hogy Péternek igaza van, s már örült, hogy Évának nem beszélt a többi segítségről, de nem mondott le róla, csak türelemre intette önmagát. Várni fog, hogy megerősödjön úgy a barátságuk, hogy kibírja ezt a fajta törődést is. A kisgyermekeket ettől függetlenül is szerette volna látni. Halkan mondta, hogy most megint tanult valami fontosat, s megígérte Péternek, hogy eztán mindent megbeszél vele. Említette a tervezett látogatásukat is Évánál. Péter nem volt ellene, s mindjárt megbeszélték az időpontot.
Anyósáról egy szót sem szólt. Péternek sem jutott eszébe érdeklődni. Nyilván úgy gondolta, kérése után anyjával minden rendben volt. Megérkezéskor örömmel üdvözölte anyját. Az előszobában hátra maradt vele pár szóra. Zsuzsi látta anyósa arcán a megkönnyebbülést, talán attól tartott, mégis beárulja, s most örült, hogy nem tette. Befele sóhajtott, s bement a szobájukba.
Péterék a malacról beszélgettek, túrta az ólat, emlegették a karikázást, mikor bentről felhangzott egy velőtrázó sikoly. Péter ijedtében azt sem tudta, hol találja a kilincset. Aztán elhűlve látta, hogy Zsuzsi térdel a szekrény előtt a szőnyegen, két öklével veri a szőnyeget maga előtt, s fájdalomtól eltorzult az arca. Nem kereste az okát. Tudta, Zsuzsit kerülgeti a furcsa sokk, s rohant az előszobába a táskájáért. Beadta az injekciót, s magához ölelte. Percek múltán Zsuzsiból feltört az oldó zokogás, fuldokolva sírta :
- Mindent összetépett, mindent!
Péter felugrott, s a szekrényhez rohant. A szekrény alja tele volt apróra tépett fényképekkel, papírdarabokkal. Felordított maga is, s fordult az ajtónak. Felrántotta, s üvöltött :
- Anyám!!! Gyere ide, a rohadt életbe!
Erzsi nem foglalkozott a menye sikolyával, most megrettent a fia hangjától, s haloványan állt meg az ajtó előtt.
- Mit tettél?! – ordította Péter, s Zsuzsi felé mutatott –Tudod, hogy mit tettél?! Összetépted legféltettebb kincseit, azt a pár fényképet, ami megmaradt a szülei, és Imre után. Édesanyja naplóját, szülei leveleit, drága emlékeit a halottai után… Hogy vitt rá a lélek, hogy tudtad megtenni?! Az én anyám, az én édes jó anyám képes volt erre?!
Már sírt, kibukó bánata szíven ütötte Erzsit. Először nem jött ki hang a száján, csak rázta a fejét néma tiltakozással, aztán felsírt maga is :
- Nem én voltam, kisfiam!
Péter a fejéhez kapott.
- Akkor ki?! Ki a jó isten?! Ne tetézd a bűnöd tagadással is!
Zsuzsi a franciaágyról rászólt Péterre.
- Ne bántsd szegényt, nem ő volt, hanem Kata!
Péter megperdült a tengelye körül, s már Zsuzsinak ordította:
- Ki ?!... Kicsoda ?!
Zsuzsi kókadtan ült a franciaágy szélén, mint akit kerülget az álom, s lassan beszélt.
- Bejár a házba… talán mindig is bejárt… Itt volt reggel is, láttam… Anyuka megígérte, hogy nem látom itt többet.
Péter elképedt arccal hol Zsuzsira nézett, hogy anyjára. Erzsi kötényével törölgette szemeit, s nem mert a fiára nézni.
-Mindjárt megőrülök! – kiáltotta Péter vészjósló hangon – Mit hallok, anyám?! Kata idejár?!... Édesanyám?!
- Fiam, kisfiam, senkinek sem ártottunk vele… Kiskora óta, hiszen tudod… Sohasem okozott bajt, máma se gondoltam. Kertben voltunk, bejött vizet inni, és lepihent kicsit.
- Ez nem igaz!- kiabálta Péter, s járkálni kezdett ablaktól-ajtóig, amennyire a bútorok engedték, s ideges ember módjára hajába túrt többször is, miközben folytatta – Idejár évek óta, mert nem okozott bajt…Nem, hát! Amit velem tett, az vicc volt. De amit most Zsuzsival tett, az a te bűnöd! Egyedül a tiéd, mert beengedted! Attól az idegbeteg lánytól bármi kitelik. Nem felel semmiért… De anyámnak tudnia kellett volna, hogy kihez tartozik!… Nézz rá, alig él! Az unokádat hordja a szíve alatt, és ezt tetted vele!… Ha nem gyógyszerezem be, veszedelmes sokkot kap. A gyerekre akár végzetest, de magára is akár…Márpedig, ha elveszítem, végignézheted anyám, hogy utánamegyek!
Zsuzsit erősen kerülgette az álom, s Péter felé nyújtotta hívón mindkét kezét. Péter odasietett, s magához ölelte. Egyetlen szót sem mondott többet. Erzsi még sírdogált az ajtóban egy ideig, aztán elvánszorgott. Zsuzsi elaludt Péter ölelő karjaiban. Lefektette a franciaágyra, melléült, s bánatosan mondta:
- Ne félj, kis virágom, elviszlek innen! Addig is, új zárat teszek az ajtóra. Zárjuk majd a szobát… Megnézem a pénzt, felváltotta azt is apróra?!
A pénzzel nem volt baj, megvolt épségben, szemre hiánytalanul. Péter leült a fotelba. A lábai előtt volt a kisméretű bőrönd nyitva. Térdére könyökölt karral támasztotta fejét, s azt gondolta, odaadná a tartalmát tépelődés nélkül annak, aki összeragasztja hiánytalanul a széttépett emlékeket. Aztán eltette a pénzt, s a szőnyegen ülve lassan válogatni kezdte az apró fénykép- s papírdarabokat. Közben hallgatta a nyitott ajtón át a szentély felől anyja kétségbeesett zokogását.
Zsuzsi aludt. Ahogy élete keserves óráiban már megszokta, vagy egy kispadra menekül, vagy álomba segítik a menekítő kezek. Ha ébren marad, azt gondolja megint, hogy megátkozták, mert ártatlanul csak átoktól sújtva szenvedhet ennyit az ember.
Szólj hozzá!
Veszélyes indulatok ( 4. rész )
2010.05.01. 11:42 Rényi Anna
9. fejezet
V E S Z É L Y E S I N D U L A T O K ( 4. rész )
X/A
Edit nap előtt, szeptember 15-én szüretelt Erzsi. Minden évben Edit nap körül volt a szüret, s olyan szüret még nem volt, hogy Péter ne lett volna anyja mellett, de most távol maradt.
Azóta a szomorú nap óta alig érintkeztek, csak éppen köszöntek. A házban lehangoló volt a légkör. A fiatalok reggelente a szobájukban reggeliztek, együtt mentek a kórházba, délután együtt jöttek, s újra a szobájukban fogyasztották el a vacsorát. Erzsi maga is visszahúzódott, alig volt a konyhában. Szobájában, vagy a szentélyben töltötte az időt, ha nem volt dolga a házon kívül. Amúgy inkább bűnbánó volt, mint haragos. Ha szólt, néha rákényszerült, meghozták az új polcokat az éléskamrába, fel kellett szerelni, hogy a befőtteket kiszedhesse a dobozokból, s ott volt a közelgő szüret is, halkan szólt, majdnem riadtan. Péter végighallgatta. A polcokat felszerelte, szüretre azt felelte, nem ér rá. Erzsi hosszú ideig volt a szentélyben utána.
A történteket egyetlenegyszer sem hozták szóba a szomorú nap óta. Péter hétvégeken ügyeletet vállalt, Zsuzsit magával vitte. Így Erzsi főztjére vasárnap sem tartottak igényt. Úgy éltek egymás mellett, mintha arra vártak volna, hogy történjen valami, ami kimozdítja őket a holtpontról.
Zsuzsi nehezen viselte az emlékei elvesztését, de a gyermekek közelsége enyhített a bánatán. Péter is vigasztalta. Összeragasztotta legkedvesebb fényképét. Babra munka volt, ráment jó pár estéjük, de Zsuzsi kezébe vehette újra azt a képet, ahol szüleivel együtt volt óvodás korában. Ha nem is volt többé tökéletes, mégis könnyekkel örült, s Péter megígérte, hogy idővel a többit is összeragasztgatják. Egy napon talán olvashatja majd újra írásos emlékeit is.
Zsuzsi a kórházban ügyesen hasznosította magát, igazi segítség volt. Elvira minden fórumot felhasznált a dicséretére. Gyakran ebédelt Köves igazgató társaságában, ilyenkor egy percig sem kegyelmezett. Sorolta a pozitív tapasztalataikat a mesedélutánokról. Az igazgató idővel kénytelen volt nyilvánosan elismerni, hogy a gyermekosztályon szakmai szempontból is áldásos tevékenység folyik. Hozzáértők szerint ez addig is világos volt, Köves a státusz miatt tartózkodott a korábbi elismeréstől. Végül pedig azért adta be derekát, hogy végre nyugodtan ebédelhessen. Azt is megígérte, hogy mielőbb visszatérnek a státusz ügyére. Zsuzsinak volt már reménye arra, hogy idővel a kórház hivatalos dolgozója legyen.
Edit nap vízválasztó lett az életükben. A szüret estéjén Erzsi sokáig volt távol. Órákat állt sorban leszüretelt szőlőjével a felvásárló előtt. Máskor Péter ült a bakon a kocsis mellett, most Erzsi kényszerült rá. Zsuzsiék kettesben voltak a házban.
Péter hallotta a szomszédtól, hogy anyja éjfél előtt aligha keveredik haza. Hosszú kocsisor várakozik az átvevőnél, s valahol a közepén van. Ennek tudatában a konyhában fogtak a vacsorához. Több helyük volt, kényelmesebb is, s Zsuzsi étvágya megjött. Különös módon kenyér nélkül ette a füstölt kolbászt uborkával, s nem is keveset. Péter nyugtalanul óvta, de Zsuzsi kikacagta. Éjszaka aztán rosszul lett. Péter reggel nem engedte felkelni, szigorú diétára fogta, teára, kétszersültre. Azzal ment el, hogy délben hazaugrik, megnézi, hogy van.
Anyjához egyetlen szót sem szólt, mikor összefutottak az előszobában. Azt sem kérdezte meg, sikeresen túljutott-e a szüreten, vagy rendben ment-e a szőlő leadása. Azt sem mondta, hogy Zsuzsi otthon marad, mert beteg. Ahogy a reggelit sem fogadta el azóta a nap óta, noha Erzsi reggelről - reggelre reménykedőn elkészítette. Elment magában komoran, épphogy köszönt előtte.
Zsuzsi sokáig aludt. Később hallotta anyósát jönni-menni a házban. Mikor becsukódott utána a kiskapu, kisietett a konyhába. Teát főzött magának, s kétszersülttel felszerelkezve bezárkózott újra a szobájukba. Erzsi megjött egy idő múlva, s egyszer csak bekopogtatott. Zsuzsi megnyitotta az ajtót, s nagyot nézett. Anyósa tálcával a kezében állt az ajtó előtt, reggelit hozott. Ezúttal nem csak tej, s kenyér volt a tálcán. Szépen elrendezve felvágott, zöldpaprika, vaj és méz, s egy szép narancs. Erzsi szemében könnyek voltak.
- Tapasztaltam, hogy itthon vagy. Gondoltam, megéheztél. Fogadd el, Zsuzsika!
Zsuzsi zavarában elvette a tálcát, s csak aztán mondta sajnálkozón.
- Nem ehetem meg, anyuka! Péter megtiltotta.
Rosszul fogalmazott, hiszen anyósa nem tudta, hogy beteg. Erzsi az ajtófélfához dőlt sírva.
- Jaj, istenem! Jaj, édes istenem!...A fiam feltételezi rólam, hogy ártanék a szeretteinek. Nincs már miért élnem.
Zsuzsi megdöbbent. Lecsapta a tálcát, átölelte Erzsit, s ijedten tiltakozott.
- Ne tessék sírni, rosszul fejeztem ki magam. Beteg vagyok, az este elrontottam a gyomrom. Péter diétára fogott.
Erzsi tovább kesergett.
- Sohasem ártanék nektek, még gondolatban sem.
- Tudom, anyuka, tudom!
- Az ember úgy is véthet, ha nem akar. Megbíztam abban a lányban, hiszen szeretem pólyáskorától. De sohasem volt fontosabb, mint a fiam…Soha!
- Elhiszem, anyuka! - ölelte Zsuzsi boldog-boldogtalanul. Örült a változásnak, de látta azt is, hogy még mindig ragaszkodott a lányhoz.
Nem vették észre, hogy közben kinyílt az előszoba ajtaja. Kata elsápadva nézte összeborulásuk, aztán felsikított hisztérikus hangon.
- Áruló!… Elárult, istenem, elárult!
Riadtan szétrebbentek. Kata vádlón nyújtotta Erzsi felé a kezét, arca ijesztő volt. S, vádlón zokogta:
- Erzsike néni nem ezt ígérte... Nem ezt ígérte!
Erzsin látszott, hogy rettenetesen bántja a dolog. Elindult a lány felé, s valósággal könyörgött.
- Nyugodj meg, kislányom! Tudod jól, hogy téged is szeretlek!...De Péter a fiam, az egyetlen megmaradt gyermekem. Nem várhatod el, hogy ellenére tegyek... Gyere szépen, megbeszéljük nyugodtan.
Kata hátrált előle, kihátrált az udvarra, rázta a fejét úgy, mint aki meg akar szabadulni tőle, s csak hajtogatta, hogy nem ezt ígérte. Aztán elszaladt hangos zokogással.
Erzsi leejtette kezeit tehetetlenül.
- Beteg ez a lány, nagyon beteg. – mondta, s panaszosan folytatta – Már én is félek tőle. Állandóan itt settenkedik. A megesett baj után hiába kértem, hogy ne jöjjön át… Be kell szögezni azt a deszkát.
Zsuzsi később látta, hogy elment a kerítés felé egy kalapáccsal. Óriási fordulat volt ez, még akkor is, ha utána szegény Erzsi megfizette az árát. A konyhaasztalra borulva zokogott sokáig. Zsuzsi nem tudta, mitévő legyen. Szóval nem merte vigasztalni, csak a hátát simogatta, s maga is szepegett. Erzsi zokogása csillapodott végül, s Zsuzsi miatt kezdett aggódni.
- Téged is megríkattalak, pedig árthat az is a babának.
- Péter is gyakran mondja, de nehéz abbahagyni annak, akinek eddig sok oka volt rá.
- Tudom, kislányom! Itt is csak bánat ért. Azok a fényképek, levelek...- mondta úgy, mintha Zsuzsinak más oka nem lett volna a kesergésre addig, de szegényt ez bántotta legjobban. Maga féltőn ragaszkodott elhunyt szeretteik után maradt tárgyakhoz. Zsuzsit ebben értette meg legjobban, mondta is sírdogálva - Magam is beleroppannék, ha valaki elvenné tőlem azt, ami az én drága családom után megmaradt. Éppen elég csapás, hogy őket elvesztettük.
Már Zsuzsival is számolt. Folytatta aztán szemeit törölgetve.
- Nem értem, hogy tehette az a szegény lány. Oka vagyok én is, Péternek igaza volt. Az én bűnöm, hiszen az a szegény lány már azt sem tudja, mit tesz. Ez is csapás. Hiszen a sorsát is fájlalom. Ezzel is büntet a Teremtőm. Ő tudja, hogy miért. Legyen meg a szent akarata!
Zsuzsit meghatották szavai, s azt mondta :
- Anyuka sokat szenvedett már eddig is. Először a borzalmas tragédia, aztán Péter balesete. Most meg jöttem én. Én is csak bánatot okoztam anyukának.
Erzsi nagyot jajdult.
- Isten mentsen, hogy egy kalap alá vegyünk! Ezt csak én láttam tragédiának, de mikor annyira akartam hinni, hogy más az Isten rendelése. Most már tudom, hogy tévedtem. Téged rendelt a fiam párjának, hiszen itt az áldása a szíved alatt. Bocsáss meg, kislányom! Bocsáss meg a buta öregasszonynak.
Lélekben elindultak egymás felé. Zsuzsit könnyekig meghatotta.
- Köszönöm, anyuka! Péter nevében is köszönöm, kis unokája nevében is. De, ne tessék azt mondani, hogy buta öregasszony. Anyuka még nem öreg, és buta sem. Belátta végül, hogy ez a jó Isten elrendelése volt, mert az volt valóban. Amikor két boldogtalan ember így talál egymásra, azt csakis a Gondviselésnek köszönhetjük. Ahogy a babát is. Mindjárt jött, hogy még boldogabbak lehessünk.
Erzsi átmosolygott a könnyein.
- Mikorra várhatjuk a kis angyalkánkat ? - kérdezte, s ebben nem volt sandaság, csak őszinte érdeklődés.
Kerekes Sándorné, született Jónás Erzsébet végleg visszatalált önmagához. Zsuzsi már komolyan remélhette volna, hogy eztán anyja lesz anyja helyett. Még nem tudatosult benne, de igyekezett őszintén felelni.
- Pontosan még nem számoltuk ki. Mielőtt elutaztunk Péterrel, azon a szombaton ölelt meg először. Egyelőre azzal a dátummal számolunk. Akkor két hónapos lehet, talán májusra megszületik.
- Adja a jó Isten!- mondta Erzsi örömmel, s megsimogatta Zsuzsi arcát.
Közben befele szégyenkezett: ártatlan teremtést gondolt rossznak, akit szomorú sorsa fedelük alá vetett, maga pedig úgy bánt vele, ahogy bánt. Fiára sem lehet büszke. Nem bírt magával, a kis boldogtalant képes volt magáévá tenni a temetés napján. Ha akkor tudja, amit most tud, elkapta volna a frakkját. Mondta is kicsit pirosan. Zsuzsi könnyes mosollyal védte Pétert, amiből egyszerre tűnt ki boldogtalan-boldog megadása.
Úgy elfoglalták egymást, hogy nem vették észre az ajtóban állót. Péter mosolygó szemmel figyelte őket. Zsuzsi fedezte fel előbb, repült hozzá széles örömmel, húzta az anyjához. Biztatnia már nem kellett, Péter ölelte anyját a nélkül is.
Zsuzsi közben örvendezve mesélte, mi történt, hogy történt. Péternek nem kellett hosszan magyarázni, ismerte mindkettőjüket, ráismert már az édesanyjára is. Azért meghallgatta a lényeget, s hol egyiküket ölelte magához, hol másikukat, hol egyszerre mindkettőjüket. Aztán megkérdezte:
- Amúgy hogy vagy, életem?
- Az égvilágon semmi bajom! Annyira nincs, hogy megyek veled. Ne várjanak hiába a gyermekek ma délután.– jelentette ki vidáman.
- Még mindig sápadt vagy, pihenj! - mondta Péter rábeszélőn.
- Nem lehet. Szaladok öltözni! – kiáltotta Zsuzsi szeles vidámsággal, s szaladt valóban.
Péter összemosolygott az anyjával.
- Igazad volt, aranyos teremtés! – ismerte be Erzsi, aztán elpityeredett- Annyira szégyellem magam, fiam! Nem tudom, mi volt velem. Bocsánatot kérek tőled is!
- Eszedbe ne jusson! – tiltakozott Péter magához ölelve – Nekem az is elég, hogy vége, hála istennek!
Mikor Erzsi kikísérte őket, a szomszédok látták, hogy először, mióta menye van, puszival búcsúznak tőle a gyerekek. Mikor a motor elment, a szentélybe vezetett útja, s letérdelt a kopott imaszőnyegre. Ott zokogta, hogy a sors választásra kényszerítette. Elengedte azt a másikat, noha lelke majdnem beleszakadt, s elfogadta helyette azt, akinek ott van az áldás a szíve alatt. A fia gyermeke. A fia vére.
X/B
Ez a délután kicsit más volt, mint az eddigiek. Zsuzsi végigkacagta az egész időt a gyerekekkel. Most nem csak mesélt, el is játszották a meséket. A gyerekek hol brémai muzsikusok voltak, nyávogtak, kukorékoltak, ugattak, hol törpék, akik egymás vállát fogva, énekelve járták körül a kórtermeket. Élvezték még az ágyakban fekvők is, egyik-másik bukfencet vetett az ágyán. Péter is elemében volt, kétszer is behúzta Zsuzsit az orvosi szobába, s csókokkal köszönte, hogy a világon van.
Mielőtt hazaindultak, bementek Elvirához szokásuk szerint. A főorvos asszony várta a jókedv magyarázatát. Zsuzsi örömmel mesélt anyósa változásáról. Elvira elégedetten mondta:
- Gratulálok, kismacska! Rendbe hoztad, amit ez a hólyag elrontott.
Péter tiltakozva mozdult, Elvira ráförmedt.
- Ne tiltakozz, mert igenis, te rontottad el a dolgot. Hazavitted Zsuzsit anélkül, hogy előbb leültél volna anyáddal öt percre. Majd igazat adsz, ha magad is szülő leszel.
Péter nem kért a további pörlekedésből, ment volna amúgy is. A délután szép történései felkorbácsolták benne a vágyat, húzta Zsuzsit az ajtó felé a kezénél fogva. Zsuzsiék akkor éppen új témába kezdtek. Egy nővér kézimunkát árult, Zsuzsi tanúja volt, mikor Elvira megcsodálta a szép hímzéseket, de sajnálta rá a pénzt. Zsuzsi tudta, hogy inkább a védenceinek adja. Szerette volna meglepni. Óvatosan érdeklődött, hogy melyiket választaná. Péter miatt nem tudták folytatni, Elvira nevetve mondta :
- Menj, kismacska! Majd holnap megbeszéljük, mert ahogy látom, ez a hólyag nagyon beindult!
Zsuzsi is nevetett, s azt felelte, neki is ilyen érzése van. Péter a folyosón neheztelőn mondta:
- Örülök, hogy ennyire jóban vagytok, de azért nem muszáj mindenben egyetértened vele.
- Ha egyszer igaza van! – kacagta Zsuzsi – Ordít rólad, kicsi kedvesem!
Péter kisfiús panaszkodással felelt.
- Miért baj az, hogy majdnem meghalok érted?!
Zsuzsi szeme bepárásodott.
- Dehogy baj, hiszen szeretlek, az életemnél is jobban szeretlek!
Péter a karjaiba zárta, s megcsókolta a lépcsőfordulóban. Aztán kéz a kézben szaladtak a motorig. Füredi Laci készülődött haza, ott parkolt éppen a motor mellett. Bevárta őket, kezet nyújtott Péternek, aztán Zsuzsihoz fordult.
- Valami baj volt, hogy nem jött be délelőtt?
Ennyire számon tartotta, s magázta változatlanul. Péternek a szemébe mondta, hogy ez sánc, mindannyiuk érdekét szolgálja, mert nem tudna szembe nézni önmagával sem, ha megfeledkezne magáról.
Zsuzsi kedvesen felelt, említette a gyomorrontást. Péter nevetve toldotta meg.
- Nem csoda, az este alaposan belakmározott füstölt kolbászból uborkával, kenyér nélkül.
- A savanyút kívánja, Zsuzsi?! Na, akkor fiad lesz, te mázlista! – fordult Péterhez, s kedvesen hátba vágta.
- Mondja egy orvos ?! Pardon! Orvost mondtam volna, csak sebészt akartam mondani?! – ugratta Péter, s már menekült. Laci megkergette a kocsija körül. Zsuzsi kacagott, a sebész megjegyezte fojtott hangon:
- Kismamának még gyönyörűbb!
Péter kicsit felvonta a szemöldökét, de jókedvűen nyújtott kezet, s indultak mindannyian a maguk útjára. Péterék vidáman robogtak hazafelé. Erős volt az esti forgalom, szüret ideje volt, lovas kocsikat, lassú járműveket kerülgettek. A levegőben édes must illata keveredett az esti illatokkal. Örültek, mikor beértek az utcájukba. Ott már nem volt forgalom, csak egy gépkocsi parkolt az egyik ház előtt.
Péter a szürkületben nem ismerte fel mindjárt. Elhúzott mellette, s csak aztán vágott az agyába a felismerés: Zomboriék autója az utcájukban! Nem volt idő a további meditálásra. Felbőgött mögöttük az autó, s utánuk iramodott ijesztő sebességgel. Két házzal a biztonságot nyújtó otthonuktól félig megelőzte őket, s nagyot lökött a robogó járművön.
Elestek. Zsuzsi lerepült a motorról, s egyenesen a közeli betonalapú kerítésnek csapódott. Pétert a kétágú villanyoszlop mentette meg. A földön pörögve menekült az oszlopokban elakadt motor elől. Talpra állt, s rohant volna Zsuzsihoz, de rémületében nem engedelmeskedtek a lábai. Nem tudta, hogy jutott el a járdán fekvőig, lerogyott mellé, s azt nézte – él-e még?!
Zsuzsi nem lélegzett. A lélek félreverte a harangot. Péter üvöltött, s félig önkívületben fogott az újraélesztéshez. Összeszaladt az utca. Valaki kiabálta, jön a mentő azonnal, míg más Erzsi után kiáltott. Kerekesné szaladt, rohant, ahogy a lábai bírták, s sírva imádkozott. Ebből is érthette az utca a nagy változást.
Mire a mentőautó megérkezett, Péter félig visszahozta Zsuzsit. Lélegzett már, de nem tért magához. Míg betették a mentőbe, valaki szaladt feléjük, s messziről kiabálta a mentősöknek, hogy az utca végén is baleset van. A gázoló autó belerohant egy tárcsába, olyanféle munkagépbe, ami teljesen felnyársalta. Hívták már a tűzoltókat, hogy szabadítsák ki.
Péter nem hallotta. Minden idegszálával Zsuzsira figyelt. A mentősök indultak máris, s visszakiáltották, hogy jönnek vissza azonnal. Mire az ambulancia ajtajához értek Zsuzsival, Elvira is lent volt, s Pétert nem engedte be az orvosi szobába.
- Itt maradsz! – állta el útját, s nem volt benne irgalom – Csak hátráltatnál bennünket.
Péterrel ezúttal nem lehetett bírni, de Elvirának most sem lehetett nemet mondani. Péter kívülről nyomta az ajtót, Elvira parancsára két beteghordó belülről. Péter teljesen elvesztette a fejét, s hatalmasat rúgott az ajtóba. Azonnal eltört egyik lábujja, de fel sem vette. Szerencsére Zsuzsit hamar kihozták, s vitték a műtőbe. Elvira is megjelent.
- Gyerünk, és viselkedj normálisan!- mondta zordan, s megindultak a betegszállító hordágy után – Telefonáltam Kövesnek, itt lesz azonnal. A babával is baj van, attól tartok, nem lehet megmenteni.
Péter idegességében legyintett. Csak az érdekelte, hogy Zsuzsi életben maradjon. Alig tolták be Zsuzsit a műtőbe, megjött Köves. Az igazgató-főorvos a belső vérzések specialistája volt, nem véletlenül hívatta Elvira. Elrobogott mellettük, s intett, hogy nyugalom. Péter aztán mereven bámulta a műtőbe vezető ajtót, s lélekben szuggerálta Zsuzsit.
" Küzdj, életem!… Küzdj, kicsi boldogságom!… Küzdj magadért, értem, azért a gyönyörű álomért!…Megszerzem neked a gazdaházat, ha lopnom kell hozzá, akkor is! Csak küzdj, Zsuzsikám, küzdj, mert ha neked véged, magaddal viszel engem is” Nem magát féltette. Zsuzsit így akarta erősíteni, mert tudta, bizonyosan tudta, érte a maradék erejét is összpontosítani fogja. Ahogy abban is biztos volt, egészen biztos, hogy Zsuzsi nélkül nem tudna tovább élni.
Elvira közben ernyedten ült a székén, s néma bólintással üdvözölte a berobogó két barátot. Kékesi Feri riasztotta Füredi Lacit, hátha szükség lesz rájuk. Elvira mondta, hogy a műtőben teljes a létszám. Szerencsés véletlen volt, hogy két elismert sebész is bent volt még a kórházban, s azonnal bemosakodtak.
Közben felhozta a lift a szerencsétlen lányt is. Nem kanyarodtak vele a műtő felé, hanem egyenesen az intenzív szobákhoz vitték. Egy betegápoló, s az ambuláns orvos kísérte. Kékesi Feri megállította az orvost, aztán halkan súgta Füredi Lacinak :
- Menthetetlen ! Úgy összetört szegény, mintha húsdarálón ment volna keresztül. Mammától az uterus aljáig nyitott, alig maradt épen benne valami. Köves jöttében megnézte, s széttárta karjait azzal, ” Nem vagyok Isten !” Akkor gondolhatod!
Péter ezt sem hallotta. Barátait is alig üdvözölte. Ideges kézmozdulattal jelezte, hagyják békén. Egyikük sem tágított. Ottmaradtak, s együtt várták a fejleményeket. Köves végre kijött a műtőből, Péterhez lépett, s azt mondta :
- A nehezén túl vagyunk. Feleséged a körülményekhez képest jól van, de a babát sajnos nem tudtuk megmenteni. Ha gondolod, maradj mellette az éjjel. Már intézkedtem.
Péter mielőtt megszólalhatott volna, Köves gyors kézfogással búcsúzott, s közben intett Elvirának, hogy kísérje el. Elmentek együtt az intenzív szobák felé. Péter kiborulva nézett utánuk, s dühösen a levegőbe ütött.
- Elintézett, mint egy laikust.
Füredi Laci is nyugtalan volt, hangja árulkodott.
- Ne háborogj ! Fontos, hogy tette a dolgát, nem ?!
Kékesi Feri a maga nyugodt, higgadt módján szólt.
- Ne hiányold a szakszöveget, a lényeg úgyis elhangzott. Zsuzsi jól van, ez a legfontosabb, nemde?!
- A körülményekhez képest,…- idegeskedett Péter, s feljajdulva tette hozzá – de azok a körülmények! Nekem akarja bebeszélni, hogy már nincs életveszélyben ?! Egy ilyen rettenetes ütés után ?! Nem beszélve a beavatkozással járó kockázatokról.
- Kivédjük, ha lesznek. – vigasztalta Feri átölelve a vállát – Itt maradunk, és vigyázunk rá.
Elvira közben visszajött, Péter nekitámadt.
- Mi ez a titkolózás?! Mit mondott Köves?
- Hogy jól kivagyunk veled, úgy viselkedsz, mint egy eszement! Azt üzeni, ne fantáziálj. Zsuzsi tényleg jól van. Én haza is megyek. Na, Isten áldjon benneteket! – mondta, s sarkon fordult, otthagyta őket.
Csak az intenzív nővérke tudta, hogy kórházi szobájában megtalálja reggelig, s óránként jelentést vár tőle. Anyánk, ahogy Elvirát a kórházban nevezték a háta mögött, minden osztályon parancsolt, ha kedve úgy tartotta, de segített is mindenkinek, bármelyik osztályon dolgozott a kérelmező. Kölcsönt szerzett, lakás után járt, férjet, feleséget álláshoz segített, s ki tudja, még mi mindent tett a rászorulókért. Becsülték érte.
Zsuzsit kitolták a műtőből, még aludt. Vitték az intenzív szobák felé. Kísérték mindhárman. Az ügyeletes orvos bosszúsan mondta :
- Mind itt akartok maradni ?! Akkor én haza is mehetek.
Péter barátságtalanul rámordult :
- Ne szellemeskedj, hanem tedd a dolgod!
- Bocsánat. Csak éppen megjegyeztem. Felőlem jöhet az egész kórház is! – morogta az ügyeletes kolléga, s tette valóban a dolgát. Nem volt könnyű helyzetben, hárman figyelték minden mozdulatát. Később kiment a szobából, a nővérkére bízta Zsuzsit, s a baráti kompániát. Zsuzsi továbbra is aludt, homlokán finom izzadságcseppek ragyogtak. Körülötte halkan zümmögtek a gépek. Péter egy széket húzott az ágyhoz. Leült, s megfogta Zsuzsi kezét. Nem vette le róla tekintetét egy pillanatra sem. Kékesi Feri a gépeket figyelte. A sebész a sötét ablakhoz állt, nézte az éjszakát, s folyt a hátán a víz. A főorvos egy idő múltán odahajolt Péterhez.
- Átmegyek az osztályomra. Van néhány kritikus esetem. Ha már itt vagyok, töprengek egy kicsit. Majd visszanézek hajnaltájt, de ha valami gond van, megtalálsz.
Péter némán megszorította a kezét. Füredi Laci nem mozdult a szobából. Átvette a gépek felügyeletét, s halkan beszélgetett a nővérkével. Így telt az éjszaka nagyobbik fele. Hajnal felé Zsuzsi megmozdult. Péter suttogta:
- Életem, kicsi boldogságom!
Füredi Laci a vállára tette a kezét.
- Nem szabad, komám… Aludjon még!
Péter is tudta. Az orvos tisztában volt vele, de a szerető már alig várta, hogy felébredjen, ránézzen újra, megszólaljon. Mire virradni kezdett, Péter megnyugodott kissé. Az ügyeletes időnként megfordult a szobában, s egyszer csak megszólította.
- Most, hogy nyugodtabb vagy valamennyire, kérnék valamit. Az ötösben a lány órák óta agonizál, és téged hív. Gyere át hozzá.
Péter rábámult.
- Milyen lány?
- Zombori Kata... - mondta a kolléga, s csodálkozó hangon hozzátette – Nem tudod, hogy ki gázolt el benneteket ?! Belerohant aztán egy tárcsába. Teljesen összeroncsolódott. Egyszerűen nem értem hogy élhet még mindig. Talán miattad van. Nagyon hív, állandóan hajtogatja a neved.
- Papot hívna inkább! – morogta Füredi Laci, de aztán hozzátette – Menj, vigyázok addig Zsuzsira.
Péter a hajába túrt.
- Micsoda éjszaka! Őrület!… Gyerünk!
Nehéz szívvel ment. Az ötösben félhomály volt. Kata ágya végében ott voltak a szülei, egymást átölelve, halkan sírdogáltak.
Péter a beteg fölé hajolt. Ha nem tudja, ki fekszik az ágyban, nem ismeri meg. A lány akkor is hívta éppen, nyöszörögve mondta :
- Péter!...Hol vagy, Péter ?!
Csendes fájdalommal felelt.
- Itt vagyok!
A hangra megremegtek a félig lecsukott szemek, s finom remegés futott végig az összetört testen is.
- Ó, istenem!…- sóhajtotta a lány valamiféle megnyugvással, aztán felcsukló sírással folytatta – Péter... Péter, nem akartam... Jaj, nem akartam!
Nem tudta folytatni. Iszonyatos rángatózásba kezdett a teste, mint aki a halállal birkózik, hogy ne vigye még, hiszen itt van az, aki után annyira sóvárgott, akinek még mondania kell valami nagyon fontosat.
Péter könyörgőn nézett a kollégájára. Az ügyeletesen látszott, hogy nem szívesen teljesíti a kérését, de azért vette az injekciós tűt, az ágy fölé hajolt, s erőltetett vidámsággal mondta :
- Kap egy szurit, kislány és mindjárt jobban lesz. Elbánunk ezzel a csúnya görccsel… így ni!
Valóban. Lassan engedett a görcs, s Kata megszólalt újra.
- Péter...Péter, nem akartam bajt okozni....Csak ijeszteni akartalak benneteket... Megbántam, Péter... nagyon megbántam!
Péter keserűen sóhajtott.
- Tudom! - mondta, s neheztelőn folytatta - Nem gondoltad át most sem. Pedig kértelek, hányszor, de hányszor kértelek, hogy gondolkodj, mielőtt cselekszel!
A lány nem felelt, megfogta újra a görcs, birkózni kezdett megint a halállal. Péter tudta, hogy már nincs segítség, s valamiféle pánik kerítette hatalmába. Rátörtek az emlékek, nem volt menekvés előlük. Az ágyban már nem az a lány feküdt, aki lelketlenül elhagyta, nem is a gázoló, bosszúra szomjazó lány, hanem az a kedves kis copfos, aki a kezébe kapaszkodott, ha bajban volt, ha védelmet keresett, az a lány volt, aki éveken át várta a vonatnál, s búzavirágkék szemeiben öröm volt, az a lány volt, akit szeretett, ha egy másik dimenzióban is, s valamikor vele akarta leélni az életét.
Az iszonyú küzdelem láttán szájához emelte a lány kezét, s megcsókolta. Segített a csók, a rém elengedte a lányt még egy kis időre. Kata már nagyon gyenge volt, minden szava erőfeszítésbe került. Felsírt újra.
- Bocsáss meg, Péter ... Ha valaha szerettél, megbocsátasz...- sírta boldogtalanul.
Péter lelkében iszonyú harc dúlt. Kata a bocsánatát kéri, de hogy tudjon megbocsátani, mikor a legdrágább kincsét, élete értelmét a sír szélére sodorta ?! Mégis meg kell bocsátania. Nem tudja a nélkül elengedni, nem tudja.
A könnyek összeszorították torkát, s kínlódva nyögte :
- Ne sírj, Kata! Hiszen tudod, hogy szeretlek, mióta ismerlek. Megbocsátok neked. A történtek ellenére is megbocsátok.
Kata mosolygott. Valami földöntúli, ijesztő öröm ömlött szét az összetört arcon, de még félelmetesebb volt, ami aztán következett. Szegény lányon úrrá lett a remény a halál kapujában. Mintha összeszedte volna minden erejét, szinte felujjongott.
- Péter!... Péter!... Visszaadott nekem az Isten !...Visszaadott! - sóhajtotta boldogan. Ez volt az utolsó, végső sóhajtása. Aztán csend lett, süket csönd. Zomboriék felzokogtak az ágy végében. A kolléga kis idő után megrendülve mondta:
- Köszönöm, hogy megkönnyítetted az útját!
Péter nem felelt. Kezében tartott kezet sem engedte el. Fogta, s melengette, miközben valamiféle számadást készítette a lelke. Érezte, hogy maga is hibázott. Beszélnie kellett volna vele. El kellett volna mondania időben, hogy már régen megbocsátott. Akkor talán egyikük sorsa sem fordul tragédiába. Arra eszmélt, hogy kollégája kivette kezéből a dermedő kezet. Mondott is valamit, de nem jutott el a tudatáig. Felugrott, s kirohant a szobából. Letérdelt Zsuzsi ágyánál, homlokát az ágy széléhez hajtotta. Az alvótól így kért bocsánatot, hogy néhány percre egy szegény boldogtalannál időzött a lelke.
Kékesi Feri is a szobában volt, s Füredi Laci neki mondta dühösen.
- A rohadt életbe! Sikerült a lelkén is átgázolnia ?!
A főorvos leintette.
- Istennél van az ítélkezés joga, barátom! –mondta, s az ágy felé mutatott.
Zsuzsi ébredezett, s megszólalt gyenge, erőtlen hangon.
- Péter, hol vagy ?
Már felkelt a nap, az ablakon beözönlő sugarak simogatták Zsuzsi sápadt arcát. Nehezen tudta kinyitni a szemét. Péter határtalan örömmel felelt.
- Itt vagyok, életem!… Itt vagyok, kicsi boldogságom!
S, Zsuzsi kezére borult befele zokogva.
Szólj hozzá!
Öröm és bánat ( 1. rész )
2010.05.01. 11:32 Rényi Anna
10. fejezet
Ö R Ö M ÉS B Á N A T ( 1. rész )
X/A
A baleset után Zsuzsi még hetekig gyengélkedett. Súlyos testi sérülésnél maradandóbbnak bizonyult a bánat, a baba elvesztése. A megmásíthatatlanba nehezen törődött bele. Péter azzal vigasztalta, ha később is, de megjön a baba. Ebben maga sem volt biztos. Az orvosok szövődménytől tartottak. Ilyen balesetek után gyakran előfordul, hogy a nőnek nem lehet többé gyermeke. Így aztán teljes volt a boldogságuk, mikor néhány hónap múlva Zsuzsi újra áldott állapotba került.
A következő hónapok csendes örömben, s nyugalomban teltek. Zsuzsi boldog kismama volt. Reménykedő. Második anyasága komolyabbá tette. Ahogy Péter mondta Bélának bizalmas kedvesen, asszonyossá is. Valóban. Felszedett pár kilót a terhessége mellett. Ennek részben Erzsi volt az oka, etette volna szüntelen. Zsuzsinak eleinte nem volt bátorsága nemet mondani. Attól félt, anyósa megbántódik. Később megnyugodva tapasztalta, kapcsolatuk elbírja az ilyen kéréseket is. Hálásan ölelte érte párja édesanyját. Jó volt a tudat, hogy már megteheti.
Szokásaiban is változott, önállóbb lett, kezdeményezőbb. Bátrabban mozgott a világban, mint addig. Megváltozott a hajviselete is. Addig lófarokba fésülte a haját, divatos, fiatalos hajviselet volt, de egy napon meggondolta magát, s mesterien szép kontyot fésült. Olyanfélét, amilyet édesanyja viselhetett hajdan. Valójában csak félig volt konty, kihagyott néhány loknit, a konty alatt csattal összefogta, így szabadon maradt formás nyaka, gömbölyded válla. Ez a hajviselet nagy divat volt a háború előtt, s kevéssel utána is, de mi tagadás, a hetvenes években már ódivatúnak tűnt.
Zsuzsi tudta ezt, de nem bánta. Erősen kötődött édesanyja emlékéhez, s azt gondolta, ami jó volt édesanyjának, az neki is megfelel. Azért drukkal várta Péter véleményét. Anyósa látta meg először, s azt mondta gyönyörködve, ennél aligha van bájosabb, nőiesebb frizura. Péternek is nagyon tetszett. Hatalmas ovációval fogadta. Zsuzsit felkapta, perdült vele párat, aztán csókkal jutalmazta. Zsuzsinak valóban jól állt ez a hajviselet. Péter amúgy is szédült örömmel nézett rá. Áldott állapota előrehaladtával még igézőbbnek, elragadóbbnak találta. Kívánatosabbnak is. Olykor alig bírt magával, ölelte volna minden este.
Újra örömmel élte meg apaságát, de visszafogottabb volt, mint az első baba idejében. A szomorú emlékek sokáig meggátolták abban, hogy ehhez a babához is beszéljen, becézgesse, de mikor először érezte mozdulni tenyere alatt, addig nem hallott örömmel tört ki belőle " Kicsi fiam, édes kicsi fiam !"
Zsuzsi sírva-nevetve mondta, lehet kislány is, és zokon veszi majd, hogy édesapja fiúsította, mint valami trón várományosát. Péter azt felelte, fia lesz, biztosan tudja, érzi.
Zsuzsi félidős koráig naponta bejárt a kórházba, később nem javallták a motorozást, így otthon maradt. A beteg kisgyermekek nem maradtak mese nélkül. Addigra bebizonyosodott, hogy valóban áldásos tevékenység, s jó szervezéssel voltak helyette önkéntes mesemondók.
Ahogy Zsuzsi elmaradt a kórházból, Elvira napi rendszerességgel látogatni kezdte őket. Volt autója, ha végzett a kórházban, kiugrott hozzájuk, s alig fordult elő, hogy egy napot kihagyott volna. Ahogy azt sem felejtette el közölni Péterrel, hogy most aztán fogja vissza magát, szerelmi szédületében ne essen Zsuzsinak nyakra-főre, mert végre szeretné megérni, hogy minden baj nélkül megszülessen a keresztgyereke. Péter magában cifrát mondott, de valójában nem neheztelt, ahogy zokszó nélkül viselte el Elvira egyéb túlkapásait is. Volt elég oka arra is, hogy becsülje, szeresse.
Boda Béla is egyre többször látogatott le Révházára ezekben a hónapokban. Mindig víkendre ment, ott volt már péntek este, s csak vasárnap délután indult vissza a fővárosba. Nem volt már gond a szállása. Akadt helye a házban is. Erzsinek köszönhetően időközben átrendeződött a ház. Mikor Zsuzsi panaszolta szobájuk zsúfoltságát, aggódott a baba helye miatt, mivel a gyermekágy alig fért volna be Péter szobájába, Erzsi döntött, s felszámolta a szentélyt. Áldozat volt tőle, ez is könnyekkel járt, mégis megtette.
Szép nagyok voltak az utcai szobák. Zsuzsiék új szobájában kényelmesen elfért Takács Rozália hálóbútora a franciaággyal, s jutott hely a babának is. Megvették a gyermekágyat, s Zsuzsi valóságos mesebirodalmat varázsolt köré. Attól sem félt már, hogy nem lesz hol szaladgálni a babának. Maradt hely a hálóban, de ott volt Péter régi szobája is. Nappalit alakítottak belőle. Ha Béla Révházára látogatott, ebben a szobában kapott helyet éjszakára. Kellemes volt az elrendezés. Ott néztek televíziót, Péter ott dolgozott, s Zsuzsinak is jutott egy kedves sarok, ahova behúzódhatott, ha kézimunkázott, vagy rongybábukat készített. Erzsi varrni tanította az öreg varrógépén, aztán kötni, horgolni.
Pár hónap után Zsuzsi egymásután készítette a szebbnél szebb horgolt, vagy kötött ruhácskákat. Maga varrta a bábuk testét, ruháját. Varrt bohócot, vidámat és szomorút is, s mindenféle bohókás formájú babát. Egy nap életre hívta Lucát, a hajdani kedves kis bábut is. Annak a rongybábunak a hasonmását, amit egykor édesanyja készített, s aki társa, vigasztalója volt árvasága elején mindaddig, míg Rózsi egy napon a szeme láttára bedobatta a működő kazánba. Eleinte észre sem vette, mi készül a keze alatt, mikor rádöbbent, sírva-nevetve folytatta a munkát. Szinte a legapróbb részletekre is emlékezett, feltúrta a rongyoszsákot, s egyszer csak ott ült előtte, hajdan oly kedves bábúja, Luca.
Ha beleunt a kézimunkába, kiment Erzsihez a konyhába. Már megtehette. Erzsi örömmel fogadta, beszélgettek, vagy együtt főztek. Főzhetett magának is, ha kedve kerekedett hozzá. Erzsi maga biztatta, hogy süssön, főzzön, ha maga akarja elkészíteni azt, amit éppen megkívánt.
Megkapó, szép kapcsolat volt már köztük. Nem emlegették az első idők keserveit. Ha Erzsinek mégis eszébe jutott, inkább csak szegény Kata révén, s az is előfordult, hogy Zsuzsival együtt könnyezték meg a szerencsétlen sorsra jutott lányt.
Akkor már mindketten tudtak utolsó óráiról. Péter maga beszélte el. Zsuzsi azóta megbocsátó szívvel gondolt a boldogtalanra, noha életre szóló bánatot okozott. Meggondolatlanságával elvette tőlük szíve alatt cseperedő, első gyermeküket.
Idővel minden bánat enyhül. Zsuzsiék mindennapjai meghitt nyugalomban teltek. Mikor Péter hazaért a kórházból, Zsuzsi kivirágzott, ahogy Erzsi gondolta magában. Sokszor előfordult, hogy Péterrel behúzódtak a hálóba vacsora előtt, s Erzsi piros mosollyal hallgathatta fia fohászkodását, “ Életem, mindenem, édes kicsi boldogságom, de nagyon szeretlek !”
Társasági életük jól-rosszul alakult ebben az időben. Péter a kórházban rendszeresen találkozott barátaival, a kertvárosba ritkán látogattak ki. Füredi Laci érthető okokból maradt távol, s csak akkor ugrott ki, ha kórházon kívül valami sürgős dolga volt Péterrel, s nem várhatott másnapig. Kékesi Feri néha meglátogatta őket magában, inkább csak vasárnap délutánokon. Péterrel hosszan beszélgettek a nappalinak kinevezett régi szobájában. Olyankor Zsuzsi magukra hagyta őket. Családját egyszer sem vitte ki hozzájuk. Akkor már tudott volt, hogy Ili megkötötte magát a hajdani álma miatt, s nem akart Zsuzsival baráti kapcsolatba kerülni.
Különös viselkedés volt ez a tanult, intelligens nőtől, akiről mások mindig elismeréssel szóltak. Nem volt mit tenni. Tudomásul kellett venniük, noha bevallottan bántotta őket. Főleg Zsuzsit, hiszen férjeik szép barátsága mellett maguk is barátkozhattak volna. Összejárhatott volna rendszeresen a két család, de minderről le kellett mondaniuk. A férfiak szerint Ili féltékeny volt. Zsuzsi hitte is, nem is. Inkább hajlott arra, hogy valóban a lidérces álom tartotta vissza, hiszen őt magát is nyugtalanította még mindig.
Elvira mellett gyakran találkoztak a könyvtárban megismert fiatalasszonnyal is. Hegedűsné Évában Zsuzsi igazi barátnőre talált. Sok mindenben hasonlítottak egymásra, s hamarosan bensőséges kapcsolat alakult ki köztük. Olyanféle barátság, mely nem kívánt protokollt, de annál több örömöt adott a puszta együttlétük. Éva a három kisgyermekkel egyre többet látogatott ki Zsuzsiékhoz azután, hogy szegény anyósát eltemette.
Zsuzsi ilyenkor repesett az örömtől. Megszerette a kis Hegedűsöket. Ha kint voltak, játszott velük, a mese sem maradt el, de gondoskodott is róluk. Rendszeresen meguzsonnáztatta őket, s olykor maga készítette játékokat kaptak. A kicsiknek jutott a rongybábukból is. Aligha lehetett volna nagyobb örömöt szerezni nekik, mert mindig sóvárogva nézték a falon függő játékokat. A kedves bábuk az útban lévő babának készültek, de Zsuzsi ebben sem volt irigy természetű, melyiket megkívánták, megkapták. Készített aztán helyettük másikat. Csak Luca rongybabát tette félre.
Hasznos ajándékokat is kaptak. Norbinak sapkát, sálat kötött, Barbinak ruhát, kabátkát, a kicsi Bogi sem maradt ki. Mackóruhát kapott a tipegő lányka. Alig kellett nagyobb, mint amit előre készített saját babájának, mert a kis Bogi vézna, gyengécske volt, mint azok a gyermekek, akik szegény fedél alá születnek, s nem tudják megadni nekik mindazt, ami az egészséges fejlődésükhöz szükséges.
Zsuzsi naranccsal, banánnal etette a gyerekeket, főleg a legkisebbet. Uzsonnára májat, tojást, vajat kaptak. Nem érte be ennyivel. Mikor úgy látta, hogy eljött végre az ideje, Évára rákényszerítette a rendszeres támogatást. Tartott még Rózsi éléskamrájából, szerencsére volt miből segíteni.
Zsuzsi minden héten összekészített egy szép csomagot, s Péter elvitte Éváékhoz. Minden alkalommal küldött cukrot, lisztet, húsfélét, befőtteket, s konzerveket. Szegény Éva félig-meddig beletörődött már, de mindig megkönnyezte. Zsuzsi olykor meglepte különleges csemegékkel is, a csomagban a konzervek között volt lazac, kaviár, libamáj, dobozos ananász, mikor mi. Az amúgy igen szűkösen élő családnak elérhetetlen finomságok. Éva sírva - nevetve fogta a kezében, s Péternek azt hajtogatta, hogy nem meri majd felbontani.
Zsuzsiék ezt a segítséget már közösen határozták el. Péter előtt is nyilvánvaló lett Éváék nehéz helyzete. Belátta, komoly támogatást nem lehet finomkodón adni. Ráparancsolt Évára, hogy tessék elfogadni, a gyerekek helyzete fontosabb, mint az a kutya önérzet. Amúgy is jobb, ha beletörődik mielőbb, mert Zsuzsi nem az a fajta, akit le lehet beszélni, ha tudja, hogy legkedvesebb barátnője gondban van.
Barátságuknak nem ártott meg a keserű helyzet. Még szorosabb lett a kapcsolatuk. Éva megértette, hogy Zsuzsi szeretetéhez hozzátartozik a gondoskodás. Zsuzsi az idősebb testvért találta meg benne. Hetente többször is találkoztak. Éva kivitte Zsuzsiékhoz a javítanivaló ruhácskákat, míg stoppolt vagy varrogatott, Zsuzsi mellette horgolt vagy kötött. Beszélgettek, vagy csak jólesőn egymásra mosolyogtak, s együtt vigyáztak közben a lábuk körül játszó gyermekekre.
X/B
Zsuzsi nem feledkezett meg a gazdaházról. Gyakran emlegette. Péter korainak tartotta az ügy elindítását, mivel még nem voltak nagy család. Azt mondta, addig aligha állnak velük szóba, de Zsuzsi nem akart sokáig várni. Mivel Péter egyelőre nem mozdult az ügyben, megkérte Elvirát, érdeklődjön a ház felől a tanácsnál. Puhatolja ki, mi a szándékuk az üresen álló épülettel. A főorvos asszony megtudta, hogy a tanács bérbe kívánja adni a helyi Áfésznek, bútorraktárnak.
Zsuzsi pánikba esett. Hiszen az ilyesmi hosszú évekre szól. Ha terveik szerint, s a jó Isten segítségével évente megjön egy-egy baba, két - három esztendő után szűk lesz a lakás. Újra küszködni fognak, miközben a pénz értéke romlik, az ingatlan árak emelkednek. Közölniük kell a tanáccsal vásárlási szándékukat. Más orvosok is vásároltak a tanácstól ingatlant, akkor nekik is jár a lehetőség. A tanács is jobban jár, ha eladja, mint bérbe adja, mert végleg leteszi a ház gondját.
Bebizonyosodott, hogy erre az időre nemcsak önállóbb lett, s kezdeményezőbb, hanem gyakorlatiasabb gondolkodású is. Péter mellett Erzsinek, Elvirának s Évának köszönhette. Mindannyian azon igyekeztek, hogy mielőbb úgy lássa a világot, ahogy kell.
Nem akarták megváltoztatni, csak éppen pótolták, ami hiányzott Zsuzsi szemléletéből. Egyszerű dolgok voltak ezek. Olyasmi, amit az ember kiskorától megtanul, ha elfogadható módon cseperedik, de Zsuzsi tapasztalataiból hiányoztak.
Legegyszerűbb dolog a piaci vásárlás volt. Általában Erzsi járt a piacra, egy nap Zsuzsi is kedvet kapott hozzá, s kiment az anyósa helyett. Bevásárolt szükség szerint. Csak otthon derült ki, hogy mindent drágán vett, eszébe sem jutott jobban körülnézni, vagy alkudni az árból.
Azt sem tudta addig, hogy ilyesmit lehet, vagy éppen kötelező is, hiszen ez is benne van az árban. Erzsi legközelebb magával vitte. Megmutatta, hogy kell vásárolni, oktatta még ezer más módon is. Ezt tette Elvira, s Éva is a mindennapi élet más-más területén.
Péternek nehezebb lett a dolga. Zsuzsi ugyan nem követelt, csak kért, azt is szépen, szelíden, de egyre megalapozottabbak voltak az érvei. Így történt ez a gazdaház esetében is. Zsuzsi elmondta az érveit, Péter hümmögött közben, de végül mégis beadta a derekát. Hozzájárult egyik kollégája is. Körzeti orvos volt, egy hajdan államosított házban lakott, ott volt a rendelője is, s saját bevallása szerint „ bagóért „ hozzájutott a házhoz. Egy csekély összeget kellett befizetnie mindössze, többit kisebb részletekben, mintha lakbért fizetett volna. Ez valóban kedvező kilátás volt. Péter végre rászánta magát, s bement a tanácselnökhöz.
Gazsónak hívták a város első emberét, Péter közelről ismerte. Osztálytársak voltak a gimnáziumban, s úgy ment hozzá, mint hajdani jó baráthoz. Gazsó szívélyesen fogadta, végighallgatta, s úgy bólogatott, mint aki maga is helyesli az ötletet, szavaival mégis mást mondott.
- Mielőtt bármiről beszélgetnénk, előre mondom, csak veszünk, illetve kisajátítunk házakat, ha szükségünk van rá, de eladni nem szoktunk. Részletre még kevésbé. Aki mást mondott, az lóvá tett. Ha mégis megválnánk valamelyik ingatlanunktól, csak akkor tennénk, ha az adásvétel során jelentős bevételhez jutna a város költségvetése. Egy összegben természetesen.
Péter feszengett, s magában elküldte a búsba az informátorát. Gazsónak azt mondta :
- Akkor ezen az alapon beszélgessünk a dologról, mert némi készpénzzel rendelkezünk. Abban bízom, hogy a nagy család is kap majd valamilyen támogatást az állam részéről. Kettő együtt reményeim szerint elegendő lesz a vételre is, a renoválásra is, mert tudott, a gazdaház jelenlegi állapotában nem alkalmas lakóháznak.
- Tekintsem úgy, hogy csak tájékozódni akarsz ?!
- Ha nem terhellek vele. Hozzáteszem, nekünk nem sürgős a vétel, de jó volna tudni, járható-e az út, vagy másban kell gondolkodnunk. Két-három esztendőn belül szűk lesz anyám háza.
Gazsó vonásai megkeményedtek.
- Csak érdemben vagyok hajlandó tárgyalni a dologról. Majdra nem adok. Nagy család, nem nagy család, csak az első gyerek születése előtt vagytok. Ki tudja, összejön-e a többi ?! Így támogatásról felesleges beszélnünk. Ha valóban érdekel benneteket a gazdaház, most ajánlj fel egy millió forintot, s a testületnek előterjesztem.
Péter meghökkent.
- Egy milliót ?!
- Na hallod?! Azért a nagy házért?! Nem is pénz. Egyébként, ez nem lehet akadály, ahogy informálva vagyok.
Péter meglepődött. Nem verték nagydobra a kis bőrönd tartalmát, amiben amúgy is csak a fele összeg volt, s elképzelni sem tudta, ki s miről informálta a város első emberét.
Kis nevetéssel felelt.
- Ha a fizetésemre gondolsz, abból aligha rakhattam volna össze a milliót. Harminc esztendő alatt keresek majd annyit, ha megérem.
- Az örökségre gondolok, barátom! Nejed rózsadombi villát örökölt, rokonságod széltében-hosszában beszéli. Szülővárosodtól csak nem sajnálod azt a kis pénzt?! Meglepne, mert éppen tőled hallottam, hogy felháborító az óvodák, iskolák higiénés állapota. Különösen az Öreg iskolára igaz. A gyerekek télvíz idején még mindig az udvari klotyóra járnak, nem csoda, hogy annyi felfázott gyerek jelentkezik nálatok a kórházban.
Péter az első pillanatokban megneheztelt a rokonságra, de valahol a lelke mélyén érezte, hogy többről van szó. Elvira puhatolózó érdeklődése után itt várták. Készültek a látogatására. Nem csak nagyot akarnak aratni, törleszteni is akarnak. Állt elébe, de még türtőztette magát, s csendesen felelt.
- Valóban én mondtam.
Gazsó dühösen nevetett.
-Mondtad?! Lehető legrosszabbkor vágtad a képembe. Megyei elvtársak előtt kórházlátogatáson. Na, de ezt most hagyjuk! Valóban kapóra jönne a millió, abból rendbe tennénk a dolgokat.
- Eddig sem a pénzzel volt baj, - morogta Péter – inkább a hozzáállással. Ha nem sértelek meg, megjegyzem, volt pénz a káder negyed házaira. Egyik-másik kacsalábon forog, miközben nem telt az Öreg iskola, és a hozzátartozó óvoda illemhelyeire. Még a javításukra sem. Nem csak kint üldögélnek a gyerekek az udvari hidegben, ha enyhül az idő, akkor a hólé, majd az eső csurog a nyakukba. A gyerekek középkori körülmények között végzik a dolgukat, miközben állami pénzen épített négyszobás tanácsi házakban laknak egy gyermekkel a tiszteletreméltó káderek...- mondta keserűen.
- Személyeskedünk, elvtársam?! – váltott hangot Gazsó hirtelen, s már sehol sem volt a hajdani osztálytárs – Így aligha jutunk előre. Legközelebb akkor keress fel, ha hajlandó vagy letenni a másfél milliót!
Péter felugrott, s fogát csikorgatta: Gazsó bosszúból emelt az áron! Tetejében abban a hitben van, hogy millióik vannak. Gondolta, messzebb került a gazdaház, mint eddig bármikor. Nem szívesen ment volna haza ezzel a hírrel. Igyekezett higgadtan felelni.
- Rosszul viseled a kritikát, Pali! De rendben van, beavatlak. Félmilliót örököltünk. Ha megérted, hogy ezen belül kell maradnunk, tárgyalunk majd újra.
- Félmillió nem tárgyalási alap.
-A ház ingatlannak sem ér annyit. Már évek óta lakatlan, tatarozni kell. Ha így marad, összedől egyhamar.
- Akkor összedől. Nem a te gondod.
Péter elvesztette újra a nyugalmát.
-Inkább egye meg a fene, de sértett önérzetből elfogadhatatlan feltételeket szabsz ?!…Csak az beszél így, aki nem érez felelősséget a rábízott javakért, hanem Csákiné szalmájának tekinti.
Gazsó is felállt, hangja kimért volt.
- Szűkre szabott az időm, elvtársam! – mondta ridegen – Befejeztük a beszélgetést. Viszontlátásra !
Félreérthetetlenül az ajtóra mutatott. Péter elvesztette az első ütközetet. Béla a legközelebbi látogatásán alaposan megmosta Péter fejét. Először végighallgatta, aztán neheztelőn mondta :
- Elkapkodtátok. Most ripsz-ropsz beleugratnak majd a házvételbe, mert aligha engedik el a koncot. Félmillió is komoly pénz. Csak megpróbálnak még többet kipréselni belőletek. Talán valóban a rokonság beszélt össze-vissza. Látták, amit láttak, s hittek, amit hittek. Tetejében nem tartották magukban. Ilyen az ember. Másképpen kellett volna belefogni. Ha megvártok vele, felkeressük otthon néhány üveg jó borral. Legalább hagytál valami rést, vagy meggondolatlanul mindjárt ráborítottad az íróasztalát ?!
Péter ingerülten vágott közbe:
- Nem fogom a kegyeit keresni ennek az elvtelen, basáskodó bürokratának.
- Inkább fejjel rohansz a falnak?! Vedd már tudomásul, hogy többet ésszel, mint erővel. Attól még nem kell feladni az elveinket, ha boldogulni akarunk az adott körülmények között. Erre kényszeríti az embert a helyzet. Mi mást tehetne?!... Zsuzsi mit szólt hozzá?
- Nem hiszed el, vigasztalt… Szent meggyőződése, hogy előbb-utóbb miénk lesz a gazdaház. Már azt mondja – Isten rendelése.
Béla felnevetett.
- Akkor az, ha így érzi!
Amúgy is jókedvűen töltötte náluk a látogatások napjait, noha nem udvarolt Erzsinek látványosan, mert megsejtette Péter berzenkedését. Péter jelenlétében magázódtak, s szolidan beszélgettek. Ha Péter kitette lábát a házból, Béla azonnal a konyhában volt. Zsuzsi egyszer-kétszer véletlenül rájuk nyitott, mikor éppen megölelte Erzsit. Úgy tett, mint aki semmit sem látott. Anyósa mégis piros volt, majdnem kicsattant az arca. Béla tréfálkozott, igyekezett Zsuzsi figyelmét elterelni. Később már Zsuzsi előtt gond nélkül megcsókolta Erzsi kezét okkal, s ok nélkül.
Zsuzsit meghatották. Van abban valami megrendítő, ha idősödő, magányos emberek kétségbeesetten keresik egymáshoz az utat. Ha őszülő fejjel szerelmesek lesznek, s annyira féltik a reményt, hogy hajlandók színházat játszani, noha sohasem volt természetük. Péter mindebből semmit sem látott, semmit sem sejtett, s megnyugodott idővel.
X/C
Zsuzsi szeptember második felében mindenórás lett. Ebben az évben Edit nap után volt a szüret, szeptember huszadikán. Péter ezúttal sem volt ott, nem merte magára hagyni Zsuzsit a városban. Dolgozott, de szomszéd Terikével megbeszélte, hogy félóránként nézzen Zsuzsira, s azonnal telefonáljon a legkisebb gyanús jelre. Szerencsésen eltelt a nap. Már lefekvéshez készülődtek, mikor Zsuzsit elkapták a fájások. Péter berohant vele a kórházba, s a szülőszobában volt mindvégig. Erősítette, bátorította Zsuzsit, vele "szenvedte" végig a legnehezebb órákat. Hajnali négy órakor megszületett a várva várt gyermek. Péter sírva-nevetve kiabálta :
- Fiam van! Tudtam, éreztem!
- Hála istennek! - sóhajtotta Zsuzsi örömkönnyekkel.
Az öröm egyaránt szólt a fiának, s Péternek. Nem lehetett könnyek nélkül nézni Péter szédült boldogságát, de azért is hálát adott, hogy túljutott a szülés gyötrelmein. Péter később másképpen is kifejezte örömét.
- Veled élni magában is boldogság..,- mondta - de amit ma adtál nekem, azt életem végéig sem tudom majd méltón megköszönni. – S, Zsuzsi kapott két szál piros szegfűt. Péter megilletődve folytatta - Egyet a magam nevében, másikkal ifjú Kerekes Péter köszönti az édesanyját!
Zsuzsi boldog szemekkel nézett rá. Ott volt mellette a gyermeke, karjukba vehették, s hitték, hogy ennél nagyobb boldogság nincs a világon. Petike megérkezésével kezdetét vette az a régi, boldog, megálmodott álom a nagy családról. Ahogy teltek-múltak a napok, Zsuzsi egyre inkább hitt abban, hogy úgy történik majd minden, ahogy reméli. Pedig az életben nem szoktak a dolgok rendre sikerülni, de ezekben a napokban nem volt oka nyugtalanságra.
Mindenki szeretettel vette körül. Elvira dajkálni járt át a szülészetre naponta többször is, olyankor a babát karján bevitte Zsuzsihoz. Kicsivel több kedvezményt élvezett, mint mások, maga is bejárhatott a fiához, mikor csak akart, s ismerkedtek.
Peti szép kisbaba volt. Szemre apja fia. Sötét hajú, sötét szemű, de inkább barna, mint fekete. Zsuzsi egyszer csak rádöbbent, hogy Peti nem Péterre hasonlít, hanem a maga családjára. Minél többször látta a fiát, annál inkább nőtt benne a felismerés. Anyósával gyakran nézegették Péterék gyermekkori képeit, a három Kerekes fiú mokány volt, s barna bőrű. Peti vékony csontú, s fehér bőrű volt. Takács férfivonal haját, szeme színét örökölte. A maga édesapjára, vagy Imrére fog hasonlítani, gondolta belenyugvón. Nem akarta Péter örömét bármivel is kisebbíteni, felfedezéséről bölcsen hallgatott előtte.
Sok látogatót kapott ezekben a napokban. Elvira mellett Éva is bejárt hozzá a három kisgyerekkel. Erzsi minden délben ott volt. Ebédet vitt, nem engedte kórházi kosztot enni. Becsempészte az üveg söröket is, hogy tudjon rendesen szoptatni. Jöttek mások is. Péter kollégái ezt az alkalmat használták fel arra, hogy az asszonyokat összeismertessék, még Köves igazgatóné is meglátogatta. Későbbi meghívásokat kaptak, melyeknek idővel majd illik eleget tenni.
Legnagyobb meglepetést Kékesiék okozták. Feri egyik nap beállított a feleségével. Gyerekek nélkül jöttek. A csinos, szőke doktornő igen tartózkodó volt, ordított róla, hogy csak férje kívánságának tett eleget. Zsuzsi így is örült, s nem nyugodott bele a protokoll-látogatásba, megpróbált a maga kedves módján Kékesinéhez közelebb kerülni. Mikor a férfiak különbeszélgetésbe fogtak, merészen Ili keze után nyúlt, s azt mondta halkan, szép kéréssel.
- Ne félj tőlem. Nem jelentek rád veszélyt, hiszen nekem Péter, s a kisfiam az életem.
Kékesiné elvonta a kezét, hangja visszautasító volt.
- Eszembe sem jutott, hogy a házasságomra veszélyt jelenthetsz. Honnan veszed ezt a badarságot?
Zsuzsi rettenetesen zavarba jött.
- Hallottam arról a régi álmodról… - mondta elpirosodva.
Kékesiné hidegen felelt.
- Annak az álomnak csak a gyermekeimhez volt köze. Nem kell összekeverni a dolgokat. Férjem szerelmében nincs okom kételkedni, és nem veszem jó néven az ilyen kombinálást. - mondta, s felállt.
Sürgette aztán az urát, s hamarosan elmentek. Zsuzsi szomorúan látta, hogy hiábavaló volt az igyekezete. Másnap aztán újabb meglepetés érte. Kékesiné megint meglátogatta. Feri nélkül érkezett, s vele volt mind a négy gyermeke. A kicsik kezében egy-egy szál piros szegfű volt. Zsuzsit könnyekig meghatotta. Kékesiné most is tartózkodó volt, de már közel sem annyira, mint előző nap. Bemutatta sorra a gyermekeit.
- Az ikrek kislányok, Bea és Brigi… Mondanám, hogy melyik, de úgysem tudod megjegyezni. Még édesapjuk is összetéveszti őket időnként… A kisfiúk közül nagyobbik Lacika, öt éves lesz, kisebbik Tomi, jó évvel fiatalabb… - mondta, s magához ölelte a két kisfiút.
Zsuzsi boldog szemekkel nézte őket. Szép gyermekek voltak, szőkék s kék szeműek édesanyjuk után. A babakocsis ikreknek meseszép hajuk volt. Rövid, aranyszőke, s olyan göndör, hogy Zsuzsi azon kezdett meditálni, miképpen lehet kifésülni az ilyen hajakat. Csak tekintetével merte simogatni őket, mert észrevette Kékesinén, hogy bármilyen igyekvő is, ha valamelyik gyerek felé nyúl, megdermed.
Egyre jobban érdekelte az a bizonyos álom. Merészen rákérdezett, de Kékesiné először elutasítón kitért, aztán zsebkendője után kotorászva mégis elmondta.
- Anya lettél, talán megérted… - kezdte, s folytatta az álommal - Arra a reggelre álmodtam, mikor az uram szobájában találkoztunk. Eltűntek a gyermekeim az udvarunkról. Kiszaladtam az utcára és látom, hogy egy hosszú hajú lány tolja a babakocsit, két oldalán a két fiam, ahogy mi szoktuk, és viszi őket egyre távolabb. Megrémültem. Ordítani akartam, de nem tudtam. Rohanni, de nem engedelmeskedtek a lábaim. A lány elvitte a négy gyermekemet. - zokogott fel, s hajtogatta aztán - Rettenetes volt!… Rettenetes!…Rettenetes!
Zsuzsit közben kilelte a hideg, aztán megszólalt benne a logikus álomfejtő.
- Ilikém tévedsz. Csak véletlen egybeesés volt. Az a hosszú hajú lány én nem lehettem, hiszen az álmod előtt nem találkoztunk.
Kékesiné a fejét rázta.
- Nem tévedek, te voltál! Hiszen ez benne a legijesztőbb. Nem láttalak előtte, mégis veled álmodtam azt a szörnyű álmot. Ahogy megláttalak másnap, azonnal rád ismertem. Nem a hosszú haj miatt. Az lehetett volna véletlen is, valóban. De nem az volt. Nem tudom megmagyarázni. Ez egy érzés. Egy határozott érzés. Tudom, biztosan tudom, hogy te voltál. Valamire figyelmeztet az álmom. Nem tudom, hogy mire, de azóta reszketek, ha eszembe jut. Most is. Ne haragudj, de elmegyünk...- mondta, s elmentek valóban. Nem látogatta meg többször.
Szólj hozzá!
Öröm és bánat ( 2. rész )
2010.05.01. 11:28 Rényi Anna
10. fejezet
Ö R Ö M É S B Á N A T ( 2. rész )
X/A
Eljött a hazatérés napja. Kevés szebb öröm van, mint mikor gyermek kerül a házba. Kézzelfogható öröm költözik be vele. Megváltozik a család élete, a baba körül forog minden, hozzá igazítják a mindennapok teendőit szinte óráról-órára.
Az első napok, hetek kis zökkenőkkel teltek. Nem könnyű kitalálni, hogy mikor, mi baja van a babának. Péter napközben nem volt otthon, s Zsuzsi nemegyszer állt a baba ágya felett aggódó könnyekkel. Az is előfordult, hogy mikor már végképp nem tudta, mitévő legyen, s Erzsinek sem volt használható tanácsa, nyugtalanságukban együtt fogtak imádkozásba.
Mikor elmesélték, Péter jót nevetett, megdögönyözte a fiát, s azt mondta Zsuzsinak, majd az ötödik lurkónál nem lesznek ilyen gondjai. Zsuzsi egyelőre beérte ezzel az eggyel is. Később aztán alig jutott hozzá. Erzsi is jogot formált az unokájára. Ha Peti ébren volt, folyton felkapkodta. Délután Péter sajátította ki, aztán jött Elvira. Mindennap fürdetésig dajkálta a keresztfiát. Zsuzsinak csak a szoptatások ideje maradt. Végül megtiltották a folytonos dajkálást, s lassan kialakult egy elfogadható házirend.
Ezzel együtt boldog időket éltek. Boda Béla is osztozott a család örömében. Továbbra is látogatta őket. Néha egész hétre maradt, mint akinek semmi dolga, s egy napon kiderült az, amit addig Péter előtt igyekeztek eltitkolni.
Petike volt az oka. Azon az éjszakán sokat sírt, s Péternek úgy tűnt, hogy a fiának köldöksérve van. Mivel Elvira éppen helyettesítette az egyik éjszakás kolleginát, gondolta, beugranak Petivel hozzá, nézze meg, több szem többet lát alapon.
Béla kocsija ott állt az udvaron. Péter bement az éjszaka közepén régi szobájába, hogy elkérje a slusszkulcsot. Béla ágya érintetlenül, üresen állt. Feldúlva rohant vissza a hálóba, s már kiabált.
Zsuzsi kiugrott az ágyból, nevetve fogta be a száját, s alig tudta megakadályozni, hogy felháborodásában berohanjon anyja szobájába. Aztán komolyan nézett Péter szemébe, s megkérdezte, miért nem fogadja beletörődőn a helyzetet. Péter megütközve nézett rá.
- Hogyhogy miért nem?!… Egyszerűen azért, mert az anyám… Az anyám pedig nem préda!
- Ó, te! – borult hozzá Zsuzsi nevetve – Féltékenységedben nem tudod, mit beszélsz.
- Nem féltékenység, csak erkölcsi aggály, hiszen nem házasok… Amúgy is. Béla hogy jön ahhoz, hogy befekszik anyám ágyába… Az én anyám ágyába!
Zsuzsi lehajtotta fejét, s csendesen mondta:
- Látod, kedves, mindjárt így gondolod, ha átkerülsz a másik oldalra. Mikor kettőnkről volt szó, eszedbe sem jutott aggályoskodni. Sőt! Kicsit bűnömül róttad fel a tiltakozást. De most nem rólunk van szó, hanem édesanyádról… Péterkém, neki is csak ez az egy élete van. Mióta özvegy?! Gondoltál már arra, hogy milyen magányos lehet?… Szeretik egymást. Joguk van a szerelemre, bármennyi évesek is.
Péter szerencsétlen arcot vágott. Leült a franciaágy szélére, bámult a semmibe. Petike közben elaludt, semmi baja se volt, elfelejthették a konzultációt.
Pétert amúgy is elfoglalta a felfedezése. Rekedten kérdezte:
- Mióta tart ez az izé… Úgy értem, máskor is előfordult már?
Zsuzsi nem akarta keseríteni, így elhallgatta, hogy hónapok óta közelebbi kapcsolatban vannak. Jó ideje már, hogy egy hajnalon összefutott Béla bácsival az előszobában. Éppen anyósától jött, s szájára tett ujjával figyelmeztette titoktartásra.
Vigasztalta Pétert a maga módján. Visszabújtak az ágyba, szeretgette, míg megfeledkezett anyjáékról. Ezen a napon még visszatértek a történtekre. Mivel Péter hangosan kiabált, Erzsiéket szóra bírta vele. Béla azt mondta a vacsoránál.
- Édesanyátokkal bejelenteni valónk van.
Péter ingerülten a szavába vágott.
- Bocsáss meg, de nem hamarkodtátok el ti ezt a dolgot?!
Zsuzsi finoman csóválta a fejét, Erzsi sírva fakadt, Béla indulatba jött, s keményen felelt.
- Több tapintatot, fiam! Egyikünk sem tartozik engedélyt kérni tőled ahhoz, hogy miképpen éljük az életünket. Ne kiskorúsíts meg bennünket.
Péter zavarba jött. Maga is érezte, hogy elvetette a sulykot. Ráébredt arra is, hogy jobban kötődik Bélához, mint addig hitte.
- Bocsáss meg!- motyogta restelkedőn, s mentegetőzve folytatta – Váratlanul ért. Benyitok az éjszaka közepén, az ágyad érintetlen.
-Na, és? Kérnünk kellett volna engedélyt hozzá? Most sem a beleegyezéseteket kérjük, csak be akartuk jelenteni, hogy szombaton összeházasodunk. Megtehettük volna már előbb is, de édesanyátok halogatta. Attól félt, hogy fájdalmat okoz neked. Cserébe alaposan megbántottad a tapintatlanságoddal, a mérgeddel, mert ez méreg, barátocskám, és nem bánat. Nem érdemelte. Úgyhogy ideje bocsánatot kérned tőle. Kezdheted is!
Zsuzsi ijedten nézett rájuk, hiszen Béla parancsolt, mint apa a fiának, s ebben a szituációban ez nem volt szerencsés. Péter mégsem jött méregbe. Helyette kisfiúsan elmosolyodott, s anyja felé kitárta a karjait.
- Édesanyám, haragszol rám?! Önző kutya voltam?!... Bocsáss meg!- mondta bűnbánón.
A karjaiba ölelte anyját. Zsuzsi bepárásodott szemmel nézte őket. Béla is megenyhült, csak Erzsi sírdogált bánatosan:
- Tudom én, hogy ez neked szomorúság.
- Dehogy, nem az, csak éppen szokni kell. Hiszen annyi éve már, hogy egyedül vagy.
- Mert holtában is szerettem apádat. Abba is beletörődtem, hogy magány a sorsom. Most sincs jogom másra. Mondtam is Bélámnak, megöregedtünk. Nincs jogunk ahhoz, amihez a fiataloknak.
- De nem, jogod van. Mindkettőtöknek joga van hozzá.
Zsuzsi röpült, egyszerre ölelte őket át. Bélának is jutott az ölelésből. Nevettek aztán könnyesen. Petike sem maradt ki a családi örömből, Zsuzsi szaladt, hozta a karjában, s mutatta neki Bélát.
- Nézd kincsem, kicsi bogárkám, itt van a papuskád!
Elnevezte Bélát, ráragasztotta új nevét. Így fogja majd szólítani élete végéig a család.
X/B
Azon a szombaton Erzsiék összeházasodtak. Jónás Erzsiből doktor Boda Béláné lett. Ettől a száraz ténytől fordult egyet a világ körülötte. A jóságos Mari néni kivételével kitagadta a rokonsága. Nem tudták megbocsátani, hogy Isten így felvitte a dolgát. Még Ica testvére sem. Szemébe mondta, hogy az új urával nem való közéjük.
Erzsi sokat kesergett miatta. Lett aztán más keserűsége is. Az esküvő után felutaztak Bélával Budára, a garzonban töltötték hivatalos nászútjukat. Kis cukrászdákba jártak, nagy sétákat tettek a Margitszigeten. Közben Béla intézte a lakás leadását, elrendezte függő ügyeit. Már készültek haza Révházára, mikor Bélát egy este súlyos baleset érte. Valaki kaviccsal dobálta az erkélyajtót, Béla kiment, s kihajolt a korlát felett. A kovácsoltvas erkélykorlát kidőlt, s Béla az első emeletről a járdára zuhant. Combnyaktörés lett a zuhanásból. Erzsi Budán maradt, míg Béla kórházban volt. Péterék is gyakran látogatták. Béla kocsiját levitték egy időre, Béla maga ajánlotta fel, mivel egyelőre nem használhatta.
Töprengtek a baleset okán. Ráfogták, a ház külső tatarozásakor a munkások rosszul húzták meg a korlátot tartó csavarokat. Aztán alaposan meglepődtek. Péter egy nap különös levelet kapott. A borítékban egyetlen névjegykártya volt, mellette semmi írás. Kozma János névjegykártyája. Kozma másfél év múlva nyújtotta be a számlát.
Később megbizonyosodtak róla. Béla akkor már lábadozott, a közeli parkban sétáltak Erzsivel, s egyik szemben lévő szomszéd megszólította őket. Elmondta, látta a kontárokat, mikor az állványon felmásztak. Öt perc alatt végeztek az erkélykorlát tartócsavarjaival. Mondta is a feleségének, hogy összecsapták a munkát, de az árát megkérik majd, mi másból telne nyugati kocsira. A ficsúrok voltak minden bizonnyal. Béláék belátták, hogy örülhetnek, ha ennyivel megúszták. Igyekeztek le Révházára. Béla végleg hazatért.
Zsuzsi egyik este jólesőn állapította meg, hogy öt főre szaporodott a család. Éppen ágyban voltak, s Péter nevető szemekkel kérdezte, nem akarja-e emelni a létszámot.
Zsuzsi kacagott.
- Kicsit korán volna.
- Gondolj a koromra. - bolondozott Péter.
- Eszemben sincs. – tiltakozott Zsuzsi.
Péter elkomolyodott.
- Akkor gondolj a régebbi félelmedre. Rádöbbentettél, hogy nem húzhatjuk, halaszthatjuk a gyerekek megszületését, hiszen jóval idősebb vagyok nálad, kifutok az időből.
Zsuzsi most a megilletődését palástolta kacagással.
- A férfi nem futhat ki az időből, ha amúgy egészséges.
- Úgy érted, aki egészséges az tud ölelni hetvenévesen is ?! Nem mindenki. Inkább csak a szerencsések, de én nem is így értettem. A gyermeknevelés szempontjából bizony kifuthat az időből. Elfárad hozzá. Magam részéről a legkisebb lurkónkat is erőm teljében szeretném felnevelni.
Zsuzsi kezdte látni, hogy komolyan beszél. Kicsit megszeppent. Készületlenül érte az újabb anyaság gondolata. Friss volt még a szülés emléke, s Petike is jobban lekötötte, mint gondolta.
Húzta volna az időt. Átfogta Péter nyakát.
- Igazad van. Én sem szeretnék éveket a két baba között, de még várjunk kicsit.
- Nehéz volt a szülésed, megijedtél.
Zsuzsi tiltakozón rázta a fejét.
- Annyira nem, hogy feladjam a legszebb álmom. Csak egy kis időt várjunk még.
- És, ha szépen kérlek ?!- nézett rá Péter esdeklő tekintettel.
Zsuzsi megilletődött.
- Ennyire szeretnéd ?!
Péter megvidámodott, mint aki tudja, közel a cél.
- Nagyon. Most, ebben az órában különösen. Nem tudom elmagyarázni fellengzős szavak nélkül, de erős belső késztetést érzek rá. Mintha egy belső hang azt mondaná: Ez a teremtés órája!
Zsuzsi rácsodálkozott. Pétertől szokatlan volt az ilyenféle lírikus beszéd.
- A teremtés órája?!- kérdezte nagyokat pislogva.
- Az egyetlen isteni képesség az emberben, melyet mennyei gyönyör kísér. Mert az, Zsuzsikám! Áthullámzik a lényünkön, s néhány pillanatra égbe röpít.
Zsuzsi ettől végleg összezavarodott.
- Ezt gyönyörűen mondtad, de szokatlan tőled...Tréfálsz velem ?- kérdezte gyanakodva.
- Ezzel soha!
- Akkor mi a magyarázata ? Ismerlek, kedves! Ok nélkül te nem mondanál ilyeneket.
Péter nagyot nevetett, s magához ölelte.
- Nem ?! Azt mondod ?! Jól mondod. Okom van rá. Komoly okom... Talán még sohasem kívántalak ilyen veszettül. És, ma mindent akarok. Szabadon mindent. Ma éjjel életre hívjuk a kistestvért, kicsi boldogságom. Mondd, hogy mit szeretnél, kislányt vagy kisfiút ?!
Zsuzsi látta, hogy komolyan beszél. Péter tekintete mély volt, s sötétlő, csalhatatlan jele a feltámadt vágynak.
- Kislányt szeretnék. - mondta boldog megadással, s átölelte a nyakát.
Petike ezekben a napokban mindössze négy hónapos volt.
X/C
Beköszöntött a tavasz, s Zsuzsi újra gyermeket várt. Nem titkolták. Zsuzsi a környezetüknek is emlegetni kezdte a nagy családot. Erzsi riadtan hallgatta. Elvira mosolyogva, mint aki hiszi is, nem is. Éva bepárásodott szemekkel nézett Zsuzsira, s azt mondta:
- Mintha magamat hallanám. Éppen így tervezgettem. Gyuri sem volt ellene, ebben is szépen összetalálkoztunk. Jött is egymásután három, és ki tudja, hány gyermekünk lett volna még, ha Gyurit nem veszi el tőlünk az Isten… Nagyon szerette a gyerekeket, nem félt a szegénységtől sem. Mindig azt mondta, bármilyen baj, gond ér bennünket, minket mindig meggyógyít, megvigasztal a gyermekkacaj. Istenem! Ha eszembe jut, sírni tudnék. Milyen szép álom volt! Mostanra hova jutottam ?! Legújabban már a nevetésük is nehezemre esik. Örökös lelkifurdalásom van miatta.
Zsuzsi aggódón nézett a barátnőjére.
- Valami bajod van, Évikém! Sápadtabb vagy, mint rendesen. Hirtelen fogytál is. Péterrel az este erről beszélgettünk. Lelkemre kötötte, hogy beszéljelek rá egy alapos kivizsgálásra. Legjobb volna befeküdnöd a kórházba pár napra, ott gyorsabban esnél túl rajta. A fogyás okát meg kell keresni.
- Tudom az okát. Amíg szegény anyósom élt, elvette az étvágyam a gyomorkavaró munka körülötte. Mindig sok savam volt. Hurutot kaphattam az étvágytalanságtól. Mostanában állandó émelygésem van, de fáj is a gyomrom. Néha elfog egy rettenetes görcs, valósággal összerántja a testem.
Zsuzsi ijedten mondta, hogy akkor mielőbb mozduljon, mert fekélye lehet. Azzal nem szabad viccelni. Éva boldogtalanul nézett rá.
- Akkor sem mehetek, Zsuzsi! Nem tudom hova tenni a gyerekeket. Elfelejtetted, hogy nekem senkim sincs, akire rábízhatnám őket ?!
Zsuzsi neheztelőn nézett rá.
- Tényleg úgy érzed, hogy senkid sincs?
Éva megölelte.
- Téged terheljelek? Itt van Petike, szíved alatt a másik baba. Három kisgyerekkel rengeteg munka van, nem bírnád, hiszen te is vékonyka vagy. Amúgy sem tehetném meg. Azt sem tudom eléggé megköszönni, amit eddig vállaltatok értünk.
- Te nem segítenél rajtam, ha én volnék a helyedben? – kérdezte Zsuzsi csendesen.
Éva szemét elfutották a könnyek.
- Dehogynem!... Jól van, bemegyek a kórházba.
Másnap elhozták a három Hegedűst, s Éva befeküdt kivizsgálásra Kékesi Feri osztályára. Zsuzsi nem látogatta mindjárt, lefoglalta a négy kisgyerek. Bár, Peti jó baba volt, kevés munkát adott, de magának nem volt még elég gyakorlata, így a munka kitöltötte egész napját. Az éjszakái sem voltak nyugodtak. Norbi, s Barbi kiságyát Péter régi szobájában helyezték el. A kis Bogi, s Peti a hálóban volt velük, de Zsuzsi óránként ugrott fel, s átszaladt a két nagyobbhoz, takargatta őket, nyugtalankodott miattuk.
Évát csak egy hét után látogatta meg. Megdöbbent. Rosszabbul nézett ki, mint a kivizsgálás előtt. Péter azzal magyarázta, hogy a vizsgálatok miatt nem ehet rendesen, s nyugtatta Zsuzsit, hogy rendbe jön majd hamarosan. Aztán eltelt egy újabb hét. Hiába faggatta Pétert, kitért azzal, hogy tartanak a vizsgálatok. A kicsik hiányolták édesanyjukat, Zsuzsi vitte volna be őket Évához. Ott volt Béla kocsija, mehettek volna, de Péter napról-napra halogatta, míg végül összevitáztak miatta.
Péter kénytelen volt kirukkolni az igazsággal, kínlódva mondta :
- Éva kívánsága, hogy ne vigyük be hozzá a gyerekeket. Most nem tud találkozni velük.
- Nem értem. Mi az, hogy nem tud találkozni velük ? Rosszabbul van ? - idegeskedett Zsuzsi.
Péter feje a mellére kókadt.
- Sokkal rosszabbul, Zsuzsikám.
Zsuzsit elfogta a pánik.
- Beszélj! Mi van vele? – kérdezte már könnyekkel, s Péter magához ölelte.
- Nagy baj van. Éva már nem jön haza többé a kórházból. Végső stádiumban van. – mondta vergődő lélekkel.
Zsuzsira iszonyú hatással volt. Sírva fakadt, rázta a zokogás. Péter nem tudta mivel vigasztalni. Maga is nehezen élte meg Éva állapotát. Magában már az is megrázó, ha az ember rádöbben, hogy el kell vesztenie jó barátját. Éva esetében hatványozódott, hiszen három kisgyermeke volt.
Zsuzsi érző lelke együtt fogta fel a bajt, az iszonyú bánatot. Évának itt kell hagyni árvaságra a gyermekeit Nem, ezt nem lehet elfogadni a sorstól. Zsuzsi az első percek után valamennyire összeszedte magát, s mint aki futna, rohanna máris, kapkodva mondta:
- Azonnal intézkednünk kell! El kell vinnünk Pestre, vagy bárhova, ahol többet tudnak, segíthetnek.
Péter komor arccal felelt.
- Hiába vinnénk bárhova is, Zsuzsikám... Contra vim mortis, non est medicamen!
„ Halál ellen nincs orvosság. „
Zsuzsi a fejét fogta.
- Az nem lehet!… A gyerekek!… Mi lesz velük?… Úristen, mi lesz velük?!
Péter színtelen hangon felelt.
- Intézetbe kerülnek. Éva már tisztába jött az állapotával. Gyötrődő lélekkel maga is intézetet emleget. Nincs más megoldás.
Zsuzsi tiltakozón rázta a fejét, mint aki képtelen tényként elfogadni, s azonnal látni akarta barátnőjét. Péter a lelkére kötötte, hogy erős legyen. Éva előtt tagadják az állapotát. Ne erősítse meg feltevésében, hiszen a remény meghosszabbítja az életet. Zsuzsi ígérte, de mikor beléptek a kórterembe, s Éva feléjük nyújtotta a kezét felzokogva, Zsuzsit elhagyta az ereje. Ráborult Évára, s együtt sírtak.
Évából szavakkal is kitört a bánat.
- Magam sorsa már nem érdekel, de a gyermekeimért reszketek. Egymástól elszakítva, szeretet nélkül fognak felnőni. Senkihez sem bújhatnak oda, ha fáj a kis szívük. Ezt nem engedheti meg az Isten!
Zsuzsi nem tudta vigasztalni. Maga is alig élt. Csak simogatta némán, s hullott a könnye. Látogatás után szédelegve ült be a kocsiba, s azt hajtogatta, hogy valamit tenni kell. Péter bánta már, hogy őszintén beszélt, de aztán belátta, hogy nem hallgathatott, hiszen náluk vannak a gyerekek. Zsuzsinak tudnia kell, hogy miképpen alakulnak a dolgok.
X/D
Ezen az estén idő előtt fektették le a gyermekeket. Erzsiék is bevonultak a szobájukba. Maguk kettesben leültek a konyhába. Zsuzsi beszélni akart Éváról, s Péter hamarosan még inkább megbánta az őszinteségét, mert Zsuzsi azt mondta :
- Nekünk kell megtalálnunk azt a megoldást, ami elfogadhatón rendezi a gyermekek sorsát, akkor Éva lelke is megnyugszik.
- Olyan megoldás nem létezik, életem! – sóhajtotta Péter
Zsuzsi tördelte az ujjait, s nefelejcskék szeme egész sötétkék lett, mikor kimondta az elhatározását.
- Vegyük magunkhoz mi a gyerekeket.
- Tessék?! – kérdezte Péter, s remélte, hogy csak rosszul hallotta.
- Vegyük magunkhoz őket. Úgyis több gyermeket szeretnénk. Hárommal kevesebbet szülök, és felneveljük őket a sajátjainkkal.
Péter felugrott, hajába túrt, s már kiabált.
- Nem tudod, hogy mit beszélsz!
- Nagyon is jól tudom, kedves! Ez a megoldás. Nem hagyom Évát ilyen rettenetes kínok között meghalni. A gyermekeket sem engedem intézetbe. Szeretjük őket, felelősek vagyunk értük. Ha a mieink lesznek, még jobban fogjuk szeretni. Néhány esztendő múlva már különbséget sem tudunk tenni saját gyerekeink, és a kis Hegedűsök között.
Péter erőt vett magán, hogy higgadtabban kezelhesse a dolgot, s csendesebben, de igen határozottan mondta:
- Életemben először mondok neked igazán nemet. Nem, Zsuzsikám! Nem vesszük magunkhoz őket, érted?! Nőj már fel, életem! Értsd meg, hogy nem lehet. Az én szívem is fáj értük. Fáj Éváért is, de akkor sem lehet. Meg kell értened, az ember bárhogy is szánja, nem vehet magához minden anyátlan-apátlan árvát még szeretetből sem. Nem, és nem!
Zsuzsi szeme könnybe lábadt, s neheztelőn kérdezte:
- Miért? Eddig hányat vettünk magunkhoz?
- Eztán sem fogunk! A saját gyerekeimet akarom felnevelni.
- Ne intézz el ennyivel, kedves... Gondoljuk át még egyszer, kérlek !
- Nem!
- Péter, Péterkém, édes kicsi kedvesem, könyörögve kérlek!
- Ne feszítsd a húrt, Zsuzsikám! Egyikünknek sincs szüksége a további gyűrődésre. Megmondtam, hogy nem!
Zsuzsi nagyon csendesen mondta:
- Ha igazán szeretsz, átgondolod.
Péter elvesztette maradék türelmét, s újra kiabált.
- Én gondoljam át?! Én?! Neked kell átgondolni, mert nem tudod, hogy mit kérsz. Más gyerekeiért dolgozzak ? Az ember a sajátjaiért küszködik, ha kell, de arra senki sem kötelezheti, hogy ugyanazt tegye meg mások gyermekéért is.
- Ezt éppen te mondod ?! Hányszor maradtál bent a kórházban munkaidőn túl mások gyermeke miatt ?! Hány éjszakát töltöttél el a betegágyak mellett ? Hány álmatlan éjszakád volt eddig miattuk ?
- Én a gyógyításukra tettem fel az életem, ami nem jelenti azt, hogy joggal várhatják el tőlem, hogy neveljem is fel őket!...- mondta keseregve.
- Nem mások, én kívánom tőled! Én kívánom, mert szeretem ezt a három kisgyermeket, és nem engedem ilyen szomorú sorsra jutni őket. És, szeretem Évát, a barátom. Akit az ember szeret, azt nem engedheti ilyen iszonyú lelki kínok között meghalni.
Zsuzsi ezúttal nem sírt. Pétert megrendítette a határozottsága, s újra csendesebben beszélt.
- Figyelj rám, életem!… Nem maradnak magukra a gyerekek. Figyelemmel kísérjük a sorsukat. Látogatjuk őket. Időnként elhozzuk. Meglátod, ha elmondjuk Évának szépen, becsülettel, a lelke megnyugszik.
Zsuzsi megbántott hangon felelt.
- Te megnyugodnál, ha Petikének valaki ilyen sorsot szánna ?
Péter újra ideges lett.
- Most nem Petiről van szó!
- Nem, hála istennek! Ezért beszélsz ilyen könnyedén róla.
- Tévedsz, ha azt hiszed, hogy így van. Ez az este nekem se örömünnep. Jól tudom, hogy szenvedsz, engem ez gyötör. Érző kicsi szíved harcol értük. Én már tudom, hogy hiába, mert nincs olyan, hogy meggondoljam magam. Egyikünknek erősnek kell lenni. Megmondtam, a saját gyermekeimre akarom elkölteni a verejtékem bérét.
- Akkor is, ha ez a három kisgyerek a szívem kívánsága? – kérdezte Zsuzsi nagyon csendesen.
- Akkor is! – felelte Péter ingerülten.
Hallgattak egy kis ideig, aztán Zsuzsi ráemelte szemeit, hangja furcsa volt, szinte számon kérő.
- Emlékszel, hogy mit fogadtál nekem Budán? Emlékszel az esküdre?
Péter meghökkent.
- Az eskümre?! Mármint az oltár előtt tett eskümre?!
- Nem, kedves! Arra az esküdre, amit házasságkötésünk másnapján tettél. Azon az éjszakán, mikor könnyekkel öleltük egymást.
- Ja, igen..., emlékszem… - mondta Péter fahangon.
- Mit fogadtunk meg akkor egymásnak?
- Szó szerint? Csak nem kívánod, hogy felidézzem szavainkat szó szerint?!
- Vagyis, nem emlékszel… Nem emlékszel, kedves, pedig az a közös életünk programja volt. Megfogadtuk egymásnak, hogy a szívünkből jövő kívánság lesz a legfontosabb. Semmit sem helyezünk elé. Emlékezz csak vissza, a viszont esküvést természetben kérted. Akkor, és mindörökké.
Péter vitatkozón mondta :
- Ez annyira tág fogalom! Szinte definiálhatatlan. Ilyen alapon bármivel elő lehet állni.
- Kedves, most mellébeszélsz! Te pontosan tudod, hogy én mit értek alatta. Tudod, hogy úgy szeretnék élni, hogy szeretetből, becsületből megtehessem mindazt, amit tenni szeretnék. Még akkor is, ha az anyagilag hátrányos, vagy más lemondással jár. Megígérted, hogy így élünk majd. Megfogadtad nekem, Péter!
Péter kényszeredetten felelt.
- Rendben van! Elismerem, köt az a fogadalom, de kénytelen vagyok utólag hozzátenni: csak a józan ész határain belül!
Zsuzsi két tenyerébe temette arcát, megrázkódtak a vállai. Aztán erőt vett magán, Péterre nézett, s fájdalommal mondta:
- Nem tudod, hogy mit mondtál… Isten óvjon meg mindkettőnket attól, hogy ismerjük az egymás iránti szeretetünk határát.
- Zsuzsikám fatálisan félreérted. Egyébként, eddig is megtehetted, amit szeretetből, becsületből tenni akartál. Gondolj arra a segítségre, amit Éva kapott. Segíthettél belátásod szerint. Nem számolgattam, hogy mibe kerül nekünk.
- Példáim nekem is vannak. Az volt a kívánságod, hogy érjük be hálapénz nélkül, bármilyen nehezen is élünk. Elfogadtam, s támogatlak benne. Ahogy azt is tudomásul veszem, ha órákkal később érsz haza a kórházból, vagy bent töltöd az éjszakát, mert szükségesnek látod. Mindezt elfogadtam, noha nem fizetnek meg érte. Elfogadtam, és nem számolgattam, pedig gondokkal élünk. Elfogadtam, mert tudom, ez a szíved kívánsága, és az minden pénznél fontosabb...Most én is hasonló hozzáállást kérek tőled, kedves!
- Sokkal többet kérsz, édes életem! Nagyságrendekkel többet. Amit én teszek, az a józan ész határain belül marad. Amit te akarsz, az túlmegy rajta. Ezért kell rá határozott nemet mondanom.
- Vagyis, itt húzod meg a határt...Mintha azt mondanád : ennyire szeretlek, ennyit várhatsz tőlem, többet nem. Így van, kedves ?
- Őrültség!
- Pedig így van, és ebbe nem tudok belenyugodni. Tisztáznunk kell újra, hogy melyikünk hogy akar élni. Nem szeretnék egy napon arra ébredni, hogy legszebb álmainkat a nagy családról, megfontolás tárgyává teszed.
- Zsuzsikám!
-Ne háborogj, kedves, mert innen egyen út vezet odáig a józan ész jegyében. Gondold át még egyszer, de most már komolyan, hogy akarsz-e, tudsz-e velem olyan életet élni, amiben csak és kizárólag a szeretet dominál. Akarod-e, tudod-e vállalni a vele járó áldozatokat is akár, a lemondást, a nélkülözést is, ha kell.
Péter feljajdult.
- Megijesztesz, Zsuzsikám!… Gyere ide, gyere a karomba, kicsi életem, gyere!
Zsuzsi nem mozdult, helyette lassan ingatta a fejét.
- Nem lehet, kedves… Nem tudom, hogy ott van-e még a helyem… Nem tudom, hogy társam leszel-e abban, amit kérek… Először gondold át! Most már tudod, hogy mire kell választ adnod. Hagyok időt arra, hogy átgondold, mert a válaszodnak az egész további életünkről kell szólnia.
Péter megindult felé.
- Életem, kicsi boldogságom, halálra rémítesz!
Zsuzsi hátrált.
- Ne gyere, kedves! - mondta könnyekkel – Először döntened kell, mert én így nem tudok élni… Gondold át, és dönts!
Péter nem mert közelebb menni, csak a két karját nyújtotta felé vergődőn.
- Miről, életem, hiszen szeretlek ?! Te vagy a legfontosabb az életemben. Mit az életemben, az életemnél is fontosabb vagy, miről döntsek még?!
- Újra mondom: a szívem szerint szeretnék élni. Szeretném megtenni azt, amit mindennél fontosabbnak tartok.
- Rendben van, értem.
- Nem érted, mert megvontad a határt. Nem akarod megérteni, hogy nem hagyhatom veszni azokat, akiket szeretek. Nem akarsz segíteni abban, hogy megmentsem őket !- sírt fel Zsuzsi felcsukló zokogással, s kiszaladt a konyhából.
Péter megdöbbenve állt a konyha közepén. Hallotta, hogy Zsuzsi jön-megy a háló, s régi szobája között. Neszekből kivette, hogy átvitte a kicsiket a régi szobájába a nagyobbak mellé. Biztos volt benne, hogy ott tölti majd az éjszakát. Magára hagyta, hogy gondolkodhasson.
Feljajdult, s az ablakhoz fordult. Megtámasztotta két karját az ablak két oldalán, úgy állt felemelt karokkal, szétvetett lábakkal, mint aki kivégző osztag golyóira vár. Úgy is érezte magát. Tudta, Zsuzsi is a poklot éli át ezekben az órákban. Éva, s a gyermekek sorsa, fájdalma iszonyú súllyal nehezedik rá. Kigondolt valami gyönyörűt, ami nem más, mint a melegszívű, drága kis angyal vágyakozása egy tisztább világ után, de az élet közben egészen másról szól.
Hogy magyarázza meg neki, hogy az ember nem mellőzheti a józan észt, mikor lélektelen, zord közegben él, ahol farkastörvények uralkodnak. Ha belemenne, hogy érzelmi alapon döntsenek, abba egyezne bele, hogy csukott szemmel, de végtelen bizodalommal menjenek előre, aztán lesz, ami lesz... Nem ezen kell gondolkodnia. A világ olyan, amilyen. Ezt a helyzetet kell megoldania. De hogyan ? Isten, hogyan ?! Hogyan?
Elfordult az ablaktól, idegesen sétálni kezdett a konyhában, s megpróbált a lényegre koncentrálni: Zsuzsi magukhoz akarja venni a kis Hegedűsöket. Ha igazat ad neki, s elhiszi, hogy idővel annyira megszeretné őket, ahogy Petit szereti, arról képtelen megfeledkezni, hogy milyen terhet vállalnak fel velük. Van már egy gyermekük, hamarosan itt lesz a második. Három kisgyerekkel ötre szaporodna a létszám. Öt gyereket kellene eltartaniuk kevés jövedelemből. Ötöt! Ez képtelenség!
Hirtelen megtorpant, s maga elé bámult. Rádöbbent, hogy valójában a nagy család létét sem gondolta át eddig. Zsuzsi gyönyörű elképzelése megfogta, s meghatotta, de sohasem gondolt bele komolyan. Arra is ráébredt, hogy Zsuzsi átlátott rajta. Ezért kényszeríti arra, hogy gondolja át újra az életüket, mert megérezte, hogy szavai mögött nincs valós, megalapozott szándék.
Be kell látnia, hogy Zsuzsinak igaza van. Talán egy nap valóban megfontolás tárgyává tenné a nagy család tervét is. Most mitévő legyen ? Mit mondjon Zsuzsinak azon kívül, hogy nem tud nélküle élni. Vallja be, hogy belőle hiányzik ahhoz az áldozatos élethez az erő, az akarat, és elhivatottság ?!... Itt álljon meg! Valóban hiányzik ? Nem tudja, de nem is ez a kérdés. A kérdés az, hogy elvesztheti-e Zsuzsit, ha továbbra is ragaszkodik a maga álláspontjához. Még sohasem látta ennyire boldogtalannak. Olyan eltökélt volt, mintha az élete függne ettől a dologtól.
Fejéhez kapott. Úristen, elvesztheti! Elvesztheti, mert ez nem gyerekes, naiv vágyakozás, hanem lélekben született komoly elhatározás. Zsuzsi az álmaira tette fel az életét. Nagy családban akar élni, s felvállal minden áldozatot azokért, akiket szeret. Ha ebben nem lesz társa, akkor elveszti, biztosan elveszti.
Már nem volt miről gondolkodnia. Rohant. Ember ilyen életbevágó kérdésben, ennyi határozott ellenállás után, ilyen gyorsan még nem döntött.
X/E
Megkocogtatta régi szobája ajtaját. Zsuzsi kinyitotta az ajtót, arca könnyben fürdött. Egymás szemébe néztek, aztán összeborultak hangtalan. Zsuzsi belesimult a karjaiba, úgy tudott simulni, olyan odaadó, gyengéd, mégis vihart okozó simulással, hogy Péter felnyögött, magához szorította, majdnem kiszorította belőle a lelket. Érezte, határozottan érezte, hogy nincs olyan akadály, amit Zsuzsi közelségében ne tudna legyőzni.
Zsuzsi finoman kibontakozott az öleléséből, megfogta kezét, s odavezette az alvó gyermekekhez. Egymást átkarolva nézték őket. Norbi kedves kis arcát, ahogy álmában meg-megrebbennek sötét pillái, talán nyugtalan. Csücsörítő kicsi száján úgy fújta ki a levegőt, mint egy kicsi gőzmozdony. Zsuzsi kisimította homlokából izzadt hajszálait, s Barbi fölé hajoltak. A kislány oldalt feküdt, álmában magához ölelte kispárnáját. Egyik befont copfja szabadon felfelé kunkorodott, a másik copf, mint egy durva csomó, az arca alá gyűrődött. Zsuzsi nem bontotta ki a haját lefektetéskor. Most lágy kezekkel, óvatos mozdulatokkal megtette, s simogatón, nyugtatón megérintette a kislány arcát. Barbi elmosolyodott álmában. Bogi az ujját szopta nagy igyekezettel, hangosan cumizott. Zsuzsi nyúlt az odakészített teás cumisüvegért, kicserélte az ujjával néhány pillanatra. Bogi nagyokat nyelt, aztán már nem kellett az ujja, csendesen aludt tovább. Peti is úgy aludt, mint a tej. Bogival egymás mellett feküdtek a rácsos kiságyban, mindkét gyermek nyugodt alvó volt.
Összeborultak néhány pillanatra. Zsuzsi semmit sem kérdezett, Péter is hallgatott, de mindketten tudták, a körülöttük szuszogó gyermekek már az övéik. Együtt mentek ki a szobából. Zsuzsi halkan betette az ajtót, s ugyanígy mondta:
- Szeretnék még valamit kérni. Ne várjunk reggelig, menjünk be most Évához. Minden perc, amit gyermekei sorsa miatt szenvedve átél, maga a pokol.
Péter az órájára nézett, s rekedten mondta:
- Fél kettő van, életem… Jó, menjünk.
Zsuzsi bekopogtatott Erzsiékhez. Anyósa magára kapott pongyolában lépett ki, s álmos szemekkel hallgatta őket. Látszott rajta, nemigen érti, miért kell az éjszaka kellős közepén gyerekpásztorrá válnia. Nem mondták meg az igazi okot. Csak annyit mondtak, hogy Évához azonnal be kell menniük. A kórház portása is rájuk csodálkozott. Nem Péter miatt lepődött meg, máskor is járt bent éjszaka, ha kritikus betege volt, inkább Zsuzsi megjelenése lepte meg, s talán gondolta, hogy álmatlanságban szenved. Kapunyitás közben megkérdezte :
- A doktorné asszony se tud aludni ?!
Motyogtak valamit, s rohantak fel az épületbe. Vitték a vigasztalást. Éva egymaga volt a négyágyas szobában. Feje felett égett a kis villany, magas párnán feküdt mozdulatlanul, s amint megjelentek az ajtóban, felült hirtelen. Úgy nézett rájuk, mint aki jelenést lát. Feléjük nyújtotta sovány kezeit, s szinte önkívületben sírta :
- Zsuzsi!...Péter!...Ne engedjétek bántani a gyermekeimet!
Zsuzsi az ágyhoz rohant, Évát magához ölelte, s sírva hadarta:
- Ne félj, nem engedjük! Azért vagyunk itt.
Mikor megnyugtatták kicsit, Zsuzsi szép komolysággal elmondta döntésüket. Éva zihálva belekapaszkodott, s olyan erővel szorította közben, hogy Zsuzsi megdöbbent az erején. Péter higgadtan, nyugodtan fejtette le Zsuzsiról Éva karjait, visszafektette párnájára, s mosolyogva hajolt fölé.
- Most aztán tessék minden erődet a gyógyulásra fordítani, mert elsősorban rád van szükségük. Meggyógyulsz, ha erős akarattal erre törekszel. Elhiszed nekem ?
Éva nem a kérdésre felelt. Számára egy pillanatig sem volt már kétséges, hogy gyógyíthatatlan beteg, s közel a vég.
- Van Isten! - suttogta áhítattal, mint aki visszavonhatatlan bizonyítékot kapott.
- Van, Évikém!- mondta Zsuzsi könnyekkel, az ágya szélén ülve fogta a csonttá soványodott kezét – Segített bennünket az elhatározásig. Ha muszáj, felneveljük őket szeretetben, abban biztos lehetsz.
Megdöbbentő pillanat következett. Éva a szájához emelte Zsuzsi kezét, s csókjaival borította. Milyen iszonyú lehetett az anya fájdalma, ha háláját csak így tudta kifejezni! Aztán mégis összeszedte magát, szavakkal is mondta, hangja megtört volt.
-Káromoltam Istent, pörbe szálltam vele, mert lelki szemeimmel láttam a gyermekeimet rongyosan, éhesen, fázva... Mégis megsegített!... Általatok segített meg! ... Nagyon szeretlek benneteket!
Fájdalmas pillanatok voltak, mégis felemelők. Látni a haldokló arcán a megnyugvást, amit maguk hoztak, csodálatos érzés volt. Rövid ideig még nála maradtak. Megbeszélték, hogy írásba adja a hozzájárulását. Éva reszketve mondta, reggel mindjárt intézzék el. Ha Isten előbb szólítaná el, nehogy belekössön a gyámügy. Nyugtatták, hogy Péter intézkedni fog. Van mód arra, hogy betegágyban végrendelkezzen. Kékesi Feri a segítségükre lesz benne. Azzal búcsúztak, hogy másnap beviszik hozzá a gyermekeket. Most már vihették, volt ereje újra látni őket.
Szólj hozzá!
Öröm és bánat ( 3. rész )
2010.05.01. 11:22 Rényi Anna
10. fejezet
Ö R Ö M É S B Á N A T ( 3. rész )
X/A
Zsuzsi végigkísérte Éva haldoklását. Péter tiltakozása ellenére naponta látogatta, pedig láthatóan megviselték a történések. Nemcsak sápadtsága, vagy mindig meglévő szomorúsága árulkodott, hanem külső megjelenésében is változott. Tudott már egyszerűen is öltözködni. Eltette habos, fodros kismamaruháit, s állapotának megfelelő nadrágot, bő pólókat viselt. Ilyen puritán módon ment be a kórházba is. Kedvesen bájos hajviseletét is elhagyta. Egyszerű, sima módon fogta össze hátul a haját, mint akit többé nem érdekelnek a világ hívságai. Bár, a szép hajzuhatag így sem volt hétköznapi hajviselet, de Zsuzsi lelkiállapotára jellemző módon tükör nélkül, gyors mozdulatokkal intézte el.
Aztán csendes bánattal tette a dolgát. Szomorú napok voltak ezek, s közben át kellett élniük az elhatározásuk okozta vihart is. Szinte órák alatt elterjedt a híre, hogy Kerekes doktorék örökbe fogadják a szerencsétlen asszony gyermekeit. Elvira előbb tudta meg, mint Erzsiék. Jellemző volt rá, hogy mindjárt reggel megjelent náluk. Péter éppen munkába készülődött. Elvira először vele akart beszélni. Erzsi fogadta, s sajnálkozón mondta, hogy Péter a fürdőszobában tartózkodik. Elvira végig sem hallgatta, berontott a fürdőszobába. Péter azt sem tudta, hogy lépjen ki a kádból. Kapkodott a törülközője után, miközben Elvira úgy nézett rá, mint számon kérő Nemezis, s köszönés helyett nekitámadt. Hangja korbácsként csattogott.
- Normális vagy te?! Esküszöm, hogy nem vagy normális! Nem tudtál hazudni Zsuzsinak, muszáj volt kipakolnod idő előtt?! Te, akinek ebben gyakorlata van?! Milyen orvos vagy te, és milyen ember, milyen férj, a szentségedet?! Vagy talán nem tudtad, hogy miképpen fog reagálni ? Minden hülye tudná, aki csak ismeri, de te nem tudtad. Most aztán jól néztek ki!
Péter dühében odavágta a törülközőt, felrángatta magára az alsónadrágját, miközben rendreutasító hangon tiltakozott. Először, mióta ismerik egymást.
- Beszélni könnyű, hogy ne mondjak prédikálást. Ha az embernek választania kell sorsdöntő pillanatokban igen, vagy nem között, kicsit másképp néz ki a dolog. Ez az igen, vagy nem, egyáltalán nem arról szólt, hogy elvállaljuk-e a Hegedűsöket. Hanem arról, hogy kettőnk közös életével mi lesz. Abba pedig nem engedek beleszólást senkinek. Ezt tessék tudomásul venni!
Elvira meghökkent.
- Na, de ha nem beszélsz… - próbált vitatkozni.
Péter legyintett.
- Ugyan! Akkor néhány nap múlva maga is rájön, és ott vagyunk, ahol most. Ha meggondolom, még hálás is lehetek az eszemnek, hogy nem hallgattam. Ha nem beszélek, a gyerekeket akkor is magunkhoz kellett volna venni. Erre az éjjel kétségtelen bizonyítékot kaptam. Viszont hallgatásommal Zsuzsi szemében elkövettem volna egy jóvátehetetlen bűnt. Ha Éva iszonyú lelki kínok között hal meg, Zsuzsi sohasem tudta volna nekem megbocsátani. Soha!
Becsületére a főorvos asszonynak, rábólintott.
- Látod, ez meglehet. Szóval, akkor örökbe fogadjátok őket.
- Valami olyasmi. Majd papussal megbeszéljük. Jó volna olyan jogi formát találni, hogy ne kényszerüljünk hazudozásra.
Elvira indult, s rászólt még.
- Igyekezz, elkésel!
Péter magában cifrán káromkodott. Elvira aztán beszélt Zsuzsival is, de már egészen más hangon.
-Gyere, kismacska! Kísérj ki...– ölelte át a vállát, miközben folytatta- Hallom, megnyugtattátok Évát… Benéztem hozzá, derűsen fogadott.
- Hála istennek! Ma bevisszük hozzá a gyerekeket. Péter nem akarja, hogy én is bemenjek, mert Éva búcsúzni fog a kicsiktől. De szeretnék ott lenni mégis. Szükség lehet rám, ha Éva összeroppanna.
- Fogadj szót Péternek, ne gyere be. Nem kismamának való látvány az ilyesmi. Még az olyan dromedárt is megviseli majd, mint amilyen én vagyok.
- Te is ott leszel ?
- Helyetted. Most döntöttem el. A végrendeletnél is ott leszek. Éva az előbb kért fel tanúnak. Majd Ferivel elkészítjük, mert Péter nem vehet részt benne. Aztán Feri hitelesíti előírás szerint. Az osztályvezető főorvos feladata...- mondta a kiskapuhoz érve, s megölelte Zsuzsit, hangja megilletődöttségről árulkodott- Isten adjon elég erőt a gyerekek felneveléséhez, kismacska!
- Köszönjük, drága vagy! - mondta Zsuzsi, s melegen nézett rá, noha sejtette, hogy eredetileg mi hozta a házba ezen a korai órán.
Hátra voltak még Erzsiék. Péterrel megbeszélték, hogy anyjáéknak közösen mondják el. Majd leülnek velük, s szépen megértetik a döntés lényegét. Délutánra tervezték, de Elvira látogatása, s a fürdőszobából kiszűrődő hangok Erzsiben felkeltették a gyanút.
Régi szokása szerint elállta Péter útját csípőre tett kézzel.
- Már megint valami őrültséget terveztek?! - kérdezte megfeledkezve arról, hogy legutóbbi "őrültségét" már sokszor megköszönte Istennek.
Péter kapott rajta, s azonnal emlékeztette rá.
- Csak annyiban, mint annak idején, mikor Zsuzsit feleségül vettem. Emlékeztetlek rá, hogy azt is így ítélted meg, s fellázadtál Zsuzsi ellen. Ma már nem bánod, igaz ?! Ebből az őrültségünkből is lehet még örömöd, édesanyám!
- Hát ti nem vagytok normálisak! – kiáltotta Erzsi, s már rohant, az előszobából kiabálta – Bélám! … Hallod ezt, Bélám?! Ezek a gyerekek megőrültek. Hallod, mit akarnak ?!
Péter átfogta Zsuzsi vállát nyugtatón.
- Nem lesz semmi baj, csak ne vitatkozz vele. Majd leülünk velük délután, de most rohanok, mert anyánk képes leszidni annak ellenére, hogy feltartott. Intéznem kell a végrendelet dolgát is, kezdés előtt beszélek Ferivel...- mondta, s elrohant valóban.
Zsuzsi szót fogadott Péternek, bár nem volt könnyű elviselni Erzsi háborgását. Bélánál nem talált kellő pártfogásra, így jött-ment a házban feldúlva, s sírva mondta a magáét. Béláról is leszedte a keresztvizet, nem törődve azzal, ki hallja, ki sem. Fejére olvasta, hogy ficánkolni tud, mikor ölelni akarja, de bezzeg, ha sarkára kellene állni, hallgat, mint a sült hal.
Erzsi az unokájának is panaszkodott. Zsuzsi kivitte Petikét a többiek közül. Korábban szokott ébredni, nem akarta, hogy felsírja őket. Megszoptatta, aztán babakocsiban kitette az udvarra, hogy cirógassa a tiszta reggeli napsugár.
Erzsi kiment Petihez, a tilalom ellenére dacosan tologatta, miközben kesergett.
- Unokám, te sem tudod, hogy hova születtél. Másnak nincsenek ilyen eszement szülei, hogy a nyakára hozzanak egy egész szakajtó gyereket. Ezek nem normálisak. Én mondom neked, kisfiam, hogy nem normálisak!
Zsuzsi örült, hogy Peti még nem érti a korholó szavakat, s nyugtalankodott, hogy azok előtt mit mond majd, akik többé-kevésbé megértik. Nem volt oka az aggodalomra. A kis Hegedűsök előtt Erzsi fegyelmezte magát. Jó szíve is megmutatkozott. A reggeliző, asztal körül ülő, vidáman hancúrozó gyermekeket sorra ölelgette, s sírva biztosította mindet, hogy rájuk nem haragszik. A gyermekek semmit sem értettek a dologból, csak Zsuzsi szeme párásodott be, s erős késztetést érzett arra, hogy anyósát megölelje. Nem járt jól vele. Ahogy megtette, Erzsiből kitört a bánat, sírva kiabálta :
- Nem tudod, hogy mit vállaltatok! Mindjárt itt van a legkisebb is. Öt gyerekkel akarsz küszködni a te korodban?! Bele fogsz bolondulni. Nekem csak három volt, három kicsi egymásután, és majdnem megbolondultam velük. Neked egyszerre lesz öt kicsi, fogalmad sincs arról, ez mit jelent. Nem beszélve a többi gondról. Miből fogjátok etetni, ruházni, iskoláztatni őket... Jaj, nekem, mi lesz itt?!... Mi lesz velünk, teremtő Istenem?!
Zsuzsi őszinte emberke volt.
- Sejtem, hogy sok munkát adnak. De, ha anyuka továbbra is vállalja a főzést, valahogy majd elboldogulok.
- Na, persze! - csattant Erzsi hangja mindjárt – Ahogy papusnak megmondtam. Tudtam én előre, hogy holtam napjáig a nyakamba szakad a konyha.
Zsuzsi ügyes volt. Rámosolygott nyíltszívűn az anyósára.
- A konyhát akkor sem vállalnám, ha csak két gyerekem volna. Nem tudok úgy főzni, mint anyuka.
- Ugyan már! – felelte Erzsi bizonytalan hangon – Tanultál tőlem is.
- De sehol sem vagyok anyuka mellett! – vágta rá Zsuzsi, s ezzel kihúzta a baj méregfogát.
Erzsi fontossága tudatában aztán békülékenyebb hangot ütött meg, de a sírdogálást nem hagyta abba. Péter délután leült velük. Bélával nem volt gondja. Előtte az előszobában már váltottak néhány szót. Béla ezúttal is megértéssel fogadta a döntésüket. Anyjával nehéz dolga volt. Nem tudta megnyugtatni. Bármit mondott, anyja azt hajtogatta, hogy éhen halnak, az lesz a vége.
Később Zsuzsival megtárgyalták környezetük reakcióját, Péter kis megilletődéssel mondta:
- Feri barátom előtt le a kalappal! Megszorította a kezem, s azt mondta, büszke arra, hogy barátjának mondhat. Készségesen működött közre a végrendeletnél is.
- És Füredi Laci?
- Tőle nem várható pátosz. Először csak annyit mondott, hogy ránk tartozik a döntés. Aztán megkérdezte, ugye tőled származik a kezdeményezés.
Zsuzsi halkan felnevetett.
- Azt nem mondta, hogy nagy hála istent mondott magában, hogy nem neki kellett teljesíteni?!
- Nem hiszem, hogy eszébe jutott ilyesmi. Még mindig boldogan cserélne velem.
Zsuzsi kedvesen megkócolta a haját, s megkérdezte, a többiek hogy nyilatkoztak. Péter sóhajtott.
- Nem jól! Egyedül Kovácsné, Erzsike értette meg a döntésünk lényegét. Nem csak jó orvosírnok, emberséges ember is. A többiek általában úgy kezdték a mondandójukat, hogy átgondoltuk-e alaposan. Aztán finoman fejtegették helytelenítő véleményüket. Nem rovom fel senkinek sem, hiszen magam is ellene voltam sokáig.
- Az a fontos, hogy végül megértetted, hogy mit kell tennünk… – mondta Zsuzsi nagyon csendesen, s rákérdezett Évára. Hogy van, megnyugodott-e valóban.
Péter szomorkás mosollyal felelt.
- Szinte feléledt. Nevetgél. Jó étvággyal evett. Várja a gyerekeket délután. Meghatja az embert a változás. Ebből is látható, hogy a maga sorsa helyett mennyire reszketett a kicsikért. Pedig szegénynek a maga sorsát sem lehet könnyű megélni.
- A testi fájdalomnál a lélek szenvedése rettenetesebb! - sóhajtotta Zsuzsi, aztán tűnődő hangon folytatta - Tudod, kis kedvesem, töprengtem azóta is, és egyre biztosabb vagyok abban, hogy ez az elhatározásunk lesz életünk egyik legszebb cselekedete. Hálás vagyok a sorsnak, hogy Éva fájó könnyeit letörölhettük. Megelőzhetjük az újabbakat a kicsik szemében. Ha sikerül szépen felnevelnünk őket, elmondhatjuk majd, nem éltünk hiába.
- Az biztos, hogy most segítettünk. Isten talán bennünket is megsegít majd ...- mondta Péter szokatlanul csendesen, s Zsuzsit magához ölelte.
Éva még két hétig élt. Csendesen ment el, álmában érte a halál. Fiat voluntas tua !- mondja a latin.
Legyen meg a Te akaratod !
X/B
Éva temetése után egy héttel Kékesi Feriék családostól meglátogatták Péteréket a késő délutáni órákban. Bejelentés nélkül állítottak be. Péter lepődött meg a legjobban. Ferivel előtte kevéssel köszöntek el egymástól a kórház parkolójában, barátja egyetlen szóval sem említette, hogy készülnek hozzájuk. Amint leültek, a főorvos magyarázatot adott rá.
- Ilikém azzal fogadott, hogy kerekedjünk fel, látogassunk meg benneteket. Kellemesen érintett a dolog, mondtam is mindjárt, hogy akkor nosza!
- Jól tettétek. Nekünk is kellemes meglepetést szereztetek! – felelte Péter, s hozta a konyakot.
Feri ilyenkor elfogadta, Ili vezetett helyette. A csinos doktornőről tudott volt, hogy sohasem fogyaszt alkoholt. Zsuzsi is örült, noha sejtette, hogy részvétlátogatásra jöttek, s Évát emlegetni még nagyon fájdalmas volt. Aztán kiderült, hogy inkább baráti látogatásról van szó, bár Kékesiné első szavaival megemlékezett Éváról is. Zsuzsinak mondta :
- Bennünket is megrendített a barátnőd halála. Ha felkavaró a látogatásunk, ne neheztelj érte. Őszintén megmondom, nem tudtam tovább várni. Valamiféle belső késztetésre mielőbb szerettem volna találkozni veled. Talán a lelkiismeretem. Nyíltan, egyenesen bocsánatot kérek tőled, Zsuzsi!
- Ne hozz zavarba… - tiltakozott Zsuzsi.
- Én vagyok zavarban. Messziről rosszul ítéltelek meg. Azt hittem, hidegen hagy mások gondja, bánata.
Zsuzsi is zavarban volt, nyugtalanul nevetett.
- Ezt valóban rosszul gondoltad.
- Most már tudom. Mikor Feri elmondta, hogy Péterrel milyen harcot vívtál ellenkezése miatt, ami részéről teljesen normális viselkedés volt, rádöbbentem, hogy téged illetően milyen nagyot tévedtem. Csodálatos teremtés vagy! Ilyen áldozatra csak nagyon kevesen lennének képesek. Nem érted be a barátnőd megnyugtatásával. Ténylegesen is akarod ezeket a gyermekeket. Nem engeded árvaságra jutni őket. Nem tudom könnyek nélkül folytatni… - mondta, s kereste a zsebkendőjét.
- Péter nélkül nehéz lett volna megmenteni őket … - felelte Zsuzsi halkan, mint aki lélekben átéli újra a küzdelmes órákat – Örökké szeretni fogom azért is, hogy felül tudott emelkedni a realitáson, és belépett az én világomba.
- Sejtem, mit értesz alatta, hiszen tetteink beszélnek helyettünk is.
Zsuzsi kezdett megnyugodni. Régi tapasztalatai rosszak voltak, így a változás igen kellemesen érintette. Főképpen, hogy ezzel közelebb került hozzá Ili, s reménykedhetett már abban, hogy családostól is barátkozhatnak majd.
Tudta róluk, hogy mindkettőjüknek szomorú gyermekkora volt. Intézetben nevelkedtek, majd közös nevelőszülőkhöz kerültek. Megismerkedésükből korai szerelem lett, maradandó, s ragaszkodó. Ahogy tudták, segítették egymást. Feri éveken át vagonokat rakott ki, újságot árult, hogy mindketten tanulhassanak. Keserű tréfálkozással szokta mondani, még szenes ember is volt. Mikor lekerültek Révházára, Elviránál laktak egy vendégágyon. Lacika születése után albérletbe mentek, míg megvehették a kis parasztházat.
Ili nyugtalanul mozdult.
- Valamit szeretnék még elmondani… Petike születésekor nehezemre esett bemenni hozzád. Első látogatásunk után, azon az estén eljött hozzánk Péter, és Elvira. Mindketten rólad beszéltek, de nem hittem nekik. Azt gondoltam, elfogultak. Kedvükért beleegyeztem, hogy másnap meglátogassalak a gyerekekkel. De látogatásunk valójában nem neked szólt, hanem kedves barátságuknak. Utólag ezért is bocsánatot szeretnék kérni.
Zsuzsi kezdte kényelmetlenül érezni magát, s felállt hirtelen.
- Gyerünk be a gyerekekhez! Nézzük meg, hogy barátkozott össze a sok kis lurkó… - mondta kedvesen, és örült, hogy mehet.
Erzsi vigyázott a gyermekekre Péter régi szobájában. Péter bevitte hozzájuk a négy Kékesit is, amint megérkeztek. Maguk a hálóban ültek le négyesben. A férfiak különbeszélgetésben voltak, elmélyültek éppen valami orvosi témában, s nem tartóztatták őket. Amint Zsuzsiék kimentek a szobából, vidáman felnevettek, s jókedvű barátok módjára összecsapták a tenyerüket.
Péter régi szobájában nagy volt a felfordulás. A két kisebbet kivéve hangosan játszottak a gyerekek. Petike a kiságyában volt, Bogi bemászott hozzá. Félénk kislány volt, a kisbaba társaságában nagyobb biztonságban érezte magát, aztán a rácsokhoz nyomta arcát, s úgy figyelte a többieket. Hegedűsök már összebarátkoztak a Kékesiekkel. Barbi az ikerkislányokat fésülte, hol egyiket, hol másikat. Erzsi fésűje minduntalan elakadt a gyűrűs hajukban. Barbi aggódva tudakolta, nem húzza-e hajukat a fésű. Az ikrek még nem tudtak rendesen beszélni, de tetszett nekik a játék. Tiltakozva gügyögtek, ha abbahagyta. A három kisfiú indiánosdit játszott. Akkor éppen a szőnyeg közepén birkózott Kékesi Lacika és Hegedűs Norbi. Egy tollas fejdísz volt a tét. Tomi bíráskodott, fején a kérdéses tolldísszel. A birkózók körül futkározott kipirult arccal, beleélve magát szerepébe, s egy sípot fújt egyfolytában.
Erzsi befogta a fülét, s megörült Zsuzsiéknak. Sietve mondta, éppen sürgős intézni valója van, s magukra hagyta őket. Kékesiné nem ismerte a kis árvákat, most könnyes szemmel nézte őket, s így is mondta :
- Istenem! Éppen akkorák, mint a mieink. Iszonytató árvaságra jutni ebben a korban. Én tudom, Zsuzsi! Éppen ilyen kicsi voltam, mikor magamra maradtam a világban.
Zsuzsi finoman elmosolyodott.
- Én is tudom, Ili! Nekem is hasonló sors jutott. Négyévesen maradtam árva. Nagynénémhez kerültem. Nem szeretett. Nekem is szomorú gyermekkorom volt.
Kékesiné lehajtotta fejét, hallgatott kicsit, aztán nagyon csendesen mondta :
- Ezt nem tudtam. Akkor már mindent értek. Rendkívüli dolgot tettetek, és nem véletlenül. Megvolt a mélyebb oka. Igaza van Ferinek, nagyszerű emberek vagytok, Zsuzsi!
Zsuzsit megint rosszul érintette a dicséret. Úgy érezte magát, mint akin szűk a ruha, s mozdulna benne, de nem tud. Szerette volna normális mederbe terelni a társalgásukat, de egyelőre nem találták meg hozzá a hangot.
Kékesiné folytatta:
- Szeretném, ha tudnád, hogy sajnálom az elvesztegetett időt. Nagy tévedésben voltam, ostobaság volt megmakacsolni magam. Nem is tudom, hogy ebből hogy lehet kijönni. Komolyan mondom, nagyon zavarban vagyok.
Zsuzsi fellélegzett, s elnevette magát.
- Ne csacsiskodj, Ili! Nem kell szabadkoznod. Ha valaki, akkor én megértem a helyzeted. Ha hiszed, ha nem, engem is nyomaszt az a lidérces álmod. Sokszor gyötrődtem azon, vajon mit jelenthet ?! Talán butaság ennyire belemélyednünk, és Péternek van igaza, csak keserítjük vele az életünket. Van egy javaslatom, lépjünk túl ezen az egészen, és beszéljünk másról. Benne vagy ?
Kékesiné végre elmosolyodott.
- Köszönöm, hogy ezt mondod, hiszen annyi más téma is akad. Például, szeretnék minél többet megtudni rólad. Szabad ?
- Kérdezz nyugodtan, kérdezz bármit. Mi érdekel a legjobban ?
Kékesiné felnevetett.
- Nagyon prózai lesz a kérdésem! Ma egész nap azon meditáltam, hogy fogsz boldogulni ennyi gyermekkel, hiszen hamarosan öten lesznek, és neked nincs még benne gyakorlatod ?!
Zsuzsi is nevetett.
- Jó kérdés, ha prózai is! Most valóban ez a legnagyobb gondom. De reményem is egyben, mert mindenképpen boldogulni akarok. Menet közben tanulom majd. Már most is azt teszem. Bele kell jönnöm, amennyire csak lehet, mert később még inkább szükségem lesz a nagyobb gyakorlatra, mivel szeretnék még néhány kis lurkót...- mondta, s hirtelen elhallgatott.
Nyugtalanul nézett Ilire. Nagyon nem szerette volna, ha Kékesiné újra félteni kezdi tőle a gyermekeit. Nem látott változást rajta. Talán már valóban bizalommal volt iránta. Letelepedtek a kis heverőre, s Ili váratlanul mesélni kezdett az életükről.
Főképpen a gyermekeikről beszélt, mindegyikről külön-külön, míg az egyik szemük a gyerekeken volt. Más talán unta volna, de Zsuzsi szívesen hallgatta. Szívből örült a változásnak.
Az apróságok láthatóan élvezték az együttlétet. A két nagyobb fiúcska még mindig birkózott a birkózás öröméért. Mem bírtak egymással. Kékesi Lacika ugyan magasabb volt, de Norbi mokányabb, Tomi pedig szívesen vette a bíráskodást. Közben betoppant Elvira is. Megölelte őket, Ilit legalább annyira szerette, mint Zsuzsit, de most nem foglalkozott velük, ment a legkisebbekhez. Petivel, s a kis Bogival játszott, míg Erzsi távol volt. Aztán Zsuzsival, s Ilivel hármasban átmentek a hálóba a férfiakhoz.
X/C
Míg Zsuzsiék távol voltak, Béla is csatlakozott Péterékhez, s a város helyzetéről beszélgettek éppen. Béla sérelmezte, hogy elfeledkeztek a hajdani gimnáziumról, noha éppen százesztendős volna. A két barátnak is érzékeny pontja volt a bezárt gimnázium. Péter a hajdani középiskoláját sajnálta benne, Kékesi Feri a gyerekei miatt zúgolódott. Bosszúsan mondta, hogy reggelente kétszáznál több nebuló várakozik a Nagyegribe induló buszokra két tucat tanárral, a hajdani emeletes gimnázium épülete pedig lassan tönkremegy az állásban.
Mindjárt megbeszélték, hogy mozgalmat indítanak a középiskola visszaszerzésére. Aláírásgyűjtéssel emlékeznek meg a századik évfordulóról, hogy a gyermekeik már otthon tanulhassanak. Péter emlegette aztán a városi vezetés felelőtlenségét.
Elvira bosszúsan mondta:
- Fejétől bűzlik a hal! Gazsó nem gazdája a városnak. Naponta tapasztaljuk. Ahogy a gazdaház ügyéhez viszonyul, minden máshoz úgy áll hozzá. Hallom, lebontják az öreg patikát, valami otromba, modernek mondott épületet terveznek a helyére. Teljesen tönkreteszik a Templom tér hangulatát.
Péter ironikusan felnevetett.
- Ja, ahogy az angol mondja – The right man in the right place! Igaz, Zsuzsikám?
Zsuzsi elmosolyodott.
- A megfelelő ember a megfelelő helyen?! Ebben az esetben mondhatjuk, kedves, úgy is, hogy madarat tolláról, mert amilyen a rendszer, olyan a képviselője. Ahol nem hozzáértés, lelkiismeretes felelősségvállalás alapján osszák a pozíciókat, hanem a szerint, hogy a jelölt mennyire megbízható káder, ott az sem számít, ha nem ért a feladatához, és kárt kárra halmoz. Igaz ez a magas körökre is. Nagynéném környezetében megtapasztaltam. Révházán sem lehet máshogy. Például, a város vezetésében egyetlenegy ember sem akad, aki szót emelne a veszendőbe menő ingatlanokért. Elég a gazdaházra gondolni. Az Áfész visszalépett. Velünk nem hajlandók megegyezni, inkább veszni hagyják az épületet. Igaza van Elvirának. Nem felelős gazdái a városnak, csak pozíciójuk haszonélvezői… Visszatérve a Templom térre, kár érte! Már megérkezésem éjszakáján megfogott hangulatával, szép reneszánsz stílusú házaival. Jól illeszkedik közéjük a gótikus templom, magasba törő, lendületes formáival… Apropó! Megfigyeltétek már, hogy csúcsíves tornya éjszakánként belevész a sötétbe, csak a toronyóra világít a magasban, s telihold idején azt a képzetet kelti, mintha dupla hold lebegne a tér felett ?! Varázslatos!
Rácsodálkoztak. Az is meglepte őket, amit az elején mondott. Fiatalságában szokatlanul érett helyzetfelismerésről árulkodott. Sejteni kezdték, a nevezetes nagynéni környezetének „ köszönhetően „ ebben a témában jóval tájékozottabb mindannyiuknál. Nyelvtudása is beigazolódott, ahogy az épületek szakszerű meghatározása sejtetni engedte, hogy ebben is jártas. Lírikus beállítottságát a térről, s a dupla holdról mondott szavai bizonyították annak, aki kevésbé ismerte.
Elvira felnevetett.
- Révháziak, elbújhatunk! Egy budai lánytól kell értesülnünk arról, hogy ritka természeti jelenséggel büszkélkedhet városkánk főtere.
- Na, eztán majd megfigyeljük! - mondta Péter férji büszkeséggel. Élvezte, ha Zsuzsi érdemben vett részt a társalgásban.
- Ehhez, mi is csatlakozunk! - mondta a főorvos, s hozzátette - Csodálom, hogy Ilikém még nem vette észre, pedig ő is fogékony az ilyen dolgokra.
Kékesiné tűnődőn felelt.
- Talán azért, mert telihold idején nem jártunk arra. Ahogy hallgattam Zsuzsit, elképzeltem a jelenséget. Nem csak varázslatos, elgondolkodtató is. A sötétben eltűnő torony csúcsa miatt, mintha a semmiben lebegne fenn a világító toronyóra. Nem látjuk, mégis tudjuk, ott van alatta a torony is. Ez pedig óhatatlanul eszembe juttatja a bizonyosságot, mint olyat, az élet más területéről is.
Ilire is meglepődve néztek, csak Zsuzsi élénkült meg.
- Például a lét-nem lét összefüggésére gondolsz?!
- Örülök, hogy megértettél. Ha példának a lét-nem lét összefüggéséről mondott szavaidnál maradunk, ott is megtaláljuk ezt a fajta bizonyosságot. Az ember élete végén elmegy, belevész a semmibe, de valami mindig marad utána, ami jelzi, hogy volt, élt, létezett.
- Néha csak egy-egy személyes tárgy, vagy egy maga ültette diófa. Szerencsésebbeknek gyermekeik, barátaik emlékező szeretete… - fűzte hozzá Zsuzsi.
S, látható örömmel megszorították egymás kezét. Valóban a legjobb úton voltak ahhoz, hogy idővel meghitt barátnők lehessenek. Péterék is elégedettek voltak, látszott a szemükön, mosolyukon. Kékesi Feri szóval is mondta:
- Jó volt hallgatni benneteket. Magunkfajta száraz logikájúaknak is jólesnek a szép gondolatok. Beszéljünk egy szép cselekedetről is. Miképpen rendezitek el a kis Hegedűsök dolgát, örökbe fogadjátok őket?
Péter válaszolt.
- Zsuzsival úgy döntöttünk, hogy a gyámságot választjuk.
- Akkor alig kaptok valamit a gyerekek után… - aggódott Elvira.
- Papus már felvilágosított bennünket, mégis emellett döntöttünk több okból. Részben éppen az előbbi szép gondolatok jegyében. Szüleik iránti tiszteletből, szeretetből. Viselik majd nevüket, idővel tudni fognak gyökereikről is. Másrészt, az elveink miatt. Nem akarjuk hazugságra építeni a felnevelő szülő-gyermek kapcsolatunkat.
- Szép, szép, de nevelésük során gondot okozhat. A gyermek jobban függ, ha szorosabbnak látja a köteléket. Ilyen a gyermek természete… - mondta Elvira.
- Bocsánat, de vitatkoznom kell főorvos asszony függésről mondott szavaival… - szólította meg Péter szabályosan főnökasszonyát, még mindig ez volt az engedélyezett titulus köztük – A függés elé helyezem a ragaszkodást. Ezen belül pedig fontosnak tartom, hogy ne azért ragaszkodjon a gyermek a szüleihez, mert úgy tudja, vér szerinti kapcsolat van köztük, hanem azért, mert érzi a szeretetét. Ennél nem lehet erősebb kötelék.
- Szebbnél szebb gondolat egymásután!- mondta a főorvos jó kedéllyel-– Minden elismerésem a tiétek, barátom!
Elvira is meghátrált.
- Általában azt mondanám erre, hogy illúzió, hiszen a lurkók fütyülnek a nemes elvekre, mennek a maguk feje után, de benneteket ismerve, talán működni fog. Mégis, jó dolog ez a gyámság, mihez ad jogot?
Béla felelt.
- Az anyagi hátránytól eltekintve a legjobb megoldás. A gyámszülőt szinte azonos jogok illetik a vér szerinti szülővel. Ha egyszer megkapja a státuszt, már nem háborgatják, nevelheti a gyermeket legjobb belátása szerint. Kivéve persze a kirívó eseteket, de azt a vér szerinti szülőtől is zokon veszik, számon kérik, ha a gyámügy tudomására jut.
- Nagyon fontos, hogy békén hagyják a családot… - szólt közbe Kékesiné – Nevelőszülők esetében nem ez a helyzet. Ferivel örökösen rettegtünk, mert öregek és betegesek voltak a nevelő szüleink, mindig attól féltünk, elvisznek tőlük kétfelé bennünket.
A főorvos a homlokát ráncolta.
- Attól tartok, belebotlotok Gazsóba az ügy kapcsán. Előfordulhat, hogy a gyámügy gondoskodásnak álcázott fontoskodásból kikéri a város vezetőinek véleményét. Ahogy Gazsót ismerjük, ebben az esetben nem sok jóra számíthatsz, Péterem!
- Remélem, sikerül elkerülnünk a helyzetet. - mondta Péter bizakodón, s Béla felemelte a poharát.
- Erre igyunk, gyerekek!
Hangosan helyeselték. Senkinek sem jutott eszébe, hogy nem okos dolog előre inni a medve bőrére, mert könnyen megbosszulhatja magát. Kékesiéket ott fogták gyors vacsorára. Zsuzsi gazdag szendvicseket készített, mellé finom befőtteket bontott. Feri a vacsora vége felé azt mondta:
- Családostól is jó együtt lenni veletek. Ismételjük meg. Vasárnapra meghívunk benneteket az Öreg-tóhoz. Kicsi a vityilló, de nagy a kert, az idő pedig jónak ígérkezik. Elvira, Béla bátyám, benneteket is szeretettel látunk. Halat főzünk majd bográcsban, a gyerekek csirkét kapnak. Töltsük együtt a vasárnapot.
Lelkesen köszönték. Kékesiné megtoldotta azzal, hogy máskor is szívesen látják őket. Zsuzsi jöjjön ki a nyár folyamán a gyerekekkel akár napokra, megoldják a szállást. Ezt is örömmel fogadták, mivel nemcsak kedves szándék volt, hanem nagyszerű nyári lehetőség is.
Vacsora után Kékesiék Elvirával együtt felkerekedtek. Zsuzsi, s Péter kísérte ki őket. A kiskaputól visszajövet Péter elégedetten mondta:
- Szépen alakul a baráti kompániánk! A két nagy család együtt tölti majd a szabadidejét. Idővel talán belefér Füredi Laci is a gyermekével.
- Milyen gyermekével? – kapta fel Zsuzsi a fejét.
Péter kesernyésen mosolygott.
- Az útban lévő gyermekével… Judit babát vár.
Zsuzsi szeme nagyot rebbent.
- Nem mondtad eddig, hogy megint együtt vannak ?!
- Nem voltak. Judit tegnap beállított, betelepedett a maga kulcsával. Lacit majdnem megütötte a guta. Erre Judit bejelenti, hogy végleg marad, mert jön a gyerek.
- Összeházasodnak?
- Judit ezt akarja, de Laci hallani sem akar róla. Mégis elveszi majd, mert nem tehet mást. Judit embertelenül megzsarolta. Azt mondta, ha nem veszi el, megszüli a gyermeket egy távoli kórházban, s otthagyja sorsára, hogy Laci amíg él, ne legyen nyugta többé. Azt sem fogja tudni, fia vagy lánya született. Volt képe hozzátenni, hogy egy napon talán éppen a saját lányát nézi ki magának a futó kalandjaihoz, úgy vigyázzon.
- De hiszen Laci már nem jár szoknyák után, vagy mégis?!
Péter furcsán nevetett.
- Ó! Azt akarjuk tudni, hűséges-e hozzánk?!
Zsuzsi neheztelőn markolt a hajába. Péter elkapta a kezét, megcsókolta, s lehuppant vele az ajtó előtti lépcsőre, ott folytatta.
- Már nem jár szoknyák után, Zsuzsikám! Kigyógyítottad belőle, de nekem éppen ez a gondom vele. Így az élete örömtelen, mert Judittal való viszonyát nem lehet örömteli kapcsolatnak nevezni. Azt kérdezte tőlem, mit tegyen. Javasoltam, hogy vegye el. Erre megvádolt, hogy felcsaptam az ördög ügyvédjének. Pedig csak azt tanácsoltam, amit helyzetében legjobbnak tartottam. Judit kíméletlen, beváltaná a fenyegetését. Lacit ez is keserítené egész életében. Ha pedig megszületik a gyermek, Laci értelmes célt kapna az élettől. Hiszen a maga módján szereti a gyermekeket. Nem beszélve róla, hogy férfiember nem élhet végtelenségig magányosan. Végül is, szüksége van feleségre, családra.
- De nem olyan házasságra, kedves, melyikben egyik fél sem becsüli a másikat.
- Igazad van, de pestisen szólva – ez van!… Lacinak most döntenie kell, vállalja-e a gyermeket, s akkor feleségül veszi Juditot, vagy lemond a kis ártatlanról. Remélem, a barátom emberhez méltó döntést hoz. Utána már nem szükséges együtt élniük. Az ilyen kapcsolatokra találták fel a válás intézményét, de a gyermeket megmenti a kilátásba helyezett szomorú sorsától.
- Képtelen vagyok elhinni, hogy egy nő képes volna ilyesmire.
- Pedig tele vannak az intézetek. Judit furcsa ember, Zsuzsikám! Bármi kitelhet tőle. Már az sem volt normális reakció, ahogy Laci kicsapongásaira reagált. Úgy tett minden alkalommal, mintha nem érdekelné.
- Majd érdekli, ha a felesége lesz. - jósolta Zsuzsi.
- Azt mondod, csak taktika volt nála?! Látod, ez meglehet. Látszatra modern nőnek tűnik, túl modernek is. Szívesen hangoztatja, hogy a pároknak eleve nyílt kapcsolatban kellene élniük. De Laci szerint ő maga nem gyakorolja. Ezért nincs oka kételkedni abban, hogy övé a gyermek. Abban is igazad lehet, hogy Laci szédelgései iránt mutatott türelme csak amolyan mézesmadzag, amivel a nehezen befogható szoknyabolondot akarja megfogni.
- Nem fér a fejembe a fenyegetőzése. Ha mint nő, mint anya még nem érzi állapota nagyszerűségét, de pedagógusként sem gondol a gyermekkel?!
- Ehhez csak annyit teszek hozzá, volt szerencsém egyszer szóba hozni előtte a hivatástudatot, gúnyosan elhúzta a száját.
- Fogalmam sincs, miképpen jövünk majd ki egymással, ha Laci elveszi, és közös társaságba kényszerülünk.
- Aligha kerül rá sor!… - mondta Péter furcsa mosollyal, de most még nem mondott többet.
Zsuzsi megkérdezte:
- Csinos nő?
- Meglehetősen. Született bronzvörös, fehér bőrű, zöldszemű, és sokat költ magára. De akármilyen csinos is, az ember alkalmi kapcsolatot sem tart fent egy ilyen lehetetlen gondolkodású nővel.
Zsuzsi kacagott.
- Te ne is!
Péter az ölében tartotta, s megkereste az ajkát. A csók után elkomorodott.
- Laci nagy hülyeséget művelt. Menekülés reményében Judit arcába vágta, hogy halálosan szerelmes valakibe, s szeretni fogja holtában is. Judit könnyen kitalálhatta, hogy kiről van szó. Lacit majdnem a falhoz vágtam. Ha egy futó kapcsolatban mondja, egye fene, de annak a nőnek mondja, akit elvenni kényszerül, mert végül arra kényszerül majd.
Zsuzsit rosszul érintette a téma. Nem szívesen gondolt Füredi Laci gyötrelmeire. Lelke mélyén hibásnak tartotta magát, amiért annak idején szóba állt vele, s természetéből adódó közvetlenségével oktalan reményt ébresztett benne. Ha Füredi Lacival összefutottak, szegény fiú szavaiban, tetteiben erősen fegyelmezte magát, de szemei árulkodtak. Úgy nézett rá, mint a fuldokló, aki segítségért esdekel.
Sietve hessentette el a gondolatot. Fejéhez kapott, s felugrott.
- Jaj, anyuka!… Jaj, a fürdetés! – kiáltotta, s szaladt.
Erzsi paprikásan fogadta őket.
- Hol a nehézségben voltatok? Hazáig kísértétek őket ?! Szívesen segítek, de ne terheljetek feleslegesen. Papus már menne aludni, hogy szakadjak kétfelé?
- Bocsánat! – rebegte Zsuzsi, s vitte a két kislányt a fürdőszobába. Petike közben elaludt. Gondolta, maradhat legutoljára, noha még hátra volt a vacsoráztatása.
Norbi bágyadtan feküdt a heverőn, Péter mellé ült. A kisfiú a könnyeit nyelte.
- Lacika azt mondta, hogy meghalt az anyukám… Ugye, nem igaz?!
Péter megvakarta a fejét.
- Mit is mondott Zsuzsi, Norbikám ?! - kérdezte rekedten.
- Azt mondta, csak a mennyországba utazott a jó Istenhez, mert nagyon beteg, és ott már nem fáj semmije, de majd újra találkozunk.
Péter rábólintott.
- Bizony, így van! Egy napon majd, mikor a jó Isten úgy akarja, mindannyian találkozunk azokkal, akik előttünk az égbe költöztek. Hanem, kiskomám, gyerünk a lányok után fürödni. Ugorj a nyakamba!
Norbi megvidámodott, pattant Péter nyakába, aztán viháncoltak a fürdőszobáig. Nagy ribillió fogadta őket. Zsuzsi hajat akart mosni a kislányoknak, Barbi kiabálva tiltakozott.
- Nem engedem, csípni fogja a szememet!
- Máskor megengedted ! - érvelt Zsuzsi - Akkor sem csípte, vigyáztam rád.
Barbi a két tenyerét a fejére szorította, mezítelen ugrált a kádban, s kiabált újra.
- De most nem engedem meg! Majd anyukám megmossa a hajamat, ha visszajön az égből.
- Az sokára lesz, kis bogárkám, addig nem várhatunk. Engedd szépen. Fogadj szót, a többiek is fürödnének. Álmosak. Bogika már libabőrös, megfázik, és megbetegszik. Tudod, hogy gyenge, nekünk kell vigyáznunk rá. - sorolta Zsuzsi az összes érveit, de a kislányt nem tudta jobb belátásra bírni.
Így erővel magához fogta, erre bömbölve hívni kezdte az édesanyját. A másik két gyermek is sírva fakadt, hiába volt a vigasztalás, még Norbinál sem használt. Jó időbe telt, mire lefektethették őket. Petike még hátra volt. Ebben az időben már minden gyermek Péter régi szobájában aludt, kinevezték gyerekszobának. Nyitva hagyták az ajtókat, Zsuzsi a legkisebb neszre is felébredt, s szaladt. Így éltek már hetek óta, s nem volt csoda, hogy Zsuzsi esténként belezuhant az ágyba. Ezen az estén is így volt. Megtanult gyorsan elaludni, de most félálomban ijedten kérdezte:
- Petikét megszoptattam?
Péter nevetett.
- Megetetted. Már nem szoptatsz, Zsuzsikám, csak álmodtad. Ne aludj el újra, kicsi virágom! Törődj egy kicsit a legnagyobb gyerekeddel is… - mondta szinte könyörgőn.
Zsuzsi régebben ilyen kérés után átölelte a nyakát, most álmosan motyogta:
- Aludj, kedves, aludj! Mindjárt reggel lesz.
Péter beletörődőn sóhajtott, s megnézte az órát. Éjjel negyed egy volt szombatra virradóra.
Szólj hozzá!
Öröm és bánat ( 4. rész )
2010.05.01. 10:50 Rényi Anna
10. fejezet
Ö R Ö M É S B Á N A T ( 4. rész )
X/A
Erzsi korán kelt ezen a szombat reggelen. A maga tennivalóit addig igyekezett elvégezni, míg aludt a ház, később alig jutott hozzá. A zongora tetején válogatta Béla stoppolni való zoknijait, mikor megcsörrent mellette a nemrégiben bevezetett telefon. Ijedtében nagyot jajdult. Felkapta a kagylót, aztán rohant Péterék szobájába, s rángatta a fia karját.
- Ébredj! Elvira telefonál. Siess, nagyon sír szegény!
Péter rohant, s álomtól bódultan szólt bele a készülékbe. Elvira hangja kísérteties volt, vontatott, idegen.
- Péter, fiam… Jaj, istenem!… Jaj, teremtő Istenem, Kékesi Feriék meghaltak… - sírta felcsukló zokogással.
Péter szeméből kiment az álmosság, fejéhez kapott, s már ordított.
- Mi van?!
- Meghaltak!… Jaj, meghaltak! – zokogta Elvira.
Péter is zokogni kezdett. Zsuzsi kirohant hozzá, s átölelte. Péter rossz lelkiállapotában sírva kiabált a készülékbe, s kínjában letegezte főnökasszonyát.
- Mi történt?!... Beszélj már, az istenért!
- Meghaltak...Felrobbantak a kocsival...Ilivel együtt bent égtek.
- A kocsival ?! Korán van. Hogy kerültek a kocsiba ? Ne beszélj őrültségeket ?! - kiabálta Péter tiltakozón, mintha az időpont bármit is változtatna a szörnyű tényen.
Elvira kicsit összeszedte magát.
- Gázpalackot vittek volna a vityillóba, míg alszanak a gyerekek.... Azt mondják, rossz volt a tömítés, szivárgott a gáz, Feri rágyújthatott… A tank is felrobbant, az ajtók rájuk záródtak, teljesen összeégtek… - sírta Elvira újra fel-felcsukló hangon.
- Isten! – kiabálta Péter, s Zsuzsihoz borult, aztán néhány pillanatra feltámadt benne a remény – Ha összeégtek, honnan tudják, hogy ők voltak… Hátha nem!
- Szemtanúk vannak. A robbanáskor felismerték Feri kocsiját. Segíteni nem tudtak, hívták a tűzoltókat, a mentőket. A rendőrség Kövest értesítette, hiszen közismert, hogy Feriéknek senkijük sincs a városban. Engem Köves hívott. Felismerte az összeégett kocsit maga is.
- Tévedhet! Köves is tévedhet. Mindenki tévedhet!
Elvira felzokogott újra.
- Ne reménykedj, fiam, mert nincs remény. Ők voltak. Sajnos, ők voltak, van rá rettenetes bizonyíték... Feri védte volna Ilit a lángoktól, a karjaiba ölelte. Ili arca felismerhető maradt...- zokogta.
Nem volt már remény valóban. Kékesi Feriék sorsa bevégeztetett. Zsuzsinak azonnal eszébe jutott az a lidérces álom, s kilelte a hideg. Annyira vacogott, hogy többször is megharapta a nyelvét. Pedig ezekben a pillanatokban még nem gondolt arra, hogy Kékesiék tragédiája nagymértékben befolyásolja majd az életüket. Most csak a tragédia okozta bánat gyötörte. A kedves emberpárra gondolt, iszonyú halálukra, s hirtelen árván maradt négy kicsi gyermekre.
A fájdalom hosszú perceken át uralkodott rajtuk. Aztán Péter néhány zaklatott mondatot váltott még Elvirával. Megbeszélték, hogy érte mennek. Elvira rosszul volt, nem tudott vezetni, a rendőrség várta őket Feriék házánál. Az alvó gyerekekre rá kellett törni az ajtót, Feriék bezárták őket.
Péter letette a telefont, mondani akart valamit, de újra megszólalt a készülék. Úgy kapta fel, mint aki csodát remél, mint aki arra vár, hogy valaki bemondja, egy szó sem igaz az egészből, csak Elvira lidérces álma volt, amit összekevert a valósággal. Helyette Füredi Laci könnyes hangját hallotta.
- Komám, mondd, hogy nem igaz!
Hosszú perceken át sírtak. Aztán könnyekkel megbeszélték, hogy találkoznak Feriék házánál. A sebész hangja feljajdult.
- Mi lesz a gyerekekkel, hiszen senkijük sincs ?!
Péter nem felelt mindjárt. Önnönmagának ismételte a kérdést. Szabad karjával magához ölelte Zsuzsit, s szemébe nézett félelmetes könyörgéssel. Zsuzsi arcából kiszaladt a vér. Ebben a pillanatban megértette, nekik kell felnevelni ezeket az árvákat is. Ez volt Péter szemében. Esdeklő, kibukó könnyeiben.
Nem gondolta végig, csak felsejlett benne a gondolat: Éva esetében Péter engedett, most rajta van a sor. Péternek éppen olyan fontos a barátja, s a gyermekek, ahogy maga ragaszkodott Éváékhoz. Nem tudott szóval felelni, csak erőtlenül Péterhez dőlt. Péter ennyiből is értett, s erősebben magához szorította.
Az Isten mosolygott közben. Péter most nem gondolt erre, csak megnyugvást érzett, Zsuzsi iránt végtelen hálát, szeretetet, s még inkább a szívére vonta. Zsuzsi közben Iliékre gondolt. Vajon a pokoli lelki, s testi kínok között megadatott-e nekik az a villanásnyi vigasz, hogy olyan barátaik vannak, akik eddig sem hagyták veszendőbe a hozzájuk közel álló barát gyermekeit ?! Ilinek volt-e ideje, ereje belekapaszkodni abba a sok könnyet okozó álomba, vigasztalta-e, vigasztalhatta-e a felismerés ?! Ha rettenetes tragédiájuk mellett, az Isten irgalmas volt hozzájuk, megadatott nekik.
Péter erőt vett magán, s a várakozó Lacinak elmondta döntésüket. A sebész nem tudott válaszolni, csak nehéz zihálása hallatszott. Erzsiék sem szóltak egyetlen szót sem, mikor Péter megrendülve elmondta a tragédia tényét, s döntésük lényegét. Megdöbbenve álltak, s hallgattak mindketten. Erzsi aztán csendesen sírva fakadt, s Béla karjaiba menekült.
X/B
Kékesi Feriéket eltemették. Barátaikon kívül gyászolta őket a kórház, s a város is. Mindenkit megrázott a két kedves, közismert ember halála. Akik nem ismerték közelebbről őket, azokat megrendítette a négy árván maradt gyermek sorsa. Mindenki a gyermekekért aggódott. Mikor kiderült, hogy Kerekes doktorék magukhoz vették ezeket a kis árvákat is, furcsa irányt vett a közvélemény hangja.
Legjobban tágabb környezetükben mérhették le. Éva halála után még sokan tartották úgy, hogy nemes dolgot cselekedtek, most azok is csóválták a fejüket. Akik már azt sem tudták elfogadni, hangosan felelőtlenséget emlegettek.
Péteréket meglepte. Aztán kezdték érteni, mikor Elvira, s Füredi Laci kínos mentegetőzésbe kezdett, alaposan megdöbbentve őket. Rájöttek, hogy zavarba hozták a környezetüket. Nem törődhettek vele. Tenniük kellett a dolgukat. Az viszont világos volt, hogy magukra maradtak.
Még a temetés előtt bejelentették a Gyámügyön gyámsági szándékukat. Akkor már a Hegedűsök elhelyezése félig rendben volt, lefolytatták a szokásos eljárást is, környezettanulmány, elbeszélgetés, de a határozatot még nem kapták kézhez Éva bizonyítható szándéka ellenére sem. Mintha a hivatalban vártak volna valamire, vagy valaki jóváhagyására.
A Kékesi árvák ügyét azonnal fenntartással fogadták. Az osztályvezető megjegyezte, hogy lakáshelyzetük nem biztató az elbírálás szempontjából. Mintha erre felelt volna a tanácsi vezetés. Gazsó üzent, hogy felejtse el a legutóbbi vételárat, marad a millió. A munkatárs finoman megjegyezte, a Kékesi árvák elhelyezése is megoldódhatna, ha egyezségre jutnak a gazdaház ügyében.
Megsejtésük nyilvánvaló lett, Gazsóék törvénytelenül ugyan, de összekapcsolták a két ügyet. Kékesi Feri halálában is jó jósnak bizonyult. Péterék tudták, hogy nem szedhetik össze a milliót, s úgy döntöttek, a gazdaház helyett bővítésbe fognak. Zsuzsi belátta, hogy Péternek igaza van. A gazdaház mások alávaló szándékából elérhetetlen lett számukra, fel kell adnia az álmát. Könnyekkel ugyan, de beleegyezett a bővítésbe.
Péter jó ismerőse napok alatt elkészítette a terveket, benyújtották engedélyeztetésre. Két új szobát, s még egy fürdőszobát kívántak hozzáépíteni a szülői házhoz. A tekintélyes kert, a porta nagysága többet is engedett volna, de Péter nem akart az egész pénz nyakára hágni. A tervezett szobákkal elegendőnek ítélte a lakást, noha akkor már nyolc gyermekkel kellett számolniuk, s néhány hónap múltán a kilencedikkel is.
Másnap telefonon beidézték a Gyámügyre. Az előadó furcsa hangon közölte, tudomására jutott, hogy az építési kérelmüket elutasították, s feltette a kegyetlen kérdést: a Hegedűs gyerekeket, vagy a Kékesi árvákat választják, mert a mind a hét gyermek nem maradhat náluk.
Péter azt felelte, hogy valami tévedés történt. Csak előző nap nyújtották be az engedélyeztetési kérelmüket, még nem bírálhatták el, s átrohant az építési osztályra. Ott is hasonlóképpen fogadták. Az előadó valami homályos tervről beszélt: későbbiekben utcát nyitnak a kertek alján, jövőre vagy két-három év múlva, s hozzáfűzte baráti hangon, hogy miért nem keresi meg a tanácselnök elvtársat. Azon a szinten könnyebben találnának megoldást. Be kellett látniuk, hogy Gazsót semmiképpen sem kerülhetik meg. Újra egymással szemben ültek, Gazsó sandán, sunyin mosolygott.
- Ennyire sajnálod szülővárosodtól azt a kis pénzt?!
- Már feleltem erre a kérdésedre. Nincs. Félmillióból nem tehetek le egymilliót.
- És a villa?
- Könnyű bebizonyítani, hogy más örökölte.
Gazsó nevetett.
- Rafinált vagy öregem, nem hiszek neked. Jól kifundáltad a nagy családot is. Magatokhoz vettétek a sok gyereket, hogy könnyebben megszerezhessétek a gazdaházat.
- Sőt! Megöltem a barátaimat is miatta, igaz ?! - mondta Péter sötét arccal, s látszott rajta, hogy mindjárt ütni fog.
Gazsó elkomolyodott.
- Ezt nem mondtam!
- Ne is próbáld meg! Szégyen és gyalázat, amit műveltek. Alávaló módon hálót dobtok ránk, hogy mozdulni se tudjunk. Helyette segítenetek kellene, hogy családban nőhessenek fel a gyerekek. Kékesi Feriék jó orvosai voltak ennek a városnak, megérdemelnék. Nem számoltok a közvéleménnyel?
Ezt nem kellett volna mondania. Gazsó felnevetett.
-A közvéleményre hivatkozol? Nem tudod, hogy mindenki felelőtlennek tart benneteket?! Persze, nem ismerik az anyagi háttereteket úgy, mint mi. Megtalálod te azt a milliót, ha feltúrod a ládafiát. Az a hír járja, hogy az örökölt bútoraitok is érnek annyit, ha nem többet. Ha valóban ragaszkodtok a gyerekekhez, határozz! Kapsz pár nap haladékot a gondolkodásra. Majd átszólok a Gyámügyre. Mondjuk, a hónap végéig, de egy nappal sem többet.
Péter magában káromkodott, de nem vitatkozott tovább. Sietett haza, elmondta Zsuzsinak, hogy mit végzett, s hozzátette :
- Felbecsültetjük a bútorokat, hátha igaza van.
Zsuzsi bánatosan nézett rá.
- Jaj, kedves, ha így volna, mi már régen a gazdaházban laknánk.
- Na, de Zsuzsikám, csak érnek valamit azok a bútorok?!
- Csak annyit, amennyit a kímélt, öreg bútorok érhetnek. Kapnánk értük összesen harminc-negyvenezer forintot, többet nemigen.
Péter ideges lett.
- Az nem lehet. Ott van mindjárt az empire. Vettem anyámnak egyszer egy kis terítőt, hasonló volt az empire huzatához. Komoly ára volt. Hívjunk egy becsüst, életem!
Zsuzsi nyelt egyet. Péter elfelejtette, hogy ért hozzá, de azért türelmesen válaszolt.
- Figyelj rám, kedves… A bútorok nem eredetiek, hanem utánzatok, hogy jobban értsd, hamisítványok. Rózsi nem fektette bútorba a pénzét. Szép utánzatokat vett egy hagyatékból. Kivéve a hálót, az újkorában került a villába, az ebédlőt pedig maga csináltatta.
- Tévedésben lehetsz...- erősködött Péter.
- Rövid úton meggyőzlek arról, hogy nem tévedek. Gyerünk ki Mari néni tanyájára. Majd vallanak a bútorok.
Péter már dühös volt.
- Hogy az isten csudájába akarsz meggyőzni ?! Életem, te nem vagy szakértő!
Zsuzsi megbántódva felelt.
- Most már elvárom, hogy meghallgass!...Mindenféle stílusok vannak, biedermeier, barokk, neobarokk, rokokó és még sorolhatnám. Az eredetire jellemző, hogy melyik neves műhelyből került ki, mikor gyártották és miből. Használtak-e arannyal-ezüsttel átszőtt selymet, gyöngyöket, márványt, bronzot, s a többi. Fájuk nemes fa, dió, tölgy, topolya, rózsafa. De ezeket a bútorokat csak a valóban gazdagok engedhették meg maguknak. Kevésbé tehetősek nem, hiszen igen drága bútorok voltak. Viszont a kevésbé tehetősek is szerették volna berendezni otthonaikat hasonlóval. Ügyes asztalosok a század első felében gyártani kezdték a mutatós utánzatokat. Ilyen a mi empirénk is.
- Mert miből van ? Ránézésből tudod, hogy miből készítették?
- Ránézésből is vall annak, aki ért hozzá, de neked nem kell beérned a szavammal. Letörünk egyet a bronzdíszei közül és meglátod. Nem bronzból van, hanem préselt, festett papírpépből. Ilyen egyszerű, kedves!
Péter keserves arcot vágott.
- Biztos, hogy papírpépből van ? – kérdezte még mindig kételkedőn.
Zsuzsi sóhajtott.
- Biztos, kedves, meggyőződtem róla.
- Akkor nekünk annyi! - mondta Péter keserűen - A milliót nem tudjuk összeszedni, Gazsóékat nem lehet meggyőzni, a hónap végén elviszik a kis Kékesieket.
Zsuzsi csendesen sírva fakadt.
X/C
Béla megpróbált újra segíteni a maga lehetőségein belül, s megszólalt.
- Annak idején említettem, hogy a garzon után kapott hivatalos lelépést hozzácsapjuk a gazdaház árához, ha szükséges. Most újra mondom, számoljatok vele.
Erzsi sértődötten mozdult.
- Velem nem beszéled meg ?! Egyébként igazad van, az a pénz a tiéd. Szó sem lehet róla, hogy a fiamnak add!
- Ugyan, Erzsikém, hogy volna az enyém, mikor közös. Nem tartok igényt különvagyonra. Megmondtam neked, úgy mondj igent, hogy kitartson életem végéig, mert engem mellőled már csak a temetőbe vihetnek. Koporsóra majd kerül. Hanem, te nem mondasz semmit a gyerekeknek?!
Okkal kérdezte. Péter már felvetette anyjának, hogy költözzenek velük a gazdaházba. Nem akartak róluk lemondani. Akkor a családi ház árával közelebb kerülhetnének a millióhoz is, bár megoldást nem hozna, ahogy Béla felajánlott pénze sem. A hiányzó összeg még mindig nagyobb volt, mint amit megszerezhettek volna a maguk lehetőségei mellett. Valamilyen irányban mégis lépniük kellett, ezért fordult édesanyjához. Erzsi akkor tétovázott. Most összeszorította száját, hallgatott egy keveset, csak aztán felelt.
- Megmondtam, hogy bennem nincs elég bátorság. Talán később.
Péter nem erőltette az ismert okokból, de belül zokon vette anyja válaszát. A fenyegető gond mindenképpen maradt. Ha nem tud Gazsónak biztatót mondani pár napon belül, a hónap végén elviszik a Kékesi gyerekeket már csak bosszúból is.
Közös töprengés után arra a megállapításra jutottak, hogy nem a pénzt kell felhajtaniuk először, hanem Gazsóékat kell leállítaniuk valahogy. Nem vihetik el a gyerekeket még átmenetileg sem. Nem tehetik ki őket újabb megrázkódtatásnak. Így is kétségbe voltak esve, naponta várták a szüleiket hiába. Ha idegenek közé kerülnek ebben a lelkiállapotban, életre szóló sérülést szerezhetnek.
Péter arra gondolt, hogy bejárja a magasabb fórumokat, kérlel, indokol, hátha talál valahol egy jóérzésű hivatalnokot, aki segít az ügyükben, de Béla leintette.
- Tűt a szénakazalban! Ha akadna is együtt érző, kétszer is meggondolná, hogy beleártsa-e magát az ilyen ügybe. Mást kell tennünk. - mondta, s kiderült, hogy szorult helyzetüket látva eszébe jutott az a hajdani barát, akivel kölcsönösen segítették egymást az ötvenes években. Mindketten az életüket kockáztatták egymásért. Azóta még magasabb pozícióba került. Bízott benne, hogy nem felejtette el, ami annak idején történt. Azt elhallgatta a család előtt, hogy bármilyen nehéz helyzetbe is került azóta, egyszer sem tudta rászánni magát, hogy felkeresse, annyira nem értett egyet azzal a politikával, melyet képviselt.
Most mégis felutazott a fővárosba. Csak félig-meddig járt szerencsével. A hajdani barát már nem volt a régi. Nyugdíj előtt állt, mellette elkényelmesedett, magas hivatalában kimért volt, s kioktató. Bélának nem engedte végigmondani panaszát, barátságtalanul félbeszakította.
"Tudják az elvtársak ott lent a dolgukat. Igyekezzetek eleget tenni a kívánalmaknak!"
Béla magában mondott egy cifrát, s azt hitte, üres kézzel kell távoznia, de szerencsére másképpen alakult. A magas pozícióban lévő ember utasította személyi titkárát: szóljon le a megyei pártbizottságra, a révházi tanácselnök adjon Kerekes Péteréknek még egy hónap haladékot. Aztán hidegen-ridegen nyújtotta a kezét.
Béla gondolta magában, ez az ember már aligha kockáztatná bárkiért is az életét, de maga is meggondolná, hogy vásárra vigye-e a bőrét érte még egyszer.
Az újabb haladék azért jól jött. Péterék kapkodva próbálták előkeríteni a hiányzó összeget. Mindent pénzzé tettek, amiből kinézték, hogy elfogadja valamelyik bizományi. A házból kivándorolt a megmentett porcelán, a rézkarcok, körmendi teáskészlet, a kopott perzsák, Rózsi könyvei. Béla is lecsatolta karjáról az aranyóráját, hiába tiltakoztak, s lemondott az Opelről is. Már nem volt nagy ára, noha kíméletesen hajtották, de szükségük volt arra a pénzre is. Szerencsére Péter egyik kollégája vette meg, s használatra felajánlotta régi autóját, a gyerekek mellett szükségük volt valamilyen járműre.
Legjobban mégis a családi házért remélt összeg hiányzott. Péter naponta emlékeztette édesanyját sürgető gondjukra. Finoman tette, nem volt erőszakos, mert ahányszor utalt a családi ház eladására, anyja szeme mindig könnyes lett.
Erzsi valóban gyötrődött, s talán azt gondolta szegény, hogy kisebb áldozattal is kisegítheti fiát. Váratlanul eladta szőlőjét, s letette Péter elé a pénzt. Péter háta vizes volt. Tudta, a családi ház ára nélkül minden erőfeszítésük hiábavaló.
Rákényszerült, hogy Füredi Lacinak is szóba hozza a gondjukat. Barátja ezúttal nem tartózkodott, ahogy feszélyezett zavarában Feriék halála után tette, s megpróbált segíteni. Banki kölcsönt vett fel, magára vállalta a visszafizetését. Közel egy esztendei jövedelmének felelt meg a harmincezer forint. Éppen annyi, mint amennyit Péter költött annak idején a lakodalomra. Baráti segítségnek meghatón szép vállalás volt. Ezzel együtt is messze voltak még a tanács által kikötött milliótól.
Emellett nagyon nehezen éltek. Péter jövedelmén túl Erzsiékre is támaszkodhattak, de kis nyugdíjakból nem adhattak nagy segítséget. A Hegedűs gyerekek helyzete is tisztázatlan volt még a Gyámügy időhúzása miatt, ezért nem kaptak családi pótlékot rájuk. Végzés hiányában nem tudták igazolni a gyerekek elhelyezését. Péter hiába járt a Gyámügy nyakára. Minden alkalommal lerázták valamivel. Hol hiányzott még az iratról egy aláírás, s éppen nem volt bent az illetékes. Máskor azt mondták, értekezleten van. Legutóbb arra hivatkoztak, hogy szabadságát külföldön tölti, s helyettesének elfelejtette átadni a végzést rejtő szekrény kulcsát.
Tudták mire megy ki mindez, de semmit sem tehettek ellene. Béla jogilag nem köthetett bele az ilyenféle kifogásokba. Így továbbra is várakozásra kényszerültek. Közben egyre nehezebben tudták előteremteni a mindennapi megélhetéshez szükséges fedezetet, noha takarékoskodtak mindennel. Oda jutottak, hogy Péter már nem tudott előfizetni a kórházi ebédre. Beérte azzal, amit Zsuzsi csomagolni tudott. Mindig félrevonulva fogyasztotta el.
Az orvosírnok fejébe szöget ütött. Kovácsné, Erzsike szívén viselte a Kerekes család sorsát, különösen Pétert becsülte nagyon, s egy nap titkon megnézte a becsomagolt elemózsiát. Rántásos kenyér volt. A kedves nőnek könnyek szöktek a szemébe, s rohant Köves igazgatóhoz. A nagyfőnököt heves szemrehányásokkal illette, ahogy Kövest nevezték.
Az igazgató főorvos is megdöbbent, s azonnali adakozást rendelt el. Kékesi Feriék halála után egyszer már tervbe vették, de Péter ismerte a közhangulatot, s hevesen tiltakozott. Nem akart segítséget azoktól, akik felelőtlennek tartották a döntésüket. Így elmaradt a közös adakozás. Most nem kérték a hozzájárulását. Megdöbbent, mikor tudomást szerzett róla. Az eredmény őt igazolta. Megalázóan kevés pénz jött össze. Köves maga is restellte.
Péter mogorván nyújtotta át Zsuzsinak a borítékot, aztán a hangját is alig hallották. Zsuzsi igyekezett vigasztalni.
- Hidd el, kedves, a temetés után még ennyi sem jött volna össze. Lassan megváltozik az emberek véleménye. Belátják majd, hogy másmilyen elbírálást érdemlünk.
- Akkor sem értem, hogy a közhangulat miért fordult ellenünk ilyen mértékben?! – kesergett Péter, s inkább csak költői kérdésnek szánta, de Zsuzsi felelt rá.
- Legtöbb ember szeret adakozónak, jószívűnek látszani, ezért adakozik is bizonyos határig. Ha valaki átlépi ezt a határt, az bosszantja, és kimondja rá a felelőtlen jelzőt, hogy maga felemelt fejjel megmaradhasson a maga határán belül.
Ez mellett tudták, hogy másmilyen megítélés is létezik. Ott voltak például a barátaik. Elvirát, s Füredi Lacit nem érhette hasonló vád, nem voltak önző, kifelé szerepet játszó emberek. Ahogy az a vád sem illethette őket, hogy közömbösek volnának az árvák sorsa iránt, mégis nehezen élték meg Péterék döntését. Maguk nem tudták meghozni azt az áldozatot, amit Péterék meghoztak, s valamiféle tehetetlen szégyenkezést éreztek. Kínos az ilyen helyzet. A világban ilyenkor szoktak magukra maradni a bajba jutott emberek. Barátaik inkább elmenekülnek, mint átéljék újra, s újra a maguk tehetetlenségét.
Elvira okozta a legnagyobb csalódást. Visszahúzódó lett. Eleinte még értették a viselkedését. Feriék halálába belebetegedett. A kórházban is nagyon csendes volt, otthonról sem mozdult ki szívesen. Nem látogatta meg őket naponta, mint addig. Egy hét is eltelt mire látták. Akkor sem volt a régi. Nem beszélgetett, rövid ideig maradt, éppen csak megszeretgette a gyerekeket, aztán elment szótlan.
Zsuzsinak esett legrosszabbul. Elvira egyszer sem kérdezte meg, hogy boldogul a gyermekekkel. A gyűjtés után sem tudakolta anyagi helyzetüket. Azt sem kérdezte meg, hogy áll a gyermekek elhelyezési ügye, vagy mi a helyzet a gazdaház körül. Mintha mindez már nem érdekelte volna. Kezdtek arra a következtetésre jutni, hogy lazítani akar a kapcsolatukon, s ez Elvira jellemével sehogy sem fért össze.Nem volt szokása faképnél hagyni a gondokkal küszködő embert.
Bánatot okozott, hogy éppen velük teszi meg, s kezdtek miatta komolyan neheztelni. Péter külön is. Elvira távolságot tartott vele a kórházban, ezt még nehezebben viselte el. Mellett szüksége lett volna az okos tanácsaira, noha Bélával is megbeszélhette az égető anyagi gondjait, de Béla már elszakadt Révházától, alig ismert valakit a városban. Nem tudott tanácsot adni, kihez fordulhatnának segítségért. Péter ebben nehézkes volt, mivel soha életében nem számolt hasonlóval, nem foglalkoztatta a kérdés, nem is jutott eszébe semmi. Elvira talán tudta volna.
X/D
Péter kiszámolta, még kétszázharmincezer forint hiányzott a millióhoz. Hatalmas pénz volt akkoriban. Talán ennyit kaphattak volna a családi házért, ha jó vevőt találnak. Kénytelen volt anyját döntésre kényszeríteni. Egyik este, mikor már elaltatták a gyerekeket, bementek anyjáékhoz.
Megrendülve mondta, hogy kezébe teszi a sorsukat. Erzsi könnyekkel ugyan, de azt felelte, hogy nem adja el a házat. Ahogy maga mondta, nem engedi elvinni a tetőt a fejük felől. Ezúttal Béla sem állt Péterék mellé. Pétert színtelen hangon emlékeztette, hogy egyszer sem kérdezték meg a véleményüket, mielőtt felvállalták az árvákat. Kényszerűségből, aggódó szívvel tudomásul vették, így be kell érniük azzal, amit önként adhatnak.
Csendesen még hozzátette, hogy ne felejtsék el, férj is, nem csak tiszteletbeli nagypapa, s atyai barát. Értették, és megértették az aggodalmukat is, de nem tágíthattak.
Péter újra bizonygatott.
-Édesanyám, bízz bennem! Sohasem hagynálak tető nélkül benneteket.
-Tudom, hogy jó gyerekem vagy, de Kékesi Feri sem akarta magára hagyni a gyermekeit.
Péter nyilvánvaló kétségbeeséssel mondta :
- Ne küldjetek padlóra, édesanyám! Nélkületek nem tudjuk megvenni a gazdaházat, ahogy a mindennapokban sem tudunk nélkületek boldogulni. Segítsetek!
Erzsi belekapaszkodott a kisebbik kérésbe.
- Nem kell lemondanotok rólunk. Majd megyünk mindennap. Főzök is rátok. Ha azzal segítünk, estig nálatok maradunk, fiam!
Péter begurult.
-Hogy a nehézségbe akartok jönni olyan messzire gyalog a beteg lábaitokkal?! Vagy én fuvarozzalak benneteket is ezen a rozoga kocsin, ami úgy zabálja a benzint, mint az állat ?! Tej és kenyér helyett benzinre költjük akkor a kevés pénzt.
Zsuzsi csillapította, aztán könnyekkel fordult az anyósához.
- Anyuka, tessék segíteni rajtunk. Ígérjük, mindig szerető gyermekeik leszünk.
- Mi is szeretünk benneteket, gyerekem! De nem vállalhatunk részt kilenc kisgyerek felnevelésében. Mi ahhoz már fáradtak vagyunk - mondta Erzsi meleg hangon, de határozottan.
Ez kétségbeejtőn hangzott. Péter nem nyugodott bele, újra kérlelt, magyarázott, indokolt. Erzsi egyenes derékkal ült, mint a cövek, s hallgatott összeszorított szájjal. Végül csak ennyit mondott.
- Nem megyünk veletek. Nem adom el a házat. Amit mondtam, megmondtam!
Most volt csak baj igazán. Nemcsak a Kékesi árvák sorsa került veszélybe, hanem a kis Hegedűsök jövője is, mert joggal feltételezték Gazsóékról, hogy bosszúból megtorpedózzák mind a hét gyermek elhelyezését. Ez lehet az igazi oka annak, hogy átlátszó indokokkal visszatartják a végzést. Zsuzsi pedig már magukénak érezte a hét kisgyermeket, s átsírta ezt az éjszakát. Péter közben kiült a franciaágy szélére, két keze közé fogta a fejét, mint akinek nyomasztó gondja van, s hallgatott.
Reggel komoran ment be a kórházba. A nagyvizit után hívatta Elvira. Kedvetlenül nyitott be az ajtaján. Megállt az íróasztal előtt, s színtelen hangon kérdezte:
- Hívatott a főorvos asszony?
Sértődöttségében újra magázta Elvirát, noha Kékesi Feriék halála óta tegeződtek. Elvira nem tett rá észrevételt. Felpillantott, s maga is színtelen hangon kérdezte:
- Van mondandód?
- Nincsen! – felelte Péter eltökélten.
- Mert hülye vagy, édes fiam! – mondta Elvira a szokott modorában, s ledobta a tollát. Felállt, elment az ablakig. Kinézett az óriás fenyőkre, s ott állt szótlanul sokáig. Mikor újra megszólalt, könnyek bujkáltak a hangjában.
- Ezt érdemeltem én tőletek?! Fűhöz-fához futkosol, ahelyett, hogy hozzám jönnél első nap ?!
Péter visszatalált a tegezéshez.
- Tudtál a gondunkról.
- Arra vártál, hogy magam ajánlkozzam?!
Péter zavarba jött.
- Erről szó sincs, de az utóbbi időben kivonultál az életünkből. Gondoltuk, okod van rá.
- Volt is, mert nagy marha vagyok. Már abban a hitben ringattam magam, hogy hozzátok tartozom. Erre kihagytok a gondjaitokból… – mondta még mindig könnyesen.
Péter elmosolyodott. Ráismert már, lépett hozzá, átfogta a vállát, s megilletődve mondta:
-Bocsáss meg, de valóban azt hittük, bajod van velünk. Az is megfordult a fejünkben, hogy mivel nem tudsz segíteni, hiszen tudjuk, hányfelé kötelezted el magad, kellemetlennek érzed a közelségünket, vagy azt gondolod rólunk, neheztelünk rád miatta.
Elvira megenyhült.
- Ennyi hülyeséget régen hallottam egyszerre. Ha én segíteni akarok valakin, azon segítek is, hogy honnan veszem elő a pénzt, ahhoz semmi köze. Legalább Zsuzsinak lett volna több esze… - morogta, s visszaült az íróasztalához. Megkérdezte megint – Van mondanivalód?
Péter elmosolyodott, s beszámolt részletesen. Végén fáradt hangon tette hozzá :
-Itt tartunk most, és elképzelni sem tudom, mitévő legyek. Iszonyú sok az a kétszázharmincezer forint. Anyám pedig megkötötte magát. Nem adja el a házat. Be kell dobnunk a törülközőt.
- Egy fenét! – mérgelődött Elvira, s elővette kocsija papírjait. Letette Péter elé, tetejére tette a slusszkulcsot -Tessék, add el! Talán megér harmincezret. A többit pedig megszerzem baráti kölcsönből. Magam fizetem vissza. Holnap este gyertek el érte.
Péter nem tudott megszólalni. Az emlegetett összeg egy családi ház ára volt, ahogy anyja házáért sem remélt többet. Némán rázta a fejét, s csak sokára tudta kinyögni:
- Hogy jövünk mi ehhez?
Elvira nemes egyszerűséggel hozzávágta az asztali lámpáját. Péter otthon sírva-nevetve mesélte el, hiszen így már félig-meddig megoldódott a gondjuk. A kocsit elvitte egy ismerős szerelőhöz, aki adásvétellel is foglalkozott. Azt ígérte, egy hét alatt túlad rajta. Ha Elvira megszerzi a többit, összejön a millió, s valamennyire sínen lesznek. Azért csak így, mert Péter nagyon jól tudta, hogy beköltözni nem tudnak majd, amíg nem lesz pénzük renoválásra, átalakításra. A gazdaház abban az állapotában nem volt családdal lakható, de ezt a gondot elhessegette. Most csak a hét kisgyermek sorsa volt a fontos, s az megoldódni látszott.
Ezen az estén az ágyban megnyugodva, jókedvűen duruzsolta :
- Bújj hozzám, Zsuzsikám, mert immáron ebben a házban csak egy árva van, s az én vagyok!
Zsuzsi örömmel ölelte át.
X/E
“ Ebben a házban csak egy árva van..." mondta Péter azon az estén, de mindketten tudták, másképpen van. Hét bánatos kis árva élt velük. Zsuzsi néha azt gondolta, ez nem is változik majd. Nehéz volt a kis Hegedűsökkel is édesanyjuk hiánya miatt, de még nehezebb lett a Kékesi gyerekekkel. A kis Hegedűsök még édesanyjuk mellett szoktak hozzájuk. Kékesiek ismerték Pétert, de Zsuzsit mindössze kétszer látták, beszámítva a kórházi látogatást Petike születésekor.
Kékesi gyerekek az első, s egyetlen náluk tett látogatásuk után este hazamentek a szüleikkel. Most is haza akartak menni minden este. Nappal szépen telt az idő. Együtt játszottak a Hegedűsekkel, vagy mindannyian körülvették Zsuzsit, s nagy szemekkel hallgatták a meséket. Mikor Péter megjött, s a fiúkat kivitte az udvarra focizni, a kislányok babáztak Zsuzsival, ha éppen nem hallgattak mesét. Mikor eljött az este, s vacsora után felálltak az asztaltól, a négy Kékesi készülődni kezdett. A nagyobbak öltöztették a kisebbeket, aztán megfogták egymás kezét s indultak "haza". Mivel a bezárt ajtón nem tudtak kimenni, elkezdődött a szívfájdító zokogás,– Édesanya!… Édesapa!… Hol vagytok?
Aki még nem tapasztalt hasonlót, nem volt tanúja ilyen jelenetnek, elképzelni sem tudja, milyen szívszorító az ilyenfajta gyermekbánat. Zsuzsi alig bírta elviselni. Szíve alatt vergődött a baba, rúgkapált nyugtalanul, de Zsuzsit ezektől az esti keservektől senki sem tudta megóvni.
Kékesiek zokogása eszébe juttatta a Hegedűsöknek is a bánatot, sírtak ők is, s Peti velük bömbölt szolidaritásból. Zsuzsi ilyenkor egyik gyermektől a másikig szaladt, ölelte őket, becézte, simogatta, s magyarázott, de hiába.
Mindenkit kimerítettek ezek az esték. Elvira újra rendszeresen járt hozzájuk, de ilyenkor elmenekült, Erzsiék behúzódtak a szobájukba, Péter megpróbált Zsuzsinak segíteni, de így is csak órák múlva jutottak el oda, hogy megfürdessék, lefektessék őket.
Egyik este Zsuzsi elvesztette maradék erejét is, térdre esett a gyerekszoba közepén, s maga is zokogni kezdett. Váratlan dolog történt. A gyereksereg elhallgatott, s döbbenten nézték. Hiszen a gyermek lelke érzékenyen fogja fel az őszinte bánatot. Kékesi Tomika megmozdult, közelebb ment Zsuzsihoz, simogatni kezdte a fejét. Lacika hozzáhajolt, alulról nézett fel az arcába, s azt kérdezte:
- Miért sírsz, Zsuzsi?
Így szólították a gyerekek ebben az időben. Zsuzsi felemelte arcát.
- Nagyon fáj, hogy szomorúak vagytok… - mondta még mindig könnyekkel.
Hegedűs Barbi is mozdult, átölelte a nyakát, s vigasztalón mondta:
- Ne sírjál, Zsuzsika! Látod, már mi sem sírunk.
Zsuzsi egyszerre ölelte magához mind a három gyermeket. Ezen az estén változás történt. Megszűntek a rettenetes órák, noha még sokáig kísérte könny az esti lefekvéseket, de már lehetett vigasztalni, tréfálkozással mosolyt csalni a könnytől vizes arcocskákra.
A nagyobbakkal olykor beszélgetni kellett szüleikről. Zsuzsi már előbb egyforma magyarázatot adott, betegek voltak, s elutaztak a jó Istenhez. Eleinte azt mondta, hogy felmentek. Később azért módosította, mert az utazás ismertebb fogalom volt a gyerekek körében. Saját gyermekkorából is emlékezett rá. Hegedűsök úgy-ahogy tudomásul vették, hiszen látták édesanyjukat betegnek, de Kékesi Lacika vitatta a dolgot, s nem titkolta, hogy meg akarja keresni őket.
Péternek magyarázta:
- Biztosan nem betegek, mert orvosok, mindenkit meg tudnak gyógyítani. Ha nincsenek otthon, a kórházba se mentek be, akkor kimentek a vityillóba gázpalackot cserélni, hogy vasárnap főzni tudjanak. Majd elmegyek, és szólok, hogy siessenek haza.
A kisfiú hallhatta annak idején, mikor szülei erről beszélgettek. Mellette komoly intelem volt ez. Az első osztályos kisfiút félteni kezdték. Péter az ölébe vette Norbit. A két kisfiú egy osztályba járt, Péterék kérésére egy padban ültek. Norbi lelkére kötötte, hogy vigyázzon Lacikára. Ha szökni készül, szóljon azonnal a tanító néninek. Férfias kézfogással fejezték be a beszélgetést. Hamarosan megtörtént az, amitől tartottak. Lacika egyik szünetben, mikor az udvaron voltak, elindult. Norbi szaladt a tanító nénihez, de hiába rángatta a szoknyáját, mással volt elfoglalva. A kis legény nem tehetett mást, megfogta Lacika kezét, s együtt mentek világnak. Szerencsére első útjuk a kórházba vezetett, a belgyógyászatra, Feri hajdani szobájához. Péter bent volt az osztályán, s kapta a telefont: itt vannak a fiai!
Hamar véget ért volna a vándorút, ha Péter nem dönt úgy, hogy hármasban végigjárják az elgondolt helyeket. Beültette őket a kocsiba. A kisfiú végül könnyekkel látta be, hogy sehol sem találnak rájuk. Bánatosan mondta, úgy látszik, mégiscsak a jó Istenhez utaztak. Mikor este Zsuzsi lefektette, s odahajolt jó éjt puszira, Lacika átölelte a nyakát, s susogva tudakolta, hogy a jó Isten merre lakik.
Ó, mennyi, mennyi könny árán jutottak el addig a napig, míg hálát adhattak az égnek a lassú belenyugvásért! Mindennap meg kellett vívniuk a harcot, hogy mielőbb beköszönthessen a kicsi lelkek derűs békéje. Hozzájárult az útban lévő baba is. Zsuzsi erősen gömbölyödött már, felkeltette a gyermekek érdeklődését. Olykor körülvették, tapogatták a pocakját, s Zsuzsi mesét mondott egy kistestvérről, aki immáron készülődik, hamarosan ott lesz velük, s aki már mindannyiuk közös kistestvére lesz.
Talán ez volt az első igazi kapocs a gyermekek között. Zsuzsi pocakjához hajoltak nap mint nap, beszéltek a babához, verseket mondtak, énekeltek. Persze tudakoltak is. Barbi aggódva kérdezte, hogy nem fél-e a sötétben. Tomikát az érdekelte, miképpen került oda.
„ Lenyelted ? - kérdezte nagy szemekkel, s hozzátette aggódón - De ugye nem rágtad meg nagyon ?”
Zsuzsi azt felelte, nem nyelte le, szívéből került oda. Megnyugtatta vele őket. Barbi tűnődőn megjegyezte, biztosan ők is régen a szívében laktak. Zsuzsit annyira megrendítették a kislány szavai, hogy képtelen volt felelni, de megvigasztalódott hamar. A baba rúgkapálni kezdett a pocakjában, a gyerekek észrevették, tapogatták, simogatták a pocakot, s a baba minden mozdulatára örömében visított a gyermeksereg.
Szólj hozzá!
Öröm és bánat ( 5. rész )
2010.05.01. 10:45 Rényi Anna
10. fejezet
Ö R Ö M É S B Á N A T ( 5. rész )
X/A
Október közepén jártak. Letelt a kedvezményesen kapott határidő. Péter telefonon beszélt Gazsóval, néhány szóval bejelentette, hogy sikerült összehozniuk a kikötött árat, csak az utolsó harmincezerre vár, így újabb haladékot kaptak. Viszont Elvira kocsija csak nem akart elkelni. Mikor a szerelő tudomást szerzett a család gondjáról, saját zsebéből megelőlegezte az összeget. Ebből is látták, hogy egyre többen voltak részvéttel irántuk.
Péter még azon a napon bement Gazsóhoz. A tanácselnök vigyorogva fogadta, konyakkal kínálta. Közben megjegyezte, biztos volt az eredményben, de kollégái közül sokan vitatták az igazát. Így fogadásokat kötöttek a ládafiára. Péter alig tudta türtőztetni magát, s nem nyúlt a konyakhoz. Nem sejtette, hogy szüksége lesz rá, mert Gazsó azzal folytatta:
- Ne hidd, hogy egyenesben vagy! A vételár egy dolog, de Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen. Ahol ez a pénz volt, ott akad még kis pénzmag. Tegyél rá még valamennyit. Munkatársaimmal úgy gondoljuk, mi is megérdemlünk egy kis hálát. Az Öreg-tó partján lévő tanácsi üdülőnkbe jól jönne egy pingpong asztal, és egy zenegép. A berendezésre is ráférne a felújítás.
Betelt a pohár. Péter felugrott, az íróasztalon át megragadta Gazsó mellén a zakóját, megemelte vele együtt, miközben a képébe ordította:
- Összetörlek, te szemét!
Gazsó beijedt. Elsápadva dadogta :
- Engedj el, te marha, csak vicceltem!
Péter akkorát lökött rajta, hogy kis híján hanyatt esett a székével, s megtoldotta fogcsikorgatva:
-Jó anyáddal viccelgess!
Gazsó hangjához talált.
- Mit ugrálsz ?! Ez az ügy úgy szabálytalan, ahogy van. Négyen vittük vásárra a bőrünket miattatok. Ketten itt, a Gyámügyön két kolléga tartja a hátát. Honorálnom kell őket. Saját zsebemből rendezzem le?
- Nem érdekel! – ordította Péter – Minden szemétségnek van határa! Nem kapjátok meg a milliót, szabjatok elfogadhatóbb árat. A gyerekekhez pedig ne merészeljetek nyúlni, mert becsület istenemre, emberhalál lesz a vége!
Ezzel ment, rohant. Sorra bevágta maga után az ajtókat, döngött a folyosó nehéz léptei alatt. Amerre elment, riadt arcok néztek utána. Órákra eltűnt, senki sem tudta, merre jár. Zsuzsi kétségbeesve telefonálgatott utána, rosszat sejtve tördelte az ujjait. Elvira is nyugtalan volt, s kiment Zsuzsihoz aggódni. Együtt várták aztán, hogy Péter valahonnan előkerüljön.
Köztük akkor már minden rendben volt. Zsuzsi elment azon az estén Péterrel együtt a pénzért, s könnyesen kért bocsánatot a butaságuk miatt. Tett többet is. Átölelte Elvira nyakát, s meglepte egy szép bejelentéssel. Azt mondta, szívük kívánsága, hogy költözzön velük a gazdaházba. Élje eztán köztük az életét. A főorvos asszony morgott, hogy micsoda őrült ötlet, aztán Zsuzsihoz borult könnyekkel. Zebegényi Elvira többet könnyezett mióta Zsuzsit ismerte, mint addigi életében összesen.
Péter végre előkerült. Kapatosan lépett a szobába. Zsuzsi szaladt elé, s ijedten kérdezte:
- Voltál Gazsónál? Mit végeztél?
- Ne emlegesd nekem azt a szemetet! – ordított rá Péter, s a levegőbe csapott.
- Úristen, mi történt?! – sápadozott Zsuzsi, hiszen a hét kis gyermek volt a tét, mivel a végzést még a Hegedüsökről sem kapták kézhez.
- Megverte Gazsót! - mondta Elvira majdnem eltalálva.
- Azt kellett volna! – csikorgatta Péter a fogát, s hozzátette, hogy háború lesz, ha a gyermekekhez mernek nyúlni. Nem mondott többet, kirohant az udvarra, s a padlásfeljáróban aludta ki mámorát.
Másnap elmondott Zsuzsinak mindent, de találgatásokba nem volt hajlandó bocsátkozni. Mégis sejtették, hogy mire számít. Biztonsági láncot szerelt fel a bejárati ajtóra, s ráparancsolt mindenkire, hogy hivatalos embernek ne nyissanak ajtót.
Zaklatott hetek következtek. Zsuzsi alig merte kivinni a gyerekeket az udvarra, ha motorbúgást hallott, rohant be velük, bezárkóztak, s remegett minden ízében. Már novemberben jártak, mikor fordulat történt. Egyik vasárnap délelőtt Gazsó beállított hozzájuk egy közeli munkatársával, s kedélyesen mondta :
– Ha Mohamed nem megy a hegyhez, a hegy megy Mohamedhez!
Péter gyanakodva nézett rá, s csak aztán vezette be őket a házba, mikor Gazsó azt mondta, egyezkedni jöttek. Odabent elnyílt szemmel hallgatta Gazsót.
- Beszélhetünk új vételárról, lényegesebben kisebb összegről, ha a pénz mellé megkapjuk ezt a családi házat!- mondta a tanácselnök.
Péter mielőtt felelt volna, sietve bekiáltotta anyjáékat, s csak aztán kérdezte:
- Adtok bővebb magyarázatot is?
Gazsó megpróbált kitérőn felelni.
- Szükségünk van egy családi házra. Egy másik nagy családot is el kell helyeznünk.
- Is?! – kérdezte Péter élesen – Nocsak!
- Nem elvi vitára jöttünk, komolyan gondoljuk a megegyezést. Kell egy családi ház, felsőbb utasítás.
Péter szemében gúnyos mosoly villant.
- Az más! Így már elhiszem. Ugyanis, abban nem hittem, hogy csoda történt, és becsületes városatyaként gondjukat akarjátok viselni a nagy családosoknak.
- Na, de elvtársam! – tiltakozott a közeli munkatárs – Nem illet bennünket ez a hang. A város szép eredményeket ért el ezen a téren. Felfigyeltek ránk. A témában itt tartják a megyei szimpóziumot a közeljövőben. A cigányság helyzete, mint olyan…
Erzsi rémülten feljajdult, Péter dühösen felnevetett.
- Vagy úgy?! Cigány családról van szó?! Nekik kell a ház? Mindjárt sejtenem kellett volna. Kampány megint, emberség nélkül. Produkálni akartok. Rátok vall. Komoly bajban lehettek, ha a történtek után hozzánk folyamodtok. Csak nincs máris papíron fedél a fejük felett, s most féltek a lebukástól?
Gazsó sértődötten felelt.
- Cinikus vagy, pedig ebből nektek is hasznotok lehet. Nem beszélve arról, hogy hivatástudatból is pártfogolnod kellene az ügyet.
Péter szeme már szikrát szórt.
- Ne merészelj nekem előadást tartani, te aztán ne! Nekem semmi bajom azzal, hogy cigány családról van szó. Engem az állhumánum dühít. Most majd látványosan kiemeltek egy családot a nyomorból, hogy villoghassatok megyeszerte, a többi meg fulladjon bele a pocsolyába a következő kampányig, és még szimpóziumot is tartotok róla.
- Nem ők lesznek az elsők, kaptak már mások is lakást!– tiltakozott Gazsó visszafogott méreggel.
- Csak nem arról az esetről beszélsz, mikor három cigány család kijutott akaratotok ellenére a putri sorról?! Véletlenül tudom, hogy ki írt a megyéhez a nevükben. Kinek köszönhették a segítséget. Ti is felismertétek az írását a leküldött utasítás mellett, és nekitámadtatok.
- Takács Imre könnyen osztogatta a tanácsot, a pénzt nekünk kellett előteremteni rá.- vágott vissza Gazsó.
- Amire akartátok, mindig volt! - zárta le a vitát Péter, s visszatért a maguk dolgára – Addig nem tárgyalunk semmiről, míg nem tudjuk, a gyámügy miképpen bírálja el gyámsági kérelmünket mind a hét gyermek esetében.
- Ha megegyezünk a két ház ügyében, postán megkapjátok a végleges határozatot. Elhárul az akadály a gyerekek elhelyezése elől.
Péter karja egyértelműen belendült.
- Neked már azt sem hiszem el, amit kérdezel! … Egyszer azt vágtad a képembe, hogy a gyámügy úgy táncolt, ahogy fütyülsz, aztán baksist akartál magadnak, hogy abból honorálhass.
A közeli munkatárs közbevágott felháborodva.
- Ezt kikérjük magunknak!
- Megkaptátok! – tegezte le Péter csípőből – Nem volnál itt, ha nem tartoznál a brancsba. Egy vagy a négyből, vagy isten tudja, hányan vagytok!… Na, mi lesz azokkal a határozatokkal? Holnapra elrendezed, vagy mégsem vagy olyan nagyfiú, és azok ott ketten, akik állítólag a markukat tartják, vannak olyan gazemberek, hogy baksis nélkül nem mozdulnak még a te szavadra sem?! Ha így van, üzenem nekik, utasítsanak el bennünket. Lesz helye a fellebbezésünknek!
Gazsó hamuszürke arccal benyúlt a zakójába, s kivett két iratot. Meglengette Péter orra előtt.
- Most rögtön megkapod, ha megállapodunk!
Péter kis híján nekiment. Ezért nem álltak velük szóba a gyámügynél! Már aláírták a határozatokat, de közérdekből úgymond a végső döntést átengedték a város első emberének, vagy csak kényszerű szívességet tettek. Gazsó pedig pihentette az iratokat kedve szerint, miközben ők a parazsat járták. Béla határozottan megfogta Péter karját, aztán közrevették Erzsit, s kivonultak a szobából. Nem volt idő fogcsikorgatásra. Ahogy betették az ajtót, Erzsi sírós hangon tiltakozott.
- Mit akartok?… Kisfiam?!… Bélám?!… Nem adom a házam, nem adom a fedelet!… Cigányoknak főleg nem!
- Emberek ők is, édesanyám! – sóhajtotta Péter lehiggadva, s a konyhában folytatták.
Kivételes volt a helyzet, s Béla újra segített. Talán maga is azt tartotta helyesnek, ha a fiatalokkal tartanak. Átölelte Erzsit, s rávette szeretettel, szívhez szóló szavakkal, hogy adja beleegyezését. Erzsi szegény beleegyezett, közben hangosan sírt, látták rajta, hogy félig beleroppant.
Zsuzsi sem volt jobb állapotban a gyerekek mellett. Magukra zárta a gyerekszoba ajtaját, s egyvégtében befelé sírt. A gyerekek megérezték a bajt. A négy nagyobb köré sereglett, s bújtak hozzá. Leguggolt, s magához ölelte egyszerre mindet. Úgy szorította őket, mintha közvetlen volna a veszély, mintha máris ki akarnák tépni karjaiból a gyermekeket.
- Rossz emberek jöttek? – kérdezte Norbi, s vad volt a kis arca, haragosan folytatta- Lacikával elzavarjuk őket ?
Kékesi Lacika arcán is elszántság ült.
- Ha be mernek jönni ide, én úgy fejbe vágom őket ezzel a kockával, hogy mindjárt elszaladnak!
Zsuzsi könnyesen nevetett. Tomi átölelte a nyakát. Nem volt harcias, inkább csak bújt, s súgta:
- Én sem engedlek bántani!
Zsuzsiból kibukott a keserűség.
- Imádkozzatok velem, hogy együtt maradhassunk.
Barbi az ölébe tolakodott, s simogatni kezdte az arcát.
- Ne sírjál, csacsika, nem akarunk sehova sem menni!… - mondta úgy, ahogy Zsuzsi kényszerűségből tanította őket a csacsikára. Az óvodából sok csúnya szót hoztak, amíg zavartalanul járhattak. Barbi kedvenc mondása a kis hülyém volt. Zsuzsi gyanította, hogy nem a pajtásaitól tanulta.
Kékesi Lacika magyarázta:
- Persze, hogy nem! Tudjuk, hogy a szüleink már a jó Istennél laknak. Oda pedig nem lehet felmenni, mert nincs olyan magas létra. Igaz, Norbi?!
- Csak a padlásig érő létra van, onnan nem lehet elérni a felhőket... – mondta Norbi úgy, mint aki szakértője a dolognak.
Zsuzsi szívét megszorította ez is. Sokszor parancsolta le őket a ház végében álló létráról. Eddig nem sejtette, hogy milyen okból másztak fel a padlásra.
Norbinak eszébe jutottak újra az idegenek.
- Ha imádkozunk, a jó Isten elzavarja a rossz embereket? – kérdezte reménykedőn.
- A jó Isten mindig segít a bajban! – sóhajtotta Zsuzsi a szemeit törölgetve.
- Akkor imádkozzunk gyorsan!… - javasolta Barbi, s összetette szépen a kezeit.
A többi is utánozta, s Zsuzsira néztek várakozón. Zsuzsi rádöbbent, hogy nem öntheti szavakba a baj valódi okát, hogy ne ijedjenek meg a gyermekek. Előre mondta, ami mentségnek az eszébe jutott.
- Jézus szíve, szeretlek én, segíts át az élet tengerén. Ha vihar kél fejem felett, legyen oltalmam szelíd Szíved...,
S, a gyermekek szóról szóra mondták utána az esdeklő fohászt.
X/B
Erzsi annyira belebetegedett az engedményébe, hogy rosszul volt. Bélának mellette kellett maradni. Így sietve összefoglalták a teendőket, s Péter egyedül ment vissza a hálóból lett vendégszobába. Sokáig folyt bent az alkudozás. Végül valahogy megegyeztek, s Péter kikísérte Gazsóékat.
Mire visszafordult a kiskapuban, kint volt a család a bejárati ajtó előtt. Zsuzsi karján Petike ült, szoknyájába kapaszkodtak a Kékesi ikrek, és Hegedűs Bogi, s Barbi, a három kisfiú is közel volt hozzá védelmet keresve. Erzsi is kiszédelgett Béla karján, s úgy dőlt a férjéhez, mint akit elhagyott jártányi ereje is. Várakozás ült az arcokon. Péter szélesen elmosolyodott, leguggolt, s kitárta karjait a gyermekek felé.
Győztek! Értették a felnőttek, megérezték a nagyobb gyermekek is. Nevetve, visongva szaladtak hozzá. Zsuzsi Petikéhez hajtotta fejét, másik kezével magához fogta a szoknyájába kapaszkodókat. A nagy örömöt legtöbbször csendesen éli meg az ember. Csak Erzsi sírdogált, s nem annyira az öröm miatt. Áldozatot hozott a fiáért, ki tudja, hányadszor az élete során, de ezt most nehezebb volt megélnie, mint az eddigieket.
Péter aztán szép komolysággal beszélt a történtekről. Az aláírt szándéknyilatkozatok után Gazsóék ledátumozták a gyámügyi határozatokat is. A családi házért negyed milliót beszámítottak, a gazdaház árából is elengedtek ugyanannyit. A gyerekekre nem kaphattak támogatást. A végeredménnyel mégis elégedettek voltak. Megkapták a hét árva gyámsági jogát, ezzel a gyermekek sorsa elrendeződött.
Azért akadt bosszúság is. Péter nehéz sóhaj után, gondról árulkodó arccal mondta :
- Jobban is járhattunk volna, ha előbb tudom, hogy milyen kutyaszorítóban vannak. De csak a papírok aláírása után árulták el, hogy a városban hetek óta keresgéltek olyan utcát, házat, ahova elhelyezhetik a cigány családot. Szomorú, de mindenhonnan eltanácsolták őket. Ezért szorult a kapca!... - mondta, aztán nyugodtabban folytatta - Na, mindegy! Érjük be ennyi szerencsével. Elvirának, Lacinak visszaadjuk a kölcsönt. Elvira kocsiját kiváltom. A maradék elég lesz az átalakításra. Ha mégsem, Isten talán megsegít bennünket újra. De van itt még valami, aminek nem fogtok örülni. A házat tíz nap múlva át kell adnunk. Szorítja őket a szimpózium napja. Holnap megkapjuk a gazdaház kulcsait. Dolgozunk majd éjjel-nappal, hogy legalább átköltözhessünk, aztán folytatjuk.
A család elképedt. Még Erzsi is megfeledkezett átmenetileg a bánatáról. Zsuzsival, Bélával egyszerre mondták, hogy képtelenség. Kisgyermekekkel nem lehet átépítés alatt lévő házba költözni. Tetejében mindezt tíz nap alatt.
Péter menekült. Azt mondta, a vitát tegyék el máskorra. Most a cselekvésnek van itt az ideje. Első lépésben mestereket kell szerezni, mégpedig azonnal. Van néhány jó ismerőse, vasárnap otthon találja őket, s ezzel elrohant. A család kétségbeesetten bámult utána.
Minden úgy történt, ahogy Péter mondta. Hétfőn reggel a tanácsnál várták őket. Mire odamentek, készen voltak a szerződések, csak alá kellett írniuk. Rövid, hivatalos aktus után megkapták a gazdaház kulcsait. Csak akkor döbbentek rá, hogy megvették a házat anélkül, hogy belül megnézték volna. Izgatottan robogtak a gazdaházhoz. Mind a négyen ott voltak, Mari néni vigyázott a gyermekekre. Péter a kapu előtt Zsuzsi felé nyújtotta a tekintélyes kulcsot, s kedves mosollyal mondta:
- Nyissa ki az, aki megálmodta!
Zsuzsi belepirult az örömbe. Mikor megnyitotta a hatalmas fakaput, elébe tárult az álombeli kép. Nézte felpörgő szívvel, de hamar szétfoszlott misztikus hite, mert Béla megköszörülte a torkát, s azt mondta :
- Nem akarok ünneprontó lenni ebben a pillanatban, de az éjjel eszembe jutott, hogy mégis jártál már Révházán, nem is egyszer. Kiskorodban gyakran megfordultál a szüleiddel. Akkor még éltek a nagyszüleid, látogattátok őket. Később Imrét is. Az is megesett, hogy itt maradtál pár napra, egy-két hétre. Eleinte nagymamád viselte a gondod, aztán Imre. Tőle tudom, hogy vitt magával mindenfelé. Talán ebben a házban is jártatok.
- Csakis így lehetett… - csatlakozott hozzá Péter is – Ez a ház akkoriban valamiféle művelődési központ volt. Rákosiék országszerte létrehoztak ilyen intézményeket. Emlékszem, én modellezni jártam ide. Más szakkörök is voltak benne. Ahogy Imrét ismertük, biztosan felbukkant az ilyen helyen. Ha jól emlékszem, később szociális otthon működött benne, nagymamáddal jöhettél látogatni valakit. Talán szaladgáltál, játszottál is az oszlopok között. Megőrizte az emlékezeted.
Zsuzsi nem felelt, helyette Péterhez borult. A könnyeknek nem az volt az oka, amit Béla s Péter mondott. Számára már teljesen mindegy volt, hogy látta hajdanán, vagy valami csoda folytán megálmodta. A lényeg az volt, hogy megszerezték a házat. Annyi-annyi keserves küzdelem után nem tudta könnyek nélkül megélni ezt a beteljesült, szép örömöt.
Elindultak befele. Első percekben látták, hogy a ház állaga nem a legjobb. Jövőre kívül is tatarozni kell. Megálltak néhány pillanatra a fedett, széles kapualjban. Az épület két szárnyának főbejáratai innen nyíltak. Három-három lépcsőfok vezetett fel a magas, kicsit régimódi ajtókhoz.
A jobboldali szárnyba nyitottak be először. Tágas, világos verandán találták magukat. Ajtók nyíltak az utcai szobák felé, két kisebb szobán keresztül. A verandáról nyílt a vizes blokk folyosója, s egy tekintélyes udvari szoba ajtaja, melynek ablaka már a ház mögötti almásra nézett. A verandáról kijárat volt az oszlopos folyosóra is, ahol további helyiségek sorakoztak.
A ház úgy állt, ahogy óvodának kialakították. Az utcai szobák előtt lévő kisebb szobákban öltöztek-vetkőztek az óvodások, ott voltak még az alacsony padok, falakon a kis fogasok különböző jelekkel. Amúgy inkább csak átjáróul szolgáltak az utcai szobák felé. Itt is a jobboldali bejáratot választották. Átmentek a kis szobán, s benyitottak az utcai szobába. Itt érte őket az első kellemetlen meglepetés. A négy utcai szobából két termet alakítottak ki valamikor. Péter idegesen mondta, válaszfalakat kell húzni két-két szoba között, ajtók kellenek, s jegyzetelt máris.
Zsuzsi kipirult arccal jött-ment, aztán anyósához fordult. Szerette volna elmondani, hogy miképpen gondolja a szobák beosztását, de Erzsi neheztelőn elfordult tőle. Béla azzal mentegette, hogy egész éjjel sírt, közben azt mondogatta, elbujdoshat majd a szomszédok elől, a piacra sem teheti ki többé a lábát, ha nem akarja, hogy az utcabeliek ott hordják le, amiért cigányoknak adta el a házát. A kényszerítés miatt is neheztelt még, s főképpen Péterre, és Zsuzsira.
Zsuzsi nem sértődött meg. Anyósa bánatát átérezte, s igyekezett visszafogni a maga örömét. A hála motiválta. Nélkülük mindez nem jöhetett volna létre. A sok kis gyermek miatt is nagy szükségük volt arra, hogy együtt maradjanak. Amúgy is ragaszkodott Erzsihez és Bélához, hiszen valóban szerette őket, s remélte, hogy anyósa idővel megvigasztalódik.
Béla biztatta Zsuzsit, hogy tervezgessen, s mondja el neki, hogy szeretné. Zsuzsi hálásan bújt hozzá. Pétert nem merte zavarni. Idegesen jött-ment, mért, számolt, jegyzetelt, s morgott. Valóban sok munka várt rájuk. A széles folyosóból is le kellett zárni valamennyit, hogy a róla nyíló hátsó helyiségek ne nyíljanak közvetlenül az udvarra, nem győznék tüzelővel a teleket. A fürdőszobákban csak gyermekmosdók, s kicsi toalettek voltak, felnőttek számára nem volt elegendő alkalmatosság, ott is bontani kell majd.
Péter a jobboldali oszlopos folyosó szélességét méregette. Zsuzsi félreértette a helyzetet. Azt gondolta, teljesen be akarja építeni. Mivel sajnálta volna a szép oszlopokat, megkockáztatta a kérdést. Péter majdnem lenyelte, dühösen felelt.
- Miért építenénk be, ha csak a fele kell közlekedő folyosónak?! Gondolkozz, édes életem, mielőtt kérdezel!
Zsuzsi sejtette, hogy így ingerkedik majd, míg tart a munka. Ezt sem bánta. Szép öröme volt, beérte vele. Úgy tűnt, hogy semmi sem ronthatja el a kedvét, aztán mégis. Kezdte látni, hogy a ház kialakított beosztása a család szempontjából valóban gondot okoz majd. Az épület másik szárnyában volt a konyha, s az ebédlő. Átmentek a baloldali szárnyba. Ott is verandára léptek először. Négy ajtó nyílt róla. Az első egy szép nagy utcai szoba ajtaja volt, itt már nem volt meg a másik szárnyban látott kis szoba. A második a tágas ebédlőbe nyílt. A harmadik a konyhai részbe, míg a negyedik ajtó kijárat volt a baloldali, oszlopos folyosóra.
Zsuzsi megállt az ebédlő ajtajában, s hangosan gondolkodott. Mondta, hogy minden étkezéskor át kell majd hozniuk a gyerekeket, télen folyton-folyvást öltöztetheti, vetkőztetheti őket. Péter már a harmadik papírlapot írta tele a tennivalókkal, s ingerülten felelt most is.
- Időben figyelmeztettelek, hogy a gazdaház nem lakóház. Majd öltöztetitek a gyerekeket, vagy emeljek fűthető üvegkupolát az udvar fölé ?
Zsuzsi nem felelt. Jól tudta, nem engedhetik meg maguknak a teljes átalakítást. Egyetlen szerencse volt a dologban, hogy árkád alá estek a bejáratok, megázni nem fognak, miközben jönnek-mennek a két épületszárny között.
A szép, nagy utcai szobába kerül a zöld szalon bútorzata. Mindjárt elhatározta, téli hidegben, vagy esős idő esetén ebéd után majd ott fekteti le a gyermekeket, hogy ne kényszerüljenek sokat öltözni, vetkőzni. Ha a szalon hat, öblösen kényelmes fotelját kettesével szembe állítja egymással, hat kicsi elfér bennük kettesével egymás mellett. A kecsesen hosszú kanapéra is kerülhet három, mert a megszületendővel is számolnia kellett. A szalon nehéz, kárpitozott székeit a nagy asztal mellől, arra az időre majd a kanapéhoz állítja, hogy az apróságok ne potyogjanak le alvás közben. Egészen megkönnyebbült a gondolattól. Ahogy annak is örült, hogy esténként ott jöhetnek össze anyósáékkal, s Elvirával. Vendégeket is fogadhatnak ott. Főképpen vacsoravendégeket a mellette lévő ebédlő miatt. Helyzetükben illúziónak tűnt a vendégfogadás, de számolt vele, hiszen Péter pozíciója idővel ezt is megkívánhatta.
Mielőtt az oszlopos folyosók helyiségeire került volna sor, Péter megkérdezte:
- A szükséges átalakítások mellett van valami kívánságod?
Zsuzsi nyugtalanul nézett rá. Azt ajtókon, ablakokon alig volt festék, a parketták némely részen korhadtak voltak, a csempék, kövek sok helyen töredezettek. Mindet ki kellett volna javítani, hogy egészségileg, esztétikailag is megfeleljen. Ha most előáll vele, Péter egészben bekapja.
Csendesen mondta:
- Haragudnál. Inkább nincs… Semmi baj, kedves!
Péter észbe kapott.
- Eddig goromba voltam?! Ne haragudj, és mondd csak nyugodtan, majd meglátom, mi fér a keretbe.
Zsuzsi nem kérette magát, sorolta a tennivalókat. Péter ráncolta a homlokát, de azért jegyzetelt. Aztán bejárták az oszlopos folyosókra nyíló helyiségeket is. Szobák nyíltak a folyosókra sorra. Megbeszélték a ház felosztását.
Közösen úgy döntöttek, hogy Péterék a gyermekekkel elfoglalják a jobboldali szárnyat. Később jó szolgálatot tesznek majd az udvari szobák. Négy volt belőlük a folyosón. Némelyik egészen kicsi volt, de akadt nagyobb szoba is köztük. Később kettéoszthatják, ha szükség lesz rá.
Erzsiék, s Elvira a baloldali szárny udvari részében helyezkednek el. Az a szárny befelé hosszabb volt, hat helyiség volt a folyosón. Két-két szobát alakítanak ki az idősebbek részére, kis fürdőszobákkal. Külön konyhája egyiküknek sem lesz. Egy család lesznek. Az utcai részben ott van a tágas konyha, ha közös étkezés mellett valamelyikük főzni kíván magának külön is, használhatja. Maradt még helyiség kihasználatlanul. Péter tervezgetőn mondta, hogy egyszer talán eljutnak odáig, hogy kialakíthat egy magánrendelőt. Addig majd szárítók, gardróbok lesznek. Zsuzsi reménykedő szívvel hallgatta, hiszen a magánrendelő sokat javítana a család anyagi helyzetén, de maga is tudta, komolyan nem foglalkozhattak a témával. Ha engednék is a közeljövőben, még sokáig nem lesz miből berendezni.
X/C
Zsuzsi hazaindult Erzsivel. Péter elugrott velük, s fordult vissza. Bélával vártak egy mestert, aki majd megmondja, miből mennyit vegyenek, hogy reggel már hozzáfoghassanak az átalakításhoz, hiszen egyetlen napot sem vesztegethettek el.
Erzsi egész úton feltűnően hallgatott. Kiszálltak Zsuzsival a ház előtt, s rájuk köszönt a legkedvesebb szomszédasszonyuk. Zsuzsi mosolyogva fogadta, de Erzsi berohant az udvarra, mint a süket. Zsuzsi halkan mondta:
- Terike köszönt, anyuka!
Erzsi megállt az udvar közepén, s már kiabált.
- Hallottam, nem kell mondani! Már úgysem köszön sokáig, vagy azt hiszed, megköszönik majd nekünk a cigányokat?!
Miután kikiabálta, berohant a házba, s becsapta Zsuzsi orra előtt a bejárati ajtót. Bánatosan ment be a gyermekekhez. Mari néni örvendezve fogadta, ettől mindjárt jobb lett a kedve.
- Na, milyen a ház?! Szép, mi ?- kérdezte a kedves öregasszony.
- Gyönyörű! – mondta Zsuzsi lelkendezve - Nagy szobáink lesznek, naposak, levegősek.
- He? – kérdezte Mari néni, s elhúzta füle elől a kendőjét.
Zsuzsi türelmesen megismételte, aztán hozzátette:
- Ha egy nap Mari néni is velünk akar élni, arra is jut hely.
- Tej? Nem kaptál tejet? A kisboltba hamar elfogy. Majd bemegyek a benti boltba, csak előbb mondj valamit a házról.
Zsuzsi nevetve ölelte magához, s szótagolva kiabált, hogy megértse végre.
Aztán maga köré gyűjtötte a gyermekeket is, s mesélt az új otthonukról. Nagy szemekkel hallgatták. Zsuzsi remélte, nagyon remélte, hogy idővel valóban mindannyiuk igazi otthona lesz.
Eljött a költözés napja. Akkor már tudták, hogy haraggal jönnek el az utcából. Erzsi hangos szavaiból hírét vették a készülődő tervnek. Felzúdult az utca. Péter hiába járta sorra a szomszédokat, senkit sem tudott jobb belátásra bírni. Elment a cigány családhoz, s megbeszélték a kulcs átadását. Gazsóék előrelátón ki akartak maradni a cirkuszból. Péter szegénységben élő, jobb sorsra érdemes embereket ismert meg. Maga ajánlotta fel, hogy addig költözzenek, míg ott vannak az udvarban az utolsó fuvarral. Így is történt. A cigány család megjelent szekéren, kevés bútoraikkal, riadt hat gyerekükkel. Összeszaladt az utca. Pétert közrefogták fenyegetőn. Péter begurult. Ordított, csak Isten óvta, hogy nem csapott szét maga körül.
- Joguk van a normális otthonhoz! – kiabálta – Istentől kapott joguk! Nem alja népség. Dolgoznak. Becsülettel nevelik a gyermekeiket.
- Neveljék máshol!
- Úgy van! Ebben az utcában nincs helyük.
- Kik vagytok, hogy jogot formáltok emberek sorsa felett ítélni?!... Itt maradnak! A ház az övék. Biztos vagyok benne, hogy megbecsülik, mert nyomorba kényszerült, jobb sorsra érdemes ember tudja, hogy kevésszer kap esélyt az élettől, s azt becsülni fogja.
- Ha ilyen jól tudod, vidd magaddal őket a gazdaházba, van elég hely!- mondta valaki.
- Majd teszünk róla, hogy eltűnjenek!- kiabálták mások.
Péter hangja vészjóslón dördült.
- Aki hozzájuk nyúl, velem gyűlik meg a baja!
Ismerték. Leghangosabbak hátrahúzódtak, s elhallgattak. Néhányan szemügyre vették jobban a riadt várakozókat, s akadt olyan is, aki odaszólt tisztességesebb hangon:
- Aztán becsüljék meg magukat!
A szekér indulhatott az udvarra. Péter nehéz szívvel jött el az utcából. Ott nőtt fel, sok embert becsült, mégsem akadt olyan szomszéd, akivel búcsúzásul kezet foghatott volna. Csak egyetlen emberrel kezelt. Az új tulajdonos levett kalappal köszönte a pártfogást.
Erzsi előtt mélyen hallgattak a történtekről. E nélkül is volt bajuk vele. Kedvetlenül tette a dolgát, s folyton reklamált a körülmények miatt. Háborogva emlegette, hogy nem készült el a fürdőszobájuk a költözés napjáig. Sejtették, hogy nem ez az igazi baja, hiszen maga is tudta, hogy tíz nap alatt nem lehet csodát tenni, noha Péterék megpróbálták.
Dolgoztak éjjel-nappal. Péter alaposan megszervezte a munkákat. Füredi Lacival, s néhány fiatalemberrel a kórházból éjszakánként felszedték az avítt parkettákat, leverték a hibás csempéket, falakat bontottak, árkokat ástak, hogy a mesterek napközben haladni tudjanak.
Lezárták a folyosót mindkét szárnyban, ez fontos volt a téli hideg miatt. A jobb szárny termeiből visszaalakították a négy szobát. A gyermekek végett első volt a maguk fürdőszobája, hiszen anélkül aligha tudták volna rendesen ellátni a kicsiket.
Az átköltözés napjára még hidegebbre fordult az idő. Nem működött a központi fűtés, szerencsére az egyik középső szobában volt egy cserépkályha. Mari néni ott telepedett le a gyerekekkel, s mindannyian odajártak melegedni. A fürdőszobába egy kölcsön gázkályha került átmenetileg. A házban máshol kellemetlen hideg volt.
Zsuzsi állapota ellenére is dolgozott. Erzsivel rendbe tették a tanyáról bekerült konyhabútort. A tágas konyhába az volt való. Sietve berendezték a konyhát, hogy Erzsi mielőbb elláthassa a családot. A tekintélyes helyiségben a sütő melegénél dolgoztak. Keveset ért, de annyit mégis, hogy már első nap asztalhoz ülhessenek ott mindahányan, s ez biztató volt.
Zsuzsi amúgy is elégedett volt. Az elkészült utcai szobákból két hálót jelöltek ki egymás mellett. Harmadik szobából lett a gyermekek játékszobája. A negyedikbe került az empire, hogy ebben a szárnyban is fogadni tudjanak vendégeket, ha úgy alakul. Péter is beköltöztette a tanyáról Rózsi hajdani dolgozószobáját. Berendezte vele a verandáról nyíló szobát, melynek ablaka a ház mögött lévő almáskertre nézett. Közel lesz majd Zsuzsiékhoz, mégis távol ahhoz, hogy zavarja a gyerekricsaj, ha dolgozni akar.
Zsuzsi átfázott, dereka is megfájdult, s időnként beszaladt a gyermekekhez, támasztotta kicsit a cserépkályhát, de senkinek sem panaszkodott. Az ilyenféle keserveket eltakarta az öröm. Hiszen valóban öröm volt nézni a tágas, világos szobában hancúrozó gyermekeit. Az utcai szobák ablakaiból ráláttak a vasúti park szemben lévő fáira, bokraira. Tavasztól őszig csodálatos lesz majd a levegő. A környék csendes volt, mint mindig, a kevés vonat hangja senkit sem zavart.
Valójában csak december első napjaira készültek el. Megszűnt a káosz, s jó meleg lett végre. Szükség volt rá, mert csikorgó hideg jött, Péterék dolgát megnehezítette. Szerencsére a hó előtt bekerült a tanyáról, s a rokonoktól minden bútor. A budai villa hajdani szobái újra életre keltek a gazdaházban. Ott volt a bal szárnyban az ebédlő, a zöld szalon, amiből valóban nappalit alakítottak, s Zsuzsi ebéd után használatba vette a gyermekekkel. A felnőttek közül este ott nézett televíziót, aki akart. Lassan helyére került minden a házban. A kisebb udvari szobákban is elrendezték a maradék bútort. Jó volt benyitni, s arra gondolni, hogy felcseperedő gyermekeiknek lesz helyük, ha eljön az ideje.
Péter elismerte, hogy álommal vagy anélkül, mindenképpen okos kívánság volt a gazdaház. Évtizedekre elfelejthetik a szűkös lakásviszonyokat. Zsuzsi nem sajátította ki az érdemet. Kedvesen azt felelte, Péternek köszönhetik, hogy a gazdaház alkalmas lett családi otthonnak.
Akkor éppen a tágas gyerekszoba közepén álltak, körülöttük vidáman hancúrozott a sok gyermek. Egymás szemébe néztek jóleső érzéssel, aztán Péter magához vonta Zsuzsit szótlan, mégis beszédes örömmel. Így köszönték meg egymásnak, hogy társak voltak ebben is.
Szólj hozzá!
Öröm és bánat ( 6. rész )
2010.05.01. 10:37 Rényi Anna
10. fejezet
Ö R Ö M É S B Á N A T ( 6. rész )
X/A
Mikulás napja előtt megenyhült az idő, s leesett az első hó. A szemben lévő vasúti park fáit, bokrait belepte a fehér égi áldás, valóságos mesebirodalmat varázsolt a gyermekek szemei elé. Zsuzsit gyakran hívták az ablakhoz, s míg hallgatta jókedvű csicsergésüket, lélekben újra élte a parkhoz fűződő emlékeit.
Tervezgetett is. Péter betonozni akarta a belső udvart. Nem értett egyet vele. Szeretett volna fát, virágot a csupasz beton helyett, de Péter éppen a vasúti parkra hivatkozott, s az almás fás, ligetes voltára, s nem engedett a betonos udvarból. Azt mondta, kell majd a futballhoz, más sportokhoz. Csak a hinták, s a homokozó dolgában volt engedékenyebb. A gyermekeknek tavaszra kialakítják az udvaron a játszóteret. Közben elkészült Erzsiék fürdőszobája. Elvira lakrészét is befejezték. Mikulás előtti napon Elvira beköltözött a gazdaházba. Nem lehetett könnyű döntés. Nem akart autót vezetni újra, s háromszor messzebb került a kórháztól, mégis otthagyta régi lakását, amint költözhetett. Ezzel a lépésével feladta addigi önállóságát is. Tagja lett egy nagy családnak.
Este a zöld szalonban jöttek össze. Zsuzsi érezte, hogy hamarosan megjön a kilencedik gyermeke is. Elfogták a gyenge, de időre jelentkező fájások. Igyekezett titokban tartani, míg megünnepelték Elvira jöttét, s a Mikulás is meghozza ajándékát ezen az estén. Nem merte reggelre halasztani. Péternek ez ütött szöget a fejébe, s figyelni kezdte. Zsuzsi mondat közben el-elhallgatott. Péter a pocakjára tette a kezét. A fájdalom alatt megkeményedett pocak elárulta Zsuzsit. Felbolydult a család. Hirtelen mindenkin úrrá lett az izgalom, legjobban Péteren. Zsuzsi nevetve nyugtatta, de Pétert nem lehetett megnyugtatni. Percek múlva már robogott Zsuzsival a kórház felé. Most is vele maradt a szülés alatt.
Az éjszaka nehéz vajúdással telt. Péter ezerszer is elmondta közben „ Itt vagyok, életem! Szeretlek, nagyon szeretlek. Mindjárt túl leszel a nehezén. Karjaidba veheted a babát! „ Csak a reggel hozta magával az örömöt. Szent Miklós nap reggelén megszületett második vér szerinti gyermekük. Az Isten ezúttal lánykát adott, s a szép Zsuzsanna nevet kapta.
Péter újra diadalmas volt. Zsuzsit nem volt rest emlékeztetni arra, hogy kilenc hónappal előbb megígérte a kislányt, s íme teljesítette ígéretét. Hozzátette nevető szemekkel :
- Legközelebb is fordulj hozzám bizalommal. Alig várom, hogy teljesíthessem az újabb kívánságodat!
Egymásra néztek bepárásodott szemekkel. Mindketten tudták, nem lehet újabb kívánságuk. Több gyermeket nem vállalhattak maguk helyzetében. Mégis jólesett beszélni róla, még ezekben a könnyes, verejtékes pillanatokban is.
Pétert aztán a baba neve foglalkoztatta, élvezettel mondta :
- Kerekes Zsuzsanna! Jól hangzik. Hogy döntöttél, életem, hogy fogjuk szólítani ?
- Zsuzsunak, kedves! - mondta ki Zsuzsi határozottan kislánya nevét, mint akiben már régen készen volt a szándék, hogy úgy szólítják majd, ahogy őt becézték a szülei, s Imre.
- Zsuzsu ! Kedves becézés, különleges... - mondta Péter, s gyönyörködő szemmel nézte Zsuzsi karjaiban a lányát. Ilyen gyönyörű babát még nem látott, noha Petike is aranyos volt. Munkája során is találkozott már rengeteg gyermekkel. Valóban. Kerekes Zsuzsu újszülöttnek is különleges baba volt. Haja hollófekete, szeme nagy, s égszínkék, bőre fehér, s minden porcikája olyan formás, kecses volt, hogy hamarosan híre ment a kórházban. Mindenki látni akarta a gyermeket. Köves igazgató éppúgy, mint az osztályokon dolgozó nővérkék, vagy a felvételi iroda beosztottjai. Délelőtt bejött a család apraja-nagyja is. Mikor Kékesi Lacika meglátta a parányi kislányt, felnevetett:
- De hiszen ez csak egy tökmag!
A többiek is nevettek, s kórusban ismételték:
- Tökmag!… Tökmag!
Kerekes Zsuzsanna néhány órás korában harmadik nevét is megkapta. Sokáig csak így fogják szólítani. Ahogy most is ismételgették folyton a gyerekek, de senki sem szólt rájuk. Hiszen mind boldog volt, ha megérinthette a baba kezét, vagy legalább a pólya szélét.
Megható látvány volt, ahogy Zsuzsit körülvette a sokgyermekes család. Már akkor akadtak könnyezők, mikor a folyosón vonultak a szoba felé. Péter vitte a pólyást a babaszobából, mögötte rakták lábukat a kicsik, ficánkoltak, nevetgéltek. Erzsi karján Peti örvendezett. Béla vitte a csokor piros szegfűt, melyet majd a gyermekek nyújtanak át édesanyjuknak…
Ott állt a nagy csokor szegfű Zsuzsi asztalkáján, s ahányszor ránézett, annyiszor szólt lelkében a fohász :
" Köszönöm, Istenem! "
Péter óránként ugrott át hozzá, s egyik alkalommal bűnbánón mondta:
- Megérdemelném, hogy felkössenek ! Alig múltál húsz éves, gyönyörű vagy, és valójában még nem is éltél. Nem élvezhetted az élet vidámabb oldalát. Én pedig engedtem, hogy a sors belekényszerítsen a kilenc gyermekes anya szerepébe.
Zsuzsi kacagott, aztán megilletődötten elkomolyodott.
- Sorsunkat Isten igazgatja, kedves! Eleinte azt gondoltam, ha erősen akarom, sorsomat én alakítom. Egy ideje úgy érzem, ez csak részben igaz. Isten akaratán múlik, hogy milyen úton jutunk el oda, ahova szeretnénk. Tudod, hogy eredetileg is nagycsaládot reméltem magunknak. Igaz, nem barátaink halála révén képzeltem el, de tragédiájuk miatt így alakult. Isten tudta, hogy ránk bízhatja az árvákat. Rád, és rám. Előbb tudta, mint mi magunk. Most már együtt van a nagycsalád, és csak egyetlen kívánságom maradt. Adja meg a jó Isten azt is, hogy felnevelhessük őket szeretetben, békében, egészségben. Tudom, hogy társam leszel benne. Köszönöm, amíg csak élek!
Péter feleletül megkereste ajkát, aztán azt mondta csendes örömmel :
- Én köszönöm, hogy a világon vagy!
Jó volt erre is gondolni álmatlan éjszakákon. Zsuzsi amúgy is sokat gondolt a családra. Alig várta, hogy a kis Zsuzsuval hazamehessen. Aggódott az otthoniak miatt. Péter hiába nyugtatta, Elvira is mondta, bizonygatták Erzsiék is, hogy otthon minden rendben van, a maga szemével akarta látni. Noha tudta, hogy aligha pihenhet majd, s így is történt.
Hazamenetelük után egyetlen napig sem feküdt. Mari nénire nem merte rábízni tovább a gyermekeket, bár igyekezett szegény, de alig hallott. Erzsit lekötötték a konyhai munkák. Péter két napig volt otthon, hosszabb időre nem tudott elszakadni a kórházból.
Zsuzsi valójában egyedül maradt a kilenc gyermekkel. Szédelegve tette dolgát, de tette, s közben boldog volt. A baba tetézte az örömöt. Nem csak maguk gyönyörködtek benne, a kicsik is látni akarták gyakran. Felsorakoztak a háló ajtaja előtt, s amint körülállták a kiságyat, megkérdezték újra, s újra:" Az én kistestvérem is?! Nem csak Barbikáé, Lacikáé, Petié, az enyém is, az enyém is?!"
Csak a kérdező változott, a kérdés még sokáig megmaradt. Hiszen kellett a bizonyosság az elmúlt hónapok keservei után.
Eljött a karácsony. Erzsiék szárnyában, az ebédlőben állították fel a fát. A gyermekek kicsik voltak még, nem vihették be a gyerekszobába. A közelben sem akarták hagyni, mert akkor aligha bírnak velük. Így is lázban égtek. Zsuzsi már megtanította őket a Mennyből az angyalra. Szenteste délutánján próbálgatta volna, de nem lehetett őket éneklésre bírni. Minduntalan az ajtó közelébe húzódtak és kifelé figyeltek, hátha szól már valahol a csengő.
Nem hallatszott át a csengetés, de mikor elhangzott az állítás, hogy szól a csengő az ebédlő felől, mind rohanni akart a másik szárnyba kabát, sapka nélkül. Zsuzsi és Elvira öltöztette őket, de alig tudták féken tartani a sok izgő-mozgó, izgatott gyermeket. Aztán ünnepélyesen átvonultak a másik szárnyba. Vitték magukkal a pici Zsuzsut is, hogy mindannyian együtt legyenek. Béla vállalta a csengető szerepét, elbújt a zöld szalon ajtaja mögött. Később bevallotta, sohasem tapasztalt szép izgalom kerítette hatalmába, ez volt a legszebb karácsonya, mióta felnőtt életet él.
Mikor felmentek a gyermekek a másik verandára, akkor is szólt a csengő. Az ebédlő kétszárnyas, kitárt ajtaján át megpillantották a sziporkázó, mennyezetig érő fát. Éppen szemben állt a két utcai ablak között, alatta ott volt a sok ajándék, mackók, hajas babák, zakatoló kis vonat, felállított képeskönyvek, mindenkinek egy-egy ajándék, s néhány közös játék.
A gyermekek megálltak a nyitott ajtóban, elnyíló szemmel nézték az eléjük táruló mesevilágot. A felnőttekre is átragadt a pillanat varázsa, s akkor Barbi váratlanul felsírt.
– Az anyukám hol van?
Véget ért a varázs. A gyermekek egymás után fakadtak sírva. Az elfeledettnek gondolt bánat fellobbant bennük újra. Talán kis szívük azt várta, hogy az angyalok karácsonykor visszahozzák azokat is, akik az égbe költöztek. Erzsi is sírt Zsuzsuval a karján. Elvira idegesen topogott. Péter gond felhőzte arccal nézett össze Bélával. Csak Zsuzsi maradt nyugodt, és derűs. Leguggolt a gyermekek közé, közelebb vonta magához őket, s tekintete a fényeket visszatükröződő ablaktáblákra rebbent.
- Ott!… Ott!…Nézzétek! Visszajöttek az angyalkák és kukucskálnak! - mondta örvendezőn.
Mintha elvágták volna. Elhallgatott mindegyik gyermek, s az ablakokra néztek. Zsuzsi suttogva folytatta.
- Bennünket néznek, hogy hírt vihessenek szüleinknek rólunk a mennyországba. Sírunk-e, vagy örülünk az ajándékoknak. Én nem fogok sírni. Szüleimet nem akarom elszomorítani a mennyországban!
Barbi a könnyeit maszatolva kérdezte:
- Hát a te szüleid is ott vannak?
- Ott, bizony !– sóhajtotta Zsuzsi – Éppen ilyen kicsi voltam, mikor elmentek. De nekem nehezebb volt, mert teljesen egyedül voltam. Nem voltak kistestvéreim. Olyan felnőtt sem volt a közelemben, aki szeretett volna. Karácsonyestéken egymagamban üldögéltem az ágyam szélén. Ajándékot sem kaptam. Karácsonyfát sem hoztak az angyalkák, mert nem találtak rám. De most látnak. Én is látom őket… Ki látja még?
Hegedűs Norbi igyekvőn mondta:
- Én látom!
- Én is! – csatlakozott hozzá Kékesi Lacika összetartozásból.
- Én is látom őket, kukucskálnak… - mondta Barbi már áhítattal, aztán sorra mondták a többiek is - Én is látom, én is…én is!
Elmúlt a bánat. Elénekelhették már az angyalkáknak a Mennyből az angyalt, aztán visongva vették birtokba a játékokat. Arcukon már öröm volt, mert szentestén az Ég is vigasztalja a fájó szíveket.
Szólj hozzá!
Isten áldásával ( 1. rész )
2010.05.01. 10:31 Rényi Anna
11. fejezet
I S T E N Á L D Á S Á V A L ( 1. rész )
X/A
Nagy családban élni szívet-lelket melengető, csak ne látták volna gyakran a gyermekbánatot. Szerencsére, ahogy múlt az idő, a bánat is halványodott. A gyermek hamarabb felejt, mint a felnőtt. Főképpen, ha szeretetet kap. Lassan kialakulhatott a mindennapi élet rendje.
Kilenc kicsi gyermeket egy percre sem lehet felügyelet nélkül hagyni. A felnőttek összeültek, s megbeszélték a teendőket. Zsuzsi foglalkozik a gyermekekkel ébredéstől altatásig, elvégez minden munkát körülöttük, s őrzi őket éjszaka is.
A háztartás Erzsi nyakába szakadt, ahogy maga panaszolta. Csak Mari néni volt a segítségére több-kevesebb haszonnal. Az öregasszony nem volt szokva az " úri " háztartáshoz, nem lehetett akármit rábízni. Erzsi sokat mérgelődött vele, mégis ragaszkodtak egymáshoz. Ahogy Erzsi berzenkedett a nyakába szakadt munka miatt, olyan odaadással végezte mégis.
Most is megmutatkozott anyai szíve. A gyermekek őrzésében is segített, ha Zsuzsit a szükség kiszólította. Ha nem ért rá, Zsuzsi olyankor Mari nénit hívta. Az idős asszonnyal ő maga elégedett volt, csak rossz hallása okozott némi gondot. Olykor nem értette, hogy mit akarnak a gyermekek, s ebből kalamajka támadt. Főképpen az ikrekkel. Teljesen egyformák voltak, s még nem beszéltek tisztán. Előfordult, hogy azt a kicsit, amelyik inni kért, ráültette az éjjelire, míg az edénykére kívánkozónak kezébe nyomta a vizet, virágos műanyag pohárkában. Az ikrek hiába gügyögtek tiltakozón, s cseréltek volna egymással, Mari néni hiedelmében következetesen megakadályozta. Zsuzsi ilyenkor reklamáló bömbölésre ért vissza.
Ha Mari néni sem ért rá, vagy nem volt éppen náluk, Zsuzsi kénytelen volt Bélához folyamodni. Az öregúr könyvvel a kezében beült a gyermekekhez, s a maga elgondolása szerint, komoly témákról szóló verseket olvasott fel nekik, mert az ember nem kezdheti elég korán az irodalommal való ismerkedést. Közben hagyta, hogy az ölébe kapaszkodjanak, de láthatóan örült, ha hamar szabadulhatott.
Péterre csak a késő délutáni órákban számíthattak, akkor sem mindig. Gyakran sokáig maradt a kórházban, ahogy régebben is megtette. Ha otthon volt, magához vette a fiúkat, vitték magukkal a pöttöm Petit is. Zsuzsinak legalább ennyi könnyebbsége volt.
Elvira dolgozott még, így csak esténként ment be a gyermekekhez. Vacsora, s fürdetés előtt rövid időre felváltotta Zsuzsit. Gyakran doktorost játszott velük igazi sztetoszkóppal, s észre sem vették, hogy közben megvizsgálta mind, nem hagyta Péterre.
Egy idő után a gazdaházban korán kezdődtek a napok. Péter hét órára járt dolgozni. Míg készülődött, Zsuzsi négy gyermeket készített fel, hogy Péter munkába menet magával vihesse Lacikát, s Norbit az iskolába, Barbit és Tomit óvodába.
Zsuzsi még ki sem fújta magát, mikor már ébredeztek a többiek. Mire az otthon maradt öt kicsi gyermeket felöltöztette, s megreggeliztette, teljesen kimerült. Pedig még hátra volt a nap nagyobbik fele. Rendszeres programot talált ki, hogy boldogulni tudjon velük, amit aztán napról napra, óráról órára igyekezett betartani. Valóságos óvodát nyitott az öt apróságnak.
Reggeli után játszott velük, aztán verset tanultak, majd rajzolgattak, utána újra játék következett ebédig. Minden ebéd után lefektette őket. Ilyenkor mesélt a kicsiknek. Mikor elaludtak, akkor is közelükben maradt. Ha éppen a jobb oldali szárnyban voltak, a gyerekszobában fektette le őket, a szomszédos hálószobában, nyitott ajtó mellett gyerekruhákat kötött vagy horgolt. Készültek a pulóverek, sapkák, sálak. Olykor kezébe vett egy-egy könyvet, hiszen nehéz az olvasásról lemondani annak, aki kiskora óta rendszeresen olvasott, de a fáradtság elnyomta néhány perc alatt, s a franciaágyon eldőlt, mint a zsák.
Összességében így is elégedett volt. A gyermekekkel viszonylag jól boldogult, noha nem voltak probléma mentesek a napjai. Peti, az otthon maradt gyermekek között az egyetlen fiú, szelíd volt. A négy kislány között eljátszogatott, vagy leült valahova. s szopta az ujját. A kislányokkal több gondja akadt. Kékesi ikrek közül Bea volt az elevenebb, játékosabb, mégis Brigi adta a több munkát. Hamar sértődött, minden csekélységért sírva fakadt, Zsuzsi nem győzte vigasztalni. Legkisebb Hegedűs is igényelte a figyelmét. Bogi gyenge kislányka maradt, gyakran betegeskedett. Zsuzsi sok éjszakát töltött ébren miatta. Ha nem volt beteg, akkor is kívánta a dajkálást, bérelt helye volt Zsuzsi ölében. Szerencsére a kis Zsuzsu nyugodt baba volt, így aztán Zsuzsi többet dajkálta Bogit, mint vér szerinti lányát.
A nap legnehezebb része az volt, mikor az iskolások, óvodások megérkeztek. A zajongó gyerekhad mellett foglalkozni kellett a házi feladatokkal, meghallgatni beszámolóikat, de legfőképpen szeretgetni, babusgatni őket, hogy a távollétből adódó hiányérzetüket enyhítse.
Zsuzsira akkor sem várt pihenés, ha vacsora előtt Elvira felváltotta. Szaladt hátra a kisszobákba, s hol vasalt, hol Erzsi öreg Singer varrógépéhez ült. Változatlanul nehezen éltek. Szűkös anyagi helyzetükben rákényszerültek, hogy házilag oldják meg mindazt, amit lehet. Zsuzsi otthoni ruhácskákat varrt a gyermekekre. Rózsi hajdani ruhatára az évek során átalakult gyerekruhákká, óvodai, iskolai jelmezekké, mikor mire volt szükség. Mégsem a gondok voltak jellemzők ezekre az évekre, sokkal inkább a derű, amit a kívülálló szemlélődő szép családi életnek nevez.
Legszebb napjaik a vasárnapok voltak. Reggel misére mentek. Ahogy kivonult a család, abban is volt valami felemelő, s megható. Amint besorakoztak a templomajtón a kilenc gyermekkel, vitték Zsuzsut is baba korától, minden fej feléjük fordult, s az arcokon jóindulat ült. Már alig találkoztak a kezdeti rosszallással, bántó ítélkezéssel.
Állandó helyük volt a templomban. Mindig két rövid padot foglaltak el, az egyik mellékoltár előtt, hogy a kisgyermekek ne zavarják a mise menetét. Az első padban Zsuzsi ült a kislányokkal, s Erzsivel. Mögöttük Péter foglalt helyet a fiúkkal, s Bélával. A gyermekek alig mocorogtak, elfogadhatóan ülték végig a misét. Imádkoztak, énekeltek is a maguk módján. Főképpen énekelni szerettek. A nagyobbak már bátran, Erzsitől sok egyházi éneket tanultak. A kisebbek csodálták a nagyobbakat, s maguk is próbálkoztak énekléssel. Ennek is megvolt a maga bája. Általában maguk költötte énekeket adták elő, vékony hangocskájuk kihallatszott a közös éneklésből, s sokakat megmosolyogtattak.
Zsuzsiéknak nem okozott gondot, helyette maguk is élvezték. Egyik-másik igyekezetet külön is. A Hegedűsök református keresztséget kaptak, ezt tudatosították is bennük becsülettel, de az egyszerűség okán egyelőre a többség vallását gyakorolták. A kis Hegedűs Bogi állandó versikét énekelt, áhítattal skandálta : " Jézuskám szeretlek, szeress te is engemet!" Ilyenkor Zsuzsi hátrapillantott Péterre, s Bélára, vagy összenéztek Erzsivel, szemükben öröm volt.
Ebben a jó hangulatban zajlottak a családi étkezések is. Csak az ünnepeken sikerült megoldani a közös étkezést, később a hétköznapi vacsorákat is együtt fogyasztották el, de a vasárnapi ebédeknek külön hangulata volt. Nem csupán azért, mert általában csak akkor kerülhetett hús, és sütemény az asztalra, hanem nagy és kicsi egyaránt élvezte az együttlét örömét.
X/B
Kerekes családban tudatosan vigyáztak a derűs hangulatra. Az asztalnál nem volt minduntalan fegyelmezés, noha voltak állandó elvárások. A gyermekek időben megtanulták, hogy aki a nagy asztalnál vét a rend ellen, kiültetik a kis asztalhoz. Ez fájdalmas büntetésnek számított, nem is kellett sokáig alkalmazni.
Általában végig együtt töltötték az ünnepnapokat. Péter rend szerint a fiúkkal foglalkozott, mikor már nagyobbak voltak, a futballozás mellett kerékpározni tanította őket, vagy ismerkedtek a szerszámokkal, fúrtak, faragtak hátul a kamrákban. Talált más elfoglaltságot is. A dolgozószobában beszélgetett velük, oda nem lehetett akármikor belépni. Ilyenkor társasjátékoztak is, vagy éppen birkóztak a sport, s a játék kedvéért.
Zsuzsi maga köré gyűjtötte lánykáit, vitte a konyhába őket, gyúrták a tésztákat a hokedlik tetején, kis sámlira állva mosogattak, vagy segítettek teríteni az ebédhez. Ez külön élmény volt. Péter is megleste őket gyakran. Pöttöm lánykák lábujjhegyre álltak, hogy elérjék az asztalt, s nagy igyekezettel rendezték a kanalakat, késeket, villákat, tették helyére a papírszalvétákat. Délutánonként bevonultak a hálószobába, öltöztek-vetkőztek a talpig tükör előtt. Zsuzsi engedte, hogy játszanak Rózsi megmaradt ruhatárával. Gazdára találtak a széles karimájú kalapok, magas sarkú cipők, színes selyemsálak. Míg illegtek-billegtek a különös holmikban, kérdezősködtek is. Zsuzsi mesélt kislánykori életéről, Rózsiról, Budáról, a hajdani kertről, kedves kispadjáról, Klári néniékről, de főképpen Imréről. Csak annyit, amennyit ebben a korban megérthettek a gyermekek. Volt valami meghitt abban is, ahogy a parányi lánykák körülvették, tágra nyílt szemekkel hallgatták, s közben egyik-másik egészen közel bújt hozzá, vagy megsimogatták kezét, ruháját. Így lett náluk a vasárnap valóban ünnep. Az összetartozás szép ünnepe.
Jutott belőle a hétköznapokra is, bár jóval kevesebb. Hétköznapok a munka jegyében teltek el, s ez magával hozta a gondokat, a rohanást, s megannyi nemszeretem dolgot, de a háttérben mindig ott volt az a jó, amit Zsuzsi az otthon békéjének, biztonságának nevezett, ha éppen szó került rá.
Teendők természetéből fakadt, hogy a nemszeretem dolgokat is meg kellett oldani. Ilyen volt a gyermekek fegyelmezése is. Ebben a felnőttek időben megegyeztek, sohasem adtak ellentétes parancsot, s mindig támogatták egymást. Ha mégis gond volt, előfordul az ilyesmi a legjobb családokban is, Péter tekintélye segített. Nem is kellett szólnia, csak megjelent, s már ment minden a maga útján.
A gyermekek időben megértették, hogy édesapát nem okos dolog megharagítani, mert a vétkes egy időre kimarad a közös játékokból. Így szólították már, ahogy Zsuzsiból is "édesanya" lett erre az időre. Petikét tanították rá, s a gyermekek egyszer csak maguk is mondogatni kezdték. Mikor a kis Zsuzsu beszélni kezdett, kényelmi okokból lerövidítette az édesanyát, s egyszerűen csak "édes-t" mondott. Zsuzsit hamarosan így szólította, így emlegette a család, kivéve, ha a gyermekeknek bánatuk volt, akkor mindig édesanyát mondtak.
Péter is " édesnek " emlegette Zsuzsit, de ha megszólította, továbbra is azt mondta, kis virágom, vagy életem. Ha neheztelt valamiért, különös módon édes életemnek nevezte. Zsuzsi ilyenkor befelé nevetett.
Szép maradt a kapcsolatuk, ami elfoglalt helyzetükben valóságos csoda volt. Az első éveket megszenvedték mindketten. Hasonló helyzetben a legtöbb kapcsolat zátonyra futott volna. Hiszen Zsuzsinak alig maradt ideje Péter számára. Éjszakái egy részét a gyermekek mellett töltötte, ott dőlt le a heverőn, hogy kéznél legyen, ha valamelyik felsír, ne ébressze fel a többieket. Ellenkező esetben hajnalig zengett a ház. Ha bebújt Péter mellé, s végre egymás felé fordulhattak, az első síró hangra ugrania kellett. Csak Isten volt a megmondhatója, hány és hány ölelkezésüknek vetett véget idő előtt a gyereksírás. Péter nehezen viselte, s komoly vitáik voltak miatta. Egyik nap dühösen megjegyezte:
"Sürgősen találj ki valamit, édes életem, mert átköltöztetem a hálószobánkat a leghátsó kisszobába, és reggelig kidobom a kulcsát az ablakon!"
Zsuzsi bánatosan mosolygott, s csak reménykedhetett abban, hogy átvészelik baj nélkül ezeket az időket. Péter nem érte be reménykedéssel. Egy naptól bevezette az esti találkákat. Mikor Elvira szokása szerint bement a gyermekekhez, s Zsuzsi szaladt volna a hátsó kisszobákba vasalni, varrni, Péter megfogta a kezét, s bevitte magához a dolgozószobába.
Magukra zárta az ajtót, s ráparancsolt Zsuzsira, hogy vetkőzzön. Zsuzsi nevetve tiltakozott, hátrált előle, s magyarázta, hogy nem alkalmas az idő, bárki rájuk kopoghat, de Péter nem tágított. Egyik nap egyetlen rántással kettéhasította Zsuzsin a blúzt, s megkérdezte aztán mosolyogva, hogy folytassa-e, vagy vetkőzik magától. Erőszak volt ez, durva erőszak, Zsuzsi mégsem tudott neheztelni rá. Hiszen boldogító tudat volt, hogy Péter nem hajlandó lemondani róla, s ha másképpen nem megy, így követeli ki a boldog együttléteket.
Zsuzsi eltette a blúzt emlékbe, s ha olykor a kezébe került, beletemette arcát édes örömmel. Ettől kezdve gyakrabban találkoztak. Úgy tűnt, ez a gondjuk is megoldódott. Pár hónap múltán mégis másképpen alakult. Erzsi betegeskedni kezdett az epéjével. A gyermekek mellett Zsuzsi nyakába szakadt a háztartás, mivel segítséget nem volt módjukban fogadni.
Mari néni ugyan továbbra is ott volt, de csak abban volt segítség, amit magától elvégzett. Zsuzsi fontos, vagy sürgős dolgot nem tudott rábízni. Addig háromszor is elvégezte a munkát, mire megértette vele, hogy mit kíván tőle. A gyermekeket sem merte már felügyeletére hagyni. Elevenebbek lettek, jobban kellett ügyelni rájuk. Zsuzsi kénytelen volt magával vinni őket míg főzött, mosott, vagy takarított. Az öt kisgyerek a lába körül téblábolt, hol ezt borítottak ki, hol azt öntötték magukra. Zsuzsinak ilyenkor eszébe jutott Erzsi jóslata, hogy belebolondul majd a hajtásba. Néha maga is úgy érezte, hogy már közel van hozzá.
Cudar nehéz időszak volt ez, ahogy Péter később emlegette. Egy idő után kénytelen volt belátni, hogy valamit tennie kell, mert Zsuzsi valóban beleroppan az embertelenül sok munkába. Tizenöt tagú volt a család, Mari nénit is beszámítva, hatalmas a ház, egyetlen ember képtelen volt a teendők végére jutni. Főképpen akkor, ha egyszerre kilenc kisgyermeke van.
Elvira, s Béla csak szerencsétlenkedett a házi munkában, ahogy Erzsi megfogalmazta. Így nem volt más hátra, Péternek magának kellett beállni Zsuzsi mellé, noha ebben az időben már igen távolinak érezte magától az ilyenféle teendőket. Amúgy nem tétlenkedett. Kórházi munkája mellett művelte az almást, dolgozott a kertben, s a ház körül, de a háztartástól következetesen távol tartotta magát.
Márpedig most ott volt szükség a segítségre. Először tudományosan állt a dologhoz. Hirtelenében átszervezte a család megszokott napirendjét, hogy Zsuzsi felszabaduljon néhány teendők alól, s több ideje maradjon a háztartásra. Elvirára osztotta a házi tanító szerepét. Délutánonként felügyelete mellett készültek a leckék. Bélát befogta a kisebbek mellé dadának, ahogy Béla zsörtölődve mondta.
Ez a kényszerű intézkedés később is haszonnal járt. Béla közelebb került a gyermekekhez, leginkább Petihez, és Tomihoz, akkor is szívesen volt velük, ha éppen nem volt szükség a segítségére. Elvira pedig leszokott arról, hogy a kórházban töltse egész napját. Igyekezett haza, mert maga is belátta, hogy szükség van rá. Annyira belejött a dologba, hogy aztán éveken át segített a tanulásban, magához szoktatta a gyermekeket.
Zsuzsinak úgy-ahogy könnyebbsége lett, de még mindig több volt a munkája, mint amit törékeny alkata mellett elbírhatott. Péter kénytelen-kelletlen megfogta olykor a porszívót, vagy ruhát teregetett, a konyhában is tett-vett néhanapján, főleg azokon a napokon, mikor Mari nénit elszólította a szőlője. Péter ilyenkor hajlandó volt zöldséget tisztítani, kivitte a szemetet, s egyszer majdnem mosogatott is. Zsuzsi megvágta a kezét a sok kapkodásban, kímélnie kellett a sebet. Összejött a mosatlan. Péter csüggedten nézte egy darabig, aztán úgy döntött, kiviszi a fürdőszobába, s a kádban fogja elmosogatni. Közben olyan kétségbeesett arcot vágott, hogy Zsuzsira rájött a nevetés, s átölelte a nyakát.
- Nyugi, kicsi kedvesem, nem hagyom, hogy idáig juss! Majd én elmosogatok, csak hozzál gumikesztyűt, ha van a táskádban. - mondta, aztán alig bírt a jókedvével, mert Péter szélsebesen elrohant, két párat is hozott, régen látta ilyen készségesnek.
X/C
Erzsit megműtötték, igyekezett aztán meggyógyulni. Látta, hogy nélküle valóban nehezen boldogulnak. Amúgy is volt elég gond. Egyre több pénz kellett a család eltartásához. Zsuzsi amint levegőhöz jutott, elhatározta, hogy kereső foglalkozás után néz. Nem mehetett el a háztól, otthon végezhető munkát kellett keresnie. Az egyetlen dolog, amihez a gyereknevelésen kívül valóban értett, a nyelvek ismerete volt. Révházán nem talált megfelelő munkát. Béla fővárosi kapcsolatai segítettek. Elkerült valakihez, aki egy kiadóban szakfordításokkal foglalkozott, s beállt hozzá négernek, ahogy mondta keserűen. Az elvégzett munkájáért csak töredékét kapta annak, ami járt volna, de ez is több volt a semminél. Kiegészítette a szűkös konyhapénzt.
A fordítás nyelvgyakorlásnak is jó volt. Eljött az ideje, hogy a gyermekek megkezdjék a nyelvtanulást. Négy gyermek járt már iskolába, öt óvodába, okosak voltak, érdeklődők. Péterrel úgy döntöttek, hogy első idegen nyelvnek az angolt választják.
Zsuzsi délutánonként leültette az apróságokat félkörbe a játékszobában, s hozzáfogott a tanításukhoz. Nem tanulta a módszert, csak a maga elgondolása után ment. Játékosan tanított. Eleinte a legegyszerűbb gyakorlatokat végezték, mindig az életkoruknak megfelelőt. Igyekezett kedvet teremteni a tanuláshoz, dicsért, jutalmazott, s szépen haladtak, míg Peti bele nem unt.
A kisfiú annál fegyelmezettebb volt, hogy játékkal zavarja a többit, vagy nyafogjon, tiltakozzon, mást talált ki. Halandzsázni kezdett. Valahogy úgy, hogy a helyes mondat helyett elferdítve mondta ki a szavakat. A gyereksereg gurult a nevetéstől. Zsuzsi hiába beszélt a lelkére. Végül Péternek kellett rendet tenni. Beült maga is az órákra, s jelenlététől a négyesztendős kisfiú megjavult, pedig addigi életében még egyetlen pofont sem kapott az édesapjától.
Mire a kis tökmag Zsuzsu iskolába került, a gazdaházban mindennapos lett az angol szó. Így kértek enni, így kívántak jó éjszakát, de gyakorolták a napi tevékenységük során is. Mondogatták a baromfiudvarban: "Are these hens?...-Yes, they are...-Are these pigs?...-Yes, they are."
A versikéket a maguk örömére mondták, különösen Hegedűs Barbi, s a Kékesi ikrek, Bea és Brigi. Jó volt hallani az üde hangocskákat, miközben hátul játszottak az almásban, s skandálták vidáman:"What is yellow, pears are yellow. Rich and ripe and sweet."
Péter tudta, hogy éppen a körtefát vizitálják, s mosolygott magában. Azt is élvezte, ha olykor egyik-másik kislány bedugta arcát a megnyitott ajtón, s így szólította meg:
- Good morning, Father, how are?
- Very well, thank you. And you? – kérdezett vissza.
- I am too very well, thank you! – hangzott a válasz, s boldog kuncogás tartozott hozzá. A gyermekek kétségtelenül élvezték a nyelvtanulást, s a használat örömét.
Péter elhatározta, hogy nehéz anyagi helyzetük ellenére elküldi a gyermekeket külföldre vakációzni, gyakorolni a megtanultakat. Csereüdültetéseket emlegetett. Zsuzsi megijedt, hiszen fojtogató megélhetési gondokkal küszködtek, de Péter ebben is határozottnak mutatkozott. Zsuzsi aggályait meghallgatta ugyan, de aztán azt mondta, ha arra várnak, hogy teljen rá, akkor semmire sem jutnak. Majd megoldják valahogy. Zsuzsi befele sóhajtott, mint annyiszor már házasságuk alatt. Jól tudta, hogy a megoldást leginkább neki kell majd kitalálni.
Naponta próbálta megoldani égető problémáikat. Sokszor Péter nem is tudott a gondról. Zsuzsi vigyázott rá, apróbb gondokkal sohasem zavarta, de olykor a nagyobb kiadásokat is igyekezett maga megoldani, mert Pétert jobban megviselte, szótlan lett, kedvetlen.
Gond pedig naponta akadt. Hol farmer kellett volna a két nagyobb fiúnak. Az osztályban rajtuk kívül már mindenkinek volt, vagy a cipő szakadt le róluk, mivel tavasztól őszig rúgták a labdát. Szerencsére a kisebbek, Peti s Tomi nem rajongott a futballért. Ők a fára mászást részesítették előnybe. Zsuzsi nem győzte stoppolni a kiszakított nadrágjukat.
Ott voltak az iskolai kiadások is. Előfordult, hogy egyszerre hat gyermeknek kellett befizetni a tanulmányi kirándulást. Zsuzsi nem merte szóba hozni Péter előtt. Akkor éppen csőtörés volt a házban, s felborította amúgy is szűkre szabott költségvetésüket. A kirándulásokra elvett a havi konyhapénzből. Aztán egész hónapban Erzsivel bűvészkedtek, sok mindent ki kellett találniuk, hogy kihúzzák valahogy a hónap végéig.
Ha Pétert nyomasztották is a gondok, ez nem tartotta vissza attól, hogy véghezvigye, amit a fejébe vett. Egyik nap a vacsoránál azt mondta :
- Hozzákezdek egy régi tervem megvalósításához. Kérem hozzá mindenki segítségét, mert némi lemondással jár. Jobban kell spórolnunk majd, mint eddig.
Erzsi paprikásan mondta :
- Mosógépre spóroljatok, mert hamarosan lerobban!
Péter úgy gondolta, ha Rózsi hajdani mosógépe tönkremegy, majd kézzel mosnak, mert azt mondta :
- Az asszonyok régen a patakban mostak. Viszont, a gyerekeknek most van szükségük a külföldi nyelvtanulásra. Csereutakat szervezek. Rögzíteni kell az angolt, hogy áttérhessenek a németre, vagy a franciára. Még ma este írok Londonba egy ismerős kollégának.
- Szentséges Szűzanyám! – csapta össze Erzsi a kezét – Már megint mibe akartok belevágni?
- Ne szóljunk bele, szívem! – intette Béla – Valahogy majd megoldják.
- Mondod te, és gondolja a fiam, de Zsuzsival mi bolondulunk bele, hogy jöjjünk ki a kosztpénzből hó végéig, mert az a legfontosabb, hogy mindenféle nyelven karattyoljanak!
- Fontos az is, édesanyám! Szükségük lesz rá az életben. Kapják meg akkor időben. - mondta Péter a maga részéről lezárva a vitát, de Erzsit nem lehetett egykönnyen elhallgattatni.
- Az a szükséges, ami fontos, édes gyerekem! A karattyolás nem fontos, mert lehet nélküle élni. Én is megéltem hatvan évet nélküle egész jól. Majd akkor gyakoroljanak külföldön, ha futja rá. Most nem futja.
Zsuzsi védelmébe vette Pétert. Nem neheztelt érte az anyósa, megszokta már, talán el is várta a menyétől. Egyedül is megvédte a maga vélt igazát. Most is tovább zsörtölődött.
- Ne emlegesd nekem az egyetemi felvételiket, mert előre kiráz a hideg. Folyton tervezgettek. Mindig többet akartok annál, amit lehet. Úgy tesztek, mintha hitbizományba kaptátok volna az aranytojást tojó tyúkot. Csak ki kell várni, hogy pottyanjon egyet, majd abból aztán lehet teljesíteni a kívánságokat. Közben meg ezer a gond. Például ott van a kabátod, akár a bőröd!
- Nincs semmi baj a kabátommal, anyuka! - mondta Zsuzsi csendesen.
- Dehogyis nincs! Magad mondtad, már a kabátodról megismer mindenki messziről.
- Csak tréfából mondtam. Ha az ember viccelődik a baján, mindjárt könnyebben viseli.
- De igazad van! Lánykori kabátod. Ideje, hogy az urad vegyen egy rendeset. Hallod, fiam ?! Kabátot vegyetek, ne Londonba írogassatok.
- Majd kabátot is veszünk. – bólintott rá Péter, mintha azt is megengedhetnék mellette, de aztán hozzátette - Egyébként, jó kabát az még. Zsuzsi nagyon csinos benne. Hogy ismerik, annyi baj legyen. Az én bőrkabátom se mostanában került ki a cserzővarga keze alól, de a gyermekek utaztatását most kell megoldani.
Látták, hogy nem lehet eltéríteni, s Elvira megszólalt.
- Majd én viszem-hozom őket a magam költségén. Mire megvalósul, nyugdíjban leszek. Kismacska, neked meg valóban kell egy rendesebb kabát. Nem járhat kopott kabátban egy jövendő osztályvezető főorvosné!
Meglepve néztek rá, Péter felnevetett.
- Nocsak! Tudsz valamit, amit én még nem tudok?!
- Téged javasoltalak a helyemre. Ne nézz ilyen meglepetten, magától értetődik. Tudásoddal érdemelted ki, és nem a barátságoddal. A barátságodért legfeljebb szeretlek, de az osztályomat csak tudással lehet kiérdemelni. Te leszel az utódom.
Péter elmosolyodott.
- Ez rendes tőled, köszönöm! De ne igyunk előre a medve bőrére. Tudjuk, hogy mennek itt a dolgok.
Elvira felelni akart, de megzavarta őket a zenetanárnő. Egy kedves, idős hölgy járt a gyermekekhez, félig-meddig ingyen tanította Barbit, s Tomit zongorázni. A többinek nem volt kedve hozzá. Zsuzsi hiába remélte, hogy majd mindegyiket ott látja édesanyja zongorája mellett, csalódnia kellett. Főképpen a kis Zsuzsu miatt fájt a szíve. Valahogy úgy gondolta, a vér szerinti lányában ott motoszkál nagyanyja tehetsége. A Tökmagnak kitűnő hallása volt, de amint leültették a zongora mellé, hamarosan kiderült, hogy nincs kitartása. Erőszakkal egyiket sem akarták kényszeríteni.
Péter vigasztalódott a fiaival. Norbi, Lacika és Peti szívesen vette kezébe a hegedűt. Péter nagy igyekezettel tanította őket, de ez sem tartott sokáig. Három év múlva mind abbahagyta. Most Tomival volt a baj. Az idős hölgy finoman panaszkodott, mentegette is közben a kisfiút. Azt mondta, eltérítették a nagyobbak. Feleslegesnek érzi a tanulást, mikor a magnókból kedvükre szól a zene. Kötelessége szólni, hogy mostantól csak egy tanítványa maradt. Barbi szerencsére kitartó volt, élvezte is a zongorázást, be kellett érniük ennyivel. Mikor az idős hölgy kiment, Elvira szóba hozta újra a kinevezést. Péter szomorkásan legyintett.
- Nem lesz abból semmi! Kövesnek van már kiszemeltje. Hallgattam róla eddig, nem akartam, hogy felszaladjon a vérnyomásod. De újra mondom, köszönöm! A szíved szép szándékát külön is, Elvirám! De más kerül a helyedre, sajnos.
- Arra a Szegedi nevű adjunktusra gondolsz, aki a múlt héten Kövessel meglátogatta az osztályt ?!
- Aki egyben a megyei tiszti főorvos barátjának a barátja. Mellesleg a felesége itt örökölt. Kovácsné Erzsike szerint a Vajdaféle házat. Ha nem csap be a szimatom, a jövendő osztályvezető főorvost láttad vendégül, miközben veled járatják a bolondját.
- Akkor nem megyek nyugdíjba egy darabig! - mondta Elvira mérgesen, de inkább bánatos volt, mint dühös.
Péter hallgatott. Nem mondhatta meg, hogy Kövesék vágják már a centit, alig várják, hogy eljöjjön a nyugdíjaztatása ideje. Ezt is Erzsikétől tudta. A kedves asszonynak pontos értesülései voltak a többi beosztott révén. Kedvelte az ötvenes éveiben járó orvosírnokot. Megbízott benne. Biztos volt abban, hogy megbízhat az értesüléseiben is.
Csendben ettek. Elvirán egyre jobban látszott a csalódottság. Zokon vette, hogy máris leírták, pedig még nyugdíjban sincs. Bogi felállt a helyéről, engedély nélkül Elvirához ment, az ölébe tolakodott, átölelte a nyakát, s szívet melengetőn mondta :
- Ne legyél szomorú, hiszen mindannyian szeretünk!
Péter torkára forrt a szigorú dorgálás. Elvira magához ölelte a törékeny kislányt, s hosszan hallgatott. A bajok, s gondok mellett sok ilyen megható, szép percet éltek át, s ez minden bút, bánatot feledtetett.
Szólj hozzá!
Isten áldásával ( 2. rész )
2010.05.01. 10:22 Rényi Anna
11. fejezet
I S T E N Á L D Á S Á V A L ( 2.rész )
X/A
Ebben az időben a gyermekek már nem emlegették a szüleiket. Zsuzsi örült, de valahol a lelke mélyén mégis fájlalta az élet fonákságát. Néha szomorúan arra gondolt, így felejtenék el őt magát is azok, akik most szeretik. Péternek nem voltak efféle gondolatai. Jótékony feledésnek nevezte, s emlegethette végre az elhunyt barátaikat szíve szerint. Gyakran beszélt Kékesi Feriékről a gyermekeknek anélkül, hogy bármelyik szemébe beköltözött volna a nyugtalanság.
Zsuzsi is kivihette magával őket a temetőbe. Látogatták a családi sírokat, vagy ahogy Zsuzsiék mondták, barátaik, és Imre sírját. Mikor megálltak Imre szép fekete márványkeresztjénél, a gyermekek hallották, hogy Zsuzsi suttogja: „Itt vagyunk, édes-drágám…”
A tökmag Zsuzsunak megtetszett az elnevezés, s édesapját egy naptól édes-drágámnak kezdte szólítgatni. Ezúttal a többiek nem utánozták, meghagyták a Tökmagnak ezt a kiváltságot. Nem volt ennek semmi köze ahhoz, hogy vér szerinti gyerekei voltak-e szüleiknek vagy sem, ilyen gondolatok nem foglalkoztatták őket, ez a kivételezés a legkisebbnek járt ki.
Idővel mégis érinteniük kellett a témát. Ahogy a gyermek megtanulja születési adatait, Zsuzsiék is úgy tanították gyermekeiket, mind a kilencet. Mindegyiket a maga származása szerint. Megtanulták, mint adatot. Péterék tudták, eljön majd az idő, mikor a nevük miatt kérdéseket tesznek fel. Zsuzsi félt ettől az időtől. Péteren nem látszott nyugtalanság. Ha volt benne, Zsuzsi félelme miatt nem vallotta be. A gyermekek egy nap eljutottak odáig, hogy szöget ütött fejükbe a más-más vezetéknév.
Zsuzsi véletlenül tanúja lett a kislányok beszélgetésének. A csöppségek arról csevegtek, kinek mit kell mondania, ha megkérdezik anyjuk, apjuk nevét. Ez abban az időben történt, mikor Barbi már kisiskolás volt. A kislány hangosan töprengett.
- Nem tudom, hogy ki az a Kiss Éva és Hegedűs György ?!
Bogi ráfelelte.
- Akikért imádkozni szoktunk a temetőben.
- Édes azt mondta, hogy a barátaik… - toldotta meg az ikrek közül Bea – A doktor Rózsa Ilona, és a doktor Kékesi Ferenc is a barátaik. Ahogy édesapa szokta mondani, a Kékesi Feriék… Biztosan emlékbe hagyták nekünk a nevüket.
A kis Tökmag elégedetlenkedett.
- Nekem nem hagytak emlékbe semmit. Azt kell mondanom, ahogy édeséket hívják. Szeretném, ha nemcsak Kerekes Zsuzsu volna a nevem, hanem engem is úgy hívnának, ahogy benneteket!
- Ó, ez nagyon egyszerű! – szólt közbe a másik iker – Hívjanak úgy, hogy Kerekes-Hegedűs-Kékesi Zsuzsu!
- Jaj, de jó! – ujjongott a kis Tökmag – Brigike, te vagy a legokosabb a világon! Eztán mindenki így hívjon, esetleg még hozzátehetitek a Tökmagot is.
A kislányok szaporán bólogattak, s tovább folytatták a témát.
- De miért kell mindannyiunknak más és más nevet mondani?! – töprengett Barbi megint - Jobb lenne, ha mindannyian azt mondanánk, hogy Takács Zsuzsanna és doktor Kerekes Péter, ahogy Zsuzsu és Peti tanulta... Nem szeretem az emlékes nevet, én is édesanyáék nevét akarom!
Zsuzsi szíve összeszorult. Érezte, a kis lelkük nem tudja elfogadni az emlékesnek mondott magyarázatot, s új találgatásokba kezdenek, s ki tudja, milyen következtetésre jutnak. Nyugtalanul hallgatta őket, de nem volt oka igazi aggodalomra, mert a kislányok egyelőre megoldották ezt a gondot. Kékesi ikrek közül Bea volt az eszesebb, valamit sejtett már.
- Talán azért van emlékes nevünk, mert azok a nénik segítettek édesnek megszülni bennünket. Mindannyian nem fértünk volna el a pocakjában… - mondta.
Hegedűs Bogi ragaszkodón állította, hogy más oka van
– Szerintem, édes kiskorában Hegedűs volt, azért hívnak párunkat Hegedűsnek.
Tetszett a másik ikernek a dolog, Brigi helyeslőn mondta :
– Még kisebb korában pedig Kékesi volt!
A kis Tökmag tiltakozott.
– Édes kiskorában Takács Zsuzsanna volt! Ez biztos. Ő mondta.
Bogi nem hagyta magát.
– Akkor édesapának volt Hegedűs és Kékesi a neve!
A két okosabb kislány elbizonytalanodott, egymásra néztek, s Bea megkérdezte Barbit.
– Szerinted lehetett édesapának több neve is ?
Barbi töprengett.
– Talán. Nagyika mesélte, hogy régen Jónás Erzsébetnek hívták, aztán Kerekes Sándorné volt, most doktor Boda Béláné. Ha neki lehetett, akkor mindenkinek lehet.
- Tényleg! – örült meg Bea, s örvendezett aztán mind, csak Zsuzsi hajtotta arcát a tenyerébe.
Este bement Péterhez a dolgozószobába, elmondta, amit hallott. Péter az íróasztala sarkán ült, mosolyogva hallgatta, aztán leugrott, s átölelte Zsuzsit.
- Mi a baj?! Mitől vagy ennyire kétségbeesve?! Megválaszolták maguknak a saját szintjükön.
- De előbb-utóbb rájönnek… - felelte Zsuzsi elszorult szívvel.
Péter elkomolyodott.
- Természetesen. Mindig is tudtuk, de szerettünk volna nekik néhány gondtalan évet, ez sikerült. Lassan megértik majd, de nem esnek pánikba, hiszen érzik a szeretetünket. Tudják, hogy már hozzánk tartoznak. A mieink.
-A fiúk nem faggatnak? – aggódott Zsuzsi tovább.
- Szerintem a nagyobbak már sejtik, de nem hajlandók foglalkozni vele. Vagy láttál rajtuk valami változást a kamaszodó pimaszságaikon kívül?!
- Nem, hála istennek! – sóhajtotta Zsuzsi, de ezen az estén több időt töltött a gyermekek szobájában. Először a kislányoknál volt bent hosszabban, mint szokott, s most több puszi jutott mindenkinek, aztán a fiúkat vette sorra. A gyermekek jókedvűek voltak, csak az ő lelke nem tudott megnyugodni.
Ahogy teltek-múltak az évek, egyszer csak nyilvánvalóvá vált, hogy a gyermekek megértették a más-más név igazi jelentését. Péternek igaza volt, valami isteni csoda folytán nem törődtek vele. Erre bizonyíték volt a Tökmaggal folytatott egyik beszélgetés. Tizedik születésnapja közeledett. Zsuzsiék minden gyermeket megleptek valamivel a jeles napon nehéz időkben is, de ahhoz ismerniük kellett a kívánságlistát. Zsuzsi megkérdezte tökmag lányát is, s Zsuzsu azt felelte, hogy ajándék helyett őszinte választ vár tőle egy nagyon fontos kérdésre, aztán kimondta belepirulva.
- Ha nagy leszek, feleségül mehetek Lacikához?
Zsuzsit valójában nem lepte meg a kérdés. Köztudott volt a Tökmag rajongás, úgy járt Kékesi Lacika nyomában, mint a kiscsirkék a kotlós után. Az apját imádta, Péter sütkérezett lány szeretetében, de a kiskamaszt zavarta, s gyakran panaszkodott. Ilyenkor eltanácsolták közeléből a kicsi lányt, de Zsuzsu pár perc múlva ott volt újra, s kifejezte ragaszkodását még ezer módon. Végül a kiskamasz beletörődőn megadta magát, nem zavarta el, csak belevörösödött, ha Tökmag túlzásba vitte a szeretgetést.
Zsuzsi egyenesen felelt a lányának.
– Ha Lacika is úgy akarja majd, feleségül mehetsz hozzá.
Erre a Tökmag megkérdezte:
- Petihez ugye nem szabad?
- Nem. Petihez nem szabad.
- Mindjárt gondoltam…- mondta a Tökmag, s így nyilvánvaló lett, hogy sejti az összefüggéseket. Ha a legkisebb ilyen tájékozott volt, a többinek is tudnia kellett róla. Zsuzsi kicsit megrémült, de aztán önmagát nyugtatta. Hiszen az égvilágon semmi jel sem mutatott arra, hogy ez bármilyen gondot okozott volna. Továbbra is szerető gyermekeik voltak azok, akiket az Isten cseperedő korukban nekik adott. Mellette vidáman élték a maguk kamaszodó életét. Mikor Zsuzsi megnyugodott kicsit, rákérdezett az ajándékra, s azt mondta, hogy a feleletet tekintse ráadásnak.
Tökmag arcára öröm telepedett, s valamiféle áhítattal mondta:
- Akkor egy nagyon klassz farmernacit kérek. Sötétkéket és márkásat. Csakis márkást!
- Mást is mondj! – mondta Zsuzsi kicsit meghökkenve, mert a Tökmagnak nem szoktak ilyen kívánságai lenni, s amúgy sem tervezett drága dolgot. Közel volt a karácsony, már arra spórolt. – Legalább három-négy kívánságot mondj, hogy tudjak választani. Neked is csak úgy lesz meglepetés.
- Ó, én magamnak semmit sem kérek! - legyintett a kislány – Lacikának szeretném a farmert.
Zsuzsi felnevetett, s magához ölelte. Aztán elmagyarázta a gondjait, s rábeszélte egy sortra, mivel a régi tönkrement. Nem volt éppen szezonja, de leárazva olcsóbban juthattak hozzá. Helyzetükben szem előtt kellett tartani az ilyesmit.
Zsuzsu engedelmes gyermek volt, s beletörődött. Zsuzsi megpihentette tekintetét a lányán. Zsuzsu babakorától bájos gyermek volt. A nagyobbak kényeztették volna, öltöztették, fésülgették, míg kisebb volt, de Péter szétcsapott köztük. Megtiltotta, hogy a szépségét emlegessék. Minduntalan hajtogassák, hogy milyen jól áll rajta minden. Azt morogta, beképzelt kis majom lesz belőle, s hozzátette dörgedelmes hangon, hogy itt senki sem szebb, mint a többi, tessék tudomásul venni.
Zsuzsi is megkapta a beosztását, ahogy bánatosan mondta Elvirának, de valójában igazat adott Péternek. Ahol öt kislány van a családban, ott nem szabad kiemelni egyet közülük. Ettől függetlenül tudták, hogy Zsuzsu más, mint a többi. Valóban nagyon szép kislány volt. Zsuzsi remélte, hogy ez az adottság szerencsét hoz majd a lányának az életben, s nem kell hátrányokat elszenvednie miatta, ahogy vele esett meg egykor Kozma János alávalóságából.
Ahogy Zsuzsuban, úgy mindegyik gyermekében megtalálta az örömöt, de gyermeki kötődésükhöz könnyekkel vezetett az út. Hiszen más a belenyugvás és a felejtés, s egészen más az összetartozás szép érzése.
X/B
Boldog, s fájdalmas élményeken át jutottak el addig a napig, míg bizakodó szívvel magukénak tudhatták mindegyik gyermeket. Kezdődött Barbi édes mondásával alig pár hónap után, ahogy hozzájuk kerültek. A kislány azt mondta, hogy egyszer régen ők is a szívében laktak. Folytatódott olyan reggeleken, mikor nem kellett óvodába, iskolába menni, s alhattak volna kedvük szerint. Mikor Péter felkelt, a gyermekek sorra belopakodtak a hálóba, percek múltán ott volt mind a paplana alatt.
Általában Norbi volt az első. A kisfiú szégyenlősen bújt hozzá, s mindjárt el is aludt. Jöttek aztán sorra, Barbi, Bogi, később az ikrek is, még Kékesi Lacika is odatalált, hozta magával Tomit. Mikor a maguk vér szerinti gyerekei is megjelentek, teljes volt a létszám. Mind arra törekedett, hogy testközelbe kerüljön. Peti ugyan beérte azzal is, ha anyja lábait ölelte át. Odahajtotta fejét, s szopta az ujját vidáman. Zsuzsu többet akart. Talán ösztönösen érezte, hogy neki több jár, mint a többieknek, s ennek gyakran sírás volt a vége, mert addig fészkelődött, míg bebújt anyja mellé szorosan, s félrenyomta az éppen ott lévő kislányt.
Ha Bogi volt az, a két kicsi összeveszett, s bömbölt aztán mindkettő. Zsuzsi dajkálhatta őket az ölében, míg megvigasztalódtak. Így is örömteli percek voltak. Az igazi kötődés mégis másban mutatkozott meg. Már két esztendeje voltak velük a gyermekek, mikor Kékesi Lacika megbetegedett. Magas láza volt, Péterrel együtt virrasztottak mellette. Péter otthagyta őket időnként. Zsuzsi is félrehúzódott, mert a kisfiú elaludt. Aztán fölriadva hívni kezdte az édesanyját. Akkoriban még nem szólították így rendszeresen, s Zsuzsi azt gondolta, szegény Ilit keresi lázálmában. Zsuzsi érzékeny lelkét megviselte. Hallgatta a kisfiú hangját, s befele sírt. Közben nem mutatkozott, nem akarta jelenlétével még inkább keseríteni. A kisfiú felült, s mikor meglátta a félhomályban, felé nyújtotta a kezét, s azt mondta:
- Itt vagy, édesanyám ?! Gyere ide, maradj itt velem.
Zsuzsi röpült, s boldog könnyekkel vette tudomásul, hogy őt hívta, és nem mást. A kis Tomi is gyönyörűen bizonyított. Szelíd kisfiú volt, éppen úgy, mint Peti, sohasem verekedett, s nem vett részt a nagyobb fiúk durvább játékaiban. Péter nehezményezte is a két kisebb fia viselkedését. Anyámasszony katonáinak nevezte őket, s erővel vonta be a fiús játékokba mindkettőt, mert maguktól sohase vettek volna részt benne. Péter megkövetelte a fiúktól, hogy bátrak legyenek, védjék meg magukat, s közelükben lévő védteleneket. Tanította is őket egyfajta harcművészetre, de ha tehették, Petiék ebből is kihúzták magukat.
Történt aztán egy nap, hogy a kisiskolás Tomi összeverve, tépetten érkezett haza az iskolából. Péter méregbe gurult, s felelősségre vonta. A gyermek hallgatott. Péter sohasem ütötte meg őket, de akkor lecsatolta a derékszíját, annyira bosszantotta a gondolt gyávasága. Meggyőződése volt, hogy hagyta magát összeverni. Nem védekezett, ahogy most sem volt bátorsága bevallani a kudarcot.
Zsuzsi ott volt a szobában, s rémülten állt közéjük. Leguggolt a kisfiúhoz, s könyörgött, hogy szólaljon meg, mondja el, hogy mi történt. Tomi sírva fakadt, s hozzáborult. Elismerte, hogy verekedett a Lakatos Ferivel, s a Nagy Jóskával.
- Miért mentek neked? – kérdezte Zsuzsi búsan.
Ismerte a gyermekei osztálytársait, szinte kivétel nélkül mindegyiket. Ez megint különlegesen jó memóriájának volt köszönhető. Az emlegetett fiúk túlkorosak voltak, fejjel magasabb, vad gézengúzok. Nem volt csoda, hogy Tomi így nézett ki.
- Én mentem nekik…- vallotta be a kisfiú, s hozzátette felzokogva – Nagyon csúnyát mondtak rád, nem engedhettem!
Zsuzsi sírva ölelte magához. Péter is megenyhült. Derékszíját visszakapcsolta, Tomi fejére barackot nyomott, s azt mondta, ember lesz belőle is. Aztán megkérte papust, hogy beszélgessen el a fiúkkal az önbíráskodásról, mert itt az ideje.
Sok hasonló, fájdalmasan szép élménye volt. A kislányokkal mindezt szelídebb formában élte át. Legmegkapóbb volt a kis Hegedűs Bogi ragaszkodása, de mindegyik kislány boldog volt, ha karjaiba bújhatott. Akadtak gondok is, mint minden családban. Ezen a délutánon is. Alig ment ki a Tökmag, Brigi somfordált be, s valamit dugdosott a háta mögött.
Panaszkodással kezdte, általában Barbira, s az ikertestvérére, Beára neheztelt. Lehetett ez az ikertestvér féltékenysége is, de amúgy is sértődős maradt, hamar zokon vett mindent. Zsuzsi ránézett, s elképedve látta, hogy a szép sötétkék szoknyája alja hiányzott, álltában is kint volt a popsija.
Ijedten kérdezte, hogy mi történt. A kislány könnyeden felelt.
- Levágtam. Hosszú volt, segíteni akartam neked. Most már csak be kell szegni, vagy inkább vegyünk helyette egy másikat. Láttam a kirakatban egy pettyes szoknyát, fehér cikcakk van az alján, azt szeretném helyette.
Innen fújt hát a szél! Brigi új szoknyácskát akart. Mindössze két szoknyája volt, egy skót kockással viselte felváltva a sötétkéket, s megunta. Megértette, de szó sem lehetett hirtelenében kitalált vásárlásról.
- Jön a karácsony, itt lesz hamarosan, akkor majd kapsz valami szépet… Ha jól emlékszem, csizmát szeretnél.
- Igen. Pirosat, nem, inkább mégis fehéret… megkapom?
- Remélem. Ha sikerül kiimádkoznom a jó Istentől, mert rajtad kívül még négyen kérnek csizmát.
A kislány szó szerint vette, még félig-meddig hitt a Jézuska ajándékozásában, s kérőn mondta:
- Nem tudnád mindjárt kiimádkozni a pettyes szoknyát is, olyan szép az a cikcakk az alján?!
- Örülök, ha azt teljesíti, ami most szükséges. Tudod, hogy sokan vagyunk, mindenki szeretne valamit. Majd előveszünk egy nyári szoknyát, és varrunk az aljára cikcakkot, rendben?!
Brigi megvidámodott.
- Úgy is jó lesz, és viselhetem, ugye ?! A köpeny alatt úgysem látszik, hogy nyári, igaz?!
Zsuzsi ránézett áthatón. Nem szokta megpirongatni a vétkest, de nem engedte el a megbánást sem. Brigi értette, s hozzábújt gyorsan.
- Ne haragudj, megbántam már! Barbikáék is mérgesek voltak rám. Azt mondták, addig vissza se menjek, míg nem vallottam be. Most már visszamehetek, mert bevallottam… - mondta elégedetten, s egy gyors puszi után kiszaladt az ajtón.
Zsuzsi fejcsóválva nézett utána, s kezébe vette a szoknya darabját. Majd visszavarrja piében, úgy talán még megmentheti. Alig, hogy Brigi elment, Bogi kukkantott be az ajtón, kezében volt az angol szótár. Panaszkodni jött. Egyedül nem birkózott meg az angol leckével. Azt panaszolta, hogy senki sem akart neki segíteni.
Zsuzsi gyakorlásképpen személyre szóló leveleket írt a gyermekeknek feladatul. Kikötötték, hogy mindenkinek egymagában kell boldogulni. A kis Boginak nehezebben ment,mint bármelyiknek. Kevés érzéke volt az angol nyelvhez.
- Nem segítenek, mert nem tehetik!– vette védelmébe Zsuzsi a többieket –Saját érdekedben kell átvergődnöd rajta. Gondold csak el, egy nap majd leszállsz Londonban a pályaudvaron, vagy a repülőtéren. Egyedül vagy. Tájékozódnod kell, el kell olvasnod a feliratokat, beszélned kell a taxissal, bolti eladókkal, a jegypénztárosokkal, az étteremben rendelned kell.
A kislány nem nyugtalankodott, noha közeli volt a lehetőség. Péter hajdani kollégájához készültek a téli vakáció alatt.
- Kornél bácsiék kijönnek elénk a pályaudvarra, ők tudnak magyarul is. – mondta kislányos csacskasággal.
-Nem lesz mindig segítséged. Azért kell tanulnod a nyelvet, hogy magadban is boldogulj, ha szeretnél valamit megérteni abból, amit angolul mondanak, vagy írnak. Felnőtt korodban hálás leszel érte a sorsnak. Most menj, és tanulj szépen!
Bogi bánatosan sóhajtott, s kiment. Zsuzsi mosolyogva tekintett utána. Hozzáfogott a vasaláshoz újra, tele volt még a ruháskosár, volt ideje a meditálásra is. Gyakran gondolta végig az életüket, a tennivalókat. Olykor a jövőt is kémlelte, hogy lesz, mint lesz, ha nagyobbak lesznek a gyerekek. Győzik-e majd a sok ruhát, cipőt.
Csak egyszer megérhetné végre, hogy mindegyiknek megvehesse szíve kívánságát, csak úgy, egyszerűen, gondtalanul vásárolgasson, szükség szerint mindegyiknek. Most is látott egy édes kis irhát a kirakatban, éppen Zsuzsura valót. Nagyon jó volna, a szövetkabátkája vékony, elkopott már a sok viselésben. Először Barbié volt, aztán Bogié, míg a Tökmagra került a sor. Nem győzi aláöltöztetni, de abban az irhában biztosan nem fázna. Magának volt hasonló kiskorában, sohasem volt olyan hideg a keze, mint a kis Tökmagé. De akkor sem vehetné meg, ha valami csoda folytán éppen volna annyi pénzük. Legkisebbnek nem vehetnek újat, ez szabály. Sejtette, hogy később még inkább megszaporodnak a gondok. Még pár hónap, s a nagyok gimnáziumba kerülnek. Még szerencse, hogy újra van Révházának gimnáziuma. Elképzelni sem tudja, vidéken hogy oldanák meg a ruhatárukat. Így esténként kimossa azt, amiből kevesebb van, reggel felvehetik tisztán, de kollégiumban ez nem járható út.
Aztán jönnek majd a nagyobb kihívások, az egyetemek, főiskolák. Péter éppen a napokban mondta, hogy az lesz csak az igazi próbatétel. Pedig abból most is van elég. Ott van a csereüdültetés. Annál nem kell nagyobb gond. Néhány nap múlva Elvira indul Londonba három gyerekkel, január első napjaiban Péter megy értük, de még sejtésük sincs, hogy miből váltják ki a valutát. Ez a csereüdültetés sem úgy alakult, ahogy elgondolták. Kintieknek is van magukhoz való eszük. Most is. Fogadnak három gyermeket, a nyáron négyet küldenek helyettük. Nem vállalják az utakat sem nagyvonalúan, ahogy azt Péter remélte. Jövő nyáron belép Párizs is. A londoni kolléga szerezte a helyet. Oda mehet majd öt gyermek, haza is hozzák őket, de onnan is hatot kell fogadniuk, pedig csak kettő tanulja a magyart, a többit nyaraltatják majd. Péter vigasztalta. Tréfásan mondogatta, ha Isten adott báránykát, ad majd hozzá legelőt is. De ad-e annyit valóban, hogy mind eljusson oda, ahová szeretne?
Mindig bizakodó szívvel fordult a Gondviselés felé, de azt a mondást sem tudta feledni, hogy „Segíts magadon, az Isten is megsegít!” Nem várhatnak ölbe tett kézzel az égi csodára. Valamit tenniük kellene időben. Jelenlegi helyzetükben nem tudják majd egyetemre, főiskolára küldeni a gyermekeket. Igaza van anyósának. Semmi kilátásuk rá. Semmi.
Már beletörődött abba, hogy Pétert a gondokkal teli, nehéz esztendők sem tudták rávenni arra, hogy elfogadja kis betegei után a borítékokat. A támadások sem. Pedig támadták elegen, ahogy Füredi Lacit is. Azzal vádolták őket, hogy szentté avatásukra készülnek. Egyes kollégái nyíltan a szemébe mondták, hogy a nagycsalád mellett egyenesen felelőtlenség a hálapénz visszautasítása. Nem beszélve azoknak a kollégáinak lejáratásáról, akik rákényszerülnek a lehetetlen fizetések miatt. Péter sohasem támadta a hálapénzt elfogadókat. Valóban rosszul fizetik az orvosokat, emberileg megérti, amit tesznek, de maga másképpen érez.
Nála ez a lélek határozata. Azt pedig nem lehet megfellebbezni érvekkel, nyomós indokokkal. Ha Pétert mégis rákényszerítené az élet, talán megkeseredne. Más kiutat kell keresniük, mert meg kell oldaniuk a gyermekek továbbtanulását.
Mindig ragaszkodott a maga álmaikhoz, gyermekeik vágyait is saját álmának tekintette. Minden erejével azon volt, hogy beteljesüljenek. Szeretné majd egy napon külföldön megmutatni mindazt, amit maga látott. Azt is, ahová sohasem juthatott el. Gyönyörű jutalom volna a küzdelmes évekért. Tapasztalni gyakorlatban, miképpen boldogulnak a megszerzett nyelvtudással. Először Rómába vinné őket. Mesés látnivalók mellett beülne velük a kedves kis cukrászdákba, ahova Rózsi nem vitte el. Bámészkodnának a Tiberis felett átívelő hídon. Barangolnának a Trastévere negyed görbe utcácskáin, ahol esténként a családok kiülnek a házak elé, kiteszik asztalaikat, borozgatnak, beszélgetnek, miközben gitár, vagy mandolin szól a közelben.
Párizsban sétálnának a Szajna partján, búvárkodnának az ócska kis könyves bódék régiségei között, vagy élveznék a Champs-Elysée színes forgatagát. Bejárnák a Tuileriák kertjét, megmutatná nekik Versailles-t, a csodálatos kastélyt parkjaival, szobraival, szökőkútjaival. Együtt olvasnák Párizs címerében a híres jelmondatot:
“Fluctuat nec mergitur”. Hánykolódik, de nem süllyed el.
Akárcsak az életük.
Szólj hozzá!
Isten áldásával ( 3. rész )
2010.05.01. 10:17 Rényi Anna
11. fejezet
I S T E N Á L D Á S Á V A L ( 3. rész )
X/A
Zsuzsi elmúlt harminc éves. Ha tükörbe nézett, eltűnődött néhány pillanatig az idő múlásán. Ebben a korban hajlamos az ember öregebbnek látni magát, mint amilyen valójában. A gyermekeken is látta a rohanó éveket. Már hét gimnazistájuk volt. Zsuzsu, s Peti is közeledett az általános iskola befejezéséhez. A két nagyfiú pedig az érettségi évébe lépett. Nem lehetett tovább görgetni maguk előtt a gondot, dönteniük kellett, hogyan legyen tovább.
A gyermekek kitűnően tanultak. Erre az időre már az angol mellett beszélték a német nyelvet is, s jól haladtak franciából. Minden reményük megvolt arra, hogy felvegyék őket felsőfokú intézményekbe, ha otthon zöld utat kapnak. A gyermekek a világ legtermészetesebb módján készültek a kiválasztott pályákra. Többségük már tudta, hova akar menni.
A nagyfiúk közül Norbi a pedagóguspályát választotta. Már kis gimnazista korában mondogatta, hogy falura megy majd, hátrányos helyzetű gyermekeket fog tanítani, mint londoni Tomas barátja Afrikában, a feketék között. Zsuzsiék ebben az időben sokat hallottak az ókori Palesztina Szamaria tartományáról. Norbi szamaritánusnak nevezte magát, késői utódjuknak, s nagyon komolynak tűnt az elhatározása.
Megfertőzte Barbit is. Legidősebb kislány is pedagóguspályára készült, s nevelőintézetet emlegetett. Olyan gyermekeket akart nevelni, akiknek az életéből hiányzott a szülői szeretet. Vitte volna magával Bogit is. A félénk lányka óvónőnek készült, mintha magától Zsuzsitól örökölte volna a szándékot, de Bogi ragaszkodott az otthonához, Zsuzsiékhoz, s legfeljebb Nagyegriben lévő óvónőképzőig volt hajlandó elmenni.
Péter töprengőn mondta Zsuzsinak, hogy a Hegedűsök génjeikben magukkal hoztak valami szép önfeláldozást, talán éppen Éva örökségét. Az volt a véleménye, hogy a Kékesiekben kevesebb a lemondás. Nem önzők, inkább csak szem előtt tartják saját érdeküket.
Volt ebben igazság. Megmutatta pályaválasztásuk is. Kékesi Laci szerette a fákat, az erdőt, Sopronba készült, erdőmérnök akart lenni. Tomi választását Béla készítette elő, maga mellé vette a fiút, tanította jogászlogikára, mert az amúgy csendes fiúban meglátta a tehetséget erre a pályára.
Az ikrek közül Bea volt a harmadik pedagógusjelölt a családban. Határozott elképzelései voltak. Jó hírű, városi iskolában akart tanítani matematikát, esetleg fizikát, s kinézte magának Miskolc városát. Brigi, a másik iker világéletében kényelmes volt. Abból akart megélni, amit már tudott, s idegen nyelvű főiskolára készült.
A vér szerinti gyermekeik felezték az örömöt, s a gondot. Zsuzsu kiskorától hajtogatta, hogy orvos lesz. Úgy látták, veleszületett a szándék, sohasem változtatott az elképzelésén. Péter elégedetten mondogatta, lesz majd utánpótlás, Elvirával jó gyermekorvost faragnak belőle.
Peti fiuk gondot okozott. Péter tudomásul vette, hogy távol áll tőle az orvoslás tudománya, de azt nem tudta elfogadni, hogy olyan szelíd lett, mint egy lány, s nincsenek céljai. Zsuzsinak panaszolta.
- Perlem a sorsot, mert az egyetlen vér szerinti fiamból hiányzik a bátorság. Nem szorult bele semmi férfiasság, akár le is tagadhatnánk egymást.
Zsuzsi kicsit megbántódott, de erőt vett magán, mint rendesen, s a maga szelíd, kedves módján felelt.
- Ha jobban figyelnél rá, felfedezhetnél benne sok hasonlóságot. Szelíd énje mellett időnként nagyon bátor, szinte meghatja az embert.
- Ez is Imre, – mondta ki Péter először, noha már régebben is gondolt rá – vagy azt akarod mondani, hogy rám jellemző az időnkénti bátorság?!
- Nem úgy értettem, de a bátorság hőfoka a tiéd, és nem Imrére utal. Imre egyszer volt valóban bátor, abba is belehalt… - mondta keserű hangon.
- Lárifári! Mi az, hogy a hőfoka?! Vagy bátor valaki, vagy nem az, hogy gyávát ne mondjak, és ott van az ambíció hiánya is.
Zsuzsi szelíd nehezteléssel nézett rá.
- Ez önismeret hiánya, kedves! De nem Petié, hanem a tiéd. Te sem arról vagy híres, hogy utat törsz magadnak. Hagytad, hogy Szegedi adjunktus a nyakadra üljön, ebben az esetben te sem csaptál az asztalra.
- Ez nem ambíció hiánya, kis virágom, hanem politikai állásfoglalás. Nem voltam hajlandó kilincselni, és cserébe egy tálból cseresznyézni olyanokkal, akiket nem tudok becsülni. Peti esete egészen más. Hetedikes, s még fogalma sincs arról, hogy mi legyen. Nem is érdekli, csak él bele a nagyvilágba.
Valóban. Ifjabb Kerekes Péter csak bután vigyorgott, ha apja szóba hozta a jövőjét. Péter lelkében tüske volt, s nem tudott nyugodni. Fogalma sem volt arról, miképpen oldják majd meg a gyermekek továbbtanulását, de fia mimózaiságának gondolatát sem tudta elviselni. Peti amúgy aranyos gyerek volt, kedvességgel, humorral megáldott, s igen helyes. Lánynak is szép lett volna, de apja szemében ez nem volt érdem, sokkal inkább fogyatékosság.
Időről időre berendelte magához a dolgozószobába füzeteivel, próbált eligazodni tantárgyai világában, hátha valamin rajtakapja, amihez jobban vonzódik, mint a többihez. A jegyek nem árulkodtak. Kitűnő bizonyítvány családi követelmény volt. Peti is jeleskedett mindenből. Péter prédikált, ahogy Elvira mondta mérgelődőn. Néha órán át beszélt az élet dolgairól, a férfi feladatáról hazával, családdal szemben. A taposómalomról, ahol az élet csak úgy nyer elviselhető értelmet, ha az embernek lélekben is köze van ahhoz, amit végez.
Petinek beszélhetett. Egykedvűen hallgatta, s közben firkált. Állandóan járt a ceruza a kezében. Péter egyik alkalommal begurult, s ráüvöltött:
- Ne firkálj!… Mi a nehézséget firkálsz állandóan?!
Felkapta a mindenes füzetet. Aztán csak nézett, vagy ahogy maga mesélte este a vacsoránál, csak bámult, mint borjú az új kapura. Füredi Laci Eszter lánya nézett vissza rá a füzet lapjáról. Akár egy fénykép. Egy zseni ült előtte. Lázasan lapozott. Minden oldalon ott volt a lányka, hol nevető szemekkel, hol bánatos arcocskával, hol huncut tekintettel, mint egy kis csábító a maga tizenegy esztendejével. Kiderült, Peti nemcsak istenáldotta tehetség, hanem szerelmes is, s éppen Eszterkébe. Péternek nem volt gondja többé, hogy mi lesz a fiából. Egyik este lefekvés után, Zsuzsinak lelkesen mondta:
- Hidd el, hogy szédületes pálya áll előtte. Egy zseni a fiam! Milyen ostoba is az ember, az orrunk előtt volt, mégsem láttuk meg, hogy milyen tehetség van benne.
- Én mindig mondtam, hogy csodálatosan rajzol.
- De nem kiáltottál fel, hogy – Heuréka! Megszületett a magyar Michelangelo !
Zsuzsi kacagott.
- Ne ess túlzásokba, kicsi kedvesem!
- Egy percig sem! Van fogalmad arról, micsoda szédületes tehetség kell ahhoz, hogy valaki tizenévesen, mindenféle előképzés nélkül tökéletes grafikát rajzoljon?! Nemcsak élethű, szinte megszólal az a kis béka, hanem ezer kifejezést örökít meg az arcán. Ez egyszerűen fantasztikus! Legszívesebben már elrohantam volna vele valami rajzmesterhez, ha nem tartanék attól, hogy egy középszerű tehetség lehúzza a maga szintjére.
Zsuzsi is dédelgette az örömöt. Petiben nyilván Takács dédapja tehetsége kelt életre, a hajdani koporsókészítő álmodozó génjeiben átörökítette tehetségét dédunokájába. Mi tagadás, örült Füredi Eszter iránt tanúsított vonzalmának is. Elégtételnek tartotta a sorstól, noha még nem számíthattak arra, hogy Petit végigkíséri majd az életén ez a szép vonzódás.
Pedig a sors már határozott. Peti valójában a gazdaházban ismerte meg Eszterkét. Füredi Laci, s Péter szép barátsága töretlen maradt az eltelt évek alatt, a sebész esténként elugrott barátjához egy-egy pohár konyakra, kis beszélgetésre. Egy idő után titokban magával vitte a lányát is.
A kiskamasznak rányílt a szeme a kedvesen vörös, zöldszemű, szeplős kislányra. Megkereste az iskolai szünetekben is. Attól kezdve a két gyerek titokban találkozgatott. Fürediné miatt volt a titkolózás. Megsejtették, hogy aligha örülne neki, s ők már nem akartak lemondani egymásról. Fürediné továbbra is perben-haragban állt a Kerekes családdal. Ezen az sem változtatott, hogy Lacival összeházasodtak Eszterke születése előtt. Judit nem felejtette el, hogy mit mondott Laci, s gyűlölte Zsuzsit. Hogy milyen kérlelhetetlen volt ez a gyűlölet, arról csak Péternek voltak sejtései, s sokáig elhallgatta Zsuzsi előtt.
Barátja lakodalmában bizonyosodott meg róla. Judit szülővárosában volt az esküvő, nagy lakodalommal. Laci apjáékon kívül csak Péter utazott oda. Laci szülei tudtak a kényszerházasságról, jövendő menyük alávaló zsarolásáról, nem vittek magukkal rokonokat. Nem voltak hajlandók a lakodalmi mulatságon sem részt venni. Az anyakönyvi szertartás után kocsiba ültek, s elmentek.
Megúszták az éjszakai botrányt. Laci rengeteget ivott, s elhanyagolta ifjú feleséget. Közben egymásután háromszor eldalolta az Akácos utat. Judit dúlt-fúlt mérgében. Az apósnak is feltűnt Laci furcsa viselkedése, s nyilvánosan számon kérte. Laci felelet helyett Péterhez borult sírva:
" Te tudod az én bánatomat, komám, csak te tudod egyedül !”
Judit hisztériás sírógörcsöt kapott. Apjáék, s a vendégek előtt kikiabálta várandós állapotát, Laci makacs ellenkezését, s az após részegségében szódásüveggel támadt Lacira. Péter csavarta ki a kezéből. Megkapta ő is a magáét. Judit elátkozta az egész Kerekes családot. Végül mindkettőjüket szó szerint kidobták a lakodalmas házból.
Laci így sem menekült meg a következményektől. Judit újra megjelent, beköltözött a lakásba, tartotta magát a házasságkötéshez. Attól a naptól nyíltan gyűlölte a Kerekes családot. Péter köszönését nem fogadta el, s Zsuzsin is átnézett, ha összetalálkoztak. Később a család gyermekeivel is lelketlenül bánt az iskolában, szerencsére nem mindegyiket tanította. Közös ismerősöknek is gondot okozott a két család közötti feszültség. Társaságba nem hívhatták egyszerre őket, mert Judit azonnal elrohant, ha Zsuzsiék megérkeztek.
Judit álmában sem gondolta, hogy közben az ura, s a lánya rendszeresen megfordult a gazdaházban. Most előnyt jelentett, hogy a gazdaház kiesett a forgalomból. Csak kevesen látták, hogy ki parkol előtte. A kislány pedig már csöppnyi korában is hallgatott a látogatásokról. Rajongott apjáért, Lacinak kérni sem kellett, a gyermeklélek ráérez a kívánságokra. A kislány szerette anyját is. Nem hazudott, csak hallgatott, s megkerülte a dolgot. Laci a kórházba is bevitte, máshol is jártak, s Eszterke pontról pontra beszámolt Juditnak a többi látogatásról, de a Kerekes nevet sohasem ejtette ki. Judit így hosszú éveken át sem szerezhetett tudomást róla, ahogy a bimbózó vonzalomról sem volt sejtése.
Szerencsére, mert akkoriban már meggyőződése volt, hogy az ifjabb Kerekes az ura fia. Hallotta az iskolában, hogy Peti nagyon tehetségesen rajzol. Az urának is kivételes képességei voltak ezen a téren. Örökös féltékenységével gyötörte, piszkálta Lacit, de konkrét vádjait nem mondta nyíltan a szemébe. Még várt vele, mintha megérezte volna, hogy eljön még annak a jobb ideje.
Péter nem vette komolyan a két gyermek vonzalmát, egyik este nevetve mondta:
- Fel nem foghatom, mi tetszik a fiamnak Eszterkén ?! Aranyos, de hogy vonzó is lenne?!
- Formás kislány, nagy baj, hogy nem látod. Talán bizony öregszel, kicsi kedvesem?!
Péter felhorkant, talpra ugrott, s ment Zsuzsi felé.
- Öregszem?! Ezt merted mondani?! Na, megállj csak! Bebizonyítom neked mindjárt, hogy messze vagyok még tőle. Megcáfolom, de olyan betyárul, hogy egyhamar nem mersz majd ilyet mondani!
Zsuzsi menekült. Felugrott a franciaágyra, a másik oldalán le, s körbe-körbe még néhányszor. Zsuzsi sikított, ha Péter vészesen közel került, végül mégiscsak elkapta, s leborult vele a franciaágyra. Zsuzsi nevetéstől fulladozva segítségért kiáltott, Péter is nevetve tiltakozott.
- Nem kell segítség, még egyedül is boldogulok!
Aztán egymás szemét nézték lassan megcsendesedve. Zsuzsi szeme bepárásodott.
- Csak tréfáltam, kedves…- mondta megbánva szavait.
- Mentegeted magad?! Félsz, ugye?! Jól teszed, mert sok erő van bennem. Napok óta csak a kifogásokat hallgatom. Akkor, hogy bizonyítson a legszebb férfikorban lévő hites urad?! – kérdezte Péter félig komolyan, félig tréfásan.
- Nem mentegetem magam, valóban tréfáltam. Komolyan sohasem mondanék ilyet a legszebb férfikorban lévő hites uramra! – tréfálkozott Zsuzsi is, de szemén látszott a megilletődöttség.
Péter hangja komoly lett.
- Miért menekülsz ?! - kérdezte nagyon csendesen.
Zsuzsi tekintete újra elborult.
- Csak őrzöm magunkat. Attól félek, hogy egy nap elillan a varázs. Betelsz velem, kicsi kedvesem!
- Soha! Ahogy a nap fényével, melegével sem. A csókod nekem létszükséglet. Simogatásod adja az életerőm. Minden ölelkezésünkben újjászületek. Életem, mindenem, kicsi boldogságom, szeress!
Zsuzsi átadta magát a követelő csóknak testestől-lelkestől. Már maradéktalanul boldog volt, a nyugtalanságnak nyoma sem maradt benne.
Szerencsés emberek voltak, áldott szeretők, akik a megszokást csak hírből ismerték. Nem volt ez csoda. Egymás iránt érzett szeretetből fakadó, örök kívánság volt. Szóval ritkán fogalmazták meg, de ahogy egymásra néztek, ott volt a szemükben, felvillanó mosolyukban, hangjuk melegében, még futó érintésükben is.
X/B
Béla szokta volt mondogatni, hogy az élet goromba. Ennek jegyében Zsuzsiék éjszakai nyugalma sem volt mindig zavartalan. Általában nappal nem értek rá meghitt beszélgetésekre, szokásuk lett ágyba bújás után megbeszélni a napi dolgokat, vagy tervezgettek, ha úgy alakult. A gondok is ilyenkor jöttek elő. Vacsoránál szóba került megint a továbbtanulás, s áloműző lett belőle. Péter nézte a sötétet egy ideig, aztán sóhajtva mondta :
- A továbbtanulás kifog rajtunk!
Zsuzsi maga is gyötrődött.
- Muszáj valahogy megoldanunk. Olyan nincs, hogy ne tanulhassanak.
- De miből, édes életem?! – idegeskedett Péter – Kilenc diploma kilenc vagyon, felfoghatatlan kötelezettség, a negyede is felőrölne bennünket.
- Kicsi kedvesem, máskor te vagy a bizakodóbb, a bátrabb, most nagyon reménytelennek látlak. Ne gyötörd magad. Isten megsegít bennünket, meglátod. Elkezdik a nagyobbak. Menet közben valahogy összeszedjük erőnket a kisebbekre. Segítenek később a nagyok is. Lacika éppen ma mondta, hogy Norbival együtt tudják a kötelességüket. Amint végeztek, s keresni fognak, az iskoláztatásban segítik a kisebbeket.
Péter felhördült.
-Tudtok ti számolni, édes életem? Alig van köztük pár esztendő. Ha végeztek, jön a katonaság. Diplomájuk még a kezükben sem lesz, mikor a többiek már javában tanulnak. Gondolj bele, három éven belül hét egyetemistánk, főiskolásunk lenne, és ott lesz még a két kisebb. Nem! A nagyok csak akkor vághatnak bele, ha már tudjuk, hogy a többi miből tanul, mert vagy mind megy, vagy egy sem.
Zsuzsi szíve összeszorult, s hangja feljajdult.
- Ilyet keserűségedben se mondj, kedves!
- Sajnos, komolyan kell gondolnom rá. Ahogy arra is, hogy egyre pocsékabb odabent a helyzetem, Zsuzsikám! Ez a Szegedi egy szemét alak. Tetejében nagy nulla. Orvosnak is, embernek is... – mondta áttérve másik gondjára.
- Nem vagy elfogult neheztelésedben?! – figyelmeztette Zsuzsi.
- Sajnos, nem! A mellett, hogy pikkel rám, amit egyen meg a fene, lerontja az osztály színvonalát. Mióta itt van, nincs igazi kontroll… Protekcióval is jöhetett volna jó szakember, de nekünk dupla pechünk volt. Napok alatt kiderült, mit ér ez a pali. Nem érdekli az osztályon folyó munka, legfőbb gondja a politikai helyezkedés. Az a gyanúm, Köves helyére pályázik, kórház-igazgató akar lenni. Naponta látja vendégül a város vezetését, egyik nap Gazsó van nála, másik nap a párttitkár. Órákon át megy bent a duma. Kovácsné Erzsike nem győzi főzni a feketét. Fogy a konyak közben, mint a csapvíz. Elvirát megütné a guta, ha sejtené, mi folyik a hajdani szobájában.
- Ne törődj vele, kedves! Ami ellen nem tehetünk, bele kell törődni.
- Csakhogy nem lehet, ha a gyógyítás rovására megy! A kollégák közül senki sem kopogtat be azon az ajtón. Inkább megy a maga feje után, vagy hozzám jönnek… Itt kapcsolódik össze a gyerekek továbbtanulásával a dolog. Nem mozdulhatok el az osztályról, pedig arra gondoltam, hogy Mari néni szőlője mellé vállalok még néhány holdat. Valahogy művelném fájdogáló derekam ellenére is, de nem mehetek a szőlőbe, ha egyszer bent van rám szükség.
- Egyedül nem is bírnád. A nagyfiúkra pedig nem számíthatunk, ha elmennek…, - töprengett Zsuzsi hangosan, s hozzátette félőn – Ha állást vállalnék, Nagyegriben kapnék idegenvezetői állást, de járnom kellene a világot.
- Szükség van rád itthon, nem engedlek el. Nem is segítene rajtunk igazán, mást kell kitalálni. Komolyabb megoldás kell. Olyan lépés, ami hosszútávú lehetőséget biztosít. Félek kimondani, kicsi életem, de nagyon úgy néz ki, csak egyetlen módon indíthatjuk útjukra a gyerekeket. Ha eladnánk a gazdaházat, és beérnénk helyette szerényebbel, kisebbel. A különbözet sokat segítene. Támogatna bennünket az első pár esztendőben. Időt nyerhetnénk.
Zsuzsi még csak jajdulni sem tudott. Elfutotta szemét a könny, percekig csendben volt, s csak aztán mondta :
- Még a gondolata is fáj, kedves.
- Tudom! – sóhajtotta Péter, s összezárultak karjai Zsuzsi körül.
Ezen a délutánon megjelent Füredi Laci a lányával szokása szerint. Eszterke csatlakozott az udvaron zenét hallgató lányokhoz, Laci felszaladt a verandára, s összefutottak Zsuzsival.
- Kézcsókom!
- Jó napot, Laci! Nem hallottuk a csengőt.
- Nem csengettem. Peti megismerte az autót, beengedett. – mondta a sebész, s lehalkította hangját – Mi a baj? Miért szomorú a szeme ?!
- Inkább fáradt. Sokáig voltam ébren. Menjen, Péter már várja.
- Ilyen könnyen nem ráz le. Más a fáradtság, és más a szomorúság. Halljam, mi bántja?! – kérdezte úgy, mint akinek joga tudakolni, s hozzátette – Ugye, tudja, hogy nekem bármit elmondhat ?!
- Kedves magától. Köszönöm, de semmi bajom, komolyan! Menjen gyorsan, Péter mutat valami szépet. Peti megint lerajzolta a lányát. Most éppen a falinaptárra. Eltettük emlékbe.
Füredi Laci felnevetett.
- Mégis leráz?! Na, nembánom, majd rájövök magamtól. Nem akarom szomorúnak látni, tudja?! – mondta fojtott hangon, s indult a dolgozószoba ajtaja felé.
Zsuzsi magában mosolygott. Lacinak ennyi bizalmaskodást elnézett. Örült, hogy beérte ennyivel. Aztán a veranda nyitott ablakához sietett. Kicsit elbújt a termetes pálma mögött. A gyermekeket szerette megkukucskálni, magukét is, Eszterkét is. Peti viselkedését külön is élvezte. Bárhol volt, azonnal megjelent, ha a kislány megérkezett, de nem ment a közelébe, csak távolabbról bámulta. Volt abban valami szívet melengető báj, ahogy a két gyermek egymásra nézett. A kamasz szemében rajongás volt, a kis tini minden mozdulatán látszott, hogy ébren akarja tartani ezt a figyelmet. Időnként Peti felé pillantott, szeme sokat ígérő volt. Peti ezúttal is a lányok közelében telepedett le. Leült a méteres, betonból készült virágtartóra, s látszólag egykedvűen dobálta az apró kavicsokat a lába elé. Eszterke egyszer csak otthagyta a lányokat, s közelebb ment Petihez. A virágokat simogatta mellette, mintha csak az érdekelné. Aztán halkan beszélgetni kezdtek.
Zsuzsi nagyon meglepődött. Amit mondtak, az nem arra vallott, hogy csak távolról kacérkodnak egymással. Peti dobálta a kavicsot, nem nézett a kislányra, csak foghegyről mondta:
- Jó órát vártam potyára!
Eszterke arcán riadalom volt.
- Ne haragudj, nem mehettem! Zongoráznom kellett anyu vendégeinek.
- Nem volt a virág az ablakban.
- Elfelejtettem. Annyira mentem volna, olyan ideges voltam, a virág teljesen kiment a fejemből. Nagyon haragszol?
Peti ránézett, az apja gyengéd mosolya ült az arcán.
- Gondolod, tudnék?! Na, menj! Holnap várlak, de ne zongorázz helyette!
Eszterke úgy mosolygott, mint a piros alma, s szinte tánclépésben ment vissza a lányokhoz. Zsuzsi teljesen elképedt. Bement a hálóba, s tanácstalanul huppant le a franciaágy szélére. Semmi kétség sem volt benne, ezek titokban rendszeresen találkoztak valahol.
Most mit tegyen, árulja el őket?! Nem vinné rá a lélek. De ennyiben sem hagyhatja. Hiszen gyermekek még, nem találkozhatnak felügyelet nélkül. S, hogy megszervezték! Virág az ablakban, ha a csitri nem mehet. Petit egyszerre üti agyon az apja Lacival, ha kiderül a dolog. Már remegett a szíve a kis Casanováért. Maga fog beszélni vele. Ó, istenem, hát már eljött ez az idő is?! – gondolta könnyes mosollyal, s ment a fiáért, hogy lelkére beszéljen.
X/C
Füredi Laci otthonosan dőlt hátra a dolgozószoba szép bőrkanapéján. Túl voltak már az első pohár konyakon, Laci kezében tartotta Peti rajzát, s mosolyogva csóválta a fejét.
- A betyárok! Ahogy Eszter néz ezen a rajzon, eszembe jutnak róla a régi szép idők. Hány csitri nézett rám így, ilyen ígérgetős, huncut szemekkel, meg sem tudnám számolni. Most a lányom szemében kell viszontlátnom. A betyár mindenét! Ez azt jelenti, hogy piszkosul öregszem. Persze, amúgy is érzem. Nem kell belenéznem a tükörbe hozzá. Hova jutottunk, komám ?! Bár, ahogy elnézlek, rajtad nemigen látszik meg az idő múlása. Energikus vagy, lendületes...Nem akarsz megöregedni ?
Péter nagyot nevetett.
- Akar a fene!
- Ja, csak akarat kérdése?! Kár, hogy nem tudtam előbb. Bár, a fene se tudja, hogy mi a jobb. Ha az ember megöregszik, nincs gondja a szexre többé. Nem kell körültáncolnia a szoknyát. Főképp, ha olyan nehezére esik, mint nekem. Neked bezzeg nem esik nehezedre. A fene a jó dolgodat!
- Kezded már megint ?!
- Ha tetszik, ha nem, végighallgatod. Ennyi elégtétel nekem is jár. Holtom napjáig mondom majd, hogy szíves-örömest lennék a helyedben. Főleg akkor, mikor gondolom.
- Majd mindjárt megcsaplak, csak mondj ilyeneket! – mondta Péter átsuhanó haraggal, s hozzátette aztán szelídebben - Amúgy, mi újság ?
- Nyomor a köbön. Juditnak megint féltékenységi rohamai vannak.
- Mikor nem voltak ?!
- Volt átmeneti csend, mikor nem volt napirenden Zsuzsi, de mostanában megint fújja a magáét. A fene sem tudja, mi ütött bele. Néha úgy jön haza az iskolából, mint aki mindjárt kiszedi a szemem. Ott cukkolják, vagy mi a nehézség?!
- Nem volna ez az egész, ha annak idején tartod a szád. Menekülés reményében nem vallod be, hogy mit érzel Zsuzsi iránt. Ha mástól hallott volna valamit, hiszi is, nem is, de így?! Az Akácos út is betette az ajtót. Húzattad magadnak nyakra-főre. Évekig kértelek, hogy hagyd abba, mert göröngyös út.
- Nem hagytam abba? Abbahagytam. Azóta csak itt belül szól, a lelkemben. De azt még te sem tilthatod meg, komám! – mondta, s anélkül, hogy Péter újra itallal kínálta volna, töltött magának és felhajtotta.
Péter kesernyésen mosolygott.
- Egészségedre!
- Köszönöm, rám fér! Hanem, ha már Zsuzsinál tartunk… Miért szomorú a szeme?! – kérdezte szinte provokálón, s olyan határozottan, mintha Istentől kapott joga volna a számonkérés.
- Szomorú volna?! – töprengett Péter, mert ébredés után nem látott Zsuzsi szemében bánatot. Sokkal inkább együtt érző gondot. Ezzel folytatta– Ha csak nem a gondok miatt. Szétmegy a fejünk a továbbtanulás dolgában, Lacikám!
- Sejtem, komám! Éppen azért nem értem, miért meditálsz az ajánlatom felett még mindig. Megmondtam, Laci taníttatását magamra vállalom. Miért nem akarod elfogadni?!
- Mert nem megoldás. Neked gond a többi gondod mellett, nekünk kevés. Félre ne értsd, globálisan. Együtt kell megoldanunk minden gyerek gondját. Ezzel nem rád gondoltam, hanem Zsuzsira, és magamra. Ez a mi feladatunk.
- Megbántasz a visszautasítással. Ég a képem, ha arra gondolok, hogy semmit sem tettem értük, pedig Feri az én barátom is volt.
- Nem a nehézséget! Évek óta segítesz. Ki vitte-hozta gyerekeimet az óvodából, iskolából, ha akadályoztatva voltam?! Ki lapátolta a szenet helyettem, mikor a lábamra esett az ajtó ?! Kihez mehetek apróbb kölcsönökért, ha szorul a kapca ?! Soroljam még ?
- Ne szégyeníts meg, ez nulla ahhoz, amit ti tesztek. – mondta, s újra töltött magának.
Péter most a fejét csóválta.
- Sokat iszol! Sebész vagy, és nem parkett-táncos.
- Te pedig irigy kutya vagy! – mondta, s felhajtotta az italt.
- Könnyebb dolgom volna, ha csak irigy kutya volnék, de aggódó barát vagyok. Már szépen fegyelmezted magad. Judit viselkedése nem indok.
- Szerinted, mert fogalmad sincs arról, hogy milyen rohadt dolog. Őnagysága mellett az élet nem operett, hanem durva horror. Megtudnád, ha helyemben volnál. Ha a nejed egész éjjel nyomná a szöveget megállás nélkül, és nincs menekvés. Hiába húzod a párnád a fejedre, ülsz be a klotyóba, ott is hallod, oda is utánad megy, és sír, és fenyegetőzik. Mérget, kötelet, egyéb gyilkot emleget, és te már kínodban figyelni kezdesz, hátha van egy jó ötlete.
- Marha!
- Nekem mondod?!
Péter a cipője orrát nézte. Jól tudta, hogy Laciék kényszerből élnek együtt, mert egyikük sem akar lemondani a kislányról. Hajdan olyan otrombán fenyegetőző nő meglepőn ragaszkodó anya lett, bár a gyengédséget a lánya esetében sem gyakorolta. Laci pedig élni sem tudna a lánya szeretete nélkül. A kör bezárult.
Sóhajtva mondta:
- Keress vevőt a gazdaházra!
- Ne őrülj meg!
- Nincs más megoldás. Kénytelenek vagyunk eladni. Veszünk majd egy olyan parasztházat, mint Feriéknek volt. Valahogy majd elférünk benne.
A sebész hangja mélységesen neheztelő lett.
- Ne akard velem elhitetni, hogy ennyire lelketlen vagy?! Zsuzsinak ez a ház valójában az első otthona, megálmodta magának, nektek… A helyedben én akkor sem szánnám rá magam, ha felkötnének! Képes volnál pénzre cserélni Zsuzsi álmát?
Péter ingerülten felelt.
- Ne gyere most a lélek dolgaival! Ez a véres realitás, mert egyszerűen nincs más kiút… Mit adjak el, mit?! A lelkemet az ördögnek?!
- Éppen arra készülsz. Most már tudom, hogy mit láttam a szemén. Megmondtad neki, igaz?!
- Tehetek ilyet a háta mögött?! Persze, hogy megmondtam. Most bántja, de majd előbb-utóbb megérti.
- Naná! Tudsz olyat mondani, amit Zsuzsi ne értene meg? Nem, ugye?! Az ilyen asszonnyal ki lehet babrálni, igaz?!
Péter dühbe gurult.
- Állítsd le magad! Ha nem sértelek meg vele, emlékeztetlek rá, hogy Zsuzsi az én feleségem és szeretem! Tőlem ne akard megvédeni!
- Momentán úgy tűnik, nem ártana… Eladni a gazdaházat? Agyrém! Boldogtalanná tennéd vele. Édesanyádéknak, és Elvirának sem ezt ígérted. Hamar megbánnád a döntésed, ismerlek! Nem tudnád nézni Zsuzsi könnyeit, az idősek neheztelését… Más megoldást kell keresni!
Péter leugrott az íróasztala sarkáról, s már kiabált.
- Mi az isten nyilát? Mit?
Füredi Laci lehajtotta a fejét, s fojtott hangon mondta:
- Gondoljuk át újra a paraszolvenciát.
- Magadnál vagy?! - döbbent el Péter.
- Magamnál. Mi sem tehetünk mást. Nem az orvostársadalom szégyene, hanem azé a társadalomé, melyik nem akarja eltartani az orvosait.
Péter ingerülten vágott a szavába.
- Ezt hagyjuk, Laci! A világ olyan, amilyen. Itt a kérdés az, hogy mi azonosulunk-e a bennünket körülvevő világ anyagias részével, vagy megpróbálunk lelkiismeretünk szerint élni ?!
- Ne köpj le, komám, de én már fogadtam el borítékot. Mondhatom, rohadt megalázó dolog, de mi a nehézséget tegyen az ember, ha rákényszerül?!
Péter maga elé nézett, s lassan ingatta a fejét.
- Nem, és nem! Ami pedig téged illet, nem köplek le természetesen, de csalódást okoztál.
Füredi Laci nyugtalanul mozdult, hangjában rimánkodás volt.
- Próbálj megérteni! A házépítés legatyásított. Tartozásaim vannak. Tetejében Judit naponta vágja a fejemhez, hogy miattam élünk így, mert momentán valóban nehezen élünk.
- Mégis vállalnád Laci taníttatását ?! - szólt közbe Péter, az arcán megilletődöttség ült.
A sebészt zavarba hozta, s felnevetett tiltakozón.
- Ezt nem érdemlem, most aztán tényleg nem! Cserbenhagytalak. Hidd el, komám, hogy nem teszem, ha találok más kiutat De egyszerűen nincs. Hivatásunkra esküdtünk fel, éjjel-nappali szolgálatra, nincs jogunk máshoz. Nem tehetjük meg, mint sokan mások, hogy a második gazdaságban keressük a számításunkat, mert ahhoz rendszeres szabad idő kell. Nem mondhatom, hogy nem vállalok ügyeletet, vagy sürgős esetbe se keressetek, mert nekem a szőlőmbe kell menni, támad a peronoszpóra.
-Magam is így gondolom. Megfordult ugyan a fejemben, hogy néhány hold szőlő segíthetne rajtunk, de letettem róla. Való igaz, nem mehetünk gazdálkodni orvoslás helyett. Ahogy az is igaz, hogy nehéz megélni az alacsony fizetésekből, de ez sem jogosít fel bennünket arra, hogy a bajban lévőket terheljük. Lacikám, akárhogy csűrjük-csavarjuk a dolgot, ez etikátlan!
- És, a családfenntartó felelőssége hol marad? Igazuk van azoknak, akik így vetik fel a kérdést. El kell látnunk a családot. Ez is szent kötelességünk. Komám, gondold át! Nem állítom, hogy ez a megoldás, de segíthet valamit.
Péter rosszkedvűen mondta:
- Ne gyűrjük egymást, amúgy is van bajom.
- Szegedi ?!
- Az! Ma is botrány volt az osztályon… Felül kellett bírálnom Szegedi egyik kapkodva hozott diagnózisát… Rettenetesen kínos, de akkor sem hagyhatom, hogy félrediagnosztizáljanak egy gyereket… Gondoltam, majd bemegyek hozzá és tisztességesen rávezetem, ha befejezte a baráti értekezéseit. De nem került rá sor, mert előbb jutott tudomására. Üvöltött, mint a fába szorult féreg, szóhoz sem hagyott jutni. Csak azt tudnám, ki visel köztünk álarcot, mert valaki folyamatosan informálja.
- Ezt téglának hívják, komám! Nekem van egy gyanúm. Szombatiné urát Gazsó ki akarta rúgni a tanácstól. Iszik, mint a kefekötő, de még most is ott van, pedig nagy botrány volt.
- A főnővér volna ? – kérdezte Péter megütközve.
- Valamit valamiért. Szegedinek kapóra jöhetett. Szólt pár szót az ember érdekében. Nem vetted észre, hogy mióta Szegedi itt van, példamutató az együttműködés az intézet, és a tanács között?! Figyelj a nőre a jövőben.
Péter kókadtan ingatta a fejét.
- Az utolsó volna, akire gondolok. Megint odajutunk, hogy senkiben sem lehet megbízni. Présbe fogták, csak így lehetett. Elvtelen banda !
- Mit vársz ezektől ? Azt tesznek, amit akarnak. Még abban sem reménykedhetünk, hogy egyszer vége lesz.
- Talán mégis. Olykor hallani már egy-egy tiszta hangot. A minap is olvastam egy glosszát, eltettem neked, majd mindjárt előkeresem.
- Egy-egy tiszta hang, kevés! Fecskéből is több kell a nyárhoz! - sóhajtotta a sebész
- Lesznek majd többen is.
- Magam alig remélem. A húsosfazéknak hathatós érvei vannak, komám! Nyugaton azt mondják ránk : "Gulyás-szocializmus." Dicstelen, de találó.
- Az bizony! Pedig a rabszolga, teli gyomorral is rabszolga. Lassan rádöbben a társadalom. Talán egy napon megszólalnak majd a tisztességes politikusok, tudósok, írók, művészek. Mindenki, akinek már elege van abból, hogy előírás szerint éljen, és álmodjon.
- Mit remélsz tőle ? Ötvenhatot ?! Leverték. Eltipornák most is. Nincs mit tenni, balsorsú nemzet vagyunk.
-Takács Imre most turáni átkot emlegetne. Magam azt mondom, a változtatásokhoz is fel kell nőni. Nem akarok újabb ötvenhatot. Nem szabad megengedni, hogy elszabaduljanak az indulatok. A parttalan gyűlölet, keserűség nem mérlegel. Csak az érvek összecsapását várom egy nemzetközileg, politikailag kedvezőbb helyzetben. Kikerülhet belőle egy tisztességesebb világ.
. Ej, de szép is volna, komám, ha megérhetnénk egy aljasságtól mentes, humánus világot!- mondta a sebész szokatlan pátosszal.
- Megérjük, Lacikám, mert érik rá a helyzet! - felelte Péter, s egymásra néztek bizakodón.
Jó volt tudni, hogy van a másik, a megbízható, igaz jó barát, akivel az ember megoszthatja keserveit. Aki őszinte szívvel feleli az ember óhajtó szavára:
"Úgy legyen!"
Szólj hozzá!
Isten áldásával ( 4. rész )
2010.05.01. 10:10 Rényi Anna
11. fejezet
I S T E N Á L D Á S Á V A L ( 4. rész )
X/A
Szikrázva ragyogott a budai időkből megmaradt egyetlen kristálycsillár a hosszú ebédlőasztal fölött. Minden égőjét becsavarták, mert ez az este más volt, mint a többi. Péter úgy döntött, a továbbtanulást illetően a vacsora alatt közlik majd a gyermekekkel végső döntésüket. Végső döntés. Isten a tudója, hogy milyen nehéz meghozni egy ilyen döntést annak, aki bizonyosan tudja, hogy ingatag talajon áll, s ha igent mond, messze fölötte vállal erejének.
Péter akkor már órák óta rótta a dolgozószoba hosszát gondolataiba merülve. Zsuzsi sokáig volt néma szemlélője, s mire eljött a vacsora ideje, maga is nyugtalanul várta Péter döntését. Közel sem volt biztos abban, hogy végül zöld utat ad a gyermekeknek. Lábujjhegyen ment ki a dolgozószobából, utánanézett a konyhában a vacsorának. Ott sem fogadta jó hangulat. Erzsi ideges volt, s Zsuzsin töltötte mérgét. Mindenért morgott, végül rákiabált Zsuzsira, mikor az almatortát készült betenni a hűtőbe.
- Vigyázz, még folyékony a zselatin! Nem két bal kézzel kell hozzányúlni, édes lányom!
Zsuzsi befele sóhajtott. Sejtette, hogy más baja van, s úgy gondolta, szóra bírja. Nem volt szükség arra, hogy Pétert idegesítse majd az asztalnál. Csendesen kérdezte :
- Miért tetszik haragudni?
- Okot adtok rá! Már megint mibe vágtok bele?! A mi gyerekeink nem tudnak esti iskolába járni, munka mellett tanulni, muszáj beleszakadni majd a nappali tanulásukba?!
- A fele sem végezhetne estin, vagy levelezőn, anyuka! Tetszik ismerni bennünket. Nem teszünk különbséget a gyerekek között. Péter azt mondaná most, hogy ez szeretet, s tisztesség dolga.
- Na, persze! Mindig meg tudjátok indokolni. Azzal eddig sem volt baj. Ha csak magatok viselnétek a terheket, de nekünk is cipelnünk kell...- mondta Erzsi, s szeme elé kapta köténye alját.
Zsuzsi magához ölelte, hangja megilletődött volt.
- Ha nem tudnám, hogy anyukáék éppen úgy szívükön viselik a gyerekek sorsát, mint mi magunk, most megijednék. Valóban nehéz idők elé nézünk. De tudom, és ez erőt ad nekünk is. Péter nevében is mondom, igyekszünk majd magunk cipelni a nehezét.
- Hogy beleroppanjatok?! Ilyen anyának tartasz ?!- sírta Erzsi neheztelő tiltakozással.
Zsuzsi már sírva-nevetve vigasztalta, míg végül Erzsi is elnevette magát, s megvigasztalódva törölgette szemeit.
Mikor már mindenki az asztalnál ült, Péter felállt. Hirtelen pisszenéstelen csend telepedett az ebédlőre. Péter végignézett a figyelő, reménykedő arcokon, s megszólalt:
- Gyerekeink! Úgy döntöttünk, a továbbtanulásban mindannyitoknak szabad utat engedünk.
Hatalmas hurrá, éljen harsant. A gyermekek felugráltak, hozzájuk rohantak, ölelték, csókolták őket.
- Várjatok!… Várjatok! – kiabálta Péter nevetve, de hangja gyanúsan remegett. Visszaparancsolt mindenkit a helyére – Ne örüljetek ennyire, mert hátra van még a feketeleves!… Nehéz döntés volt, mert nincs módunk rá, de dacolnunk kell a helyzetünkkel, hogy majdan mindannyian kezetekbe vehessétek a kenyeret adó diplomákat. Csak egyetlen módon tudjuk végigvinni, ha mostantól kezdve mindenki beéri a legkevesebbel. Évekig nem lesz nálunk ajándékozás. Csak arra költünk, amire feltétlenül muszáj. Magatoknak is meg kell majd ragadni minden kereseti lehetőséget a tanulás mellett. Megértettetek bennünket?
Töprengő csend volt az asztal körül, aztán Kékesi Laci mozdult, s felállt.
- Mindannyiunk nevében mondom, köszönjük a lehetőséget, jó apám! - mondta melegen, s Pétert úgy szólította közben, ahogy egy ideje nevezték a fiúk. Zsuzsi emlegette így gyakran a gyermekek előtt. A fiúk talán úgy érezték, ez a megszólítás fejezi ki legjobban a köztük lévő kapcsolatot. Peti is így mondta, amiből látszott, hogy nemcsak egységesek, hanem a megszólítás valamiképpen szép ragaszkodásuk kifejezése is. Olykor azért mondták az édesapát is, ahogy Zsuzsinak az édesanyát. Ezt is leginkább akkor, ha bajban voltak, vagy valamit nagyon szerettek volna. Ilyen a gyermek természete.
Laci folytatta :
- Irgalmatlanul féltünk, hogy nem sikerül szabad utat kapnunk. Hiszen az is csoda, hogy a középiskolát elvégezhetjük ennyien a mi helyzetünkben. Mindannyiunk nevében ígérem, hogy minden igyekezetünkkel betartjuk a feltételeket.
- Ez a beszéd, fiam! – mondta Péter elégedetten, s kissé elérzékenyülten folytatta– Isten talán később is a pártfogásában tart bennünket, mert nélküle, kevesek vagyunk az előttünk álló feladathoz. Most pedig, jó étvágyat mindenkinek!
A gyermekek kórusban köszönték, s jókedvű zsongással várták a vacsorát. Általában Zsuzsi tálalt egyik-másik lánnyal. Ezúttal Beát, s Bogit hívta segítségül. Ez is a kialakult rend része volt. Az öt kislányt rendszeresen befogták. Ahogy a fiúk jártak Péterrel Mari néni szőlejébe, mivel az idős asszony ereje már kevés volt hozzá, vagy tettek-vettek az almásban, s a jószág körül ; néhány tyúk, nyúl meg két malac várta a gondoskodást, úgy volt feladatuk a lányoknak a terítés, tálalás, mosogatás, vagy a szobák takarítása. Még mindig Erzsi főzött, de elfogadta a segítséget. Mikor elkészült, leült. Ahogy Mari néni is, ha velük volt éppen. Átengedték Zsuzsinak, s lányainak a konyhát.
Barbi felugrott, s mondta Zsuzsinak, hogy maradjon, majd maga irányítja a többieket. Péter helyeslőn bólintott, s hozzátette :
- Jó is, hogy maradsz, életem! Brigi különös dolgokat mond. Ismételd meg, kislányom.
Brigi feszengett.
- Mondtam édesapának, hogy felvennének az utazási irodába, akár érettségi nélkül is. Nyíri Pista bácsi megállított az utcán, és nagyon hívott. Hallotta, hogy három nyelvet beszélek, éppen rám volna szüksége... – mondta, s elhallgatott.
- Nyíltan beszélj, kislányom! - szólt rá Péter fahangon - Mondd el azt is, hogy abba akarod hagyni a gimnáziumot. Keresni akarsz magadra, mert nincs kedved a szűkös esztendőkhöz. Vagy nem jól értettelek volna ?
Brigi piros volt, s lehajtotta a fejét. Zsuzsi rátette Péter karjára nyugtatón a kezét, s a lányához fordult.
-Szó sem lehet arról, hogy abbahagyd a tanulást, Brigikém! Ha majd leérettségizel és nem akarsz továbbmenni, senki sem fog kényszeríteni rá, de addig tanulnod kell. Ami pedig a tervezgetésed illeti, csak futó gondolat lehetett. Te is tudod, hogy egyikünk sem húzhatja ki magát a közös gondok alól.
- Csak gondoltam, legalább rám ne legyen gondotok...- motyogta Brigi
- Te sem vagy mostohagyerekünk. Érted is szívesen vállaljuk a gondot. Van még időd az érettségiig, ráérsz átgondolni a döntésedet. Ha utána dolgozni akarsz, megteheted. De már most mondom, a kereseteddel segítened kell.
- Persze, édes! Más is ad haza rezsire, kosztra, ha otthon lakik...- mondta Brigi igyekvőn.
Zsuzsi ingatta a fejét.
- Nem így értettem, kislányom! Néhány évig jobban kell segítened. A rezsihez, a koszthoz akkor is illik hozzájárulni, ha könnyebben él a család. A mi családunk pedig nehezen fog élni, ezért több segítséget várunk. Ezzel számolnod kell!
Brigi hirtelen belátta, hogy akkor kevés haszna volna a munkából.
- Meggondoltam, édes! Továbbtanulok inkább.
- Reméltük, kislányom! Hanem, ha valóban van munka az utazási irodában, elfoglalom én a helyet. Kedves, reggel menj be Nyíri Pistához, és beszélj vele!
Erzsi nagyot jajdult.
- Állásba akarsz menni ilyen hirtelen ?!
- Muszáj, anyuka!…Fontolgatom már egy ideje, mert a szakfordítás nem segít rajtunk. Nagyegriben keresnek idegenvezetőket, de ez jobb megoldás volna. Nem kellene vidékre járni.
Péter bólintott, de arcán gond ült. Nem örült Zsuzsi elhatározásának, hiszen jelenléte volt záloga annak a rendnek, nyugalomnak, melyben eddig éltek, de most nem ellenkezett. Maga tudta legjobban, hogy a jövőben nagyobb szükségük lesz minden forintra, mint eddig volt.
X/B
Zsuzsi másnap délelőtt beugrott Péterhez a kórházba. A piacon járt, s kíváncsi volt arra, hogy Nyíri Pistával mit végzett. Amint elment Elvira hajdani szobája előtt, Szegedi kikiáltott a nyitott ajtón.
- Asszonyom, egy pillanatra!
Zsuzsi kelletlenül lépett vissza. Szegedi kisietett a szobájából, s nagy hangon üdvözölte.
- Csókolom a kezét, gyönyörű asszonyom! Miért látogat hozzánk olyan ritkán? Jöjjön, üljön le nálam egy percre. Ne vigye el az álmom. Várhat az a pernahajder, úgyis többet kapott a sorstól, mint érdemelt. Nincs igazam?! – kérdezte cinkos kacsintással, s vitte volna be Zsuzsit tessékelőn.
Zsuzsi lecövekelt az ajtóban, s elutasítón felelt.
- Sietek. Péterrel beszélnem kell még vizit előtt. Majd egy más alkalommal.
- Csak egy pillanatra, hogy éppen megmondjam, mennyire örülök magának. Péter rejtegeti. Jól teszi. Akinek ilyen szépasszony felesége van, nyugtalan lehet az álma. Miért nem járnak maguk társaságba?! Itt vagyok hónapok óta, több tucat meghívást kaptam, de ha jól emlékszem, csak egy alkalommal futottunk össze valahol. Színházba sem, pedig hetente jön valami társulat. Utána összejövünk páran az új bárban, hangulatos félhomály, diszkrét miliő, remek zene, vagy az Öreg-tóhoz. A tanácsi üdülőben hetente van program. Vidám az élet, oda jönniük kell, már mondtam a pernahajdernek is, hogy hozza ki. Jöjjenek ki szombaton! Kezeskedem, hogy jól érzi majd magát… Szabad Zsuzsinak szólítanom?!
Zsuzsi hideg pillantással adott rá engedélyt, s hozzátette :
- De most már mennem kell, ha nem haragszik.
Szegedi átfogta a vállát marasztalón.
- Egy lépést sem addig, míg biztatót nem mond! Szóval, jönnek szombaton, Zsuzsi ? Lesz szerencsénk ?! Magának is érdeke, hogy fehér asztalhoz üljünk az urával. Kijönnek ?!
Zsuzsi látta, hogy addig nincs menekvés, míg nem felel.
- Péterrel megbeszélem.
- Nagyon helyes. Jöjjenek vacsorára. Most pacal lesz, máskor hal van, vagy disznótoros, és persze ital, ami belefér, és zene. Úgy hallottam, maga különösen szereti a magyar nótákat, hát mulatunk. Ott lesz a város színe-java, ott a helyük maguknak is… - mondta, s a vállát átfogó keze közben félig-meddig Zsuzsi mellére csúszott.
Zsuzsi kifordult a karjából, s faképnél hagyta egy gyors " Viszontlátásra " köszönéssel. Szerencsésen megtalálta Pétert, s nagy vonalakban beszámolt Szegedivel való találkozásáról. Mivel nagyvizit előtt voltak, Péter sürgetőn hallgatta, de a meghívás hírére felkapta a fejét.
- Mit feleltél?
- Megbeszélem veled.
- Helyes.
- De nem megyünk, ugye? – nyugtalankodott Zsuzsi.
Még mindig égett az arca Szegedi tapogatása nyomán, de nem idegesíthette vele Pétert. Szegedivel volt elég baja e nélkül is.
- Kimegyünk. Kapóra jött a meghívás. Valakivel beszélnem kell ott, de most rohanok, a többit majd otthon megbeszéljük.
- Legalább annyit mondj, voltál az utazási irodában?
- Voltam. Nyíri Pista majd visszahív. Furcsa volt. Egész idő alatt kibámult az ablakon, mint aki zavarban van. Talán Brigi félreértette, vagy van más kiszemeltje is. Ne fűzz hozzá sok reményt!– mondta, s rohant.
A fehér köpenyes orvoscsoport feltűnt a folyosó elején. Zsuzsi megvárta, míg elvonulnak előtte. Sorra köszöntötte mindenki, Szegedi végignézte közben mohó, buja tekintettel. Megborzongott, s nyomban elhatározta, nem megy ki Péterrel a tanácsi üdülőbe.
Péter délután telefonált, beszélt Nyíri Pistával újra, s jókedvűen mondta a telefonba.
- Mintha kicserélték volna. Megvan az állásod, Zsuzsikám! Pista beszédesen üzen, szeretettel vár hétfőn reggel, a fizetésre sem lesz panaszod. Meglepett a dolog, mert utólag hallottam, hogy Gazsó sleppjébe tartozik. Az pedig nem valószínű, hogy onnan kaptuk a támogatást. Inkább ráébredt őkelme, hogy jó üzlet téged alkalmazni. Zsuzsi örült, de volt az örömének valami mellékíze. Péter szavaiból kivette, hogy akár protezsálhatták is, ez nyugtalanította. Ha Nyíri Pista Gazsó sleppjébe tartozik, ahogy Szegedi is, könnyen lehet valami összefüggés.
Talán Nyíri Pista megkérdezte Gazsót. A tanácselnök magától nem pártfogolta volna, de látta, éppen akkor ment Szegedihez, mikor az osztályon járt. Nem lehetetlen, hogy konyakozás közben róla is szót ejtettek. Szegedi pártfogolhatta. Nyilvánvaló az igyekezete. Alighanem, szívesen tapogatná máskor is. Talán röhögve megbeszélték. Gazsó pedig szólt Nyíri Pistának, hogy vegye fel.
Élénk a fantáziája, gondolta bosszankodva, de abban biztos volt, hogy Nyíri pálfordulásának valami oka van. Péterrel nem beszélhet róla, mert legkisebb gyanú esetén is lefújja az egész állásügyet. Pedig most nagy szükségük van arra, hogy rendesen keressen. A szakfordítást lemondhatja. Örül, hogy megteheti. Mindjárt telefonál is Pestre, gondolta, s ment a telefonhoz. Közben feltette magában, hogy lebeszéli Pétert az Öreg-tói vacsoráról. Semmi keresnivalójuk abban a brancsban.
Este szóba hozta. Péter hümmögött, mintha egyetértene, de aztán semmit sem mondott. Másnap volt a vacsora. Péter hatkor hazarobogott, s sürgetőn mondta :
- Készülj, életem, megyünk. Hétre kint kell lennünk.
Zsuzsi kedvetlenül nézett rá.
- Mégis kimegyünk?! Az este mintha meggondoltad volna… Kedves, maradjunk itthon. Nem nekünk való társaság.
- Egyszer kibírjuk, és végzünk is hamar. Vacsora után beszélek valakivel, aztán angolosan távozunk. Addig lesz magunkhoz való társaságunk. Topolai Gyurival beszéltem, kijönnek. Emikét is hozza. Nem maradsz magadra, míg a dolgom intézem… - mondta Péter, s ment zuhanyozni.
Zsuzsinak nem akart többet mondani. Ne idegeskedjen. Amúgy is, ez az ő dolga volt. Meg kell védeni a családját. Ráckevei, a gazdasági igazgatójuk előző nap félrevonta. Eddig a Szegediféle brancsba tartozott, de elege lett belőlük. Elmondta, hogy más alávalóságok között nekik is ássák a gödröt. Készülnek megzsarolni: vagy eltűnik az osztályról, Révházáról is, vagy a megyei pártbizottság segítségével megakadályozzák a gyermekek továbbtanulását. Az lesz az indok, hogy templomba járók, otthon pedig bömböltetik a gyalázkodó idegen adókat.
Nevetséges vád, duplán is az. Úgy járnak templomba, mint annyian mások. Kollégái közül is jó néhányan. A nyolcvanas évek elején külön rosszindulat kell az emlegetéséhez. Ami pedig az idegen adókat illeti, szívesen beleverné fejükbe azoknak, akik nem értik, hogy a nyelveket tanuló gyermekeknek szükségük van gyakorlásra. Dehogy hallgatnak gyalázkodó propagandát! A hivatalos Londont, Párizst, Berlint, Rómát hallgatják. A nemzetközi politika nem tűrné hivatalos adóknál a gyalázkodó hangnemet. Honnan is tudnák azok, akik egy kukkot sem értenek belőle, s megragadtak az ötvenes-hatvanas évek brosúrákból tanult demagóg felfogásánál. Nincsenek saját, épeszű gondolataik. Egyik korlátoltabb, mint a másik. Éppen ezért komolyan kell venni őket, mert sokat árthatnak.
Megnyitotta a zuhanyt, alá állt, s szőtte tovább a gondolatait. Eddig is sejtette, hogy Szegedi szabadulni akar tőle. Ha nemet mond, elvágják a gyermekek boldogulását. Volt tapasztalata a gazdaház ügyében, hogy miképpen mennek a dolgok. Elég egy telefon a megfelelő helyre. Le kell állítania őket, mielőtt lépnek. Gazsót veszi kézbe, verést ígérve, életveszélyesen megfenyegeti. Ezt kell tennie kora, s egzisztenciája ellenére is, mert nincs más segítség. Ezekkel szemben védtelen a magafajta, ha arra vár, hogy majd a jog, vagy az erkölcs siet a segítségére. Egyedül csak a nyers erőben bízhat. Persze, csak négyszemközt. Gazsó egyszer már beijedt, gyáva féreg, beijed újra. Szegedi egymagában kevés. Ha Gazsó nem mozdul rájuk, Szegedinek ideje sem lesz a kapcsolatait működésbe hozni, mert addigra szakmailag kikészíti. Igenis, kikészíti! - gondolta zaklatott lélekkel, s indulatosan rántotta le a fürdőlepedőt a tartóról.
Miközben erőteljes mozdulatokkal szárazra törölte testét, elszánt volt abban is, hogy Szegedi tévedéseit nem fogja többé diszkréten rendezni. Támadásba lendül. Olyan hangosan hozza mindenki tudomására, hogy meghallja Köves után a megye is. Kénytelenek lesznek vizsgálatot indítani, aminek a vége akkor sem lehet kétséges, ha Szegedit a fél megye pártfogolja. Hiszen a tényeket bizonyítani lehet. Tegnap is. Egy appendicitiszes gyermeknél kapkodva perítonítiszt diagnosztizált. Csak arra figyelt, hogy a gyerek kiszáradt. Várták a barátok, s a konyak a szobájában. Rávezette saját kezűleg a kórlapra. Mikor finoman figyelmeztette, arrogánsan elküldte a búsba. Nem Szegedin múlott, hogy nem lett belőle tragédia. Szerencsére annyira lefoglalta a pofaparti, hogy intézkedhetett a háta mögött. Mivel biztos volt dolgában, a gyermeket átvitette a sebészetre. Füredi Lacitól tudja, igazolták gyanúját. Laci hozzátette, a műtét alatt kiderült, a huszonnegyedik órában voltak. Sípos főorvos operálta a gyermeket, közben végig káromkodott. Sípos aztán Szegedit lehordta telefonon a sárga földig. Tények után Sípossal nem mert okoskodni, leforrázva hallgatott. Majd ideges sietséggel javította volna a kórlapot, de nem találta.
Mikor gondolatban eljutott idáig, hangosan felnevetett, s tovább szőte a gondolatait : Nem találta, de nem ám! Időben eltette magának, kell bizonyítéknak. Szegedi dühöngött, s az eltűnt kórlapért felforgatta az osztályt. Közben úgy nézett rá, mint aki sejti, hogy benne van a keze. Sejtse. Nem érdekli. Mindenki úgy védekezik, ahogy tud. Persze, az volna az igazi megoldás, ha Szegedire is ráijeszthetne egy alapos verés kilátásba helyezésével, ha rávehetné vele, hogy hagyja békén őket, s a gyógyítás területéről is húzzon el sürgősen a francba, de Szegedi százvalahány kilójával, száznyolcvanhat centijével nem tartozik az ijedős pasasok közé, állapította meg magában bosszúsan.
Zsuzsi a hálószobában, a talpig tükör előtt öltözködött. Kedvetlenül mozgott. Már rajta volt a kabátja, mikor Péter megjelent, ledobta köntösét, s gyors ütembe szedte magára a kikészített ruháit. Közben, mint aki se lát, se hall, türelmetlen hangon sürgette Zsuzsit.
- Siessünk, édes életem, mindjárt hét óra!
- Mondd meg végre, hogy mi dolgod van kint ?! – makacskodott Zsuzsi, miközben igazított újra a haján. Még mindig dús volt az aranyszőke hajzuhatag, nehéz volt hátul úgy összefogni, hogy oldalt néhány rövidebb tincs ne maradjon ki. Jól állt ez a frizura is, de most idegesítette.
Péter ezúttal is kitért a konkrét felelet elől. Zsuzsi mögé lépett, mivel fejjel magasabb volt, jól látta magát a tükörben, s míg gyors mozdulatokkal fésülködött, közben vidámnak tűnő hangon mondta :
- Feszíteni akarok melletted!
Zsuzsi bánatosan meglegyintette. Látható volt kedvetlensége, de Pétert most ez sem térítette el feltett szándékától. Zsuzsi vállát átfogva, sietősen léptekkel indultak.
X/C
A tanácsi üdülő amolyan falusi kúria volt az Öreg-tó partján, halásztanya valamikor. Építettek hozzá egy kisebb szálló részt, hogy a megyei vendégeknek legyen hol megszállni, vagy a környékbeli tanácsi víkendezőnek. Az a hír járta, hogy leginkább csak a megyeiek jutottak szálláshoz. Az üdülőben mindig víg élet zajlott. Ott találkozott a város krémje is, nagy dorbézolásokat csaptak. Most is sokan ültek az ebédlőben. Szegedi amint meglátta őket, eléjük sietett.
- Á! Csakhogy megjöttetek! – mondta vígan, s hangosabban az indokoltnál.
Belekarolt mindkettőjükbe, s vitte őket a maga mellett fenntartott helyre. Nyolc-tíz személyes kecskelábú asztalhoz, éppen Gazsóék és Topolaiék mellé. A tisztiorvos vidáman kurjantott, Emike puszival üdvözölte Zsuzsit, messziről jó barátnők voltak. Gazsónak is ott volt a felesége. Zsuzsival látásból ismerték egymást, az utcán bólintottak, ha találkoztak. Most Gazsóné letegezte. Gazsó is tisztességesen köszöntötte őket. Voltak idegenek is az asztalnál. Hamar kiderült, egyikük a megyei tisztifőorvos, másikuk a barátja, a megyei pártbizottságról, s egyben Szegedi protektora.
Szegedi maga mellett lévő széket Zsuzsinak szánta, de Péter leült rá. Így Zsuzsi távolabb került az osztályvezető főorvostól. Emike lett a közvetlen szomszédja, s ez ellen Szegedi sem tiltakozhatott. Zsuzsi átmenetileg megmenekült tőle. Az ebédlőben hat ilyen asztal volt, s majdnem minden helyen ültek. Zsuzsi felfedezte az egyik asztalnál Nyíri Pistát a párttitkárék társaságában. Jövendő főnöke mosolyogva emelte felé poharát. Kedves biccentéssel fogadta. Már tálalták a pacalt. A tanácsi üdülőnek kis konyhája volt, mindenki azt kapta. A kószáló vendégek közül egy erősen illuminált alak megállt az asztaluknál, éppen Zsuzsi háta mögött, s valósággal rádőlt.
- Te ki vagy, szépségem ? – böfögte, s átkarolta hátulról.
Péter egyszerre ugrott Szegedivel. Lefejtették Zsuzsiról a tolakodót, nevetve rendezték a helyzetet. Gazsó is közreműködött. Visszavitte a társaságához az italos férfit, miközben a szemben ülő Gazsóné bizalmas hangon mondta Zsuzsinak :
- Pistuka hamar kikészül. A többiek csak éjfél körül szoktak kidőlni, de majd megtapasztalod magad is.
Zsuzsi remélte, hogy nem kerül rá sor, mert előbb távoznak, ahogy Péter ígérte, s nem jönnek ki soha többé. Magában nevetett azon, hogy Gazsóné aztán majd biccenteni sem fog, ha találkoznak. Aligha bocsátják meg a futó jelenlétet azok után, hogy nagy kegyesen befogadták őket asztaltársaságukba.
Még mindig érthetetlen volt számára, hogy ott vannak. Péter szilárd elhatározása. Bárhogy próbálkozott, nem tudta róla lebeszélni. Pedig óvatosan figyelmeztette Szegedi tolakodására is. Nem beszélhetett nyíltan, hiszen így is feszült viszonyban volt a főnökével, de annyit mondott, hogy kellemetlenül kedveskedett. Erőszakosan vitte volna a szobájába. Péternek máskor elég volt annyit mondani, hogy valaki másképpen néz rá, mint illene, attól kezdve elkerülték az illető társaságát. Most valamilyen rejtélyes okból nem akarta meghallani.
Helyette felnevetve azt felelte, nem csodálkozna a főorvos kitüntető figyelmén, ha ismerné a feleségét. Vajon mi lehet annyira fontos, ami ennyire leköti Péter figyelmét. Ami ilyen izgatottá teszi. Bárhogy titkolta, érezhetőn vibrál körülötte a levegő.
Körülnézett, s megpróbálta kitalálni, ki miatt vannak ott. Közben hozzáláttak a vacsorához. A pacal borzalmas volt. Nagyon erős, s furcsa illatú, nem mert arra gondolni, ami először az eszébe jutott. Péternek sem ízlett. Ingerült nevetéssel emlegette az erős paprikát, s azt mondta, hagyja ott nyugodtan, ha erősnek találja. Még jó, hogy izgatottságában nem büdöset mondott. Boldogan tolta el tányérját, de Péter végigette hősiesen, aztán Topolaival szaporán koccintgattak rá.
Emike közelebb hajolt Zsuzsi füléhez.
- Én sem tudom megenni. Rettenetesen büdös. Alighanem, rosszul mosták ki. A férfiaknak jó ok az ivásra. Ha kint vagyunk, Gyuri mindig rengeteget iszik, pedig árt a májának. Hiába könyörgök. Most is, rosszul volt, mielőtt kijöttünk.
- Akkor miért engeded?
- Lehet is vele beszélni! Ma főleg nem. Itt a megyei főnöke. Azt mondja, muszáj megfelelni az elvárásoknak. Látom, végül ti is beadtátok a derekatokat. Pedig veletek szoktam példálózni... – mondta kedvesen, de Zsuzsi valamiféle neheztelést hallott ki a hangjából.
Topolai átfogta felesége vállát, s Péterre nevetett.
- Nótázzunk egyet, jó?!
Péter nem kérette magát. Zsuzsi ezen is töprengett, hiszen ezúttal Péternek aligha volt daloló kedve. Kezdte hinni, hogy az időt húzza vele. Mintha várna valamire. Figyelte aztán erősen. Péterék közben daloltak, csatlakozott hozzájuk a megyei tisztifőorvos, s Szegedi is. Szegedi belefogott a " Szépasszonynak kurizálok „ című nótába. Míg dalolt, Péter háta mögött belecsípett Zsuzsi karjába.
Péter megérezte a motoszkálást, s teljes súlyával hátradőlt. Szegedibe benne maradt a következő strófa, helyette felordított:
- A karom!
Péter felvonta a szemöldökét.
- Már megbocsáss, de a hátam mögött tartod?!
Szegedi morgott, a többiek nevettek. A megyei protektor megjegyezte:
- Nem muszáj mindent észrevenni!
- Az attól függ, ki mire dresszírozza magát!… - mondta Péter élesen.
- No, de barátocskám, jut is, marad is! – kedélyeskedett a protektor.
Gazsóék siettek mulatni a szavain. Péter kevésbé, azt mondta:
- Akkor csak gyakoroljátok. Nektek is van feleségetek.
Nem aratott sikert. Az asztal körül hirtelen más témába fogtak. Gazsó szembe ült Péterrel, félhangosan figyelmeztette.
- Fékezd magad! Fehérasztalnál ülünk.
-Teszek rá, ha rovásomra szórakoztok. Hanem, befejezhetjük hamar. Veled akarok beszélni, az hozott ide.
Gazsó felállt. Alighanem megunta a jelenlétüket, s magától indult kifelé. Péter követte. Zsuzsi teljesen elképedt. Elképzelni sem tudta, Péter mit akar a tanácselnöktől, s éppen itt. Még fel sem ocsúdott, mikor Szegedi a karjánál fogva felhúzta a székről, s vitte a parkett közepére.
Felerősített lemezjátszóról szólt a cigányzene. Akkor már sokan csárdásoztak. Szegedi az ajtó felé sodorta Zsuzsit. Valaki kitárta előttük az ajtót a februári hidegben, s mire Zsuzsi eszmélt, már kint voltak a néptelen, alig megvilágított teraszon. A következő pillanatban Szegedi a falhoz nyomta. Mindez szinte néhány pillanat alatt történt. Éppen csak Zsuzsi agyába vágott, hogy mit akar ez az ütődött, mikor Szegedi már a szoknyája alatt kutatott. Nem volt sok választása, elkapta a férfi tolakodó kezét, másik kezével a szeme közé vágott.
Szegedi lefogta, s az arcába sziszegett.
- Ne add a szüzet, a rohadt életbe! Vagyok olyan jó, mint a nyomoronc urad, vagy a sebész palid!
Zsuzsit olyan durván érintette mindez, hogy szólni, kiáltani sem tudott, csak vergődött tehetetlenül a durva szorításban. Nem sokáig. Következő másodpercben Péter átlendült a terasz alacsony kerítésén, lerántotta róla a férfit, s már csattant is a balegyenese kegyetlenül. Szinte hallani lehetett nyomában a csontok ropogását. Péter eltörte a főnöke állkapcsát. Szegedi ordított. Pillanatok alatt benépesült a félhomályban lévő terasz. Mindenki Szegediért aggódott, körülvették háborogva, sajnálkozón.
Péter fogta Zsuzsi kezét, mentek a kabátokért, s kisiettek a kocsihoz. Közben egyetlen szót sem szóltak egymáshoz. Péter indított, s elmentek jó darabig, aztán megálltak valahol Révháza, s az Öreg-tó között. Ültek a kocsiban a csillagfényes félhomályban, s hallgattak. Péter közben lassan, ütemesen ütögette a kormányt, majd dörrent a hangja:
- Hogy a fenébe kerültél ki a teraszra?
- Magával sodort néhány pillanat alatt. Mire észbe kaptam, az ajtónál voltunk. Vitt ki. Legfeljebb az ajtófélfába kapaszkodhattam volna… Most mi lesz?
Péter nem felelt. Zsuzsi tisztában volt vele, hogy nagy baj történt. Ez nem pofon volt, amit úgy-ahogy tudomásul lehet venni. Ez komoly sérülés volt, valószínű csonttörés, adu egy olyan ember kezében, aki amúgy sem volt jóindulattal irántuk.
Péter ütött még egyet a kormányra, aztán indított, s nem állt meg hazáig. Csak akkor szólalt meg újra, mikor együtt bementek az ajtón.
- Nem vagy már gyerek. Vigyáznod kellett volna magadra! – mondta, s otthagyta a verandán, bement a dolgozószobába. Magára zárta az ajtót, s ott töltötte az éjszakát.
Zsuzsi sokáig emlékszik majd erre az éjszakára. Órákon át sírt. Nem az átélt durvaság keserítette, nem is Péter szemrehányó szavait fájlalta, hanem a nyilvánvaló következmények keserítették. Péterért, magukért érzett aggodalma. Pétert megbüntetik. Miatta került ilyen helyzetbe. Mi lesz a családdal, ha Péter elveszti az állását. Mi lesz a gyermekekkel. Mi lesz velük.
Szólj hozzá!
Isten áldásával ( 5. rész )
2010.05.01. 09:35 Rényi Anna
11. fejezet
I S T E N Á L D Á S Á V A L ( 5. rész )
X/A
Vasárnap reggel még mindig zárva volt a dolgozószoba ajtaja. Zsuzsi tíz óra tájban bekopogtatott. Péter kinyitotta az ajtót, de nem szólt hozzá. Helyette az ablakhoz ment, s nézte szótlan-mogorván az almás fáit, aztán mégis megszólalt.
Fogcsikorgatva mondta:
- Magunk adtuk a kötelet a kezükbe!… Beadhatom a felmondásom, ha egyáltalán beérik vele. Aztán szedhetjük a sátorfánkat!
- Csak keserűségedben mondod… - reménykedett Zsuzsi, de görcsbe rándult a gyomra.
Péter keserveset sóhajtott.
- Keserűségemben valóban, mert nincs már jövőnk Révházán… Éppen ebben a dologban akartam Gazsóval beszélni. Rá akartam ijeszteni, hogy hagyjanak békén bennünket, de semeddig sem jutottam, mert megláttalak benneteket a teraszon. Az ilyenféle mondandóba az ember nem kezdhet bele kétszer.
- Mit akarnak tőlünk, nem értem… - idegeskedett Zsuzsi.
- Szegedinek útjában vagyok. Gondolta a piszok, cicázik egyet a feleségemmel, duplán döfi hátamba a tőrt, aztán végleg megszabadul tőlem… Megtudtam, a gyerekekkel akarnak megzsarolni, hiszen még innen van mindegyik a felvételijén.
- Szentséges Isten! - rémült meg Zsuzsi, s tenyerébe temette arcát.
- Ne sírj! Ezek után aligha lobbiznak a gyerekek ellen. Már kikészíthetnek a nélkül is. Féltékenységből nekimentem a főnökömnek. Eltörtem az állkapcsát. Nyolc napon túl gyógyuló sérülést okoztam... Ha feljelent, garázdaság, súlyos testi sértéssel tetézve. Tanúja lesz elég. Te is elfelejtheted a reménybeli állásod. Nyíri Pista is ott volt az aggódók között. Ha Szegedi nem jelent fel, akkor megzsarol, vagy beadom a felmondásom önként, vagy mehetek a börtönbe. Helyemen semmiképpen sem maradhatok. Révházán sem. Nem tűrnék. El kell mennünk innen, Zsuzsikám! Talán majd Nagyegriben akad valami munka.
Zsuzsi a homlokát tapogatta, s Péter meglepetésére azt mondta :
- A család nem mehet el, kedves… A gyerekek itt járnak gimnáziumba, csak itt ismerik a képességeiket. Továbbtanulások előtt nagyon fontos. Anyukáék miatt sem, nem hagyja itt a sírjait. Elvira Nagyegriben csak egy idős asszony volna, itt megbecsülés övezi dolgos élete után. Nem mehetünk el miattad sem… A családodnak kell emlékeztetni a várost, hogy volt egy nagy tudású, lelkiismeretes gyermekorvosuk, aki nem lett hűtlen, nem önszántából ment el, s a családja még hazavárja… - mondta már sírva.
Péter átölelte, hozzáhajtotta fejét, s hallgatott.
Késő délután berobogott Füredi Laci, Eszterke nélkül jött, s magából kifordulva kiáltott már az ajtóból.
- Mi ez a gyalázat, komám?! Apáméknál voltunk Nagyegriben. Ahogy hazaérünk, cseng a telefon. Kiss Berci meséli tele szájjal, hogy mi történt az este az Öreg-tónál.
Az emlegetett ember Fürediné kollégája volt, olyan se hal, se hús, igyekezett a városi elithez dörzsölődni, aztán kibeszélte, amit a közelükben hallott. Péter elmondta dióhéjban, hogy mi történt, beszélt a meglátásáról is, a sebész rábólintott.
- Jól ítéled meg a helyzetet. Berci szerint már az este beszéltek róla. Gazsó értekezett telefonon Kövessel is. Igazgatónk szabadságra küld holnaptól. Egyébként, valóban eltörted Szegedi állcsontját. Beszéltem a fiúkkal, alaposan behúzhattál neki, háromba tört. Drótozhatják!
- Abban a percben meg tudtam volna ölni!… Gazsóval kint voltunk az udvaron, a terasz közelében. Olyan mondandóm volt, amihez nem akartam tanúkat. Éppen belekezdtem, mikor pillantásom a teraszra esett, és látom, Zsuzsit kisodorta az a szemét a teraszra, falhoz nyomta, mint az állat, s már szoknyája alatt a keze. Gondolhatod!
- Zsuzsit nagyon megviselte? – kérdezte a sebész rekedten.
- Inkább a kilátásba helyezett jövőnk… - mondta Péter komoran, aztán hirtelen felnevetett – Zsuzsi elkapta a kezét, másik kezével a szeme közé vágott. Egyenesen a szeme közé. Magam láttam. Szép ütés volt az is!
Füredi Laci is nevetett.
- Akkor jó napja volt a főorvos úrnak!
Péter újra komor volt.
- Innen mennem kell jó esetben is… Számíthatok édesapád segítségére?
- Feltétlenül. Még ma felhívom. Apám nem Köves, nem ijed be a megyétől. Azt szokta mondogatni, tehetnek egy szívességet neki. Amúgy is, mind hozzáfut, ha bajban van. Az öreg valóban érti a dolgát.
- Ingázhatok majd ítéletnapig… - mondta Péter komoran, s alig figyelt most a barátjára, kibukó keserűséggel folytatta – A padlón vagyok, Lacikám… A padlón!
A sebész átfogta a vállát.
- Talpra állsz, komám, biztosan tudom! Segítünk is. Ha másképpen nem tudunk, itt ébren tartjuk a jó szándékú lelkiismeretet néhányan, abban biztos lehetsz!…- mondta, s összeölelkeztek barátin.
Amíg Péternél volt Füredi Laci, Zsuzsi újra gyomorgörcsöt kapott abbeli félelmében, hogy Péterhez eljut Szegedi mocskos vádja Füredi Lacival kapcsolatosan. Ha Szegedi mások előtt is emlegette, a város pillanatok alatt tele lesz újra a hírükkel. Talán már eljutott Füredi Laci fülébe is, s éppen most mondja el Péternek. Komolyan félt tőle. Nem attól tartott, hogy Péterben valamiféle gyanút ébreszthet, de attól igen, hogy újabb felbőszült haragot, pedig már éppen elég baj volt így is. A verandán böjtölte ki a sebészt. Mikor Füredi Laci elment, sietett be Péterhez. Megnyugodva látta, hogy lehiggadt már, nem kapott újabb rossz hírt.
Sokáig beszélgettek. Latolgatták a jövőt, ami igen riasztó volt, de az ember úgy van teremtve, hogy idővel az elkerülhetetlenbe is belenyugszik. Ők is így voltak vele. Egy idő után a gyakorlati teendőket vették sorra. Péter kesernyés mosollyal mondta, lesz most elég ideje egy darabig. Laci fiukkal elmegy Sopronba a felvételire, Norbival Pestre. Zsuzsi azt sóhajtotta, örülni fognak a gyerekek. Lám, minden rosszban van valami jó.
Zsuzsinak eszébe jutott a fordítói munkája. Hiszen az új állásával már nem számolhattak. Bevallotta, hogy elhamarkodottan lemondta telefonon, s hozzátette :
- Reggel felmegyek Pestre, visszavonom a felmondásom. Nem megyek szívesen. Előre tudom, megalázóbb lesz, mint eddig bármikor. Ez az alak sem különb Gazsónál vagy Szegedinél. Eddig elhallgattam, hogy miért ilyen undok, de a keserűség most kihozza belőlem. Ez is próbálkozott. Még tavaly történt. Szépeket mondott, aztán ebédelni hívott. Kiderült, a lakására. Udvariasan a helyére tettem. Azóta úgy bánik velem, mintha alamizsnáért járulnék hozzá. Valósággal elém löki a munkát, s mindenféle gúnyos megjegyzést tesz.
Péter nem figyelt rá, fáradt arccal nézett maga elé, aztán nehéz sóhajjal kérdezte :
- Mit mondtál, Zsuzsikám ?! ... Ne haragudj, de annyira nyomaszt ez az egész, hogy az sem lepne meg, ha most infarktust kapnék...Még egy morzsa, és kész!
Zsuzsi ijedten nézett rá, s már örült, hogy semmit sem hallott abból, amit mondott. Hiszen lehetett volna az a morzsa, ha rájön, hogy milyen áron jut munkához. Úgy tett, mintha addig Elviráról beszélt volna. Kapóra jött, hogy Elvira is készült felutazni vele, valamilyen dolga volt Pesten.
Közösen találgatták, vajon mi dolga lehet, de nem tudtak rájönni. Elvirától pedig nem lehetett megkérdezni. Ha magától nem mondta, könnyen ráfelelte, hogy semmi közük hozzá. Szerették így is. Együtt éltek vele, de alig tudtak róla többet, mint a kívülállók. Semmit sem tudtak arról, hogy mivel, s hol töltötte azokat az éveket, míg visszatért Révházára. Tiszteletben tartották hallgatását. Csendes nyugalomban élt velük. Napjai nagyobb részét két kellemes szobájában töltötte. Sokat olvasott. Mondogatta, ötven esztendő lemaradását kell bepótolnia, mielőtt meghal.
X/B
Nomen est omen! A latin azt mondja, a név intő, figyelmeztető jel. Megtörténhet, hogy hallatán az ember felkapja a fejét, s megborzong. Zsuzsival is ez történt. Elvirával hajnalban felültek a vonatra. Elvira befészkelte magát az ablak mellett lógó kabátjába, s ásított. Február volt, erősen fűtötték a vonatot, valóban álmosító volt a meleg. Bágyadtan kérdezte:
- Mikor végzel a jóembernél?
- Nem tudom. Számítok rá, hogy kioktat majd, amiért lemondtam a munkát, de talán délre végzek. Neked sok elintéznivalód van?
- Csak egyetlen helyre megyek. Talán én is végzek délre. Találkozzunk a pályaudvar közelében lévő Rózsa cukrászdában. Kellemes hely…– mondta Elvira ásítva, s ezzel egyelőre befejezte a beszélgetést. Perceken belül elaludt.
Majdnem végigaludta a hosszú utat. Zsuzsit bántotta. Korán keltek, az igaz, de Elvira nem volt hétalvó, s máskor beszédesebbnek is bizonyult. Kezdte sejteni, hogy vele van baja. Mikor végre felébredt, mindjárt megkérdezte:
- Haragszol rám?
Elvira rávillantotta szemeit.
- Ahogy mondod. Mulya voltál, kismacska! Ügyetlenségeddel tönkretetted Péter karrierjét, és még csak ne is haragudjak?! Most hozhatom rendbe.
Zsuzsi nyelt egyet.
- Csak nem Péter ügyében indultál útnak?
- Mi másért ?! Nem hagyom tönkretenni. Az osztályomat sem. Betelt a pohár. Megyek segítségért a volt uramhoz.
Zsuzsi azt hitte, rosszul hallotta.
- Kihez?
- Jól hallottad, a volt uramhoz.
- Te férjnél voltál?! Ez hihetetlen.
- Hallod-e, ne merészeld kétségbe vonni, nem voltam mindig ilyen vénasszony!
- Most sem vagy, csak éppen magányos típusnak tartottunk eddig.
- Öreglányt akartál mondani?! Tévedsz! Egyáltalán nem vagyok az a típus, csak éppen jól pofán törölt az élet, így egyedül maradtam. Negyven évvel ezelőtt férjhez mentem, hat évig éltem házasságban.
Zsuzsi részvéttel kérdezte:
- Miért váltatok el?
- Csak. Inkább az érdekeljen, hogy miért éppen hozzá megyek.
Zsuzsi halkan felnevetett.
- Nos, miért?
- Mert a húga fia miniszter.
- Miniszter?!
- Na, mit szólsz hozzá, milyen keresztfiam van?! Tulajdonképpen hozzá megyek, hogy szóljon pár szót az érdekünkben az egészségügyes kollégájának, de őexcellenciájához aligha engednének be az utcáról ukmukfukk. Elmegyek Aurélékhoz, járjon közbe maga, nem ennyivel tartozik nekem.
- Újra nősült a volt férjed ?
- Muszáj volt neki. Férjül vették.
- Csak nem hagyott ott valakiért ?
- Ahogy gondolod, nem! Egye fene, elmesélem. Egyetemisták voltunk, mikor egymásba szerettünk. Összeházasodtunk. Ez még jóval a háború előtt történt. Szegények voltunk, albérletben éltünk, s jött volna a gyermek. Aurél megijedt. Könyörgött, hogy később akár hat is. Szerettem, de így is rohadt nehéz döntés volt. Tetejében akkoriban tiltott műtétnek számított. Aztán hamarosan örökölt valami távoli rokontól a húgával együtt. Megengedhettük magunknak a gyermeket is, de kiderült, orvosi műhiba történt a megszakítás alatt, és sohasem lehet többé gyermekem.
- Ó, istenem! Akkor ez volt a válás oka? Ő mindenképpen akart aztán családot?
- Belenyugodott, és éltünk szépen. Jött aztán egy sápkóros lány, egy álszent fruska. Bámulta a tanár úr eszét tátott szájjal. Aurél megszédült, s egy nap azzal állt elő, hogy egyik hallgatója gyermeket vár tőle… Gondolhatod!
- Te elengedted!
- El! De nem ment könnyen. Hónapokig nyűglődtünk. Közben megszületett Iván. Volt már fia, de továbbra is ragaszkodott hozzám. A gyermeket is akarta. Piszkosul kínlódott, rossz volt nézni. Így egy nap összecsomagoltam, és agyő!
Zsuzsi átölelte gyengéden.
- Beszélned kellett volna róla, hiszen annyi éve ismerünk, és szeretünk.
- Minek, kismacska?! Azt hiszed, könnyebben viseli az ember az emlékei súlyát, ha megosztja másokkal?! Egy frászt!
- Talán mégis. Sohasem faggattalak volna az előzmények ismeretében, hogy miért mondtál le a saját gyermekről, miközben mások gyermekeinek szentelted az életed. Fájdalmat okoztam vele. Bocsáss meg érte!
- Ugyan! Már nem is emlékszem rá. Egyébként is. Tudtam, hogy tájékozatlan vagy. Legfeljebb magamra vethettem…- mondta elárulva, hogy mégiscsak emlékszik.
Zsuzsi megfogta a kezét.
- Duplán is örülök, hogy velünk élsz. Picit talán kárpótolt az élet.
Elvira elmosolyodott.
- Na, nem is állok oda panaszkodni! Aurélt megüti a guta, ha elmondom, hogy nemcsak nagy családban élek, hanem egyik gyermekünk szebb, és sikeresebb, mint a másik… Később született egy lányuk is. Sápkóros az is, mint az anyja. De unokájuk egy sincs. Már nem is igen lesz. Iván fiuk kétszer is elvált, rövid házasságaiban nem született gyermek. Terézke pedig nem az a fajta, aki gyermeket vállal. Egyébként, már ki is futott az időből. De majd nézzenek meg minket!
Zsuzsi mosolygott.
- Ha csak kettőt számolunk fejenként, leszünk páran néhány év múlva. Haraggal váltatok el végül?
- Attól tartasz, hogy most majd kidobnak?! Egy fenét! A sápkóros nyikkanni sem mer előttem. Aurél pedig hálás nekem. Az lesz, amíg él.
- Mert nem gördítettél akadályokat az útjába.
- Mondjuk, de inkább a későbbi döntésemért. Tizenöt esztendővel ezelőtt beállított. Elege volt a sápkórosból. Azt mondta, inkább lemond a gyermekekről is, csak fogadjam vissza. Kirúgtam. Később sírva köszönte. Nem tudott volna lemondani róluk.
- Ez is egyfajta emberi tragédia. Valójában téged szeretett, és persze, a gyermekeit. Nehéz sors jutott neki.
- Az biztos, hogy valaha szeretett… - mondta Elvira fojtott hangon, aztán a szokásos stílusában folytatta - Azóta sem tudtam levakarni. Minden évben ír kétszer-háromszor, minden szenteste felhív. Most én hívtam fel, de csak az üzenetrögzítőjük felelt. A sápkóros szajkózta, hogy nincsenek otthon, hagyjunk üzenetet. Hagytam. Remélem, meghallgatták, és otthon találom őket, a sápkórost is… Kíváncsi vagyok, hogy csakugyan megöregedett-e, mert a hangja úgy remeg a telefonban, mint a citera.
Zsuzsi felnevetett.
- Édes-drága ember vagy, és nő a lelked mélyéig!
- Ne hízelegj, kismacska, mert ezúttal nem veszel le a lábamról. Addig nem, míg Péter ügye egyenesbe nem jön.... Hogy mehettél ki azzal a szemétládával?!
- Mondom, hogy elsodort. Az ajtó nyitva volt, mintha előre megrendezték volna. Kezdek paranoiás lenni. Azt képzelem, hogy ezt is megszervezték. Ahogy az állás ügyében is benne volt Szegedi. Talán azt mondta Gazsónak " adjátok oda neki az állást, majd megfizeti az árát…" Gyalázatosak!
- Próbált volna engem elsodorni! – morogta Elvira – Mulya voltál, és kész!
Zsuzsi elnevette magát. Elvirát a maga százhúsz kilójával nehéz lett volna elsodorni, de ötven kilóval mit kezdhet az ember egy olyan böhöm nagy medvével szemben.
Megkérdezte aztán:
- Hogy hívják a volt férjuradat?
- Professzor Rétfalvi Aurél. Valaha egyetemi magántanár.
Zsuzsi rábámult, s megborzongott hirtelen.
- Rétfalvi?!- kérdezte furcsa arccal.
- Nocsak! Ismered?!
- Nem! Csak a neve tűnik ismerősnek. Mintha már hallottam volna valahol, és rossz érzéseket ébreszt bennem. Biztosan tévedek. – felelte, s igyekezett elhessegetni a gondolatot.
A nemzetközi gyors berobogott a pályaudvarra. Elgémberedett lábbal kászálódtak le. Elvirával megbeszélték, hogy aki hamarabb végez, vár a másikra a cukrászdában.
Zsuzsi a kiadóban felkereste a szakfordítót. Úgy volt, ahogy gondolta. Az ember fél délelőtt várakoztatta, aztán gorombán kioktatta.
- Maga csak egy vidéki műkedvelő, asszonyom! Örüljön, ha munkát kap. Magafajtával Pesten Dunát lehet rekeszteni. Nem is értem, mit vesződöm magával. Idetelefonál, csak úgy idetelefonál, és lemondja. Aztán három nap múlva itt van munkáért. Köszönje meg, hogy szóba állok magával. Ha nem tudnám, hogy van egy rakás gyereke, kihajítanám!
Zsuzsit annyira sértette, hogy befele sírt. Pedig előtte megfogadta magában, nem sértődik, mondjon amit akar. Érték a munkája. Ha nem volna az, nem fogadná. Főleg azután, hogy szexuális ajánlatát határozottan visszautasította.
A kapualjban könnyekkel is sírt egy miatyánknyit, aztán kissé megnyugodva elindult a villamos felé. Pár lépés után meggondolta magát. Korán volt még a cukrászdához, Elvira aligha végzett. Sétál egyet, gondolta. Máskor, ha a fővárosban járt, s ideje engedte, kiment Budára. Erről még Péternek sem beszélt soha. Olyankor megállt a kis téren a villával szemben, a szökőkútnál, s nézte régi otthonát. Elképzelte, hogy a kerítésen túl van. Nézte a vén hársfákat, maga elé idézte a közelben lévő kispadját. Arra gondolni sem mert, hogy azóta már elbontották. Jó időben leült a kis medence szélére. Nem csengethetett be a szomszédokhoz, Kláriék évekkel előbb eladták a villát, s leköltöztek Zalába. A festőről hallotta, hogy elvette a vörös modellt, a kisfiúkat Vicus szülei magukhoz vették. A többi szomszéddal nem volt közelebbi kapcsolatban.
Maradt a szökőkút, a villa látványa, s az emlékei. Néha kísértést érzett, hogy becsengessen, megkérje a jelenlegi tulajdonost, hogy engedjen egy pillantást vetni a kertre, kispadjára, de nem volt hozzá bátorsága. Az is előfordult, hogy csendesen sírdogált ilyenkor. Különös természetű az ember. Az idő, a távolság megszépíti az emlékeit. Már nem csak ott töltött boldog hónapjukra gondolt, kedvesnek tűnt gyermekkora is. Fájdalmasan szép volt emlékezni rá. S, még valamire. A villában tapasztalt gazdagságra. Lehangoló szegénységük ilyenkor összeszorította szívét.
Most is húzta Buda. Talán az átélt megaláztatás volt a közvetlen oka. Aztán meggondolta magát. Most mégsem megy ki. Nem okos dolog tetézni a bánatot. Más irányt adott lépteinek. Nagy kedve kerekedett a belvároshoz. Amolyan megmagyarázhatatlan kedv, mint mikor az ember hirtelen megkíván valamit. Amúgy is szeretett kirakatokat nézni. Elgondolta, mit venne az övéinek, ha volna rá pénze. Elment kívánságokat nézni, hiszen álmodozni ingyen is lehet.
Hamar ott volt a belvárosban. Meg-megállt a fényes kirakatok előtt. Az egyiknél hosszabban időzött, s válogatni kezdett. Barbinak megvenné azt a sötétkék kötött szoknyát, fehér csipkebetétes blúzzal, pici sötétkék bársonyszalaggal. Boginak a gyapjú kötött ruhát választaná. Mindig fázós kicsit, élénkítené sápadt arcocskáját a piros szín. Aztán meggondolta. Bogi nem szereti a harsány színeket, inkább azt a halványkéket venné. Az ikreknek választja a pirosat. Járt hozzá fehér kabátka, s fehér sapka. Nagyon jól állna nekik, s egyformában volnának végre. Nem engedhették meg maguknak, de régi vágya volt. Tökmagnak azt a kis miniszoknyát választja, hozzá a kötős blúzt. Jól állna a kis betyárnak, szép a mezítelen dereka, combja. Édes volna benne.
Magára is gondolt, s sóhajtott. Idejét sem tudta, mikor vásárolt magának üzletben ruhát, s most itt a belvárosban akar egyet. Miért is ne. Ez sem kerül pénzbe, gondolta, s elképzelte, hogy komolyan válogat. Gonddal nézte végig a kiskosztümöket. Praktikus kell, amit hétköznap is felvehet. Az a barna pepita, az éppen ilyen. Szereti ezt az őz barnát. A pepitát külön is. Szép a bőrszegéllyel díszített gallérja, nagy zsebei, még a bőrgombokat is kedvesnek találta, mint egy-egy bonbon. Ezt választja! Megnézte az árát. Péter kéthavi keresete volt. Kacagtak a forintok a zsebében, mind a húsz forint: ” Mit akarsz, te koldus? Nem szégyelled magad?!"
X/C
Valaki a vállára tette kezét. Összerezzent. Megfordult, s belecsodálkozott egy szakállas férfiarcba. Először ismeretlen volt. Aztán hirtelen megismerte. Kozma fia volt, a hajdani jó barát, akit azóta nem látott, hogy elment Párizsba.
- Tivadar ! - kiáltott fel őszinte örömmel.
- Csókolom a kezed! – örvendezett a férfi is – Kellemes meglepetés, hogy ennyi év után rám ismertél.
- A szemedről…- vallotta be Zsuzsi mosolyogva.
- Te jobban hasonlítasz hajdani önmagadra. Nézem a pesti nőket, szebbek vagytok, mint valaha. Aztán látom ám, hogy nagyon ismerős ez a hajkorona. Ilyen haja csak Takács Zsuzsinak volt. Akkor megláttam az arcod is. Alig változtál. Még ma is gyönyörű vagy!
- A harmadik iksz után? – kacagta Zsuzsi – Azért köszönöm. Te pedig megférfiasodtál.
- Ja, kérlek, ahogy illik egy háromgyermekes, komoly üzletemberhez. Mesélj, mi van veled?!
Zsuzsi dióhéjban elmondta az eltelt évek történéseit, a végén azzal fejezte be:
- Így most van kilenc majdnem felnőtt gyerkőcünk. Öt kislány, s négy fiú.
Tivadar nevetve a fejéhez kapott.
- Kilenc gyerek ebben az országban, és még nem haltatok éhen?!
Zsuzsi nem találta viccesnek, de természetéből fakadt, hogy finoman reagáljon a kellemetlen dolgokra is, s kedves mosollyal kérdezte:
- Te merre élsz?
- Még mindig Párizsban. Csak ritkán járok haza. Jó ideig nem is jöhettem. Amúgy sem volt túl nagy kedvem hozzá. Most is csak kényszerből vagyok itthon, apám súlyos beteg lett… Ne haragudj, hogy emlegetem előtted, de mégiscsak az apám volt.
- Volt?
- Néhány napja eltemettem. Májrák. Nehéz halála volt.
Zsuzsi nyelt egyet. Meglepte a hír, s kissé megdöbbentette. Kozmát elérte a végzet viszonylag fiatalon. Az isteni igazságszolgáltatás már a földön utolérte. Ideje nekik is megbocsátani.
- Isten nyugosztalja … - mondta csendesen.
Tivadar átmenetileg meghatódott.
- Ez rendes tőled, Zsuzsi, hiszen apán nem érdemli. Az örökségedből csúnyán kiforgatott …- mondta, aztán hangot váltott, kényszeredett kifejezés ült az arcára. - Illene valamit tennem érted, ugye, hiszen én örököltem a hagyatékot. De mikor annyira nincs időm! Sajnos, még ma elrepülök, nem is jövök vissza egyhamar. Apósom cégét vezetem. Keményen kell dolgozni odakint. Semmi sem hullik magától az ember ölébe. A hagyaték eladásából, a takarékban maradt összegből sem lesz sok hasznom. Ügyvédet kellett fogadnom. Hivatalosan zajlik minden. Piszkosul megvámolnak. A magyar állam százezreket zsebel be örökösödési illeték ürügyén. Lesz még más kiadásom is. Ügyvéd árulja majd a villát, ragaszkodik a lomtalanításához. A bútoroktól már megszabadultam, de a szuterénben még ott a sok kacat, szemét… Hoppá! Ha jobban meggondolom, mégis tehetek érted valamit. Végezzétek el ti a lomtalanítást. Pénzzel nem sértelek meg, de találsz ott némi ruhafélét, ami kikerült a házból az évek során. Kilenc gyerek mellett jól jöhet.
Zsuzsi még sohasem érezte magát így megalázva. Égő arccal válaszolt.
- Nem vállalhatom. Említettem, hogy Révházán élünk. Megyek haza a délutáni vonattal.
- Persze, persze! De gondoltam, helyzetedben ez is segítség. Apám szerint van ott még valami encsem-bencsem Rózsi után is ládákban. Neked emlék lehet, nekem nyűg.
"A gyűjtemény!" - vágott Zsuzsi agyába, s megfordult vele a Váci utca. Alig tudott megszólalni:
- Emlék?!... Akkor mégis elvállalom.
Tivadar az óráját nézte, s sietősebben folytatta.
- Remek, egy gonddal kevesebb! Lelkedre kötöm, hogy rendes munkát végezzetek. Ne reklamáljon nekem az ügyvéd a telefonba. Itt a kapukulcs, a szuterén kulcsa, az ügyvéd névjegye. Felhívom. Majd felmegy a hegyre ellenőrizni. Két nap alatt végezzetek. Nem kell közben leadni a kulcsot, van az ügyvédnél is. De a végén ne felejtsétek el, rendben?!
- Rendben!... – mondta Zsuzsi, s magában azért imádkozott, hogy össze ne essen. Szerencsére Tivadar rohant, gyorsan kezet fogtak. Már nem mondta, hogy csókolom a kezed. Sietős hangon, félig-meddig ridegen csak minden jót kívánt.
Zsuzsi elindult az ellenkező irányba. Lassan ment, szédelegve, noha legszívesebben szaladt volna, s kiabál. Szerencsére maradt benne annyi önfegyelem, hogy ne viselkedjen feltűnően, nehogy Tivadar gyanút fogjon, ha visszanéz.
Ahogy teltek a percek, egyre jobban erőt vett rajta a stressz. Szinte önkívületben mondogatta magában: ” A gyűjtemény! Uramisten, a gyűjtemény!" Aztán egy kirakathoz fordult. Semmit sem látott. Csak befelé nézett, s elszédítette a belső káosz. Száguldoztak, cikáztak a gondolatai: " Ilyen csoda nincs! Mégis, ládákat mondott! Kozma már annak idején is leszólta tudatlanságában a tekintélyes vagyontérő gyűjteményt... Akkor sem! Az nem lehetséges, hogy ott maradtak érintetlenül ennyi idő alatt. Senki sem nézett bele, senki?! Uramisten, uramisten!”
Elfordult a kirakattól, átvágott az úton. Ment, mint aki álmában jár. Azt sem tudta, merre megy, hova megy, miért arra megy. Csak ment, s mondogatta magában : " Nem lehet, ez nem lehet!"
Biztos volt benne, hogy álmodik. Éppen azt álmodja, hogy Pesten van, járkál az autók között, valaki kitaszigálja az útról, újra a járdán van, s minden szemből jövő nekimegy. Aztán már egy padon ült. Fogta a fejét, s hangosan mondta:
- Megőrültem?! Mi van velem? Jaj, istenem, mi van velem?
Egy rongyos öregasszony sajnálkozott mellette.
- Ilyen szép asszonyka, és italra adta a fejét… Nincs családja, aranyom?!
Rácsodálkozott az öregasszonyra, majd két tenyerébe temette arcát, s nevetni kezdett. Olyan ellenállhatatlanul tört rá a nevetés, hogy nem tudta abbahagyni sokáig. Aztán csendesen sírt. Az öregasszony megvárta, míg elcsendesedett. Akkor elébe tartott egy piszkos papírzacskót.
- Kér egy kiflit? Még puha. Legfeljebb tegnap dobták ki.
A rongyos kis öregasszonyon megpihentette tekintetét. Jelenléte kezdte visszahozni az önkívületből, de még nem volt teljesen rendben. Azt már felfogta, hogy hihetetlen csoda történt vele, s rátört az öröm újra. Érezte, menthetetlenül nevetni fog megint, vagy sikítani. Beleizzadt, mire a februári hidegben vacogós igyekezettel legyűrte a vágyat. Aztán igyekezett még inkább lehiggadni. Magában mondta:
" Csak szép sorjában! Először arról kell megbizonyosodnom, hogy valóban ébren vagyok!”
A kis öregasszony nem tágított mellőle. Megszólította bizonyosságért.
- Aranyos néni, ma ugye pontosan február tizennegyedike, hétfő van?!
A kis öregasszony megvonta a vállát.
- Lehet! Én már nem számolom a napokat. Egyik olyan, mint a másik, egyik se hoz jót, minek tartsam észbe?!
Körülnézett. A közelben volt egy újságos. Odaszaladt, felkapott egy lapot. Csak a dátumot nézte. Az ember közben kiabált.
- Fizetni ki fog? Ha nem fizet, tegye le!
Legszívesebben megvette volna emléknek, de kellett a húszas másra. Rohant vissza a padhoz.
- Aranyos néni, van itt a közelben postahivatal?
- Van. Odavezetem…- mondta, s sietve összepakolta cókmókját.
A postahivatalban három percre jegyeztette Révházát, éppen elég volt rá a pénze. Béla vette fel a telefont.
Zsuzsi sírva mondta a telefonba :
- Papuskám, jaj, papuskám! Őrületes dolog történt. Egy csoda. Megvan a gyűjtemény. Rózsi gyűjteménye. A mienk. Megoldódott minden gondunk.
Béla megrémült. Azt hitte, a szorító gondok idegenben érték utol, s idegösszeomlást kapott, félrebeszél.
- Mi van veled, kislányom?! Rosszul vagy?!... Elvira hol van ? Hogy hagyhatott magadra éppen most ?!- kérdezte kétségbeesetten.
Zsuzsi teljesen összeszedte magát, s hadarva folytatta.
- Nem őrültem meg, papuskám! Bár az előbb már magam is azt hittem. Igaz minden szavam. Kozma Tivadarral futottam össze. A többit majd otthon. Péternek tessék mondani, hagyja a Szegedi ügyet. Szerezzen azonnal egy kisteherautót. Jöjjön a gyerekekkel. Siessenek. Ha éjjel érnek ide, akkor éjjel! Elvirával ott várjuk őket a hegyen, a Kozma villában. Pétert tessék útbaigazítani. Jöjjenek azonnal. Siessenek, siessenek!
Mindössze ennyire futotta a kevés pénzből. A kis öregasszony megvárta. Van abban valami felemelő, ha egy elesett, nyomorban élő ember részt vállal a másik bajában, pátyolgatja, vezetgeti. Meghálálja. Nem kell többé kukáznia. Holnapután már megteheti. Dédelgette az örömöt. Csodálatos érzés volt arra gondolni, hogy megváltozik az egész életük. Tanulhatnak a gyermekek. Mind az lehet, ami akar, mérnök, tanár, művész, orvos, bármi. Ha kevés lesz a jövedelmük, számíthatnak a családi segítségre. Egyiküknek sem kell megalázkodni néhány forint keresetért. Más színezetet kap a Szegedi-ügy is. Péter kivárhatja otthon szorító gondok nélkül, hogy jobbra forduljon a helyzete. Vajon, hogy fogadja a gyűjtemény hírét? Hallotta elégszer, hogy eszméletlen nagy vagyon. Csak infarktust ne kapjon a hírre. Vigyázzon rá a jó Isten, nagyon vigyázzon, gondolta fohászkodón. Érezte, nem alaptalan az aggodalma. Saját bőrén tapasztalta, mennyire megrázza az embert az ilyenfajta öröm. Csak abban bízhatott, hogy Péter erős, s Isten segítségével kibírja majd baj nélkül.
A kis öregasszonnyal mentek együtt a járdán. Dél volt. Gondolta, Elvira is végzett már, s ott várja a megbeszélt cukrászdában. Meglepődik majd nagyon. Felmennek együtt a hegyre. Magukra zárják az ajtót, míg Péterék megérkeznek. Jó, hogy nem magában van, mert a várakozás óráiban rátörne újra a kétség, épeszű-e, vagy megőrült.
Eszébe jutott az ügyvéd, s megtorpant hirtelen: "Ne adj isten, de ha előttük felmegy a hegyre, s belenéz azokba a pirossal megjelölt ládákba. Úristen!" Idegességében hirtelen azt sem tudta, a város melyik részében van, merre induljon a pályaudvar felé, noha ott volt a közelben. A kis öregasszony újra segített. Ment előtte, mutatta az utat, rakta sietve az elnyűtt cipőit. Vitte a segítő jó szándék. Ment utána, s esdekelt a lelke: " Csak késő ne legyen, csak el ne késsenek!"
Összetette kezét imára. Körülötte zsongott a pesti utca, élte a maga hétköznapi, forgalmas életét. Valaki felnevetett:
"Nézd a bolondját!"
Nem bánta. Nem törődött vele. Csak ment, s imádkozott.
Szólj hozzá!
Édes gyermekeink ( 1. rész )
2010.05.01. 09:21 Rényi Anna
12. fejezet
É D E S G Y E R M E K E I N K ( 1. rész )
X/A
Ben tornató! ( Üdv újra! ) - mondja az olasz. Isten hozta!- köszön a magyar is, ha régen látott, kedves vendég lép be az ajtón.
Kilenc esztendő telt el azóta, hogy Zsuzsi imádkozva rótta a pesti utcát. Azon a régmúlt délutánon Elvirával megtalálták Kozma villájának alagsorában a nevezetes gyűjteményt rejtő ládákat. Csoda volt ez, isteni csoda. Gondviselés keze. Legelő a báránykáknak, ahogy Péter sírta-nevette, mikor éjféltájban megérkezett a gyermekekkel, s a teherautóval.
Ott volt előttük a hat láda sértetlenül, Takács Rozália egész életműve. Zsuzsihoz visszakerült jogos öröksége. Kozma Tivadar sem sejtette, hogy jó dolgában Zsuzsit mivel fizette ki. Ha utólag rádöbbent volna, alávaló kapzsiságában talán megüti a guta. Zsuzsi előtt már nyilvánvaló volt, hogy nem esett mesze az alma a fájától. A szuterénben a ládákon kívül csak szemetet, csupa használhatatlan holmit, ócskaságokat találtak. Könnyes szemmel mondta aztán a családnak, hogy mivé lesz az ember, ha megfeledkezik kötelező emberségéről.
Nagyot változott az életük ez után a nap után. Nem lettek más emberek, de hosszú időre elfelejthették a napi gondokat, s élvezhették a gyűjtemény adta örömöket. Zsuzsi szakértelmével, s szerencsével találtak vevőket rövid idő alatt. Nem volt többé gond, hogy miből tanulnak majd a gyermekek.
Jutott mellette még sok másra is. Kicserélhették a rozoga autót, tatarozhatták a gazdaházat, s Zsuzsi mehetett gondok nélkül vásárolni a gyermekeiknek. Aztán sem vásároltak a Váci utcában. Beérték a helybeli üzletekkel, vagy Nagyegribe mentek, ha otthon nem kaptak meg valamit. Vigyáztak a megtalált szerencsére. Péter külön is. Nem volt zsugori, csak szigorú. Eleinte naponta elmondta, hogy nincs az a sok, ami el ne fogyna, ha pazarlón bánnak vele.
Jogos volt a gondoskodása, hiszen ott volt előttük még kilenc gyermek iskoláztatása. Az első otthonhoz is segítséget terveztek, kivétel nélkül mindegyiknek. Javítani akartak a család addigi szerény életvitelén is. Zsuzsi a sok tervezgetés közben sem feledkezett meg fogadalmáról. Joli néni, a pesti kis öregasszony volt az első, akin segítettek. Aztán még sok könnyet töröltek le. Miképpen Zsuzsi lélekben fogalmazta:
" Imre örömére, Elvira megelégedésére."
Utazhatott végre a család. Zsuzsit kárpótolta az élet a sok nélkülözésért. Ahogy megálmodta, együtt jártak Rómában, Párizsban, s eljutottak más európai nagyvárosba is. Kimondhatatlan öröm volt tapasztalni, hogy a gyermekek nehézség nélkül használták a tőle tanult nyelveket, s gyarapodtak általa testben, s szellemben. Az idősebbek sem maradtak ki az utazásokból. Elvira minden színházi idényben a fővárosban töltött két-három hetet a család költségén. Erzsiék fürdőkre jártak, gyógyítgatták fájó csontjaikat.
Zsuzsiék is jártak színházba. Bérletük volt Nagyegriben. Kettesben mentek, előadás előtt beültek vacsorára valahova. Utána zenés helyre kukkantottak be rövid italra, s táncoltak is, ha olyan kedvük volt. Minőségileg megváltozott az életük. A gyűjteménynek köszönhetőn végre azt a nyomasztó gondoktól mentes emberi életet élhették, mely mindenkor megilletné a társadalom hasznos tagjait, de még nem tart ott a világ, hogy csoda nélkül biztosítsa az arra érdemeseknek.
Ráadásnak megmenekültek Gazsótól, s Szegeditől is. Ennek két külön története van. Péter először Szegeditől szabadult meg. Elvira keresztfia vállalta a közbenjárást minisztertársánál. Előtte felhívta Pétert, s hosszú telefonbeszélgetést folytattak. A miniszter tisztességesebbek fajtájából került ki, ennek köszönhetőn úgy indult a vizsgálat, ahogy Péter embersége kívánta. Szegedi is kapott esélyt a védekezésre, noha nem sok elfogadható érvet tudott felsorakoztatni maga mellett.
Péterék eleinte azt gondolták, hamarosan lezárul a vizsgálat, de kezdett más irányt venni. Szegedi mögött a megye felsorakozott a baráti kapcsolatok révén, s ahelyett, hogy döntést hoztak volna Szegedi nyilvánvaló alkalmatlanságáról, Pétert kezdték támadni.
A vizsgálat alatt lassan több szó esett róla, mint Szegedi elkövetett melléfogásairól. Ezúttal nem politikai síkon támadták, szakmai tudásával sem foglalkoztak, hanem emberi, orvosi magatartását bírálták. Igyekeztek rásütni az etikátlan magatartás bélyegét, mert micsoda dolog, hogy a beosztott rendszeresen felülbírálja vezetőjét, háta mögött rendelkezzen, terápiákat módosítson, s ezzel a viselkedéssel a többi kolléga előtt nap mint nap lejárassa az osztály vezetőjét.
Elvira felháborodásában újra utazott, s odafentről odacsaptak az asztalra. Hirtelen véget ért minden vizsgálat. Szegedit barátin felkérték, hogy sürgősen mondjon le, s távozzon. Hathatós volt a baráti tanács. Rövid idő alatt nem csak a kórházból, a városból is eltűnt a családjával együtt.
Péter visszatérhetett az osztályra. Más talán kihasználta volna a helyzetet, s megszerzi magának az osztályvezetői posztot, de Péter nem élt a lehetőséggel. Beosztott maradt. Családi körben azt mondta, nem vállal olyan politikai légkörben vezető beosztást, ahol csak protekcióval juthat az ember saját igazához. Volt rá más oka is. Kövessel elhidegült a kapcsolatuk. Péter tisztelte az igazgató-főorvost kimagasló szakmai tudásáért, de a Szegedi ügyben tanúsított magatartását nem tudta elfogadni. Szerencsére kaptak egy nagy tudású osztályvezető-főorvost. Mint utóbb kiderült, hasonló helyzetbe került előző kórházában, mint Péter. Jól megértették egymást, s békességben dolgoztak.
Gazsó a Szegedi-ügy során látszólag átállt Péter oldalára. Valószínű, hogy őt is a megyétől figyelmeztették. Míg évekkel előbb, az első pártfogás idején vállat vont, hiszen rajta volt a nemszívesen bélyege, most megijedt. Szegedivel megszakította a kapcsolatot mielőtt a Szegedi-ügy végleg lezáródott volna. Nem érte be ennyivel. Pétert megállította az utcán első adandó alkalommal, erősen mentegette magát, s Szegedit feketítette. Azt állította, a maga személyében megtett mindent, hogy Szegedi alávaló áskálódásaiból ne legyen komolyabb baja a Kerekes családnak, a felvételire készülő gyermekeknek. Megakadályozta, hogy Szegedi a megyénél lépéseket tegyen.
Péter néhány pillanatig azon töprengett, mennyit kaphat, ha az örökös tanácselnököt megveri az utcán, aztán szerencsére letett róla, de mielőtt faképnél hagyta, azt mondta :
- Határtalan a galádságod! Vedd úgy, hogy ezennel kimutatkoztam. A jövőben nagy ívben kerülj el, mert ritkán vagyok ilyen türelmes hangulatban!
X/B
Teltek-múltak az évek. A gyermekek sorra elkerültek otthonról. Mindegyiküket elsőre felvették a megcélzott egyetemre, főiskolára. Elérték a szükséges pontszámokat, de talán akkor is bekerülnek nyelvtudásuk révén, ha alacsonyabb pontokat érnek el. Tizennyolc évesen kevesen mondhatták el magukról abban az időben, hogy perfekt beszélik a legfontosabb világnyelveket.
Nehéz volt az első években megszokni, hogy egyre kevesebben vannak otthon. Havonta egyszer látogattak haza, s hozták a sok szennyest. Zsuzsi egész hétvégén mosott, s vasalt. Péter spórolása ellenére, ha nagyon igyekszik, kiharcolhatta volna a háztartási segítséget, de maga akarta rendben tartani a gyermekek ruháit. Vettek automata mosógépet, s ment a nagy üzem, ahogy az más nagy családokban is történik, ha a kollégiumból hazamennek a gyermekek. Főképpen a fiúk ruhatárával akadt gondja. A fiúk a kollégiumban is mostak, vagy az albérletben a hónap folyamán, de mire hazakerültek, Zsuzsi nem ismert a fehérneműjükre. Minden egységesen hamuszürke volt.
Kékesi Lacit látták legritkábban. Sopron városa messze volt, így csak két-három hónaponként járt otthon. A kis Tökmag szenvedte meg legjobban. Ahogy Laci elment, Tökmag étvágytalan lett, álmában csikorgatta a fogait, s nem lehetett elvenni tőle a telefont, ha Laci felhívta a családot. Mindannyiuknak nehéz volt. Ahogy Béla mondogatta szeretettel, gyakran elérzékenyülve, hiányoztak a " kis kutyakölykök." Az ember nehezen törődik bele, hogy ritkán láthatja azokat, akik közel állnak a szívéhez.
Ezekben az években Zsuzsiék figyelmét lekötötték a tanuló gyermekek. Mindig volt miért, kiért drukkolni. A gyermekek hol zárthelyi dolgozatot írtak, hol szigorlatoztak éppen valamiből. A tanulás sem ment mindig zökkenésmentesen az otthontól távol, becsúsztak gyengébb jegyek is. Ha Barbinál vagy Briginél, Boginál fordult elő, mentek haza a hosszú, könnyes telefonok. Olykor Zsuzsi keze teljesen elzsibbadt, mire annyira megnyugtatta a távolban kesergő csemetéjét, hogy elköszönhettek.
Eljött az első diplomák ideje. Először a két nagyfiú végzett. Ahogy előre várható volt, Kékesi Laci erdőmérnöki diplomát szerzett. Hegedűs Norbi tanári oklevelet kapott. Egyiküknek sem örülhettek otthon sokáig. Meglepetésükre Laci külföldre készült. Még azon a nyáron hivatalos engedéllyel, évfolyamtársa összeköttetésének köszönhetőn, kiment Olaszországba dolgozni. Norbi megvalósította régi álmát, s ősztől kis faluban kezdett tanítani.
Gömböcfalva kedves hely volt, de messze esett Révházához. Nem remélhették, hogy gyakrabban látják majd, mint Olaszországba szakadt fiukat. A következő évek is meghozták a maguk örömét, s gondját. Barbi is, Bea is megszerezte a tanári oklevelet. Barbi egy fővároskörnyéki nevelőintézetet választott, míg Bea beverekedte magát a kiszemelt miskolci középiskolába. Tomi is befejezte a jogi egyetemet, a fővárosban maradt gyakornoknak, noha őt hazavárták. Hívták is, helye is lett volna, de valamilyen rejtélyes okból inkább Pesten maradt.
A következő esztendőben fordult egyet a világ kereke. Ahogy hajdan Péter, s Füredi Laci alig merte remélni, megtörtént a rendszerváltás. Békés úton jött, s remény és aggodalom járt a nyomában. Teljes volt a bizonytalanság, hova, milyen irányba tartanak az események. Úgy lesz-e, ahogy remélték, vagy a régi helyett egy másik, nem kívánt világ jön, mely másképpen ugyan, de óhatatlanul megnyomorítja majd a lelkeket.
Ezekben a hetekben, hónapokban nagy vendégjárás volt a gazdaházban. Esténként nemcsak Füredi Laci volt Péter vendége, hanem jó néhány kollégájuk is. Éjszakába nyúlón latolgatták, vitatták az eseményeket. Néhány hónap múltán egyre több változást tapasztaltak, volt köztük jó, de akadtak elkeserítő dolgok is.
Ilyen volt a munkahelyek elbizonytalanodása. Mikor Bogi elvégezte Nagyegriben az óvónőképzőt, ott kellett maradnia, mert Révházán éppen sorra bocsátották el a feleslegesnek ítélt pedagógusokat, köztük óvónőket is.
Brigi viszont hazatérhetett a főiskola után, otthon állás várta. A változásoknak köszönhette az állását. Az utazási iroda élén is vezetőváltás volt. Nyíri Pista önként távozott, helyére Brigi diákkori szerelme került. Mezei Lacinak hívták a fiút. Szüksége volt angolul jól beszélő munkatársra, s Brigit megkereste a főiskolán. Nemcsak az állást ajánlotta fel, hanem attól kezdve ragaszkodón látogatta. Amint Brigi elfoglalta az állását, a fiú komoly terveket szőtt, házasságot emlegetett.
Brigi igyekezett lehűteni. Esze-ágában sem volt hozzámenni, de mivel ebben az időben zárkózott volt, a fiúnak nem mondta meg nyíltan, ahogy eleinte otthon is hallgatott róla. Zsuzsiék abban a hitben voltak, hogy Brigi hamarosan férjhez megy. Peti is elment. Első nekifutásra felvették a főiskolára szembeötlő tehetségének köszönhetőn. Zsuzsutól is búcsúztak már lélekben. Az érettségi után orvosegyetemre készült. Remélték, hogy sikerül majd bejutnia.
Zsuzsi pánikkal gondolt arra, hogy teljesen magukra maradnak a gazdaházban. Mondogatta magában, hogy örülnie kellene, hiszen a gyermekek sorra célba érnek. Örült is valójában, de ezzel együtt is nehéz időszak volt, s egyszer csak belebetegedett. Péter eleinte nem nyugtalankodott. Elvirával biztosak voltak abban, hogy mindössze " lurkóbetegsége " van. Gondolták, majd túl lesz rajta. Hamarosan kiderült, hogy más is meghúzódik a háttérben.
Az évi rendes onkológiai vizsgálat során kiderült, hogy Zsuzsinak rossz lett egy szövettani eredménye. Az egész család pánikba esett. Péter különösen. Sötét hajában ezekben a napokban jelentek meg az első ezüst szálak. Sok mindenen keresztül ment már élete során, de annak a gondolatát sem tudta elviselni, hogy Zsuzsit elveszítheti. Erről a betegségről köztudott volt ugyan, hogy ma már gyógyítható, ha idejében felfedezik, de Pétert ez sem nyugtathatta meg.
Zsuzsi nem mindennapi módon élte meg betegségét. Péter megdöbbenésére naponta búcsúzott az élettől. Beletörődőn, könnyes mosollyal búcsúzott. Ott volt az öleléseiben, ahogy a hírre hazarohanó gyermekeket magához fogta, ahogy rájuk nézett, ahogy Péterhez simult, ahogy szólt az idősekhez, vagy meg-megállt a szobákban, kint az udvaron a napfényben, vagy a virágok előtt.
Közben egyetlen egyszer sem panaszkodott. Csak arról beszélt, hogy Isten iránt végtelen hálát érez, mert megengedte, hogy felnevelhessék együtt a gyermekeket. Péter úgy érezte, hogy megőrül. Rohant vele Pestre, kereste a megfelelő helyet, embert. Akárkire nem bízhatta élete értelmét, ahogy Elvirának mondta alig titkolt könnyekkel.
Éppen ezekben a hetekben változás állt be munkahelyén is. Szegedi helyére került, osztályvezető visszatért régi kórházába. Péternek felajánlották az osztály vezetését. Álmatlan éjszakáin ezt is meghányta-vetette magában. Ha akkor valaki olvas az ötvenes évei derekán járó, nagy tudású, komoly ember gondolataiban, megdöbben. Gyötrődő lélekkel biztosan érezte, hogy Zsuzsi nélkül képtelen volna folytatni az életet. Ha tragédia történik, számára nem lesz többé jelentősége semminek. Így Zsuzsi sorsától tette függővé a válaszát, s feletteseitől gondolkodási időt kért.
A sors kegyes volt hozzájuk. Zsuzsit megműtötték, sikerült lokalizálni a bajt. Volt már reményük újra. Péter elfogadta a kinevezést. Még hosszú hónapok teltek el, mire felejteni kezdték az átélt keserűséget, aggodalmat. Zsuzsi betegsége változásokat hozott a gazdaházban. Erzsi ijedtében kigyógyult krónikus epebajából, s vállalta a főzést újra. Más változás is történt. Mintha hirtelen mindennek megnőtt volna az értéke. Péter többet időzött Zsuzsi közelében, mint az utóbbi években, s jobban vigyázott rá, mint valaha. Ahogy anyjára is, vagy Bélára, Elvirára. Még a gyermekekhez is elnézőbb lett. Spórolása ellenére felvett egy háztartási segítséget, noha Brigivel együtt már csak hatan voltak a házban.
A város életében is történtek változások, de ez a rendszerváltásnak volt köszönhető. Gazsó kibukott hivatalából. Ott maradt a városban, vállalkozó lett. Révházán az a hír járta, hogy a volt vezetőgárda elosztotta maguk között a város javait. Lehetett valami igazság a dologban. Gazsóé lett a szennyvíz-telep, de még Nyíri Pistának is jutott konc, ahogyan a kritikusok mondták. Az Öreg-tó partján, a tanácsi üdülő tulajdonjogát megszerezte, s panziót alakított ki belőle tehetős nyugdíjasoknak, más jómódú vendégeknek.
Zsuzsi egyik este nevetve mesélte a vacsoránál, hogy Gazsóné vette fel telefonon tőle a szippantós-autó rendelést. Az a Gazsóné, aki tanácselnökné korában, s úgy is, mint a helyi nőtanács elnöke, nemrégiben még nemigen talált a városban magához méltó rangú-rendű embert.
Business is business! - mondja az angol. Valóban. Üzlet az üzlet! Ahogy a Gazsó házaspár esetében az volt a rendszerváltás előtt is.
X/C
Zsuzsu ballagására összejött a család. Kékesi Laci is hazajött Olaszországból néhány napra. Zsuzsu boldog volt. Nem mondták ki nyíltan, de a családban mindenki tudta, hogy a gyönyörű kislány szerelmes. Laci finom mosollyal fogadta tartós ragaszkodását, s mindaddig bizonytalanok voltak érzéseiben, míg színt nem vallott. Ez éppen a ballagás reggelén történt az ebédlőben. Csak a fiúk voltak jelen, s Laci elmondta, hogy Rómában megismert egy lányt. Ginának hívják, s komolyra fordult a kapcsolatuk.
Milyen a sors. Zsuzsu éppen akkor készült belépni az ebédlőbe. Meghallotta, s kiszaladt alóla a föld. Egyetlen szóval sem árulta el, hogy tudja, csak végigsírta a ballagását, mint akinek nehéz búcsút venni régi iskolájától. Az esti bankett helyett Mari nénihez bujdosott. Mari néni már eladta a tanyáját, s vett egy kis házat a városka egyik eldugott utcájában. Zsuzsu ott sírta lázasra magát reggelig.
Mari néni nem merte bizonytalanságban hagyni a szülőket, s hajnalban elszaladt a gazdaházba. Péter az ölében vitte a kocsijáig a magas lázzal küzdő, boldogtalan lányát. Otthon Laci kivételével összehívta a gyermekeket, s szigorú parancsba adta, hogy Laci előtt hallgassák el Zsuzsu bánatát. Szépen indokolt. Azt mondta, Laci becsületből Zsuzsu mellé állna, s idővel egy boldogtalanból kettő lenne.
Kékesi Laci úgy ment vissza Rómába, hogy a történtekről semmit sem tudott. A lány alig élt eztán a következő hetekben, hónapokban. Az sem vigasztalta igazán, hogy közben felvették az egyetemre. Zsuzsi vele bánkódott. Péter igyekezett életet önteni beléjük, s Zsuzsu valahogy összeszedte magát mire elkezdődött az egyetem.
Volt más keservük is ezen a nyáron. Mikor Rózsi gyűjteménye hozzájuk került, igyekeztek gondoskodni a gyermekek jövőjéről. Még abban az esztendőben betették a takarékba a jövendő lakásukra szánt összegeket azzal a szigorú kikötéssel, hogy engedélyük nélkül senki sem nyúlhat a betétekhez. Mindegyik gyermek esetében, kivétel nélkül kétszobás, szövetkezeti lakással számoltak. Ennél többet nem adhattak, hiszen akkor még előttük állt a továbbtanulás, s a család sem csúszhatott vissza nélkülözésbe.
Ahogy telt-múlt az idő, a felnőtt gyermekek szerettek volna maguk rendelkezni a nevükre betett pénzzel. Hol új magnót akartak, vagy egy modernebb fényképezőgépet, s még megannyi mást, de Péter nem engedett a kívánságoknak. Ha valóban szükségük volt valamire, azt megvették nekik. Jelesebb napokon teljesítettek más kívánságokat is, de pazarló költekezéseket nem engedtek meg. Az ilyesmi sohasem ment simán, gyakran vita kerekedett belőle. A fogadott gyermekeknek eszükbe jutott kevéske örökségük is, az is ott volt a betétkönyveikben, s szívesen elköltötték volna.
Péter ebben sem engedett. Azt mondta, arra a pár ezresre később is szükség lehet, hagyják meg fontosabb dolgokra. Valóban csak pár ezer forintról volt szó. Kékesi Feriék parasztházán, tóparti vityillóján jelentős kölcsön volt hajdanán. Éváék szerény kis családi házán éppúgy. Az árverések után a gyámügy rendezte a tartozásokat, ami megmaradt, szétosztották a gyermekek között. Péterék egyetértésével zárolt betétkönyvekbe helyezték. Nagykorúságukkal felszabadultak a betétek, de a kamatokkal sem szaporodtak fel jelentősen az évek során, hamar elkölthették volna.
Jó ideig csend volt aztán a betétkönyvek körül, míg újra szóba került a dolog. Egyszerre két fiú is eléjük állt azzal a kívánsággal, hogy autót szeretnének. Kell a munkájukhoz, amúgy sincs kedvük lemondani róla, hiszen az ma már a modern élet része. Majd visszateszik a pénzt mire eljön a családalapítás ideje. Egyikük Tomi volt. Munkaidejét egy pesti irodában töltötte, a közeli bíróság épületéig közlekedett a közelben lévő albérletéből. Másik fiú Norbi volt. Gömbőcfalván szolgálati lakása volt az iskola udvarában, s az egész falut bejárhatta volna gyalog tíz perc alatt.
Zsuzsiék sejtették, hogy honnan fújt a szél. Kékesi Laci jól keresett Olaszországban, s megvette első autóját. Az itthoniak sem akartak lemaradni mögötte.
Péter nem értékelte az indokokat. Először higgadtan próbálta jobb belátásra bírni fiait, de mikor látta makacsságukat, alaposan kiosztotta őket. Aztán a dolgozószobában dühöngött tovább. Zsuzsi nem győzte csillapítani. Emlékeztette hajdani önmagára, mikor házasságuk másnapján maga is így gondolkodott, autót akart venni a gazdaházra megszerzett pénzből. Péter nem ismerte el a párhuzam jogosságát, s kitartóan kötötte magát a tilalomhoz.
A fiúk sem adták fel. Napokon át tartott a vita. Végül Péter belefáradt, s azt mondta, tegyenek, amit akarnak, de azzal számoljanak, hogy jövendő otthonukhoz akkor sem kapnak otthonról több segítséget, ha pénzszűke miatt a híd alatt kell elkezdeniük házaséletüket.
A fiúkat nem nyugtalanította a dolog, s megvették az autókat. Alig csendesedett el a vihar, máris újabb tört ki. Most Peti okozta a gondot. Pesten lefoglalózott egy műteremlakást, s csak aztán állt apjáék elé. Azzal védekezett, hogy alkalmi vétel volt, más vevők is alkudoztak, sürgősen cselekednie kellett. Az igazi botrányt az okozta, hogy valójában csak műteremről volt szó, mert lakásnak nem lehetett nevezni azt a tizennégy négyzetmétert, ami mellette volt. Mindössze egy kis szoba, főzőfülke, s zuhanyozó tartozott a műteremhez. Petiről tudták, hogy komolyan foglalkoztatja a családalapítás terve. Ilyen lakás nem volt rá alkalmas. Most Zsuzsi is feljajdult, s Péterrel együtt próbáltak beszélni a fejével, de hiába. Peti azt felelte, holmi kispolgári nézőpont miatt nem mond le a műteremről. A lakás olyan amilyen, a műterem ideális, festőé volt, világos, száraz, a maga negyvennyolc négyzetméterével éppen megfelel a későbbi ambícióinak.
Péter kiabált.
- Nem mondanád meg, a gyerekeid hol fognak felnőni az ilyen lakásban ?
Peti vállat vont.
- Ahol a többi művészféle gyereke. Írógyerek az íróasztal alatt, festőgyerek a műterem sarkában.
Péter majdnem megkalapálta zseninek tudott fiát. Jó néhányszor vitatkoztak még a dolgon, de Peti meglepőn határozott volt. Olykor tiszteletlen is a vita hevében. Még sohasem tapasztaltak nála hasonlót. Péter néhány napig nem állt szóba a fiával. Aztán mégis beleegyeztek. Részben Peti erőszakossága miatt, másrészt megértették, hogy ritka a műteremlakás, s valóban alkalmi vétel volt.
Ezzel még nem értek véget a gondok. Peti után Zsuzsu következett. Maga is lakást akart venni. Pár hónap után elege volt a kollégiumból. Ez magában még nem lett volna baj, hiszen erre kapta az otthoni segítséget, de a lakás egy toronyház legfelső emeletén volt, s ragaszkodott hozzá. Zsuzsiék hiába mondták, hogy gyermekekkel nehéz ilyen lakásban élni. Főképpen akkor, ha elromlik a lift, vagy áramszünet van, s amúgy is sok hátránnyal jár. Zsuzsu csendesen hallgatta őket, aztán majdnem úgy indokolt, mint Peti. Azt mondta, számára minden szempontból ideális a lakás, társban, gyermekekben pedig nem gondolkodik.
Ez volt benne a legnyugtalanítóbb. Látták, hogy a bánat uralja tetteit. Ezért lett elege a kollégiumból is. Bánatával egyedül akart lenni. Az a lakás pedig nagyon magasan volt. Nem beszélhettek félelmeikről, nehogy ötletet adjanak. Kimondható érvekkel pedig semmire sem mentek. Zsuzsut sem lehetett meggyőzni. Péter a végén már vele is kiabált, talán először hozta dühbe boldogtalan lánya, de végül így is kénytelenek voltak engedni. Zsuzsu is megvette a lakást.
Tudomásul kellett venniük, hogy a gyermekeik felnőttek, s mennek a maguk feje után. Szerencsére a bosszúságok mellett azt is tudták, hogy még így is hálát adhatnak a sorsnak. Hiszen mindannyian egészségesek voltak, többségnek már kenyér volt a kezében, s azon a pályán indulhattak az életbe, melyet megálmodtak maguknak. Emellett szépek voltak, s kisebb-nagyobb lázadásaik ellenére is kedvesek, s módfelett ragaszkodók.
X/D
Kilenc bekeretezett fénykép függött az ebédlő falán. Öt csinos lány, s négy jóvágású fiatalember képe. Szívet melengető volt rájuk nézni, beszélgetni róluk. Emlegetni, hogy milyenek voltak kicsiknek. Tudni, hogy értékes ifjú emberek lettek. Valóban, noha ahányan voltak, annyiféle természet, annyiféle vágy, s akarat motiválta, formálta őket.
Barbi középmagasra nőtt, kicsit teltebb volt, de nőiesen formás. Rövid barna haja féloldalt takarta arcát. Szolidan, finoman öltözködött, nyakában mindig ott volt az aranylánc, amit államvizsgája után kapott a szüleitől, más ékszert nem viselt. Komoly ifjú hölgy lett. Ha megszólalt, odafigyeltek rá. A nevelőotthonban lakott, nem jó körülmények között, de nem panaszkodott. Munkája részének tartotta. Csak nagyobb ünnepeken, jeles évfordulókon örülhettek neki, vagy a nyári vakáció idején.
Bogi magasabb volt a nővérénél. Törékeny maradt, áthatotta valami bájos légiesség. Barna haját megnövesztette, s hátul szalaggal összefogta, ahogy Zsuzsi tette valaha. Mindig bokáig érő szoknyákban járt, megnyújtotta amúgy is nyúlánk alakját. Viselte ő is a maga aranyláncát. Mellé elfogadta Erzsi lánykori fülbevalóját is. A lányok között az egyetlen volt, aki hajlandó volt viselni. Nagyegriben, albérletben lakott, de gyötörte a honvágy. Hetente többször is hazament a délutáni busszal, ahogy főiskolás korában is. Péter vitte vissza reggelenként, s olykor bosszúsan morgott miatta. Gyakran megjegyezte, hogy ideje volna felnőni már. Mi lesz vele, ha messziről kerül kérője. Bogi csak kacagott ezen az elképzelhetetlennek ítélt eshetőségen.
Kékesi ikrek közül Bea maradt a komolyabb. Amúgy külsőre teljesen egyformák maradtak. Kissé alacsony termetűek, sötétszőkék, s ha nem különbözik az ízlésük, még mindig megtévesztő a hasonlóságuk. Hajukat is változatlanul egyformán viselték, talán gyűrűs volta miatt. Rövid frizurájuk volt, azt tarthatták legkönnyebben rendben, s jól is állt nekik.
Bea modern lány volt. Majdnem minden ruházata farmerből volt, mellette bőr kiegészítőket használt. Életvitelében igényes volt. A kiszemelt, jó nevű középiskolában matematikát, fizikát tanított. Szép albérletben élt, sokat járt színházba, hangversenyre, s kiállításokra.
Zsuzsi bánatára keveset emlegette a férjhezmenetelt. Zsuzsi attól tartott, beleszeret a függetlenségbe, s öreglány marad. Beának volt egy kedves szavajárása, mindig azt mondta: "Pofikám!" Néha még szüleinek is. Zsuzsiék ilyenkor jót mosolyogtak.
Brigi sértődős természetű maradt, amolyan család gondja. Vigyázni kellett vele, zokon vett mindent. Provokálta is a többieket. Fejébe vette, hogy őt kevésbé szeretik, s gyakran ellenkezett. Aztán sírdogált, ha Barbi vagy Bea "megmosta" a fejét. Amúgy ragaszkodó volt. Főleg Petit, s Tomit szerette. Olykor Bogihoz bújt vigasztalásért.
Meglepő módon a két iker nem fordult úgy egymás felé, ahogyan az ikrek szoktak általában. Kiskoruktól Bea szívesebben volt Barbi társaságában, mint Brigivel.
Zsuzsi gyakran gondolt arra, hogy Brigi sértődős természetének ez volt az oka, de Brigi sohasem fogalmazta meg, így nem lehettek biztosak benne. Az ikrek ízlése is más volt. Míg Bea modernül, de visszafogottan öltözködött, addig Brigi szerette a meghökkentő holmikat. Mindig bokatörő, magassarkú cipőkben járt, miniszoknyákat viselt, mélyen kivágott, virító színű blúzokat, s hatalmas bizsukat a füleiben.
Péter bosszúságára vérvörösre festette körmeit. Péter általában nem foglalkozott a lányok szokásaival, rábízta Zsuzsira, de ezt sehogyan sem tudta megemészteni, pedig még anyja is beletörődött. Zsuzsi kérlelte Pétert. Beszélt a maga örömtelen tinédzserkoráról, mikor Rózsi szabta meg, hogy milyen ruhákat viseljen, mit olvasson, mit egyen és mit nem. Péter átmenetileg meghátrált, de aztán előröl kezdte a morgást. Érezte, hogy lányával valami nincs rendben, az volt nyugtalansága igazi oka.
Úgy tűnt, Brigit az öltözködésen kívül más nem érdekli. Egyre nyilvánvalóbb lett, hogy Mezei Lacihoz sem kötődik komolyan, de más fiúval sem foglalkozott. Már megengedhették maguknak, hogy magára költse a fizetését. Egyedül volt otthon a gyermekek közül, élvezhette az otthon minden előnyét, de nem látszott rajta az elégedettség. Elejtett szavaiból kiderült, hogy kevesellte, amit addig kapott az élettől. Zsuzsit is bántotta a dolog, sokat beszélt a lelkére, de csak átmenetileg tudta jobb belátásra bírni.
Zsuzsu a bánata ellenére is kedves lány maradt. Senkit sem terhelt a maga bajával. Ha hazalátogatott, nem érdeklődött Laci felől, s nem is emlegette. A család igyekezett tapintatosan viselkedni. Előtte maguk sem hozták szóba Lacit, de nem volt könnyű megállni. Hiszen Kékesi Laci is a család tagja volt, s szerették. Többé-kevésbé mégis sikerült, annak az volt az oka, hogy Zsuzsut mindenki külön is szerette. Legfiatalabb volt, nyílt és szókimondásában is figyelmes, tapintatos. Sohasem ugrott a többi lánynak. Gyakorlatilag mindenkivel jó viszonyban volt, de valamivel jobban kötődött Barbihoz, mint a többiekhez.
Kifejezetten szép lány lett. Alakja tökéletes volt, méretei után fotómodellnek is beállhatott volna. Bőre hibátlan volt, szinte bársonyos, szeme sötétebb kék, mint édesanyjáé, haja selymét örökölte, de nem szőke volt, hanem hollófekete. Ez a hajkorona legalább annyi bámuló tekintetet vont magára, mint ahányan megcsodálták hajdan Zsuzsi haját.
Zsuzsu csak ritkán viselte kibontva. Szokása volt egyetlen, vastag hajfonatként előre vetni a jobb válla felett. Öltözködésére keveset adott. Leginkább nadrágban járt, s lezser blúzokban. Gyakran viselt kinyúlt pulóvereket, hogy a térdeit verdesték, de ez is a maga kivételes bájához tartozott. Miként része volt az a bőrdzseki is, amit évek óta viselt. Zsuzsi nem tudta róla lekönyörögni.
Sejtették az okát. Valamikor Kékesi Lacié volt. Hiába uralta viselkedését a szép önfegyelem, Zsuzsiék tudták, lányuk sohasem fog kigyógyulni ebből a reménytelen szerelemből. Magukról tudták. Hiszen lélek volt a lelkükből, s ők sem tudtak volna egymás nélkül élni.
Kékesi Laci magas termetű, világos hajú, sötétkék szemű fiatalember lett. Az a típus, aki gondot fordít a megjelenésére, szeretett elegánsan öltözködni. Egyenesszálú haját gondosan hátrafésülve viselte. Beszéde mindig fegyelmezett, s választékos volt. Jellemre is kiváló fiatalember, noha a látszat ellene szólt. Elment otthonról, külföldön élt, mintha kilépett volna a családból. Valójában nem szakadt el. Rómából is hetente telefonált. Olaszországban egy hatalmas faipari konszernnél dolgozott, kedvező körülmények között, közel a vezérkarhoz, jó beosztásban.
Történt egyszer, hogy a tulajdonos iparbáró tengerparti bulit rendezett fontosabb beosztottjainak, Laci is meghívást kapott. A bulin megpillantott egy lányt, szinte Zsuzsu hasonmását. Laci lelkében élt egy ábránd a Tökmag iránt, de mivel hite szerint húgaként illett szeretnie, igyekezett legyűrni magában az érzést. A hasonlóság mégis tűzbe hozta, s a lány után vetette magát. Hamarosan kiderült, az elnök-tulajdonos lányát vette célba. Gina Giovánninak hívták a lányt. Ginának is megtetszett a jóképű magyar mérnök, s a mulatság alatt végig együtt voltak. Később is találkoztak, s hamarosan szoros kapcsolat alakult ki köztük. Meglepő módon kapcsolatukat a lány apja nem ellenezte. Gina volt az egyetlen gyermeke, s elege volt már a lánya addigi lovagjaiból. Egyiket sem fogadta volna szívesen vőnek, de szakmabeli, komoly magyar fiút örömmel látta lánya oldalán. Laci hamarosan beköltözhetett az elegáns Corso Umbertó-i palotába. Úgy tűnt, az élete egyenesbe került. Mikor hazalátogatott Zsuzsu ballagására, még örömmel számolt be a lányról, de néhány hónapos együttélés után rádöbbent, hogy Ginából hiányzik mindaz a szép tulajdonság, amit Zsuzsuban annyira imádott, s megkeseredett szájában a méz édes íze.
Kékesi Tomi magasságra hasonlított bátyjához, de haja sötétebb volt, s göndör, mint a húgaié. Igen jól állt neki. Tágabb-szűkebb környezetében a lányok imádták. Váltogatta is őket, egyik szoknyától a másikig csapódott, s ez nem vallott a régi Tomira. Zsuzsiék még emlékeztek rá, hogy gimnazista korában hűséges típus volt. Egyetlen kislányhoz vonzódott éveken át. Galántai Anikónak hívták a lányt, kedves lányka volt. Zsuzsinak gyakran beszélt róla, ami kamasz fiúktól igen szokatlan, de Tomi mindig bizalommal volt édesanyja iránt.
Aztán a fiú hirtelen megváltozott. Akkor már elsőéves egyetemista volt, a lány érettségi előtt állt. Tomi szakított vele egyik napról a másikra. Otthon elhallgatta az okát. Azóta gyökértelennek látták, noha kedélyre nem volt szomorú, inkább cinikus néha, ha valamilyen lányról esett szó. Sejtették, hogy ez valamiféle álarc nála, s szomorúság lappang alatta. Ezért is örültek annak, mikor átköltözött Peti műteremlakásába. Remélték, a testvér közelsége majd kibillenti ebből az aggasztó állapotból. A pályán szépen haladt, ügyvédnek készült, s jó principálisa volt.
Hegedűs Norbi barna volt, mint húgai, s legalacsonyabb a fiúk között. Mokány maradt, s szemüveges lett. Szívesen viselt rövid, tüskés frizurát, ezzel együtt helyes fiatalember volt, noha ruházatával alig törődött. Lezserül öltözködött, olykor gombok hiányoztak a ruházatáról, de jó volt a humora, környezetében kifejezetten vidám fiatalembernek tartották.
Norbi valóban a nemzet napszámosa lett. Hátrányos helyzetű gyermekeket tanított olyan odaadással, mintha mindet egyetemre szánná. A falu sorsát is szívén viselte. A falu közigazgatásilag a szomszéd községhez tartozott. Norbi imádott faluját úgy kezelték, mint jómódú háznál a szegény rokont. Kiharcolta mindazt a falujának, amit amúgy nem kapott volna meg. Volt ebben közvilágítás, útjavítás, gyakoribb orvosi szolgálat, s ki tudja még, mi minden.
Szolgálati lakása az iskolával közös fedél alatt volt. Nem csak a ruházatát hanyagolta, lakása is tipikus legénylakás volt. Ritkán takarított, s csak akkor mosogatott, ha már elfogyott az utolsó tiszta edény is. Zsuzsi meglátogatta időnként, s nem győzött rendet tenni. Mivel a faluban nem volt napközi, vagy más vendéglátó hely, ahol Norbi főtt ételhez jutott volna, Zsuzsi mindig tovább maradt nála, mint a többieknél. A fiúnak sütött, főzött egész idő alatt, feltöltötte a mélyhűtőjét.
Előfordult, hogy Péter megsokallta a dolgot, este beült a kocsiba, s elment Zsuzsiért. Norbinak azt mondta egyik alkalommal: " Nősülj már meg a mindenedet! Nem fogok anyátokról lemondani csak azért, hogy az egyik paprikás csirkét ehessen, másik kettő meg megtalálja végre a szétszórt gatyáját! “
Péter ezzel Petire, s Tomira gondolt. Zsuzsi őket is rendszeresen látogatta. Petiék is lezseren viszonyultak a rendhez. Édesanyjuk látogatásának örültek ugyan, valahogy elviselték rendszeretetét is, de amint kitette lábát a műteremlakásból, újra a feje tetejére állt minden, úgy érezték jól magukat benne.
Peti is jóvágású fiatalember volt. Zsuzsi hajdani meglátása igaznak bizonyult, Takács Imrére hasonlított, még hangja, gesztusai is rá emlékeztették. Nem beszélve arról, hogy Imre barna szemét, s barna hajszínét is örökölte, miként vékonyságát. Csak magassága volt az édesapjáé. Imréhez való hasonlósága Zsuzsinak sok könnyet okozott, Imre vonásait szívszorító volt viszontlátni a fiában.
Peti tehetsége időtállónak bizonyult. Grafikusnak készült, mellékesen kitűnő karikaturista volt. Amint felvették a főiskolára, máris kapcsolatot talált néhány újsággal, s művésznév alatt dolgozott. Komolyan készült a családalapításra, s anyagi önállóságra törekedett. Füredi Esztert feleségül akarta venni. Sejtette, a szülők beleegyezésére addig nem számíthat, míg a két család között nem rendeződik a kapcsolat. Márpedig arra hiába várt, mert az apák csak a jó szerencsében reménykedtek. Így maga akarta kezébe venni a sorsukat. Amúgy vidáman élt, szorgalmasan látogatta a főiskolát, jól érezte magát a műteremlakásban, s Tomival jól kijöttek. Peti hetente hazajárt Révházára, főképpen Eszterke miatt. Füredi Eszter akkor már Brigi kolléganője volt az utazási irodában. Peti maga szervezte meg. Így könnyebben tarthatták a kapcsolatot.
Nem érték be ennyivel. Kiskorukban bevált rejtekhely később is biztos menedéknek bizonyult. Egymás iránt érzett szeretetük már több volt, mint plátói, de erről rajtuk kívül senki sem tudott.
Szólj hozzá!
Édes gyermekeink ( 2. rész )
2010.05.01. 09:15 Rényi Anna
12. fejezet
É D E S G Y E R M E K E I N K ( 2. rész )
X/A
Augusztus elseje volt, szombat. Zsuzsi negyvenedik születésnapja. Ezen a napon sora érkeztek haza a gyerekek. Kékesi Laci kivételével délutánra otthon volt mind. Lacit is várták haza az este folyamán. Jöttek születésnapi vacsorára, s hosszabb nyári vakációra. Az elmúlt években az augusztust otthon töltötték, ha megengedte a munkájuk, hiszen év közben ritkán találkozhattak. Amint megérkeztek, ledobták magukról úti öltözéküket. Csinos bikinikbe, fürdőnadrágokba bújtak. A nyári melegben élvezték az otthon szabadságát.
Esteledett már. A fiatalság kint volt a folyosón a magas oszlopok tövében. Csak Zsuzsu hiányzott, bent volt nagyanyjáéknál. A kintiek egy kupacban álldogáltak, s beszélgettek. Vidámak voltak, fel-felcsattant nevetésük, ahogy lenni szokott, ha összejön hét fiatal. A lányok bikinije látni engedte mindazt, amit az illedelmes ruhadarabok eltakartak. A fiúkat feldobta a látvány. Tréfálkoztak, egyik-másik a kezének is szabadságot adott. Évődés volt ez a jó ízlés határain belül. Az idegen szemlélődő aligha fedezhette volna fel bennük a testvéreket, ha csak abból ítél, amit lát.
Norbi átölelte Bea derekát. Ez már komoly ragaszkodás volt. A két fiatal az elmúlt hónapokban egymásra talált. Különös dolgok vannak az életben. Mindez akkor történt, mikor a sors már messze vitte őket egymástól. Norbi Gömböcfalván rádöbbent, hogy Bea hiányzik legjobban az életéből, s száz kilométerről udvarolni kezdett a Miskolcon élő lánynak.
Kiderült hamar, hogy felébresztette Beát Csipkerózsika-álmából, a fiúkat kerülő lány örömmel fordult “bátyja” felé. Otthon mélyen hallgattak róla. Volt ebben gyermeki kímélet, de bizonytalanság is. Nem tudták eldönteni, hogy "szüleik" miképpen fogadnák, de volt más gondjuk is. Egymásba szerettek, s nem tudtak megegyezni abban, hol éljék majd közös életüket. Bea ragaszkodott jó nevű középiskolájához, urbánus életmódjához. Norbi megszállottan volt elhivatott. Önként ment Gömböcfalvára, s ott akart maradni. Nehéz volt ezt a két szemléletet összeegyeztetni.
Norbi idegességtől leizzadva indokolt : a gyermekeknek az elhagyatott falvakban is joguk van a reményteljesebb élethez. Feltett szándéka szerint, úgy akart tanítani, hogy onnan is útjára indulhasson minden jó képességű gyermek. Magyarázta, hogy felkészülten fogott munkájához. Eredetileg irodalom, s történelemoktató volt, de jártasságot szerzett kémiában, biológiában is. Azzal érvelt, ha Bea hozzáadja magas szintű matematika, s fizika tudását, nem beszélve mindkettőjük nyelvtudásáról, a két tanerős iskolában magasabb képzést kapnak majd a gömbőcfalvi gyermekek, mint sok városi diáktársuk.
Norbi hogy is engedhetett volna ebből a szép ideából. Éppen akkor, mikor üresedés volt, véletlen szerencse, semmi sem állt a gyors áthelyezés útjában. Majdnem sírva mondta, hogy Beát várja a szerelem, s a küldetés, mert ez a munka feltétlenül az. Ahogy az sem elhanyagolható, hogy kétszobás lakás, nagy kert jár az iskolához. Bea nem hatódott meg. Benne is volt elhivatottság. Felfogása szerint a városi középiskolában is áldásos munkát végzett. Határozottan kijelentette, hogy saját élete is fontos. Szeret színházba járni, hangversenyekre, kiállításokra, s büszke a maga iskolájára. Norbi lássa be, hogy attól semmivel sem lesz igazságosabb a világ, ha eltemeti magát abban a faluban. Miskolcon is megtalálna mindent elhivatott munkájához. Mindketten megkapták az otthoni támogatást. Dupla összegből zöldövezeti lakást vehetnek, akár kertes házat is, ha ahhoz van kedvük. Beleegyezik bármibe, csak az emlegetett városban maradhasson.
Patthelyzet volt, igazi patthelyzet. Ha belefáradtak a vitába, egymáshoz bújtak, könnyekkel bizonygatták, hogy nem akarnak már egymás nélkül élni, s csókok közben elfelejtettek minden gondot. Aztán kezdték előröl. Erre mondja a székely " Azért minden nem gyühet össze! "
A testvérek tudtak a szerelemről. Telefon, s levélkapcsolatban voltak, röpült a híre. Most is mosolyogva nézték őket. Kicsit falaztak is. Úgy álltak, hogy a verandákról ne láthassanak a két összebújóra. Norbi pártfogást keresett náluk dilemmájuk ügyében is, bizonygatón mondta:
- Beszéljétek rá Beát, hogy hallgasson rám. Ha eljönne egy-két napra a falumba, leülne mellém a dobogóra, és belenézne a bennünk bízó gyermekszemekbe, rádöbbenne, hogy sehol nincs nagyobb szükség rá, mint éppen egy ilyen kis helyen.
Brigi megelőzött mindenkit, Bea védelmében harciasan mondta:
- Sokat kívánsz, Norbi! Hagyja ott a jó helyét Miskolcon, és menjen kedvedért pocsolyafalvára tanítani?!
Norbi megbántódott, s fojtott hangon felelt.
- Ne nézd le a faluhelyet, ott is álmodnak az emberek. Emberibb, értelmesebb életre vágynak.
Beának már fájt, ami Norbit bántotta, neheztelőn fordult Brigihez.
- Muszáj volt pocsolyafalvának aposztrofálnod Norbi imádott faluját, pofikám?!
- Csak a te védelmedben… - szeppent meg Brigi.
Barbi, a lányok közt a legidősebb jogán, s amúgy is feladatának gondolta Brigit nevelgetni, közbeszólt.
- De nem mindegy, miképpen teszed! Ha közben megbántasz valakit, rosszabbat tettél, mintha meg sem szólalsz. Leszólod Gömbőcfalvát, csak azért, mert falu?! Nem emlékszem, hogy itthon ez bármikor is divatban lett volna.
Brigi azonnal megsértődött. Bea szokása szerint csatlakozott Barbihoz, változatlanul összetartott a két lány, s újra megszólalt.
- Ne sértődj, pofikám, hanem gondold át!
Brigi mélységes nehezteléssel felelt.
- Ugyan minek ? Bármit mondok, úgyis rossznak fogjátok találni. Nem baj. Ez a sorsom. Minden családban kell lenni egy szerencsétlen pofozóbabának. Nálunk engem jelöltetek ki.
Barbi a fejét csóválta.
- Még mindig ez a kislányos attitűd! Nőj már fel, édes Brigikém! Ne sértődj folyton. Igaza van Beának, gondolkozz, mielőtt megszólalsz.
- Számolj tízig, fusd át közben, akkor biztos, hogy nem mondasz bántó dolgokat! – ajánlotta Bea, mintha tényleg gyermekhez beszélne.
A fiúk közben hallgattak, már régen nem volt szokásuk beleszólni a lányok dolgaiba. Bogi természeténél fogva maradt csendben. Csak akkor szólt bele az ilyen beszélgetésekbe, ha valamelyikük védelemre szorult. Aranyos természete volt, maga sohasem “nevelt”, inkább csak békített, vigasztalt, szeretgetett.
Barbi hangos töprengéssel folytatta.
- Egyébként, nem is értem, miért vagy örökösen negatív… Bárhogy nézem, jó dolgod van itthon. Nem az irigység beszél belőlem, de ez az igazság. Édes mindannyiunk helyett kényeztet, a fizetésed magadra költheted, a fiúd a főnököd, aki változatlanul imád.
- Mezei Lacit ne emlegesd nekem, elegem van belőle!… - felelte Brigi olyan nehezteléssel, mintha Barbi tehetne róla.
A lányok hangosan csodálkoztak. Sorolták a fiú érdemeit. Állást ajánlott, majd jó beosztást adott. Nem kell megszakadnia a munkában, elfogadható a fizetése. Figyelmességből nap mint nap virágot, fagylaltot kap. A fiú kívánságra hozza-viszi a kocsiján. Színházbérletet vett, bejárnak Nagyegribe. Amilyen jó fej, még ezer módot talál arra, hogy örömöt szerezzen. Mégsem elégedett.
Brigi a felsorolás végén lázadozva mondta:
- Ha ilyen jó fejnek tartjátok, nektek adom! Csak hagyjatok már békén.
A két lány összenevetett bosszúsan.
Bogi idejét látta, hogy közbelépjen.
- Lányok, tényleg rászálltatok már megint… - mondta csendes figyelmeztetéssel – Ami Mezei Lacit illeti, nem olyan közelről, mint gondolnátok. Lehet, hogy imádja Brigit, de nehéz elviselni, mert igen féltékeny. Például, lehallgatja a telefonjait. Ha kimegy az irodából, kutat a táskájában.
- Az más! – mondta Bea – Pofikám, akkor ezzel gyere máskor. Az ember azt hiszi, csak a szokásos elégedetlenkedéseid egyikéről van szó, ha nem indokolsz rendesen.
Norbi megszegte a hallgatást, s közbeszólt.
- Bocs, de eztán csak Brigi lelki életével foglalkozunk ?!
Barbi sóhajtott.
- Igazad van, de mikor bántja az embert, hogy egyedül érzi magát köztünk. Óhatatlanul így alakul, mert lépten-nyomon szembekerülünk vele elégedetlenkedő, gyerekes gondolkodása miatt. Az intézetben gyakran gondolok arra, mi magunk sem tudjuk kellőképpen értékelni az otthonunk adta körülményeket, hamar elégedetlenkedünk magunk is. Pedig, ha látnátok közelről, ahogy én látom, hogy Isten mitől mentett meg bennünket azzal, hogy másodszor is adott édes szülőket, velem együtt naponta adnátok hálát!
- A te munkád sem lehet könnyű...- mondta Tomi együtt érzőn, de volt mögötte másik szándék is. A fiatal jogász felnőtt fejjel sem akart szembenézni azzal a ténnyel, hogy gyermekkorában történhetett volna másképpen is, ha a balsors akaratából intézetbe kerül, s otthon, és szerető szülők nélkül marad.
- Nem bizony!– sóhajtotta Barbi – Néha megbánom, hogy felvállaltam, mert a mindennapokban nagyon nehéz bánni a mi gyermekeinkkel. Vadak, szemtelenek, képesek volnának bármilyen alávalóságra. Aztán jön egy-egy pillanat, s összeszorul az ember szíve. Megérti, a kéreg alatt mind érző szívű, szeretetre vágyódó, szomorú sorsra adott gyermek van. Csoportomban tizenhatan vannak. Tinik. Egyik-másik már túl van árkon-bokron, belegondolni is rettenetes. Nappal vagányok, nevelhetetlenek, de mikor az ember este végigmegy a hálótermeken, leül itt-ott az ágy szélére, titokban s bátortalanul megkeresik a kezét. Fogják, szinte kapaszkodnak, s nem néznek közben az emberre… Értitek?!
Megilletődött csenddel feleltek, csak Bogi szipogott, s kereste a zsebkendőjét. Közben Norbi komoly arccal bólogatott, majd azt mondta:
- Sok hasonlóság van kettőnk munkájában. Csillagocskám előtt nem akarom eltitkolni, hogy nem könnyű hátrányos helyzetű gyermekekkel foglalkozni, de a siker is édesebb. Az egy dolog, hogy a falumban még a nyolcvanéves ember is megsüvegeli a tanítót. Másképpen is kifejezik megbecsülésüket. Sokszor kapok frissen fejt, habos, meleg tejet, hozzák a kosár gyümölcsöt, amit aztán nagyobbrészt a gyermekekkel etetek meg, mert mi a csudát kezdjek vele egymagamban, de mindennél fontosabb a gyermekek reakciója. Nem túlzás, ha azt mondom, úgy néz egyik-másik az emberre, mintha Istent látná benne, aki majd valami csoda folytán segít neki abban, hogy egyszer maga is dobogóra ülhessen, vagy orvos lehessen. Egyelőre még ez a két foglalkozás a vágyak netovábbja. Az én nebulóim más helyzetben vannak annyiban, hogy családjukkal élnek, de így is ragaszkodók, hálásak. Jóval hálásabbak, mint sok jó körülmények között élő gyermek.
Nem volt célzatosság szavaiban, csak tényként mondta. Peti mégis magára vette, mivel a családban még mindig téma volt a műteremlakással kapcsolatos viselkedése. Fanyar nevetéssel mondta :
- Talált!
- Ugyan már, nem rád gondoltam! – mérgelődött Norbi - Ilyen alapon magamra, s Tomira is érthettem volna. Mi is erőszakoskodtunk az autó miatt. Most az egyszer tettük, mert szerencsére nem természetünk. Én a szülőket semmibe vevő, elkényeztetett, hálátlan csemetékre gondoltam. Nem kell mindjárt magadra venni.
Bogi kedves tréfálkozással mondta:
- De, mikor a lelkifurdalás komoly dolog. Igaz, Petruska?!
Bea is évődött.
- Szó, ami szó, mindhárman rámenősek voltatok. A művész úr tetejében el is kapkodta a dolgot. Tizennégy négyzetméteren fog felnőni a beígért futballcsapat?! Szerintem Tomival sem fértek el benne kényelmesen. Egymásba ér a fületek.
Nevetés harsant, Peti vigyorgó képpel mondta:
- A műterem viszont nem semmi! Szép széles fala van a folyosóra, elfér majd rajta az emléktábla, babérkoszorúk tömkelege. Természetesen posztumusz, mert mifelénk ilyen a művészsors, de akkor majd gondolj rám, és dicsérd meg az előrelátó nagy eszem.
Bea megbokszolta a bolondozásért, aztán összeborultak pár pillanatra. Hiszen ki tudja, milyen sors vár a család művészére. Életében elismerik-e, vagy keserves sikertelenség lesz a sorsa. Beszélgettek még erről-arról, aztán eszükbe jutott a távollévő.
Bogi aggódón mondta:
- Édes nagyon várja Lacit haza, dupla könnyeket okoz, ha ma sem jön.
Elkomolyodtak körülötte a többiek. Kékesi Laci az elmúlt esztendőben egyszer sem volt otthon, noha többször ígérte, de aztán rendre elmaradt. Telefonon kért bocsánatot, s mindig hozzátette, hogy lélekben velük van. Ezúttal biztosra ígérte. Felhívta Petit, s Tomit a műteremlakásban előző este, nekik is megerősítette. Azt mondta, most akkor is jön, ha Gina keresztülfekszik az ajtóban.
- Jól kifogta azt a lányt, az biztos! – mondta Tomi bosszús hangon – Az öreg úgy táncol, ahogy a csaj fütyül. A bátyánknak nem engedem el a behúzást. Két hete, mikor Rómában jártam, a Colosseumnál három órát vártam rá hiába.
- Helyedben én elmentem volna a Corso Umbertora, bárhogy ellenzi jó apánk, hogy megjelenjünk Giovanniéknál, s ott csapom a falhoz melegében… - mondta Norbi, aztán levette szemüvegét, s dörzsölte a szemét. Mindenki sejtette az okát. Lacihoz erősen ragaszkodott, s valamiféle hűtlenségnek élte meg kilépését a családból.
- Ha elmentél volna, Gina neked is kiüzen a személyzettel, ahogy legutóbb jó apánkkal tette. Nem fogadta a fiúja távollétében a külföldről odalátogató apját! - mérgelődött Bea.
- Eszement csaj! Az öreg duplán bedilizett, ha nem látta meg rajta időben. - mondta Peti.
Barbi sóhajtott.
- Te könnyű helyzetben vagy, Petruska! Neked Füredi Eszter örök szerelmed. Legfeljebb Judit néni a gondod, de aki idegennel ismerkedik, rajtaveszthet, ha jó színész a drága.
Beszélgettek volna még, de Zsuzsu megjelent a veranda ajtajában, s mondta, hogy nem várnak Lacira tovább, vacsorához ülnek. Majd csatlakozik, ha megérkezik közben. Mindenki felé fordult, az arcokon gyengéd mosoly ült. Örültek, hogy hazajött annak ellenére, hogy Laci is hazakészült. Norbi többet is tett, elkapta a Tökmag derekát.
- Csudi jól áll rajtad is a bikini, ma alaposan kigyönyörködöm magam!- kiáltotta jókedvűen.
- Akkor siess, mackóka, mert a vacsorához át kell öltöznünk. Nagyika csipkeblúzt vett fel, papuska nyakkendőt.
Az átöltözés hírére kicsit morgott a társaság, de Zsuzsut közrefogva, engedelmesen elindultak befele. Zsuzsu bánata miatt haragudtak Lacira, s időnként morogtak rá is, pedig valójában Lacit is nagyon szerették, bármit is mondtak.
X/C
Vidám hangzavar töltötte be az ebédlőt. Péter az asztalfőn ült, Zsuzsi helye a jobbján volt. Még üresen állt. Baloldalt ültek Erzsiék, utánuk Mari néni, s csak aztán következtek a gyerekek, kiskorukból megszokott helyükön. Elvira a másik oldalon ült, Péter közelében. Utána szintén a gyerekek jöttek ugyanúgy, mint a másik oldalon. Ez volt a rendes ülési sorrend.
Nem csupán a gyermekeken látszottak meg az eltelt esztendők, több-kevesebb nyomot hagytak az idősebbeken is. Péter halántéka már őszült. Kossuth-szakállt növesztett, nem volt hivalkodó, s illett markáns arcához. Amúgy nem sokat változott, még mindig keménykötésűnek tűnt. Zsuzsi is elfoglalta helyét az asztalnál. A konyhában járt, a háztartási segítséggel együtt készítették el a vacsorát. Tálalni az asszony fog egyedül. Zsuzsi még mindig csinos volt. Szemei körül a halvány szarkalábakat eltüntette a kevés púder. Megőrizte törékeny alkatát. Szép, szőke haját kontyba fésülte, mint évekkel előbb.
Erzsi haja már hófehér volt, de arca fiatalos maradt. Míg Bélán árulkodó nyomokat hagytak az elmúlt évek. Időnként remegett a keze, járása is bizonytalan volt, de amúgy dacolt a múló idővel. Szálfa egyenesen ült most is, példát vehetett volna róla egyik-másik fiatal.
Elvira még nehezebb lett az eltelt idő alatt, de rajta más nyomot nem hagytak az évek, holdvilág-képe sima volt, ránctalan. Mari néni arcát annál inkább barázdálta az idő. Rosszabbul hallott, mint előtte bármikor. Már volt fülhallgatója, amit nem szeretett, s leginkább a köténye zsebében tartott.
A háztartási segítséget Bözsikének hívták. Egyszerű asszony volt, régebben kis fizetésért takarított valamerre. Kerekeséknél megbecsülték. Nem lakott a gazdaházban, bejárt naponta. Reggel hétkor kezdett, délután ötig dolgozott, s ott maradt szívesen, ha munkájára szükség volt. Megfelelően honorálták, s a jó szó is fontos volt számára a részeges, durva ura mellett. Mindig igyekvőn szolgálta fel az ételt. Péter volt a kedvence. Megfigyelték, úgy tartotta a tálat, hogy felé essenek a legjobb falatok.
Ezúttal nem járta körbe az asztalt, csak letette a tekintélyes tálat középre. Péter intett a szemével, hogy előbb még más dolguk van. Norbi, s Peti éppen akkor hozott be egy csodás virágkosarat. Péter felemelkedett, s kedves, meleg hangon mondta :
- Életem! A család, s magam nevében kívánom, hogy a jó Isten nagyon sokáig éltessen erőben, egészségben, mindannyiunk örömére!
A család tapsolt, éljenzett, s mentek aztán sorra, ölelték Zsuzsit, némelyik gyerek tréfálkozón mondta a régi kedves versikét is „ Kicsi szívem, kicsi szám, édesanyámnak minden jót kíván!”
Zsuzsi sírva-nevetve fogadta az öleléseket.
- Ó, istenem, de aranyosak vagytok!... Barbikám… Beám… Brigikém… Bogikám… Zsuzsukám… Tomikám… Petikém… Norbikám… Köszönöm!
Csak az tudja, hogy milyen örömöt érez ilyenkor az ember, aki megérhetett már hasonlót. Ahogy az a tudat is boldogító volt számára, hogy minden évben igyekeztek haza ezen a napon, hogy megölelhessék, hogy együtt lehessenek. Örömében szepegett még egy ideig, de Péter tréfálkozó szavai, magához vonó ölelése felszárította a könnyeket, s hozzáfoghattak a vacsorához. Megindult a beszélgetés is. Az asztalnál régebben tiltva volt, de mióta ritkán találkoztak, minden percet igyekeztek kihasználni.
Péter odaszólt Tominak.
- Valaki csókoltat!… Ma jött hozzánk egy csuda csinos diétás nővérke. Szegeden dolgozott évek óta. Valamikor gyakran forogtál körülötte. Tudod-e, ki az?
Tomi először elsápadt, aztán elvörösödött. A gyerekek kórusban kiabálták:
- Galántai Anikó!
Aztán a fiúk nevetve hozzátették :
- A békuci!
Tomi arca megrándult, Péter tiltakozón mondta:
- Most aligha neveznétek így, igazi bombázó lett!
- És csókoltat? – kérdezte Tomi fahangon.
- Az első öt percben érdeklődött utánad, ha ez mond neked valamit. Kicsit zavarban voltam, mert nem emlékszem, miért is szakítottatok.
- Már én sem… - morogta Tomi, de közben annyira remegett a keze, hogy elrejtette az asztal alatt, s úgy tett, mint aki töpreng. Pedig jól tudta, felejteni sem tudná.
A többiek már mással voltak elfoglalva, Béla megkérdezte:
- Laci mit mondott a telefonban, mikor indult Rómából?
- Még jókor időben, de beugrott talán Mariskáékhoz is Kéneskútra…-- felelte Péter.
Az emlegetett Elvira húga volt, pap fiával éltek Kéneskúton. Laci gyakori vendégük volt a soproni évek alatt, istápolták a családtól messzi idegenben. Zsuzsi mondani akart valamit, de megszólalt a verandán a kapucsengő. Csend lett hirtelen, hogy aztán annál nagyobb legyen az ujjongás.
- Megjött! Itthon van!-kiáltották mindenfelől.
Felugrott mindenki, s siettek ki a verandára. Már senki sem neheztelt a tékozló fiúra. Tomi, s Norbi szaladtak kaput nyitni, aztán pár perc múlva a vállukon hozták Lacit, majd kézről-kézre járt körbe, míg Zsuzsiék elé érkezett. Péterrel összeölelkezett, Zsuzsinak szép meghatottsággal mondta:
- Édesanyám, Isten éltessen! És, bocsáss meg a messzire szakadt fiadnak.
Zsuzsi sírt, Laci arcát cirógatta, s elveszett néhány pillanatra az ölelésében. Nem neheztelt rá, dehogy neheztelt, már a szíve sem fájt, hiszen ott volt a karjaiban.
Laci az idősebbeket is köszöntötte, majd körülnézett, hangja csalódott volt.
- És, a Tökmag?!
Csak akkor döbbentek rá, hogy Zsuzsu nincs köztük. Mielőtt bárki megszólalhatott volna, megjelent az ebédlőajtóban, s csendesen mondta:
- Szervusz, Laci...,
Kékesi Laci kitárta karjait.
- Ki röpül hozzám? – kérdezte rekedten.
Zsuzsu mozdult, de nem röpült, mint régen. Csak kezet nyújtott Lacinak. A fiú magához vonta, s feljajdult a hangja:
- Úristen, de régen láttalak, kis húgom!
Jajdulása meglepett mindenkit. Péter sietve karon fogta, s vitték be az ebédlőbe, leültették régi helyére. Barbi, Bogi serénykedett körülötte, hozták az ételt, kínálták kedvesen. Zsuzsu már a maga helyén ült, s lázrózsák égtek az arcán.
Kékesi Laci inkább beszélt, mint evett. Péter kérdésére az útról mesélt. Mondta, hogy bement Kéneskútra is, s Mariska néniéktől üzenetet hozott Elvirának, s apjáéknak. Mariska üzente, hogy most van egy megfelelőnek látszó nyaraló a családnak. Péter ottjártakor említette, hogy a kitűnő gyógyvíz miatt szívesen venne ott egy nyaralót. Évek óta készültek arra, hogy a nyarakat gyógyvíz mellett töltsék. Mariska üzente, nézzék meg mielőbb a nyaralót, kedvező az ára, s nagy az érdeklődés iránta. Laci ajánlotta, hogy tegyenek közös kirándulást Kéneskútra.
Arról mélyen hallgatott, hogy fiatal pap barátja a lelkére kötötte, Bogit mindenképpen vigyék magukkal. Csak azt tette hozzá, hogy hosszú idő után újra együtt mehetnének úgy, mint a régi szép időkben. Az ifjúság azonnal benne volt, mivel hetekre jöttek, nyári vakációra.
Erzsi sopánkodott.
- Nekünk messze van. Papus nem bírná az utat.
Béla felhördült.
- Kicsoda? Én?! Még féllábbal is!
Döntöttek, mennek Kéneskútra nyaralónézőbe.
- Azért mondj valamit az áráról. Kevés, hogy kedvező!-nyugtalankodott Péter.
- Mariska néni titokzatoskodik, mint aki meglepetést tartogat. Palira van bízva az eladás. Idős embereké, lányukhoz mentek a határon túlra. Amúgy sem használták már egy ideje. Palival kiszaladtunk megnézni. Kissé elhanyagolt. Állítólag hajléktalanok szállták meg tavaly. Kertjében sok a gyom, a házban a limlom, de amúgy a ház tekintélyes, valóban nagy családnak való.
- A takarítás nem akadály. Sokan vagyunk, egy nap túljutunk rajta. Csak az ára nyugtalanít.
Laci alig figyelt, Zsuzsut nézte, s csak mellékesen kérdezte:
- Hogyhogy, csak nincs valami gond?
- Mindössze annyi, hogy nem költhetünk számolatlanul. De a nyaralót beterveztem közepes áron.
- Ló?! – szólt közbe Mari néni – Lovat akartok venni?!
Akármilyen jól neveltek is voltak a gyerekek, Mari néni váratlan kérdései időnként meglepték őket, s mint a fiatalok általában, nehezen fegyelmezték nevetőizmaikat. Most is kitört belőlük a nevetés. Péter nem tűrte, hogy mások nyomorán mulassanak, s nagyot csapott az asztal szélére. Ritkán történt meg, főleg azóta, hogy felnőtt valamennyi, de mindig volt foganatja. Most is csend lett hirtelen.
Mari néni jól mérlegelt.
- Mi van, rosszat mondtam?!
- Nyaralót veszünk, nem lovat. - igazította volna Erzsi helyes irányba.
- Fogat?! Fogatot is akartok? Minek? Az máma már nem divat.
A gyerekek szemmel láthatóan küszködtek a visszafogott jókedvvel. Péter ingerülten kérdezte:
- Miért nincs a fülhallgató a helyén?
- Mit mond? – tudakolta Mari néni, s Elvirára nézett.
- Azt mondja, hogy nem azért vette azt a nyíves fülhallgatót, hogy a kötényzsebben hordjad! – felelte Elvira mérgesen.
Betették Mari néni fülébe a készülék dugóját, s eligazították a nyaraló dolgában. Péter aztán megbeszélhette vele a gazdaház őrzését is. Mari feladata volt minden évben.
X/D
Péter összegezte a tennivalókat.
- A vasárnap legyen a pihenésé. Hétfőn nekem még dolgom van a kórházban, mielőtt szabadságra megyek. Ti készítsétek fel a kocsikat, az utánfutót az útra. Mivel Mariska néniéknél nincs telefon, menjen el a távirat, hogy kedden érkezünk, öt személyre kérünk fekhelyet. Többiek elférnek a két sátorban, van bőven hely a paplak udvarán. Ha valóban olyan nekünk való a nyaraló, megveszem, és rendbe hozzuk. Ott lehet majd folytatni a nyaralást. Aki tud, maradjon a hónap végéig.
Helyeslő moraj futott végig az asztal körül, csak Kékesi Laci, s Brigi arcán látszott töprengés. Laci szólalt meg előbb.
- Sajnos, nem maradhatok ilyen hosszú időre. Egy hetet engedélyeztem magamnak.
A gyerekek gondolták, hogy régen Gina szabja meg, mit tehet, s mit nem. Sajnálkozón néztek a hajdan oly önálló fiatalemberre. Brigi panaszosan mondta:
- Nekem pedig csak tíz nap szabadságom van. Mezei Laci nem fog elengedni. Nincs benne belátás. Az a rögeszméje, hogy egyetlen napot sem bír ki nélkülem. Szeretnék veletek maradni a nyaralás végéig. Mit tegyek, édesapa?!
- Először is: Mezei Lacival légy igazságos! Derék fiatalember, nem szabad felrónod, hogy ennyire ragaszkodó. Emlékszem egy elsős kis gimnazistára, aki boldog volt, hogy a negyedikes fiú szóba állt vele. Az állásodról már nem is beszélve. Majd hétfőn beugrom hozzá, s szépen megkérjük, hogy engedjen el a hónap végéig két hét fizetés nélküli szabadsággal.
Brigi elégedetten mosolygott, s játszott közben a fülében lévő színes lógókkal. Játékosan jártak az ujjai, gyerek volt még sajnos, huszonéves gyerek.
Péter végignézett a családon, s felhangzott az asztalfőről a szokásos mondat.
- Kedves egészségére mindannyiunknak!
Szép szokás volt, így jelezte, hogy vége a közös étkezésnek, felállhatnak. A családi kórus köszönte a vacsorát, s ment mindenki a maga dolgára. Zsuzsiék a konyhába tartottak. Bözsikét már hazaengedte, de az asszony mégis maradt. Beálltak mellé mosogatni, törölgetni. Öröm volt nézni, ahogy pergett a munka, gyorsan elkészültek a renddel.
Zsuzsi indult a hálóba, Zsuzsu belekarolt, s már útközben mondta:
- Laci jelenlétében nem bírok ki egy egész hetet, édesanyám. Reggel elmegyek.
Zsuzsi szemét elfutották a könnyek. Zsuzsu mégis maradt egy napot. Szülei kedvéért még egyszer megpróbálta Laci jelenlétét elfogadni, de vasárnap estére kiderült, hogy szenvedés nélkül képtelen rá. Mikor nyugovóra tért a gazdaház, bement szülei szobájába, s bejelentette, hogy nem tart velük Kéneskútra. Másnap reggel elutazik. Zsuzsiék már nem tartották vissza. Napközben látták szemében a rejtegetett könnyeket, s bánatos szívvel beletörődtek az elutazásába.
Mikor Zsuzsu kiment szülei szobájából, Laci éppen a folyosón cigarettázott a nyitott ablak előtt. Zsuzsu torkában dobogó szívvel igyekezett elmenni mellette. Laci kitette elé a karját játékosan, de aztán elkomolyodva mondta:
- Állj meg, Tökmag, beszélnünk kell!
- Inkább ne! – felelte a lány, s megpróbált átbújni a karja alatt. Laci nem engedte.
- Muszáj beszélnünk, kicsi Tökmagom… - mondta már kérőn – Tapasztalom, hogy neheztelsz rám. Mindenki mással szóba állsz, csak velem nem. Úgy sejtem, tudom az okát. Beszéljük meg!
– Nincs megbeszélnivalónk, Laci! - mondta Zsuzsu, s közben reszketett.
- Dehogynem, kicsi Tökmagom! Te tévesen azt gondolod, hogy kevésbé szeretlek mióta Ginával élek.
- Szíved joga azzal élni akivel akarsz.
- Most nem a szívem jogáról van szó, hanem a neheztelésedről. Drága nekem a ragaszkodásod, nem tudok lemondani róla.
- Pedig kénytelen leszel.- felelte Zsuzsu fakó, színtelen hangon.
- Ennyire neheztelsz ?! Nem érted, hogy semmi sem változott ?!
- Minden megváltozott.
- Miért változott volna bármi is, mikor én ugyanúgy szeretlek, mint azelőtt ?!
- Mint a húgodat, igaz ?! - kérdezte Zsuzsu remegő szájszéllel.
- Hiszen az vagy, a húgom...-mondta a fiú, az ablakhoz fordult, s feljajdult a hangja - Az ember a húga iránt csak egyféleképpen érezhet!
- Nem vagyok vér szerinti húgod! - kiáltotta Zsuzsu könnyes tiltakozással.
Laci nem fordult vissza, csak válla felett mondta fáradt hangon.
- Tudom, magam is tudom. Ahogy azt is, hogy akkor sincs jogom másképpen érezni irántad. Ebben a szellemben nevelkedtünk fel. Mindig is tabunak tekintettelek. Akkor sem tekinthetnélek másnak, ha az volna a szívem leghőbb kívánsága. De, kicsi Tökmagom, húgomként téged szeretlek a legjobban ezen a világon.
Elhallgatott, s furcsán vette a levegőt. Zsuzsu már mehetett volna, de a felismerés okozta döbbenet szinte megbénította : Laci azért nem fogadta el a szerelmét, mert szüleik igyekezet túlontúl jól sikerült. Laci lelkébe mélyre plántálták a testvéri érzéseket, s most ő fizeti az árát!
Ment most már, rohant, menekült. Bevágódott a szobájába, hasra vetette magát az ágyán, s zokogásban tört ki. Barbival volt közös szobájuk. Barbi lecsapta az éppen olvasott könyvet, s odarohant. Zsuzsu boldogtalanul sírta :
- A sorsom eleve elrendeltetett! Nem tud másképpen gondolni rám, csak úgy, mint a húgára. Tabunak tekint. Azt mondta, akkor sem tekinthetne másnak, ha az volna a szíve leghőbb kívánsága!
Barbi átölelte, s vele sírt.
Szólj hozzá!
Édes gyermekeink ( 3. rész )
2010.05.01. 09:06 Rényi Anna
12. fejezet
É D E S G Y E R M E K E I N K ( 3.rész )
X/A
Zsuzsu reggel elutazott. Mindenki tudott róla ébredés után, csak Laci nem. Gyanútlanul fogott a borotválkozáshoz a férfiak fürdőszobájában. Ott volt Peti, s Tomi is. Egymás mellett álltak a tükörfal előtt, mikor kivágódott az ajtó, Norbi berontott, s egyenesen Lacinak esett. Hátulról átfogta nyakát a karjával, s ordított:
- Nem tudtad tartani a pofád?! Zsuzsu előtt muszáj volt emlegetned az olasz bigédet ?!
Laci nagy üggyel-bajjal letette kezéből a borotvát, Norbit megdobta, s csak aztán kérdezte bosszús tréfálkozással:
- Mit álmodtál, tanító úr?
Norbi tajtékzott.
- Ne viccelgess, hallod?! Most aztán ne! Megint megcsináltad a bajt, ahogy a ballagása napján is.
Kékesi Laci megütközve nézett rá.
- Mit zagyválsz itt össze?!
- Jól hallottad!
- Akkor sem értek belőle egy szót sem.
- Ne játszd itt a hülyét, mert mindjárt belenyomlak a piszoárba! – dühöngött Norbi tovább, s a többiekhez fordult – Azt akarja bebeszélni, hogy semmiről sem tud.
Tomi megszólalt.
- Arról sem, hogy Zsuzsu ma reggel visszament Pestre ?!
Peti is csatlakozott.
- Nem jön velünk Kéneskútra. Erről sem tudsz ?
Laci hol egyikre nézett, hol másikra, hangja szemrehányó volt.
- Most hülyéskedtek velem ?!...Gyerekek, ez baromi rossz tréfa.
Norbi újra kiborult. Zsuzsu elutazását úgy a lelkére vette, hogy mérgében sírva kiabált.
- Megmondom én neked, hogy mi a baromi rossz tréfa. Az, amit teszel! Zsuzsu szemében nem akarod meglátni a könnyeket, édes szemében a bánatot, vagy jó apánk arcán a gondot. Az a lány tavaly óta egyfolytában szenved. Ahogy szüleink is keserűek. Az embernek nem öröm végignézni a gyereke földi pokoljárását. Szépen hálálod a szeretetüket!
Laci a homlokát tapogatta.
- Ne őrjítsetek meg! Beszéljetek értelmesebben. Ha van bennetek irántam szeretet, akkor elmondotok mindent előröl. Norbi ?!
Így tudta meg a teljes igazságot. Rádöbbent, hogy a Tökmag ragaszkodása szerelem volt. Élő, létező szerelem, s rajta kívül senki sem tartotta volna szentségtörésnek, ha viszonozni meri. Ahogy azt is megértette, hogy balgaságában mélyen megbántotta azt a lányt, aki mindenkinél fontosabb volt számára.
Leereszkedett a kád szélére, két keze közé fogta fejét, s okolta magát. Azt hajtogatta, hogy vakságában jóvátehetetlen hibát követett el. A fiúk közben elbizonytalanodtak. Laci kesergését őrületes lelkiismeret furdalásnak gondolták. Kezdték hinni, hogy maguk is hibát követtek el. Leginkább Peti gondolta így, s feszengve mondta :
- Azt hiszem, továbbra is hallgatnunk kellett volna.
Norbi védte a maga igazát.
- Lehet, de akkor is tudnia kell róla, hogy legközelebb tartsa a száját, és ne okozzon még több bánatot, ha már mindenképpen ragaszkodik az olasz csajhoz... Egy olyan lányhoz, aki magasról köp a családunkra. Akiben annyi tisztesség sincs, hogy fogadja fiúja apját, hanem kiüzen a személyzettel, mint egy házalónak. Aki mindenféle hazugságokat talál ki, hogy megakadályozza hazalátogatását apja, anyja születésnapjára, más családi ünnepekre, a karácsonyról már nem is beszélve. Aki még Rómán belül sem engedi találkozni a testvérével...- sorolta Norbi a benne lévő keserűséget.
Peti vitába szállt vele.
- Akkor is marhaságot műveltünk! Jó apánknak még majd igaza lesz, egy boldogtalanból kettőt kreálunk. Szereti azt a csajt. Nem tehet róla, hogy Zsuzsu helyett Ginába szeretett bele.
Laci közben maga elé bámult hamuszürke arccal. Most felugrott, s a csempére ütött hatalmasat.
- Nem igaz! - ordította magából kifordulva - Hát nem értitek ?! Zsuzsut szeretem, mindig is őt szerettem. De nem mertem az érzésnek teret engedni, mert a húgom. Tabu! Menekültem, én is menekültem. Régen tudom, hogy Gina csak pótszer volt, önbecsapás, káprázat!
Elképedve néztek rá. Tomi elhűlve mondta :
- Ha ez igaz, öreg, akkor hülye vagy! Nem a húgod. Micsoda marhaság. Kérdezd Norbit, szereti Beát, feleségül veszi. Ha tartanak is szüleink rosszallásától, annyira mégsem, hogy lemondjanak egymásról.
Laci lehiggadt kissé, s már csendesebben felelt.
- Most már én is másképpen látom. Valahogy minden olyan egyszerű lett. De tegnap még így gondoltam. Nem tudtam szabadulni a régi félelemtől. Ne tudjátok meg, milyen rohadt érzés bűntudattal szeretni. Míg itthon voltam, naponta átéltem. Tetejében gondolnom kellett rá is. Éreztem a ragaszkodását, de nem mertem szerelemmé formálni. Azt gondoltam, ha eltűnök, kinövi lassan.
- Közben ki tudja, hogy már mióta szeretett ?! Az biztos, hogy a ballagása napján robbant a bomba. Azóta nyilvánvaló, hogy piszkosul boldogtalan. Csoda, hogy tanulni tud ebben a helyzetben! - mondta Tomi.
Laci már dühös volt, s lázadozó.
- Jó apánknak nem volt joga eltitkolni előttem Zsuzsu bánatát! Miért nem beszélt velem?… Miért nem bízott jobban bennem?! Becsületből nem hazudtam volna szerelmet. Nem ismer?!
- Volt, ahogy volt, öreg! Szedd össze az eszed, hozd rendbe a dolgot. – ajánlotta Tomi jókedvűen.
- Ez az! - vidámodott meg Peti is - Gyere haza. Hagyd a fenébe az olasz csajt. Zsuzsunak pedig mondd meg, hogy mi volt az ábra.
Laci nem felelt azonnal. Visszaereszkedett a kád szélére, s komoran nézett maga elé.
Norbi hangja megint felcsattant.
- Ha most kiderül, hogy mégis az olasz bige a fontosabb, többet nem állok veled szóba!
Laci keserűen legyintett.
- Fenét fontosabb!... Csak éppen nem tudom, mitévő legyek. Zsuzsunak az este azt fejtegettem, hogy csak a húgom látom benne, mert nincs jogom máshoz. Elhiszi-e ezek után, hogy mégis szerelemmel szeretem. Elhiszi-e azok után, hogy Ginával élek egy esztendeje. Megbocsát-e, ha megtudja, hogy Gina gyereket vár...- mondta vergődőn.
A fiúk felkiáltottak, Norbi száján kicsúszott :
- Cseszd meg, öreg!
Tomi is méregbe gurult.
- Te nem vagy normális! Teherbe ejtesz egy pótszert?
- Eszembe sem volt. Átvágott. Akkor már jó ideje nem volt elfogadható kapcsolat köztünk. Közelebbi pedig csak esetleges. Olyankor eseti fogamzásgátlót szedett. Azt állítja, hogy legutóbb elfelejtette bevenni. Nem hiszek neki. Bármi lehet az igazság, a lényeg az, hogy mindenképpen maga mellett akar tartani, hogy apja pénztárcája bőven teremjen.
- Ezt azért megmagyarázhatnád! - nevetett Tomi bosszankodva.
- Kérlek. Giovánni szívesen lát a lánya mellett, s Ginának ebből sok haszna van. Az öreg nem tűrte az előző pasasokat, mind playboy volt, és ott a konszern. Nincs utódja, aki átvehetné. Gina teljesen alkalmatlan rá. De nem is érdekli. A szórakozás az istene. Mellette még sok hibája van. Nektek nem mondok újat azzal, hogy rettenetesen akaratos, és hisztériás. És, amit még nem tudtok, mert bizonyos dolgokkal nem szívesen jön elő az ember. Nem csoda, ha bőven elegem lett belőle.
- Ha eleged volt belőle, minek nyúltál hozzá ? - morogta Norbi.
- Bonyolult. Ahhoz mindent el kellene mondanom, hogy megértsétek a helyzetemet és a történteket. Most csak annyit, Gina értette a módját, hogy hosszú idő után újra az ágyában kössek ki.
- Ezt ismerem! - vágott közbe Tomi - Volt nekem is egy ilyen csajom. Hazudós volt, kicsinyes és önző. Szép tulajdonság sehol. Valahogy úgy képzelte, bájai mindent helyettesíthetnek. Sokszor megfogadtam, hogy nem kell többet, ha belegebedek a vágyba, akkor sem. Mégis begerjesztett, kezdhettem előröl a fogadkozást. Végül sikerült dobnom. Nagy megkönnyebbülés volt. Valamiféle káröröm is. Addig nagyon biztos volt a dolgában. Aztán meg zöldült, mint a levelibéka, s fenemód hisztizett. Gina is kapkod majd levegő után. Szabadulj meg tőle, öreg, és élvezd ki a helyzetet!
-Nagy meglepetés nem éri. Már megmondtam neki, hogy egy nap elmegyek. Hallgatnom kellett volna. Nem voltam normális!
Norbi dühösen nevetett.
- Az biztos, öreg! Ahogy mondják: "Okos pilóta nem katapultál alagútban."
Peti mondani akart valamit, de Péter belépett, így sietve elfordultak. A mozdulat árulkodott, Laci ábrázata is beszédes volt.
Péter végignézett mindannyiukon, s hangja mennydörgött.
- Mi folyik itt ?!
Norbi előállt becsületesen.
- Zsuzsu elutazásáról beszéltünk. Feldühödtem, és számon kértem Lacin… Ne haragudj!
- Ez nem harag kérdése, fiam, hanem a becsületé! Nem ebben állapodtunk meg.
Laci is felemelkedett a kád széléről, s apjához fordult nyílt tekintettel.
- Tudnom kellett volna, hogy mi történik itthon, jó apám!- mondta csendesen.
Péter legyintőn felelt.
- Minek? Téged nem érintett.
- Tévedsz! Nagyon is érintett. Ha tudom, mi van Zsuzsuval, hazajövök. Úgy döntöttem, még ma visszamegyek Rómába, és szakítok Ginával.
Péter nem felelt. Beállt a nyitott zuhanyozó alá, s megengedte a vizet. Méltósággal állt a vízfüggöny alatt. Nem zavartatta magát. Fiai előtt nem volt mit palástolnia, büszkén vállalta önmagát, s volt is tekintélye. Izmos, arányos teste még mindig fiatalos volt. Kilépett a zuhanyzóból, lekapta a törülközőt a tartóról. Ahogy dereka köré csavarta, árulkodott a mozdulata. Péterben dúlt az indulat. Megszólalt végre, hangja parancsoló volt.
- Itthon maradsz!- mondta határozottan.
- Beszéljük meg...-felelte Laci kérőn.
- Ezen nincs mit megbeszélni. Megzavarták a fejed, higgadj le! Gondolkozz. Majd beszélünk róla, mielőtt lejárt a szabadságod.
- Most kell beszélnünk róla, mert reggeli után elmegyek … - keményített be Kékesi Laci is.
Péter a fiúk felé fordult.
- Látjátok, mit műveltetek ?! Játszottátok a sorsot!
- Csak tudtomra adták azt, amit már eddig is tudnom kellett volna. Jó apám! Amikor itthonról elmentem, éppen Zsuzsu miatt mentem el. Szerelemmel szerettem, de azt gondoltam, gyalázatot követek el, hiszen amúgy a húgomnak tekintettem. Gina menekülés volt, egyszerű menekülés, semmi több!
Péter rábámult, aztán belevörösödött a haragba.
- Ne beszélj nekem hülyeségeket!- kiáltotta indulattal - Amikor először kimentem hozzád Rómába, a szemem előtt ölelgetted azt a lányt, és nagyon elégedett voltál!
- Önbecsapás volt, szédület. Nem voltam bele szerelmes, csak megbolondított.
- Nocsak, mit nem mondasz ?! Ez meg milyen védekezés, fiam ?!
- Idióta, tudom. De ez az igazság. Sohasem kötök ki mellette, ha van reményem Zsuzsuval kapcsolatban.
- Ne mondd nekem, hogy nem volt reményed. Csak át kellett volna gondolnod rendesen a helyzetet.
- Egyedül nem voltam hozzá elég okos. Ha egyszer is beszélhettem volna a gondomról, de nem mertem.
Péter megint indulatba jött, s megemelte újra a hangját.
- Magadra vess, mert elmondtam ezerszer, hogy velem mindenről beszélhettek. Védekezésed pedig nem fogadom el. Nem megalapozott. Ahogy a legújabb terved sem. Megzavarták a fejed. Becsapod magad.
Norbi vidáman vigyorgott a háta mögött. Magára is értette a dolgot. Ha erről is beszélhetnek, akkor Beával már nagy baj nem érheti őket, de elkomolyodott hirtelen, mert apja megfordult, s rávillantotta haragos tekintetét, mint aki azt mondja: " Veled még számolok!"
Norbi lehajtotta fejét, Laci vitába szállt a haragos tekintettel.
- Ne neheztelj Norbira! Hálás vagyok, hogy beszélt. Így rendbe hozhatom végre az életem.
- Vagy éppen most fogod végleg elbaltázni! - mondta Péter komoran.
- Tudom, mit beszélek. Ahogy azzal is tisztában vagyok, hogy mit kell tennem.
Péter a fiára emelte tekintetét, fáradt volt az arca.
- Ne legyél ennyire bizonyos benne, mert sorsdöntő dolgokban az ember sohasem lehet teljesen biztos. Főleg akkor, ha ennyi tényezője van. Ezért nem szabad elkapkodni az ilyen lépéseket. Át kell gondolni alaposan.
- Már átgondoltam!
- Csak annyira, mint a hídról leugrani készülő. Az is indulatból cselekszik, és nem tudja felmérni tette súlyát. Maradj itthon, fiam, és gondolkozz!
- Elmegyek mindenképpen. Azonnal indulok.
- Megtiltom! - dörrent rá haragosan Péter - Megértetted ?!
- Elmegyek az engedélyeddel, vagy anélkül! – kiáltotta Laci, s kirohant a fürdőszobából.
Kiment úgy, hogy apjának egyetlen szóval sem említette meg az útban lévő gyermeket. A fiúk is mélyen hallgattak róla. A reggelinél újra találkoztak. Laci kapkodva evett, Péter komoran hallgatott, aztán mégis beszéltek néhány szót. Laci engedélyt kért, hogy Pestet útba ejtve, rábeszélhesse Zsuzsut a hazatérésre. Péter nem ellenezte, de lelkére kötötte, hogy ne erőszakoskodjon. Mondja el mondandóját, s bízza Zsuzsura a döntést.
Laci reggeli után elment. Péter sokáig volt a dolgozószobában Zsuzsival. Norbi és Beával kimentek az almásba, megegyezésüket ünnepelték. Bea végre beadta a derekát, beletörődött Gömböcfalvába azzal a kikötéssel, ha nem bírja megszokni a falut, Norbi elmegy vele Miskolcra. Rizikót vállaltak mindketten, de annyira szerették egymást, hogy előbb-utóbb egyességre kellett jutniuk. Norbi azt is elújságolta, hogy mit hallott apjuktól a fürdőszobában. Hitték, hogy minden gondjuk megoldódott. Örvendezésükben boldogan csókolóztak a dolgozószoba nyitott ablaka közelében, a falhoz támaszkodva, hogy az ablakból ne lássanak rájuk. Félig-meddig hallották a benti beszélgetést, de nem foglalkoztak vele.
Egyszer csak Péter hangja mennydörgött a dolgozószoba felől.
- Ne nyugtass, édes életem! Persze, hogy dühös vagyok, mert ezerszer elmondtam nekik, hogy bármi gondjuk van, szóljanak. Süket füleknek beszéltem ? Ennyit ér az ember szava, ennyit ?!
Zsuzsi mondott valamit a maga csendes módján, mire Péter újra indulattal felelt.
- Bizakodással most semmire sem megyünk! Ha Laci csak becsapja önmagát, és Zsuzsuval nem fog működni a kapcsolatuk, akkor tudod, mi történik ?! Katasztrófa! Egyiküket végleg elveszítjük. Most ne fogj hozzá sírni, édes életem, hanem segíts gondolkodni, a betyár hétszázát!
Norbiék riadtan néztek egymásra. Apjuk szavai nyomán rádöbbentek arra, hogy mi történne velük is kudarc esetén. Ahogy azt is megértették, szüleik nem tiltják ugyan a családon belüli kapcsolatokat, de annyi aggodalommal jár, hogy aligha fogadják majd örvendezőn. Főleg akkor nem, ha Zsuzsu és Laci kapcsolata nem rendeződik megnyugtatón.
Azonnal elhatározták, hogy egyelőre tovább hallgatnak. Hiába hallották újra, hogy bármit megbeszélhetnek szüleikkel, a kialakult helyzetben nem volt bátorságuk ahhoz, hogy végre eléjük álljanak, s házassági szándékukat bejelentsék.
X/C
Peti hétfőn, a reggeli után Eszterkéhez indult az utazási irodába, s vitte magával a munkába igyekvő Brigit. Amint elindultak, Brigi neheztelőn mondta :
- Laci előtt hallgatnotok kellett volna. Senkinek sem lesz haszna abból, ha Ginával szakít, mert Zsuzsu aligha bocsát meg neki. Két szék közül a pad alá esik. Itthon pedig rosszabb lesz a helyzet, mint eddig volt, mert Zsuzsu egyáltalán nem jön haza, ha Laci állandóan itthon lesz.
- Viszont rengeteg jó származna abból, ha összejönnének!- mondta Peti a maga optimizmusával.
- Lehet, de akkor is kár volt beleavatkozni...- zsörtölődött Brigi - Meggondolatlanok voltatok.
- Nem voltál ott, nem tudod hogy történt. Bárhogy is, így kellett történnie. Veled ellentétben, én biztos vagyok abban, hogy Zsuzsu végül megbocsát Lacinak, az öreg pedig tényleg szereti. Ha láttad volna az arcát, nem kételkednél.
- Akkor is sajnálom, hogy így alakult. Számítottam arra, hogy Laci viszonya Ginával tartós lesz, én pedig kapcsolataik révén bekerülhetek az olasz elit köreibe.
Peti felhorkant.
- Hova a nehézségbe?
- Ne kiabálj, mert nem utópia. Gináék ott vannak. Sokat mentem volna hozzájuk, és már benne is vagyok a legjobb társaságokban. Szédületes lehetőség volt. Egy igazi arisztokratát is kifoghattam volna. Jóképű, befutott, negyvenes olasz pasast. Láttam a Fellini filmekben, minden társaságban akad belőlük néhány. Óriási életet élnek. Azok a paloták, autók, pompa, fény, és csillogás! Belegondolni is gyönyörűség. Most ettől estem el!
Peti majdnem kiszállította a kocsiból, aztán lecsillapodott kissé, s fejét csóválta.
- A lányoknak igaza van, nem nőtt még be a fejed lágya. A Fellini filmekben látott életre vágyódsz ?! Pont arra ? Tetejében negyvenes pasast akarsz, aki vidáman az apád lehetne. Na, ezt a sok marhaságot Barbiék előtt tartsd titokban, mert tényleg megnyúznak.
- Látod, te is ilyen vagy! - mondta Brigi sírós hangon - Senkivel sem tudok bizalmasan beszélni, mert mindjárt nekem estek.
- Na, hallod ?! Ez mégiscsak túlzás. Arról nem beszélve, hogy nem gondolsz Lacira és Zsuzsura, csak a hülyeségre. Megáll az eszem! Az olasz elit! Az arisztokraták! Paloták és luxusjárgányok! Mezei Laci miért nem jó, mi ? Megmondom én neked, mert egyszerű magyar fiatal, és csak Trabantja van.
- Mondtam, hogy mit művel. Neked sem tetszene, ha valaki matatna a táskádban, lehallgatná a telefonodat hülye féltékenységből.
- Ezzel szemben azt teszel vele amit akarsz. Teljesen a bolondod. Lesi minden gondolatod. Munkádat ott könnyíti, ahol csak lehet. Nem beszélve arról, hogy pár éve még bele voltál esve fülig.
- Az már régen volt. Azóta megnőttem, mások az elvárásaim. Nem csak a féltékenykedése nyomaszt, a viselkedését sem bírom. Szörnyen illetlen. Harapja a kenyeret, teli szájjal beszél. Késsel piszkálja a fogát, még sorolhatnám.
Peti megenyhült, s nevetve mondta :
- Nem volt gyerekszobája. Ha volt is, ló nézett ki az ablakán, de ez legyen a legnagyobb baj. Majd te megtanítod, amire kell!
- Van eszemben! - szepegett Brigi, s tovább keserítette magát - Nekem semmi sem sikerül. Meglátod, a nyaralásból is itthon maradok. Édesapa megfeledkezik majd rólam Laciék miatt.
- Nem szokása!
- Akkor Mezei Laci talál ki majd valamit, hogy ne tudjak veletek menni. Nem lesz szerencsém ebben sem. Ahogy semmiben sincs, bármibe is fogok, bármit is szeretnék. Engem megátkoztak még mielőtt megszülettem, hidd el!
Peti halkan nevetett. Brigi szerette sajnálni, s sajnáltatni magát. Gondolta, idővel kinövi, mint a pattanásokat. Közben megérkeztek. Kivárta türelmesen, hogy Brigi rendbe tegye a sminkjét. A sírás nyomai így is megmaradtak. Amint együtt bementek az irodába, Mezei Laci eléjük sietett, s mindjárt Petire támadt.
- Már te is bántod?! Nálatok mindenkinek Brigivel van baja?
Peti befele mérgelődött. Kedve lett volna Brigitől megkérdezni a fiú előtt, hogy tulajdonképpen hol áll, ha otthon a fiúra, az irodában pedig a családra panaszkodik. Aztán legyintett magában, s csak annyit mondott a fiúnak : a hirtelen jött családi nyaralás miatt aggódik. Ebben a dologban délelőtt vendéget kap. Bejön az apjuk, hogy elkérje augusztusra.
Mezei Laci a homlokát ráncolta.
- Szezon van. Szabadsága sincs elég. Nem beszélve róla, hogy így is kevesen vagyunk. Tetejében Eszter is kiesik. Mint tudod, mennek Bécsbe. Gondolom, nem örülnél, ha őt fognám vissza.
Brigi a fiú háta mögött mutogatta, hogy megmondta előre, kitalál majd valamit. Nem volt igazságos a fiúval. Valóban szezon volt, s tényleg kevesen voltak. Eszter pedig régen beütemeztette a szabadságát. Évekkel előbb meghalt Füredi nagyapja, s mostoha nagyanyja visszament Bécsbe a rokonaihoz. Eszterkének nagyon hiányzott. Minden nyáron meglátogatták a születésnapján, s kint maradtak nála pár napig.
Peti kedélyesen hátba ütötte a fiút, s évődőn mondta :
- Te tudod! Ha az öregemnél nem akarsz bevágódni, akkor csak rajta, mondj nyugodtan nemet.
- Nem arról van szó! - idegeskedett a fiú - Valahogy megoldom majd, de cudar nehéz. Talán sikerül, ha bejön valamelyik gyesen lévő erre a hónapra. Máris telefonálok az egyiknek.
- Tedd azt! - felelte Peti vidáman, s sietett felkeresni Esztert.
A szép, vörös hajú lány a főnök szobájában gépelt. Peti ráborult, karjai összezáródtak körülötte.
- Babukám!- duruzsolta - Kicsi babukám, de hosszú volt ez a két hét!
Eszterke hátrahajtotta a fejét, úgy kínálta a csókot, aztán maga is mondta:
- Nagyon vártalak. Szombat óta legjobban. Tudni, hogy itthon vagy, mégsem találkozhatunk.
- Tudtad az okát. Szombaton este anyám születésnapját ültük. Vasárnap Nagyegriben voltatok színházban. Napközben nem találkozhatunk a rejtekhelyen. Pedig mentem volna. Őrülten hiányzol, elemészt a vágy... - felelte, s ölelte nagyon.
Eszterke elpirult.
- Halkabban! - mondta ijedten, s az ajtóra rebbent a tekintete - Sürgősen beszélnünk kell. Van valami, amit nem mondhattam a telefonban, pedig tudnod kell róla.
- Akkor mondd, babukám, mondd!
- Jaj, hogy mondjam ?!...Petikém, tíz napja késik a mensim. Attól félek, baj van. Nem hibáztál véletlenül ?
Peti bolondul ölelte, csókokkal hintette arcát, s lázas izgatottan felelt.
- Véletlenül nem, készakarva annál inkább!
Eszterke elképedt, s már bontakozott volna ki karjaiból, de a fiú nem engedte. Szinte belenyomta a székbe, s könyörgött.
- Nem szabad haragudnod rám, kicsi életem!- mondta otthon tanult módon, s folytatta érvelőn - Muszáj volt lépnem. Elegem van a bujkálásból. Apáink évek óta várnak a csodára, hogy majd magától megoldódik a hülye helyzet a két család között. Arra várhatnak. Most majd kénytelenek lesznek cselekedni. A baba majd csipkedi őket. Meglátod, hamarosan megoldódik a gondunk.
Eszterke két tenyerébe temette arcát.
- Nélkülem döntöttél, nélkülem?!
Peti hangja izzott.
-Sohasem egyeznél bele, soha! Ahogy abba sem, hogy fogjalak és vigyelek Pestre. Pedig megélnénk szülői segítség nélkül is. Megteremtettem hozzá az alapot. De nekünk tekintettel kell lennünk szüleink elvárásaira, érzékenységére. Ránk ki van tekintettel ? Ki ?
Eszterke tovább kesergett.
- Botrány lesz. Anyu megöl. Szegény apukám megbántódik. Bízott bennem, hogy nézzek a szemébe ?!
- Majd én elé állok. Ne hidd, hogy beijedek, ha rólad, rólunk van szó! Laci bának a szemébe mondom, hogy nincs joguk bujkálásra kényszeríteni bennünket. Az már közröhej, ahogy élünk miattuk. Boldog házasság helyett bujkálunk, tyúklétrán mászkálunk éjfélkor, poros, piszkos limlom között ölellek. Végigremeged legszebb óráinkat. Ha belegondolok, üvölteni tudnék.
- Akkor sem szabad ilyen durván kényszeríteni őket.
Peti elvigyorodott.
- Magukra vessenek. Van jogos önvédelem is a világon. Módszeremre papus azt mondta: “Finis sanctificat media!” Magyarul, a cél szentesíti az eszközt!
- Szent ég! Béla bácsit beavattad?! – ijedezett Eszterke.
- Ha szorul a kapca, csak vele beszélhetem meg. Első hallásra kicsit mellbevágónak találta, de aztán meggyőztem. Végül nekünk adott igazat. Egyetért velem abban, hogy Judit néni magától ítélet napig sem békül meg. Jó apáink pedig a sült galambra várnak, ahogy eddig.
A félénk, bánatos kislányt nem vigasztalták Peti szavai. Csendesen sírdogált, törölgette szemeit szorgalmasan. Peti a maga módján vigasztalta. Csak úgy álltában rajzolni kezdett az asztalon lévő papírra. Ceruzája alól hamarosan kikerült egy mózeskosár, benne nevető bébi rúgkapált, s vidáman lengetett egy cédulát:
" Ifjabb Kerekes Péter szeretettel üdvözli a világot! "
Eszterke átmosolygott a könnyein, s Peti fejét lehúzta magához. Közben nyílt az ajtó. Szétrebbentek gyorsan, mozdulatuk árulkodott. Péter volt a látogató, s már az ajtóból mondta :
- Folytassátok nyugodtan, már itt sem vagyok! Csak éppen üdvözölni akartam ezt a kislányt.
Eszterkéhez sietett, csókot nyomott a fejére, aztán fordult volna, de meglátta a rajzot. Kezébe vette elkomolyodva, s kissé rekedten kérdezte:
- Későbbi tervezgetés, vagy van közelebbi apropója is?!
Peti vörös lett, mint a rák, s ingerülten felelt.
- Hamarosan aktuálissá válik, mert elfogyott a türelmünk. Évek óta tétlenül nézitek a vergődésünket.
Péter csillapította.
- Legyetek még egy kis türelemmel, fiam!
- Meddig? Ítéletnapig?! Nem várok tovább. Estére beszélni akarok Laci bácsival a jelenlétedben.
Pétert meglepte fia határozottsága, s talán zokon is vette szavait.
-Rendben, van, fiam, de ne várj köszönetre, ha valami őrültséget tettél… - mondta színtelen hangon, s elrohant, mint akit kergetnek.
X/D
A gazdaházban folytak az utazás előkészületei. Zsuzsi a bejáró asszonnyal becsomagolta a fél éléskamrát. Erzsi rendelkezett, hogy miből mennyit vigyenek. Utánfutóval viszik majd otthonról az élelmet. Fürdőhelyen minden drágább. Nem pazarolhattak az ölükbe pottyant vagyonból, már a végén jártak így is, még jobban kellett vigyázniuk, mint addig.
Három lány volt otthon, Barbi, Bea és Bogi, a ruhák csomagolásával voltak elfoglalva. Közben meg-megálltak beszélgetni. Ritkán találkoztak, sok mondandójuk volt. Barbi bevallotta, hogy egyik elvált kollégája igyekszik a kedvében járni, s hozzátette:
-A baj csak az, hogy nem érintette meg a szívem… Mindig arra a szegény asszonyra, a két gyerekre gondolok, akiket elhagyott. Még csak nem is bánkódik utánuk. Amúgy helyes. Laci formájú, bár nem annyira világosszőke, de tényleg helyes fazon.
- Van köztetek valami? - kérdezte Bea bizalmas halkan.
- Hova gondolsz?! Nagyon kellene szeretnem ahhoz. Talán majd egyszer jön valaki. Vele csak járok, hogy kellemesebben teljen az idő.
- Te legalább jársz valakivel… - mondta Bogi szomorkásan –Bár, ha meggondolom, most nekem is akadt volna valaki, de bizonyos megfontolásból elszalajtottam.
Bea mérgelődött.
-Borzalmasan félénk vagy, Bogi! Már kislánykorodban is az voltál. Emlékszem, három kilométert kellett veled kerülnünk, mert semmi pénzért sem akartál arra menni, ahol az a bunkó gyerek lakott. Az, aki egyszer meg akart csókolni erővel, emlékszel?!
- Csodálkozol, hogy féltem tőle?! – pirosodott Bogi, természete volt a gyakori pirulás. Mivel általában sápadt volt, feltűnt hamar.
- Ez az elszalajtás, jóképű volt?
- Nagyon! – sóhajtotta Bogi álmodozó hangon– Magas, akár édesapa. Sötétbarna. Megjelenése szolidan elegáns. Nem hiszem, hogy Nagyegribe való volna. Inkább amolyan átutazó, aki a park padján töltötte a várakozás idejét. Abban a parkban üldögélt, ahova a gyermekeket szoktuk kivinni az óvodából. Egyszer csak látom, hogy figyel engem. Az egyik kisfiút odahívta, s megkérdezte a nevem. Elment, és visszajött egy csokor rózsával, meg egy vagon csokival. Magához intette az apróságokat, kiosztotta a csokit, s elküldte velük a rózsákat.
A két lány egyszerre szisszent fel. Bea ijedten mondta :
- Megengedted, hogy idegen édességet adjon a gyerekeknek?!
Bogi még jobban elvörösödött, s mentegetőzőn mondta :
- Nem szokásom, de ez a fiú... Látnotok kellett volna, olyan megbízhatónak, tisztának tűnt. Eszembe sem jutott félteni tőle a gyermekeket.
Barbi a fejét csóválta.
- Ilyet máskor ne engedj meg. Mindenféle ember él a világon. Betegek is. Sohasem lehet tudni.
Bogi védekezett.
- Megnéztem a csokikat, mind bolti volt, csomagolt.
- Akkor sem szabad! - állította Bea szigorúan - Tudod, hogy felelős vagy a rád bízott gyerekekért. Gondolj bele, ha egy őrülttel van dolgotok, mi történik ?!
Bogi felmérte a helyzet súlyát, s utólag megijedt, minden vér kiszaladt az arcából. Barbi vigasztalta.
- Ne sápadozz, kis butám! De máskor senkit se engedj a gyermekek közelébe. Most pedig mesélj még, hogy volt tovább ?
Bogi arca változott, kezdett pirosodni újra.
- Volt egy mozdulata, egy nagyon kedves mozdulata… Amikor átvettem a rózsákat, és arra néztem, a szívére tette a kezét.
- Állati! – örvendezett Bea – Nagyon ritka madár lehet, manapság ilyet csak kevesen tesznek. Aztán? Mondd, pofikám, mi volt még ?!
- Tulajdonképpen ennyi volt.
- Nem is beszéltél vele? – tudakolta Barbi is.
- Pár szót. Mikor indultunk vissza a gyerekekkel az óvodába, odajött és megkérdezte, hogy megvárhat-e… Nemet mondtam. Megmondtam, sajnálom, de utcán nem ismerkedem, mert nem ismerkedem.
A lányok csalódott hangot hallattak, Barbi mérgelődött.
- Ó, te szegény! Nem tudtál volna kivételt tenni? Hogy ismerjen meg egy ilyen szituban, ha nem adsz rá módot?
Bea is csóválta a fejét.
- Pofikám, ne légy ilyen régimódi. Így aligha találkozol majd össze a fiúddal. Az oviba csak papák járnak, és töpörtyűk. Rosszul tetted, hogy elküldted ezzel az ósdi szöveggel. Képzelem, mit gondolt!
Bogi elmosolyodott.
- Ha hiszitek, ha nem, nem vette zokon. Mosolygott. Öröm volt az arcán, a szemében, de tényleg! Határozottan az volt a benyomásom, hogy örült a válaszomnak. Bevallom, egy kicsit engem is meglepett.
A lányok nevettek.
- Akkor tényleg különleges fazon volt! - mondta Bea
Barbi kedvesen megsimította a félénk húga karját.
- Majd meglátod, egyszer csak felbukkan valahol, ahol bemutatkozhat minden zűr nélkül.
- Úgy gondoljátok, hogy látom még ? - kérdezte Bogi reménykedőn.
- Ide a rozsdás bökőt, pofikám! - mutatott Bea a nyakára - A pasas rájött, hogy éppen neki találtak ki. Kizárt, hogy ennyiben hagyja.
Bogi álmodozón nézett maga elé. A lányok titkon összepillantottak. Tekintetükben aggodalom volt, hiszen a mai világban nehezen talál társra az, aki természeténél fogva félénk, ráadásul betű szerint ragaszkodik a szülői, nagyszülői intelmekhez is.
Ezen a délelőttön volt más nyugtalankodó is a gazdaházban. Tomi egymagában kószált az almásban. Nem ment ki a fejéből Galántai Anikó, s erősen töprengett azon, mitévő legyen. Csókoltatta ennyi idő után. Főleg azután, ahogy annak idején faképnél hagyta. Évek óta nem látták egymást, hogy álljon most elé. Pedig szerette volna látni, nagyon szerette volna.
Leült az egyik tekintélyes fa tövébe, maga elé idézte a lány arcát, s rátörtek az emlékek, mint a hirtelen támadt szélvihar, s felkavarták.
Kis gimnazisták voltak, mikor megismerkedtek. Maga másodikba ment, Anikó akkor kezdte az elsőt. Véletlenül éppen egymás mellé került a két osztály az udvaron tartott évnyitón, s ők karnyújtásnyira egymáshoz. Nézegették egymást, aztán összemosolyogtak. Így kezdődött.
Félénk boldogan folytatódott. Anikót megvárta az óraközi szünetekben, sétáltak kettesben az udvaron. Nem bujkáltak, mindenki előtt vállalták összetartozásukat. Szelíd, gyengéd kapcsolat volt. Eszébe sem jutott lesmárolni, magával cipelni a tornaterem jótékony szélfogója mögé, ahogy a többi párocskánál szokásos volt. Ők csak beszélgettek, vagy lekuporodtak valahol, hallgattak s játszottak egymás ujjaival. Ez is boldogság volt, így is öröm volt. Nem cserélt volna a lányokat váltogató, nagymellűn dicsekvő fiúkkal semmi pénzért. Később az iskolán kívül is találkoztak. Moziba jártak, vagy a templomparkba jó időben. Otthon is meglátogatta néhányszor. Először akkor vette hozzá a bátorságot, mikor Anikó megbetegedett. Talán a mandulája fájt, hiányzott pár napig. Nem bírta ki, hogy ne lássa. Elment a házukhoz pár virággal, egy csokival. Másfél órát sétált le s föl, mire összejött a bátorsága, s becsengetett. Anikó később megvallotta, az ablakból látta, s végig imádkozott magában, hogy legyen elég bátorsága, aztán hozzátette édes nevetéssel, nagyon kívánta azt a csokit. Három esztendőn át tartott a boldog idill. Aztán leérettségizett, de nem lett érett igazán, mert borzasztó hülyeséget művelt. Otthon a fiúk állandóan ugratták, macerálták. Anikót békucinak emlegették kislányos volta miatt, akin fogni is csak a kabátgombján lehet. Be akarta bizonyítani, hogy nem igaz, már Anikó is nő, igazi nő, akivel a magakorú, egyetemre induló fiatalembernek is érdemes foglalkozni. Egy napon kivitte Elvira kocsiján a kis erdőbe, s lerohanta. Galád, alávaló tett volt. Még most is ég a képe, ha rágondol. Hiszen az a lány bízott benne, akár az Istenben. Persze, hogy sírt aztán órákon át, noha valójában alig történt valami. Annyira tiltakozott, hogy önként lemondott a folytatásról. Rohadtul érezte magát. Kielégítetlen vágyában, mérgében kivárta komoran, hogy hazavihesse, aztán nem ment többé feléjük.
Később hallotta, hogy főiskolára ment. Azt is, hogy látták egy fiúval Révházán. Nem volt révházi a fiú. Anikóval sem futott össze soha. Talán hozzáment a fiúhoz. Az évek során gyakran gondolt rá. Kedves, őszinte lényét hiányolta az egoista, számító lányok karjaiban. Lassan csömört kapott tőlük. Mind madárnak nézte. Azt hitték, nem tudja, hogy milyen a szívből jövő, odaadó csók. Azt a csókot, melyhez hozzátartozott az alig érezhető, finom remegés, amit csak és kizáróan Anikó csókjaiban talált meg, s bedől a rutinos, palifogó csókoknak, öleléseknek. Amíg él, visszasírja azokat a bátortalan, mégis édes csókokat, gondolta.
Döntött végre. Bemegy a kórházba. Anikót megnézi közelebbről. Feltápászkodott, s az órájára nézett. Majdnem dél volt. Apja azt mondta, délig biztosan bent lesz. Úgy kellene bemennie, mintha apját keresné. Kapkodva öltözött, s bevágta magát a kocsiba. Apja nem volt az osztályon, elment valahova. Álldogált a nővérpult előtt, nem tudta, mitévő legyen. Éppen olyan szerencsétlennek érezte magát, mint azon a napon, mikor a lányt először akarta otthon meglátogatni.
Két nővér volt a pult mögött, nem ismerték, régen járt az osztályon. Látszott rajtuk, fogalmuk sincs arról, hogy a főorvos fián vigyorognak. Anikó felől nem érdeklődhetett náluk, de szerencsére eszébe jutott Kovácsné, Erzsike, apja örökös "jobbkeze." Bekopogtatott az irodába. Erzsike néni bent volt. Megismerte mindjárt, s örömmel fogadta. Volt mellette egy gyakornok lány, az meg az arcába bámult vigyorogva, s közben a nyakába húzta a szoknyáját. Látva nagy igyekezetét, undorral fordult el. Éppen az ilyenfélékből volt elege. Bosszúságában csak apját említette.
Az asszony igyekvőn mondta:
- Főorvos úr az igazgató-főorvos úrnál van, vagy a belgyógyászaton Bálint főorvos úrnál. Mindkettőjükhöz készült elutazás előtt. Keressük meg, Tomikám?
- Nem fontos, csak éppen erre jártam.
- Benéztél hozzám is, ez nagyon jólesik. Mindig ilyen kedves fiú voltál, már kicsinek is. Szegény szüleitek életében sokat ültél az ölemben. Talán tudod, hogy édesanyád is ezen az osztályon dolgozott az ikrek születéséig. Ha Lacikával betegek voltatok, nem vihetett bölcsődébe, óvodába benneteket, behozott ide. Mi mást tehetett volna szegény, hiszen senkijük sem volt, akire rábízhatott volna benneteket. Otthon meg nem maradhatott. Akkoriban még nem volt gyes, a kereset pedig kellett. Édesapád sem fogadta el a hálapénzt, édesanyád sem, akárcsak Kerekes főorvos úr, meg kellett gondolnia, hogy mikor marad otthon… Édesanyád kedves, melegszívű teremtés volt. Nagy kár, hogy meghaltak szegények. Nagyon szerettek benneteket. Emlékszel még édesanyádra, Tomikám?
Tominak már csak ez a szöveg hiányzott. Ritkán fordult elő vele, hogy valaki így emlegette előtte Kékesiéket, de olyankor elfogta valami tehetetlen düh. Hiszen nehéz megélni, hogy az ember élő szülei mellett meghalt szüleit is emlegetik, mikor minden érzésében az élőkhöz kötődik. Az asszonytól sem vette jó néven, hiszen az édesanyja él, hozzábújhat, mióta az eszét tudja. Senki ne beszéljen előtte más anyáról, noha minden tisztelete Kékesiéké.
Ingerülten felelt.
- Jó kérdés! Tíz perce váltam el tőle.
Kovácsné Erzsike megbántódott. Tomi arcán megpihentette tekintetét, s csendesen mondta:
- Ó, persze, nem is így értettem!… Csak nehéz elfelejteni Kékesiéket, ha benneteket lát az ember. Nem tartóztatlak tovább, Tomikám! Sok dolgotok lehet utazás előtt.
Finoman kidobta. Tomi bánta is, nem is, de rohant mindenképpen. Elköszönt sietve, s kilökte az ajtót, nekicsapta valakinek. Egy fehér köpenyes fiatal nő nagyot kiáltott. Érthető volt a bosszankodása, kezében lévő tálcán felborultak az üvegecskék, egyik-másik majdnem leesett.
- Bocsánat! Nem volt szándékos… - hebegte Tomi, aztán megfordult vele a folyosó. Galántai Anikó állt előtte. A lány is ocsúdott, s felnevetett.
- Te vagy az?! Szervusz, Tomi!...
- Szervusz! Te itt?! Fogalmam sem volt róla, hogy itt dolgozol.
A lány furcsán mosolygott.
- Tényleg ? Nem kaptad meg az üzenetemet ?
- Üzenetet?! Miféle üzenetet?! – kérdezte belevörösödve.
Anikó nem felelt, mert Péter bevágódott a csapóajtón. Rohant, s már messziről mondta:
- Na, itt vagy végre?! Tudtam, hogy bejössz. Már reggel említettem Anikónak. Nekem dolgom van. A szobám szabad. Bemehettek, ha akartok.
Siettében hátba vágta Tomit, mint aki azt mondja: "Ne légy mulya!" Tomi nem bánta volna, ha most megnyílik alatta a föld. Kínlódón formálta a szavakat.
- Ez éppen olyan hülyén kezdődött, ahogy anno véget ért.
Anikó halkan felnevetett.
- Megbeszéljük?
Tomi bólintott, közben égtek a fülei. A lány mintha élvezte volna zavarát, szinte gyönyörködve nézte, s azt mondta:
- Perceken belül lejár a munkaidőm, és mehetünk. Keresünk magunknak egy olyan helyet, ahol zavartalanul beszélgethetünk, rendben?!
- Rendben… - nyögte Tomi, s a lány elsietett.
Szólj hozzá!
Édes gyermekeink ( 4. rész )
2010.05.01. 08:03 Rényi Anna
12. fejezet
É D E S G Y E R M E K E I N K ( 4. rész )
X/A
Legtöbb ember nem szeret alakoskodni, mégis előfordul, hogy zavarában, szorult helyzetében megteszi. Tomi is így járt. Ahogy elment a lány, azonnal az ablak felé fordult. Nagyot fújt, s gondolta, ezt alaposan elbaltázta megint. Most majd duplán is magyarázkodhat, mint egy ütődött zöldfülű.
Folyt a víz a hátán, percekig dobolt ujjaival a párkányon. Mögötte tűsarkú léptek kopogtak. Megfordult, s megszédült. Apjának igaza volt, bombázó lett a hajdani kislányból. Nem is bombázó, egy csoda, lélegzetelállító gyönyörűség. Valóban csinos volt az átöltözött lány. Testhez simuló, mély kivágású, piros kötött ruha volt rajta. Jól mutatta formás alakját, vékony derekát, igéző kebleit. Bokája fölött kis aranylánc csillogott, felhívta a figyelmet a karcsú bokákra. Haja rövid volt, kissé fiús, addig a fityula eltakarta. Tomi hosszú hajú lányra emlékezett, de a változás kellemesen érintette. Az összkép pedig fejbe kólintotta, s hebegett újra.
- Szédületes!… Őrülten jól nézel ki!
Anikó megint halk nevetéssel felelt.
- Köszönöm, de semmi különös, csak régen láttál… - mondta, s kedvesen belekarolt Tomiba. Így mentek le a parkolóba. Tomi ott megkérdezte, hova mennek.
- Oda, ahol anno véget ért... – mondta a lány csendesen, s hozzátette – Ha neked jó, mehetünk a te kocsiddal. Néha itt hagyom a magamét. Szeretek sétálni, töprengeni.
Beültek a kocsiba, s a kis erdőig nem beszélgettek. Tomiban nőttön-nőtt a feszültség, alig tudott figyelni az útra. Megállt aztán valahol a régi hely közelében, a fák alatt. Nem szálltak ki, csak az ajtókat nyitották meg. Kellemes csend vette körül őket, s Anikó megszólalt.
- Emlékszel arra a délutánra?
- Nagyjából...- mondta Tomi zavarában kissé udvariatlanul.
- Megcsókoltál. Életünkben először csókolóztunk igazán… Tomi! Olyan rosszul esett neked a csókom, hogy nem akartál látni többé?
Tomi rábámult.
- A csókod?! Nem értem. Hogy jut eszedbe ilyet kérdezni, mikor nekem egészen más rémlik. Valamit nagyon zokon vettél, ha jól tudom.
- A próbálkozásodra gondolsz ?! Ugyan. Az nem volt tragédia. Azért nem nehezteltem rád. – mondta Anikó elmosolyodva.
- Akkor miért sírtál órákon át?! – kiáltott fel Tomi ingerülten.
- Mert rádöbbentem, hogy neked már több kell, és tudtam, tőlem egyelőre nem kaphatod meg. Megsejtettem, hogy keresni fogsz majd valaki mást… Ez fájt, Tomikám, ezért sírtam.
Tomi a fejéhez kapott.
- Úristen, de zöldek voltunk!
Anikó hallgatott kicsit, aztán makacsul visszatért a csókra.
- Bevallhatod nyugodtan, ha mégis a csókom volt a szakítás oka.
Tomi kiborult, s kiabálni kezdett.
- A csókod?! A te csókod ?! Tudd meg, még ma is felpörgő szívvel emlékszem rá, olyan rosszul esett!
Anikó halkan felnevetett.
- Ne kedveskedj!
Tomi lehiggadt kicsit, s csendesebben mondta :
- Eszemben sincs. Ez az igazság. Tűzbe hozott. Inkább kerítő volt, mintsem messze űző. A baromságom vitt el tőled. Érted, a baromságom ?! Nagyfiúnak éreztem magam, akinek már kijár az igazi barátnő. Magam is elhittem, hogy nekem olyan lány kell, aki nem fakad sírva, ha hozzáér az ember.... Volt aztán részem benne bőven, és elegem lett belőle.
Anikó közbevágott barátságtalan hangon.
- Nem akarom hallani! Nem érdekelnek a kalandjaid.
- Pedig azt akarom, hogy tudd!...Tudd meg, hogy nagyon megbántam. Minél jobban belevetettem magam a kalandokba, annál világosabban láttam, hogy azt keresem a lányokban, amit veled elvesztettem.
- Ez kedves… - mondta a lány, s messziről jött a hangja. - Mégse folytasd, mert nem ezért vagyunk itt. Semmit sem akarok számon kérni rajtad. Csak a csók dolgát akartam tisztázni, mert zavart. Tudni akartam, mi a helyzet vele, mielőtt férjhez megyek.
Tominak végtelenül rosszulesett a bejelentés.
- Férjhez készülsz?!... Ezért akartál velem találkozni, hogy a képembe vághasd?!
- Rosszul emlékszel rám, ha ezt feltételezed rólam. Sohasem tennék veled ilyet. Egyszerűen csak tudni akartam, mi az igazság a csókom körül.
Tomi keserűségében ellenséges lett.
- Miért pont engem kérdezel ? Ha jól gondolom, mások is tudnának véleményt mondani a csókod ízéről, vagy valamiféle passzióból körkérdést intézel minden érdekelthez ?!
Anikó elfordította fejét, s halkan felelt.
- Tévedsz, Tomi...Mást nem kérdezhettem. Rajtad kívül senkit sem engedtem magamhoz közel eddig.
- Ezt meséld valaki másnak!
- Nem muszáj elhinni, de ez az igazság. Nem volt hozzá kedvem.
- Most megjött a kedved!
- Egyszer férjhez kell menni. Nem vagyok magányos típus. Ha annak nem kellettem, akit szerettem, ahhoz kell mennem, akit legalább becsülök… Ezt a fiút becsülöm. Rendes srác. Összejár a két család. Az apák ötlete volt. De mielőtt igent mondok, tudnom kell, hogy mi a helyzet velem.
Tomi már gonoszkodó volt, fogai közt sziszegte.
- Na, ja! Mondani mindent lehet. A főiskolán nem jött össze, hát kapsz az első lehetőség után!
- Ne gonoszkodj! – szólt rá Anikó kérőn, hangja megbántott volt.
Tomi meg sem hallotta.
- Nekem ne meséld, hogy még senki sem csókolt meg rajtam kívül, hiszen tűzbe hozod azt, aki rád néz.
- Nem veszed észre a paradoxont?! Hol azt állítod, hogy senkinek sem kellettem, hol azt, hogy mindenkinek. Összevissza vádaskodsz.- mondta Anikó csendes bánattal.
- Mert megőrjítettél! Üzensz. Aztán jól pofán vágsz ezzel a férjhezmenetellel. Képes vagy hozzámenni valakihez, akit nem szeretsz, csak becsülsz ?!
- Éppen most számoltál be arról, hogy te is öleltél másokat. Ha eleged lett belőlük, aligha voltál holt szerelmes. Én legalább becsülöm a fiút, szüleimnek pedig örömöt szerzek.
- Eladod magad!
- Már megint gonoszkodsz.
- Ne várj mást. Bárhogy tagadod is, a bosszú vezérel. Meglehet, hogy már túl vagy árkon-bokron, de könnyebb a lelkednek, ha megőrjítesz, mielőtt igent mondanál valaki másnak, ha egyáltalán igaz ez a férjhez menetel szöveg. Sokkal inkább bosszú íze van.... Senkid sem volt, mondod. Ha ez igaz volna, azt jelentené, hogy még mindig szeretsz. Ha igaz volna, térdre kellene esnem előtted, hogy taposs el, mert megérdemlem. De nem hiszem el. Nem én, ha felkötnek se! Éppen olyan lettél, mint akikből elegem lett egy életre.
Anikó a két tenyerébe temette arcát, s felsírt.
- Ehhez nincs jogod! Vedd tudomásul, soha senkihez sem volt közöm, bármilyen hihetetlen is. De akkor sem volna jogod számon kérni rajtam, ha másképpen van. Egyetlen szó nélkül mentél el háromévi együtt járás után, és nem kerestél soha többé.
Tomi közbevágott.
- Azért talán mégis volt közöd valakihez. Pár éve láttak egy fiúval itthon Révházán.
- Ő kérte meg most a kezem. Akkoriban nálunk vendégeskedett a szüleivel. Szegeden láthattak volna másokkal is. Voltak barátaim, helyes, kedves fiúk, akik az első próbálkozás után megértették, hogy nem vagyok szabad, és beérték aztán a barátságommal.
- Hogy oda ne rohanjak! Ilyen figyelmes voltál ahhoz a sráchoz, akit nem szeretsz, csak becsülsz ?! - gúnyolódott Tomi
- Mondd, csak mondd, ha mindenáron bántani akarsz. Eljátszhatod az értetlent is. Hiszen jól tudod, hogy rólad beszéltem. Nem tudtalak elfelejteni, mert nekem te jelentettél mindent. A nagybetűs boldogságot éppúgy, mint a mindennapok apró örömeit. Majdnem belehaltam, mikor elhagytál. Nem voltam kislány, ha te annak is láttál. Tizenhét évesen majdnem felnőtt már az ember.
Tomi kutatón nézett az arcába, s szinte ellenségesen. Aztán hirtelen rádöbbent, hogy amit hallott, az az igazság. Éppen az a tiszta, őszinte tekintet nézett rá, amit annyira szeretett hajdan. Az a hang szólt hozzá, amiben nem volt nyoma a hamisságnak, a megjátszásnak.
Fejéhez kapott, s kiugrott a kocsiból. Szaladgált a fák között egy darabig. Aztán visszaült a kocsiba, s némán bámult maga elé.
Anikó megszólalt.
- Ne okold magad. Úgy viselkedsz, ahogy tudsz. Biztosan nem kellemes hallani, ha neked nem jelentettem annyit, mint te nekem. Megértettem. Nem átkoztalak miatta soha. Az én balszerencsém, hogy képtelen voltam túljutni az emlékeden.
Tomi a lány felé fordította arcát. Égő szemekkel nézte, de egy szót sem szólt. A lány lehajtotta a fejét, s halkan folytatta :
- Nem hiszed, igaz ?! Pedig ez történt velem. Rongyosra olvastam-sírtam a hozzám írt verseidet. Még ma is a lelkemben skandál minden sorod. Pedig meglehet, hogy csak kimásoltad valahonnan, de amikor leírtad nekem, komolyan gondoltad, hiszen szerettél. Ha mulandón is, de szerettél. Akarod hallani bizonyítéknak a legkedvesebb két sort:” Te vagy drága kislány éltem legszebb álma, holdfényes éjszakák ábrándos varázsa...” Emlékszel ?
Tomi emlékezett. Nem csak erre, akkor már mindenre, legapróbb részletekre is, s megszólalt végre fojtott, csendes hangon.
- Tévedésben vagy. Nagyon szerettelek, és szeretlek ma is. De nem tudtam egyedül visszatalálni hozzád.
Elhallgatott, s nézték egymást vágyakozón. Tomi szinte reszketett a benne tomboló érzelmi vihartól. Anikó keze elindult az arca felé, megérintette lágyan, simogatón. Tomi elkapta a kezét, s hirtelen magához rántotta. Ott folyattatták, ahol évekkel előbb abbahagyták. Most hiába volt Anikó könnyes tiltakozása, Tomi már tudta, ennek a lánynak a lelke még az övé, s az élete árán sem engedte volna át másnak.
Lement a nap, mire ocsúdtak. A kocsi belseje csatatérre hasonlított, szétdobált ruhák árulkodtak az elmúlt órák történéseiről. Tomi maradéktalanul boldog volt, kisfiús lelkendezéssel mondta:
- Túltettél a legszebb reményeimen is! Sóvárogtam az ölelésed után, de remélni sem mertem, hogy ennyire szép lehet.
Anikó szelíden mosolygott.
- Mert szeretsz, mert szeretlek.
Tomi saját homlokára ütött indulatosan.
- Hogy is gondolhattam, hogy mással jó lehet, igazán jó?! Nem csoda, ha üresség maradt bennem utána. Egyetlenegyszer sem éreztem ehhez fogható örömöt. Egyetlenegyszer sem!
Anikó tekintete elborult.
- Most sem éreznéd, ha nem üzenek édesapáddal.
- Nem tudom eléggé megköszönni, hogy megtetted. Helyettem léptél, mert hülye voltam hozzá. Pedig, ha tudnád, hogy mennyit gondoltam rád! Érdeklődni sem mertem felőled, mert nem akartam biztosat tudni. Nem volt bátorságom szembenézni vele, hiszen ott voltál az álmaimban.
- Hogy lehettél ilyen csacsi?! –kérdezte Anikó könnyes nevetéssel, s csókot lehelt a szájára, aztán elkomolyodva kérdezte – Mi lesz velünk, Tomikám ?
- Hogy kérdezhetsz ilyet ? Tudnod kell, hogy soha többé nem engedlek ki a karjaimból. Holnap délután tiszteletem teszem nálatok. Megkérlek, és összeházasodunk amint lehet.
Anikó szeme ijedten rebbent.
- Nem jöhetsz! Szüleim már beleélték magukat az említett házasságba. A változásra előbb óvatosan rá kell vezetnem őket.
Tomi ideges lett.
- Beleőrülök, ha mégis rábeszélnek ?!
Anikó kacagott.
- Tényleg csacsi vagy! Még most sem érted?! Dehogy volt gondom a csókkal. Eleinte talán megfordult a fejemben, de megnőttem közben. Rájöttem, hogy nem lehetett baj vele, mert utána jöttél tűzbe. A csók csak ürügy volt, hogy tisztába jöhessek veled. Tudni akartam, mit érzel irántam. Biztosan tudni, hogy aszerint alakítsam az életem.
- Ha elszúrom, és elrohanok, akkor mit teszel ?! Hozzámentél volna a sráchoz ? - kérdezte Tomi fahangon.
Anikó félrenézett, s úgy felelt.
- Hozzá, Tomikám, mert akkor már biztosan tudtam volna, hogy kicsit sem szeretsz. Aki képes elrohanni, ha kap még egy esélyt, azt el kell felejteni.
- Úristen! - csikorgatta Tomi a fogait, s magához ölelte erősen - Ilyen kevésen múlott, hogy nem baltáztam el mindkettőnk életét ?!
- Így van! - sóhajtotta a lány. Egy percig sem titkolta, hogy mindent feltett erre a találkozásra.
Tomi megérezte, s hirtelen elbizonytalanodott.
- Kezdek félni. Úgy érzem magam, mint aki földet ért a tizedik emeletről sértetlenül, és nem meri elhinni, hogy életben maradt.
Anikó már jókedvűen kacagott.
- Jaj, te csacsi! A karjaidban tartasz, és félsz?!
- Ahogy még soha életemben! Rádöbbentem, hogy mit tettem valójában. Elhagytalak egy hülyeség miatt. Másoknál kerestem a boldogságot, mikor téged szerettelek. Évekig feléd sem néztem, ahelyett, hogy visszarohantam volna hozzád. Közben te szenvedtél, gyötrődtél miattam. Alávalóság volt, amit tettem. Megérdemelném, hogy nagyon megbüntess...Így büntess meg!
A lány most nem nevetett.
- Hogy így ? - kérdezte nagyon csendesen.
Tomi arca szürke volt.
- Lehető legfájdalmasabb módon. Megismertetted velem az igazi boldogságot, és most majd elküldesz, hogy fájjon a hiányod, míg csak élek...- mondta könnyekkel a hangjában.
A lány gyengéden átölelte a nyakát, s mélyen a szemébe nézett.
- Nem szabad ilyen őrültséget gondolnod! Már tudnod kell, hogy nagyon szeretlek. Nem akarlak megbüntetni. Szeretni akarlak, amíg csak élünk.
Tomi hozzáborult, hangja esdekelt, mint aki az életéért könyörög.
- Megígéred ? Biztosan ígéred ?
- Biztosan ígérem!...- mosolyogta a lány.
Tomi megvigasztalódott, s mint akit nagy öröm ért, szinte kiáltotta :
- Nem utazom el a családdal! Dehogy utazom. Eszembe sincs. Mindennap látni akarlak. Bemegyek érted a kórházba. Kijövünk ide, amíg nem mehetek hozzátok. Ölelni akarlak...ölelni...ölelni! Aztán, amint lehet, rohanok, és elrabollak örökre!
Anikó kacagott, élvezte Tomi örömét, aztán elcsendesedett, s higgadtan mondta:
- Még ezt sem lehet. Amíg nem készítettem fel a szüleimet, nem találkozhatunk rendszeresen. Most menj el szépen a családdal. Ez alatt az idő alatt lassan rávezetem őket a változásra. Fontos a szeretetük, nem akarom megbántani őket. Főorvos úr is neheztelne. Pár szóval elmondta, mire készültök Kéneskúton. Abban reménykedett, hogy sikerül összehozni végre az egész családot.
- Sajnálom, de ezúttal nem lehetek tekintettel rá. Nekem már te vagy a legfontosabb. Majd megérti. Apám jó fej, már bebizonyította.
-Elhiszem, de akkor sem lehet. Az én szüleim kevésbé megértők. Apám különösen szigorú. Nem akarom megharagítani, mert megnézhetjük akkor magunkat. Majd kibírjuk valahogy ezt a hónapot, ha kibírtuk egymás nélkül az elmúlt éveket... Telefonálj a kórházba naponta, akkor könnyebb lesz.
- Ne küldj el! – nyöszörögte Tomi, s olyan volt közben, mint egy kétségbeesett kisfiú.
- Aztán soha többé! – ígérte a lány, s vigasztalásul csókra nyújtotta az ajkát.
X/B
Tomit otthon teljes kivilágítás fogadta, az udvar is fényárban úszott. Norbi egymagában pakolt a csomagtartókra, az utánfutóra, s dühöngött.
- Hol a nehézségben voltál?! Egyedül kínlódom. A lányok gyöngék, mint a gólya fing!
- Ne mérgelődj, sorsfordulóm volt… Jó apánk, Peti?!
- Rohadtul kihúzzátok magatokat. Annak is sorsfordulója van a legjobbkor. Laci bácsival gyűrik egymást a dolgozószobában.
Így volt valóban. Mielőtt Füredi Laci megérkezett, Péter behívta a fiát, s mélyen a szemébe nézett.
- Őszintén, hogy állnak a dolgok köztetek?!- kérdezte, mint férfi a férfitől.
Peti ebben a pillanatban Takács Imre volt. Békét kereső természete kerekedett felül. Lehajtotta fejét, s halkan motyogta :
- Nincs gond, de lehet, ha nem segítetek.
Péter fellélegzett, s megütögette a hátát. Megjött a sebész, s hármasban rátértek a dologra. Péter beszélt először, aztán töprengő csend ült a szobára, majd Füredi Laci megszólalt a fejét rázva.
- Nem megy! Egyszerűen semmi nem jut az eszembe. Ha megfeszülünk, Judittal akkor sem lehet elfogadtatni, hogy a lánya egy Kerekeshez menjen férjhez. A falnak rohan majd, de ez a legkevesebb. Nekem jön. Nem beszélve a kislányról.
- Márpedig cselekednünk kell, igaza van a fiúnak! Ez nem mehet így tovább. Meddig bujkáljanak, életük végéig?! Talán Zsuzsi tudna segíteni valahogy. Csodálatosan ráérez mindig a dolgok lényegére. Ha összehoznánk őket erővel…
A sebész közbevágott.
- Erővel?! Eszednél vagy? Fogjam le, míg Zsuzsi elmondja a mondandóját?!
- Jó apám ötlete nem is olyan vad,… - szólalt meg Peti is – kapóra jönne a bécsi utatok, visszafelé bejöttök Kéneskútra.
- Ez az! – helyeselt Péter - Azt mondod, nyaralót vizitálsz. Ott aztán rákényszerítjük, hogy meghallgassa Zsuzsit.
- Adj inni, mert berozsdásodott az agyam! – mondta a sebész felugorva.
- Most tiszta fejre van szükségünk, Lacikám!
- Meg piszok nagy bátorságra! Úgy gondolod, hogy sima ügy ?! A nejem majd szépen megkérem, ugyan jöjjenek már velem Kerekesékhez nyaralót vizitálni, mert éppen arra visz az utunk?! Csak akkor tudom elvinni odáig, ha valamit kitalálok, amihez semmi közötök. Ott aztán majd kitör a gyalázat, abban biztosak lehettek. Nem csak az én képemről szedi le a bőrt a tíz körmével, ha igazán beindul. Nem beszélve arról, hogy mi jön utána… Eszterrel hallgathatjuk életünk végéig az átkozódásait. Tudjátok, hogy mikor?
Petibe visszatért a bátorság, s mérgesen mondta:
- Márpedig neked kell helyrehoznod a dolgot, Laci bá, mert te szúrtad el anno!… Csapj oda az asztalra, éppen ideje volna! Ha nem gyáváskodsz, Judit néni már régen meghúzza magát.
- Na, nézzék csak a nagy nőszakértőt! Kíváncsi vagyok, ha valami csoda folytán a veje leszel, hogy boldogulsz vele. Jó móka lesz, annyi szent!
- Megnézheted. Én nem hagyom, hogy a fejemen táncoljon!
- Erre iszunk! – vidámodott meg Péter. Szerette látni fiaiban a bátorságot. Különösen abban, aki amúgy szelídebb volt az átlagnál.
Koccintottak, s visszatértek a témához.
- Szóval, bejöttök valami ürüggyel Kéneskútra. Számításaink szerint akkor már a nyaralóban leszünk, ha valóban olyan nekünk való és kedvező vétel. Megálltok, kiszálltok. Ügyelj arra, hogy Judit táskája a kocsiban maradjon. Szépen lenyeled a slusszkulcsot, hogy egy szál ruhában, egymagában, eszébe se jusson nekiindulni az útnak. Kéneskút ide legalább ötszáz kilométer.
- Táska nélkül, pénz nélkül hova is mehetne ?! Remélhetőleg belátja majd, hogy az ő korában stoppal kicsit bajos volna hazajutni... - vigyorogta Peti.
Péter figyelmeztető pillantást vetett a fiára, de helyeslőn mondta :
- Petinek abban igaza van, hogy Judit meggondolja majd a dolgot. Aztán szépen rábeszéljük, hogy hallgassa végig Zsuzsit.
- Tölts még! – nyújtotta a sebész a poharát – Gyorsan, gyorsan, mielőtt elpárolog a maradék bátorságom is!
Péter teljesítette a kívánságát, aztán magyarázón folytatta:
- Elvira húgáékat könnyű megtalálni. A református imaház mellett van a paplak. Megbeszélem velük, hogy fogadjanak a távollétünkben. Pali majd kivezet benneteket a nyaralóba. Ha összejön a dolog, jó volna, ha maradnátok néhány napra.
- Hú, de jó volna! – erősítette meg Peti is, s vigyorgott hozzá szélesen.
A sebész idegesen nevetett.
- Tényleg rokonok vagytok! Honnan ez az optimizmus?!
- Ne idegeskedj, Lacikám! Ezúttal sikerülni fog, vagy nem bízol Zsuzsi leleményességében, szép érveiben?!
- Senkiben jobban, de ismerem Juditot. Nem ártana, ha a pap rokon bevonná ügyünkbe mennyei főnökét is, mert piszok nagy szükségünk lesz a magasságos Atyaúristen pártfogására, ha ép bőrrel akarjuk megúszni a várható következményeket.
- No, majd imádkozunk! – mosolyogta Péter.
Füredi Laci nevetve káromkodott. Csak úgy, mint aki mérges is, nem is, s hozzátette :
- Csak viccelj, amíg megteheted! Ha majd Judit rikácsolását hallgatod, nem lesz kedved a viccelgetéshez.
- Majdcsak átvészeljük valahogy.
- Ma csakugyan optimista hangulatban vagy. Hanem, beszéljünk most másról. Azt mondd, komám, mit intéztél a labor ügyében ?! Sikerült Ráckeveivel beszélned ?
- Félig. Rohant. Televíziós interjú várta. Jó volna, ha holnap beugranál hozzá. Muszáj hajtanunk az ügyet. Ha valaki, Ráckevei tehet érte. Szólj a többieknek is, járjanak a nyakára. Ne pihenjen az ügy a szabadságaink alatt.
- Már nem szívügye, a képviselő úrnak ?! Pedig pár hónapja még hangadó volt.
- Ahogy elnézem, egyedül csak a maga politikai előmenetele érdekli. Hiába, no! Rendszerváltás ide vagy oda, nemcsak a demokráciát kell tanulnunk, hanem a tisztességet is hozzá.
- Ahogy mondod, komám! Attól tartottunk, nagy tisztítótüzet lobbantanak fel majd az események. Aggódtunk piszkosul a vétlenekért. Tartottunk az elszabadulóban lévő indulatok miatt. Végül be kell majd látnunk, az egész igyekezet csak arról szól, hogy ki hogyan tudja megragadni a szerencséjét...- mondta a sebész keserűn.
Péter nyugtalanul mozdult.
- Tartok tőle magam is. Ahogy papus mondta az este, a " szekér " megint rossz irányba indult, mintha a felelőtlenség a lovak közé dobta volna a gyeplőt. Nagy baj volna, mert nekünk már nincs újabb negyven esztendőnk a kivárásra. Persze, azért nem kell még pánikba esnünk. Ezek az anomáliák sem nyomhatják el a változás nagyszerűségét.
- Azt mondod, komám, hogy pár éve még kenyéren, vízen is kiegyeztünk volna bármilyen pozitív fordulattal ? Jól mondod! De a sokat gyötrődött ember nem érheti be kevéssel, ha egyszer lehetősége nyílik komolyabb változtatásokra.
- De nem ám! Éppen azért úgy gondoltam, ideje volna szétnéznünk a pártok háza táján komolyabban. Ráckeveiékből kiábrándultam. Nem azt teszik, amit ígértek. Gyengék, vagy csak nem értenek hozzá. Legközelebb jobban megnézem, hova teszem le a voksom.
- Magam is így gondolom.
- Összeülünk, amint lehet, s komolyan megvitatjuk a helyzetet, aztán lépünk annak megfelelőn mielőbb, rendben?
Füredi Laci egyetértőn bólintott, s futólag összeölelkeztek. Közben megszólalt a kapucsengő a verandán, s Barbi örvendező arca jelent meg a nyitott ajtóban.
- Zsuzsu megjött az esti gyorssal… - szólt be, s szaladt tovább.
- No, ez jó hír! – örült meg Péter – Megyünk mindjárt.
Füredi Laci a kezét nyújtotta.
- Ideje nekem is menni. Jó utat, komám! Szerencsés nyaralóvételt. Hívj majd, míg itthon vagyunk. Aztán a bécsi számon, maradjunk kapcsolatban.
Péter megszorította a kezét.
- Vigyázzatok magatokra Bécsbe menet-jövet. Találjatok meg bennünket. – mondta, s kikísérték.
Peti közben elégedetten vigyorgott. Örült, hogy időben letett a zsarolásról, amihez amúgy sem volt igazán kedve.
Zsuzsu a hálóban talált rá Zsuzsira, s röpült a karjaiba. Anyja, s lánya összeölelkezett. Zsuzsu súgta:
- Itthon vagyok, újra itthon!
- Hála Istennek! – örvendezett Zsuzsi, s aggodalommal kérdezte – Lacinak megbocsátottál ?
- Csak részben. - mondta Zsuzsu. Kibontakozott az ölelésből, lehuppant a franciaágy végére, s sóhajtva folytatta.- Nem olyan egyszerű az, édesanyám!… Ha azt várta, majd a karjaiba zuhanok, akkor csalódnia kellett. Megmondtam neki világosan, hogy testvérként békülök.
- Hogy fogadta? – kérdezte Zsuzsi belső nyugtalansággal, hiszen a másik anyja is volt.
- Rosszul. Sírt, könyörgött. Rettenetes volt...- felelte Zsuzsu fakó hangon, aztán feljajdult – Nem tehetek róla, nem tudom Ginát megbocsátani !
Péter vidáman robogott be az ajtón.
- A karomba hamar!… Csakhogy itthon vagy megint! – mondta örvendezőn, miközben magához ölelte. Aztán megkérdezte csendesebben – Az a pernahajder továbbment időben?!
- Még kettő tájban. Nem volt értelme hosszan időznie. Éppen most mondtam édesnek, hogy csak a kistestvér jött haza.
- Fő, hogy idáig jutottunk! Majd alakulnak a dolgok.
Zsuzsu arca lemondó volt.
- Nem tudom, édes-drágám… Talán, ha előbb hagyja ott, és nem akkor, mikor Gina már gyereket vár.
Bombaként hatott a hír. Zsuzsi nagyot jajdult, Péter felhördült.
- Micsoda?! Ezt a felelőtlenséget!
- Sejtettem, hogy itthon elhallgatta. Nekem is csak sírva merte bevallani. Csőbe húzta a lány. Kettőnk dolgában keveset számít. Egyébként, alaposan meglepett, hogy ennyire megváltozott. A régi Laci nem hagyna ott egy lányt várandósan. Már nem az, aki volt.
- Na, várjál csak! – higgadt le Péter hirtelen – Ha abból a tényből indulunk ki, hogy ez nem volt szerelem, akkor logikus a reakciója. Nem a gyerek elől menekül, hanem a végleges helyzet elől.
- Ne védd, édes-drágám! Ha nem volt szerelem, akkor miért ölelte?!
Péter a hajába túrt.
- Hogy is mondjam... Szóval, a férfiember természetéből következik, hogy futó kapcsolataiban beéri kevesebbel is. Ha felkeltik a gerjedelmét, mélyebb érzelmek nélkül is örömét leli az ölelésben.
Zsuzsi színe megváltozott. Sápadt lett, s igen csendes. Zsuzsu bosszankodva mondta:
- Ne szépítsd futó kapcsolatnak, ahhoz egy kicsit sokáig tartott!
- Márpedig, magyarázata ismeretében annak tekinthetjük. Egyébként, azt ajánlom, kislányom, ne tartsd hűtlenségnek, csak tévelygésnek. A férfiemberen amúgy sem illik számon kérni legényéletét.
Péter ezekben a percekben a tékozló apja volt. Védte, ahogy tudta. Zsuzsu szeme megtelt könnyel, s neheztelőn mondta:
- Hogy beszélhetsz így? Már elfelejtetted, mennyi bánatot okozott?!
- Dehogy! Neheztelek rá. A gyermekért pedig előveszem. De lényeg az, hogy visszajön hozzád, hiszen szeret téged, Zsuzsukám!- mondta kicsit rekedten.
Néhány órával előbb még maga sem mert hinni benne, de Zsuzsi meggyőzte. Könnyekkel kérte, hogy bízzon Laci szavaiban. Hibázott ugyan, de az, aki volt. Ha azt mondja, hogy szerelemmel szereti Zsuzsut, akkor az úgy van.
Zsuzsu ingerülten felelt.
- Köszönöm szépen! Állítólag már akkor is szeretett, mikor elment. Ez sem akadályozta abban, hogy mást öleljen… Előttem nem mentség a gerjedelem. Ezen az alapon, bárkivel, bármikor felcserélhet a jövőben is. Nekem olyan társ kell, aki nem tesz majd kitérőket. Történetünk addig nem kezdődhet el, amíg nem tudok bízni benne. Biztosítékot akarok arra, hogy mellettem marad.
- Nem jól gondolod, kicsi lányom! – sóhajtotta Péter –Ilyesmire nem létezik biztosíték. Az ember esendő, ez bármelyikünkre igaz. Legfeljebb csak reménykedhetsz bizakodó szívvel, hogy életetek végéig melletted marad az, akit szeretsz.
Zsuzsi befele sírt. Komoly oka volt rá. Kovácsné, Erzsike a minap felkereste. Bizalmasan elmondta, hogy Péter közelében felbukkant egy fiatal doktornő. Olyanféle, aki szívesen bolondítja magába a főnökeit az előmenetele érdekében. Gyakran látják Péter társaságában. Együtt járnak ebédelni, közös sétákat tesznek az óriás fenyők alatt. Komolyan kellett venni Erzsike szavait. Mindig jóindulattal volt irántuk. Pétert tiszteli, s becsüli, érte is aggódott. Elmondta, titkon nyomoztak a nő előző kórházában. Ott két kollégája életét keserítette meg. Egy belgyógyász, s egy gyermekorvos körül kevert botrányt. Most Pétert vette célba. Zsuzsinak azóta álmatlanok az éjszakái. Péteren nem kérte számon, nem attól félt, hogy tudatosan hűtlen lesz hozzá. A kis nő ravaszságától tartott.
Eszébe jutott Elvira elromlott házassága is. Rétfalvi professzor életébe is belépett egy számító teremtés, aki addig-addig bámulta a tanár úr eszét, míg teherbe esett. Ez is bizonyítja, hogy sokféleképpen lehet behálózni valakit. Anélkül is, hogy maga időben észrevenné, hogy szövik körülötte a hálót. Kétségbeesve gondolt arra, hogy Péter iménti szavai valamiképpen összefüggnek a mostani helyzettel. Azelőtt sohasem mondott ilyet. Mindig arról beszélt, hogy velük nem eshet meg hasonló. Ők maguk kivételek. Emlékeztette rá boldogtalan szívvel. Péter arca elborult.
- Lehet, hogy mondtam ilyet, mert szerettem volna, ha igaz. Sajnos, az életben másképpen van. Nincs kivétel, mert az élet nem ismer kivételezetteket. Bármilyen fájó is, kicsi szívecskéim, de ez az igazság. Bármit hozhat a sors. Az életnek kell eltelnie ahhoz, hogy a végén elmondhassa az ember, vagy mások elmondhassák róla, hogy kivétel volt, mert úgy igaz, ahogy a latin mondja – Finis coronat opus!
A vég koronázza a munkát.
Zsuzsinak nyugtalanok maradtak az álmai.
Szólj hozzá!
A bagolyvár ( 1. rész )
2010.05.01. 07:51 Rényi Anna
13. fejezet
A B A G O L Y V Á R ( 1. rész )
X/A
Kedden hajnalban ébredt a gazdaház. Péter korai indulást rendelt el, hogy megtehessék az út nagyobbik felét a déli hőség előtt. Sürgött-forgott mindenki. Péter ingerülten járt köztük. Utazás előtt mindig elfogta a nyugtalanság, ismerték már ezt a szokását. Három autó sorakozott fel a betonos udvaron. Péter utánfutós kocsija mellett Tomi és Norbi autója viszi majd a családot. Tomi autójába ülnek be Erzsiék, s Barbi. A lány váltja majd Tomit a vezetésben. Norbi váltótársa Peti lesz, velük autózik a három lány, Brigi, Bea és Bogi. Péterék viszik Elvirát, s Zsuzsut. A lány beülhetett volna Tomiékhoz is, de kényelmesebb elhelyezkedést akartak biztosítani a nagyszülőknek. Zsuzsu amúgy is szívesen utazott a szüleivel, vagy Elvira társaságban. Kisereglettek az autókhoz, s Péter megtartotta az utolsó eligazítást.
- A konvojt szokás szerint én vezetem. Nem győzöm eléggé hangsúlyozni, hagyjatok elegendő követési távolságot. Mindig a nyakunkon vagytok, az ördög pedig nem alszik. Ötven kilométerenként megállunk kinyújtózni. Szolnokon ihatunk egy kávét. Déltájban valahol megebédelünk. Akkor majd szusszanunk egyet a nagy melegben. Aztán hajrá, hogy Mariska néniékhez ne érkezzünk későn. A sátrakat jó volna világosban felállítani. Ha valaki lemarad, mi a teendő?
- Nem idegeskedik, mert bevárjuk a következő település szélén!- mondták kórusba.
- Helyes. Kérdés van?
A gyerekek hallgattak, az idősebbek készülődtek a beszálláshoz. Mari néni magára értette a kérdést.
- Almát visztek? – kérdezte a füle elől elhúzva a kendőt.
- Viszünk! – morogta Péter, az utánfutón a ponyva alatt három láda alma volt.
Mari néni nem értette a választ.
- Vigyetek pár darabot, jó lesz szomjúság ellen… - mondta, s indult befelé az almáért. A gyerekekből kitört a nevetés. Péter rájuk kiabált megint, de most dühösebben a rendesnél. Bántó volt a stílusa, ahogy lehangoló a kiabálása is.
Zsuzsi rátette kezét nyugtatóan a hátára, erre ellene fordult.
- Ne velem foglalkozz, hanem neveld meg végre a gyerekeidet, tiszteletlen mind! - kiabálta.
- Kedves, nyugodj meg ... - kérlelte Zsuzsi most már szóval is.
Péter már ordított.
- Nem hallod, hogy ne nyugtass, mert rögtön itthon hagylak ?! A rohadt életbe!
- Egy! - mondta Zsuzsi csendesen.
Hirtelen csend lett. Komoly dolog volt ez a hangos számolás. Még házasságuk első éveiben vezették be. Megegyeztek abban, hogy komolyan igyekeznek kerülni a veszekedést, vitatkozást. Ha mégis igazságtalanok lesznek, felcsattannak sértőn, a másik nem sértődik, nem vág vissza, csak számolni kezd hangosan. Ha még azon a napon eljut háromig, a bűnösre komoly büntetés vár. Napra pontosan egy egész héten át nem szól hozzá a másik, nem felel a kérdéseire, még akkor sem, ha ég a ház.
Péter aligha tudta volna elviselni Zsuzsi néma neheztelését, pedig sokszor előfordult az évek során, hogy Zsuzsi eljutott kettőig, noha csak végső esetben számolt. Mint most is. Hosszú út állt előttük, így nem szabad elindulniuk, a közös hangulaton is ront az ilyen idegesség.
Péter észhez tért. Ránézett Zsuzsira, s elmosolyodott.
- Egy?!... Egy biztos, hogy békítő kicsi szívedért is szeretlek!
Boldog nevetés harsant. Most már beülhettek a kocsikba, indulhattak a hosszú útra. Péter megvárta, míg mindenki elfoglalta a helyét. Még egyszer megrángatta a csomagtartókat, a ponyvát az utánfutón, s elvette Mari nénitől a kezében tartott néhány almát egyetlen szó nélkül, zsebre tette, s megölelte az öregasszonyt.
- Mindent értett, Mari néni?! A kéneskúti pap címe a hűtőn van. Tessék használni a fülhallgatót. Ha felhívom, nem tudunk majd beszélni, ha nincs a fülében. Bármi adódik, a kórházban, Kovácsné Erzsikét tessék értesíteni. Betápláltam számát a készülékbe, csak a gombot kell lenyomni, amit mutattam. Vigyázzon magára!
- Milyen fára? Rendeltél fát? Vágottat, vagy hasábot? Ha meghozták, rakassam be valakivel?
Péter a hajába túrt, s kiabált újra.
- Hú, a hétszázát! Hol van az a nyüves készülék?! A kötényzsebben, igaz?! Én meg kikiabálhatom a tüdőmet. – mérgelődött, s kiszedte a kis készüléket, betette Mari néni fülébe, s újra elmondta a mondandóját.
- Jól van, na! – méltatlankodott Mari néni – Értettem én nélküle is, minden szavadat értettem. Vigyázok a házra. Ha baj van, telefonálok Erzsikének azzal a gombbal. Ha te hívsz, majd beszélünk. Csak azt mondd meg, hogy mi legyen a fával?
- Ha hozzák, tessék otthagyni, ahová tették! – kiáltotta Péter már maga is nevetve, s megcsókolta az öregasszony arcát búcsúzóul.
Vidáman robogtak a kocsik, átmentek Révházán, s rákanyarodtak a pesti útra. Messze volt a fővároshoz, de a városban így nevezték, ahogy a fővárosig induló vonatokat is. Talán így vigasztalták magukat a távolság miatt. Városka határában volt a nagy kereszteződés, a pesti utat átszelte az Öreg-tó felől jövő út, mely Nagyegribe vitt egyenesen. Mielőtt elérték a nagy kereszteződést, Péter mogorván mondta:
- Itt történt!
Kékesi Feriék azon a helyen lelték halálukat. Mindig szíven ütötte őket az emlék, s egyszer sem fordult elő, hogy Péter megfeledkezett volna róla. Hallgattak egy kicsit, aztán Elvira folytatta:
- A húgom jó asszony, de régimódi. Ugyanabban az erkölcsi normában gondolkodik, amiben annak idején felneveltek bennünket. Nem volna baj, ha ismerne engedményeket, de eddig nem tudtam ránevelni. Nem csoda, a megboldogult ura mellett kemény kiképzést kapott. A megboldogult tiszteletes vaskalapos volt, valóságos késői inkvizítor. Még azt is kiprédikálta, aki nyáron rövid ujjú ruhában jelent meg a vasárnapi istentiszteleten. Tiltott mindent, ami jó. Abban az időben a fürdőbe sem merészkedtek ki a hívek. Aki ott lubickolt, arról biztosan lehetett tudni, hogy nem református. A fiuk egészen más. Apja nem örülne, ha látná.
Zsuzsi a paplak felől érdeklődött, Elvira válaszolt.
- Nem túl nagy, de van benne pár szoba. Ha Pali megnősül, lesz helyük elég. Vendégváró fekhelyük kevés van. A szobák inkább amolyan tudós odúk. Könyvtárszoba, más efféle. Jó ötlet volt a kempingezés. Szép az udvar, füves. A kert hatalmas. A gyerekek bárhova felállíthatják a sátrakat. Pali majd megmutatja a legjobb helyet. A gyerekek összebarátkoznak Palival hamar. Modern pap, könnyen szót értenek egymással. Látjátok, a mi Lacinkkal is milyen jól megértik egymást.
- Hogy érted, hogy Pali modern pap?! –kérdezte Zsuzsi.
Péter válaszolt nevetve.
- Gitározik az istentiszteleten, Zsuzsikám! Nem csoda, hogy több a fiatal, mint az öreg. Farmert visel a hétköznapokban, ránézésből senki sem mondaná meg, hogy pap. Gondolkodása is mai, egészségesen ítéli meg a világ dolgait. Mariska szegény nem győz sopánkodni, de Pali jó gyermek, szeretettel áll hozzá, anyját hamar leszereli kedvesen, ügyesen.
- Szeretem a zsiványt! - mondta Elvira büszkeségtől fűtve - Fájlalom, hogy alig találkoztunk. Abban az időben, mikor még gyakrabban látogattam hozzájuk, szinte mindig tanult valamerre. Aztán máshol szolgált, míg apja élt. Csak pár éve helyezték haza, de ennyi idő is elég volt ahhoz, hogy megszeresse a gyülekezet, s becsülje a község. Most már ideje, hogy megnősüljön. Örülök, hogy jönnek a kislányok. Sohasem lehet tudni.
Zsuzsi óvatosan oldalba lökte.
- Rosszat mondtam?! – kérdezte Elvira megemelve hangját tőle szokatlan értetlenséggel – Miért titkoljam, hogy nem bánnám, ha egyetlen unokaöcsém a lányainkból választana feleséget magának? Bogit például. Isten is papfeleségnek teremtette.
Zsuzsu kacagott, régen hallották így nevetni.
-Ajánlottad is, igaz?! - kérdezte tegeződőn.
Így szokták meg kiskoruktól. Elvira engedélye minden családtagra kiterjedt.
- És, ha ajánlottam?! Nem ajánlottam rossz helyre. – mondta Elvira kicsit sértődötten.
Péter ezúttal nem törődött Elvira érzékenységével, ingerülten mondta :
- Kértelek már, hogy fejezd be az ajánlgatást! Főleg Bogit ne ajánlgasd, főképpen Palinak ne, mert a kislány közelünkben akar maradni. Csak galibát okoz az ilyen mesterkedés.
- Eszed tokja mesterkedés! – mérgelődött Elvira – Akármit is mondtok, a sorsnak néha be kell segíteni, hogy egymásra találjon két egymáshoz illő ember. Bogi megszokná idővel a távolságot.
- Alig hiszem! - vélte Zsuzsi - Látod, egy hetet sem bír ki Nagyegriben. Két-három nap után otthon van. Igaza van Péternek. Boginak a közelünkben kell maradnia. Ne ajánlgasd tovább, édes Elvirám!
- Majd én megnézem magamnak Palit! – mondta Zsuzsu vidáman.
Zsuzsiék nevettek. Péter komoly maradt. Nem tudta eldönteni, hogy lányának jókedve van-e valóban, vagy ez csak amolyan veszett jókedv.
X/B
Péter sokáig hallgatott, s meditálgatott vezetés közben. Eszébe jutottak sorra a gyerekek. Itt van mindjárt ez az okos, szép lánya. Laci után évekig fájt a szíve, mikor végre elérhetné célját, valamiféle vendettát rendez. Kínozza, gyötri azt a szegény fiút. Bünteti, miközben maga is szenved. Ez a jókedv sem természetes. Talán inkább sírni volna kedve a kis butának. Nem fogja abbahagyni egyhamar. Mire való ez az ellenállás?
Ami pedig Lacit illeti, akkor sem érti, ha agyoncsapják. Nagyon rosszul lépett. Nincs rá elfogadható magyarázat. Ha az ember szeret egy lányt, akiről tudja jól, hogy nem a testvére, szeretheti bátran, semmiképpen sem futamodik meg vélt, vagy valós morális okokból, hanem harcol érte akkor is, ha az egész világ ellene fordul. Laci megfutamodott. Éppen Laci, aki kiskorától éles eszű volt, magabiztosan okos döntéseket hozott. Most majdnem elrontotta az életét, és még nincs vége. Csak Isten a tudója, hogy rendeződik-e köztük a helyzet, vagy újabb okot adnak az aggodalomra.
Miként Peti is. Éveken át türelmesen viselte a kialakult helyzetet, aztán úgy döntött, hogy elég. Pedig még várhatott volna, még nagyon fiatal. Semmiről sem késett le, de nem! Egyik napról a másikra döntésre akarja vinni az ügyüket. Ha nem sikerül Juditot jobb belátásra bírni, cselekedni fog a zsivány. Már virágnyelven a tudtára is adta. Gyermek a mózeskosárban. Jól néznének ki, ha bekövetkezne addig, míg ilyen áldatlan állapot van a két család között. Barátja sem köszönné meg. Végtére is egy család. Judit is ragaszkodik a lányához, aligha bocsátaná meg, ha váratlanul, s durván szembesítenék a helyzettel. Barátja is beleroppanna, ha lánya haraggal lépne ki a családból. Fürediék amúgy is labilis családi élete borulna miatta, barátja szemébe hogy nézne aztán?
Norbi, s Bea is szaporítja a gondot. Vajon mi vezette őket titkolózásra? Mit értelmeztek ők is tévesen?! Laciék esete befolyásolná őket ? Felnőttek már, de néha gyerekesen gondolkodnak, s viselkednek. Most is. Nem jut eszükbe, hogy bizalommal lehetnek irántuk. Ha vannak is fenntartásaik a családon belüli házasságokkal szemben, a kialakult szerelmeket semmiképpen sem tiltanák. Ennyit mindenképpen tudniuk kellene. Bujkálnak a buták. Nehezítik az életüket. Vajon, mikor állnak végre elébük?!
Brigit sem érti. Valójában mi baja van Mezei Lacival? Annak idején nagyon belehabarodott a negyedikes gimnazista srácba. A fiú mindenképpen illene hozzá. Ragaszkodó típus. Brigi mellé ilyen fiú kell, mert próbára teszi majd néhányszor párja türelmét. Elégedetlen az életével az a kislány. Vajon mennyi ebből az öröklött, s a felvett. Akkor is ilyen lett volna, ha megmarad a régi, nehéz életük?! Ki tudja.
Tomit szívesen kérdezte volna, mit végzett Anikóval, de nem szokása faggatni őket. Majd beszélnek, ha akarnak. Bár, néha kedve volna megfeledkezni erről a szokásáról, ahogy most is. Jó volna tudni, mert olyan esetlenül állt a lány előtt, mint egy zöldfülű gimnazista. Tomit sem érti. Már jártas a szebbik nem berkeiben, régen kiderült a beszélgetéseikből, de Anikóval kapcsolatban valamit elrontott. Fontos neki az a kislány, a neve említésére elsápadt, mégsem érdeklődött utána évekig. Ki érti ezt?
Bogi a félénkségén kívül eddig nem okozott komoly gondot. Ragaszkodása inkább szívet melengető, még akkor is, ha gyakran munkát ad vele. Hiszen hányszor, de hányszor kellett megtenni miatta Révháza és Nagyegri között az utat hajnalonként, de ez legyen a legnagyobb gond. Ha Elvira nagyon tüsténkedik, a kislány miatt még lehet nagyobb gondjuk is. Ha valahogy rábeszéli Bogit arra a fiúra, magában is kétségbeejtő dolog volna. Isten ments, hogy bármelyik lányaígy menjen férjhez! Tetejében mehetne majd érte, ha elfogja a honvágy, akár hetente is. Az már kicsit keményebb volna. Kivéve persze, ha igazán beleszeretne abba a fiúba. Akkor honvágy ide vagy oda, a kedvese mellől nem kívánkozna olyan könnyen haza. Amúgy elfogadná Palit vőnek, de el ám! Elvirát mégis kordában kell tartani, mert ritkán alakul az élet az ember kívánságai szerint.
Barbi az egyetlen, aki miatt aligha kell komoly gondokra számítaniuk. Már kislánykorában is komolyka volt, kötelességtudó, olykor meghatóan az. Mostanra, noha még ő sem felnőtt igazán, hiszen huszonévesen aligha lehet az embert komoly felnőttnek tekinteni, megbízhatón, megfontoltan, felelősségteljesen alakítgatja az életét, gondolta elégedetten, s egy időre letette a többiek okozta gondot.
Közben Zsuzsi hátrafordulva beszélgetett Elvirával, s Zsuzsuval. Akkor éppen azt mondta :
- Tudjátok, míg Laci soproni diák volt, többször is jártam Sopronban, de egyszer sem jutottam ki a környékére. Most jó volna bejárni a Fertő vidékét, vagy mehetnénk csapatostól a másik irányba is, Kőszegre, Szombathelyre.
- Remek! Csomagoltunk Barbival útikönyvet is, majd abból megnézzük, hogy mit érdemes bebarangolni.– mondta Zsuzsu
- Én sem vagyok ellene, de inkább fürdésre koncentráljunk, cudarul hasogatnak a lábaim… - panaszkodott Elvira.
- Az én derekam is. Most különösen. Alighanem, ma még eső lesz. - szólt hátra Péter - Akkor szokott ilyen betyárul fájni!
- Teljesen tiszta az ég! – nézett ki Zsuzsu az ablakon, s hozzátette – Itt bent legalább ötven fok van.
Péter az órájára nézett. Közeledett a dél, ideje volt lassan pihenő után nézniük. Emlékezett egy út menti csárdára a környéken, kellemes órákat töltött benne néhányszor. Elhatározta, hogy ott tartják majd a déli pihenőt.
Kicsi volt az út menti csárda, de amolyan helyes, takaros. A gyerekek csoportba verődve nevetgéltek a csárda parkolójában. Kiderült hamar, hogy játékos kedvük kerekedett, s gyerekkorukban kitalált pepitát akarnak játszani. Tréfás játék volt. Abban az időben találták ki, mikor tanulták a nyelveket, s a nyári kirándulásaikon már megengedhették maguknak a vendéglőket is. Nyelvtudásukból alakult a játék. Bementek valahova, mint angolok, németek vagy franciák, aztán sorra tértek át másik nyelvre. A pincérek közben magyarul találgatták, hogy miféle náció lehetnek. Ez okozta aztán az élvezetet, olykor jobbra-balra dőltek a nevetéstől. Most csak egy német rendszámú kocsi állt a parkolóban.
Eldöntötték, hogy maguk is németek lesznek. Besereglettek az ajtón, s hangosan köszöntek:
- Guten Tag!… Guten Tag!
Bejött a számításuk. Unatkozó arcú felszolgáló fogadta őket, s bekiabált a csapóajtó felett a konyhába.
- Géza bá, németek! Egy egész rakás.
- Ez jól kezdődik! – mondták egymásnak vidáman, s összetoltak a terem közepén néhány asztalt. Jött Géza bá, hatvan körüli joviális úr, s köszöntötte őket jó némettudással. Felvette a rendelést, s magukban maradtak. Megnézték az egyetlen vendéget. Harminc körüli fiatalember volt. Nem volt különösebben jóképű, súlyával is gond volt. Brigi a maga óvatlan módján azonnal kritizálni kezdte, s hogy ne értse a német, angolul beszélt.
- Ki nem állhatom az ilyen dagadt mukikat! Az ilyennek a hasa a mindene.
Barbi is angolul válaszolt.
- Hogy lehetsz ennyire kíméletlen?
- Úgysem érti.
- Ha érti, ha nem, az ilyesmi nem illik! Mellette a gesztusokból is megértheti, hogy róla van szó. Megbántódhat.
- Nem azért mondtam, hogy megbántsam, csak éppen ez a véleményem. Nem szeretem a haspókokat, és kész!
- Jól néznénk ki, ha úton-útfélen közölnénk egymással, hogy mi a kifogásunk. Senki sem tehet arról, hogy milyen alkattal született.
- Ha hízásra hajlamos, egyen kevesebbet.
- Ismerek olyan embert, aki azóta küzd, hogy a világon van, mégis kövérnek mondanád.
- Ez biztosan nem küzd. Látszik rajta. Izzad. Fénylik a bőre a sok zsírtól.
Péter meghallotta, s rászólt Brigire neheztelőn. Barbi sem hagyta annyiban.
- Látod, ez a te bajod, a rosszindulat. Hogy mondhattál ilyet?! Meleg van, izzadunk mindannyian. Amúgy pedig, egészen kellemes külsejű fiatalember. Kedves, okos arca van, és szép szeme... A szeme éppen olyan zöld, mint Korfunál a tenger.
Barbitól szokatlan volt az ilyen megnyilvánulás. A lányok nevettek, Bea megkérdezte:
- Neked tetszik ez a típus ?
- Általában?! Nem is tudom. De ez a fiatalember kellemes benyomást tesz rám. Tanár lehet, vagy orvos, de mindenképpen értelmes fazon. Mellett jó ízléssel öltözködik. Ő tetszik! De tényleg.
A fiatalember a poharáért nyúlt, ügyetlenül feldöntötte, s németül kért segítséget a pincértől.
- Tényleg német… - mondta Bogi naivan, hiszen éppen becsapósdit játszottak, ha valaki, ők tudhatták volna, hogy nem mindenki az, aminek látszik. Erről maguk is megfeledkeztek. Az üdítő végigszaladt az asztalon, Zsuzsi háta mögött csepegett a földre. Zsuzsi féltette fehér vászon nyári kosztümjét, s felállt. Úgy várta, hogy a pincér rendbe tegye a szomszéd asztalát. A fiatalember is felállt. Meghajtotta magát Zsuzsi felé, s kitűnő angolsággal szólalt meg, ami magyarul annyit tett :
- Bocsánatot kérek az ügyetlenségemért, nagyon sajnálom!
- Nem történt semmi! Bármelyikünkkel megeshet..., – felelte Zsuzsi ugyanúgy, s kedvesen mosolygott hozzá.
Péter felnevetett, s magyarul kérdezte:
- Ön is játékos kedvében van?!
Honnan vette, honnan sem, hogy megértik majd, de eltalálta. A fiatalember is elnevette magát, s magyarul válaszolt.
- Valóban. Szívesen tréfálkozom magam is.
A lányok zavarban voltak. Bogi szokása szerint belepirult, de ezúttal Barbi, s Brigi is piros volt. Feszengtek, neheztelőn néztek egymásra. Az idegen változatlanul mosolygott, s főképpen Barbira. Géza bá viszont neheztelt mindannyiukra. Az elhangzott beszélgetésből ébredt rá, hogy becsapták, s zokon vette.
Kihozta a második fogást, s Péternek mondta :
- Bocsánatot kérek, hogy szóvá teszem, de a magamfajtát bántja az ilyen tréfálkozás. Mintha a kedves vendég nem bízna abban, hogy magyarként megfelelő kiszolgálást kap nálunk.
- Szó sincs róla! – tiltakozott Péter, s néhány szóval elmondta az előzményeket, aztán a gyerekekhez fordult – Ezzel befejeztük a pepitát, kinőttetek belőle.
A gyerekek hallgattak, Elvira védelmébe vette őket.
- Magára vessen az, aki nem érti a tréfát!
Géza bá nem hagyta magát.
- Újfent bocsánatot kérek, tisztelt asszonyom, de vannak kellemetlen tapasztalataim.
- Nekünk is. Jó pár helyen előfordul, hogy a hazai vendéget később szolgálják ki, abban sincs sok köszönet. De ez játék volt. Értse már meg, jóember!
Géza bá a jóembertől kezes bárány lett, vagy csak Elvirában megérezte a méltó ellenfelet, s igyekezett aztán a kedvükben járni. Három üveg üdítőt tett az asztalra, s kijelentette, a csárda ajándéka a vidám ifjúságnak.
Szólj hozzá!
A bagolyvár ( 2. rész )
2010.05.01. 07:41 Rényi Anna
13. fejezet
A B A G O L Y V Á R ( 2. rész )
X/A
Kényelmesen üldögéltek az ebédnél. Megbeszélték előre, hogy ebéd után megpihennek kint az árnyékban. Az asztal mellett erről folyt a szó. Péter a tekintetével bevonta a szomszédos fiatalembert is. Az idegen jó néven vette, szinte kapott az alkalmon.
- A csárda mögött van egy kis erdő, a fák alatt kellemes hűvös van. Ajánlom kedves figyelmükbe. Magam is szívesen pihenek vezetés helyett a déli melegben.
- Köszönjük a tippet! Letelepszünk majd, ha nem tekint bennünket betolakodóknak...– mosolyogta Péter, s hozzátette – Ahogy mondja a közmondás, sok jó ember kis helyen is elfér.
- Örömmel osztom meg az önök kedves társaságával. Ritkán van alkalmam honfitársaimhoz. Külföldön élek. Most szabadságon vagyok. Szüleimhez tartok Sopronba.
- Merre él?
- Nízzát szoktam mondani, de valójában hol itt vagyok, hol ott… Bocsánat, még be sem mutatkoztam: Doktor Kovács Ádám, odakint Adam Kova, könnyebben ejtik. - mondta, s kedvesen mosolygott, főképpen Barbira újra.
Péter is bemutatkozott, s sebtében kezet fogtak. Péter aztán a családra mutatott.
- Feleségem, a nagyszülők, nagynéni, s a gyerekek.
Mindig így mutatta be a családot, ez volt a kialakult rend. Ádám Kova elismerőn felelt.
- Népes család. Mi csak ketten vagyunk testvérek. Említettem a szüleimet, nagyszüleim sajnos már nem élnek.
- A doktor mit takar? – kérdezte Elvira érdeklődéssel.
- Jogászdoktor vagyok. Jelenleg egy francia-angol közös konszern jogtanácsosa.
- Te is fiam, Brutus?! - vidámodott meg Béla – Ihol van egy másik juris consultus is! - mutatott Tomira, s kedélyesen folytatta - Magam is az voltam, de befejeztem a pályát. Most Tamás unokám folytatja helyettem. Ismerkedjetek össze!
A két fiatalember kezet fogott.
- Üdvözöllek! –mondta Ádám Kova barátságosan.
- Szevasz! – fogta rövidre Tomi.
- Ügyvédi pálya vagy más egyéb? Merre vagy?
- Jurátuskodom pillanatnyilag egy pesti, ügyvédi munkaközösség, de hamarosan hazamegyek a szülővárosomba, Révházára. Soproni vagy eredetileg ?
- Sehonnai, de nem persziflázs, hanem ténylegesen. Pesten születtem. Néhány hónapos koromban lekerültem nagyszüleimhez Békésre, ott jártam általánosba. Onnan más-más városba középiskolába, majd egyetemre. Mikor végeztem, rövid időre visszamentem Pestre a szüleimhez. Eredetileg ott laknak. Majd jött Párizs néhány évre. Azóta sem jobb a helyzet. A cég érdekeltsége részben Párizshoz köt, másrészt Londonhoz, de alkalmanként a bécsi kirendeltségünket is vezetem. Azzal áltatom magam, hogy Nizzában vagyok otthon, de alig töltök ott két-három hónapot évente.
- Bonyolult. – mondta Tomi helybenhagyón. - A család Nizzában él?
- Mármint a magam családja?! Nőtlen vagyok. A család nekem egyelőre a szüleimet, s a nővéremet jelenti. Szüleim a nyarakat Sopronban töltik. Leginkább csak odáig tart az utam, de most kivételesen tettem egy kört az országban.
- Könnyen mozogsz, ha nincs még saját családod. Akkor valójában szállodákban élsz.
- Szálloda csak akkor, ha muszáj. Szeretem a házias kényelmet. Párizsban, Londonban, Bécsben saját lakásom van.
Brigi bosszankodva súgta Zsuzsunak.
- Hallod, mit mond ?! Állati gazdag lehet, én pedig jól bemutatkoztam. Mennyire nincs szerencsém!
- Nem vigyázol a szádra. Barbi viszont arathat most, ha valóban érdekli a fiú.
Mindketten a lányra néztek. Barbi nem mutatott már érdeklődést, noha Ádám Kova megpróbálta bevonni többször is a beszélgetésbe. Később kivonultak a csárdából, s letelepedtek a közeli kis erdő szélén. Plédeket terítettek le, s mindenki leheveredett. Ádám Kova köztük felejtette magát. Norbi jóval távolabb kis nevetéssel súgta Beának:
- Jól alakítja a levakarhatatlant!
- Szerintem Barbi az oka. Csak falból társalog Tomival, és édesapával. Aligha érdekli most a nemzetközi gazdasági helyzet. Szeme Barbin van.
Beának igaza volt. Ádám Kova hamarosan Barbi mellett kötött ki. Leheveredett mellé a fűre, s megszólította:
- Neheztel?!
- Legfeljebb magamra… - felelte Barbi hason fekve, s játszani kezdett egy fűszállal – Nem szoktam összevissza beszélni, de most felbosszantott a húgom. Valójában nem is tudom, hogy milyen színű a szeme.
- Mint Korfunál a tenger… - idézte Ádám Kova huncut mosollyal, aztán hirtelen elkomolyodott – Eszemben sincs zavarba hozni, hiszen nagyon hálás vagyok, hogy megvédett. Nem is sejti, mennyire. Húgának igaza van. Nem vagyok Adonisz, kétségtelen. Nem is fordult még elő velem, hogy a hölgyek jót mondtak volna rólam, ha nem tudták, ki vagyok. Amúgy nem lenne gondom, ha beérném holmi látszatszimpátiákkal. Csakhogy makacs fajta vagyok, és nem érem be. Meggyőződésem, hogy az ember értékét nem a tükör adja vissza, vagy a vigyorgó pénztárcája. Erre mondanák a rossz nyelvek, ki vallja, ha nem a magamfajta dagadt ürge, igaz ?!
- Ha komolyan vallja, ne legyenek ilyenféle komplexusai.
- Általában nincsenek. Magabiztos fazon vagyok, csak tényként mondom.
- Örülök. Akkor ezt megbeszéltük. Minden jót! - mondta Barbi, s karjára fektette fejét, mint aki szundítani készül.
Ádám Kovát nem lehetett egykönnyen eltávolítani.
- Kis türelmét kérem, még nem fejeztem be. Azt mondtam, általában nincsenek komplexusaim, de találkozásunk kihozta belőlem. Találkoztam egy gyönyörű lánnyal, aki minden érdek nélkül a védelmébe vett. Évek óta keresek egy ilyen lányt. Ne lepje meg, ha nem mehetek el szó nélkül a történtek mellett. Bevallom, nem is tudnék. Ugye, megért engem ?
- Mivel több nyelven is megértjük egymást, feltétlenül. De nem keresné valahol máshol?! – kérdezte Barbi kifejezetten udvariatlanul.
- Mégsem értett meg. Már nem keresem. Megtaláltam. – mondta a fiatalember nagyon csendesen.
- Ne legyen benne biztos!
- Tolakodónak tart. Teljesen igaza van. Akkor sem megyek el a jó csillagom mellett.
Barbi bosszankodó nevetést hallatott, aztán némi beletörődéssel mondta :
- Legalább aludni hagyjon egy kicsit!
Ádám megvidámodva felelte, hogy szundítson nyugodtan, addig átköltözik a fiúkhoz. Barbi becsukta a szemét, mint aki ezzel befejezettnek tekinti a beszélgetést. A fiatalember nézte egy ideig, aztán valóban felkerekedett, s átült Tomiékhoz. Beszélgetésbe fogtak. Szóba jött a kéneskúti nyaraló ügye, a várható munkálatok, s Ádám azt mondta :
- Legyetek szívesek, és hívjatok meg Kéneskútra. Szívesen segítek a munkálatokban.
- Meg ne hívjátok! – szólt oda Barbi mérgesen, s ezzel elárulta, hogy mégsem alszik.
-Nyugi! Nem kapkodjuk el! – mondta Tomi vigyorogva – De mivel praktikus gondolkodásúak vagyunk, fontolóra vesszük mégis a meghívást. Attól függ majd, mit bír a fiú. Ugyanis, komoly kilátások vannak a nehezebb melóra, úgymint talicskázás és testvérei. Ha leteszi Norbit szkanderben, semmi sem menti meg attól, hogy meghívjuk!
- Kérlek! Állok elébe! - mondta Ádám, s Peti felé nyújtotta a kezét – Hol parancsolod?
Peti elfogadta a kezet, meghúzta játékosan, s a távolabb fekvő Norbira mutatott.
- Ő lesz a kihívód! Én Peti vagyok. Megpróbálhatjuk mi is, mert magam sem vagyok hajnali pitypalatty, de legyen inkább Norbi. Nekem a talicskázás sehogyan sem fekszik, döntetlenre is tied a szavazatom.
- Állítsátok le magatokat! – mondta Barbi, de felült, mint aki kíváncsi a párviadalra.
- Csak abban az esetben, ha kis kacsóiddal megfogod a talicskát magad! – felelte Tomi, s úgy vigyorgott hozzá, hogy senkinek sem volt kétsége afelől, tetszik neki a fiú. Szívesen meghívnák bolondozás nélkül is, de Barbival sem akarnak haragot.
Norbi kész volt a mérkőzésre. Kerestek a közelben egy alkalmas farönköt, s Ádám letette az izmos Norbi karját pillanatok alatt. A fiúk nem tudták eltitkolni csodálkozásukat. Norbi maga is felhördült:
- Sportolsz, mert baromi sok erő van a háj alatt!
Illetlen szavai mutatták a fiú bosszantón könnyű győzelmét. Ádám csendesen nevetett.
- Majdnem. Súlyt emelek önszorgalomból. Próbáljátok ki. Karban tartja az embert testileg-lelkileg.
- Bocs a hájért, de megleptél alaposan! – szabadkozott Norbi - Nem azért a két fillérért mondom, de amúgy jó vagyok szkanderben, elhiheted!
- Tudom. Éreztem. Nem kell szabadkoznod! – mondta Ádám udvariasan, s behajtotta a megelőlegezett ígéretet.
Meghívták, ahogy illik. Barbi hasra feküdt újra, s magában füstölgött. Valójában nem tudta, mi baja. Tetszett neki a fiú, de zavarta a csárdában kimondott őszintesége. Mellett a fiú külföldön élt, nem akarta számításba venni. Ragaszkodott a családhoz, munkájához, megszokott életéhez, nem akarta, hogy bárki feldúlja a nyugalmát. Haragudott a testvéreire. Legszívesebben beolvasott volna mindegyiknek. A bosszúság végleg elűzte az álmát. Karjára hajtott fejjel pihent, s hallgatta a fiúk beszélgetését.
Kiderült, hogy Ádám Kova nem sima jogtanácsos egy külföldi cégnél, hanem a főrészvényes unokaöccse, akinek a nagybácsi fontos feladatot szánt a későbbiekben. Egyetlen fia néhány éve meghalt, azóta Ádámhoz ragaszkodott.
A fiú nem dicsekedett, a fiúk rámenősen kérdezgették. Barbinak tetszett az a szerénység is, amivel válaszolgatott. Elmúlt a mérge, s magában jót nevetett azon, hogy egy ilyen nagymenő miatta akar náluk talicskázni. Később rendesebben is szóba állt vele, maga is letegezze, ahogy a többiek az első perctől tették.
X/B
A hosszú pihenő után felkerekedtek. Ádám elkísérte őket Kéneskútra, de nem állt meg a paplak előtt, csak lelassított, s megismételte, hogy másnap időben jelentkezik. Az autók hangjára kifutott Elvira húga a paplakból, s összecsapta kezeit jajveszékelve.
- Mennyei atyám, hát tényleg ennyien vagytok?! A táviratban csak öt személyt írtatok. Öt szállást kértetek. Lacika megjött Rómából. Mondta, hogy jön az egész család. Azt hittem, viccel.
Elvira kikecmergett a kocsiból, s ráförmedt a húgára.
- Mariskám ne sopánkodj, hanem ölelj meg gyorsan!
- Megölellek, testvérem, hát persze, hogy megölellek!....Isten hozott! – mondta már könnyekkel, aztán mégis panaszosan folytatta – Elsüllyedek a szégyentől, öt vendégre készítettem vacsorát.
- Hoztunk magunkkal elég ennivalót, majd megoldjuk! – vigasztalta Elvira, miközben szájról szájra járt a hír : "Laci megjött!"
Zsuzsiék szívéről mázsás kő esett le. Aggódtak a fiuk miatt. Péter gonddal mondta többször is, hogy rossz idegállapotban ment el, s olyan könnyen jön a baj. Most itt volt. Megnyugodva mosolyogtak össze.
Péter bemutatta Zsuzsit Mariskának. Utána a nagytiszteletű asszony, ahogy emlegették a községben az ura után, Erzsiékkel ismerkedett. Közben felsorakoztak a gyerekek is. Mariska végignézett rajtuk kedves mosollyal, s mindenki meglepetésére azt kérdezte:
- Melyik közületek Boglárka, aranyoskáim?
A lányok egymásra néztek, s összemosolyogtak sokatmondón. Az érzékeny kislányt rosszul érintette, s nehezére esett kilépni. Mariska megölelte hangos örvendezéssel.
- Éppen ilyennek gondoltalak!- mondta, s az összes ránc nevetett az arcán. Bogit megcsókolta jobbról-balról, s hozzátette – A fiam is jön mindjárt, csak Lacikával átszaladtak az imaházba, valami gond van a harmóniummal.
Bogi motyogott feleletül, s Péterékhez menekült a tekintete. Péter csóválta a fejét Elvira mögött, nem titkolta neheztelését. Mindenki biztos volt benne, hogy Mariskáék komolyan vették az ajánlgatást. Kínos, s bosszantó dolog az ilyesmi. Mariska közben folytatta az ismerkedést. Mire befejezte, megjelent a fiatal lelkész is Laci társaságában.
Bogi elhalványodott, s elkapta Barbi karját.
- Mindjárt elájulok! – suttogta rémülten - A fiú a parkból!
Barbi illetlenül felnevetett, Beához fordult, súgott valamit a fülébe, s már ketten nevettek. Alig tudták abbahagyni Péter rosszalló tekintete láttán. Hiszen fantasztikus dolog volt. Bejött szóról szóra a jóslatuk, akár jósdát is nyithattak volna ezek után. Jött a fiatal lelkész szép komolysággal az arcán. Kellemes benyomást tett mindenkire. Barna bőrével, hátrafésült, hullámos sötét hajával, szabályos arcával, arányos termetével kifejezetten vonzó fiatalember volt.
Ezúttal is farmert viselt, kék színű pólóval, mint a jelenlévő fiúk többsége. Péteréket köszöntötte először. Péterrel többször találkoztak, míg Laci soproni diák volt, tegeződtek is.
- Áldás, békesség! Isten hozott benneteket, Péter bátyám! – mondta kézfogás közben, aztán bemutatkozott Zsuzsinak, Erzsiéknek, végül a nagynénjét ölelte meg.
Csak eztán fordult a gyerekek felé. Egyenesen Bogihoz lépett, s minden teketória nélkül azt mondta:
- Szeretettel üdvözöllek, Boglárka Kéneskúton, Isten hozott! Boldog vagyok, hogy végre kezet szoríthatok veled.
Bogi már piros volt, mint a pipacs, s bátortalanul fogadta el a felé nyújtott kezet.
- Szervusz ! - mondta lehelet halkan.
- Azonnal bocsánatot kérek, hogy a múltkor nem mutatkoztam be, de a helyzet nem volt rá alkalmas.
- Ha neveddel kezdted volna, másképpen alakul…- mondta Bogi halk illedelmesen.
-Édesanyámmal készültünk Révházára nagynénémhez. Akkor szándékoztam bemutatkozni. Hamarabb jött a nyaraló ügye. Nagyon reméltem, hogy a családdal tartasz.
Miközben beszéltek, fogta Bogi kezét. A jelenet, s az elejtett szavak meglepték az idősebbeket, magát Mariskát is, de legjobban Elvirát. Felcsattant a hangja :
- Nézzétek már, ezek ismerik egymást!… Máskor tegyétek bolonddá az öreganyátokat!
Pali elengedte Bogi kezét, s nagynénje felé fordult.
- Csupán arról van szó, hogy futólag már találkoztunk Nagyegriben, beszéltünk pár szót.
- Nagyegriben?! – csodálkozott Mariska hangosan, s látszott rajta az elképedés – Na, de mikor, fiam?... Csak nem a győri utad helyett jártál arra ?! Na még ilyet! Akkor azért tartott az út éjjel kettőig.
- Majd később számot adok róla, édesanyám! – felelte a fiatal lelkész, s folytatta az ismerkedést a többiekkel.
Péter is szívesen meghallgatta volna a magyarázatot. Mondta is Zsuzsinak félig-meddig bosszankodva. Zsuzsi azt súgta, hogy bízzák Bogira a dolgot, nagylány már, majd beavatja őket, ha jónak látja. Nem foglalkoztak Bogiékkal tovább, mert Laci hozzájuk csatlakozott, s mondta azonnal.
- Megjártam az utat, jó apám! Elrendeztem mindent, és végleg hazajöttem.
- Valóban?! – kérdezte Péter vészjósló hangon.
Laci feje a mellére kókadt.
- Tudtok már a gyerekről… Rendben van, elismerem, hogy lehetetlen helyzetbe kerültem miatta, de híre sem tarthatott már vissza. Gina alávaló húzása volt, belőle pedig elegem van.
- Ez nem magyarázat, édes fiam! – mérgelődött Péter – Férfiembernek is tudnia kell, hogy mikor mit tesz. Azt a gyermeket nem lett volna szabad életre hívnod, megbocsáthatatlan felelőtlenség volt!
- Utólag már okos az ember. Álmomban sem gondoltam, hogy abbahagyta a gyógyszert, mert különböző megfontolásokból maga mellett akart tartani. Tetejében majdnem jól számított. Ha nem tudom meg véletlenül, hogy Zsuzsuban komoly érzés él irántam, nem döbbenek rá, hogy másképpen álltok a dologhoz, mint gondolom, visszamegyek beletörődőn.
- Na, ez egyre szebb! Fiam, sokáig te voltál a büszkeségem. Okosabb viselkedést vártam volna tőled. Azt viszont semmiképp, hogy felelőtlen leszel. Az sem tetszik, hogy Zsuzsu érzései mögé bújsz. Jobban örültem volna, ha magad emberségéből lépsz ki abból a kapcsolatból, s Zsuzsu felé csak azután fordulsz. Még inkább vártam volna tőled, hogy időben átgondolod ezt a testvérviszonyt. Régóta tudod, hogy nem vagytok vér szerinti testvérek. Bennünket pedig jobban kellene ismerned!
A paplak udvarán álltak, illett volna már beljebb menni, de Péternek még mindig volt mondandója, neheztelőn folytatta:
- Mentél a magad feje után. Pedig már az első látogatásomon láttam, hogy nem lesz ennek jó vége, hideg szemei voltak annak a lánynak!
Kékesi Laci méregbe jött.
- Ha láttad, hogy baromságot művelek, miért nem pofoztál haza, ahogy Petivel tetted volna?!
Péter felhördült, s kiabálni kezdett.
- Úgy?! Szóval én vagyok a felelős mindenért? Az én hibám, hogy az a gyermek életre szólíttatott?
Hirtelen szembefordultak egymással. Még nem fordult elő, hogy Péterrel valamelyik fia ordított volna, most Kékesi Laci megtette, magából kifordulva kiabált.
- Nem ezt mondtam! Az én hibám, tudom. De azt igenis állítom, hogy engedékeny voltál, ahogy annak az okát se kutattad, hogy mi vitt el otthonról, ahogy beletörődtél szó nélkül a választásomba is.
- Mi mást tehettem volna, a betyár mindenedet ?! – üvöltötte Péter a pap portáján. Zsuzsi kétségbeesetten csillapította volna, közéjük állt, de Péter félrenyomta, s folytatta megkezdett módon. - Látogatásomon tapasztaltak után parancsoltam volna haza a huszonhat éves fiamat?!
- Ezt kellett volna tenned! De te akkor nem a saját fiadat láttad bennem, hanem a drága emlékű barátod fiát, akit nem akadályozhattál marha nagy szerencséjében. Csakhogy én nem vagyok a barátod fia, már nem! Én a te fiad vagyok! Neked tudnod kellett volna, hogy amellett a hideg szemű lány mellett nekem nem lehet jövőm, mert ismersz, mert te neveltél fel. Azzá lettem, amivé formáltál, leszámítva a baromságaimat… Kellettek volna azok a pofonok, nagyon kellettek volna!
- Még megkaphatod, ha ennyire hiányzott! – üvöltötte Péter, s otthagyta őket. Rohant hátra a kertbe, mintha otthon volna, s csak jóval később kért elnézést Mariskától.
Elvira húga megértőn felelt.
- Ne zavartassátok magatokat, nekem is van gyermekem. Időnként engem is nehéz helyzetbe hoz. Ahogy most is, Boglárka miatt. A nővérem leveleiről először hallani sem akart. Könyörögnöm kellett, hogy legalább olvassa el. Aztán elmegy titokban a győri útja helyett. Leszólítja a kislányt egy parkban, mint valami huligán. Megdöbbenti az embert.
- Ahhoz nagyon értenek… – morogta Péter, s rosszkedvű maradt estig.
X/C
Másnap reggel nyaralónézőbe készülődött a család. A fiatalok kint mosakodtak a kútnál. Új dolog volt előttük az udvaron lévő szivattyús kút, s az esti zuhanyozások után beérték "cicamosdással". Péter figyelmeztette a gyerekeket, hogy korlátozzák a vezetékes víz használatát, ne legyen miattuk magas vízszámla. Bogi is vidáman pancsolt a kútnál, Palit többször is lelocsolta évődőn, s egyszer csak egy méh repült a vizes karjára.
Bogi megdermedt. Bea rémülten felkiáltott.
- Pali segíts rajta, mindjárt összeesik. Kiskorától retteg a méhektől, darazsaktól.
Pali a méhecske útjába tette a tenyerét.
- Nem bánt, ne félj! Jó barát… - mondta megnyugtató hangon, miközben a kis méh átsétált a tenyerébe, vidáman folytatta – Hat kaptár van belőlük. Hátramegyünk, megmutatom.
- Kész, vége! – mondta Barbi halkan a körülötte állóknak – Pali még nem tudja, hogy tiszavirág életű volt a reménye.
Ezúttal Barbi tévedett. Bogi kipirult arccal, remegve, de mégis elindult Pali kezét fogva hátra a méhesbe. A gyerekek teljesen elképedtek.
- Ha nem a két szememmel látom, el nem hiszem! – mondta Peti – Megbabonázta, vagy mi?
- Valami olyasmi, Petikém… - nevetett Laci búsan, még mindig bántották a történtek - Bár nekem is volna ilyen varázserőm!
Zsuzsu ott volt a közelükben, meghallotta, s hidegen rászólt.
- Nem ebben állapodtunk meg. Megígérted, hogy célozgatni sem fogsz. Tartsd magad ehhez, mert elutazom.
- Te kis zsaroló! – felelte Laci vágyakozó tekintettel – Meddig akarsz még büntetni, meddig?
- Ez nem büntetés. A húgodként mondtam igent az utazásra, másról hallani sem akarok.
- Zsuzsukám, ne őrjíts meg! Szabj terminust, egy évet is akár. De adj valami reményt, valami kapaszkodót, mert a bizonytalanság megőrjít!
- Akkor légy bizonyos abban, a húgod maradok mindaddig, míg betartod az ígéreted, de az is csak addig! – mondta, sarkon fordult, s otthagyta a fiúkat.
- Hú, micsoda kis bestia lett! – nevetett Peti halkan.
Norbi nyíltan védelmébe vette Zsuzsut.
- Ne csodálkozzatok. Amennyit ez a szegény lány szenvedett, egy mártír se többet.
- Éppen azért érthetetlen, - szólt közbe Tomi – az ember azt gondolta, nem lát majd boldogabbat nála.
Laci csüggedten szólalt meg.
- Nem tudja megbocsátani Ginát… Megértem. Szemét dolog volt tőlem egy másik lány karjaiban keresni a vigasztalódást. Jogos a neheztelése. Gyötörjön meg, megérdemlem. De ne ígérje be a poklot, mert főbe lövöm magam.
- Ugyan, öreg! Eszedbe ne jusson valami marhaság. Egy nap megint a régi lesz.
- A régi már soha. Azt eljátszottam. Már sehol sincs benne a régi kis rajongó, a kistestvér sem. Zsuzsu nem Tökmag többé. Ragyogó nő, okos és veszélyes. Életveszélyes. Büntetni akar, és fog is. Akkor is, ha mindketten belepusztulunk.
- Szép kilátások! – nevetett Tomi együtt érzőn – Jól néznék ki, ha Anikónak is eszébe jutna megbüntetni mindazért, amit vele tettem. A Ginákért, például, amit hülye fejjel az első órában kipofáztam.
- Te egyiket se ejtetted teherbe… - mondta Peti.
- Ki tudja?! Amilyen mellékesen kezeltem a dolgot, még az is megeshet, hogy utólag valamelyik benyújtja a számlát. Betyárul bántana, mert rádöbbentem, hogy nagy marha voltam. Úgy látszik, családi átok ül a Kékesieken. Beát kivéve, egyikünk sem intézte normálisan a dolgát. Ütődött géneket örököltünk, s még csak azt sem tudjuk, kitől. Jó apánk szerint a közvetlen ősök teljesen normálisak voltak. A távolabbi generációkban kereshetnénk a magyarázatot, ha tudnánk, kik voltak, de mi még a nagyszülőkről sem tudunk semmit. Hiszen még a vezetéknevünk sem igazi.
Okkal mondta. A háború alatt a pesti romok között találták az akkor kisgyermek Kékesi Feriéket, külön-külön, más-más helyen, időben sem közel. Nem voltak testvérek, csak sorsuk volt hasonló. Talán elpusztult a két család, vagy elvesztették a gyermekeket. Szegény hajdani szüleik abban is osztóztak, hogy mindketten egy-egy nevelőjük vezetéknevét kapták, mivel keresztnevükön kívül semmit sem tudtak. Az átélt borzalmak okozhatták, mert amúgy az óvodáskorú gyermek tudja a nevét.
- Ne az ősökben keressük, Tomi, hanem saját hülyeségünkben! – sóhajtotta Laci – Igaza volt tegnap jó apámnak. Magam baltáztam el. Hiányoltam a pofonokat, de kikértem volna magamnak, ha megkapom. Jó volna áthárítani másra a felelősséget, hogy az ember megőrizhesse önbecsülését, mikor szembesül a nyilvánvaló baromságaival.
Tomi felelni akart, de Béla kikopogott görbe botjával a folyosóra, s szerető dorgálással rájuk mordult.
- Na kutyakölykök, ma ki a soros? Ki fogja elszomorítani a szüleit?! – kérdezte, s lesöpörte a reggeli morzsáit a mellényéről.
- Neheztel még jó apánk? – kérdezett vissza Laci fojtott hangon.
- Na hallod?! Helyében te is neheztelnél. Te voltál a szíve csücske, ahogy nagyanyátok mondja. Erre szépen feladod a gondot azzal a gyerekkel. A többi is húzza be a nyakát, mert ahogy magam sejtem, mindegyiknek van valami a füle mögött – mondta, s Petire, Tomira nézett.
- Nekem nincs, papus! – mondta Norbi vidáman, aztán hozzátette tréfás panaszkodással – Sajnos, nem vagyok ilyen mázlista!
Béla megfenyegette a botjával, aztán összenevettek csendesen mind az öten. Maguk már jókedvűek voltak, de Péter még mindig neheztelt. Kisereglettek a többiek is az udvarra, indultak nyaralónézőbe. Péter nem a fiúkhoz csatlakozott, ahogy szokta, hanem Bogit karolta át, együtt mentek a kocsihoz. Tudomására jutott, hogy Bogi kaptárakat látogatott Palival, s alaposan meglepte a dolog. Annyira, hogy elfelejtette a bosszúságát is, s a hírre belűről csiklandozni kezdte a jókedv. " Majd még ez lesz, amit kivételnek szokott nevezni az ember, ha szabályt akar erősíteni! "- gondolta, s még arról is megfeledkezett, hogy nem szívesen engedné messzire a lányát. Lányos apák gyakran járnak így, ha rádöbbennek, hogy a fiú éppen a lányukhoz való, a családja felettébb rendes, s a kívánt harmonikus életet okkal remélhetik, mert a fiatalok között komoly vonzalom van. Péternek egy okkal több is jutott. A fiú Istennel kötött szép szövetsége. Megkérdezte csendesen :
- Azt a bizonyos találkozást Nagyegriben, jelentősnek érzed, komolyan kell vennünk Palit ?
Bogi elpirult.
- Még nem tudom, édesapa! Csak azt tudom, akkor is nagyon kedves volt. Eljött titokban olyan messzire, hogy rózsacsokrot adhasson nekem… – felelte nem titkolt örömmel.
Péter befelé mosolygott. Lám, így születik a romantika! Most éppen egy jó ötletből. Pali talán csak arra volt kíváncsi, miképpen viselkedik az ajánlgatott kislány a felbukkanó hódolóval. Régi, jó erkölcsök szerint nevelkedett fiú, aki lelkész is egyben, nem engedheti meg magának, hogy laza erkölcsű lányt válasszon. Mellé segítségül hívta a rózsákat. Úgy tűnik, megfogták a kislány szívét. Hallgatott meglátásairól, s beültek Pali kocsijába mindketten.
Úgy beszélték meg, a fiatal lelkész viszi őket, s útközben felcsap idegenvezetőnek. A kocsinál Zsuzsi is csatlakozott hozzájuk. Péter a fülébe súgta, hogy a rózsák jó szószólók voltak. Zsuzsi az arca derűjéből kiolvasta megváltozott véleményét, s már maga sem bánta volna, ha a fiatalok összejönnek. Hiszen az életben vannak fontosabb dolgok is a honvágynál. Magához ölelte a lányát egy pillanatra, mikor beült a kocsiba melléjük a hátsó ülésre.
Amint elindult a konvoj, Pali eleget tett ígéretének. Sorolta, hogy mit látnak éppen, de a tükörből Bogit nézte, s nem az utat. Péter befelé füstölgött, mozdult is hozzá néhányszor, s Zsuzsi titkon a kezére tette a kezét. Pali folytatta az idegenvezetést a gyógyvíz, s a község helyzetével.
- Három évtizede tudjuk, hogy jó vizünk van, de mivel körülöttünk már országos hírnévre tettek szert a fürdőközségek, nem jutunk hivatalos elismeréshez. Ez valami üzletpolitikai megfontolás. Szerencsére így is jönnek a vendégek. Szájhagyomány útján terjed a hírünk, néha egy-egy újságcikk is besegít, de a községnek elmarad az igazi haszna. Egy magánvállalkozó járt jól. Kiadta a község, mert nem tehetett mást… Most tértünk rá a fürdő felé vezető útra. Itt jobbra a Sári-völgyét látjátok. Egészen a nagy erdő aljáig terül el. Jövendő nyaralótokból is látjátok majd. Ott lent a völgyben a Fürge patak fut, esős időben valóságos folyó. A mindennapokban elvezeti a fürdő vizét is. A tóban melegforrású buzgárok vannak. Tulajdonképpen ez adta az ötletet a fúrásokhoz. Szerencsésen megtalálták a koncentrált gyógyvizet, ennek köszönhetjük a fürdőt.
- Ó, de szép ! – mondta Zsuzsi áhítattal, a Fürge felett átívelő kis hidat nézték Bogival, - Régi, idilli képeslapokon lát ilyet az ember. A táj is gyönyörű, látványa valóságos élmény.
Szólj hozzá!
A bagolyvár ( 3. rész )
2010.05.01. 07:31 Rényi Anna
13. fejezet
A B A G O L Y V Á R ( 3. rész )
X/A
Valóban szép volt a dimbes-dombos táj. Távolabb kisebb hegyeknek is beillő dombok magasodtak, amerre a szem ellátott, dombok, s völgyek váltogatták egymást. A dombok oldalára erdők kapaszkodtak, a napsütötte völgyekben elszórva kis házak álltak. Megművelt parcellák mellett virágos rétek terültek el. A kanyargó útról három falut is felfedeztek a domboldalakon, szemben voltak egymással, köztük a völgyek, integettek a fehérre meszelt templomtornyaik.
Pali követte Zsuzsi tekintetét, mikor a távolabbi dombok felé nézett.
- Jó messze vannak, csak a kép csalóka. Így is hívják őket felénk:"a messzi dombok". - mondta készségesen - Ahogy a fürdő is távol esik a falutól. A falu már évszázadok óta létezett, nevében is viselte az itteni víz áldásos voltát, de csak a század elején jutott eszébe valakinek, hogy jó volna közelebb telepedni a tóhoz. Akkor épült az öreg villasor. Aztán épültek sorra a nyaralók, kinek fából, kinek téglából, ma már a kiserdőn túl valóságos település veszi körül a fürdőt, s a tavat...- mondta, s közben átrobogtak az emlegetett kiserdőn átvezető földúton.
Ahogy kibukkantak a fák közül, már a fürdő, s a tó környékén jártak. Színes házak sorakoztak az út két oldalán tenyérnyi portákon. Kempinget is láttak, faházakkal, sátrakkal, parkolójában autó, autó hátán. Az úton, s a fürdő területén nagy volt a nyüzsgés. Közelében lévő tó partján is tarkállott a tömeg. Pali tovább hajtott, egy másik kisebb erdő, inkább csak fás rész következett.
Amint elhagyták, tekintélyes nyaralókat pillantottak meg, tágas portákon.
- Ez az öreg villasor, legutolsó lesz a tiétek…Ott fenn a nagy erdőnél! - mondta Pali, s a tükörből figyelte az arcukat.
Kellemesen érintette őket a látvány. Örömmel néztek össze, s némi aggodalommal. Péter összedörzsölte ujjait, így jelezte Zsuzsiéknak, hogy borsos árra számít. Egyik-másik villa valóságos kis palota volt, kertje tágas, zöld liget. Ennél megfelelőbb pihenőhelyet elképzelni sem lehetett volna. Gyönyörű táj, jó levegő, közel volt a gyógyvíz, a környék mégis csendes, a kiserdő elválasztja a falutól, a fás rész a villasort a nagy nyüzsgéstől. Zsuzsi örömmel fogta át Bogi vállát, s Péterre ragyogtatta szemeit. Míg elrobogtak a hosszú villasor előtt, úrrá lett rajtuk a várakozás izgalma.
Felbukkant az utolsó villa, s nem akartak hinni a szemüknek. Egy siralmas bagolyvár állt a nagy erdő szélén. Romos, magas épülete a tágas porta belső részében helyezkedett el. A porta nagyobb fele kert lehetett, égig érő gazzal, düledező drót, - s téglakerítéssel. A tetőteres épületet csaknem egészen befutotta a borostyán, ahol leszaggatta a szél, vöröslött a téglafal, nagy darabokban hiányzott a vakolat a házról. Lógó ereszcsatornák mellett a tető is segítségért kiáltott, s mindent elborított a szemét.
Egyetlen szót sem szóltak. Kiszálltak a kocsiból, elmentek a düledező kerítésig, s megdöbbenve bámulták az elébük táruló képet. Mariska fürgén szállt ki a mögöttük lévő kocsiból, hozzájuk sietett.
- Tudjuk, hogy most legszívesebben visszafordulnátok…, - mondta izgatottan.
Péter a szavába vágott ideges nevetéssel.
- Számból vetted ki a szót! Ez egy romhalmaz, hogy mást ne mondjak.
- Messziről, de közelebbről kedvezőbb a helyzet. Belső állaga jó, a kedvező vételár mellett így is alkalmi vétel, szinte ajándék.
- Őszintén szólva, már a kedvező vételár sem érdekel. Felejtsük el az egészet, Mariskám! Maradunk néhány napig, aztán elmegyünk.
Mariska megbántódott.
- Felelőtlennek tartasz bennünket, Péter?! Csak nem gondolod, hogy ide bolondítunk benneteket feleslegesen?! Dehogy mentek el!… Pali, szólj már valamit te is, ne állj úgy, mint egy kuka!
- Péter bácsiék mindjárt túl lesznek a sokkon, s bemegyünk. Ők is tudják, hogy külső kép alapján nem lehet megítélni egy házat ... – felelte Pali jó pedagógiai érzékkel.
Zsuzsi oldódott előbb, s kérőn mondta:
- Igaza van Palinak, nézzük meg, kedves!… A riasztó kép ellenére is kellemes benyomást tesz rám. Valamennyire emlékeztet a budai villára.
Péter begurult.
- Ez, édes életem?! Legalább te ne bosszants… - mondta morogva, s Kékesi Lacihoz fordult – Ezt nézted meg, fiam, vagy akkor sem voltál magadnál igazán?!
Az előző napi kiabálásra utalt. Laci később bocsánatot kért, s ezzel védekezett. A fiú most elvörösödött. Mariskáék előtt kínosan érintették Péter szavai, de fegyelmezte magát, s nyugtatón felelt.
- Nyugodj meg, jó apám! Bent alaposan szétnéztem. A szeméttől eltekintve valóban jó a belső állaga. Száraz, hatalmas, napfényes szobák vannak benne. A tetőtérben is van négy kisebb szoba. Abban is van valami, hogy hasonlít édesék villájára. Ha a tetőteret elfelejtjük, a belső beosztása eszembe juttatta édes elbeszéléseiből a budai villát.
Pétert nem nyugtatta meg, de Zsuzsinak több sem kellett. Már lökte is be a félig kidőlt kiskaput, indult a gaz, s szeméttengeren át a beljebb álló épület felé.
Péter a fogait csikorgatta Lacinak.
- Ha ezt mézesmadzagnak szántad, megkapod azokat a hiányolt pofonokat!
Azért elindultak befelé mindannyian. Péter lemaradt a terasz előtt, nézte a falat, a tetőt, s csóválta a fejét bosszús arccal. Erzsi már szétnézett bent, s kijött a teraszra néhány fiú társaságában. A fiúk is eleget láttak, halk nevetgéléssel bosszankodtak. Erzsi leszólt Péternek a teraszról.
- Igyekezz fiam, Zsuzsi sír odabent.
Péter néhány lépéssel a teraszon volt, sietett befelé. Erzsi kint maradt a fiúkkal, s körbemutatott.
- A táj nagyon szép. Sík vidékről származó embernek különösen. Szeretem a sík vidéket is, megszoktam, de el kell ismerni, ez nem csak változatosabb, hangulatosabb is.
Peti bosszúsan nevetett.
- Az biztos, hogy könnyebb dolgunk volna, ha csak tájfestők lennénk, de ami a házban van, s kint az udvaron?! A hajléktalanok mi a nehézséget akartak ezzel a sok ócskavassal, autógumival, egyéb szeméttel, minek gyűjtötték be ?!
- Én sem hagyom a porban a görbe szöget!… - mondta Erzsi.
A fiúk nem tudták eldönteni, hogy a ház védelmében mondja, vagy a hajléktalanokat védi vele. Pedig csak azt mondta, ami a magafajta idősödő ember szokása volt.
Közben Zsuzsu kilibbent a teraszra, s átölelte nagyanyját.
- Gyere be, nagyikám, vigasztald meg papuskát! Ő is könnyezik, megszorította szívét a ház beosztása.
Erzsi rántott egyet a vállán haragosan.
- Nem megyek! Papusotok a múltat siratja, azt a rideg asszonyt, hát sírjon!
- Dehogy azt siratja! Csak eszébe jutott a fiatalsága. Ahogy édesnek is, vagy róla is azt gondolod, hogy Rózsit siratja ?! Ugye, nem ?! Gyere be, no!
Erzsi nagy nehezen mozdult. Bent valóban megható látvány fogadta. Béla a zöld szalonnak megfelelő szoba közepén állt a görbebotjára támaszkodva, s arcán csorogtak a könnyek. Zsuzsi a hajdani szobája szerinti ajtófélfához dőlt. Péter vigasztalta, aztán Mariskához fordult beletörődő mosollyal.
- Na, Mariskám, akkor mit kóstál ennek a háznak az ára? Ne kímélj!
Mariska még mindig sértődött volt, fahangon felelt.
- Háromszázezret kérnek érte!
Kis zavar támadt. Ennyi pénzért a kilencvenes évek elején már egy zsebkendőnyi telket sem lehetett venni ilyen helyen. Néhány éve tervezgették a nyaralóvételt, amerre jártak, mindenhol érdeklődtek az árak felől, jártasak voltak a dologban. Péter megrázta a fejét, mint akinek víz ment a fülébe.
- Azt hiszem, hogy nem jól értettelek… Mennyit mondtál?!
Mariska hangja diadalmasan csattant.
- Na látod?! Nagyon is jól értetted. Háromszázezret mondtam. Hát nem ajándék ezért a pénzért ?!
Péter zavarban volt, egészen belevörösödött.
- Hogyhogy csak ennyi ?! Nem értettétek félre a tulajdonosokat ?
Mariska még diadalmasabb lett.
- Nyugtalankodj csak, megérdemled! Megmondtam, hogy ennyi az ára, akkor pedig ennyi.
- Jó, jó, de hogy lehet ?! - kérdezte Péter, s izzadt homlokát törölgette. Mariska megszánta.
- Úgy lehet, hogy szerencsétek van! A tulajdonosék lánya gazdag osztrákhoz ment férjhez, kivitte a szüleit. Tovább nem érdekli őket a nyaraló, de éppen ennyi tartozásuk maradt a takaréknál, a nyaraló árából rendezi majd a soproni ügyvéd. Mindjárt rátok gondoltunk. Akkor akartam írni, mikor Lacika beállított. Aztán egyfolytában nyugtalankodtunk Palival, mert a soproni ügyvéd tudtunk nélkül meghirdette. Jöttek a vevők csőstül. Nem győztünk szaladgálni velük. Szerencsére csak ránéztek a házra, fordultak vissza, az árát sem kérdezték. Senkit sem akartunk jobb belátásra bírni érthető okokból. Jött aztán a közvetlen szomszéd, hogy mi az a kedvező vételár, kénytelenek voltunk megmondani. Vele meggyűlt a bajunk, mert tudta, hogy belül jobb a helyzet. Azonnal vevő volt rá. Pali becsületesen megmondta, hogy távol lakó, baráti családra várunk. Szerencsére beérte káromkodással. Te meg bizalmatlankodsz itt nekünk!
Péter már szánta-bánta. Kézcsókkal kért bocsánatot, hiszen a bolondnak is megérte ezért az árért. Komoly vevő volt már, s izgatottan érdeklődött a papírok felől. Legszívesebben azonnal megkötötte volna az adásvételt, de Pali nemet mondott.
- Majd a soproni ügyvéd intézi, ha átjönnek a tulajdonosok. Még ma telefonálok.
Péter idegeskedett.
- Hú, a mindenét! Még lecsapja valaki a kezünkről. Ha az emlegetett szomszédnak eszébe jut bemenni az ügyvédhez, vagy látatlanban akad rá vevő. Hiszen a telek is a többszörösét éri.
Pali szemén látszott, hogy ő is élvezi a kialakult helyzetet. Anyjával összemosolyogtak megvigasztalódva, s azt mondta :
- Ne aggódj tovább, Péter bácsi! Minden rendben lesz. Felhatalmaztak a foglalóra. Nélkülem az ügyvéd nem adja el. A papírok rendben vannak, foglalózzátok le még ma, és máris megkapjátok a kulcsokat. A nyaralóval szabadon rendelkezhettek .
Péter megvidámodott, átfogta Zsuzsi vállát, félrevonta, aztán huncut mosollyal mondta :
- Van egy kikötésünk!...- Csodálkozva néztek rá. Mariska arcára megint rátelepedett a rosszkedv, kezdte nehéz embernek tartani a kedves rokont, így nevezte Pétert barátságból, de aztán megvidámodott hamar, mert Péter azzal folytatta - Életem párjával úgy gondoljuk, hogy a Teremtőnek hálával tartozunk azért a jóért, ami most ért bennünket. Az imaház részére kívánunk adományozni egy nagyobb összeget. Amennyibe kerül a fűtés bevezetése.
Péter tudta, hogy régi kívánságuk, de nincsenek meg hozzá az anyagiak. Mariska mosolygott, Pali tiltakozott. Elvira megcibálta unokaöccse haját kedvesen.
- Életrevalóbb légy, a mindenedet! Majd adok én neked, csak tiltakozz!
Mindenki nevetett körülöttük, végül Pali is elnevette magát, s köszönettel vette a felkínált összeget, hiszen az imaháznak szánt adományt nem szokás visszautasítani. Kezet fogtak, megpecsételték az üzletet.
X/B
Megvették a bagolyvárat. Bejárták aztán újra, már a gazda szemével néztek szét. Szó, ami szó, valóban riasztó mocsok volt minden helyiségben. A tetőtérrel kezdték a szemlélődést. A volt tulajdonosék a hajléktalanok előtt kiadták a nyaralót, a tetőteret is így rendezték be. Hosszú, igen keskeny folyosó vezetett a tetőtéri teraszig, szobácskák nyíltak róla jobbra-balra. A bútorzat ócska volt, akárcsak a lenti szobákban. Senkinek sem tetszett, de csak Brigi elégedetlenkedett hangosan. Remélte, hogy mindent kicserélnek. Péter határozott nemet mondott.
- Nem költünk bútorzatra. Magára marad majd évről-évre. Paliék nem ülhetnek a küszöbre. Ilyen helyre nem szabad drága bútorzatot venni! – mondta Péter, s hozzátette – Takarítsatok ki, és kész!
Zsuzsi összenézett a lányokkal. Nem örültek a válaszának, de ebben a percben jobban nyugtalanította őket a mocsok. A hajléktalanok nem csak a környék szemetét hordták össze, hidegebb napokon bent gyújthattak tüzet a szobákban. Itt-ott kiégett a szőnyeg, a parketta is. A vastag por, s a bútorokra ragadt piszok mellett minden kormos volt, még riasztóbbá tette a képet.
Mikor túljutottak az első szörnyülködésen, újra a berendezés került szóba. Zsuzsi azt mondta a körülötte álló gyerekeknek.
- Kevés a takarítás. Az ütött-kopott szekrényeket, rozoga székeket, asztalokat, ágyakat, nem lehet takarítással elfogadhatóbbá tenni, ahogy rongyos takarók, szőnyegek között sem tölthetjük napjainkat.
- Amire lehet, fatapétás burkolatot teszünk… - vigasztalta Norbi hozzáértően – csak csutakoljatok le mindent, mert így hozzánk ragad.
- Néhány dologra rá kell vennem jó apátokat mindenképpen, csak azt tudnám, hogy fogjak hozzá.
Elhallgatott, mert Péter sietve hozzájuk csatlakozott újra, s rendelkezőn mondta :
- Holnap mindent kihordunk az udvarra. Nekiállunk szobáról szobára a meszelésnek, súrolásnak. Ahol kell, vakolunk. Addig odakint mindent le kell súrolni, fertőtleníteni. Aztán mehet vissza a helyére.
-Őrült nagy meló lesz! - mondta Peti rezignáltan - Tetejében kint térdig ér a gaz, hova tegyük majd ?! Nem beszélve a rengeteg egyéb akadályról. Csak autógumiból van vagy harminc. Vaskályhák, biciklironcsok, s ki tudja, mi még. Lépni is alig lehet.
- Jó, hogy mondod! Máris hozzáfogunk a kinti takarításhoz, gyomirtáshoz. Alkossatok két csoportot. Egyik fele a szemetet gyűjti, és osztályozza. Ami éghető, egy rakásra, ami a szeméttelepre való, egy másikra... Többiek szedik a gyomot. Estére kelve egy szálat sem akarok látni az udvaron, s a kert elején. Értve vagyok ?!
A gyerekek arcára volt írva a kedvetlenség, tetejében nagyanyjuk is rendelkezett.
-Néhányan jöjjenek velem a konyhába. Ott még ma hozzáfognunk a munkához, hogy holnap már főzhessek. Szerencsére jól felszerelt a konyha. A hűtő is, villanytűzhely is működik. Edényekből is van bőven, de minden mocskos. Nem beszélve a falról. Meszelünk, súrolunk. Estére elkészülünk. Mariskáékat nem terhelhetjük a főzéssel napokon át.
- Ugyan, Erzsikém! - tiltakozott a nagytiszteletű asszony, de belepirosodott, mert szíve mélyén nem bánta a könnyebbséget. Ilyen nagy családra még sohasem főzött, tegnap óta azt sem tudta, hol áll a feje. Mai ebédfőzéshez is segítséget kellett hívnia. Inkább maga is beáll Erzsi mellé konyhát takarítani, s elhoznak a kertből mindent szívesen, csak mentesüljön.
A gyerekek közben ledobálták magukról az utcai ruhákat. Fák gallyaira akasztgatták jobb híján, úgy festett messziről, mintha pólókat, sortokat, farmernadrágokat termő fák állnának az udvarukban. Ott volt a fürdőnadrág, a bikini a ruhájuk alatt, mint akik fürdésre számítottak. Bár, amilyen praktikus gondolkodásúak voltak, bekalkulálhattak ilyen eshetőséget is, ha nem is ennyi tennivalóval. Hozzáfogtak a munkához. Nehéz lett volna azt állítani róluk, hogy fűtötte őket a lelkesedés. A muszáj vezette mozdulataikat. Tudták, addig nem lesz nyaralás, míg ez a helyzet. Jobb túljutni rajta mielőbb. Dél körül már kimerülten kuporodtak le kis időre az árnyékos fák alatt. Porosak, piszkosak voltak, s izzadtak a kánikulai melegben.
Mariskáék hiába főztek a paplakban, senkinek sem volt kedve mosdás nélkül autókba ülni. Mosakodni pedig nem lehetett, csőtörés volt a fürdőszobában. Péter, s Kékesi Laci a fiatal pap segítségével, hosszú órákon át dolgoztak azon, hogy a család megmosakodhasson legalább a nap végén.
Nagytiszteletű asszonyék kénytelenek voltak fazékba, lábosba elfuvarozni az ételt a nyaralóba, s kézbe adni a tányérokat, mert amúgy a nyakukon maradt volna a tenger sok étel. Így sem fogyott igazán, fáradt embernek rossz az étvágya.
A takarítás is gyomorkavaró volt. Korhadó állatbőrök hevertek szanaszét, Brigit kirázta a hideg mire két ujjal megfogva kivitte, s utálkozón a szemétbe dobálta. Zsuzsi sem járt jobban. A hajléktalanok után beszáradt ürülékkel teli lavórt húzott ki az egyik heverő alól. Felfordult a gyomra, sápadtan szédelgett ki a levegőre. Mikor kissé összeszedte magát, hozzáfogott Péter puhításához. Elállta az útját a teraszon, s átölelte a nyakát.
- Emlékszel, hogy miképpen volt Budán? – kérdezte óvatos bevezetéssel.
- Éspedig? – nézett rá Péter férji gyanakvással.
- A teraszon szép kerti garnitúra állt. Rózsi bárkit leültethetett ott is, vagy a hallban fogadta a vendégeket, ha nem társasági összejövetel volt.
- Mióta mérce nálunk az, amit Takács Rozália művelt? – kérdezte Péter ingerülten.
Zsuzsi bánatosan nézett rá.
- Ne ródd fel, kedves! Végtére is, az volt az otthonom sok éven át. Ott szereztem az első tapasztalataimat. Jót is, rosszat is. Ez meg éppen praktikus is, valahova le kell ültetni a vendégeket.
- Vendégeket vársz itt?! – vonta fel Péter a szemöldökét.
- Jönnek Füredi Laciék is, ha sikerül behoznunk Juditot a nyaralóba. Mesélje otthon, hogy milyen szegényesen rendezkedtünk be?!
- Mesélje!
Zsuzsi sóhajtott.
- Ne így közelíts, kedves!… Te is tudod, nem ültethetjük őket ládákra, felfordított vödrökre. Magunknak is kellemesebb volna, ha környezetünk valamivel elfogadhatóbb. Vegyünk néhány dolgot.
- Tudod, ugye, édes életem, hogy nincs az a sok, ami el ne fogyna, ha pazarlón bánnak vele ?! Nélkülözni akarsz újra ?
- Dehogy akarok! De azt is tudom, eredetileg többet szántál a nyaralóvásárlásra. Abból adj egy keveset, hogy élvezhessük az ittlétünket.
-Így is élvezhetitek. Van hova leülni, lefeküdni, a táj szép, a levegő zamatos, szinte megrészegíti az embert, mi kell még?!
-Csak a legszükségesebb, kérlek! – nézett rá Zsuzsi fogyó reménnyel.
Péter bosszúsan csapott a levegőbe.
- Ej, a betyárját! Mi a legszükségesebb, a kerti bútor?! Hány garnitúra, mert nekünk egy nem elég, három kell legalább, és így tovább.
- Évekre tervezünk. Gondoltam, a hallba vehetnénk pár fotelt, televíziót. Esténként, vagy rossz idő esetén volna hova letelepedni… Ne morogj, no! – mondta, s felnevetett – Kapsz egy csókot, hogy megbékélj!
Péter is elnevette magát.
- Egy csókkal akarsz lekenyerezni?!
- Kettővel?! – kérdezte Zsuzsi mosolygó szemekkel.
Péter megpihentette rajta a tekintetét, aztán megcsóválta a fejét.
- Ennyire akarod ezeket a dolgokat?! Te sohasem szoktál csókot ígérni valamiért cserében, vagy mást esetleg.
- Mást most sem ígértem! – kacagott már Zsuzsi.
- Nem is volnál rá hajlandó?! – kérdezte Péter huncut mosollyal. Zsuzsi a szemébe nézett, mosolygott, s tagadón rázta a fejét. Péter folytatta - Még szerencse, mert nem örülnék, ha ilyen szokásokat vennél fel. Szóval, nagyon szeretnél újítani. Majd gondolkodom rajta. Rendben ?
Zsuzsi örömmel felelte, hogy rendben, s ment a gyerekekhez sietve. Vitte a jó hírt, mert ismerte a kedvesét. Tudta, ha félig megígérte, lehet már reményük, hogy kicsivel barátságosabb környezetbe kerüljenek. A gyerekek is jobb kedvvel dolgoztak. Aki nem gyomlált, bent keresett munkát. Akkor éppen a tetőtér volt soron. Lecipelték a felkerült limlomot, aztán az emeletes ágyakat szedték szét, pókhálóztak, súroltak, fertőtlenítettek.
A tetőtérben a pókhálózás okozta a legtöbb gondot. A lányok féltek a méteres pókhálókból szerteszét szaladó pókoktól. Egy tekintélyes példány Brigi hajára pottyant, Bogi nem merte levenni, ketten sikítottak, mire valamelyik fiú megszabadította. Az ilyen alkalom jó a heccelődésre. Bármilyen fáradtak is voltak, felülkerekedett rajtuk fiatal énjük, amúgy jó kedélyük, tréfálkoztak aztán mindenen.
Így jutott eszükbe Ádám Kova is. Ígérte, mégsem jelent meg ezen a napon. Barbit faggatták lépten-nyomon, vallja be, mivel üldözte el. Barbi úgy tett, mint akit nem érdekel a dolog, de magában neheztelt Ádámra, zokon vette, hogy elmaradt.
Estére kelve már leülhettek a tetőtérben, használhatták a zuhanyozókat is. A munka végeztével nagy mosakodást rendeztek. Míg a többiek tisztálkodtak, páran kimentek a tetőtéri teraszra. Ott volt Barbi, Brigi és Bogi. A fiatal lelkész is megjelent, s felcsapott idegenvezetőnek megint. A messzi domb felé mutatott.
- Látjátok azokat a romokat a dombtetőn? Érdekes monda fűződik hozzá, még a múlt század végéről való. Akkoriban a táj földesúri birtok volt. A dombtetőn álló házban élt a földesúr száműzött gyermekasszony felesége. Szomorú sorsú teremtés volt. Akarata ellenére adták férjhez, tiltakozott a házasság ellen a maga módján. Beleunhatott az ura, mert végül ide száműzte. Itt sem hagyta békén, időnként meglátogatta. Azt beszélték a környéken lakók, hogy olyankor messzire hallatszott a gyermekasszony fájdalmas zokogása. Nem is bírta sokáig szegény, fiatalon halt meg. Ott temették el a domboldalban. Halála után az a monda kapott szárnyra, hogy telihold idején a ház körül bolyong egy gyermekkel a karján. A földesúr véget akart vetni a szóbeszédnek, leromboltatta a házat, de a monda továbbra is tartotta magát, mind a mai napig. Ha kapcsolatba kerültök majd a helybeliekkel, az elsők között mesélik el. Jobb, ha tőlem halljátok, mert így hozzátehetem, a gyermekes nőalak időnkénti megjelenése természetesen csak legenda. A holtak nem járnak vissza.
- Valóban volt gyermeke szegénynek? –kérdezte Barbi részvéttől párás szemekkel.
- Levéltári kutatás szerint nem volt, de néhány esztendővel ezelőtt kiderült, hogy valóban létezett egy gyermek a házban. A tanács elrendelte a bontást, mert megdőltek a maradék falak. Sokáig heves tiltakozásba ütköztek, a környék népe babonás félelemmel tekint a romokra még ma is. Végül mégis hozzáfogtak, s a bontást végző munkások egy befalazott üregre találtak. Három-négy esztendős gyermek csontvázát rejtette az üreg. Úgy megrémültek, hogy hanyatt-homlok menekültek a dombról. Alig akadt aztán vállalkozó, hogy a gyermeket eltemessük békével az anyja mellé. Ez sem jelentheti a monda valós alapját, hiszen a gyermekről a faluban másképpen is tudomást szerezhettek abban az időben. A távol élő földesúr előtt elrejthette a szerencsétlen teremtés a gyermeket, de a házba feljáró falusiak előtt aligha.
- Ó, istenem! – sóhajtotta Bogi – Mennyit szenvedhetett szegény. A gyermeke is meghalt. Talán éppen azért, mert nem hívhatott hozzá segítséget.
Barbi, s Brigi is megkönnyezte a boldogtalan sorsú teremtést. Elhatározták közösen, hogy figyelik majd a domboldalt teliholdas éjszakákon. Bárhogy is intette őket a fiatal lelkész, hajlottak arra, hogy misztikus jelenség van a magát makacsul tartó legenda mögött.
Ezen az estén más döntés is született. A család úgy határozott, hogy másnap reggel kiköltöznek a nyaralóba, csak az idősebbek maradnak a paplakban. A kert megtisztított elején felverik a sátrakat. Így gyorsabban haladhatnak, reggel korábban kezdhetnek, este tovább dolgozhatnak. Esténként tábortüzet raknak az éghető limlomból, összeköthetik a kellemest a hasznossal. Hiszen jó üldögélni, beszélgetni a pattogó tűz mellett.
Szólj hozzá!
A bagolyvár ( 4. rész )
2010.05.01. 07:22 Rényi Anna
13. fejezet
A B A G O L Y V Á R ( 4. rész )
X/A
Másnap reggel elrendezték a sátorhelyeket, felverték a sátrakat, s csak aztán fogtak a többi munkához. A tetőtér, s a konyha előző nap nagyjából elkészült, a lenti szobákat vették sorra. Többnapos munkának ígérkezett. Először csak a zöld szalonnak megfelelő szobából hordták ki a piszkos, pókhálós bútorokat az udvarra, hogy hozzáfoghassanak a falakhoz. Péter itt-ott leverte a vakolatot. Főleg ott, ahova a hajléktalanok felakasztották a megnyúzandó állatokat. Émelyítő foltok árulkodtak a lélektelen munkáról. A fiúk éppen hozzáfogtak a vakolat talicskázásához, a lányok a mocskos bútorok tisztításához, mikor berobogott az úti ismerős, Ádám Kova. Talpig fehérben szállt ki a kocsijából a nyaraló kapuja előtt. Volt nagy nevetés. Még Péter sem állta meg. Maguk mezítláb, fürdőruhákban voltak, nyakig maszatosan. A teniszhez öltözött fiatalember túlontúl elegáns volt az elvadult környezethez. A fiúk azonnal ugratásba fogtak. Peti elébe kiabálta:
- Nocsak-bicsak, hogyhogy idetaláltál?!
- Jött az illat után, mint a kutyusok! – kiabálta Tomi is nevetve. Barbi megzavarta egy meszes karóval, Tomi igen kellemetlen helyzetbe hozta a viccelődésével. Norbi is kiabált.
- Most kell jönni, te naplopó ?! Tegnap hol voltál?
Peti felelt a mosolyogva közeledő Ádám helyett.
- Lazsált. Gondolta, mára befejezzük, de nincs szerencséd, miszter!
Ezzel elnevezte a fiút, így fogják majd emlegetni tréfából, szeretetből. Ádám nem zavartatta magát, nyilvánvaló volt, hogy befogadták a fiúk, maga is tréfálkozással felelt:
- Tudtam, hogy a nehezét úgyis meghagyjátok nekem!
- Ahhoz öltöztél?! – állította meg Barbi hangja az egyik sátor mögül. Pironkodva jött elő, pókhálós volt még a haja is, s bosszúsan folytatta – Ne gyere közelebb. Mondtuk, hogy nyakig koszban leszünk. Jobban tennéd, ha szépen sarkon fordulnál.
Ádám kerek arcán ragaszkodó volt a mosoly.
- Szó sem lehet róla, maradok! – mondta, s ott helyben kibújt a ruhájából. Két perc múlva ott állt Barbi előtt egy szál fürdőnadrágban, mezítláb, s folytatta nevető szemekkel – Így megfelel, kis hölgyem?
- Nem vagy magadnál. Tényleg nincs jobb dolgod? – bosszankodott Barbi, de alig tudta eltitkolni bujkáló jókedvét.
- A kerek világon sem, ha a közeledben lehetek. Jöttem volna már tegnap, de nagybátyám váratlanul Bécsbe rendelt egy megbeszélésre.
- Ejnye! Miért nem mondtad, hogy nem érsz rá, mert Kerekesékhez kell menned talicskázni?! – kérdezte évődőn.
Ádám szeme betyárosan nevetett.
- Tévedés, mert mondtam. Így London helyett ma itt vagyok. Nagybátyám kézcsókját küldi a bájos talicskáztató hölgynek, ezennel átadom...- mondta, s közeledett Barbi felé.
A lány keze könyékig piszkos volt, ijedten hátrált, s tiltakozott újra.
- Ne merj közelebb jönni !...Hallod ?!...Menj innen!
Ádám ment, mint a süket, közben nevetett :
- Elkaplak, úgyis, elkaplak! Most nem menekülsz!
Barbi mögött elfogyott a megtisztított terület. Nem volt kedve belegázolni a szúrós gyomok közé, s menekült amerre látott. Megkerülte futtában a sátrakat, s felszaladt a teraszra védelmet keresve. Ádám toppantott néhányat, mint akinek kedve támadt megtorolni a dolgot. Barbi sikítva beszaladt a teraszról. Mindenki nevetett. Péter útja éppen arra vitt, szó nélkül kezet nyújtott a fiatalembernek, aztán ment tovább. Ádám munka után nézett, s Petihez csatlakozott maltert keverni. Kékesi Laci leszaladt a teraszról, ment a vendéghez, messziről nyújtotta a kezét.
- Még egy Kerekes… Kékesi László vagyok, szevasz! Már hallottam felőled, mikor Barbi az esti imájába foglalt… - mondta nevetve.
- Nem igaz! – kiabálta Barbi a hall ajtajából – Megállj, Laci! Ezt még megbánod.
- Csak azért mondtam, hogy itt marasztaljam, mert ahogy hallottam, nem fogadtad a misztert valami szívélyesen, pedig szükségünk van a híres izmaira. Betyár sok a munka, pajtás! Most éppen egy százéves komódot kellene lehozni a teraszról.
- Parancsolj velem! – felelte Ádám, s ment készségesen. Barbi közben menekült újra, nevetve ugrott le a terasz széléről, szaladt a bútorokat súroló lányok közé. Együtt nevettek aztán, mint a tinik. Nyilvánvaló volt mindenki előtt, hogy ez a vidám bolondozás valamiféle titkolt örömöt takar, Barbinak tetszik a fiú, bárhogy is igyekszik távol tartani magától.
Ádám nem titkolta a vonzódását. Szinte állandóan mosolygott, a szeme Barbin volt, s másnap reggel újra ott volt. Dolgozott egész nap derekasan, s évődtek Barbival reggeltől-estig. Harmadnap aztán változott köztük a helyzet. Ádám elkapta Barbit egy alkalmas pillanatban. Arca most komoly volt, tekintette párás, s szinte esdekelt.
- Ne menekülj előlem, könyörgöm! Csak néhány napom van, szeretnék minél többet együtt lenni veled. Annyi, de annyi mondandóm volna.
Barbi tekintete simogató volt, hangja szelíd, de szavai elkeserítették a fiút.
- Aranyos vagy, örömmel látlak, de ne remélj semmi komolyat! Nem kezdek olyan fiúval, aki messzire megy. Elkötelezetten végzem a munkám az elhagyott gyermekeim között, idekötnek. Ahogy fontos a családom is, a szüleim, testvéreim.
- Téged kerestelek, végre megtaláltalak. Nem mondok le rólad a világ összes kincséért sem! Találunk megoldást, becsületszavamat adom rá. Csak legyél minél többet velem.
Barbi kedvesen megsimította az arcát, s elfordult bánatosan. Mégsem ment aztán messzire. Gyakran látták őket egymás társaságában attól a perctől kezdve. A munka jól haladt, szépült a nyaraló. A szobákat hófehérre meszelték, a kopott ajtókat, ablakokat barnára festették, s lassan visszakerültek a lesúrolt bútorok is a helyükre.
Ötödik napon a család teljes létszámban beköltözhetett a házba. Zsuzsi elnevezte a szobákat a budai villa után. Péter mosolyogva csóválta a fejét, a gyerekek tudomásul vették szó nélkül. Barbi elmagyarázta Ádámnak az okát.
- Neked biztosan mókás az ilyen nosztalgiázás, de én nagyon megértem édest… A nyaraló emlékezteti a régi otthonára. Éppen az a beosztás. Itt is lesz zöld szalon, empire szoba, s a többi, kis elégtétel a sorstól, hiszen kétszer is kiűzték abból a villából.
- Hogyhogy?
- Egyszer akkor, mikor egy címeres gazember elörökölte előle. Aztán akkor, mikor egy fővárosi kirándulásunk alkalmával kivittek bennünket Budára, hogy megismerjük elbeszélései színterét. Szegénykém becsengetett, hogy legalább a teraszra, a kertre vethessünk pár pillantást. A kertész beengedett bennünket a teraszig, de aztán jött a villa tulajdonosa kutyákkal, s szabályosan kikergetett bennünket… Ha egyszer sok pénzem lenne, édesnek megvenném azt a villát. Akkor is, ha sohasem laknának benne.
Ádám mosolygó szemmel hallgatta, s gondolatban feljegyezte Barbi kívánságát. Zsuzsi valóban nosztalgiázott. Elvirát a hajdani szobájának megfelelő szobában helyezte el. Ők maguk a hálóban telepedtek le. Zavart mosollyal vette tudomásul, hogy anyósa a budai ebédlőnek megfelelő helyiséget nézte ki maguknak hálóhelyül. Elrontotta kicsit a játékát. Nem szólt, de ha előre tudja, hogy papus majd nem tud pihenni a rátörő emlékek miatt, lebeszéli.
A gyerekhad egytől egyig felköltözött a tetőtérbe, noha lent is voltak még üres szobák. Azt mondták, hogy jó buli lesz együtt lakni.
Valóban vidáman voltak fél éjszaka. Fent jobban érezték a közeli erdő jó levegőjét, a tetőtéri ablakokon át nézhették a felettük elterülő csillagos eget, de egyelőre eszük ágában sem volt lefeküdni. A lányok kisereglettek borzongani a tetőtéri erkélyre. A fiúk lepedőkben ijesztgették őket, s élvezték apró sikongatásaikat. Zsuzsi felébredt a zajra, felkelt. Amúgy is szokása volt éjjel megnézni az idősebbeket. Bekukkantott Elvirához, éppen félálomban azt motyogta, hogy egerek vannak a padláson. Benézett anyósáékra is, s meglepődött, hogy papust a fotelban találta. Anyósa már aludt, s Béla megörült neki.
-Gyere csak, gyere! Péter alszik már? – kérdezte miheztartás végett, s az igenlő válasz után a lábzsámolyra mutatott – Akkor kuporodj ide mellém, és hallgasd meg, mi jár a fejemben. Igazad volt, mintha csak Budán volnánk… Ott állt a hosszú asztal középen. Hej, hány arc bukkan most fel az emlékek madártávlatából. Először Tódor Györgyé. Mikor felmentünk hozzá hármasban, az asztal végén volt a helyünk. Ott hallgattuk aztán, ahogy magyaráz az embereinek, mint a kortes. Vég nélkül mondta, néha hajnalig… Uramisten, de naivak voltunk! Majdnem sikerült beetetni bennünket, ahogy mostanában mondják a kutyakölykeink. Persze, ehhez az akkori viszonyok is kellettek. Szegénység volt mögöttünk, s egy szerencsétlen háború. Az ország romokban hevert. Csak a demokratikusnak hitt erőkben bízhattunk. Keveset tudtunk. A tar fejűről hallottunk előbb is, de csak Tódoron keresztül ismertük meg részletesebben a politikáját. Persze, azt a maszlagot, amit Tódor beadott nekünk. Eleinte elhittük. Tudtuk, hogy Tódor régóta ismeri, még Szabadkáról, együtt voltak kosztos diákok valahol. Tódor inkább ennek köszönhette kivételezett helyzetét, mintsem partizánkodásának. A tar fejű nem kímélte harcostársait sem, ha azt kívánta kieszelt politikája. Tódor pedig átvészelt mindig mindent, amíg a tar fejű hatalmon volt... - mondta, s elhallgatott, mint aki töpreng.
Zsuzsi mozdult, ment volna. Aztán maradt mégis, mert Béla réveteg hangon folytatta:
- Látom magunkat is az asztal körül. Édesapád komor arcát, a magam csalódott képét, Vagyki Laci zavart tekintetét. Túl voltunk már a dajkamesét hívők vakságán. Már Lacitól is hallottuk a jajdulást: "Fiúk, lassan tükörbe sem tudok nézni!" Ja, édes barátom, ritkán fordul elő, hogy a kecske is jóllakik, és a káposzta is megmarad!
Már egy szellemképpel vitatkozott öregember módjára, s egészen belefelejtkezett. Zsuzsi felállt, odahajolt az öregúrhoz egy jó éjt puszira, aztán lábujjhegyen kiment az ebédlőből. Béla még mondta a magáét, akkor éppen egy sommás ítéletet :
– Mindenből van kiút, de gyáva voltál, Laci barátom, gyáva voltál! Már megbocsáss, de ez az igazság!
X/B
Péter ezen a reggelen elhatározta, hogy befejezik a mindennapi munkálatokat, s megkezdik a nyaralást. Ébredés után végiggondolta az elvégzett munkát. Elégedett volt, noha a kerítést csak átmenetileg hozták rendbe, s a csatorna is lógott még a tető körül, de nem akarta tovább gyötörni a gyerekeket. Maga is elfáradt. Majd folytatják menet közben, hűvösebb, vagy esős napokon, most már legyen a pihenésé, a napi fürdésé a főszerep.
Zsuzsi megmozdult. Péter szokása szerint a homlokához hajolt, majd jó reggelt kívánt. Utána mindjárt mondta, hogy határozott. Zsuzsi átkarolta a nyakát. Szemében különös fény volt. Eszébe jutott az a budai reggelük, mikor először ébredtek Rózsi hálószobájában a franciaágyon. Mennyire más volt akkor Péter! Most is kedves, most is aranyos, de akkor égett a vágytól, alig várta, hogy kinyissa a szemét.
- Mi a baj?! – kérdezte Péter már duruzsolva, mintha megsejtette volna gondolatait.
- Bűntudatom van, - vallotta be Zsuzsi - elégedetlenkedő feleséget tartasz a karjaidban.
- Csak nem?!
- Sajnos, igen. Erről a szobáról eszembe jutottak a budai reggeleink... Emlékszel, hogy volt akkor ?! Emlékszel, hogy ébredtünk ? Égtél a vágytól, kicsi kedvesem, emlékszel ?!
- Nem vagyok hajlandó. Még nem tartunk ott, hogy az emlékeinkből éljünk. Viszont, ezekben a napokban rengeteget dolgoztam, olyan fáradt vagyok, mint a kutya, de ez nem jelenti azt, hogy ez a végleges helyzet, ugye ?! És, igen zokon venném, ha még csak nem is elégedetlenkednél.
Zsuzsi felnevetett, s játékosan megcibálta a haját.
- Nagy betyár vagy! – mondta nevető szemekkel.
-Mikor nem voltam?! –kérdezte Péter, s megkereste Zsuzsi ajkát. Megcsókolta úgy, mint azon a bizonyos régi reggelen, de aztán józan hangon folytatta. - Egy-két nap, és kipihenem magam. Ma bemegyek a községbe még a fürdő előtt. Fel kell hívnom Füredi Lacit, holnaptól szabadságon van. Pontosítanunk kell a terveket. Megpróbálok Mari nénémmel is beszélni, jó volna tudni, mi újság van otthon… Hanem, tudod, hogy min morfondíroztam az imént? Még nem is kérdeztük Palit, hogy ki a közvetlen szomszéd. Úgy értem, magunkfajta, vagy valami pénzember. Vajon neheztel-e az elmaradt vétel miatt ?!
- Neheztel-e, azt nem tudom, de annyit már tudok, hogy szereti a márványt. Elvira átkukucskált. Belül minden csupa márvány. Ez persze azt is jelenti, hogy gazdag. Talán valami politikus, vagy befutott vállalkozó lehet.
- Jön majd Pali reggel. Tegnap kapott gyümölcsöt ládaszám, kihoz néhány ládát. Ne felejtsük el szóba hozni Illik tudni. Ha nem neheztel, össze is ismerkedhetünk.
Éppen reggelinél ültek, mikor a fiatal lelkész betoppant, s Péter azonnal rákérdezett. Pali kicsit zavarba jött.
- Remélem, nem későn kerül szóba… - mondta feszengve – Jól tippeltetek, gazdag vállalkozó, vagy inkább amolyan befutott menedzser a szórakoztatóiparban. Zenészeket közvetít, vendéglőkben is van érdekeltsége. Nagy életművész. Berényinek hívják, a községben csak Berényi Jóskának emlegetik. Fővárosi, de sokat tartózkodik itt. Vett egy tanyát is a közelben. Ott nagy élet folyik, dorbézolás és hasonlók.
Péteréken látszott, hogy jobb hírt vártak. Zsuzsi még reménykedett, s megkérdezte, hogy a felesége milyen asszony. Pali még jobban feszengett.
- Ez a dolog kellemetlenebb része. Nem szépítem, tudnotok kell róla, hírhedt a nőügyeiről. Többszörösen elvált, szereti a kalandokat, okozott már vele bajt a községben is. Állatorvosunk felesége miatta vetett véget az életének. Itt hagyott egy rendes embert, két kicsi gyerekkel. Mindenkit megdöbbentett. Berényi Jóskának a tragédia hírére még a szeme sem rebbent.
- No, akkor már nem is érdeklődünk afelől, hogy neheztel-e az elmaradt vétel miatt. - mondta Péter.
Erzsi egyetértett a fiával, a hangja harciasan felcsattant.
- Még szép! Lelketlen szoknyapecéreknek kívül tágasabb.
Ebben maradtak. Péter aztán elment a dolgára. Felhívta Füredi Lacit, beszámolt a nyaralóvételről, újra egyeztették terveiket. Megismételték, Laci az imaházat keresi majd, ha valahogy sikerül elhoznia a családot Kéneskútig anélkül, hogy Judit gyanút fogna. Péter utána a gazdaházat hívta. Mari néni felvette a telefont, de bele sem hallgatott, helyette kiabálta:
- Nincsenek itthon, nyaralnak. Majd a hónap végén itthon lesznek. Isten vele!
- Péter vagyok!... Tessék figyelni, Mari néni! Én vagyok, Péter! – kiabálta már maga is, de nagynénje csak mondta újra a magáét, mint egy magnó. Hosszú percekbe telt, mire végre megértette, hogy ki beszél, s zsörtölődött.
- Miért nem mondtad mindjárt ? Hagyod kiabálni az embert. Azt hittem, már megint benneteket keresnek.
- Ki keresett? – kérdezte, noha kevés reménye volt arra, hogy megtudja.
- A fa miatt hívtál?! Még nem hozták…Mit mondtak, mikor hozzák ?!
- Bennünket ki keresett ?!!
Mari néni végre megértette.
- Mit tudom én, hogy ki keresett benneteket. Nem mondták, csak karattyoltak. Itt volt egy mérges ember, kövér asszony, meg egy Zsuzsu-forma lány, két rendőrrel, de az egyik rendőr olyan tűzoltóféle volt, a másik meg a kocsit vezette.
- Csak nem Giovanniék voltak ?!- töprengett Péter hangosan, nagyon ráillett a leírás az olasz családra, s megkérdezte – Nagy, elegáns autóval voltak?
- Lóval?! Hogy lettek volna lóval, mikor autóval voltak. Van rendőr, vagy tűzoltó ismerősöd, a fene se ismeri ki magát a mostani egyenruhákon. A csendőrökről tudtam, hogy csendőrök, mert kakastollas kalapjuk volt. Te megismered, hogy melyik a rendőr, melyik a tűzoltó ?!
Péter a hajába túrt.
- Tyű, az áldóját! A mérges emberről tessék beszélni. Hagytak valami üzenetet ? Bármit.
- Kárpit ? Arra vagy kíváncsi, milyen volt az autójuk belül ? Tudja a fene. Azt hiszed, ráértem nézegetni ? Az ember nagyon mérges volt, még a kalapját is a földhöz vágta és rátaposott, annyira követelt benneteket. Kihoztam nekik a címeteket, erre elmentek.... A fát mikor hozzák, mert reggelente megyek a temetőbe locsolni. Anyádnak mondd meg. Itt nagy a szárazság. Ott volt eső?
Péter nem felelt, csak morgott. Lassan végéhez közeledett a fizetett ideje, s szerette volna megtudni, hogy mikor voltak ott, s kiabált újra.
- Ma voltak ott ?
- Mondom, hogy még nem hozták. Nem jöttek kérdezni se, hogy mikor hozhatják. Senki sem volt itt. Csak most reggel azok a mérges emberék. Ha a fát olyankor hozzák, mikor éppen a temetőbe vagyok, és leborítják a kapu előtt, én nem hordom be!
- Jól van, ne hordja be! – mondta Péter ideges nevetéssel, így is megkapta a választ, s tovább nem faggatta. Arra gondolt, nagy baj nem lehet otthon, ha Mari néninek a nem létező favásárlás a legnagyobb gondja, s elköszönt sietve. Gond felhőzte arccal ült be a kocsiba. Kapkodva vásárolt az üzletben. Folyt a hátán a víz, mire a nyaralóba ért. Lacit azonnal karon fogta.
- Itt vannak Giovanniék… – kezdte mondandóját, s Laci szétnézett bambán.
- Hol ?!
- Áh, nem itt! – mérgelődött Péter – Itt, Magyarországon. Most kerestek Révházán. Mari néni odaadta Paliék címét, minden bizonnyal ide tartanak. Lacikám, mit rontottál el?! Nem beszéltél Giovannival, mi?!
Laci beismerőn lehajtotta a fejét, Péter idegesen förmedt rá.
- Hogy tehettél ilyet?! Hónapok óta a házában éltél, lánya barátja voltál, közben Giovanni beosztottja, bizalmas munkatársa. Lelépsz szó nélkül, mikor tetejében a lánya terhes?! Nem csodálkozhatunk, ha utánad jött az embereivel. Hogy hozhattad magad ilyen helyzetbe? Nem ismered az olasz mentalitást, a heves temperamentumot, tetejében Giovanni szicíliai.
-Milánóban volt éppen, mentem volna utána, mikor siettem vissza?! Hagytam pár sort. Ginának pedig megmondtam, a gyermeket csak akkor ismerem el, ha megbízható vizsgálat igazolja, hogy az enyém.
- Hogy érted, ha a tiéd ?! Lehet másé is?!
- Végül is. Nehéz erről beszélni. Furcsán alakult a kapcsolatunk. Lényeg, hogy befejeződött, és itthon vagyok. A többit hivatalos útra terelem.
- Reméled te, de Giovanni részéről még nem fejeződött be, hiszen utánad jöttek.
- Az olaszok nem szívesen folyamodnak váláshoz, mint tudod. Giovánni úgy tekintett ránk, mintha házasságban éltünk volna. Tetejében ismeri a lányát is, békíteni akar. Örült nekem, utódját látta bennem. Szakember vő kapóra jött volna. Gina az egyetlen gyereke, csak rajta keresztül találhat utódra, de a Mario-félék nem viszik tovább a vállalatot.
- Ki az a Mario?!
- Gina lovagja volt a találkozásunk előtt, aztán újra felbukkant.
-Lacikám, nem féltékenységből adódik ez a mostani helyzet?! Ha Zsuzsuval megteszed, hogy csak átmeneti szakítás révén zaklatod fel a lelkét…- mondta Péter, s egyszerre volt hangjában neheztelés, s fenyegetés.
Laci megragadta a karját.
- Ilyet gondolnod sem szabad, jó apám! Döntésem végleges, visszavonhatatlan. Giovánni biztosan megérti majd. Kultúrember. Ki van zárva, hogy bosszúra készüljön. Főképpen, ha azt is megérti, hogy káprázat vitt a lányához.
- Nem hiszem, hogy okos dolog volna közölni vele. Az apák az ilyesmit ritkán fogadják mentségül.
- Rájön magától is, ha meglátja Zsuzsut. Azt akarom, hogy ott legyen velünk, ha megjönnek. Olyan rosszul áll a szénám nála, hogy semmit sem titkolhatok el előle a jövőben. Nem bánnám, ha rajta, s édesen kívül a többiek kimennének a fürdőbe… - mondta kérőn.
Mikor a család megtudta, hogy Gináék útban vannak Kéneskút felé, senki sem volt hajlandó elmenni. Mindenki látni akarta azt a lányt, aki az elmúlt esztendőben Laci élettársa volt, vagy ahogy finomabban fogalmaztak, kis barátnője.
X/C
Zsuzsu rosszul fogadta a hírt. Kiment a kertbe egymagában, s hozzáfogott kertészkedni hátul Berényi kerítésénél, hogy ne lássa, hallja majd azt, ami a nyaralóban történik. Laci utánament, s a maga higgadt, nyugodt módján arra kérte, hogy legyen mellette, ha az olaszok megjönnek. Zsuzsu az arcába nézett, s bántón felelt.
- Egymás mellett akarsz látni bennünket, hogy eldönthesd, melyik a jobb fogás, ha velük tartasz, vagy itthon maradsz?!
Laci ezt a lányt nem ismerte. Mikor a fiúknak azt mondta, a Tökmag nem a régi, már életveszélyes nő, maga sem gondolta volna, hogy mennyire igaza van. Most döbbent rá valójában. Először elkeseredett, aztán csendesen kérdezte:
- Meddig akarod ezt tenni velem?
- Miért csendben kérded, miért nem kiabálsz, ahogy édesapával tetted?! Akkor sem volt jobban igazad. Te vagy sértett, számon kérő, mint most is. Magad felmented azzal, hogy kényszerhelyzetben voltál mikor elmentél, mert miattam bűntudatod volt. Egyébként, a bűntudatot változatlanul butaságnak tartom, mert ha akkor jobban átgondolod, rá kellett volna jönnöd, hogy nincs rá okod. Gondolkodás helyett a menekülést választottad. De mi ment fel az alól, hogy hamarosan egy másik lánynál kötöttél ki ?… Édeséknek naivan azt mondtam, hogy addig nem kezdődhet el kettőnk története, míg nem leszek biztos abban, hogy nem teszel többé kitérőt semmilyen okból. Ma már másképpen gondolom. Visszalépek néhány lépést. Azt mondom, először bizonyítsd be nekem, hogy elutazásod előtt valóban szerelemmel szerettél... Sokat szenvedtem miattad. Jogom tudni, hogy igazat állítasz-e, vagy csupán érzéketlenül elmentél az érzéseim mellett, és csak aztán kaptál kedvet rám, hogy Ginával befürödtél.
- Őrület! Ilyet nem feltételezhetsz rólam.
- Csak a feltett kérdésedre felelek még mindig. Azt kérdezted, meddig teszem ezt veled. Addig, Laci, amíg nem látok tisztán.
- Csak Isten lehetne rá a tanúm, hogy igazat mondok. Hiszen még Norbival sem beszélhettem róla. Titkom volt, mélységes titkom, amiről úgy éreztem, rejtegetnem kell.
- Akkor ne várj arra, hogy egyhamar változhat a helyzet. Nem érem be becsületszóval. Nekem bizonyosság kell. Ha nem tudsz meggyőzni, tudod mi történhet? Jobbik esetben marad minden úgy, ahogy most van. Testvérek maradunk. Rosszabb változata az, hogy lassan belém rágja magát a kétely, és testvérnek sem tudlak elfogadni végül, mert az annak sem jó, aki elmegy a könnyek mellett, egy éven át ölel egy másik lányt, teherbe ejti, aztán jönne vissza, mert hirtelen megvilágosodott az agya.
- Esküszöm, hogy a vonzódásod igazi okáról nem tudtam! Bár tudtam volna!... Azt hittem, a kistestvér ragaszkodását vesztettem el Gina miatt. Azt a szeretetet igyekeztem menteni… De nem esküszöm, hiszen mondtad, hogy hiába... Legalább előlegezz meg valamennyi bizalmat. Azt elfogadod, hogy húgomként mindig a legfontosabb, legdrágább voltál nekem ?! Érezned kellett, Zsuzsukám!
- Ezt elfogadom… - mondta Zsuzsu halkan.
- Legyen ez az alap. Akkor talán elkerüljük a legrosszabbat, az említett kételyt. Nem hiheted rólam soha, érted, soha, hogy érzéketlenül elmegyek a könnyeid mellett, ha látom őket...- mondta a fiú kétségbeesett rimánkodással.
Zsuzsu érezte, hogy őszinte a kétségbeesése. Nehéz sóhajtás után felelt.
- Nem jókedvemben gyötörlek. Nekem is fáj. Egy esztendőn át azzal feküdtem, keltem, hogy mást szeretsz. Rettenetes volt, de túléltem. Ha egyszer újra megbízom benned, s megint csalódnom kell, abba beleroppanok.
Laci letérdelt, s szívére tette a kezét.
- Isten ne engedjen soha boldog lenni, ha most nem mondok igazat : Szeretlek mélyen, őszintén, forró szerelemmel… - mondta, s feltört melléből a zokogás.
Zsuzsu keze elindult Laci haja felé. Ebben a pillanatban a hajdani kistestvér volt.
- Ne sírj! Állj fel, ne térdelj, állj fel, kérlek szépen!
Laci hirtelen átölelte a lábait, s esdekelt.
- Bocsásd meg Ginát, bocsásd meg, könyörgöm!
Zsuzsu újra sóhajtott, s a szerelmes lány volt megint.
- Talán, ha meggyőzöl arról, hogy valóban csak menedék volt.
- Akkor elvesztem, mert lehetetlen bebizonyítani... Végem van... Ennyi volt az életem!- mondta úgy, mint akit porig sújtott a végzet.
Zsuzsu vergődő szívvel nézte térdelésben összeroskadó alakját, nyelte a könnyeit, s igyekezett összeszedni magát, hogy valamilyen kiutat találjon mindkettőjük számára.
-Állj fel, Laci, és figyelj rám!- mondta végül.
A fiú felállt, s várakozón Zsuzsu arcára emelte a tekintetét. Zsuzsu már nyugodt hangon folytatta, mint aki biztos magában.
- Adj időt! Talán egy napon már nem érzem ennyire tragikusnak mindazt, ami történt. Talán azt sem várom el, hogy bebizonyítsd, hogy az a lány pusztán menedék volt, s beérem a szavaddal is. De addig légy türelmes. Ne sürgess. Rendben?!
Laci szája széle még remegett, de rábólintott lassú, súlyos megadással, mint aki már tudja, nincs választása. Aztán rekedten kérdezte:
- Ott leszel, ha megjönnek az olaszok ?
- Csak akkor, ha nagyon szeretnéd, mert fájdalmat okoz.
- Tudom, Zsuzsukám, de nagyon fontos volna, hogy Ginával találkozz. Azt remélem tőle, hogy megérted: azt a lányt én nem szerethettem, eget s földet rázó szerelemmel!
Zsuzsu bánatos szemekkel nézett rá. Nem hitt abban, hogy erről meggyőzheti majd a találkozás, de nem akarta Lacit újra meggyötörni. Másfelé terelte a szót.
- Tényleg annyira hasonlítunk ?
- Rendkívül. Hasonlósága a sors csapdája volt. Belesétáltam, mint a hülye. Hamar kiismertem. Ott kellett volna mindjárt hagynom. De hittem, hogy hozzád nincs visszaút. Megpróbáltam elfogadni így is a helyzetet. Pokoli volt, de fontos volt a munkám, Giovanni bizalma. Beletemetkeztem a munkába. Gina közben élte a maga vidám életét. Leginkább egy Mario nevű fickóval, akit az apja sohasem fogadna el. Lehetetlen helyzet alakult ki köztünk. Együtt laktunk, de akkor már nem volt közünk egymáshoz. Gina az apjáék előtt titkolta, hogy apja továbbra is teljesítse a kívánságait. De nincs mit a szemére vetnem. Én sem voltam különb. Meg akartam tartani a munkámat, én is úgy tettem, mintha minden rendben volna. De vele közöltem, hogy erősen foglalkoztat a szakítás gondolata. Rosszul tettem. A jó bolondot esze ágában sem volt elengedni. Egy italos éjszakán profi prosti módjára visszavitt az ágyába... Mikor kijózanodtam, legszívesebben a fejem vertem volna a falba! És, ezek után is visszamentem volna a munkám miatt. Szégyellem, de így van. Megérdemelném, ha most azt mondanád, hogy megérdemeltük egymást!
Zsuzsu bánatosan hallgatott. Talán ezekben a percekben maga sem tudta volna eldönteni, ki szánakozott felette, a kistestvér, vagy a szerelmes.
Szólj hozzá!
A bagolyvár ( 5. rész )
2010.05.01. 07:19 Rényi Anna
13. fejezet
A B A G O L Y V Á R ( 5. rész )
X/A
Ahogy Péter sejtette, az olaszok megérkeztek a délutáni órákban. Pali kivezette őket a nyaralóba, de maga visszafordult, talán nem akart jelen lenni a kínos találkozáson. A család is visszahúzódott az ajtók mögé, mire Péter, s Laci vezetésével a Giovanni család felérkezett a teraszra. Jöttek a szülők, s a lány. A családfő nem tartott veszélytől, a kísérők a kocsinál maradtak. Giovánnin már nem látszott a reggeli méreg, kedélyesen viselkedett. Zsuzsival is így ismerkedtek össze. Péter mutatta be Zsuzsit, erre az időre már tűrhetőn beszélte a nyelvet, majdnem olyan jól, mint Zsuzsi, nem volt szükségük Laci segítségére. A bentiek hallották, hogy az olasz többször ismétli: " Piacere di conoscerti!" Örvendhetett valóban. Látta, hogy nem ütköznek nyelvi akadályba, fontos megbeszélnivalójuk során.
Mikor Zsuzsu kilépett a teraszra, apa, s lánya felkiáltott. Gina dühösen, Giovanni meglepetten. Az asszony unatkozó arccal állt, ahogy a bemutatkozás alatt is. Látszott rajta, egyáltalán nem érdekli mindaz, ami körülötte történik. Pedig igen meglepő volt a két lány közti hasonlóság.
Giovanni felnevetett.
- Fantasztikus! Ilyen nagy hasonlóságról eddig nem hallottam. Laptulajdonos öcsém azt mondaná, címlapra velük! Valóban szenzációs hasonlóság. Nem hiszem, hogy véletlen volna. Az ősökkel szemben nem akarok tiszteletlen lenni, de alighanem a két család valahol, valamikor már találkozott.
Ginának mást mondott a meglepő látvány, Lacihoz fordult.
- Lefogadom, ez a Zsuzsu, akiről sohasem tudtál fényképet mutatni! Kezdem sejteni az okát. Beleestél, de nem akart kötélnek állni. Most meggondolta magát, ezért akarsz itt maradni. Addig meg velem szórakoztál, ugye? - kérdezte már-már hisztérikus hangon, s válaszra nem várt, apjának folytatta – Azért kellett idejönnöm, hogy ez a mocsok a képembe vághassa a lotyóját ?!
Giovanni ráordított, Gina vissza. Pillanatokon belül tragikomikus helyzet alakult ki apa, s lánya között. Mindennek elmondták egymást, s nemcsak kiabáltak, lökdösődtek is. Péterék elképedtek. Az éktelen ordítozásra kitódult a család is a teraszra, bámulva nézték a jelenetet. Amilyen hirtelen tört ki a vihar, olyan váratlanul ért véget. Gina haragjában Lacihoz fordult, s leköpte. Aztán leült kényelmesen az anyja mellé, mint aki jól végezte dolgát.
Innen már nehéz volt kedélyesen folytatni, de Giovanni megpróbálta. Az apa utolsó erőfeszítése volt, egyben az üzletileg sikeres ember bevallott családi kudarca. Felesége nem volt méltó társa. Most is máshol volt a figyelme, a rozoga asztalt bámulta, mint aki azon töpreng, hogy került erre a koldus helyre. Lánya pedig már régen kicsúszott a kezéből.
Giovanni rábeszélőn fordult Lacihoz.
- Ne törődj Ginával, mondjon, amit akar! Gyere vissza, szabad kezet kapsz. Milánót átengedem. A tiétek lesz, és egyszer majd az unokámé. Addig magad rendelkezel vele. Megfelelő nívót biztosít. Ginát kordában tarthatod, hiszen tudod, hogy szeret jól élni.
Laci némán rázta a fejét, aztán visszafogott hangon felelt.
- Köszönöm az ajánlatod. Sok köszönni valóm van ezen kívül is. Befogadtál a házadba, élvezhettem a bizalmadat, de valójában egyiket sem érdemeltem. Ginával folytatott kapcsolatom balga tévedésnek köszönhető. Gina rátapintott: Zsuzsut szerettem, s szeretem ma is. De úgy éreztem, itthon nem beszélhetek róla. Nem élhetek vissza felnevelő, jó szüleink bizalmával, mert testvérként neveltek bennünket. Sajnos, nem fordultam hozzájuk bizalommal, helyette elmenekültem itthonról. Szerencsétlenségemre Ginába botlottam, s kettőjük külső hasonlósága tévútra vitt.
Giovanni felemelte a hangját.
- A találkozást tarthatod, aminek akarod, de a folytatásért felelősséggel tartozol! Esztendőn át együtt éltetek. Jön a gyerek, te pedig el akarod hagyni. Nem rúghatsz fel mindent kedved szerint. A mi családunkban ez nem elfogadható. Még akkor sem, ha pap nélkül éltetek együtt, mert a gyerek összeköt benneteket.
Laci ideges, tiltakozó hangon felelt.
- Ránk nem érvényesek az elvárásaid! Láttad, hogy gondok vannak köztünk, de részleteiben nem ismerted. Most beavatlak. Az első hetek színjátéka után, mert az volt, Gina folytatta régi kedvteléseit. Bohém társaságával töltötte ideje javát. Ráébredtem, hogy nem az a lány, akinek reméltem. Arra is rájöttem, hogy kapcsolatunkkal neked akart megfelelni, hogy teljesítsd minden kívánságát. Ennyiben voltam fontos számára. Hamarosan közelebbi kapcsolatunk is esetlegessé vált, majd néhány hónapja teljesen megszakadt. Felújítását egyikünk sem szorgalmazta. Akkor már jó ideje tudtam, hogy szakítanom kellene, de itthonról vitt reménytelenséggel a hátam mögött nehezen mozdultam. Kötött a munkám, s a bizalmad is. Szakítás helyett megpróbáltam továbbra is elviselni a helyzetet. Nem volt könnyű, mert Gina éjszakai kimaradásai gyakoribbá váltak, általában részegen járt haza, s kötekedő kedvvel. Beleizzadtam, mire sikerült lecsillapítani, ágyba dugni, hogy ne verje fel a házat. Tönkretette minden éjszakámat, s idővel kezdtem belefáradni. Egyik alkalommal azt mondtam, ha így folytatja, egy napon elmegyek. Ginának esze ágában sem volt elengedni. Részben miattad, s most már gyanítom, volt rá más oka is. Terhes lett valakitől. Egyik este otthon maradt, s fondorlattal egyetlen alkalomra visszavitt az ágyába. Nem akarom menteni magam azzal, hogy azon az estén sokat ittam, s nem vagyok hozzászokva. Azzal sem, hogy Gina mindent bevetett célja érdekében, s nem vagyok fából. Az eset után megpróbált tovább hülyíteni. Pár nap múlva elém állt azzal, hogy elfelejtette bevenni az eseti fogamzásgátlót, s gyermeket vár tőlem. Ezt majd akkor hiszem el, ha apaságom alapos orvosi vizsgálat igazolja. Gina viselkedéséről pedig csak annyit : a szexszel mesterkedő nőknek a világban közismert nevük van, s az ilyen nőket pénzzel szokás kifizetni, nem pedig apasággal!
Laci idegességében durván fogalmazott. Zsuzsi magában felszisszent, de lelke mélyén megértette fia indulatát. Gina felháborodásában felugrott, s fenyegetőn sziszegte:
- Én nekimegyek!
- Veszteg maradsz! – szólt rá az apja keményen, s Lacinak mondta megbántódva - Ilyen megalázón csak becstelen ember beszél arról, akivel így, vagy úgy, de együtt élt. Ezt nem vártam tőled!
-Nem vagyok becstelen, csak hülye, mert egy percig is engedtem a káprázatnak!
A lány nem tudta fékezni magát, újra Laci felé köpött, s kiabálni kezdett.
- Egy fenét engedtél te káprázatnak! Első perctől ugródeszkának tekintettél a karrieredhez... Utolsó, szemét alak vagy! Gyáva senki! Ahhoz sem volt bátorságod, hogy Máriot számon kérd, mikor az ágyamban találtad!
Laci legyintő mozdulatot tett.
- Ugyan! Az nem gyávaság volt, hanem teljes közöny! Akkor már tudtam Marioval folytatott viszonyodról, s nem érdekelt!... Viszont nagyon helyes, hogy szóba hoztad, mert így apád is tisztán látja a lehetetlen kapcsolatunkat, én pedig megkérdezhetem: Marioval való hempergéseid után milyen alapon mered állítani, hogy a gyermek az enyém?!
Gina válaszul lekapta egyik tűsarkú cipőjét, s még mielőtt bárki megakadályozhatta volna, Lacihoz vágta. Giovanni ezúttal nem szólt a lányára. Talán úgy gondolta, ezt a részét a két fiatalnak kell egymás között elrendezni. Ha így, akkor így.
Laci nem várta meg, hogy a másik cipőt is hozzávágja, ugrott, elkapta a lány kezét, s már kiabált maga is.
- Te vagy felháborodva ? Te, akiben nincs erkölcsi tartás?! A tisztességet még hírből sem ismered. Most is bizonyítod. Háborogsz, mert ilyen életbe vágó dologba nem adok hitelt a szavadnak léha, kicsapongó viselkedésed után?!
Így folytatták még egy darabig. Péterék halkan beszélgettek maguk között.
- Kezdem hinni, a mi hibánk is, hogy Laci ilyen helyzetbe került -mondta Péter, s sóhajtva folytatta.- Rosszul szerettük, Zsuzsikám! Ha nem hangsúlyozzuk annyira, hogy a miénk, nem neveljük bele ennyire a testvéri szeretetet, előbb kapcsol, s nem menekül el. Nem botlik bele ebbe a lányba. Talán, ha kevésbé szeretjük, jobban jár.
- Szabad-e kevésbé szeretni azt, akit szívünk szerint szeretünk?! – kérdezett vissza Zsuzsi, s maga felelt – Nem, kedves, mi csak így szerethettük. Ha ez az ára, elviseljük. Bízom abban, hogy Isten majd megsegít bennünket.
Laciék közben még mindig viaskodtak. Gina olyan volt, mint aki megveszett. Köpött, karmolt, rúgott. Laci igyekezett lefogni, de nem volt könnyű féken tartani. Giovanni pedig továbbra sem avatkozott a dolgukba. Talán azt remélte, hogy a történések valahogy kibéküléshez vezetnek.
Péter megszorította Zsuzsi karját, s a maguk lánya felé intett. Zsuzsu a falhoz támaszkodva állt, sápadtsága árulkodott. Szívét vették célba a hallott szavak. Gina alantas bosszúból gondoskodott arról, hogy Zsuzsu megpróbáltatásai még ne érjenek véget.
Giovanni végre megelégelte a cirkuszt. Az embereit beparancsolta, s lányát küldte volna az autóhoz, de Gina megmakacsolta magát. Közre kellett fogni. Zsuzsu előtt így is sikerült lecövekelnie, s gúnyosan az arcába mondta:
- Tudom, hogy beszéled a nyelvem. Mondd csak, te is De Sad tanítvány vagy, mert Laci az, csak a szadista szeretkezést élvezi. Szívesen csattogtatja a korbácsot. Elsápadtál ?! Rájöttél, hogy korai volt a diadalod, szépségem ?! Akkor edd meg, amit főztél, jó mulatást! – kiáltotta gúnyos nevetéssel.
Kékesi Laci nem hagyta annyiban, utánaugrott, s elkapta a vállánál.
- Hazudsz!- kiáltotta felháborodva- Kinek a kezéből kellett kicsavarni a korbácsot?! Kiben van meg ez az alávalóság?!
Gina hátravetett fejjel hahotázott, miközben Laci rázta a vállainál fogva, mint aki ki akarja rázni belőle a beismerést. Giovanni emberei mozdultak. Egyikük kezén megcsillant a bokszer. Péter egyszerre ugrott a fiúkkal. Rövid dulakodás után Lacit sikerült sérülés nélkül bevinni a teraszról. Giovannin múlott, hogy nem lett belőle komoly verekedés. Talán a hallottak után békésen akarta lezárni a dolgot, s ráparancsolt az embereire. Ginát aztán a két olasz nagy nehezen kivitte a kocsihoz.
Péter magához fogta Zsuzsut, s magyarul mondta:
- Tudod, ugye, hogy ez alávaló hazugság volt. Laci szavai után, a kisasszony természetének része lehet az emlegetett szokás... Micsoda kis boszorkány!
Zuzsu bánatos volt, de halvány mosolyra futotta az erejéből.
- Tudni még nem tudom, de nagyon remélem, hogy igazad van!
Péter csókot nyomott a hajára, s elengedte. Zsuzsu nem ment be a többiek után. A sötét kertnek vette az irányt, Gina hazug vádján kívül is volt mit feldolgoznia.
A négy szülő maradt a teraszon. Zsuzsi kérdőn nézett Péterre. Fogalmuk sem volt, hogy Giovanninak mit mondjanak ezek után. Az asszonyt maguk is figyelmen kívül hagyták, még mindig a rozoga asztalt bámulta.
Giovanni iratokat vett elő, s azt mondta:
- Minden eshetőségre felkészültem. Ügyvédeim két nyilatkozatot készítettek, egyik László munkájával kapcsolatos, másik a gyermekkel.
Péter közbeszólt.
- Fiunk határozottan kijelentette, csak megfelelő vizsgálatok után ismeri el a születendő gyermeket!
- Olvassák el a nyilatkozatot. Nem a gyermek elismeréséről van szó, hanem éppen arról, hogy nem támaszt igényt a gyermekre. Cserébe nem kívánjuk, hogy elismerje. Anyagi okai vannak. Mint tudják, nekem jelentős vagyonom van. Ha László a gyermek vér szerinti apjának bizonyulna, családi kötelékbe lép velünk anélkül, hogy ebből a lányomnak, vagy a gyermeknek bármi előnye származna. Nekünk nincs szükségünk tartásdíjra. Viszont az sem volna kívánatos, hogy László bizonyos körülmény esetén, az apa jogán, örökösödési igényt nyújtson be a vagyonomra.
Péter sietve mondta:
- Biztosíthatom, hogy ez nem fordulhat elő!
Az olasz leintette.
- Ez bonyolultabb annál! Az olasz örökösödési jog ismer olyan helyzeteket, mikor az apa örököl a gyermeke után. Népes rokonságom van, ezt el akarom kerülni.
Péterék meglepetten néztek egymásra. Zsuzsi nyúlt az irat után. Átolvasták együtt. Amit Péter nem értett gyengébb nyelvtani tudása miatt, Zsuzsi elmagyarázta magyarul. Végül úgy döntöttek, Béláék is nézzék át a nyilatkozatokat. Tomi is jól bírta az olasz nyelvet. Ellenőrizzék, nincs-e benne valami buktató. A nyilatkozat aláírását elvileg nem ellenezték. Számukra nyilvánvaló volt, hogy Laci érzelmi okokból nem fog ragaszkodni a gyermekhez. Anyagi okokból mégúgy sem, ebben egészen bizonyosak voltak.
A család a hallban volt, Lacit nyugtatták. A fiú kikészült idegileg, ránézni is rossz volt. Péter félrehívta Bélát, s Tomit, hármasban tárgyalták meg az ügyet.
- Nézzétek meg jól, nem bújik-e meg a sorok mögött a gyermek rejtett elismerése ?! - aggodalmaskodott Péter.
Béla a fejét vakarta.
- Mondasz valamit, de Giovanni érvelése is valószínűnek hangzik. Bizonyos helyzetben Laci valóban előléphetne örökösnek. Hogy mást ne mondjak, megszületik a gyermek, együtt autózik anyjával, a nagyszülőkkel, karamboloznak, és senki sem marad életben. Laci máris örökös, mint a gyermeket túlélő apa. Giovanni ilyen helyzetekre gondolhatott. Azt javaslom, azért a biztonság okán megfelelő záradékkal lássuk el a kérdéses iratot. Akkor Laci aláírhatja nyugodtan.
- Miféle záradékkal ? - idegeskedett Péter
- Melyben Laci tanúk előtt nyilatkozik, hogy nem ismeri el magáénak a születendő gyermeket. Ezzel védi magát, és teljesíti Giovanni szokatlan kérését is.
- Valóban furcsa kívánság egy nagyapa részéről! - mondta Péter fejét csóválva- A gyermek vélelmezett apját anyagi okokból lemondatják, míg más nagyapa mindent megtenne, hogy unokájának apja legyen. Nem gondolnak arra a szegény gyermekre.
- Giovannit aligha foglalkoztatja a gondolat. Ilyen vagyon mellett ez nem szempont! - mondta Béla, s hozzáfogtak a záradék elkészítéséhez.
Giovanni megítélésében tévedtek. Zsuzsi egyedül volt az olasz szülőkkel a teraszon. Halványan világító kovácsoltvas-lámpa fényénél is jól látta, hogy Giovanni szemében szomorúság ül, s megszólította:
- Szabad az egyik szülőnek kérést intézni a másikhoz?
- Tessék. Miről van szó?
- A megszületendő gyermekről… Szeretném, ha tudná, hogy fájó szívvel, szomorúan gondolok rá. Ezért arra kérem, ha az a gyermek valamikor találkozni szeretne az apjával, a nyilatkozattól függetlenül hozza el hozzánk. Biztosíthatom, hogy szeretettel fogadjuk, ha még élünk.
Ahogy Péter, Zsuzsi is gondolt a vétlen kis lélekre. Takács Imre azt mondaná, egy rugóra járt a lelkük. Giovanni meglepődött, s keserű mosollyal kérdezte:
- Asszonyom nem tart attól, hogy más gyermekét erőltetném önökre?
- Ön tudja, hogy mi a becsület. Nem fogja elhozni hozzánk, ha fiunkat nem fedezi fel benne.
- Köszönöm! – mondta Giovanni látható megilletődéssel.
Míg a hallban Lacival ismertették az aláírandó nyilatkozatokat, kint a teraszon együtt érzőn hallgattak. Aztán az olasz Péternek kézfogással köszönte az aláírásokat. A záradék ellen sem volt kifogása, de Lacitól már nem köszönt el. Viszont Zsuzsi kezét hosszan megtartotta, s meleg szavakkal még egyszer megköszönte az együttérzését.
Péter meglepetten hallgatta, s kezdte sejteni a másik apa bánatát. Zsuzsival kettesben kísérték ki őket a kapuig. Nem fordultak vissza mindjárt, összekapaszkodva figyelték, miképpen készülnek az út folytatására. Volt mit nézniük. Az autóban újabb botrány tőrt ki. Az addig néma asszony rikácsolni kezdett, s Ginával rátámadtak az emberre. Szidták az út miatt, táskájukkal verték a fejét, hátát. Giovanninak most volt szüksége a testőreire, hármasban is csak nehezen tudták megfékezni a dühös nőket.
Péterék közben alig tudták megőrizni komolyságukat. Mikor az olaszok elmentek, Péter magyarázatot kapott Zsuzsitól Giovanni megilletődött viselkedésére. Zsuzsit válaszul a szívére vonta, s sokáig hallgattak.
Il silenzio dell'anima – mondja a latin.
A léleknek is van csendje.
X/B
Másnap sor került az első fürdőlátogatásra. Csak néhány száz méterre voltak a fürdőhöz, de kocsikkal mentek a nyári melegben. Pali kivételével ott volt az egész társaság. A fiatal lelkész is ígérte, hogy csatlakozik, de valami elfoglaltsága volt előbb. Édesanyját erővel kellett kivinni a fürdőbe. Ott élt időtlen idők óta, de még egyszer sem volt kint. Elvira adott rá egy fürdőruhát, lötyögött rajta, majdnem térdig ért, így is pucérnak érezte magát benne. Siránkozott, s Elvira rádörrent a szokott modorában. Azt mondta színlelt mérgelődéssel, a vénasszonyokat a kutya se nézi meg, ne reménykedjen. Zsuzsiék összepillantottak, s nevetett a szemük. Elvira változatlanul derűt vitt a közös életükbe.
A fiatalság a tó mellett döntött. Zsuzsi szívesen tartott volna velük, de most is azt tette, amit Péter elvárt tőle. Ment az idősebbekkel a meleg vizes medencékhez, aztán a víz alatti kőpadon üldögélve, becsukott szemmel hallgatta a beszélgetésüket.
Péter méltatlankodott.
- Itt is folyik a pazarlás. A meleg víz megy a Fürgébe. Ahelyett, hogy kihasználnák a beteg emberek javára. Ha építenének olcsó szállást, adnának mellé némi orvosi ellátást, még többen jönnének ide. Felszabadulhatna jó pár drága kórházi ágy.
Béla bosszúsan nevetett.
- Ha eddig nem tették, eztán aligha fogják, fiam! Az új szemlélettel lassan minden a profit irányába fordul. Végén még a levegőért is fizetni fogunk.
- Papus, ne morogj! – szólt rá Erzsi.
- Mi más marad a magamfajtának. Jönnek-mennek a rendszerek, de a világ sorsa most sem akar a kedvünk szerint fordulni. Akkor legalább egy jóízűt moroghasson az ember, Erzsókom! – felelte Béla dörmögő tiltakozással.
Zsuzsi magában mosolygott. Aztán a gyermekekre gondolt. Örült volna, ha látja, hogy Zsuzsu, s Laci együtt játszik a vízben. Zsuzsu kedves volt, Laci reménykedő. Barbiék is vidámak voltak. Ádám fürdött az örömben, pedig Barbi lélekben készült a búcsúra, de ezúttal nem keserítette vele a fiút. Labdáztak éppen, s hancúroztak közben önfeledten.
Norbiék is maradéktalanul élvezték egymás társaságát, Norbi alábukott, Beát a nyakába vette. Bea nevetve visongott, olyanok voltak, mint a boldog gyermekek. Tomi sem szomorkodott, noha reggelente rohant telefonálni, ezen a napon is ezt tette, s vágyakozott Anikó után, de a vízben megkergette az idegen lányokat. Egyszerre kettőnek is csapta a szelet. Nem megy egyik napról a másikra a változás. Peti is hasonlóképpen töltötte az idejét, bár a nyomában volt Bogi minduntalan. Megmosolyogtatta a többieket. Menekült egy merészebb fiatalember elől, aki aztán Brigivel akart vigasztalódni, de a lány röviden lerázta, s egykedvűen lubickolt magában.
Később összeálltak a közös labdajátékhoz. Utána azon töprengtek, hogy fagylaltozni menjenek, vagy inkább csónakázni. Mindkét lehetőség adott volt. Cukrászda is volt a fürdő területén, éppen félúton a tó, s a medencék között. Tetőteraszáról beláthatták a fürdőt, s a tavat. Most is sokan ültek a színes napernyők alatt a tetőteraszon. Az egyik asztalnál ott ült a közvetlen szomszéd, Berényi Jóska, ahogy a községben nevezték, két férfi társaságában. Az egyik férfi egyszer csak felkiáltott:
- Ez hihetetlen! Kerekesék Kéneskúton ?! Most mondjátok, hogy milyen kicsi a világ!
Egy révházi építész volt, társaságában Gazsó Palival, az egykori tanácselnökkel. Valóban furcsa dolgokat produkál az élet. Gazsó is felfedezte Péteréket a medencénél, s bosszús arcot vágott.
Berényi megjegyezte.
- Az új szomszédaim. Fenemód rátartiak. Látom, te sem csíped őket!
Gazsó kapott az alkalmon, s a maga módján bemutatta a Kerekes családot. Aztán Zsuzsiról, s Zsuzsuról kezdtek beszélgetni. Zsuzsu éppen ott volt a medencénél, anyjával beszélgetett a medence széléről. Az építész neheztelt a lányra a fia miatt. Gőgösnek mondta, mert nem állt szóba az egyetemet végzett fiával. Gazsó összehúzott szemmel nézett a medence irányába, hangjában rosszindulat volt.
- Apja nevelése! Kerekes is gőgös, akár egy félisten. Nem érdemli meg ezt a mosolygós asszonyt.
-Afféle vidéki szépasszony, aki szívesen vigasztalódik alkalomadtán?!- kérdezte Berényi csalhatatlansága tudatában - Ismerem ezt a típust. Kipróbálta már a városi urak ágyát az ura főnökétől a papokon át a patikusig!
Gazsó összekacsintott az építésszel. Nagy kedve támadt Kerekesnére uszítani a köztudottan nőbolond Berényit, s már cukkolta az alkalmi üzlettársát.
- Szó sincs róla! Kerekesné nagyon hűséges típus. Amolyan, mindenki vágya, senki szeretője. Még a te bicskád is beletörne!
Berényi megnézte Zsuzsit jobban, s dölyfösen felelt.
- Az enyém ugyan nem! Minden asszony kapható, csak nem mindenkinek. Én akkor fektetem le, mikor akarom.
- Mondani mindent lehet.
- Fogadjunk?!
- Nincs időnk rá. Egy óra múlva muszáj elindulnunk.
- Egy óra is elég nekem! - mondta Berényi, mert a véletlen éppen a kezére játszott. Zsuzsu visszament a tóhoz, s Zsuzsi is kijött a vízből. Elindult a lánya után, mint akinek eszébe jutott valami.
Ezzel olyan terepre lépett, ahol a férfi a közelébe juthatott. Berényi azonnal határozott: Elmegy utána, s valahol lerohanja. Volt már benne gyakorlata. Legritkább esetben talált visszautasításra. Külső megjelenésében az a fajta férfi volt, akivel szívesen álltak szóba a nők, nagydarab, izmos, jóképű, s nagy dumás. Rengeteg arany ékszert viselt. A jómódnak biztos jelét. Ez is imponáló volt sok nő szemében.
A volt tanácselnök élvezettel mondta :
- Rendben van, fogadjunk! A tét legyen: Tízezer!
Berényi dölyfösen kihúzta magát.
- Ötvenezer! – mondta önelégült arccal. Felhajtotta az italát, s elment Zsuzsi után.
Zsuzsi közben mit sem sejtve ballagott a tó felé. Zsuzsutól arról értesült, hogy csónakázni készülnek. Volt egy csónakkölcsönző is a tónál, a fiúk már kibérelték a csónakokat. Ez mozdította ki a medencéből. Aggódott miattuk. Az anyósa miatt is. Ha utólag megtudja, belebetegszik. Kísérti még szegényt a régi tragédia emléke. Leginkább mégis a gyerekeket féltette. Félig-meddig már felnőttek voltak ugyan, de társaságban még szertelenek, gondolta. Bogi, s Brigi alig tud úszni, mi lesz velük, ha felborul a csónak?!...
A parton nem találta őket, a csónakkölcsönző környékén sem. Szemellenzőt formált a kezéből. Néhány csónak ringatózott messze bent a tó túlsó felében. Belegázolt a vízbe. Közelebbről akarta szemmel tartani a gyerekeket. Közben azt gondolta, ha Pali köztük volna, nyugodtabb lenne. Higgadtságával visszafogná a gyerekek bolondozó kedvét, de így bármi megtörténhet. Ment egyre beljebb. Elmaradtak mögötte a fürdőzők, a tó lassan mélyült, közepe táján a melléig ért a víz. Megállt, s újra kémlelte a csónakokat. Két csónak külön ringatózott, sokan ültek bennük, felemelte karját, hogy hahó-t kiáltson. Abban a pillanatban valaki hátulról átölelte. Első pillanatban azt hitte, Péter jött utána, s felnevetett. Aztán meglátta az aranykarkötős idegen karokat.
- Megőrült?! – kiáltotta felháborodásában, s megpróbált szabadulni az idegen szorításából – Engedjen el, azonnal engedjen el!
Berényi nevetett.
- Nyugi! Nem eszlek meg, csak megkóstollak!… Ki vagy, gyönyörű?! Vízi sellő?!
- Ha nem enged el, segítségért kiáltok! – fenyegette Zsuzsi, s feszegette a ráfonódó szőrös karokat.
Berényi gyűrűkkel teli ujjai a mellére tapadtak, s a nyakába csókolt.
- Kiálts!… Bömböl kint a zene, senki sem hallja meg!… Játszunk egy kicsit. Nem bánod meg, hálás szerető vagyok. Kapsz egy szép ékszert, ha nyugton maradsz!
- Maga szégyentelen, takarodjon innen! - háborgott Zsuzsi, s megpróbált szembefordulni vele, hogy arcába csaphasson, de nem tudott megfordulni az erős karokban.
Berényi közben valósággal ráfeküdt a hátára, s előre nyomta. Egyik kezével leszorította, másik kezével Zsuzsi combjai közt kutatott. Zsuzsi viszolyogva érezte a feltámadt férfiúi hevületét. Megragadta a kutató kezét, miközben felháborodva kiabált újra.
- Ne merészelje, mert vízbe fojtom!
Berényi hahotázva nevetett.
- Próbáld meg! Közben kétszer is elmegyek, csak érjek célba. Imádom a tiltakozó nőket magam alatt!
Szavait tett követte, noha nem ért célba, felháborító módon mégis ütemes mozgásba kezdett. Zsuzsi azt hitte, hogy menten megüti a guta. Iszonyúan félt, de felháborodása ebben a percben erősebb volt a félelemnél. Elképzelni sem tudta, hogy ki ez az őrült, de abban már biztos volt, hogy nem tréfál. Azt is érezte, hogy nem bír egymagában a bivalyerejével. Mi lesz vele, ha nem éri be ezzel a gusztustalan, s felháborító mocorgással, s végül megpróbálja letépni róla a fürdőruhát.
Csapkodott, menekült volna. Közben sejtette, a parton senki sem törődik azzal, amit a tó közepén lát. Ha mégis feltűnnének, gondolnák, hogy összetartoznak, s játszanak. A csónakok pedig messze voltak, a gyerekeket elfoglalta a maguk szórakozása. Felsírt kétségbeesetten.
Berényit lehűtötte néhány pillanatra, s igyekezett úgy fordulni vele, hogy ne lássák a síró arcot. Talán elengedi, ha nincs az a fogadás. A pénz nem érdekelte, de férfigőgből bizonyítani akart. Tudta, a teraszról látják őket, s a gyors győzelem dupla diadal. Kint van a szokásos asztaltársasága is. Figyelik minden bizonnyal. Nyakra-főre ugratnák aztán. Hajtotta még valami. Szép volt a nő, kívánatos. Ha Gazsó igazat mondott, senki szeretője. Ezt nem fogja kihagyni!
Megvadult újra, de most már kegyetlen volt. Egyik karjával magához szorította, valósággal bilincsbe fogta. S, amitől Zsuzsi legjobban félt, másik kezével igyekezett letépni róla a fürdőruhát. Zsuzsi most már rúgott, harapott, elmerült, s fuldoklott közben. Iszonyú pillanatok voltak. Növekvő pánikkal érezte, hogy legyűri a férfi ereje.
S, akkor felbukkant mellettük Péter. Nem volt ebben semmi rendkívüli, hiszen a lelkével is őrizte. Megérezte, hogy bajban van. A férfit lerántotta róla, ahogy máskor is tette mással, s most sem érte be ennyivel. Nem ütött azonnal, helyette a hajánál fogva lenyomta a víz alá, s lent tartotta. A harag most gyilkos indulatból fakadt. Zsuzsival remegőn nézték egymást néhány pillanatig, s talán a galádot valóban vízbe fojtja, ha Zsuzsi nem kiált rá. Péter magához tért. Kirántotta, s megcsapta olyan erővel, hogy métereket repült a víz felett, s csak aztán vágódott hanyatt. Mikor úgy-ahogy talpra állt, Péter a fogait csikorgatta:
- Ha a feleségem közelében meglátlak még egyszer, az iszapba taposlak!
Berényi erős ember volt. Csak a váratlan támadás döntötte le lábáról. Amint megrázta magát, fenyegetőn indult Péter felé. Aztán megtorpant. Két csónak közeledett szélsebesen teli fiatalokkal. Már csak egy kőhajításnyira voltak, s a Kerekes fiúk sorra ugráltak ki belőle. Menekülésbe fogott. Elindult a part felé a vizet taposva. Vágtatott, ahogy tudott, mint aki hátában érzi a veszedelmet, s közben éktelenül káromkodott.
X/C
Berényit egyszerre dühítette a nyilvános megveretés, s a főorvos fölényes magabiztossága, amivel elbánt vele. Az urizáló família, ahogy magában nevezte őket, eddig is szálka volt szemében. Elvből gyűlölte az ilyen népséget, de Gazsó beszámolója után még inkább hitte, hogy jól ítélte meg a családot.
Gondolta, éppen olyanok, mint apja családja volt. Szemre rendesek, kegyesek. Úgy hírlik, ezek is örökbe fogadtak egy csomó gyereket, de látatlanban megesküdne rá, hogy valami hasznát látták. Ahogy apjáék is. Anyja ingyencseléd volt az úri családnál. Szegény balga hagyta, hogy kihasználják. Mikor apja teherbe ejtette, ott marasztalták továbbra is a háznál. Azt mondták mindenkinek, hogy irgalomból. Arról mélyen hallgattak, ki volt a vétkes benne. Ott nőhetett fel a cselédlakásban. Gyermekkorában viselhette úri féltestvérei levetett gönceit. Karácsonykor bemehetett a szobaajtóig, megnézhette a csillogó fát, s azt, ahogy féltestvérei rajta vigyorogva játszottak a kisvasúttal, és egyebekkel. Neki be kellett érnie darab kaláccsal, s pár forinttal, amit illett megköszönni az úrnak, s a nagyságos asszonynak alázatosan, illedelmesen.
Az ilyenfélék mind alattomosak. Úgy adnak, hogy százszor annyit vehessenek el. Legszívesebben kiirtaná mindet egytől-egyig. Apja ellen is bosszút forralt húszévesen. Agyon is üti talán, ha nem előzi meg a guta. Szerencsére elvitte előbb. Ebben jó volt hozzá a sors. Börtön helyett alakíthatta a maga életét, s volt esze hozzá. Ma már nem az a koszos senki, aki volt. Maga is úr, gazdag! Senki se merészelje arisztokratikus gőggel megsérteni. Még egy ilyen flancos, francos família sem. Visszafizet még ezért a magabiztos gőgért, de vissza ám! – gondolta dühtől tajtékozva, s újra irányt választott, mert a parton csoportokban álltak a bámészkodók. A csónakkikötő felé vette az irányt. Messziről meglátta a fiatal papot. Most nagyon haragudott rá, amiért nyakára hozta a gőgös famíliát. Haragjában majdnem fellökte, úgy csörtetett el mellette, mint egy dúvad. Dühösen lépett a teraszra, s ráförmedt Gazsóékra.
- Aki röhögni mer, annak beverem a pofáját!
Gazsó sietett megnyugtatni.
- Eszünkbe sincs. Felejtsd el a pénzt, de nekünk most mennünk kell, hosszú az út Révházáig!
Felállt, közben nyugtalanul tekintgetett a tó felé. Már az építész is állt, mintha összebeszéltek volna, rajta is látszott a nyugtalanság, s megjegyezte:
- Akár meg is jósolhattuk volna. Kerekes nem ismer se Istent, se embert, ha feldühítik.
Gazsó gondolta, tudna mesélni róla. Szívesen beszélne Szegedi barátja történetéről, de nem fogott bele. Jobbnak látta, ha eltűnnek, mielőtt a Kerekes famíliából meglátja őket valaki. Berényi kudarca is bosszantotta. Már készült rá, hogy Kerekes Péternek alkalomadtán az arcába vágja, hogy céda a felesége. Berényi nem marasztalta őket, csak a fogai közt morogta:
- Senki sem alázhat meg büntetlenül!
Gazsó megveregette a hátát, s sietve kezet nyújtottak. Berényi ott maradt az asztalnál a korlát mellett. Ivászatba fogott. Közben figyelte a parton letelepedő Kerekes családot, s nőttön-nőtt benne a bosszúvágy. Kezdte szemügyre venni sorra a lányokat. Mind az ötöt megnézte, s alávaló ötlete támadt. Míg emelgette a poharat, vigyorgott hozzá részeg vigyorgással.
Zsuzsit közben körbevették a lányok. Péter tüntetőn távolabb ült le, szemlátomást neheztelt Zsuzsira. A fiúk mellette voltak, felháborodva tárgyalták az eseményeket. Egyik-másik azt ajánlotta, hogy keressék meg a parton az alávalót, s leckéztessék meg alaposan. Péter dühösen rájuk mordult. Azt mondta, kalapáccsal veri a fejükbe, ha nem hajlandók megjegyezni, hogy más a jogos védelem, s egészen más a bosszú diktálta önbíráskodás. A fiúk aztán igen csendben voltak.
A fiatal lelkész Zsuzsiékhoz csatlakozott. Kis idő után Bogi fülébe súgta, hogy Berényi volt édesanyja támadója. Restellte a dolgot, mintha vétkes volna benne. Bogitól megtudta Zsuzsi, s nagyon ideges lett. Mindenekelőtt Péter nyugalmát féltette. Ha megtudja, hogy a szomszéd volt a tettes, nem lesz nyugta tovább a nyaralóban. A lányokkal megosztotta a felfedezést. Mindannyian aggódni kezdtek. Attól tartottak, hogy apjuk a szerződés aláírása előtt visszamondja a vételt. Komolyan sajnálták volna.
A nyaralóban beavatták a fiúkat is. Majd Elvira, s Béla is tudomást szerzett róla. Erzsit kivéve mindenki tudta. Szigorú hallgatást fogadtak, s elhatározták, együtt konspirált aztán Péter háta mögött. Igyekeztek megakadályozni, hogy a szomszédos villa előtt megpillantsa Berényit. Ha a nyaraló udvarán meghallották a férfi autójának hangját, s Péter éppen indulóban volt valahova, néha hárman is hozzáfordultak valami ürüggyel. Visszatartották, míg tiszta lett a terep. Úgy gondolták, az adott helyzetben nem tehetnek mást.
Szólj hozzá!
A bagolyvár ( 6. rész )
2010.04.30. 23:07 Rényi Anna
13. fejezet
A B A G O L Y V Á R ( 6. rész )
X/A
Az ember életében néha hónapokon át sem történik említésre méltó, máskor néhány óra is elegendő ahhoz, hogy fordulatot vegyen az élete. Tomi ezen a reggelen is felhívta Anikót. A lány máskor vidám hangja furcsa volt, mintha sírt volna előtte.
Tomi ideges lett.
- Hazamegyek azonnal, ha valami baj van! – mondta vizes háttal. Arra gondolt, hogy Anikót nyomás alatt tartják a szülei.
- Baj van, de ne gyere haza, mert nem segít rajtam. Terhes vagyok...-fakadt sírva a lány. - Ma voltam a laborban, pozitív lett a próba. Tomikám, engem apa agyonüt!
Tomi bután meredt a kagylóra. Először fel sem fogta, aztán kinyögte :
- Máris?!
Megbánta a következő pillanatban, s fejéhez kapott. Hogy tehet fel ilyen ostoba kérdést, mikor nem vigyázott, eszébe sem jutott. Életében először engedett teret korlátlanul a vágyainak, s még van képe csodálkozni. Hozzátette gyorsan :
-Tulajdonképpen nem lep meg. Ne sírj, kicsi szívem, nincs semmi baj. Mire kiderülhet, a feleségem leszel! – mondta, s nevetett, de nem volt igazán jó kedve. Nem a házasság aggasztotta, a bonyodalmak riasztottál. Gyakorló ügyvéd létére a magánéletben igyekezett minden bonyodalmat elkerülni. Pedig Galántai okozhat fejfájást neki, ha valahogy rájönnek a dologra, gondolta bosszúsan. Rosszkedvűen ment vissza a nyaralóba. Peti kint ült egy farönkön, róla is ordított a rosszkedv.
- Te is fiam, Brutus?! – ült le mellé, s kedvesen hátba ütötte.
- Dühös vagyok magamra. Jó apánk szemébe letagadtam valamit, amit nem kellett volna.
- Nem volt jó ötlet, de most már tartsd titokban.
- Nem lehet. Édessel már beszéltem róla. Amit pedig édes tud, hamarosan jó apánk is tudni fogja, mert nem kis csínyről van szó, hogy elhallgassa, mint régen.
- Mit tagadtál le ? Kirúgtak a főiskoláról a maszekolás miatt ?
- A fenét !... Azt bátyó, hogy jön a baba. Ami nekem öröm ugyan, magam akartam, hogy kimozdítson bennünket a holtpontról, de mikor arra került a sor, hogy megmondjam, úgyszólván nem volt hozzá elég bátorságom. Édesnek viszont muszáj volt megmondanom, hogy tudja szegénykém, hármunkért kell harcolnia.
- Hogy fogadta ?
- Ismered. Könnyekkel, de megértéssel.
- Akkor hiba egy sem! Jó apánknak úgy fogja előadni, hogy elvegye a pofonok élét.
- Marhára tudod vigasztalni az embert.
Tomi letépett egy marok füvet, egyik tenyeréből a másikba szórta merengőn, aztán felnevetett furcsán, idegesen.
- Nem téged vigasztallak, hanem magamat. Én is édes közbenjárására számítok. Egy cipőben járunk, én is apa leszek.
Peti felkiáltott.
- Micsoda ?!...Ugratsz?!
- Úgy nézek ki?
- Befürdettek?!
- Magamat. Tulajdonképpen én sem bánom, csak a bonyodalmakról feledkeztem meg. Anikóval túl jól sikerült a kibékülésünk.
Peti kajánkodón nevetett.
- Áh, vagy úgy?! Akkor, heuréka! A kis surmó jó helyre került. Én is mindjárt jobban érzem magam, ha társaság akad a szószban. Mehetsz máris édeshez, egyedül van a konyhában.
Tomi megfogadta a tanácsát. Beállított Zsuzsihoz, s hízelkedéssel kezdte. Átfogta fejjel alacsonyabb anyját.
- Nekem van a legtündéribb édesanyám a világon! – mondta, s megcsókolta Zsuzsi haját.
Zsuzsi kacagott.
- Mi kéne, ha volna?!
Tomi elkomolyodott.
- Segítség, édesanyám… - mondta, s akadozva elsorolta a gondját.
Peti még mindig a farönkön lógatta a lábát. Komolyan bántotta a baklövése, s csendesen átkozta magát. Nem gondolt időben arra, hogy a maguk helyzetében nem hallgathat apja előtt, mert előbb kiderül a dolog, mint újabb lehetőség adódna a cselekvésre. Most kell mindent bevetniük, s leginkább anyjának. Ha Füredinét nem sikerül jobb belátásra bírni, meg kell szöktetnie Esztert. Azért nemcsak Laci bá, hanem apja is megöli. Főképpen azért, mert hallgatott, s ezzel előkészítette a botrányt. Hallgatott ?! Ha csak hallgatott volna! Hazudott az adott pillanatban. Gyávaságból apja szemébe hazudott. Ez volt az első eset, s morálisan bosszantotta a dolog, de legjobban attól tartott, hogy ezt apja aligha fogja szó nélkül lenyelni. Anyja segítségére most nagyon nagy szüksége van, hogy valóban elvegye a pofonok élét, ahogy Tomi mondta.
A tetőtérből lejöttek a többiek. Laci, s Tomi kivételével mind ott voltak. Leültek mellé a farönkre, mint fecskék a villanydrótra. Akinek nem jutott hely, két-három téglát hozott.
Barbi megjegyezte :
- Bánatos vagy, Petruska!
- Nem jutott neki krumpliföld… - kedélyeskedett Norbi.
Peti rámordult.
- Gondom van, ne viccelődj!
- Judit néni?! – kérdezte Zsuzsu együtt érzőn.
- Közelebbi. Jó apám szemébe valamit letagadtam, és most pácban vagyok.
- Húh! – szisszent fel Bea – Tudod, hogy ilyesmiben nem ismer pardont?!
- Persze, hogy tudom. Ne taníts! – mérgelődött Peti
Beát nem szokta visszatartani az ilyen figyelmeztetés.
- Akkor miért tetted, ha tudod ?! - kérdezte számon kérőn.
Peti sóhajtott.
- Rendben. Nem volt hozzá elég bátorságom, így jobb ?!
- Valamivel. Mi volt az, ha előttünk nem titok ?
Peti fészkelődött. Nem szoktak titkolózni egymás előtt, de ez a téma rázós volt. Nehezére esett felelni, végül kinyögte :
- Az a nagy helyzet, hogy apa leszek!
A lányok felsikítottak, Norbi tréfásan hátba ütötte.
- Piszok mázlista! – mondta vigyorogva.
- Az vagyok, de nyakig a szószban. Főleg így! Mintha nem lett volna éppen elég Judit néni hülyesége. Megtetéztem a magaméval.
- Mit teszel, ha édesnek nem sikerül Judit nénit jobb belátásra bírni? – aggódott Bogi.
- Mi mást tehetnék ? Fogom Esztert, és viszem Pestre, de jobb volna békességgel elrendezni.
- Ez a nyár elég mozgalmasnak néz ki a család szempontjából…, - vakarta Norbi a fejét – Itt van a mi dolgunk is. Bea végre beleegyezett Gömböcfalvába. Szólhatnánk most már, de egyre több zűr kever közbe. Felhúzzátok jó apánkat. Majd bennünket is kihajít!
- Szóljatok most, mielőtt kiderül Peti ügye. - javasolta Barbi
- Ilyen hirtelen ?! Isten ments! - ijedezett Bea
- Miért nem beszéltek előbb édessel ? - kérdezte Zsuzsu
- Ne adj ilyen tanácsokat! - idegeskedett Peti - Ha mindannyian édes nyakába kapaszkodunk, nem marad elég energiája arra, amire jobban kell. Ez intézhető a szokásos módon. Norbi álljon eléjük, és kérje meg Beát. Miért kell ezen ennyit meditálni ?!
- Azért, pofikám, mert saját fülünkkel hallottuk, hogy nem repesnek a családon belüli házasságokért az esetleges kudarcok miatt. Egyikünket akkor biztosan elvesztenék. Édesapa a puszta gondolatára is kikészült. Édes sírt. Ez mind Zsuzsuék miatt volt. Most mi is álljunk eléjük, hogy még több legyen a gyötrődésük ?! Ezt alaposabban át kell gondolni.
Norbi idegesen mozdult, s tiltakozón mondta :
- Csak nem akarod újragondolni az elhatározásunkat ?! Jaj, ne! Csillagocskám, ne őrülj meg!
- Kímélettel tartozunk, Norbi! Ez a legkevesebb.
- Nem mondok le rólad! - jelentette ki Norbi határozottan - Semmit sem gondolunk újra. Szeretlek, veled akarok élni. Másról hallani sem akarok, és szépen kérlek, ne kreálj mesterséges akadályokat. Nincsenek cukorból. Kibírtak már nagyobb megrázkódtatásokat is miattunk. Túlélik majd ezt is.
- Hogy beszélsz ?! Mindjárt megharagszom rád!
- Össze ne vesszetek! – csillapította őket Zsuzsu – Az én hibám, hogy ilyen zűrös lett itthon a helyzet.
- Az már egyszer biztos! –mondta Norbi indulatosan – Rendezhetnétek már a kapcsolatotokat, Tökmag! Nekünk nincs időnk. Össze kellene házasodnunk mihamarabb. Ha Bea nem adja be időben az áthelyezési kérelmét, valakivel betöltik az üres helyet.
Zsuzsu sóhajtott.
- Nem jókedvemben teszem! Értsétek meg, nem tudom elfogadni a történteket. Gyakran olyan érzésem támad, hogy Laci nem az, aki volt. Régebben számomra a szava szentírás volt, most nem tudok hinni neki. Rettenetes érzés.
- Pofikám, ez sértődöttség, nem más! - mondta Bea.
- Ez bánat. Érted, bánat ?! - fakadt sírva Zsuzsu. Tőle szokatlan kitörés volt, mindenki megszeppent.
Barbi átfogta Zsuzsu vállát, s anyáskodón mondta:
- Ne sírj, csacsikám, nem olyan tragikus a helyzet, ahogy most látod. Ismered Lacit, csak összezavarodtál.
- Össze, mert összezavart. Azt állítja, szerelemmel szeret évek óta, Gina csak menekülés volt. Képtelen vagyok elhinni. Ha valóban szeretett, hogy tudott mást ölelni ?!- tette fel a kérdés ki tudja már hányadszor, képtelen volt túljutni rajta.
- Hibázott. Azért nem tudod elfogadni tényként, mert tökéletesnek gondoltad. Oltárra emelted, s most úgy érzed, ledőlt az oltár. De ez nem Laci hibája, hanem a tiéd… Lásd már be, Laci is ember, csetlő-botló, esendő ember, aki éppen úgy hibázhat, mint bármelyikünk. Laci valóban szeret téged. Szerelemmel szeret. De azt hitte, hogy nem szabad. Ebben hibázott. A többi csak következmény volt. Meg kellene értened.
- Igyekszem. Isten bizony, igyekszem, de nagyon nehéz... Ha valami csoda folytán meggyőződhetnék arról, hogy valóban szeretett, mikor elment. Akkor sem érteném ugyan, hogy volt képes mást ölelni puszta hasonlóság alapján, de akkor legalább azt gondolhatnám, hogy csak őrületesen hülye volt! - mondta már sírva-nevetve.
A többiek kapva kaptak rajta, s vele nevettek.
X/B
Brigi változatlanul elégedetlen volt az életével. Kibukott belőle akkor is, mikor egy kupacban üldögéltek. Nem nevetett a többiekkel, helyette nehéz sóhajjal mondta :
- Jó nektek, hogy csak ilyen gondjaitok vannak!
- Ó, te kis elveszett! – tréfálkozott Norbi – Neked vajon mi okod a legújabb kesergésre, ki vette el a babaruhád?
Brigi szeme könnyes lett.
- Ne tréfálj, ez komoly dolog!… Mindannyitoknak van párja. Még Zsuzsu is jobb helyzetben van, mint volt. Csak egyedül én vagyok magamban. Szerinted ez normális? Mindig egyedül maradok, mint a kiátkozott!
- Jaj, pofikám, ne légy csacsi! Hol van az előírva, hogy ezen a nyáron társra kell találni mindenkinek?
- Pont nekem kell kimaradnom?! Ne értsétek félre, nem vagyok irigy, de elmegy az összes életkedvem, ha belegondolok. Közben pedig látom a felhőtlen boldogságotokat.
- Felhőtlenül boldogok lennénk ?!… Aligha, Brigikém!- szólalt meg Barbi tűnődő hangon–Vegyük sorra: Zsuzsu, s Laci sorsa még bizonytalan. Peti egy életen át cipeli majd Judit néni terhét. Bogi tudja, sok könnyet ejt majd a távolság miatt. Beának, s Norbinak okosan kell majd kivédeni a naponta felmerülő gondokat, hiszen Bea aligha fog egykönnyen beilleszkedni Gömböcfalván. Talán Tomi lehet kivétel, bár ez sem biztos. Ne áruljátok el, Anikó neheztel az egész családra a hosszú kihagyás miatt. Főképpen édest okolja érthetetlen módon. Beszéltem valakivel, akinek panaszkodott. Fejébe vette, hogy édes nem örült annak idején, hogy Tomi vele járt. Ha nem tér jobb belátásra, ebből lehet anyós-meny feszültség. Tomiról pedig tudjuk, hogy édest nem engedi bántani. Végül itt vagyok én… Bevallom nektek, megkedveltem Ádámot, de nekünk nem lehet közös jövőnk. Több okból sem. Hol van hát az emlegetett felhőtlen boldogság?
Brigi kétkedőn hallgatta, de nem volt ideje felelni. Tomi megjelent a teraszon, leszaladt közéjük, s Petinek odavetette halkan:
- Elrendeztem!
Mivel nem mondott többet, Norbi megkérdezte:
- Titkolóztok?!
- Á, dehogy!
- Akkor?
- Semmi, mondom! Csak egyforma gondunk van Petivel, édessel beszélgettem róla, nem lényeges.
Kitört a nevetés. Norbi újra mázlistát emlegetett, s hátba ütötte Tomit is. A lányok közben úgy nevetgéltek, mint akik sokat tudnak. Tomi neheztelőn nézett Petire.
- Elárultál?! – kérdezte sértődött hangon.
- Én nem, te magad! – mondta Peti nevetve, s Tomi a fejéhez kapott. Együtt nevetett aztán a többiekkel. Tapintatosak voltak a gyerekek, nem faggatták. Tomi zárkózott természet volt, most is csak annyit mondott:
- Na, ja! Szaporodik a család.
Norbi elkomolyodva megjegyezte:
- Tréfán kívül, srácok, ne csodálkozzatok, ha jó apánk szétrúgja a feneketeket! Laci után sokkolni fogja a dolog, készüljetek rá. Én is begorombulok, ha miattatok szilenciumot rendel el. Ha Beával nem tudunk időben összeházasodni, a helye meg ugrik.
Most senki sem nevetett. Hiszen a családban nem volt szokás a szabatos viselkedés. A három fiú cselekedetét kihágásnak tekintették. Tudomásul vették ugyan megértő szeretettel, de követendő példának senki sem tartotta, még Norbi sem, noha szívesen tréfálkozott.
Így igen meglepődtek volna, ha belátnak Brigi gyűrűs fürtjei alá. A lány éppen akkor határozta el, hogy segít magán, ha a sors ilyen igazságtalanul bánik vele. Eszébe jutott a rossz hírű szomszéd. Imponált neki a férfi. Éppen ilyen típusról álmodozott oktondi módjára, aki macsó, gazdag is a tetejében, s veszélyes. Az ilyen férfit külön öröm befogni, s megtartani. Kezdte hinni, hogy a tó közepén valami félreértés történt. Talán messziről fiatalabbnak gondolta anyját, vagy valaki másnak. Közelről meg nem bánta a tévedését, hiszen anyjuk csinos még mindig. Ha Berényi valóban olyan zabolátlan, amilyennek mondják, majd ő megváltoztatja. A család nagyot néz majd, ha egy nap elébük áll azzal, hogy megszelídítette, elfogadhatóvá tette. Komolyan hitte, hogy neki sikerülhet. Hiszen üde, fiatal, a lánya lehetne a negyvenes férfinak. Kinek a kedvéért változzon meg, ha nem egy olyan lány kedvéért, aki a nagy korkülönbség, s rossz híre ellenére is a szívébe fogadja.
Mikor ezen a napon kimentek a fürdőbe, Brigi alig várta, hogy eltűnhessen. Megkereste a férfit. A cukrászda teraszán talált rá. Leült egy közeli asztalhoz, s szemezni kezdett vele. Nem várt gyors sikert, s meglepődött mikor a férfi két perc után viszonozta a pillantását. Nem sejthette, hogy felbukkanása éppen belevág alantas, bosszút forraló terveibe. Berényi otthagyta népes asztaltársaságát, s leült minden udvariaskodás nélkül Brigi asztalához. Első szavaival letegezte.
- Ismerlek, kicsi! A szomszédlány vagy, igaz?! Éppen kapóra jöttél. Még mindig bosszantanak a történtek. Legalább elmondhatom valakinek a családodból, hogy a mamád tévedésből fürdetett be az öreged előtt… - mondta, s előadott egy kitalált történetet a régen látott barátnőről, aki éppen olyan szőke, mint a főorvosné. Az ölelés neki szólt, amit anyja aztán alaposan félremagyarázott.
Brigi arca felderült.
- Volt olyan megérzésem, hogy tévedés történt! - mondta örvendezőn, s hozzátette félénkebben - Józsi, ugye?!
- Jóska, másoknak! Magának Dódi, ahogy anyám szólít, mert maga meglátta bennem az embert. Nem úgy, mint az ősei.
- Az előbb már tegezett, Dódi… - mondta Brigi, s közben nyugtalanul tekintett a lépcsőfeljáró felé. Nem akarta, hogy a család egyelőre tudomást szerezzen a tervéről.
- Ha kölcsönös. Puszival, ahogy dukál! – vigyorogta a férfi, odapattintotta a pincért, s konyakot rendelt. Aztán illedelmes pertu puszi helyett alaposan szájon csókolta a lángoló arcú lányt.
Innen már rövid, s gyors út vezetett a hírhedt tanyára. Berényi meghívta Brigit kiscsikó keresztelőre. Elfogadta a meghívást. A férfi javaslatára ebéd után fejfájásra hivatkozva a nyaralóban maradt. Mire a család letelepedett újra a fürdőben, Berényi már repítette nyitott sportkocsiján Brigit a tanya felé. Vitte a zsákmányt magában nevetve. Egyenesen a lefüggönyözött szobába tartott vele. Mire Brigi felocsúdott, a bivalyerős, duhaj kedvű férfi birtokba vette testét-lelkét. Lelkét is, mert Brigi beleszeretett a kockás mintás pamlagon anélkül, hogy maga érezhette volna az ölelés örömét, de sokat kesergő lelke mégis örült.
Szegény lány valamiféle álomvilágban élt ezen a délutánon. Később kimentek összekapaszkodva az istállókhoz. Brigi nevet adott a kiscsikónak. Szegfűnek keresztelte el. Talán a tudatalattija tréfálta meg. A lányok kiskoruktól mondogatták, hogy szüleik példája után, őket is sok-sok szegfű veszi majd körül azon a napon, mikor fordul az életük.
Brigi élete is fordult ezen a délutánon, ráfordult az asszonyi élet útjára. Egész lényével elfogadta a férfit. Ha berzenkedett is benne a szemérem, a sokat hallott erkölcsi rend, mindennél erősebb volt már benne ez az érzés. Vakká, és süketté tette.
Berényinek a tanyán is volt társasága. Az eperfa alatt álló asztal mellett borozgatott három lovaglóruhás férfi. Egyikük odaszólt, mikor az istállóktól visszafelé jöttek.
- Nekünk is dalol a madárka?
Berényi belendítette a karját. Magának akarta a zsákmányt, egyedül magának. Rendelkezett is vele. Kijelentette, hogy másnap újra kiviszi a tanyára, s hozzátette nevetve, hogy az új ízeket addig szereti, míg zamatuk van. Brigi nem töprengett a szavain, helyette gondban volt, mert két nap egymásután nem hivatkozhatott fejfájásra. Berényi határozott. Bent tölti az éjszakákat a nyaralóban. A szomszédba könnyű átszökni éjszaka egy szál hálóingben is. Brigi rábólintott, mint akit hipnotizáltak.
Előbb ért vissza a nyaralóba, mint a fürdőből a család. Megnézte magát a tükörben, bohó szívvel kereste magán a változást. Egyszerre volt boldog, s szorongó. Aztán ijedten fedezte fel nyakán, vállán a duhaj ölelés nyomait, piros foltok éktelenkedtek rajta. Kénytelen volt felvenni egy magas nyakú, selyempólót a nyári melegben. Amint megjött a család a fürdőből, anyja elé állt.
- Még mindig fáj a fejem, édes… - mondta panaszos hangon - Nem kérek vacsorát, nem tudok enni. Szeretnék lefeküdni mielőbb, de a tetőtérben fülledt meleg van. Zajongnak a többiek. Leköltözködhetnék a zöld szalonba?!
- Persze, kis bogaram… - egyezett bele Zsuzsi gyanútlanul – Meggyötört az arcod. Fázol, hogy felvetted a nyakig pólót?
Brigi már tudott kapásból hazudni a férfiért.
- Borzol a hideg, de nincs lázam, már megmértem. Ments ki a vacsoránál, jó?! – mondta, s sietett eltűnni anyja vizsgálódó tekintete elől.
Zsuzsi nem látott szokatlan dolgot rajta, mégis nyugtalanul nézett utána. A vacsoránál is aggódott. Barbi megjegyezte:
- Ne vedd komolyan, édes! Ez már megint valami dili nála. Alighanem megint megbántódott valamiért.
Péter összevonta a szemöldökét, noha már jó ideje távol maradt a gyerekek vitáitól.
- Muszáj ilyen stílusban fogalmaznod, kislányom?!- kérdezte rendreutasító hangon.
Barbi elnézést kért, aztán Beával felváltva panaszolták, hogy Brigivel mennyi gond van. Hirtelenében megvitatták a dolgot. Vitatkoztak szó szerint, mert Bogi védelmébe vette a lányt, csatlakozott hozzá Tomi, s Peti is. Barbiék védték a maguk igazát : Brigi gyerekesen gondolkodik, a fellegekben jár, ezért aztán elégedetlen mindennel, s mindenkivel.
Péter bosszúsan intette le őket.
- Nem vonom kétségbe pedagógiai hozzáértéseteket, édes lányaim! De nem kellene inkább pártoló testvéri szeretettel fordulnotok felé, mintsem kioktatón, ahogy szoktátok ?! Testvértől nem veszi jó néven az ember. Inkább ellenállást szül, mint belátást.
Barbi neheztelőn nézett az apjára.
- Hiszen mi éppen szeretetből szólunk.
Péter a szavába vágott ingerülten.
- Akkor is visszájára fordul a dolog! Szemében számon kérő, szigorú tanárok vagytok. Nem fordulhat hozzátok bizalommal, mert számítania kell rá, hogy azonnal kritikát kap. Magára marad ebben a népes testvéri közösségben. Ez pedig nem vezet jóra. Bízzátok ránk a nevelését. Ti inkább tanácsokkal segítsétek tapintatosan, együtt érző szeretettel. Hamarabb visszatarthatjátok a ballépésektől. Ne feledkezzetek meg arról a jövőben sem, hogy ti elsősorban testvérei vagytok, és nem a nevelői – mondta szigorúan.
Rátapintott a dolog lényegére, de nem sejtette, hogy elkésett már vele. Brigi egyedül volt a népes testvéri közösségben, részben önhibájából, másrészt a jó szándékú kritika tette azzá. Pedig szüksége lett volna segítségre, ha maga nem is tudott róla. Péter nyugtalanul gondolta át a dolgot, s inkább érezte, mint tudta, hogy baj fenyegeti a lányát. Ahogy arra is ráérzett, hogy maguk már keveset tehetnek, hiszen felnőtt, nem szalad hozzájuk a gondjaival. Kitalálni pedig szinte lehetetlen. Akkor sem tartotta elfogadhatónak, hogy a hasonló korúak korrigálják a maguk módján Brigi gyerekes gondolkodását.
A gyerekek között vacsora után, a tetőtérben továbbra is erről folyt a vita. Végül Barbi úgy döntött, hogy lemegy Brigiért a zöld szalonba. A lány ágyban volt, s rászólt a belépőre, hogy ne kapcsolja fel a villanyt. Barbi leült a félhomályban a heverő szélére, s szép bocsánatkéréssel mondta:
- Figyelj ide, csacsikám! Ha valamivel megbántottunk, ne neheztelj ránk. Hiszen ismersz bennünket, csak óvni akarunk… Gyere vissza a helyedre!
Brigi félig felült, de felhúzta a nyári takarót a nyakáig, s kicsit meghatódott, de nem mehetett vissza, a tetőtérből nem tudott észrevétlen megszabadulni, így sértődött hangon felelt.
- Már megszoktam, hogy én vagyok a pofozóbaba. Így legalább nyugodtan kitárgyalhatjátok a szívügyeiteket. Nem kell tekintettel lenni rám, a magányosra.
- Ez már megint butaság! – méltatlankodott Barbi, aztán lejjebb vette a hangját – Nem veszekedni jöttem. Bánt bennünket a leköltözésed. Hiányzol. Gyere vissza, oké?!
- Aranyos vagy…, - szaladt ki Brigi száján, s megingott valóban. Máskor Barbi nyakába borult volna, de aztán észbe kapott, s újra adta a sértődöttet – de jobb lesz nekem csak így egyedül. A fejem is fáj, itt legalább csend van.
Barbi sóhajtott, aztán felszisszent. Brigi válláról lecsúszott a nyári takaró, s a félhomály ellenére felfedezte vállán a foltokat. Allergiás tünetnek gondolta. Logikus volt a feltételezés. Nagy tál piros eper kínálta magát a teraszon, az ikrek egyformán érzékenyek voltak rá. Brigi időről időre megszegte a tilalmat. Barbi hangja újra számon kérő volt.
- Epret ettél?! Rettenetesen kicsapott. Hogy lehetsz ilyen gyerek ?! Hányszor kell neked mondani, hogy az allergia komoly dolog?!
- Csak pár szemet ettem… - mondta Brigi szemlesütve, s kislányos riadalommal kérdezte – Elárulsz?
Barbi elmosolyodott.
- Nem! De ha nagyobb gondot okoz, ne hallgass, rendben?!
- Rendben! – felelte Brigi magában örvendezve, s megnyugodva látta, hogy Barbi menni készül.
- Gyere vissza mielőbb… - mondta Barbi kedvesen, s indult valóban, de aztán visszafordult. Gyors puszit lehelt Brigi arcára, s felnevetett halkan – Olyan buták vagyunk, nem?! Én örökösen nevelni akarlak, te pedig állandóan sértődsz… Ne neheztelj miatta, mert szeretlek!
- Én is!- mondta Brigi, s összeszorult a torka. Olyan szívesen ölelte volna meg Barbit, de nem tehette, nem bújhatott ki a takaró alól. Elengedte búcsút intve. Szívére rátelepedett az érzés. Sírdogált egy keveset. Aztán felkelt, s figyelte a kinti hangokat. Mikor elcsendesedett a ház, magára kapta köntösét, papucsát a kezébe fogta, s kilopakodott a házból.
Volt egy hátsó kijárat is, amit nem használtak Dróttal akasztották be a rozoga kiskaput. Ott ment ki, s szaladt Berényi hátsó kapujáig. Saját kulccsal nyitotta a másik kiskaput. Az szépen faragott, míves kapu volt, s a villában csengő szólalt meg, ha megnyitották. Mire felment a teraszra, a férfi megjelent a bejárati ajtóban. Brigi röpült a karjaiba. Boldog volt újra, mert szerelmet álmodott, pedig csak alantas bosszú eszköze volt, egy lelketlen, kéjenc férfi alkalmi játékszere.
Zsuzsi mintha megérezte volna a lányát ért bajt, feljajdult a sötétben.
- Ó, istenem!
- Mi baj? – kérdezte Péter álmos hangon.
- Brigi miatt nyugtalankodom. Szomorú a szeme annak a kislánynak, de hiába kérdezem… Jól tetted, hogy intetted Barbiékat. Valóban túlontúl szigorúak vele. Nyugodtabb volnék, ha tudnám, hogy valakihez igazán bizalommal van. Sajnos, Barbiék nem látják be, hogy későn érő típus, abból adódnak a gondok.
- Még mindig kevesebb gondot okoz, mint a fiaink… - morogta Péter rosszkedvűen.
- Sértődött a hangod, kicsi kedvesem! – sóhajtotta Zsuzsi.
- Ez a legkevesebb! – mérgelődött Péter – Sorra okozzák a bajt. Először Laci hülyesége, aztán Peti teszi be az ajtót, majd Tomi feledkezik meg magáról…Nem csodálom, hogy nem mertek még elébem állni. Sejtik, hogy nem ússzák meg simán.
- Jusson majd eszedbe, amit mondtam...Könnyes szemmel vallottak, ami önmagáért beszél, kicsi kedvesem.
- Akkor sem engedem el a számonkérést. A kedvedért ugyan megspórolom a pofonokat, de a falhoz csapom őket egyenként. Mégis, hogy képzelik ?! Ilyen helyzetbe hozni a kislányokat, magukat, minket. Hogy nézzek majd Laci barátom szemébe, vagy Galántaiéba, hogy ilyen pernahajdereket neveltem ?! Az apák helyében alaposan helyben hagynám a fiatalurakat. Ahogy én is kitekerném Norbi nyakát, ha Beához nyúlna.
- Szigorú bírájuk vagy! – sóhajtotta Zsuzsi – Ha fiatal az ember, azzal is megeshet, aki amúgy megfontolt, komoly.
Péter felhorkant.
- Na, ne! A mi esetünk más volt. Alapos mentségem volt rá!
- Ó, mentséget ők is találnak, ha akarnak!- felelte Zsuzsi kis bánattal a hangjában.
- Csak védd őket, az anya dolga. De én nem engedhetem meg magamnak, hogy elnéző legyek. Az én fiaim semmilyen körülmények között se feledkezzenek meg a tisztességről!
Zsuzsi hirtelen vette a levegőt, mint aki kitörni készülő nevetését akarja elfojtani. Péter rádörmögött tréfás komolyan.
- Ne kacarássz itt magadban, mert szó sincs arról, hogy vénülő fejjel gondolkodom! Nagyon jól emlékszem az én időmre. Mentségem is megalapozott volt. Egyiket sem szorította úgy a helyzet. Elkapkodták, felelőtlenek voltak. Egyik sem állná ki az én próbámat. Nyolc napig fegyelmeztem magam veled az ölemben… Melyik fiad tenné utánam?
Zsuzsi újra nevetett.
- Most már az én fiaim?
Péter hirtelen mozdult, Zsuzsi fölé fordult, lenyomta a párnára mindkét karját, s forró lehelettel súgta :
-Családi kötelékekről éjfélkor nem nyitok vitát! Egyébként is, tanuld meg, feleség, hogy éjjel vagy alszunk, vagy…
- Vagy? – kacagta Zsuzsi.
- Ne merészeld megkérdezni, mikor nagyon jól tudod, te áloműző!
- Bánod? – kérdezte Zsuzsi mosolyogva, s meleg, puha csókot lehelt a szájára.
- Soha, amíg élek! Hiszen szeretlek, kis virágom… - duruzsolta már vágytól űzve, s az ajkára borult.
Két ölelés a csillagos égbolt ugyanazon darabja alatt, s mégis két különböző világ. Amott kérészéletű öröm a hamis szív nyomában, itt boldog újjászületés, mert őszinte szeretetből, igaz érzésekből fakad.
In aeternum!
Igaz mindörökké.
Szólj hozzá!
A csendes veszedelmek ( 1. rész )
2010.04.30. 22:59 Rényi Anna
14. fejezet
A C S E N D E S V E S Z E D E L M E K ( 1. rész )
X/A
Boldog szívvel ébredni nagyon jó. Odabújni örömmel, hálásan ahhoz, akinek köszönhetjük ezt a boldogságot, még jobb. Zsuzsi így ébredt ezen a reggelen, ezzel a kellemes tudattal. Még ki sem nyitotta szemét, mikor már megérezte Péter simogató kezét. Péternek gyakori szokása volt, ha akart utána ölelést, ha nem. Azt szokta mondogatni: kezének is kijár az öröm. Csak aztán köszöntötték egymást.
- Jó reggelt!
- Jó reggelt!
Jó volt ilyenkor egymás szemébe nézni, beszívni a másik ébredő illatát, összehajtani a homlokukat, s nedves szájjal megkeresni a másik meleg, puha száját.
- Gyönyörű éjszakánk volt megint! – súgta Zsuzsi, s hozzátette, most már eszébe sincs panaszkodni, ahogy nemrégiben tette.
- Biztos? – kérdezte Péter elmosolyodva. Úgy tudott ilyenkor mosolyogni, hogy Zsuzsinak újra felpörgött a szíve, s a karjaiba bújt, széles melléhez nyomta arcát, s csókot lehelt a szíve fölé. Ritkán ölelkeztek már egymásután kétszer. Az idő múlásával csendesedik az ember, hamarabb fárad, vagy ahogy Zsuzsi megfogalmazta magában, őrzi a csodát. Péter nagyot nyújtózkodott, kurjantott is hozzá szokása szerint, aztán felnevetett.
- Pardon, pardon! Nem vagyunk magunkban, ugye?! – mondta, s a zöld szalonnak nevezett szoba felé intett – Hamupipőke kisasszony talán még alszik. Életem, mit is mondtál az este, miért jött le a tetőtérből ?!
- Fejfájására hivatkozott, borzolta a hideg is. Ha ma sem lesz jobban, nézzétek meg, jó?!
- Láza nem volt?
- Megmérte, de nem volt. Ahogy mondtam, levertnek látom napok óta. Talán jobb kedve volna, ha akadna fiútársasága, de a kis csacsi kitér minden próbálkozás elől. A fürdőben figyeltem. Kerülgették volna, de barátságtalanul elutasító. Nem hajlandó ismerkedni.
Péter közbevágott.
- Beszéljünk másról, életem! Brigi majd megtalálja a párját, vagy itt, vagy otthon. Még az sem biztos, hogy végképp lemondott Mezei Laciról. Nyakába röpült, mikor elengedte. Látnod kellett volna, milyen kedves volt vele. Őszintén az, csak tévelyegnek a gondolatai. Majd kinövi!
Zsuzsi befele sóhajtott, s gondolta, hogy éppen ideje volna. Beszélgettek aztán az előttük lévő napról. Péter kirándulást emlegetett, Zsuzsi ingatta a fejét.
- Hagyjuk későbbre, kedves… Hűvösebb napokra. Rendben?!
- Jól van. Jönnek Füredi Laciék, majd akkor! Petivel terveztük, hogy itt fogjuk őket pár napra, majd velük együtt kirándulunk.
Zsuzsi gyötrődőn sóhajtott.
- Aligha sikerül Juditot jobb belátásra bírnom! Mély benne a gyűlölet.
- Márpedig muszáj valami egyezségre jutnotok. Ha a gyerekek Judit ellenére házasodnak, áldatlan helyzet alakulhat ki.
- Pontosan tudom, kedves, de sokat vártok tőlem. Laci is tehetne valamit.
- Fáradt mostanában.
- Igaz, hogy beteg a szíve?! Elvira hallotta a kórházban.
- A szíve?! Nocsak! Előttem elhallgatta a betyár. Biztosan attól tart, hogy kiütöm kezéből a poharat. Megint sokat iszik. Judit éjszakai műsoraival igazolja. Judit újra emleget, Zsuzsikám! Gyötri vele Lacit. Nem lesz könnyű dolgod, az biztos!
-Ezért sem értem az optimizmusotokat.
- Az a pernahajder fiad az oka. Belegondoltam, hogy mennyire hiányozhatnak egymásnak, ha valóban így dúl köztük a szerelem. Bár nem érdemli meg, hogy gondoljak az érzelmi életére, mert a szemembe tagadta le a babát. Megint inába szállt a bátorsága. Ha nem szedi össze magát, Judit a feje tetején táncol majd, ahogy Lacinak.
- Szegény Petikém, jobb anyóst érdemelne! - sóhajtotta Zsuzsi.
- Ritka egy nőszemély, annyi szent! Ha Laci szíve valóban beteg, az okát sem kell keresni. Hiába mondom neki, hogy ne vegye fel a kesztyűt mindannyiszor. Persze, én könnyen beszélek. Kivételezett helyzetem van a sors kegyelméből, kis szíved jóságából. Amit valójában meg sem érdemlek. Ahogy azt sem tudom, meddig örülhetek még neki.
Zsuzsi fülét megütötte a furcsa fogalmazás. Kissé zokon vette, s lelépett az ágyról. Felvette köntösét, feltűzte haját a zuhanyozáshoz, s hallgatott. Péter is felkelt, hátulról átölelte, s duruzsolva mondta:
- Egy szót sem szólsz ? Kedvességem meg semmi ?
- Csókot kapsz érte, ha másképpen folytatod. Mi ez a bizonytalanság benned ?
Péter kicsit hozzádőlt, s furcsán vette a levegőt. Zsuzsiba belenyilallt a félelem: Csak nem a kis nő miatt van pánikban ?! Karjaiban visszafordult, átölelte a nyakát. Péter arcán keserűség volt, szavai is árulkodtak.
- Az éjjel belegondoltam. Sok köztünk a korkülönbség, Zsuzsikám, betyár sok! Persze, hogy felmerül az emberben, meddig örülhetek még neked, mennyi időnk lehet még ? – mondta, s nem csak a hangja remegett bele, szeme is elhomályosult.
Zsuzsi szívéről mázsás kő esett le.
- Istenem, hogy milyen csacsi vagy! – sóhajtotta könnyes mosolygással – Mitől félsz, kedves? Mitől ?
- Attól, hogy egy nap majd megcsendesedik a szívem dobogása… - suttogta Péter élő, eleven bánattal – Tíz év múlva öregember leszek, te pedig még mindig fiatal éveidet éled. Tizenhat esztendő korkülönbség van köztünk, kis virágom!
- Akkor sincs okod kesergésre, mert a mi szívünk egy ritmusra jár. Magad mondtad, emlékezz csak! Azt mondtad, bennünket addig nem érhet baj, míg a szemünk reggel egymásra nyílhat, amíg kimondhatjuk, hogy szeretlek... Mi bánt hát, kicsi kedvesem?!
Péter elkínzottan sóhajtott.
- Talán kapuzárás előtti pánik. Egyszer csak félni kezdtem. Félteni mindazt, amiben részem lehet. Legfőképpen téged féltelek. Az a rettenetes képzet gyötör, hogy valamiképpen elveszíthetlek.
- Ez csacsiság! – tiltakozott Zsuzsi – Nincs, és nem is volt rá okod soha.
- Tudom, tudom! Mégis. Te ezt nem értheted. Nem ismered ezt az érzést. Maga a pokol.
Zsuzsi a szemébe nézett, hangja csendes bánatról árulkodott.
- Tévedsz, kedves! Nagyon is jól ismerem. Mostanában főképpen.
Péter rábámult.
- Tesséék?! –kérdezte hitetlenkedőn.
- Néhány hete van okom miért nyugtalankodni. Azért imádkozom szüntelen, hogy Rádi Klárit vigye el a csuda az osztályodról.
Péter begurult. Lefejtette Zsuzsi karjait a nyakáról, s elfordult tőle mérgesen. Lépett pár lépést, aztán visszafordult számon kérőn.
- Micsoda ostobaság ez, édes életem?!
Zsuzsinak nehezére esett részletezni a bánatát, csak csendes felelt.
- Együtt jártok ebédelni. Nagy sétákat tesztek a fenyők között kettesben. Tudom, hogy szakmai alapon, mégis bánt, mert Rádi Klári veszélyes nő. Rád hajtott, kedves!
Péter rosszallón csóválta a fejét.
- Abszurd feltételezés, életem! Őrültség! Hogy juthat eszedbe ilyen marhaság?! Klári mindössze érdeklődő, tehetséges fiatal orvos. Szakvizsgára készül, és szívesen veszi az idősebb, többet tudó kolléga társaságát. Ahogy mondtad, szigorúan szakmai alapon!… Ne döbbents meg, édes életem!
Zsuzsi gyomra remegett. Tudta, Pétert nagyon nehéz lesz meggyőzni arról, hogy a nő alattomos játékot űz vele, de meg kell próbálnia mindenképpen, hiszen a boldogságuk, közös életük volt veszélyben.
Sóhajtva mondta :
- Magam is úgy gondoltam, hogy először az eszével szokott célba érni. Nem te vagy az első többet tudó kolléga, akinek így keresi a társaságát. Egy kis nyomozással könnyű kideríteni, hogy mit művelt az előző kórházában.
- Zsuzsikám?!... – döbbent meg Péter.
-Ne háborogj, kedves, mert tanulságos tapasztalat volt. Külön-külön két osztályvezető főorvost rajongott körül az elmúlt évek alatt. Bámulta tudásukat, nagy eszüket. Levette a lábukról őket, megtartani már nem tudta, de mindkét családban bajt okozott.
- Mióta veszed készpénznek a pletykákat ?!
- Ez nem pletyka, kedves!...Mindkét kalandból született egy-egy gyermek. Most a szülei nevelik őket. Emlékszel Elvira történetére? Az is valahogy így kezdődött. Nincs új a nap alatt!
- Ez akkor is őrült feltételezés. Semmi közünk Klárihoz, és viselt dolgaihoz.
- Nem úgy van, kedves! Nagyon is érint bennünket… Bevallom neked, többet megtudtam a féltésről ez alatt a rövid idő alatt, mint egész eddigi életem során. Az előbb is, egy pillanatra belém nyilallt, hogy talán éppen Klári kevert be. Ő okozza a bizonytalanságod. Ha nem teszünk ellene, megmérgezi az életünket.
Péter újra felhorkant.
- Nem gondolhatsz olyan ostobának, aki hagyja, hogy egy fondorlatos nő besorolja a gyűjteményébe?!
- Tudom, hogy nem vagy ostoba, de van csendes erőszak is. Egy igazi férfinak nehezére eshet kiejteni az öléből a csinos, fiatal nőt, ha az hirtelen beleül, mert úgy ítéli meg, hogy itt az ideje.
Péter idegesen a hajába túrt.
- Abszurd gondolat! Melletted, életem?! Melletted ?!
- Azért nyugodtabb volnék, ha más okítaná a szakvizsgájára. Úgy hallottam, eredetileg a belgyógyászaton volt. Hogy került át hozzád? - kérdezte Zsuzsi csendesen.
- Körzetben fog dolgozni, mindenhez kell értenie … - mondta Péter fojtott hangon, s hozzátette, mint aki maga is kevesli az indokot – Volt valami gondja a belgyógyászaton. Állítólag nem jött ki Bálint Ferivel.
- Sejtettem. Az okát is tudom. Azért, mert rájött, hogy Bálint Ferit aligha foghatja meg a bájaival. Bálintnénak nem kell nyugtalankodnia. Ami a bánata, az a szerencséje.
- Nem beszélnél világosabban ?
- Feri barátod impotens, kedves!
Péter bosszús volt, kedvetlen, de most nagyot nevetett.
- Nofene! Már ezt is tudod?! Honnan a csudából ?
- Zsuzsa asszony maga panaszolta el nekem. No, nem direkt, annál diszkrétebb, és szereti Ferit, de finoman utalt rá. A fodrásznál arról beszélgettünk, hogy bizonyos nők, ez egy típus, gyors karrierjük érdekében olthatatlan szerelemre lobbannak a mindenkori főnökük iránt. Akkor mondta keserű nevetéssel, hogy Ferit sajnos, ilyen veszély már nem fenyegeti.
- Ej, de huncut vagy, a betyár mindenedet! Behúztad a csőbe ?!
- Ügyeskedik az ember, ha szükségét érzi.
- Mit ügyeskedtél még ki, halljam ?!
- Kedves, beszéljünk komolyan. Rádi Klárinak kitelt a becsülete az előző kórházában, de nem adta fel. Mindenkinek az volna a legjobb, ha visszakerülne a belgyógyászatra. Csak férfiúi képességük teljében lévő osztályvezető-főorvosokra veszélyes. Bálint Ferit békén fogja hagyni.
Ezzel nem zárták le a témát. Péter még nem volt meggyőzve. Látszott rajta az idegesség, jött-ment a szobában szokása szerint, aztán újra neheztelt.
- Nem fér a fejembe, hogy ennyire megbízhatatlannak gondolsz, vagy egyszerűbben: Nem tudod, hogy szeretlek ?!
Zsuzsit védekezésre késztette, s ismételnie kellett önmagát.
- Mondtam, nem a szeretetedben, a hűségedben bizonytalanodtam el, hanem egy rafinált nő cselszövéseitől féltem magunkat. Most sértődött vagy, kicsi kedvesem, és nem akarod megérteni.
- A fenébe ne lennék sértődött, mikor azt feltételezed rólam, hogy nem tudok nemet mondani egy rafinált nő próbálkozására ?!
- Nem feltételezem, csak félek!
- Zsuzsikám!...- háborgott Péter ismét.
- Ne tiltakozz, kedves! Jogom van félni. Akkor is, ha eddig nem adtál rá okot. Azért szólok, hogy később se legyen okom rá. El kell kerülnünk a buktatókat. Védekeznünk kell a csendes, vagy nyílt erőszakok ellen, mert hamar jön a baj... Vannak emberek, akik nem törődnek mások érzéseivel, kíméletlenül törnek céljuk felé. Egy kis figyelmetlenség, engedékenység, s az ember olyan helyzetbe kerülhet, amiből nem tud kijönni sérülés nélkül. Ha nem sietsz a segítségemre, velem is ez történik a tó közepén. Meggondolatlan voltam, mikor bementem magamban. Mindjárt akadt, aki kihasználta a helyzetet. A Berényik, és Rádi Klárik ezekre az alkalmakra várnak...- mondta, s elhallgatott hirtelen. Rájött, hogy elszólta magát.
Péter hangja máris fojtott volt, s számon kérő.
- Berényik?!… A szomszéd volt a támadód, Zsuzsikám?!... Mióta tudod?... Felelj !
- Kedves, nincs jelentősége! Megkapta a magáét, számunkra nem létezik tovább.
- Te is rosszul gondolod, édes életem! – emelte fel Péter a hangját, s igen haragosan nézett - Itt van a közelünkben, bármikor átléphet a kerítésen. Ha volt képe nyilvánosan megtámadni a vízben, mi gátolhatja az újabb próbálkozásában ? Ha már magaddal nem törődsz, és velem sem, édes életem, akkor legalább gondolj a nagylányainkra!
Zsuzsi megpróbálta elsimítani a dolgot.
- Ugyan, kedves! Az ütésed után csoda, ha nem költözik el innen sürgősen. Dehogy merne az átjönni!
- A betyár hétszázát, ne vedd ilyen félvállról! Megmondtam már ezerszer, nekem tudnom kell, ha családomat veszély fenyegeti, de nem tudom, mert a feleségem ennyi évi házasság után sem tudja, mit várok el tőle!
Kirohant a szobából, s bevágta maga után az ajtót. Zsuzsi sóhajtva nézett utána, s gondolta, hogy fekete napra ébredtek.
X/B
Zsuzsi mire kiment a teraszra, Péter már a kerítések hosszát mérte a fiaival. Tomi kimaradt a munkából, leült a reggelihez, s halkan mondta:
- Jó apánk alaposan bepöccent! Valakitől megtudta, hogy a támadód a szomszéd volt. Szögesdrót kerül körbe mindenhova, még a hátsó bejáratra is.
Elvira is az asztalnál ült. Bosszús hangon szólt közbe :
- Mégis, mit gondolsz, kitől tudhatta meg?!… Édesanyád jó nevelést kapott!
Zsuzsi csendesen felelt.
- Péternek erről egészen más a véleménye, éppen az imént fejtette ki. Egyébként, csak véletlenül szóltam el magam egy más ügy kapcsán.
- Na, akkor képzelem, mekkorára nőtt a feje! – nevetett Elvira a maga öblös módján, s hozzátette még ironikus hangon – Ej, ezek férfiak! A kutya önérzet, az! Ahhoz értenek.
Tomi tiltakozott.
- A jelenlévők kivételek, remélem?!
- Te csak ne reménykedj! Egyformák vagytok.
- Ez nem járja, mikor én mindig megértő vagyok...- mondta a fiú, s Zsuzsihoz fordult tréfás panaszosan– Édes, védd meg a fiad!
Zsuzsi hátulról átölelte a nyakát, hozzáhajtotta fejét, s összenevettek. Kapott Tomitól egy gyors puszit, noha semmit sem mondott. Elvirától nem tudott megszólalni.
A főorvos asszony füstölögve folytatta.
- Dicséritek magatokat, ahhoz értetek. Ha férj lesz belőletek, ti sem lesztek különbek. Minden férfi egykutya!
Nem lepte meg őket a morgása, mostanában egyre gyakrabban tette. Az volt az érzésük, hogy öregszik, s haragszik miatta a világra. Szalmakalapban ült az asztalnál. Az ütött-kopott szalmakalapja miatt Erzsi gyakran macerálta. Ahogy kijött a konyhából, rákezdte most is.
- Na, már korán reggel divatozol?! – kérdezte lehuppanva a székre.
- Már megint a szalmakalapom irigyled?! Nem adom. Vegyél magadnak, ennek már patinája van.
- Patinája?! Én meg azt hittem, hogy megtisztelték a madarak… - nevetett Erzsi nyíltszívűen, s vele nevetett Elvira is. Akárhogy csipkedték egymást, sohasem nehezteltek meg igazán a másikra.
Elvira aztán felcihelődött, indult a mellettük lévő Sári - völgybe. Reggeli után szívesen csatangolt a környéken, közben összegyűjtött minden tücsköt-bogarat, s elajándékozta a gyerekeknek.
Elfoglalták helyét a tetőtérből lesereglő lányok. Brigi is előkerült, s hozzáfogtak a reggelihez. Zsuzsi nyugtalanul pihentette meg Brigin a tekintetét. Fáradtnak, nyúzottnak látta. Gondolta, még mindig bántja valami, miatta keveset alhatott az éjszaka. Alig várta, hogy átölelhesse a vállát, s aggódott megint, de Brigi nyugtatta, semmi baja, jól aludt, nem szeretne visszamenni a tetőtérbe, jobban érzi magát egyedül.
A lányok vidámak voltak, tréfálkoztak. Brigi kimaradt belőle. Szótlanul, gépiesen evett, s közben merengőn nézett maga elé. A lányok most inkább Tomival foglalkoztak. Ugratták Anikó miatt. Heccelődtek vele, mintha mindegyiket megszállta volna a kisördög. Pedig csak arról volt szó, hogy Galántai Anikó a családba készült, s ezt fel kellett még dolgozni. Füredi Eszterrel nem volt ilyen gondjuk. Szinte köztük cseperedett fel, de a messzebbről ismerős lány jöttét bizonyos drukkal élték meg.
Tomi panaszkodott anyjának újra.
- Látod, édes, ma rám jár a rúd ?!
- Akkor kezet foghatunk, kisfiam!- mondta Zsuzsi nevetve, de nem volt igazán jókedve. Péter neheztelése komolyan bántotta, s kicsit neheztelt rá maga is. Pétertől elvárható volna, hogy igazságosabb legyen, vagy legalább az eszébe jusson, hogy éppen miatta történtek úgy a dolgok, ahogy történtek, mivel kitüntető társaságába fogadta a doktornőt. Sóhajtott még néhányat, aztán tette a dolgát. A teraszon locsolta a ládába ültetett piros muskátlikat, s egyszer csak felkiáltott:
- Más is látja, amit én látok?!
Tomi, s a lányok köré sereglettek. A Sári - völgy felé néztek. Közben Béla is kikopogott görbebotjával. Péter éppen akkor szaladt fel a teraszra, s megállt maga is Zsuzsiék mögött. Nézte, hogy mit néznek. Zsuzsi figyelmét meglepő látvány ragadta meg. Lent a völgyben Elvira egy madárijesztő külsejű öregúrral ölelkezett, miközben néhány lépésről egy elegáns férfi figyelte őket.
Az öregúr valóban fura jelenség volt. Magas, sovány, bő melegítő lebegett szikár alakján. Ősz fejét éppen olyan ütött-kopott szalmakalap takarta, mint Elvira kedves kalapja volt. Kezében lepkehálót szorongatott, hátán iszákféle lebegett. Béla megjegyezte, hogy a fiatalabbik férfit ismeri Pestről látásból, még hajdani bírósági gyakorlatából.
- Alighanem igazad lesz, mert nem révháziak. Itt a fürdőben sem láttam őket eddig… - mondta Péter, aztán felnevetve folytatta – Egy biztos, Elvirával ugyanannak a szalmakalapdivatnak hódolnak!
- A fiatalabb jellegzetes ember! – mondta Erzsi, s kifejezetten jóképű, elegáns embert szokott érteni alatta.
Elvira közben a nyaraló hátsó bejárata felé terelte az ismeretleneket. Megélénkült a terasz. Mindenki sietve sürgött-forgott. Mire a keskeny járdán az épületig értek, eltüntették az ócska ládákat, felfordított vödröket, hogy valahogy kinézzenek. Elvira már a lépcső aljából kiabált.
- Családom, sorakozó!… Illusztris vendégeket hozok.
Mire felértek, a család valóban felsorakozott, Elvira folytatta:
- Bemutatom nektek hajdanvolt férjuramat, Rétfalvi Aurél professzort, és kedves fiát, Rétfalvi Iván jogászdoktort!
Udvariasan fogadták őket. A kölcsönös üdvözlések közben Péter összetegeződött a Rétfalviakkal. Zsuzsi csak aztán nyújtotta a kezét. Megismerkedett a professzorral, s fordult a fiatalabb Rétfalvi felé. Kéznyújtás közben mondta a szokásos udvarias formulát.
- Nagyon örülök!
Rétfalvi Iván megfogta a kezét, s szemébe nézett átható pillantással, mint aki azt kérdezi : "Nem ismer meg?" Hangosan csak annyit mondott:
- Nekem öröm!
Ráborult Zsuzsi kezére, s illetlenül ott maradt hosszan. Zsuzsi zavarba jött. Nem volt szokása elkapni a kezét, jól tudta, az illetlenség, de most szívesen megtette volna. Feszengve várta a kézcsók végét. Közben nem mert Péterre nézni. Valóban különös kézcsók volt. Olyanféle néma szertartás, amit nem lehetett nem észrevenni. Mikor Zsuzsi végre visszavehette kezét, zavarában sietve hellyel kínálta a vendégeket maga is, a rozoga székre mutatva. Akkor is kerülte Péter tekintetét. Pontosan tudta, a furcsa kézcsók alaposan betette az ajtót a reggeli bonyodalom után. A vendégek leültek. A professzor megdicsérte a népes fiatalságot. Elvira feszített nem titkolt büszkeséggel. Zsuzsi üdítőt hozott, Barbival körbekínálták a teraszon lévőket.
Végül Zsuzsi is leült. Barbi lement a teraszról, csatlakozott a nagy fa alá húzódó lányokhoz. A teraszon kevés volt a szék ahhoz, hogy mindannyian ott üljenek le. Közben a teraszon kedélyes társalgás kezdődött. A professzor beszédes ember volt, de fia kívül maradt a társalgáson. Hallgatásba burkolózva ült a székén, s elmélyülten szemlélte keresztbe tett lábán cipője orrát.
Vannak emberek, akik puszta jelenlétükkel nyugtalanságot keltenek másokban. Rétfalvi Iván ilyen ember volt. A balsors szelét hozta magával, noha nem tehetett róla. Születési hibája volt. Miközben fegyelmezetten ült, lelkében földcsuszamlás zajlott. Olyanféle, mely nemcsak önmagára volt veszélyes, hanem másokra is. Zsuzsiban ráismert arra a hajdani lányra, akit negyedszázada keresett. Nem álomképet kergetett, Zsuzsit kereste személy szerint. Azt a gyönyörű lányt, akivel évtizedekkel előbb egy belvárosi szalonban találkozott, míg anyjára várt. Akkor még egyetemista volt, Zsuzsi alig tizenhat éves. Várakozás közben beszélgetni kezdtek. A gyönyörű hajú lányról szeretett volna minél többet megtudni, de Zsuzsit nem lehetett könnyen kifaggatni. Végül barkohbát játszottak "találd ki, ki vagyok" játékot. Alig tudott meg így is valamit, de annyit mégis, hogy nagynénjével évek óta járnak abba a szalonba, s havonta többször is megfordulnak ott. Zsuzsi azt is elárulta, hogy Iván édesanyját már látta máskor is, ismeri látásból.
Iván elhatározta, hogy anyját elkíséri a jövőben minden alkalommal, hogy közelebbi ismeretségbe kerülhessen a gyönyörű hajú lánnyal. Így is tett, de többé nem futottak össze. Nem nyugodott bele. Őgyelgett a szalon előtt naponta óraszám, hónapokon, éveken át. A gyönyörű hajú lány valóságos rögeszméje lett. Keresni kezdte az egész városban. Negyedszázadon át kutatta villamosokon, színházak széksoraiban, mozik félhomályában, uszodák vizében. Nem epedezett, nem sóhajtozott, mint a szerelmes. Ennek a kitartásnak nem volt köze ilyen érzelmekhez. Azért kereste makacs elszántsággal, mert mindenképpen rá akart találni.
Rétfalvi Iván beteg volt. Családja tudta róla, hogy mániákusan rögeszmés, de titkolták. Két házassága kudarcát is mániákussága okozta. Első házasságában néhány hét után idegrohamot kapott, mikor ifjú felesége kidobott egy ócska fadobozt. Halálra rémült teremtést majdnem ledobta a szemétledobóba a doboz után. Aztán feltúrta a szemetet, visszatette helyére a fadobozt, a fiatalasszonyt pedig még aznap összecsomagolta, s hazaküldte a szüleihez. A második asszony sem járt jobban. Alig házasodtak össze, mikor az új asszonynak eszébe jutott kicserélni egy értéktelen, megbarnult olajfestményt egy modern, szép vászonra. Iván újra idegrohamot kapott, s nekiment a megdöbbent teremtésnek. A fiatalasszony a kiadós pofonok, s a keserves tapasztalat után magától csomagolt.
Ahogy Iván a tárgyaihoz ragaszkodott, úgy tartotta számon a régi lányt. Mindig tudta, hogy éppen hány évesen kell keresnie. Mikor Zsuzsi ott állt előtte, alig tudott uralkodni magán. Most ültében remegett egész lényében, s minden erejére szüksége volt, hogy ne lássák meg rajta.
X/C
Elvira nagy hangon mesélte találkozásuk történetét. Kiderült, a professzor nem véletlenül került a Sári-völgybe. Lányáéknak az öreg villasoron volt tulajdonuk, s minden esztendőben Kéneskúton töltötték a nyarat. A professzor rendszeres vendégük volt. Főleg azóta, hogy megözvegyült, s együtt élt a fiával. Erzsi majdnem megtapogatta az öregebb Rétfalvit, mint aki addig nem hitt a létezésében. Noha érezhették a felülről jött segítséget Péter régi ügyében, de utána is hihetetlennek tartotta, hogy Elvirának valaha ura volt. Meg is kérdezte.
- Tényleg házasok voltak, hites házasok?!
A professzor nagyot nevetett.
- Azok bizony, kezét csókolom! Nem mindig voltam ilyen vénember. Kétszer is elkeltem, ha most hihetetlennek is tűnik.
Zsuzsi magában mosolygott: Elvirával mennyire egyformán jár az eszük még mindig! Elvira is éppen ezt mondta, mikor elárulta, hogy valaha férjes asszony volt. Ízlésük is hasonló, mindketten viselik az ütött-kopott szalmakalapot. Talán a régi idők emlékére. Elvira valósággal kivirult, alig ismert rá. Most is ragyogó arccal beszélt.
- Nézd meg Ivánt, Erzsikém!- mondta Elvira felvillanyozva – Kiköpött apja! Aurél is ilyen jóvágású fiatalember volt. Na, majd előkeresem valahonnan az esküvői képünket, mert látom a szemeden, hogy még mindig kételkedsz.
- Ó, én nem abban kételkedtem, hogy volt valaha fiatal, hanem abban, hogy neked urad volt! – mondta Erzsi csípősen – Nehéz elképzelni, hogy neked dirigálhatott bárki is.
A professzor újra nevetett.
- No, nem is!
- Elhallgass, te vénember! – mérgelődött Elvira, de közben olyan rajongással nézett a professzorra, olyan melegen, olyan szeretettel, hogy mindenkit meglepett.
Béla a fiatalabb Rétfalvihoz fordult.
- Ismerősnek tűnsz, nem jártál el polgári ügyekben?!
- Büntető perekben csak, de találkozhattunk a bírósági folyosókon még néhány éve.
- Merthogy a fiam a minisztérium lépcsőit koptatja mostanában. – szólt közbe az idősebbik Rétfalvi büszkén. Elvira a keresztfia felől kérdezte a professzort. Már nem volt miniszter, régen eltűnt a közéletből. Kiderült, külföldre ment, messze élt, keveset tudtak róla. Péter a hajdani segítségét emlegette.
- Ha nem jár közbe az érdekemben, alaposan elbántak volna velem az akkori elvtársak. Ma már urak. Vállalkozók lettek, s szívesen letagadnák, hogy néhány éve még harcos ellenzői voltak a magángyarapodásnak.
Zsuzsi nyugtalanul hallgatta. Péter hangja idegesen vibrált, s időnként összehúzott szemmel pillantott Ivánra, alig tudta titkolni a benne dúló indulatokat. Pedig Rétfalvi Iván szemre továbbra is kifogástalanul viselkedett. Csak akkor szólalt meg, ha kifejezetten megszólították. Tájékozatlan szemlélődő kényszerű kísérőnek gondolta, aki nem akar társalogni.
A lányoknak így is tetszett. Halk nevetgéléssel hajtották össze fejüket a nagy fa alatt, közben alaposan szemügyre vették a fiatalabb vendéget.
- Sármos férfi! – súgta Barbi.
Zsuzsunak az öltözködése tetszett.
- Szembeötlő az eleganciája. Vajszínű nadrág, halványzöld ing, árnyalattal sötétebb vajszín a nyakkendő, s a cipő. Gonddal összeválogatott öltözet.
Bogi szőke haját említette.
- Férfiben ritkán látni ilyen kellemes szőkét.
Zsuzsu azonnal tiltakozott, mivel Laci haja is hasonló volt. A lányok halkan összenevettek. Zsuzsu zavarba jött., s hozzátette gyorsan, csak az igazság kedvéért mondta. Bea átfogta a vállát.
- Ne mentegesd magad, hiszen tudjuk az okát. Szereted még, Tökmag, nagyon szereted, ne tagadd le önmagad előtt is.
Barbi közbeszólt, a teraszon üldögélő Brigi felé intett a szemével.
- Figyeljétek csak Brigit, mintha beteg volna. Egy pillantást sem vet Ivánra. Pedig éppen az a típus, akit annyira keresett magának.
- Nekem édesapa viselkedése tűnt fel. Nagyon nyugtalan. Mi üthetett bele?! – kérdezte Bea, s egymásra néztek töprengő arccal.
Bea tévedett. Péter nem nyugtalan volt, hanem tőle teljesen szokatlan módon, kétségbeesett. Éppen akkor tűnik fel egy veszélyesen fiatal, jóképű férfi, mikor gyötri az öregedés gondolata, s úgy hajol a felesége kezére, olyanféle hódolattal, ami a magafélének rengeteget mond. Ez az alak kinézte magának Zsuzsit, gondolta vizes háttal, s Rétfalvi Iván feketelistára került nála.
Látogatás a végéhez közeledett. A professzor felállt, s szabadkozón mondta, hogy indulniuk kell, Iván fiát Terézke lánya küldte utána a reggeli miatt, kikapnak a késésért. Mielőtt elindultak volna, Elvira Zsuzsihoz fordult, s arra kérte őket, fogadják el a professzort rendszeres látogatónak. Amíg itt vannak, szeretnének gyakran találkozni. Hozzátette, ha Terézkének hiányzik, majd Ivánt érte küldik.
Zsuzsi tekintete Péterre rebbent. Ösztönösen riasztotta a gyakori találkozás lehetősége, de bele kellett egyezniük. Péter finoman bólintott, Zsuzsi igyekvő kedvességgel mondta, hogy Elvira kívánságát mindenkor tudomásul veszik, hiszen a család tagja.
Rétfalvi Iván főhajtással köszönt el Zsuzsitól, Péternek a kezét nyújtotta.
- Elnézéseteket kérjük a korai zavarásért! – mondta udvariasan.
Péternek ezúttal igen nehezére esett ugyanúgy válaszolni.
- Nem zavartatok...- motyogta, s megindultak egymás mellett a kapu felé.
- Megnyugtatsz! - felelte Iván megélénkülve - Ha megengeditek, a jövőben is élnék a türelmetekkel. Apámat elkísérem gyakran. Itt nincs társaságom. Húgomék egész nap a fürdőben vannak. Magam nem kedvelem a szabad fürdőzést. Szívesebben vagyok apám közelében.
Péter dühöngött magában, de az adott helyzetben tehetetlen volt, s fahangon felelt.
- Kérlek! Ahogy gondolod.
A beteglelkű ember előtt megnyílt az út. Mehetett már bálványa közelébe kedve szerint.
Szólj hozzá!
